Könyvtár
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots

nincsen






utolsó bejegyzések
Üzenetek
Yesterday at 9:10 pm
Yesterday at 8:30 pm
Yesterday at 7:52 pm
Yesterday at 12:09 pm
Pént. Máj. 26, 2017 6:42 pm
Pént. Máj. 26, 2017 6:42 pm
Pént. Máj. 26, 2017 4:06 pm
Pént. Máj. 26, 2017 3:54 pm
Pént. Máj. 26, 2017 3:44 pm

legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
oldal statisztika
ennyien vagyunk

CSOPORT FÉRFI
ALIEN 1 1
ANTI-HERO 2 1
BORROWED 0 1
CITIZEN 4 0
CRIMINAL 5 4
DOCTOR 2 0
ELIT 1 1
GOVERNMENT 0 0
HERO 3 3
METAHUMAN 5 1
POLICE 2 2
VIGILANTE 0 3
VILLAIN 3 8
Összesen 28 25
a tél oscarai
legjobbjaink

• A tél női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• A tél férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• A tél női saját karaktere •
pandora morrigan
the culebra

• A tél férfi saját karaktere •
cesar clifron
the writer

• A tél előtörténete •
ethan vasilev
the cop

• A tél keresett karaktere •
richard gecko
the losculebra

• A tél párja •
barry allen
zara tepes


Share| .

Könyvtár



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Csüt. Máj. 25, 2017 3:32 pm ••

Szabad játéktér!
avatar
✻ kereslek :
⊱ everybody
✻ tartózkodási hely :
⊱ everywhere
✻ foglalkozás, hobbi :
⊱ this page
✻ karakter arca :
⊱ faceless
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Kedd. Feb. 21, 2017 9:43 pm ••


bellslena & cesar
Round and round on memory lane

Még mindig hozzá kell szoknom, hogy egyedül vagyok. Néha még a mai napig arra várok, hogy a testvérem kijavítson és megpróbáljon rajtam segíteni valamilyen módon, hiszen új vagyok ebben az élet dologban. Mégis annyira nem is. Hiszen már évek teltek el a robbanás óta, aminek köszönhetően én magam is itt vagyok és az alaptudást, mintha tőle örököltem volna meg. Miatta tudom az alapvető emberi normákat. Talán mindvégig ott voltam legbelül, mint valami belső hang és irányítottam az életét. Tanácsokkal láttam el anélkül, hogy ténylegesen felfogtuk volna, hogy ott vagyok. Nem voltam más, mint egy lelkiismeret. Most pedig itt vagyok én és ő nincs. Ha tudtam volna, hogy mindennek ez lesz a vége, akkor soha nem megyek bele ebbe az egészbe. Mégis csak a testvéremről van szó. Elveszítettem a másik testvérem pedig nem is hajlandó rám nézni, mintha engem okolna. Persze nyugodtan megteheti, hiszen miattam történt mindez. Meg előtte nem voltam más, mint egy hatalmas titok. Nem értem, hogy miért nem akarta Zane, hogy találkozzam a másik testvérünkkel. De ez már mit sem számít. Mindez a múlté és teljesen egyedül vagyok. Főleg azok után, hogy összevesztem Julian-nel és elköltöztem. Nem volt olyan egyszerű, egyelőre mindössze egy szobát bérelek egy baráti körtől, de úgy gondolom már ez is épp elegendő. Ez egy kezdet. Minden kezdet nehéz, de én tényleg ezt akarom. Nem fogom engedni, hogy bárki is irányítsa az életem. Az pedig, hogy mikor sodrom magam veszélybe és, mikor nem ahhoz senkinek, semmi köze. Épp eleget tanultam Barry-től neki hála van uralmam a képességem felett. Még, ha nem is teljesen, de minimálisan rákaptam az ízére és végre tényleg azt érzem, hogy az én kezemben van az irányítást és nem más akarja megmondani nekem, hogy mégis mi a helyzet. Nincs, aki megszabja, mit csinálok, a képességem is úgy tűnik végre a saját irányításom alatt van. Majdnem mondhatom azt is, hogy sínen van az életem csak rettenetesen hiányzik a testvérem.. Az egyetlen dolog, amit már soha nem kaphatok vissza az élettől.
- Ó, akkor örülök, hogy megtaláltad. - Elmosolyodtam, de már kezdem azt érezni, hogy az a hangzavar az a susogás, amit érzékeltem az irányából talán pont a fejében ment végbe. Hát én, mint külső szemlélő, már magától a rezgések hullámaitól kedvet kaptam ahhoz, hogy megritkítsam a hajamat. Úgyhogy nem is tudom, hogy mi mehetett végbe a fejében, vagy milyen képessége van, de határozottan megbénítja és bekebelezi az elméjét.
- Nem zavar.. Igen.. A testvérem egyik kedvence volt. Így közelebb érzem magamhoz. - Suttogok, hogy nehogy magunkra vonjam a könyvtáros figyelmét, aki nem is értem, hogy miért ilyen morcos. Mintha törvénybe lenne vésve, hogy a könyvtárosok csak ilyen morcos, komor hölgyek lehetnek. Tényleg lehangoló.
Halkan felkuncogok, ahogy figyelem, hogy próbálja kivasalni a könyvnek az a lapját, amit sikerült meggyűrnie. Sajnos velem is nem egyszer előfordult már, hogy véletlen rákönyököltem a sarkára, vagy valamilyen formában sikerült figyelmetlenségemnek köszönhetően meggyűrni egy lapot. Ez azt hiszem minden emberrel előfordul, de ha most itt lenne Miss Morcos, mert kétlem, hogy bárki is elvenné, ha még mosolyogni is képtelen. Na, de nem ítélkezem az emberek felett, mert ha engem is egyszerűen bekategorizáltak volna, akkor most talán a börtön falait bámulnám.
Ahogy olvasni kezdem a könyvet nem is igazán figyelek arra, hogy mi történik körülöttem egyszerűen csak hagyom, hogy magába szippantson a történet és az összes emlékem, amit a testvéremmel megélhettem. Nem volt túl sok időnk együtt, mégis emlékezetes volt a számomra. Végül pedig a fiatalember hangja rángat vissza picit a valóságba.
- Ne most hallgass el, ha már felkeltetted a figyelmem! - Bátorítóan mosolygok rá és egy kicsit közelebb kúszok, hogy ne kelljen olyan hangosan olvasnia, hiszen mégis csak jobb lenne ha lekerülnénk egy darabig a gonosz könyvtárosnő radarjáról.

avatar
✻ tartózkodási hely :
❖ central city ❖
✻ foglalkozás, hobbi :
❖ trauma surgeon ❖
✻ karakter arca :
❖ madelaine petsch ❖
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Vas. Feb. 19, 2017 11:58 am ••


Olyan sok minden dolog rohanta meg egyszerre, hogy rájött, nem is van igazán ideje ilyesmire. Mint amikor egy nagy kavarodás közepette kerülsz valamerre, és utólag jössz rá, hogy pontosan mi is történt. Nem, nem esett ki egyetlen egy perc sem az életéből, mégis körbe fordul, szembesül azzal, milyen is a világ ezzel a szemmel. Élénk színek, szinte már-már megszólalnak. Egy hatalmas tér, labirintusnak berendezve, elhagyva azt, hogy sötét, hiszen a neonlámpák csak úgy ontják magukból a fényt. Nem tudja elképzelni, hogy nem jöttek még rá, ezen lámpák mennyire gyilkolják a könyvek tartósságát. Vagy mégis ilyen laikusok a tervezők? Az se megoldható persze, hogy publikus hely révén muzeális sötétségben kelljen bolyonganiuk, hiszen az nem tenne jót senki egészségének, ha minden egyes alkalommal egy vaskos anyagú polcba verné a fejét, vagy bármely tagját. Főleg azok nem, akik olyan állapotban érkeznek ide, mint nemrég ő. Micsoda katasztrófa lett volna, ahogy ideérkezvén sorra döntöget, mire eljut a kiszemelt asztalhoz. A könyvtáros kiasszony nyilván nem csak sötétebb pillantásokat küldene felé. Tettlegességig fajulna.
Megrázza ismét a fejét, amely ismét teljes fordulaton zakatol, és minden apróságra reagál. Csak arra nem, amely előtte hever. A lány halk hangja kizökkenti bambulásából, még is össze is rezzen, mint a nyúl a bokorban, mikor lépést hall. Ne tessék arra gondolni itt, hogy fél a női nemtől, csupán túl kusza a fejében minden, és ilyen apró hangokat, finom szavak, vagy akár egy hangosabb levegővétel is képes kizökkenteni. Azonban, hogy gyorsan elűzze, ajkaira mosolyt varázsol. Vagy valami olyasmit.
- Nemigen, de mégis. A csendet kerestem, idefent.. – mutat a homlokára, miközben hasonlóan felveszi a halk ütemet, hogy ne vonja magára a figyelmet.
- Nem akartam megzavarni, ha jól láttam a címet, az egy kellemes olvasmány – pillant a nő előtt fekvő kötet felé, amelyből ugyan csak a fehér lapot látja már, amely önmagában nem sokat segít. És az övé? Nos, még mindig azon az oldalon pihen, ahol hagyta. Aztán felszisszen, mikor észleli, hogy sikerült azt az átkozott oldalt meg is gyűrnie. Lopott pillantások jobb, majd balra, miközben finoman kihajtogatja a lapot, és simítgatni kezdi azt, ügyelve, hogy ne szaggassa meg.
- Ezért kikapok.. – és csak csinálja, és csinálja, amíg elégedetté nem válik. Nem ugyanaz, ami volt, mert az már sosem lehet. Ha a változás beáll, akármilyen apró is, nem lehet nem megtörténté tenni, akármennyire is küzd vele. Ha ki is simul a lap, még ha tökéletesnek is fog látszani, a törés ott pihen a rostokon. Ő nem akar rombolni, ő csak áldozni. Nem ezért jött ide. A címre pillant, sóhajt, és becsukja a kötetet. Nem kíván távozni, de a regényhez már nincs ereje, túl sötét, és túl komor. Feláll, hogy visszategye azt a helyére, és sok dolga sincs, mivel alig pár lépésre az asztaltól történt az, hogy lekapta. Vidámabb hangulat, ezt keresik ujjaik, és amint kikutatják, elégedettség tölti el. Azt észre sem veszi, hogy míg távolt volt, feje ismét kissé szúrni kezdett, de amint visszatér Alice Csodaországjával, már ismét a béke honol odafent, és mosolyogva lapoz bele. Ez hiányzik a valóságból. Az apró csodák, és azok a percek, amikor az embernek van ideje leülni, és elolvasni a sorokat.
- Sokan mesének hiszik ezt a kötetet. Pedig ha mögé látnának. No de, nem is hangoskodom – ismét egy pillantás asztaltársa felé, miközben ujjai óvatosabban hajtják az oldalakat.

