Könyvtár
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot







utolsó bejegyzések
Üzenetek
Szomb. Jan. 21, 2017 10:09 pm
Pént. Jan. 20, 2017 4:27 pm
Pént. Jan. 20, 2017 1:05 pm
Pént. Jan. 20, 2017 1:03 pm

a változás szele
kalandunk

Ősrobbanásként köszöntött be a változás National, Star, Central City, Gotham és Metropolis városaiba. De az igazság az, hogy valami alapjaiban változott meg a világban – minden világ és minden univerzum eltorzult a valóságtól. Portálok nyíltak meg a semmiből, és szippantottak magukba embereket, hogy az ismeretlenbe rántsa őket, vagy éppenséggel hánytak ki magukból olyan személyeket, akik nem a saját világukba tartoznak. És a múlt… a múlt is változott. Nem érted, hogy mi ez az érzés, valahol ott a lényed mélyén – aki voltál, az kezd elhalványulni, eltűnni… számos emlékképeddel együtt. Tudod, hogy ki voltál valaha, de már nem érzed azt, hogy többé valóságos lenne, olyan mindössze, mint valami őrült álom, amely arra figyelmeztet, hogy ne veszítsd el önmagad, ne felejtsd el azt, aki valaha voltál. De késő, mert az idősíkok összemosódtak, és már semmi sem az, aminek látszik. És senki sem az, aki egykoron volt.

Are you ready?

legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
az ősz oscarai
legjobbjaink

• Az ősz női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• Az ősz férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• Az ősz saját karaktere •
zara tepes
the vamp

• Az ősz keresett karaktere •
gwendolyn summers
the double agent

• Az ősz előtörténete •
alex danvers
agent danvers

• Az ősz párja •
dommiel dragomir
june moone


Share| .

Könyvtár



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Vas. Jan. 15, 2017 9:41 am ••


A jobb mutatóujján apró, véres folt pihen, emléket állítva annak, hogy „gazdája” okosan bánt vele. Körömrágásának eredménye. Felszisszenve figyeli, ahogy a túlságosan mélyre ment harapása mit művelt. Ujja ismét a szájába kerül, ámbár most finomabban bánik vele, csak a vért tisztítja le róla, majd ismét megszemléli. Határozottan azt mutatja, megmarad. Még szerencse. Elég szar dolog lenne lerágni a saját ujját. Persze, hallott már ilyenről, sőt, ő maga is alkotott hasonlót egy regényében, amikor szorult helyzetben, stressz nyomására a delikvens ezt művelte önmagával. De az öncsonkítás nem az ő művészete. Csak az éppen akkor fogó tollának.
Lassan viszont már ezt a lehetőség is felbukkan agytekervényeiben. Amióta csak kimoccant, a helyzete rosszabbodott. Egy ideje nem kínozta a fejfájás, most viszont, mintha megneszelte volna a mulasztott naptári napok számát, ennek erejével tört fel. Igaz, nem tervezett ma világmegváltó dolgokat ugyan, mégis határozottan kellemetlen, hogy nem képes kikapcsolódni sem. Az utcán egyenest rosszul érezte magát, hisz a hangok, a szagok, minden csak rontott, és lapátszámra pakolt az állapotára. Egy ízben a kuka fölött görnyedt, és próbálta kiadni reggelije maradékát, de ez sem sikerült, így felhagyott vele, és úgy döntött, békés, csendes helyre menekül.
Hova mehet az író, ha csendre, és nyugalomra vágyik?
Legjobb lenne egy légvédelmi pince, méterekkel a föld alatt.
A hurrikán-zónán kívül, ezeknek a száma csekély, amelyek megvannak, magántulajdon, múzeum, vagy életveszélyes rom. Nem. Az ő menedéke jelenleg egy könyvtár – ez volt a környéken az a hely, amelyet elég békésnek hitt, és úgy gondolta, nem lesz rosszabb, ha idekuckózik.
De jobb se, az isten verje meg!
Egy vaskos könyvet vett maga elé, klasszikust, ősrégit, amelynek stílusát kritizálni sem lehet. Ő sem meri. Azok közé tartozik, akiknek néha, más munkája pihenést ad a sajátja után. Nem azért olvas, hogy ötleteket lopjon, stílust cseréljen, egyszerűen szereti, hogyha el tud merülni egy világban, és kikapcsolódhat. Furcsa, mi? Mégis nagyon egyszerű. Ő mindig fejben él, mindig máshol jár, és ezen egy könyv tud a legjobban segíteni. Segíthet akár abban is, hogy ahol épp elakadt, ott folytatni tudja. Ma azonban minden más elmarad. Kabátja ott lóg mellette, előtte a könyv, de a sorok összefolynak szeme előtt, nem tudja magát belevetni abba, amely kalandot a kötet ígéri. Amit elolvas, el sem jut a célig. Csak bámulja, mintha nem is tudna betűket értelmezni, amikor csak imitálni akarja, mint diákkorában sokszor a tanulást. Valahol mögötte egy óra ketyeg álmosan, lustán. Normál esetben nem hallaná, azonban a könyvtár mély csendje, - melyre egy negyvenes évei közepén járó, sasszemű nő vigyáz -, mindent feleőrsít, és állapota is ilyenkor minden egyes hangocskára ki van élezve. Pech. Jobban járna, ha hazamenne, bevenne két erősebb fájdalomcsillapítót, és aludna holnapig. Talán az is lesz, de még próbálkozik. Még sok mindent tervezett mára, amit már igencsak halogat. Ismét a könyv fölé hajol, sóhajtva, próbálkozva, és beleveti magát. Csak egy kicsit lohadna..