▼ ▼ ▼
↠ to:
Bells
↠ 540 szó ; ↠ Szenvedés vége
avatar
✻ tartózkodási hely :
↠ central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Szer. Feb. 15, 2017 5:39 pm ••


bellslena & cesar
Round and round on memory lane

Sosem gondoltam bele, hogy milyen is lenne az életem a testvérem nélkül még akkor sem, ha minden egyes pillanatban erre vágytam. Szabad akartam lenni, hogy a saját akaratom szerint cselekedhessek és senki ne szólhasson bele abba, amit teszek. Most pedig, hogy mindezt megkaptam be kell vallanom, hogy megrémít. Egyszerűen nem tudok mit csinálni. Hiányzik a kapocs, ami a testvéremhez láncolt és most betegesen próbálom meg ezt valahogy visszaszerezni, de olyan elérhetetlennek érzem. Mintha nem is létezett volna. De nem tudok ilyen egyszerűen tovább lépni még akkor sem, ha a testvérem - a másik - nem hajlandó velem semmilyen módon szóba állni. Tudom jól, hogy nem vagyok tökéletes és nem akarok ajtóstul rontani az életébe, de azért igazán örülnék annak, ha legalább esélyt adott volna arra, hogy megpróbáljak az életének a részese lenni. De kizárt és nem kívánt benne látni engem. Ilyen egyszerű az egész.
Most pedig itt járkálok a könyvtárban annak reményében, hogy így legalább egy picit közelebb érezhetem magam a testvéremhez. Nem túl sok esélyt látok rá, de egy próbát azért megér. Azzal, hogy elolvasom azokat a könyveket, amelyeket ő is többször átnyálazott kicsit olyan, mintha még mindig hallanám az óvó hangját a fejemben. Ha most ezt valakinek hangosan kimondanám valószínűleg azt gondolná, hogy őrült vagyok pedig szó sincs erről. Egyszerűen csak hiányzik a bátyám. Ennyi az egész.
A könyvet megtalálva leülök az egyik asztalhoz nem túl messze egy fiatalembertől, akinek az aurája valahogy sokkal jobban zavar, mint azt elsőre gondoltam. Tudom jól, hogy egyre intenzívebb a képességem, de nem tudok fókuszálni egészen addig, míg ki nem zárom a zavaró tényezőt így minimális koncentrációval a férfira és hatalmas fókusszal a könyvre kezdek neki az olvasnivalónak, amikor egyszer csak felpattan és örömében felkiált, mint aki el is felejtette, hogy hol van. Egy apró pillanat erejéig összerezzenek, majd pedig a könyvemhez térek vissza, mintha észre sem vettem volna semmit az előbb lejátszódó jelenetből, majd pedig mikor a könyvtáros visszaindul a dolgára halkan megszólalok.
- Semmi gond.. Megtalálta, amit keresett? - Jelen pillanatban nem tudnék jobb magyarázatot találni. Vagy lehet, hogy hozzám lenne köze? Á, dehogy. Hiszen mégis mi történhetne azzal, hogy kicsit kizárom a túlságosan is intenzív auráját?

avatar
✻ tartózkodási hely :
❖ central city ❖
✻ foglalkozás, hobbi :
❖ trauma surgeon ❖
✻ karakter arca :
❖ madelaine petsch ❖
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Szomb. Feb. 11, 2017 3:57 pm ••


A legszebb az egészben, hogy az egész olyan, mint valami álom. Csak ül, a csendben, hiszen senki sem zavarja, még a könyvtáros kisasszony is szinte hangtalanul suhan a dolga után. Az egyetlen, amely eléri őt, egy matuzsálem zavargása. Az öreg szerkezet szinte már fülsértően működve vonja magára a figyelmét, és nem, nem tud másra figyelni, mint erre az órára. Erre az átkozott mutatóra, amely pontosan, megingás nélkül hajtja magát előre, újra, és újra. Sosem volt baja az idő múlásával, sosem gondolkozott róla jobban, és többet, mint amennyire kellene. Maradandót kíván alkotni, egy kicsit halhatatlanná tenni a nevét, amely ha már ő nem lesz, ott marad, és emléket állít neki. De ameddig ilyen kínok gyötrik, őt, nem tud haladni az álmával. Tikk-takk-tikk-takk. Csak nem múlik. Idegen, és talál érthetetlennek tűnik, de ebben az állapotban teljesen érthető az, hogy az ember minden apróságot nagyobbnak fog fel, és fogad be. A könyvvel már rég nem halad, utolsónak olvasott sorai amúgy is összemosódtak előtte, feladta, és most minden figyelmét ennek a ketyerének szenteli. Kissé megsárgult lapja hirdeti csupán azt, hogy nem mai darab, de mégis tökéletesen működik. Bizonyára egy lelkes műkedvelő ajándékozhatta a masszív darabot a kedvenc helyének, vagy épp egy politikus, aki az akkori kor egyik kiemelt helyét támogathatta mind ezzel, mint pénzzel, és egy nagy gyűjteménnyel. Mert régen nem volt ennyire kihalt eme hely. Szinte még látja is maga előtt, ahogy ha most végig menne, talán meglelné azon művészek nyomait, akik a tartós falapba kívánták belevésni nyomaikat. Mert annak idején, amikor még nem volt minden zsebben elérhető az internet csodatára, itt éltek az emberek akkor, amikor tudásuk szomjassá vált. Diákok tananyagait mentették meg a kötetek, emberek jöttek kikapcsolódni, ha csak egy kis csendre vágytak. Vajon akkor is ilyen hatalmas zajjal zakatolt ez a masinéria? Akkor is volt, aki az őrültebe akart kergetni. Egy pillanatig támad fel benne az érzés, hogy odalépve tépje le, zúzza össze, de annyira, hogy minden egyes apró fogaskerék, amely benne ketyeg, és forog, csilingelve hulljon a földre, ő pedig élvezhesse a csendet, és a nyugalmat. Akaratlanul emeli meg magát, ösztönös cselekedet, de kapcsol, időben kapcsol, amikor is belibben a képbe egy finom, karcsú alak. Ez ébreszti fel, és lohasztja le rombolási vágyát. Kissé zavartan ül vissza, a lány fele tekintve, mennyit észlelt a dologból, de bizonyára semmit, hisz figyelmét a könyvnek szenteli, mint minden rendes ember. Neki is illene. Tekintetét visszairányítja a sorokra, és próbálja elrántani az óraszerkezet zajától. De nemigen meg, kínozza minden, látni sem nagyon lát, csak pacákat, kusza szavakat. Talán ideje lenne feladnia, és távoznia, hogy aztán teljes sötétségben létezzen tovább.
És ekkor érkezik valami, amelyre nincs magyarázat.
Érzi ő, hogy valami furcsaság közelít felé. Vagy csap képzeli? Nem moccan, zsigerei remegnek meg odabent, mint amikor valami rossz előérzet, vagy .. vagy nem tudja mi. Nem is figyel oda rá, bizonyára állapota okozza. Aztán szép lassan ébred rá valamire. A sorok előtte pacából szavakká, majd mondattá válnak. Az óra kattogása elcsendesül, és észrevétlenné válik, a nyomás szép lassan oszlik fel, és húzódik vissza oda, ahonnan érkezett. Elmúlt. Meglepve emeli fel a fejét, pislog körbe, majd a fejéhez fog. Mintha nem akarná elhinni. Izmai görcsössége elernyed, és felszabadul. Béke. Boldogság. És nem gondolkodva pattan fel, meglökve az asztalt, széket, boldogsághormonban fürödve.
- Végre! Végre, végre, ezaz..! – örömködik, hangoskodik, de aztán kapcsol, hogy hol is van. Kezeit leereszti, és kicsit megszeppenve pillant körbe. A könyvtáros kisasszony mozdul, indul, hogy dorgáljon, ami a kötelessége, és Cesar már vissza is ül, mint aki nem tett eddig semmit. Csak az menti meg, hogy a nő háta mögött megszólal a telefont, így csak mormogja a szitokszavakat, miközben visszaindul. Huh.
- Elnézést.. – böki ki végül, és hiába lenne kedve tovább folytatni örömtáncát, visszahajol a könyv fölé, és beleveti magát a sorokba. Most már lát is, nem csak néz. Reméli, az asztal másik felén ülő nem teljesen nézi őt bolondnak. És arról fogalma sincsen, mi lehet a valódi ok, mi áll minden mögött.

▼ ▼ ▼
↠ to:
Bells
↠ 637 szó ; ↠ Szenvedés vége


A hozzászólást Cesar Clifron összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 19, 2017 12:41 pm-kor.
avatar
✻ tartózkodási hely :
↠ central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Kedd. Jan. 31, 2017 11:22 am ••


bellslena & cesar
Round and round on memory lane

Kezdem azt érezni, hogy az egész életem szépen, lassan a feje tetejére fordul és nem látok kiutat ebből az egészből. Julian-nel elég csúnyán összekaptunk azon, hogy én szeretném a saját utamat járni és rájöttem, hogy ehhez szükségem van arra, hogy megtaláljam önmagam. Hiszen a múltam koránt sem olyan egyszerű, mint azt hinné bárki is. Hiszen, még az anyaméhben a testvéreim úgymond uralkodtak felettem és mindössze körülbelül két-három évvel ezelőtt térhettem az élők sorába, akkor is a saját bátyám testébe szorulva, mármint persze már akkor is megvolt a magam teste, de nem lehettünk egyszerre mind a ketten fizikailag jelen. Persze a fejemben kegyetlen hangként ott suttogott nekem, mikor valami olyat tettem, amit egyetlen egy testvér sem kívánt a másiknak. De az igazság az, hogy szeretem az idegeire járni most azonban az egyik testvérem nagy valószínűséggel halott, hiszen ha nem lenne az, akkor már keresett volna. Én öltem meg. A másik pedig nem is kíváncsi rám. Megvan a maga baja és ezért nincs szüksége arra, hogy még egyet a nyakába akasszanak azaz engem. Pedig nem baj lennék, hanem egy segítő kéz. Mindketten elveszítettük a testvérünket ő mégis megvetéssel néz rám. Mondhatjuk azt, hogy bármit megtettem volna annak érdekében, hogy kiszabadulhassak a rabságból, ami azt tartalmazta magában, hogy a testvéremmel osztozom a testemen. Most azonban, hogy szabad vagyok, hogy tényleg megtörtént egyáltalán nem akarom. Csak a testvérem akarom visszakapni, mert nélküle a lelkemet teljes egészében felemészti a magány.
Azzal próbáltam meg közelebb érezni magamhoz, hogy elolvastam néhány cikket róla, amelynek többségéhez már mindenki odabiggyesztett egy nyugodj békében hozzászólást. Végül pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek a könyvtárba és elolvasom a kedvenc könyvét. Emlékszem, hogy néha annak érdekében, hogy elszakadjon a külvilágtól elment, hogy elolvasson egy könyvet mindezt azért, hogy egy kicsit kikapcsolódhasson. Itt pedig elég kevés alkalommal zaklatták rajongók, hiszen ez egy kellemes és csöndes hely volt. Egy hely, ahol önmaga lehetett anélkül, hogy nyomás nehezedett volna rá.
A sorok között haladva végre rátaláltam a könyvre, amit kerestem és végül az asztalokhoz igyekeztem, hogy bele-bele olvashassak. Az egyik szemközti asztalnál ült egy alak, ha felpillantott, akkor rámosolyogtam, ha nem akkor egyszerűen csak leültem az asztalhoz és kinyitottam a könyvet és lapozgatni kezdtem. Az igazság az, hogy éreztem az auráját.. Mint valami kellemetlen rezgés az utóbbi időben egyre könnyebben érzem meg a metahuman-eket. Olyan ez, mintha allergiás lennék rájuk. Vicces, hiszen pont ennek köszönhetem, hogy én magam is létezem. Na, meg nem változtat a tényen, hogy én magam is ez vagyok. Viszont a nyüzsgés olyan erős volt körülötte, hogy kénytelen voltam megpróbálni kizárni, megszüntetni. Ami sikerült is - hála az égnek elsőre - és így nyugodtan neki tudtam állni az olvasnivalómnak.


avatar
✻ tartózkodási hely :
❖ central city ❖
✻ foglalkozás, hobbi :
❖ trauma surgeon ❖
✻ karakter arca :
❖ madelaine petsch ❖
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Vas. Jan. 15, 2017 9:41 am ••


A jobb mutatóujján apró, véres folt pihen, emléket állítva annak, hogy „gazdája” okosan bánt vele. Körömrágásának eredménye. Felszisszenve figyeli, ahogy a túlságosan mélyre ment harapása mit művelt. Ujja ismét a szájába kerül, ámbár most finomabban bánik vele, csak a vért tisztítja le róla, majd ismét megszemléli. Határozottan azt mutatja, megmarad. Még szerencse. Elég szar dolog lenne lerágni a saját ujját. Persze, hallott már ilyenről, sőt, ő maga is alkotott hasonlót egy regényében, amikor szorult helyzetben, stressz nyomására a delikvens ezt művelte önmagával. De az öncsonkítás nem az ő művészete. Csak az éppen akkor fogó tollának.
Lassan viszont már ezt a lehetőség is felbukkan agytekervényeiben. Amióta csak kimoccant, a helyzete rosszabbodott. Egy ideje nem kínozta a fejfájás, most viszont, mintha megneszelte volna a mulasztott naptári napok számát, ennek erejével tört fel. Igaz, nem tervezett ma világmegváltó dolgokat ugyan, mégis határozottan kellemetlen, hogy nem képes kikapcsolódni sem. Az utcán egyenest rosszul érezte magát, hisz a hangok, a szagok, minden csak rontott, és lapátszámra pakolt az állapotára. Egy ízben a kuka fölött görnyedt, és próbálta kiadni reggelije maradékát, de ez sem sikerült, így felhagyott vele, és úgy döntött, békés, csendes helyre menekül.
Hova mehet az író, ha csendre, és nyugalomra vágyik?
Legjobb lenne egy légvédelmi pince, méterekkel a föld alatt.
A hurrikán-zónán kívül, ezeknek a száma csekély, amelyek megvannak, magántulajdon, múzeum, vagy életveszélyes rom. Nem. Az ő menedéke jelenleg egy könyvtár – ez volt a környéken az a hely, amelyet elég békésnek hitt, és úgy gondolta, nem lesz rosszabb, ha idekuckózik.
De jobb se, az isten verje meg!
Egy vaskos könyvet vett maga elé, klasszikust, ősrégit, amelynek stílusát kritizálni sem lehet. Ő sem meri. Azok közé tartozik, akiknek néha, más munkája pihenést ad a sajátja után. Nem azért olvas, hogy ötleteket lopjon, stílust cseréljen, egyszerűen szereti, hogyha el tud merülni egy világban, és kikapcsolódhat. Furcsa, mi? Mégis nagyon egyszerű. Ő mindig fejben él, mindig máshol jár, és ezen egy könyv tud a legjobban segíteni. Segíthet akár abban is, hogy ahol épp elakadt, ott folytatni tudja. Ma azonban minden más elmarad. Kabátja ott lóg mellette, előtte a könyv, de a sorok összefolynak szeme előtt, nem tudja magát belevetni abba, amely kalandot a kötet ígéri. Amit elolvas, el sem jut a célig. Csak bámulja, mintha nem is tudna betűket értelmezni, amikor csak imitálni akarja, mint diákkorában sokszor a tanulást. Valahol mögötte egy óra ketyeg álmosan, lustán. Normál esetben nem hallaná, azonban a könyvtár mély csendje, - melyre egy negyvenes évei közepén járó, sasszemű nő vigyáz -, mindent feleőrsít, és állapota is ilyenkor minden egyes hangocskára ki van élezve. Pech. Jobban járna, ha hazamenne, bevenne két erősebb fájdalomcsillapítót, és aludna holnapig. Talán az is lesz, de még próbálkozik. Még sok mindent tervezett mára, amit már igencsak halogat. Ismét a könyv fölé hajol, sóhajtva, próbálkozva, és beleveti magát. Csak egy kicsit lohadna..

▼ ▼ ▼
↠ to:
Bells
↠ 464 szó ; ↠ Szenvedés


A hozzászólást Cesar Clifron összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 04, 2017 9:06 am-kor.
avatar
✻ tartózkodási hely :
↠ central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Szomb. Dec. 05, 2015 11:16 am ••


Szabad játéktér
avatar
✻ kereslek :
⊱ everybody
✻ tartózkodási hely :
⊱ everywhere
✻ foglalkozás, hobbi :
⊱ this page
✻ karakter arca :
⊱ faceless
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Vas. Márc. 29, 2015 9:47 pm ••





Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:

Azt gondoljuk legtöbb esetben, hogy a felejtés, a múlton való változtatás, avagy a meg nem történtség a megoldás mindenre, pedig nem.. ha csak egy kicsit is mélyen magunkba néznénk, avagy hagynánk, hogy a történések vezessenek az úton, akkor minden.. tényleg másként lenne minden. Csupán mi magunk vagyunk olyan makacsok, hogy elhiggyük a reményünk meghalt, a lelkünk feladta, s igen, talán mi magunk végleg elvesztünk a bensőnkön belül örökre, de mindez sosem lesz végérvényes, hisz vannak emberek, személyek, avagy történések, amelyek előhozzák az egykori emlékeket, amelyek felnyitják a lelkünk legmélyebb titkát is, és vallatásra késztetnek, avagy csak csupán arra, hogy újra engedjünk bizonyos érzelmeknek. Egykor azt hittem van reményem, s igen volt is rá esélyem, mindaddig, amíg nem öltem, amíg porba nem hullott minden, s amíg meg nem tettem azt, amit. Ha nem hallgattam volna Chrisre, akkor talán most sokkal másabb lenne minden.. talán nem fájna a napok telése, talán az élet is elviselhetőbb lenne. Igen, mindennél jobban erre vágynék, de vannak bizonyos dolgok, amik nem engedik meg nekem a tovább lépést. Például a múltban elkövetett tettek, amelyeket már rég elfogadtam kész érvként, de a mai napig nem tudtam csak úgy túllépni, s hogy miért nem? Mert tönkretettem egy embert, s ezáltal egy családot, tönkretettem magamat, megöltem a barátomat, s vele együtt a saját szeretteimet.. ezen ki tud túllépni? Senki.. a halált elég csak a szemeid előtt látni, s már megvisel, de ha te magad vagy az okozója rögeszmésé válsz, és.. megszállottá. A gyilkos jelzőt rám lehetne aggatni, de azóta nem emeltem fegyvert egyszer sem, hisz nem tudom megtartani. Remeg a kezem, s úgy érzem menten elkap a frász, avagy egy roham.. így csupán magamnál tartom díszként. Bár éles helyzetnél elő kellene venni, de.. nem, nem volt még olyan alkalom, ami ezt igényelte volna, szóval.. igen, megúsztam átmenetileg a kész sokkot, amelyet az újbóli emlékképek erőtörése okozott volna bennem.
-Nem tehettem. Nem mutathatom azt, ami bennem van, mert.. mert mit mutassak? Fájdalmat, kínt, szenvedést, és megtörtséget? Én.. én feladtam, és ebbe bele kell törődni. Ez elől nem menekülhettek, s el sem rejtőzhettek sohasem. Én végleg meghaltam belülről!-Mondom könnyedén a szavakat, amelyeket kiejtek az ajkaimon válaszként. Minden mondat, minden szó, avagy betű igaz. S én már sohasem leszek megmenthető, hisz amint elmondanám mit tettem, azon nyomban törném darabokra az emlékvilágát, s azon nyomban.. tenném tönkre őt. S mi maradna nekem? Egy üres semmiség. Egy nagy.. nagyon nagy semmi! Ha elmondanám könnyebb lenne, de mi változna? Börtönbe kerülnék igen, de a helyzet sosem lenne szép.. avagy jó. Amit megtettem, azt megtettem, s ez nem vitatható.
-Hé.-Mondom halkan, s próbálom átgondolni, hogy mit mondhatnék, de semmilyen indokot nem tudok mentőövként használni azonkívül, hogy reménytelen vagyok.-Bennem már nem lehet sebet ejteni, és én már nem lehettek jobban, mert.. embertelen vagyok, de neked esélyed van. Fiatal vagy, s előtted egy normálisabb élet, míg mögöttem romok, s gátak állnak, addig neked.. csak meg kell tapasztalnod az élet jó oldalát. Mert kettőnk közül te csak elszenvedő voltál, de én okozó. Én öltem, s nem egy személyt, hanem többet.. a szeretteimet, a barátomat..-Fújom ki mélyen a levegőt, majd megrázom a fejem.-Ígérem, jobban leszel, s higgy magadban, ne belém kapaszkodj, hanem magadba, s ne az én nyomorult sorsommal foglalkozz, hanem a saját szebb jövőddel.-Mondom komolyan, és egyben biztatóan. Tagadásban élek? Megeshet, de legalább abban egyetértek a lelkemmel, hogy számomra nem létezik megváltást hozó másnap.
-Nyugodj meg, sőt ilyenre sosem fog sor kerülni, ígérem neked.-Mondom őszintén, hisz míg helyre nem jön itt vagyok, s itt leszek neki, de utána.. minek maradjak? A szívem maradna, de az eszem tudja, hogy helytelen, s épp ezért amíg szükség van rám.. vagyok, de utána csak szépen csendben el kellesz tűnnöm, hogy a sebzett lelkem ne ártson se neki, se másnak.. soha, de soha többé. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, s mélyen felsóhajtok, majd újra kinyitva másabbá válik minden. Ahelyett, hogy hagynám elmenni vele megyek, s még a munkám is másra bízom.. a főnököm ki fog nyírni, de jelen esetben ez érdekel a legkevésbé. Csak a kezét fogom, s a gondolataim hevébe révedek, de mindebből hamar kikerülök, hisz összekulcsolja az ujjait az enyéimmel.
-Legyen meglepetés a helyszín maga.-Mondom ki egyszerűen, ahogy elérünk a könyvtár kijáratához, majd egyszerűséggel kinyitom neki az ajtót, s előre engedem, s csupán mindez után megyek utána, hogy aztán meginduljunk az új helyszín irányába.

Játék Zárva, s a Játéktér Szabad!
Folyt.; Tisztás


avatar
Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Szomb. Márc. 28, 2015 9:14 pm ••


You think you know me, but what you know is just skin deep


Megpróbáltam harcolni és legyőzni azokat az érzéseket, amit a távollétem alatt ivódtak belém. Megtanulni együtt élni a fájdalommal, megpróbálni újra kezdeni, de amikor meglátod az emberek pillantásában azt, hogy mekkora fájdalmat okozol egyetlen egy levegővétellel, akkor hirtelen minden erőd elhagy és azt kívánod, hogy bárcsak meghaltál volna még mielőtt visszatértél közéjük. Lehet nem kell semmit se mondanod, hiszen néha elegendő az, hogy besétálj egy teremben, mert hirtelen mindenki csöndbe burkolózik, de tényleg egyedül csak szavakkal lehet kommunikálni? Csak szavakkal okozhatunk igazán nagy fájdalmat másoknak? Nem és nem! Sokszor egyetlen egy pillantás elegendő és az ember újra a földre esik, a porba hull, mintha egy láthatatlan létrát, szőnyeget rántanának ki alólad. Sok ilyen pillantást láttam már, de leginkább az fájt, amikor a szüleim és a testvérem szemei meséltek szavak helyett. Sokszor átkoztam azt a pillanatot, amikor újra betoppantam az életükbe, hiszen nem csak én életem siklott ki még jobban a rákövetkező hónapokban, hanem az övéké is. Most pedig valaki segíteni szeretne, de nem tudok már hinni. Jó pár éve hittem, de megfosztottak a reménytől, viszont az se kizárt, hogy saját magamat fosztottam meg attól. Iszom és gyógyszereket szedem, nem lenne szabad az emberek között lézengenem, de még se zárat be senki se. Mégis ki tenné meg, ha senki se maradt már mellettem? Egyedül William van most itt, de egyszerre érzem olyan közelinek magamhoz és egyszerre nagyon távolinak. Félek attól, ha kinyújtanám a kezemet felé, akkor nem érném el őt, hanem csak újra magába rántana a sötétség. Félek elindulni az úton, mert mi van, akkor ha csak újra elesem? Képes lennék utána újra talpra állni vagy onnét már nincs kiút?
A gondolataimból újra ő ébreszt fel és pár pillanat erejéig még zavartan is pislogok, hiszen még fel kell fognom azt, amit mondott. Bár nem vagyok biztos abban, hogy minden eljutott a tudatomig. Koncentrálj Sonja! Gyerünk! - mondom magamnak és egy apró mosoly keretében pillantok rá, hogy ezzel is leplezni tudjam azt, hogy teljesen máshol jártam fejben.
Akkor miért nem próbálod meg elmagyarázni? Megmutatni azt, ami ott legbelül lappang benned, amit érzel? - kérdezem tőle kissé kétségbeesetten, hiszen ő segíteni akar, de miként tudna segíteni nekem, ha még őt is egy láthatatlan fal veszi körbe? Nem csapódhatnak egymásnak a gondosan felépített falaink, mert abból semmi jó dolog nem sülne ki. Két megtört ember akar egymáson segíteni? Igen, s szerintem ez elmehetne a világ legőrültebb ötletének, de a benne lakozó remény egy kisebb reményt ad nekem is. Viszont ez a remény nem az én megmentésemért kiállt, hanem az övéért. Őt akarom megmenteni és boldognak látni, szeretném látni egyszer azt a mosolyt, amit egy óvatlan pillanatban már korábban megpillantottam. Nem tudnám megmondani, hogy miért szeretném én csalni azt a bizonyos mosolyt az arcára, de van valami fura érzés itt legbelül bennem, ami segít abban, hogy ne fussak el és ne törjek ki újra zokogásban.
Miért vagy olyan biztos abban, hogy nem okozhatok nagyobb kárt? Miért gondolod azt,hogy jobban lehetek? Nézz rám!! - mondom kissé ingerülten és még magamat is meglepem, hogy felemeltem a hangomat. Idegesen hajamba túrok, majd megrázom a fejemet, aminek köszönhetően még inkább kócosabb leszek. Mélyen beszippantom a levegőt, majd lassan kifújom. - Sajnálom, nem akartam üvölteni veled, de nem értelek. Engem meg akarsz győzni arról, hogy mindenkinek lehet szebb jövője. Lehet teljes életem, de közben meg te nem hiszel abban, hogy neked is lehet. Nem hiszed el azt, hogy számodra is létezik még jövő, szerelem és boldogság. Lehet egy roncs vagyok ilyen téren és nem konyítok sok mindent a szerelemről, de egy dolgot ennek ellenére mégis tudok, hogy mindenkinek jár a szerelem és csak úgy megtörténik. Nem te döntöd el, hogy most szeretni fogod vagy nem azt a személyt, csak el kell fogadnod, amikor az az érzés a hatalmába kerít. Én bármit megadnék azért, ha egyszer képes lennék megtapasztalni, hogy milyen érzés az, de amíg te nem hiszel abban, hogy esélyed lehet megtapasztalni, addig nekem se megy. Nem tudok hinni, hogy számomra van még remény ilyen téren is. - vallom be neki őszintén. Azt hiszem a szabadulásom és a különköltözésem óta ez volt az első alkalom, amikor egy kicsit is megnyíltam valakinek. Bár ki tudja, hogy miket hordtam össze régebben részegen, amikor az alkoholba menekültem és semmi se számított a tanuláson, majd a munkán kívül. Még mindig nem értem, hogy mivel képes ilyen hatással lenni rám, miként rombolja a körém épített falat az egyik pillanatról a másikra. Egyszerűen hihetetlen, ahogyan az is, hogy képes voltam egy kicsit is mutatni azokból az érzésekből, gondolatokból, amik legbelül kavarognak a fejemben és a szívemben. Egy pillanatra még saját magamat is megijesztettem, de akkor se tudtam lakatot tenni a számra. Többé már nem.
Ígérd meg, hogy nem fogsz egyszer csak nekem hátat fordítani. Nem fogsz magamra hagyni ezen a fura "utazáson". - mondom neki kérlelően, mert tényleg rettegek ettől. Nem állok készen semmire se, de arra meg legfőképpen nem, hogy újra magamra maradjak és mindent elölről kelljen kezdenem.
Rendben. - bólintok rá a dologra, majd amikor megfogja a kezemet, akkor egy pillanatra lefagyok. Lecsukom a szememet és próbálok lenyugodni, pedig a szívem úgy ver, mint ami mindjárt kiugrik a helyéről és ez nem a szerelem miatt van, vagyis nem hiszem. Sokkal inkább amiatt van, mert senkinek az érintését nem voltam képes elviselni egészen eddig. Győzködöm magamat belülről, hogy ez nem olyan nagy dolog. Végül a szemeim kinyílnak és az ujjaimat összekulcsolom az övéivel. Ezek után pedig szép lassan elindulok kifelé vele a könyvtárból, de nem bírom megállni, hogy ne kérdezem tőle azt, hogy hova is megyünk. - Milyen helyre gondoltál? - nézek rá kíváncsian és próbálom közben visszanyerni a normális szívverésemet, hiszen az érintésének és közelségének köszönhetően minden porcikám vigyázzban áll, mintha attól rettegnének, hogy újra valaki bántani meri őket, engem...