▼ ▼ ▼
↠ to:
Caitlin
↠ 464 szó ; ↠ Szenvedés
✻ hozzászólások :
9
✻ tartózkodási hely :
↠ Central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Szomb. Dec. 05, 2015 11:16 am ••


Szabad játéktér
✻ hozzászólások :
474
✻ kereslek :
⊱ everybody
✻ tartózkodási hely :
⊱ everywhere
✻ foglalkozás, hobbi :
⊱ this page
✻ karakter arca :
⊱ faceless
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése http://heroes-vs-villains.hungarianforum.com

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Vas. Márc. 29, 2015 9:47 pm ••





Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:

Azt gondoljuk legtöbb esetben, hogy a felejtés, a múlton való változtatás, avagy a meg nem történtség a megoldás mindenre, pedig nem.. ha csak egy kicsit is mélyen magunkba néznénk, avagy hagynánk, hogy a történések vezessenek az úton, akkor minden.. tényleg másként lenne minden. Csupán mi magunk vagyunk olyan makacsok, hogy elhiggyük a reményünk meghalt, a lelkünk feladta, s igen, talán mi magunk végleg elvesztünk a bensőnkön belül örökre, de mindez sosem lesz végérvényes, hisz vannak emberek, személyek, avagy történések, amelyek előhozzák az egykori emlékeket, amelyek felnyitják a lelkünk legmélyebb titkát is, és vallatásra késztetnek, avagy csak csupán arra, hogy újra engedjünk bizonyos érzelmeknek. Egykor azt hittem van reményem, s igen volt is rá esélyem, mindaddig, amíg nem öltem, amíg porba nem hullott minden, s amíg meg nem tettem azt, amit. Ha nem hallgattam volna Chrisre, akkor talán most sokkal másabb lenne minden.. talán nem fájna a napok telése, talán az élet is elviselhetőbb lenne. Igen, mindennél jobban erre vágynék, de vannak bizonyos dolgok, amik nem engedik meg nekem a tovább lépést. Például a múltban elkövetett tettek, amelyeket már rég elfogadtam kész érvként, de a mai napig nem tudtam csak úgy túllépni, s hogy miért nem? Mert tönkretettem egy embert, s ezáltal egy családot, tönkretettem magamat, megöltem a barátomat, s vele együtt a saját szeretteimet.. ezen ki tud túllépni? Senki.. a halált elég csak a szemeid előtt látni, s már megvisel, de ha te magad vagy az okozója rögeszmésé válsz, és.. megszállottá. A gyilkos jelzőt rám lehetne aggatni, de azóta nem emeltem fegyvert egyszer sem, hisz nem tudom megtartani. Remeg a kezem, s úgy érzem menten elkap a frász, avagy egy roham.. így csupán magamnál tartom díszként. Bár éles helyzetnél elő kellene venni, de.. nem, nem volt még olyan alkalom, ami ezt igényelte volna, szóval.. igen, megúsztam átmenetileg a kész sokkot, amelyet az újbóli emlékképek erőtörése okozott volna bennem.
-Nem tehettem. Nem mutathatom azt, ami bennem van, mert.. mert mit mutassak? Fájdalmat, kínt, szenvedést, és megtörtséget? Én.. én feladtam, és ebbe bele kell törődni. Ez elől nem menekülhettek, s el sem rejtőzhettek sohasem. Én végleg meghaltam belülről!-Mondom könnyedén a szavakat, amelyeket kiejtek az ajkaimon válaszként. Minden mondat, minden szó, avagy betű igaz. S én már sohasem leszek megmenthető, hisz amint elmondanám mit tettem, azon nyomban törném darabokra az emlékvilágát, s azon nyomban.. tenném tönkre őt. S mi maradna nekem? Egy üres semmiség. Egy nagy.. nagyon nagy semmi! Ha elmondanám könnyebb lenne, de mi változna? Börtönbe kerülnék igen, de a helyzet sosem lenne szép.. avagy jó. Amit megtettem, azt megtettem, s ez nem vitatható.
-Hé.-Mondom halkan, s próbálom átgondolni, hogy mit mondhatnék, de semmilyen indokot nem tudok mentőövként használni azonkívül, hogy reménytelen vagyok.-Bennem már nem lehet sebet ejteni, és én már nem lehettek jobban, mert.. embertelen vagyok, de neked esélyed van. Fiatal vagy, s előtted egy normálisabb élet, míg mögöttem romok, s gátak állnak, addig neked.. csak meg kell tapasztalnod az élet jó oldalát. Mert kettőnk közül te csak elszenvedő voltál, de én okozó. Én öltem, s nem egy személyt, hanem többet.. a szeretteimet, a barátomat..-Fújom ki mélyen a levegőt, majd megrázom a fejem.-Ígérem, jobban leszel, s higgy magadban, ne belém kapaszkodj, hanem magadba, s ne az én nyomorult sorsommal foglalkozz, hanem a saját szebb jövőddel.-Mondom komolyan, és egyben biztatóan. Tagadásban élek? Megeshet, de legalább abban egyetértek a lelkemmel, hogy számomra nem létezik megváltást hozó másnap.
-Nyugodj meg, sőt ilyenre sosem fog sor kerülni, ígérem neked.-Mondom őszintén, hisz míg helyre nem jön itt vagyok, s itt leszek neki, de utána.. minek maradjak? A szívem maradna, de az eszem tudja, hogy helytelen, s épp ezért amíg szükség van rám.. vagyok, de utána csak szépen csendben el kellesz tűnnöm, hogy a sebzett lelkem ne ártson se neki, se másnak.. soha, de soha többé. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, s mélyen felsóhajtok, majd újra kinyitva másabbá válik minden. Ahelyett, hogy hagynám elmenni vele megyek, s még a munkám is másra bízom.. a főnököm ki fog nyírni, de jelen esetben ez érdekel a legkevésbé. Csak a kezét fogom, s a gondolataim hevébe révedek, de mindebből hamar kikerülök, hisz összekulcsolja az ujjait az enyéimmel.
-Legyen meglepetés a helyszín maga.-Mondom ki egyszerűen, ahogy elérünk a könyvtár kijáratához, majd egyszerűséggel kinyitom neki az ajtót, s előre engedem, s csupán mindez után megyek utána, hogy aztán meginduljunk az új helyszín irányába.

Játék Zárva, s a Játéktér Szabad!
Folyt.; Tisztás


Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Szomb. Márc. 28, 2015 9:14 pm ••


You think you know me, but what you know is just skin deep


Megpróbáltam harcolni és legyőzni azokat az érzéseket, amit a távollétem alatt ivódtak belém. Megtanulni együtt élni a fájdalommal, megpróbálni újra kezdeni, de amikor meglátod az emberek pillantásában azt, hogy mekkora fájdalmat okozol egyetlen egy levegővétellel, akkor hirtelen minden erőd elhagy és azt kívánod, hogy bárcsak meghaltál volna még mielőtt visszatértél közéjük. Lehet nem kell semmit se mondanod, hiszen néha elegendő az, hogy besétálj egy teremben, mert hirtelen mindenki csöndbe burkolózik, de tényleg egyedül csak szavakkal lehet kommunikálni? Csak szavakkal okozhatunk igazán nagy fájdalmat másoknak? Nem és nem! Sokszor egyetlen egy pillantás elegendő és az ember újra a földre esik, a porba hull, mintha egy láthatatlan létrát, szőnyeget rántanának ki alólad. Sok ilyen pillantást láttam már, de leginkább az fájt, amikor a szüleim és a testvérem szemei meséltek szavak helyett. Sokszor átkoztam azt a pillanatot, amikor újra betoppantam az életükbe, hiszen nem csak én életem siklott ki még jobban a rákövetkező hónapokban, hanem az övéké is. Most pedig valaki segíteni szeretne, de nem tudok már hinni. Jó pár éve hittem, de megfosztottak a reménytől, viszont az se kizárt, hogy saját magamat fosztottam meg attól. Iszom és gyógyszereket szedem, nem lenne szabad az emberek között lézengenem, de még se zárat be senki se. Mégis ki tenné meg, ha senki se maradt már mellettem? Egyedül William van most itt, de egyszerre érzem olyan közelinek magamhoz és egyszerre nagyon távolinak. Félek attól, ha kinyújtanám a kezemet felé, akkor nem érném el őt, hanem csak újra magába rántana a sötétség. Félek elindulni az úton, mert mi van, akkor ha csak újra elesem? Képes lennék utána újra talpra állni vagy onnét már nincs kiút?
A gondolataimból újra ő ébreszt fel és pár pillanat erejéig még zavartan is pislogok, hiszen még fel kell fognom azt, amit mondott. Bár nem vagyok biztos abban, hogy minden eljutott a tudatomig. Koncentrálj Sonja! Gyerünk! - mondom magamnak és egy apró mosoly keretében pillantok rá, hogy ezzel is leplezni tudjam azt, hogy teljesen máshol jártam fejben.
Akkor miért nem próbálod meg elmagyarázni? Megmutatni azt, ami ott legbelül lappang benned, amit érzel? - kérdezem tőle kissé kétségbeesetten, hiszen ő segíteni akar, de miként tudna segíteni nekem, ha még őt is egy láthatatlan fal veszi körbe? Nem csapódhatnak egymásnak a gondosan felépített falaink, mert abból semmi jó dolog nem sülne ki. Két megtört ember akar egymáson segíteni? Igen, s szerintem ez elmehetne a világ legőrültebb ötletének, de a benne lakozó remény egy kisebb reményt ad nekem is. Viszont ez a remény nem az én megmentésemért kiállt, hanem az övéért. Őt akarom megmenteni és boldognak látni, szeretném látni egyszer azt a mosolyt, amit egy óvatlan pillanatban már korábban megpillantottam. Nem tudnám megmondani, hogy miért szeretném én csalni azt a bizonyos mosolyt az arcára, de van valami fura érzés itt legbelül bennem, ami segít abban, hogy ne fussak el és ne törjek ki újra zokogásban.