|| Folyt. valahol máshol?  || Don't Let Me Go



Sonja & William
avatar
Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Szomb. Márc. 28, 2015 6:51 pm ••





Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:  Elnézést a csúszásért  

Minden fájdalom, fájdalom, s minden veszteség, veszteség, így édes mindegy, hogy ki mit, és hogyan él meg, avagy kit veszít el, mert érzi a terhet, amelyet ezek okoznak mélyen a lelkében, így akár az is megeshet, hogy egyesek kitartanak, mások pedig feladva a létüket öngyilkosok lesznek, de egy tény mindig igaz lesz; minden élet élni való! Mindenkinek halnak meg szerettei, mindenki veszít el valamit, s csak aztán válik gonosszá, érzéstelenné, avagy teljesen széthullottá, s ha nem tanuljuk meg összeszedni önmagunkat, akkor elveszünk egy súly alatt, ahonnan sohasem fogunk már tudni kimászni. Ebben mégis mi a jó, avagy netán abban, hogy az élet darabokban van a padlón? Semmi, sőt nem érünk el azzal sem semmit, ha csak kínozzuk magunkat hosszú éveken át.. ivászat, drogok, dühöngés, bűnözés.. egyre mennek, s mindegyikben egy közös van; felejtés, azaz túllépés a történteken. De ha nem tanulunk meg együttélni a múlttal, akkor nem hogy nem felejtünk, de nem is fogunk sohasem helyrejönni, s ezt nem engedhetjük meg, ahogy azt sem, hogy ez emésszen fel szépen lassan belülről.. mondanám, hogy az élet fenékig tejfel, s minden csupa szép, és jó, de akkor hazudnék. Viszont tudva a tényeket, az élet rideg oldalát, nos úgy gondolom, hogy sem mást, és se magamat nem csaphatom be. Azzal nem csak nekik, de magamnak is ártanék, hisz utána, ha szembesülünk a valósággal, akkor nehezebb elfogadni. Az áltatás nem szép, és a remény csupán utoljára hal meg.. addig viszont van életre lehetőségünk, van szebb napokra való álmodozásra jogunk, hisz egy valamit sohasem vehetnek el tőlünk, s ez pedig önmagunk. Ez a világ, igen, pusztító, kiábrándító, de kapaszkodnunk kell az életünkbe, magunkba, s mindig is a saját javainkat kell előtérbe helyeznünk. Azaz jobbaknak kell lennünk, s jobban kell lennünk, mert ez a Mi érdekünk, s nem másoké, mert ezt Mi értünk kell megtenni, s nem másokért. Tehát élnünk kell a lehetőségeinkkel, s igen, én is élni fogok, de a reményem meghalt. Már nem szeretnék sohasem boldog lenni, mert egyszerűen nem tudnék az lenni, nem tudnék azon módozatnak megfelelni, s mindebben ez egy szörnyű pontú tényeset.
-De a családomat saját kezűleg én öltem meg, s ezt nem érthetted.-Mondom ki egyszerűen, mintha oly könnyed lenne számomra ezen tény tudatosulás, de.. de nem az. Egyszerűen megőrjít, hogy én juttattam oda őket, ahol most vannak.. a túlvilágra, a halálba, az örök homályba. Az én kezeim által halottak, s itt szárad a vérük, az amely egykoron kifolyt, s a padlót beteríti, a szobát betölti, a könyvtárat ellepi, a cipőmet mossa, s ahová lépek mindenhol ott van. Fáj, és oly módon, hogy egyszerűen már csak arra gondolok, hogy végre hagyj tépjem ki a szívemet, hagyj váljak halottá, hagyj legyek az örök halálba zárva. Mélyen felsóhajtok, és próbálok erős maradni, hogy ne sírjak, hogy ne mossák a könnyeim el eme.. eme helyzetet. Megrázom a fejemet, s ellenkezésbe kezdenék, avagy már magam sem tudom.-Ez nem a te hibád, hanem azon személyekké, akik ezt tették vele. Nem a saját kezeddel ölted meg, de én.. vagyis majdnem olyan, mintha azt a bizonyos fegyvert én szegeztem volna rájuk.-Tekintettem üressé válik, s szinte érzem, hogy kezdek belülről kihalni, hogy kezdem feladni a létezésem apró kis darabkáját is.. a munkába temettem magam, de ezzel vajon jót cselekszem? Nem, hisz vétkezem, s folytonossággal azt teszem. Meg kellene halnom, hogy ne szennyezem a létemmel tovább a levegőt.. milyen ironikus, nem de? Én ártok, s most épp adni akarok, holott megint hazugságokra építek.
-Gondolj arra, hogy az újabb nap, újabb remény.-Jegyzem meg halkan, s próbálok valami kapaszkodót találni, ami által támogathatom, de annyira makacs, hogy szinte lehetetlen. Miért nem adja meg magát? Csak annyira, hogy segíteni lehessen neki, s még ha nem is akar közel engedni, csak azt nyitná meg, hogy Jobban legyen!-Nem pusztítasz el, s meg sem fosztasz semmitől. Ha nem akarsz nem engedsz közel, ha nem akarsz ellökhetsz mindenféle ilyesmitől, de értsd meg, hogy nem adhatod fel. Jobban kell lenned, mert Jobban Leszel!-Mondom ki, amit gondolok, s nem engedek a nézeteimből, ha már ő makacs, akkor én is az leszek, mert máshogy nem igen lehet rá hatni.-Van reményed normális életre!-Emelem meg a hangom kifejezően, s reménykedő pillantással illetem őt.-Nem egy feladat vagy, és.. és sosem hagynálak el.-Mondom határozottan, őszintén a számára, és ez tökéletesen átjön, hisz a szívem mélyén így gondolom, csupán az elmém akarná nem bántani már őt.. tovább. Mert én tettem tönkre.
-Ez még átgondolandó, de van egy hely, ahová.. szívesen elvinnélek.-Jegyzem meg eltöprengve, majd egy apró mosolyra húzom az ajkaimat, ahogy a kezét fogom a kezemmel. Finoman engedem ki a tüdőmben ez eddig tartott levegőt, majd elérem lazán, hogy meginduljak, s ő pedig velem jöjjön. Azaz, ha benne van, akkor ezáltal megindulunk kifelé a könyvtárból, és remélem nem veszi zokon, hogy a kezét fogom, holott nem szereti az érintést.. nem akarok neki ártatni, csupán.. biztatni szeretném őt. Remélem összejön, és egy szép nap újra boldog lehet.. valakivel!


avatar
Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Csüt. Márc. 26, 2015 9:18 pm ••