Miért vagy olyan biztos abban, hogy nem okozhatok nagyobb kárt? Miért gondolod azt,hogy jobban lehetek? Nézz rám!! - mondom kissé ingerülten és még magamat is meglepem, hogy felemeltem a hangomat. Idegesen hajamba túrok, majd megrázom a fejemet, aminek köszönhetően még inkább kócosabb leszek. Mélyen beszippantom a levegőt, majd lassan kifújom. - Sajnálom, nem akartam üvölteni veled, de nem értelek. Engem meg akarsz győzni arról, hogy mindenkinek lehet szebb jövője. Lehet teljes életem, de közben meg te nem hiszel abban, hogy neked is lehet. Nem hiszed el azt, hogy számodra is létezik még jövő, szerelem és boldogság. Lehet egy roncs vagyok ilyen téren és nem konyítok sok mindent a szerelemről, de egy dolgot ennek ellenére mégis tudok, hogy mindenkinek jár a szerelem és csak úgy megtörténik. Nem te döntöd el, hogy most szeretni fogod vagy nem azt a személyt, csak el kell fogadnod, amikor az az érzés a hatalmába kerít. Én bármit megadnék azért, ha egyszer képes lennék megtapasztalni, hogy milyen érzés az, de amíg te nem hiszel abban, hogy esélyed lehet megtapasztalni, addig nekem se megy. Nem tudok hinni, hogy számomra van még remény ilyen téren is. - vallom be neki őszintén. Azt hiszem a szabadulásom és a különköltözésem óta ez volt az első alkalom, amikor egy kicsit is megnyíltam valakinek. Bár ki tudja, hogy miket hordtam össze régebben részegen, amikor az alkoholba menekültem és semmi se számított a tanuláson, majd a munkán kívül. Még mindig nem értem, hogy mivel képes ilyen hatással lenni rám, miként rombolja a körém épített falat az egyik pillanatról a másikra. Egyszerűen hihetetlen, ahogyan az is, hogy képes voltam egy kicsit is mutatni azokból az érzésekből, gondolatokból, amik legbelül kavarognak a fejemben és a szívemben. Egy pillanatra még saját magamat is megijesztettem, de akkor se tudtam lakatot tenni a számra. Többé már nem.
Ígérd meg, hogy nem fogsz egyszer csak nekem hátat fordítani. Nem fogsz magamra hagyni ezen a fura "utazáson". - mondom neki kérlelően, mert tényleg rettegek ettől. Nem állok készen semmire se, de arra meg legfőképpen nem, hogy újra magamra maradjak és mindent elölről kelljen kezdenem.
Rendben. - bólintok rá a dologra, majd amikor megfogja a kezemet, akkor egy pillanatra lefagyok. Lecsukom a szememet és próbálok lenyugodni, pedig a szívem úgy ver, mint ami mindjárt kiugrik a helyéről és ez nem a szerelem miatt van, vagyis nem hiszem. Sokkal inkább amiatt van, mert senkinek az érintését nem voltam képes elviselni egészen eddig. Győzködöm magamat belülről, hogy ez nem olyan nagy dolog. Végül a szemeim kinyílnak és az ujjaimat összekulcsolom az övéivel. Ezek után pedig szép lassan elindulok kifelé vele a könyvtárból, de nem bírom megállni, hogy ne kérdezem tőle azt, hogy hova is megyünk. - Milyen helyre gondoltál? - nézek rá kíváncsian és próbálom közben visszanyerni a normális szívverésemet, hiszen az érintésének és közelségének köszönhetően minden porcikám vigyázzban áll, mintha attól rettegnének, hogy újra valaki bántani meri őket, engem...




|| Folyt. valahol máshol?  || Don't Let Me Go



Sonja & William
✻ hozzászólások :
170
✻ kereslek :
My sister
✻ karakter arca :
☭ faceless
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Szomb. Márc. 28, 2015 6:51 pm ••





Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:  Elnézést a csúszásért  

Minden fájdalom, fájdalom, s minden veszteség, veszteség, így édes mindegy, hogy ki mit, és hogyan él meg, avagy kit veszít el, mert érzi a terhet, amelyet ezek okoznak mélyen a lelkében, így akár az is megeshet, hogy egyesek kitartanak, mások pedig feladva a létüket öngyilkosok lesznek, de egy tény mindig igaz lesz; minden élet élni való! Mindenkinek halnak meg szerettei, mindenki veszít el valamit, s csak aztán válik gonosszá, érzéstelenné, avagy teljesen széthullottá, s ha nem tanuljuk meg összeszedni önmagunkat, akkor elveszünk egy súly alatt, ahonnan sohasem fogunk már tudni kimászni. Ebben mégis mi a jó, avagy netán abban, hogy az élet darabokban van a padlón? Semmi, sőt nem érünk el azzal sem semmit, ha csak kínozzuk magunkat hosszú éveken át.. ivászat, drogok, dühöngés, bűnözés.. egyre mennek, s mindegyikben egy közös van; felejtés, azaz túllépés a történteken. De ha nem tanulunk meg együttélni a múlttal, akkor nem hogy nem felejtünk, de nem is fogunk sohasem helyrejönni, s ezt nem engedhetjük meg, ahogy azt sem, hogy ez emésszen fel szépen lassan belülről.. mondanám, hogy az élet fenékig tejfel, s minden csupa szép, és jó, de akkor hazudnék. Viszont tudva a tényeket, az élet rideg oldalát, nos úgy gondolom, hogy sem mást, és se magamat nem csaphatom be. Azzal nem csak nekik, de magamnak is ártanék, hisz utána, ha szembesülünk a valósággal, akkor nehezebb elfogadni. Az áltatás nem szép, és a remény csupán utoljára hal meg.. addig viszont van életre lehetőségünk, van szebb napokra való álmodozásra jogunk, hisz egy valamit sohasem vehetnek el tőlünk, s ez pedig önmagunk. Ez a világ, igen, pusztító, kiábrándító, de kapaszkodnunk kell az életünkbe, magunkba, s mindig is a saját javainkat kell előtérbe helyeznünk. Azaz jobbaknak kell lennünk, s jobban kell lennünk, mert ez a Mi érdekünk, s nem másoké, mert ezt Mi értünk kell megtenni, s nem másokért. Tehát élnünk kell a lehetőségeinkkel, s igen, én is élni fogok, de a reményem meghalt. Már nem szeretnék sohasem boldog lenni, mert egyszerűen nem tudnék az lenni, nem tudnék azon módozatnak megfelelni, s mindebben ez egy szörnyű pontú tényeset.
-De a családomat saját kezűleg én öltem meg, s ezt nem érthetted.-Mondom ki egyszerűen, mintha oly könnyed lenne számomra ezen tény tudatosulás, de.. de nem az. Egyszerűen megőrjít, hogy én juttattam oda őket, ahol most vannak.. a túlvilágra, a halálba, az örök homályba. Az én kezeim által halottak, s itt szárad a vérük, az amely egykoron kifolyt, s a padlót beteríti, a szobát betölti, a könyvtárat ellepi, a cipőmet mossa, s ahová lépek mindenhol ott van. Fáj, és oly módon, hogy egyszerűen már csak arra gondolok, hogy végre hagyj tépjem ki a szívemet, hagyj váljak halottá, hagyj legyek az örök halálba zárva. Mélyen felsóhajtok, és próbálok erős maradni, hogy ne sírjak, hogy ne mossák a könnyeim el eme.. eme helyzetet. Megrázom a fejemet, s ellenkezésbe kezdenék, avagy már magam sem tudom.-Ez nem a te hibád, hanem azon személyekké, akik ezt tették vele. Nem a saját kezeddel ölted meg, de én.. vagyis majdnem olyan, mintha azt a bizonyos fegyvert én szegeztem volna rájuk.-Tekintettem üressé válik, s szinte érzem, hogy kezdek belülről kihalni, hogy kezdem feladni a létezésem apró kis darabkáját is.. a munkába temettem magam, de ezzel vajon jót cselekszem? Nem, hisz vétkezem, s folytonossággal azt teszem. Meg kellene halnom, hogy ne szennyezem a létemmel tovább a levegőt.. milyen ironikus, nem de? Én ártok, s most épp adni akarok, holott megint hazugságokra építek.
-Gondolj arra, hogy az újabb nap, újabb remény.-Jegyzem meg halkan, s próbálok valami kapaszkodót találni, ami által támogathatom, de annyira makacs, hogy szinte lehetetlen. Miért nem adja meg magát? Csak annyira, hogy segíteni lehessen neki, s még ha nem is akar közel engedni, csak azt nyitná meg, hogy Jobban legyen!-Nem pusztítasz el, s meg sem fosztasz semmitől. Ha nem akarsz nem engedsz közel, ha nem akarsz ellökhetsz mindenféle ilyesmitől, de értsd meg, hogy nem adhatod fel. Jobban kell lenned, mert Jobban Leszel!-Mondom ki, amit gondolok, s nem engedek a nézeteimből, ha már ő makacs, akkor én is az leszek, mert máshogy nem igen lehet rá hatni.-Van reményed normális életre!-Emelem meg a hangom kifejezően, s reménykedő pillantással illetem őt.-Nem egy feladat vagy, és.. és sosem hagynálak el.-Mondom határozottan, őszintén a számára, és ez tökéletesen átjön, hisz a szívem mélyén így gondolom, csupán az elmém akarná nem bántani már őt.. tovább. Mert én tettem tönkre.
-Ez még átgondolandó, de van egy hely, ahová.. szívesen elvinnélek.-Jegyzem meg eltöprengve, majd egy apró mosolyra húzom az ajkaimat, ahogy a kezét fogom a kezemmel. Finoman engedem ki a tüdőmben ez eddig tartott levegőt, majd elérem lazán, hogy meginduljak, s ő pedig velem jöjjön. Azaz, ha benne van, akkor ezáltal megindulunk kifelé a könyvtárból, és remélem nem veszi zokon, hogy a kezét fogom, holott nem szereti az érintést.. nem akarok neki ártatni, csupán.. biztatni szeretném őt. Remélem összejön, és egy szép nap újra boldog lehet.. valakivel!


Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Csüt. Márc. 26, 2015 9:18 pm ••


You think you know me, but what you know is just skin deep


Mi a franc ütött belém? Miért viselkedem így? Miért nem fordítok egyszerűen hátat neki és mért nem sétálok el? Miért akarok rajta is segíteni, ahogyan másokon? Túl sok kérdés és annyira kevés a válasz. Megfogattam magamnak, hogy soha senkit se fogok közel engedni magamhoz, még annyira se, hogy a lelkem apró szikráját is kiismerje, de hibáztam. Egyszer óvatlan voltam és túl sokat ittam, annyit, ami a legtöbb esetben képes elvenni egy ember életét. Ő viszont megtalált, mint valami őrangyal és vigyázott rám. Nem értem, hogy miért tette, vagy miért akar segíteni. Nem tudok abban hinni, hogy azért, mert ő is jó ember, mert ebben a világban nincsenek ilyenek. Mindenkinek van valami hátsószándéka. A legtöbb gazdag ember is csak azért adományozik, mert fitogtatni akarja azt, hogy mennyi pénze van, illetve egyszerűen csak a címlapra akar kerülni. Utáltam az ilyen embereket, hiszen ezek valójában nem voltak jók vagy barátságosak. Akik pedig tényleg segítettek másokon, azok meg sötétségbe burkolóztak. Szinte senki se hallott róluk. Illetve ott volt az a tény is, hogy látszott William-on, hogy ő maga is szenved és egyáltalán nem volt kedvem ahhoz se, hogy a rajtam való segítéssel nyerjen bűnbocsánatot, vagy minek hívják ezt. Lehet, hogy furán hangzik, de tényleg nem vágytam erre. Keressen mást. Senki szánalma nem kell, ahogyan az se kell, hogy valaki törődjön velem. Lehet valahol mélyen legbelül vágyom rá, de már minden ábrándomról lemondtam. Nem akarok újra csalódni, fájdalmat érezni, hiszen soha nem lennék képes még egy olyan fajta érintést elviselni. Lehet, hogy gyengéd lenne az illető, de szerintem nem létezik olyan férfi, személy ezen a földön, aki képes lenne legyőzni a félelmeimet, legyűrni az elé állított akadályokat és végül megmutatni azt, hogy milyen is lenne egy szerelemmel fűtött, gyengéd és figyelmes aktus akár, vagy csak maga a szerelem. Azt hiszem ezekhez én már túlzottan elcseszett személy vagyok. Ez van, ezt kell szeretni vagyis inkább csak elfogadni.
Mi van akkor, ha esetleg valamennyire megértem?Tudom azt, hogy milyen érzés megölni valakit, vagy legalábbis a halálra juttatni. Végig nézni azt, ahogyan meghal valaki miattad, az a személy, aki fontossá vált számodra, az aki miatt életben lehetsz?! - kérdeztem tőle kíváncsian és közben letörlöm az újabb könnycseppeket az orcámról. Mit művelek? Az előbb még el akartam sétálni. Hátat akartam fordítani, nem olyan régen meg ott voltam az ölelésében, illetve hallgatom őt és a fájdalmát... Mi ütött belém? Miként lennék képes elviselni az ő fájdalmát,  ha az enyémet se tudom? Talán azt akarom, hogy ő megszabaduljon a fájdalomtól, én pedig összeroskadjak a súly alatt, s végre tényleg búcsút intsek ennek a világnak. Vigyáznom kellett volna a húgomra, de még arra is képtelen voltam. Amihez és akihez csak közöm van egyszerűen tönkre megy, letér a jó útról...