You think you know me, but what you know is just skin deep


Mi a franc ütött belém? Miért viselkedem így? Miért nem fordítok egyszerűen hátat neki és mért nem sétálok el? Miért akarok rajta is segíteni, ahogyan másokon? Túl sok kérdés és annyira kevés a válasz. Megfogattam magamnak, hogy soha senkit se fogok közel engedni magamhoz, még annyira se, hogy a lelkem apró szikráját is kiismerje, de hibáztam. Egyszer óvatlan voltam és túl sokat ittam, annyit, ami a legtöbb esetben képes elvenni egy ember életét. Ő viszont megtalált, mint valami őrangyal és vigyázott rám. Nem értem, hogy miért tette, vagy miért akar segíteni. Nem tudok abban hinni, hogy azért, mert ő is jó ember, mert ebben a világban nincsenek ilyenek. Mindenkinek van valami hátsószándéka. A legtöbb gazdag ember is csak azért adományozik, mert fitogtatni akarja azt, hogy mennyi pénze van, illetve egyszerűen csak a címlapra akar kerülni. Utáltam az ilyen embereket, hiszen ezek valójában nem voltak jók vagy barátságosak. Akik pedig tényleg segítettek másokon, azok meg sötétségbe burkolóztak. Szinte senki se hallott róluk. Illetve ott volt az a tény is, hogy látszott William-on, hogy ő maga is szenved és egyáltalán nem volt kedvem ahhoz se, hogy a rajtam való segítéssel nyerjen bűnbocsánatot, vagy minek hívják ezt. Lehet, hogy furán hangzik, de tényleg nem vágytam erre. Keressen mást. Senki szánalma nem kell, ahogyan az se kell, hogy valaki törődjön velem. Lehet valahol mélyen legbelül vágyom rá, de már minden ábrándomról lemondtam. Nem akarok újra csalódni, fájdalmat érezni, hiszen soha nem lennék képes még egy olyan fajta érintést elviselni. Lehet, hogy gyengéd lenne az illető, de szerintem nem létezik olyan férfi, személy ezen a földön, aki képes lenne legyőzni a félelmeimet, legyűrni az elé állított akadályokat és végül megmutatni azt, hogy milyen is lenne egy szerelemmel fűtött, gyengéd és figyelmes aktus akár, vagy csak maga a szerelem. Azt hiszem ezekhez én már túlzottan elcseszett személy vagyok. Ez van, ezt kell szeretni vagyis inkább csak elfogadni.
Mi van akkor, ha esetleg valamennyire megértem?Tudom azt, hogy milyen érzés megölni valakit, vagy legalábbis a halálra juttatni. Végig nézni azt, ahogyan meghal valaki miattad, az a személy, aki fontossá vált számodra, az aki miatt életben lehetsz?! - kérdeztem tőle kíváncsian és közben letörlöm az újabb könnycseppeket az orcámról. Mit művelek? Az előbb még el akartam sétálni. Hátat akartam fordítani, nem olyan régen meg ott voltam az ölelésében, illetve hallgatom őt és a fájdalmát... Mi ütött belém? Miként lennék képes elviselni az ő fájdalmát,  ha az enyémet se tudom? Talán azt akarom, hogy ő megszabaduljon a fájdalomtól, én pedig összeroskadjak a súly alatt, s végre tényleg búcsút intsek ennek a világnak. Vigyáznom kellett volna a húgomra, de még arra is képtelen voltam. Amihez és akihez csak közöm van egyszerűen tönkre megy, letér a jó útról...- Meghalt egy nő miattam. Ő tartott életben, ő véded meg egy-egy borzalmasabb nap után. Ő segített a szőkésemben is, majd mindenki meghalt. Mind a ketten azok közül, akik segítettek nem feladni a reményt... - mondom neki őszintén, hiszen ezt még soha nem mondtam senkinek. Soha nem beszéltem arról, ami ott történt. Egy idő után az orvosok is feladták és azt mondták, hogy biztosan a trauma miatt nem emlékszem, pedig minden egyes szempárra, minden egyes sóhajra és  morgásra, illetve minden egyes érintésre tisztán emlékeszem a mai napig. Mintha ezzel is az elmém azt akarta volna bizonyítani, hogy ebből nincs kiút. Soha nem leszek képes elfelejteni...
Talán most nem, de mi lesz akkor, ha lemegy a nap? Mi lesz másnap és azután? - kérdezem tőle kíváncsian, majd megrázom a fejemet. - Nem lehet William, nem tudlak közel engedni, hiszen néz rám. Mit látsz? Egy lányt, aki már csak árnyéka önmagának. Nem akarlak elpusztítani, nem foszthatlak meg egy normális élet reményétől. - mondom neki komolyan, de még mielőtt bármit mondhatna sietve folytatom.- Tegyük fel sikerrel jársz, de mi lesz utána? Egyszerűen csak bezárod az ajtót magad mögött és elsétálsz úgy, mint aki elvégezte a rábízott feladatott? Nem vagyok feladat, ember vagyok és nem veszíthetek el még egy embert, aki esetleg áttör ezen a falon, amit magam köré gondosan felépítettem. - közben a tekintetét fürkészem. Nem engedem el őt, hiszen jól tudok olvasni az emberek mozdulatából. Innét tudom mindig azt, ha egy páciensem hazudik, de vajon ők mennyire ismernek engem? Ők tényleg nem sejtenek semmit se? Nem tudják azt, hogy valójában egy alkoholista és gyógyszerfüggő személyhez járnak? Ennyire megtanultam volna leplezni ezeket a dolgokat az elmúlt évek alatt? Láttam azt a bizonyos könnycseppet, de nem szólaltam meg. Egyszerűen egy pillanatra csak elfordulok, mert sejtem, hogy mennyire fájhat neki, de teljes mértékben soha nem leszek képes átérezni azt a fájdalmat, amit ő érez. Hiába akartam magára hagyni, hiába nem akartam csak egy feladat lenni mégis maradtam. Segíteni akarok neki, ahogyan ő nekem, de hogy miért? Azt nem tudnám megmondani. Egyszerűen csak van valami fura érzés, ami a hatalmába kerített. Amikor meghallom újra a szavait, akkor egy kisebb mosoly keretében nézek rá és a fülem mögé tűrök egy tincset.
Rád bízom magamat. Nem nagyon szoktam a városban járkálni, így vigyél olyan helyre, ami szerinted számomra tetszene, ahol esetleg elkezdődhet a gyógyulásom... gyógyulásunk... - mondom neki egy zavart pillantás keretében, hiszen mind a ketten szenvedünk.  Meg amúgy se lenne ötletem arra, hogy hova akarnék menni. Vagyis tudom. Az egyik pubba, ahol kiszolgálnak kérdezés nélkül, ahol leihatom magamat és a bennem keletkező összes érzést legalább rövid időre képes lennék eltüntetni...



|| Bocsánat a késés miatt.    || Don't Let Me Go



Sonja & William
avatar
Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Szomb. Márc. 21, 2015 9:49 pm ••





Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:  Elnézést a csúszásért  

Az én problémáim jelen esetben a lehető legkisebbek, és legjelentéktelenebbek, sőt még maga az érzés sem számít, ami benne él a mellkasomban mélyen, s majd szét akar szedni a bűntudat heve miatt. Nem számít, egyszerűen nem foglalkoztat, amikor is ő maga a lényeg, és az, hogy jobban legyen. Ha tehetném visszamennék a múltba, s mindent.. esküszöm mindent másképpen csinálnék, de mindez nemcsak hogy lehetetlen, de képtelenség is, sőt őrület. Kezdem úgy érezni, hogy ellenkezni fog hevesen, s nekem meg kellesz állítanom ebben. Nem akarom, hogy szenvedjen, de ha kell itt vagyok vezesse le rajtam; üssön, verjen, vagy ordibáljon.. csak legyen rendben az élete, amelyet voltaképpen én magam tettem tönkre. Fáj így látni, megtörten, szétesve, s reménytelenül, ahogy én magam majd belepusztulok eme érzelmi zálogsorba, s lassan úgy érzem vallanom kell neki, de nem.. nem lehet. Mélyen szívom magamba a levegőt, és próbálom lenyugtatni magamat, ahogy hallgatom a szavait.
-Igen, talán lehetségesen mindent meg lehet, de ezt nem.-Mondom suttogva a szavakat, s kezdem úgy érezni, hogy egyetlen szorítással képes lenne engem összeroppantani, az hogy ennyire mélyen élem meg mindezt még sohasem történt meg, de hogy előttem van, és szó szerint szenved.. már nekem fáj. Amiket anno tettem.. azok közül ez volt az egyik legnagyobb hibám, amelyet ha tudna nem bocsátana meg nekem sosem. S épp ezért sem vallhatom be a tetteimet, pedig egy fokkal könnyebbé tennék mindent, ha csak úgy kiejteném, de nem.. nem érdemel még nagyobb szenvedést, és kínt. Nem érdemli meg, hogy tönkretegyem még jobban, s épp emiatt, amint jobban lesz eltűnök, csak hogy soha többé ne kelje látnia azt a nyamvadt képemet.. egyszer már megöltem lelkileg, s épp emiatt még egyszer nem fogom megtenni. Tudom, hogy hol a határvonal, s épp az lesz a lehető legjobb a számára, ha éli az életét az én jelentéktelenségem nélkül. Ahogy meghallom a következő szavakat, amiket mond egyetlen perc sem telik el, hisz máris összeomlok. Tűnjek el az életéből.. igen, jogos kérés, és méltán ezt kellene tennem, de képtelen vagyok távozásra fogni a dolgot. Torkomra szavak sem jönnek, így csak némán bámulok magam elé, és próbálom a lehető legapróbb problémának vélni ezen megjegyzéseit. Még ha nem is pont rám lenne szüksége, akkor is kell mellé valaki, aki ezen átsegíti, és igen.. jelen esetben én vagyok az egyetlen, aki erre rászánta magát, így ha tetszik neki, hanem, akkor is maradok, s helyre teszem.-Mit vártál azt, hogy aranytálcán eléd állnak?-Kérdezem meg rögtön a kérdései után.-Azzal, hogy te is átéltél valamit, ők is, és képzeld fájt nekik is, ahogy neked is, de abban a pillanatban, hogy te elutasítottad őket.. meghátráltak, mert ezt kérted! Tőlem meg azt, hogy tűnjek el.. tudod mit? Igen, így kellene tennem, hogy egymagadra hagylak, és aztán csinálj csak azt, amit akarsz, s nem is érdekelsz.. de ennek az ellentétén vagyok, mert segíteni akarok, sőt tudod mit nem érdekel, hogy mit akarsz, mert az lesz, amit én akarok! S ha egyszer helyre jössz, akkor helyre jössz!-Emelem meg a hangszínem, és így mondom el azt, amit gondolok erről az egészről. Ha ő úgy tesz, ahogy, akkor én is drasztikusabb módszerekkel állok elő, mert nem fogom hagyni, hogy tönkretegye magát a hülye gyógyszerekkel!
-Nem halt meg, mert benned van, csupán elnyomtad.-Jelentem ki hangosan, ahogy komolyan gondolom mindezt. Még bennem is megtalálható eme érzelem, holott belőlem már rég ki kellett volna irtódnia kezdve a halál esetektől a bűneimig, de én nem adtam sem magamnak, s sem másnak eme örömöt, így kitartottam harcoltam, s itt vagyok. Még ha megtörten is, de élek, s szembenézek mindennel, így vele is, sőt azzal is, hogy jelenleg segítenem kell rajta bármi áron. Még nem tudom hogyan, de mindent meg fogok tenni azért, hogy élhessen boldogan, hisz megérdemel egy százszorta jobb életet, mint amilyen a mostani, sőt gondoskodni fogok róla, és a jólétéről, hisz ő tényleg jó ember, míg én egy velejéig romlott személy vagyok, de hát.. igen, ez az én bűnöm.
-Az én életem alapsíkja egy teljesen más témakör, s ha azt mondom neked, amit, akkor nem hiszed el.. az, hogy embert öltem egy egész életre megváltoztatta a dolgok menetelét, s az, hogy a szemeim előtt haltak meg.. megint. Kiirtott belülről, s míg neked van remény, addig nekem nincs. Vér tapad a kezeimhez, s még hozzá olyanoké is, akiket szeretem.-Vallom be ecsetelve az egész helyzetet, de igazság szerint nem is kellene erről beszélnem, hisz.. hisz nem érdekes az én hátterem, amikor is ő szenved, s nem én, amikor is vele kell jelen esetben törődni, és nem velem. Mély levegőt veszek, és ahogy végül kifújom a tüdőmben tartott oxigént próbálom könnyebben felfogni a dolgokat, de nem megy. Zavart vagyok, fáj, és bűntudatom van.. a jelenléte intenzívebben előhozza, és ez ez megőrjít..
-Nem vagy egyedül.-Mondom szavai után rögtön, hisz ha ezen múlik, akkor én itt vagyok neki addig, amíg helyre nem teszi az életét, de utána el kell mennem.. viszont ez az érzés, ami bennem van, mintha azt akarná, hogy minden pillanatban vele legyek, ami hatalmas nagy őrültség.. nem, nem érzek semmit! Figyelem, ahogy feláll, és összepakol, ahogy beszél hozzám, és én bennem tudatosul, csak.. csak nem tudom mit mondjak, mit tegyek, avagy csináljak. Hirtelen egy könnycsepp folyik le az arcomon, de gyorsan letörlöm, és csak remélem, hogy nem látta, ahogy végül felállva követem a példáját.-Ha nem akarsz itt lenni, akkor nem kell itt lenned.-Mondom ki végül, amit gondolok.-Engem pedig nem kell rángatnod, mert megyek magamtól is veled.-Teszem még hozzá, ahogy a telefonomat előkapva dobok egy sms-t az egyik munkatársamnak, hogy tegyen meg nekem egy szívességet, s a könyvtári ügyben járjon el.-Szabad vagyok, nincs kötelességem, szóval indulhatunk.. de hova is megyünk?-Vonom fel a szemöldökömet, ahogy utána lépve megfogom a kezét, és várom, hogy mondjon valamit.


avatar
Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Hétf. Márc. 16, 2015 8:17 pm ••


You think you know me, but what you know is just skin deep


Csendesen hallgatom őt, miközben egy ádáz csata dúl a fejemben és szép lassan kezdem úgy gondolni, hogy elmegy az eszem. Lassan talán diliházba kellene vonulnom, hiszen azok a bizonyos hangok soha nem akarnak szűnni. Egy pillanatra talán még hitetlenkedve is nézek rá, hiszen szakmámból adódóan is és mivel még nem teljesen halt meg a régi énem, így ezeknek köszönhetően mindig is úgy gondoltam, hogy minden bűn, minden tett megbocsájtható. Valamelyik könnyebben, valamelyik nehezebben.
Mindent meg lehet bocsájtani, vagy jóvá tenni. Valamit könnyebben, valamit nehezebben. - mondom neki egy fokkal kedvesebben, de még mindig nem érzem azt, hogy tényleg itt akarok lenni. Az lenne a legjobb, ha tényleg sarkon fordulnék és magára hagynám. Ez nem vezet sehova se. Nem akarom a közelemben tudni, még annak ellenére se, hogy részben neki köszönhetem azt, hogy most képes vagyok levegőt venni. Majd amikor újra egy nem éppen vidám dolog felé terelődik a beszélgetés, akkor egyre inkább érzem azt, hogy pengeélen táncolok. Tudom, hogy hamarosan el fog pattanni bennem valami, amit utána nem fogok tudni megállítani. A legjobb esetben csak zokogásban fogok kitörni, rosszabbik esetben porig rombolnám ezt a helyet. Olyankor talán tényleg olyan vagyok, mint akinek elgurult a gyógyszere. - Téged? Lehet, hogy másnak jó támaszt nyújtanál, de nekem nem. Nem akarom, hogy a közelemben legyél, nem akarok itt lenni veled! Azt akarom, hogy örökre tűnj el az életemből! - mondom szinte üvöltve a szavakat, pedig nem teljesen igazak, de ezt neki nem kell tudnia, majd amikor a családomra utalt és a halálomra, akkor még dühösebben pillantok rá. - Tényleg annyira érdekelném őket? Tényleg annyira szomorúak lennének? Akkor hol voltak az elmúlt 6 évben? - kérdeztem tőle kissé szemrehányóan, hiszen ha annyira számítottam volna, akkor biztosan kerestek volna. Ennyire azért megközelíthetetlen se vagyok, de egyre inkább süllyedek, ahogyan a Titanic tetted egykor a jégheggyel való ütközésekkor.
Reménykedtem, de a remény szép lassan meghalt. - mondom neki könnyes szemmel, mert hinni akartam, hogy minden egy szép napon rendben lesz, de nem. Annak a három évnek a gyötrelmét a mai napig magammal cipelem. Mintha örökké valaki hozzám láncolta volna. Ha nappal nem kísértenek az emlékek, akkor éjszakánként kísértenek. Félek mindentől és mindenkitől. Próbálok hinni abban, hogy az emberek képesek jók lenni, de amennyi megtört nőt láttam már a kezeléseimen egyre inkább meghalt bennem is a remény. Ők normálisak voltak, míg én nem. Senki nem lenne képes ilyennek elfogadni és senki nem lenne képes ebből a piszokból és szennyből kimenteni, s megmutatni, hogy a világ lehet szép és élettel teli. Számomra még a napsütés se olyan, mint a legtöbb embernek, akkor egy férfi vagy egy ember miként lenne képes megolvasztani a szívemet és újra elindítani a véráramlásomat? Sehogy....Nem értem, hogy miért hiszi azt, amit, hiszen ő is elveszítette azt, ami a világot jelentette számára.Akkor én az egykori énem nélkül miként lennék képes élni?!
A következő mondta "A vihar, s a sötétség mögött ott a fény.. a remény." visszhangzik a fejemben újra és újra. Olyan, mintha a saját szavaimat fordították volna ellenem. Sokszor mondtam hasonlót már életemben, mert próbálok az emberek életébe valamiféle reményt és fényt csempészni, ha már a sajátomba nem tudok. Talán azért lettem az, ami, mert így ez a dolog képes még ehhez a világhoz kötni engem kicsit. Megrázom a fejemet a szavai hallatára és piros szemekkel nézek rá. - Ha te hiszel abban, hogy az én lelkemnek, nekem van helyem ebben a világban és képes lehetek újra meglátni a fényt, akkor miért nem hiszel saját magadban? Miért nem tudod elhinni, hogy számodra is létezhet még boldogság?  - kérdeztem tőle kicsit hitetlenkedve, de továbbra se mozdulok az öleléséből. Nem tudom, hogy mit gondolna valaki, ha most erre sétálna, de most először hosszú idő után ne érdekel, mert bármennyire is szenvedek a közelségétől, annyira jó érzés is. Azt is mondhatnám, hogy hosszú idő után végre érzek valamiféle kettősséget magamban, s mist először van úgy, hogy küzdeni akarok igazán az eltaszítás és a félelem ellen.
Egyedül nem fog menni.... - mondom egy kisebb csönd után. Soha nem ismertem volna ezt be, így nem értem, hogy mit tett velem William, hiszen olyan dolgokat mondok ki és érzéseket váltott ki belőlem, amiket évek óta nem tapasztaltam meg. Egy darabig nem mozdulok, csak ott maradok hozzábújva, mint egy kisgyerek, majd egyszer csak felállok és megtörlöm az arcomat. Összekapkodom a földre hullott cuccaimat, majd a gyógyszeres dobozt is bevágom a táskámba és sietve felállok.
Esetleg nem mehetnék innét el? Nem akarok most itt lenni, vagyis... - kezdek bele zavarodottan, miközben újra körbe pillantok a helységben és a szalagon túl lévő dolgokra siklik a tekintetem. - téged nem rángathatlak el innét, mert neked ez a munkád. Egyszerűen ez csak túl sok. Nem értem, vagyis téged nem értelek, hogy megvan a saját kereszted, de te mégis rajtam akarsz segíteni és mondhatni talán sikerül is... - mondom kicsit kapkodva, mert egyszerre szeretném azt, hogy velem jöjjön és egyszerre vágyom egy kis magányra. Idegesen a hajamba túrok, mert nem értem azt, hogy miként volt képes ennyire rövid időn belül, ilyen fajta érzéseket kiváltani belőlem.

|| Bocsánat, ez most gyenge lett.  || Don't Let Me Go



Sonja & William
avatar
Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Vas. Márc. 15, 2015 5:34 pm ••





Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:

Az emberek lelke mindaddig ártatlan, míg meg nem rontják saját maguknak, míg át nem engedik a gonoszságot a lelküknek, míg át nem adják magukat az éj sötétjének, a rossz szimbolikus feketeségének..
"Abban a pillanatban, ahogy a feleségem fejéhez szegeződött a fegyver valami elszakadt bennem. Az idő megállt, s minden mi eddig gyorsan telt, mostanra lassú képsorba úszott át; gyászosan lassúba, mintha érzékelte volna minden, hogy siralmas percek következnek, hogy halált hoz a jövő szele immáron el. Szívem, a fájdalmam tört része alatt dobbanni sem mert, mintha ütemeket hagyott volna ki egy pillanat hevébe rejtve, én magam a gondolataimba zárkóztam, hogy nem teszi meg, hogy nem képes rá.. hogy nem veszi el a gyerekem után a szeretet nőt is, aki rettegett. Tekintette fájdalmas volt, szomorú, feladott, és könyörgően pillantott rám, mégis értetlenül, s nem az fájt abban a pillanatban egyedül, hogy meghalhat, hanem hogy miattam szenvedi ezt el.. Mély levegőt véve sem nyugodott le a hangulat, hanem csak egyre feszültebbé vált, s minden olyan zavaros volt, mintha az élet ama percben szánt szándékkal őrültté akart volna átváltoztatni, s tán, ha megteszi megmentette volna az elmém, mely mostan súlyosan szenved, mely mostanra a kínok kínját szenvedi el a napok telésében. Ahogy eldördült a fegyver összerezzentem; mind lelkileg, és mind testileg.. Az elmém ama pillanatban felmondott, hisz láttam, ahogy a golyó a feleségem fejébe kerül. Érzékeltem a hangot, a látványt, az eseményt.. de a fájdalom eltompította a gondolataimat, s ahogy egy pillanatra a hullára révedtem a fegyverért kaptam. Angel nyitott szemeiből eltűnt a fény örökre, mely eddig éltette, élettelenül zuhant a földre, mint valami játékbaba, s én.. én abban a másodpercben haltam meg. A fájdalom elöntött, a bűntudat mélyen emésztett, hogy hogyan tehettem meg ezt, hogy hogyan ölhettem meg a tetteimmel a feleségemet. S végül én húztam meg a ravaszt; gyilkossá téve ezzel magam. Ahogy hallottam a hangot, s ahogy láttam, hogy eltalálom a férfit egyszerre bomlott meg az ártatlan lelkem eddigi darabkája, s akkor váltam igazán magányossá. Nem volt időm arra, hogy sírjak, vagy hogy zokogjak, nem volt időm érzelmi sorokra, hisz lépnem kellett a tettek hevére.. el kellett rejtenem a hullákat, helyre kellett hoznom az elrontott hangulatot, s eme kapkodás hevében nem vettem észre, hogy valaki mindennek a szemtanúja volt.. valaki látta mindezt. Csak azzal foglalkoztam, hogy mindenem elveszett, csak azzal törődtem, hogy immár semmim sincs azonkívül, hogy jövő.."
Az emberek addig érzik magukat ártatlanak, amíg nincs arra okuk, hogy bűnössé váljanak. Addig tiszta egy lélek, míg nem ont vért, vagy míg meg nem rontják azt mások. Egy lélek addig gyengéd, érzékeny, s együtt érző, míg az adott gazdája óvja, s nem hagyja végleg kihalni, de amikor már semmi, s senki nincs, akkor nem csak, hogy megszűnik, de örökre a homályba is vonul mindennel együtt, s ekkor lesz valaki őrült, avagy csak megszállottan gyilkos. Hogy én miért nem lettem? Talán azért, mert az élet úgy akarta, hogy lélegezem, hogy élve jobbat tegyek, s végig szenvedjem az időt. Sikerrel járt, én pedig elbuktam.


-Olyan valamit, amire se bocsánat nincs, de még jóvátételi lehetőség sem adódik.-Mondom halkan megemlítve mindezt. A bűneim sorra nem ott kezdődik, hogy öltem, hanem ott, hogy hagytam magam a pályám elején rábeszélni egy emberrablása, csak hogy az a nyomorult Chris elsimíthassa az ügyét. Ha nem teszem meg, akkor börtönbe kerültem volna, s ugyanúgy halott lenne a feleségem, de legalább méltóan vállaltam volna a következményeket, s nem gyáva módon, meghunyászkodva, s tönkretéve egy családot.. egy embert; egy nőt.-Oh, tényleg ezt gondolod? Akkor, kérlek, nézz szét jobban.-Mondom válaszolva a szavaira.-Az emberek többsége lehet, hogy bunkó, de vannak olyanok, akik segítenek.. csak úgy indokok nélkül; egy szenvedőn. Lehet rossznak gondolni, lehet hamisnak képzelni, de itt vagyok eshetőségnek, s még ezerszer jobb ezt elfogadni, mint hogy a végén kiköss az eszményinek minősített halálba, mely kicsit sem jó.. komolyan tönkre tudnád tenni a saját családod? Azt hinnéd nekik nem fájna, ha meghalsz, azt hinnéd, hogy az emberek kőszobrok, akik mindebből semmit sem érzékelnek? A külvilágnak fájna a veszteség..-Ecsetelem, s mindezt úgy, mintha lett volna már benne részem. S igen voltaképpen volt.. a saját öcsém jutott erre a sorra. Öngyilkos lett, mert pesszimista volt, öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni az életét.. gyógyszerezte magát, s végül távozott a sorainkból.
-Én őt szeretem, s őt is fogom szeretni.. a halott gyerekemmel együtt.-Jelentem ki határozottan a szavakat, s többet nem kívánok részletezni a magánéletemből, avagy az indokaimból, hogy mit miért gondolok úgy, ahogy, s hogy mit miért teszek, avagy mégsem teszek. Szerintem nem tartózok semmi magyarázattal sem.. - Nyugalom! Csak ideges vagy a gondolatok miatt, s a kavargóan gyötrő érzelmek általi hatástól, melyek felemésztőek, kínzók, s bántók. - Mondom az elmém sorai közt magamnak, hogy ezzel csillapítsam a bensőm tombolását, mely életre kelt.-De megtudhatod.. mindenki megtudhatja, csak hinni kell a szív mélyén, hinni kell a gondolatok közt, hisz az emberek változnak, változtatni akarnak, valamin, avagy valakin.-Teszem hozzá reménykedően, hisz ideje belátnia, hogy mindez nem veszett ügy, csak úgy érzi egyszerűen, pedig nem szabadna feladnia.. nem szabadna!
-A vihar, s a sötétség mögött ott a fény.. a remény.-Mondom ki, amit gondolok, és nem áll szándékomban eltitkolni, hogy én így elmélkedem erről, s nem máshogyan.-Ne gondolj a halálra! Az nem menthet meg sose, vedd úgy, hogy nem létezik, mert az nem feloldozz, hanem pokolra juttat, s végleg tönkre vág.. végleg elzár, amit szerintem nem szeretnél.-Fújom ki a tüdőmben tartott levegőt nyugtatásom jeleként, de nem leszek nyugodtabb, csak dühösebb, agresszívebb, s hevesebb.. miért nem tudok nyugodt maradni?
-Velem nem lesz semmi.. én szenvedek mindennap, s más már jobban nem sebezhet meg.. amúgy is én lelkileg már meghaltam, amikor meghúztam a ravaszt, s lelőttem azon embert.-Mondom halkan, lényegre törően fogalmazva, majd megrázom a fejem.-Jelenleg viszont te vagy a téma. Szedd össze magad, s akard! Máskülönben reménytelen az egész!-Teszem hozzá óvatosabban megjegyezve a dolgot, majd végül egyszeriben annyiban hagyom a dolgokat. Csak magamhoz ölelem őt, ezzel nyugtatva, amennyire csak lehet.. Óvatosan fogadom, ahogy az egyik kezem tenyerébe nyomja a gyűrűt, hogy visszaadhassa ezzel, s ezek után simán visszahúzom az ujjamra.-Ne köszönj semmit.-Nyomom meg erőteljesen, hogy én nem várok emiatt semmit, s főleg nem ezt, amikor én tettem tönkre, így tehát túl estünk ezen, s lám talán kezdi el hinni a reményt, vagy tévednék?


avatar
Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• ••

Sponsored content
live like legends

Könyvtár

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Konoha könyvtára
» Egy kisebb történelmi könyvtár
» A Könyvtár
» Brooklyn Közkönyvtár

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Városaink :: Central City :: Belváros-