- Meghalt egy nő miattam. Ő tartott életben, ő véded meg egy-egy borzalmasabb nap után. Ő segített a szőkésemben is, majd mindenki meghalt. Mind a ketten azok közül, akik segítettek nem feladni a reményt... - mondom neki őszintén, hiszen ezt még soha nem mondtam senkinek. Soha nem beszéltem arról, ami ott történt. Egy idő után az orvosok is feladták és azt mondták, hogy biztosan a trauma miatt nem emlékszem, pedig minden egyes szempárra, minden egyes sóhajra és  morgásra, illetve minden egyes érintésre tisztán emlékeszem a mai napig. Mintha ezzel is az elmém azt akarta volna bizonyítani, hogy ebből nincs kiút. Soha nem leszek képes elfelejteni...
Talán most nem, de mi lesz akkor, ha lemegy a nap? Mi lesz másnap és azután? - kérdezem tőle kíváncsian, majd megrázom a fejemet. - Nem lehet William, nem tudlak közel engedni, hiszen néz rám. Mit látsz? Egy lányt, aki már csak árnyéka önmagának. Nem akarlak elpusztítani, nem foszthatlak meg egy normális élet reményétől. - mondom neki komolyan, de még mielőtt bármit mondhatna sietve folytatom.- Tegyük fel sikerrel jársz, de mi lesz utána? Egyszerűen csak bezárod az ajtót magad mögött és elsétálsz úgy, mint aki elvégezte a rábízott feladatott? Nem vagyok feladat, ember vagyok és nem veszíthetek el még egy embert, aki esetleg áttör ezen a falon, amit magam köré gondosan felépítettem. - közben a tekintetét fürkészem. Nem engedem el őt, hiszen jól tudok olvasni az emberek mozdulatából. Innét tudom mindig azt, ha egy páciensem hazudik, de vajon ők mennyire ismernek engem? Ők tényleg nem sejtenek semmit se? Nem tudják azt, hogy valójában egy alkoholista és gyógyszerfüggő személyhez járnak? Ennyire megtanultam volna leplezni ezeket a dolgokat az elmúlt évek alatt? Láttam azt a bizonyos könnycseppet, de nem szólaltam meg. Egyszerűen egy pillanatra csak elfordulok, mert sejtem, hogy mennyire fájhat neki, de teljes mértékben soha nem leszek képes átérezni azt a fájdalmat, amit ő érez. Hiába akartam magára hagyni, hiába nem akartam csak egy feladat lenni mégis maradtam. Segíteni akarok neki, ahogyan ő nekem, de hogy miért? Azt nem tudnám megmondani. Egyszerűen csak van valami fura érzés, ami a hatalmába kerített. Amikor meghallom újra a szavait, akkor egy kisebb mosoly keretében nézek rá és a fülem mögé tűrök egy tincset.
Rád bízom magamat. Nem nagyon szoktam a városban járkálni, így vigyél olyan helyre, ami szerinted számomra tetszene, ahol esetleg elkezdődhet a gyógyulásom... gyógyulásunk... - mondom neki egy zavart pillantás keretében, hiszen mind a ketten szenvedünk.  Meg amúgy se lenne ötletem arra, hogy hova akarnék menni. Vagyis tudom. Az egyik pubba, ahol kiszolgálnak kérdezés nélkül, ahol leihatom magamat és a bennem keletkező összes érzést legalább rövid időre képes lennék eltüntetni...



|| Bocsánat a késés miatt.    || Don't Let Me Go



Sonja & William
✻ hozzászólások :
170
✻ kereslek :
My sister
✻ karakter arca :
☭ faceless
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Szomb. Márc. 21, 2015 9:49 pm ••





Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:  Elnézést a csúszásért  

Az én problémáim jelen esetben a lehető legkisebbek, és legjelentéktelenebbek, sőt még maga az érzés sem számít, ami benne él a mellkasomban mélyen, s majd szét akar szedni a bűntudat heve miatt. Nem számít, egyszerűen nem foglalkoztat, amikor is ő maga a lényeg, és az, hogy jobban legyen. Ha tehetném visszamennék a múltba, s mindent.. esküszöm mindent másképpen csinálnék, de mindez nemcsak hogy lehetetlen, de képtelenség is, sőt őrület. Kezdem úgy érezni, hogy ellenkezni fog hevesen, s nekem meg kellesz állítanom ebben. Nem akarom, hogy szenvedjen, de ha kell itt vagyok vezesse le rajtam; üssön, verjen, vagy ordibáljon.. csak legyen rendben az élete, amelyet voltaképpen én magam tettem tönkre. Fáj így látni, megtörten, szétesve, s reménytelenül, ahogy én magam majd belepusztulok eme érzelmi zálogsorba, s lassan úgy érzem vallanom kell neki, de nem.. nem lehet. Mélyen szívom magamba a levegőt, és próbálom lenyugtatni magamat, ahogy hallgatom a szavait.
-Igen, talán lehetségesen mindent meg lehet, de ezt nem.-Mondom suttogva a szavakat, s kezdem úgy érezni, hogy egyetlen szorítással képes lenne engem összeroppantani, az hogy ennyire mélyen élem meg mindezt még sohasem történt meg, de hogy előttem van, és szó szerint szenved.. már nekem fáj. Amiket anno tettem.. azok közül ez volt az egyik legnagyobb hibám, amelyet ha tudna nem bocsátana meg nekem sosem. S épp ezért sem vallhatom be a tetteimet, pedig egy fokkal könnyebbé tennék mindent, ha csak úgy kiejteném, de nem.. nem érdemel még nagyobb szenvedést, és kínt. Nem érdemli meg, hogy tönkretegyem még jobban, s épp emiatt, amint jobban lesz eltűnök, csak hogy soha többé ne kelje látnia azt a nyamvadt képemet.. egyszer már megöltem lelkileg, s épp emiatt még egyszer nem fogom megtenni. Tudom, hogy hol a határvonal, s épp az lesz a lehető legjobb a számára, ha éli az életét az én jelentéktelenségem nélkül. Ahogy meghallom a következő szavakat, amiket mond egyetlen perc sem telik el, hisz máris összeomlok. Tűnjek el az életéből.. igen, jogos kérés, és méltán ezt kellene tennem, de képtelen vagyok távozásra fogni a dolgot. Torkomra szavak sem jönnek, így csak némán bámulok magam elé, és próbálom a lehető legapróbb problémának vélni ezen megjegyzéseit. Még ha nem is pont rám lenne szüksége, akkor is kell mellé valaki, aki ezen átsegíti, és igen.. jelen esetben én vagyok az egyetlen, aki erre rászánta magát, így ha tetszik neki, hanem, akkor is maradok, s helyre teszem.-Mit vártál azt, hogy aranytálcán eléd állnak?-Kérdezem meg rögtön a kérdései után.-Azzal, hogy te is átéltél valamit, ők is, és képzeld fájt nekik is, ahogy neked is, de abban a pillanatban, hogy te elutasítottad őket.. meghátráltak, mert ezt kérted! Tőlem meg azt, hogy tűnjek el.. tudod mit? Igen, így kellene tennem, hogy egymagadra hagylak, és aztán csinálj csak azt, amit akarsz, s nem is érdekelsz.. de ennek az ellentétén vagyok, mert segíteni akarok, sőt tudod mit nem érdekel, hogy mit akarsz, mert az lesz, amit én akarok! S ha egyszer helyre jössz, akkor helyre jössz!-Emelem meg a hangszínem, és így mondom el azt, amit gondolok erről az egészről. Ha ő úgy tesz, ahogy, akkor én is drasztikusabb módszerekkel állok elő, mert nem fogom hagyni, hogy tönkretegye magát a hülye gyógyszerekkel!
-Nem halt meg, mert benned van, csupán elnyomtad.-Jelentem ki hangosan, ahogy komolyan gondolom mindezt. Még bennem is megtalálható eme érzelem, holott belőlem már rég ki kellett volna irtódnia kezdve a halál esetektől a bűneimig, de én nem adtam sem magamnak, s sem másnak eme örömöt, így kitartottam harcoltam, s itt vagyok. Még ha megtörten is, de élek, s szembenézek mindennel, így vele is, sőt azzal is, hogy jelenleg segítenem kell rajta bármi áron. Még nem tudom hogyan, de mindent meg fogok tenni azért, hogy élhessen boldogan, hisz megérdemel egy százszorta jobb életet, mint amilyen a mostani, sőt gondoskodni fogok róla, és a jólétéről, hisz ő tényleg jó ember, míg én egy velejéig romlott személy vagyok, de hát.. igen, ez az én bűnöm.
-Az én életem alapsíkja egy teljesen más témakör, s ha azt mondom neked, amit, akkor nem hiszed el.. az, hogy embert öltem egy egész életre megváltoztatta a dolgok menetelét, s az, hogy a szemeim előtt haltak meg.. megint. Kiirtott belülről, s míg neked van remény, addig nekem nincs. Vér tapad a kezeimhez, s még hozzá olyanoké is, akiket szeretem.-Vallom be ecsetelve az egész helyzetet, de igazság szerint nem is kellene erről beszélnem, hisz.. hisz nem érdekes az én hátterem, amikor is ő szenved, s nem én, amikor is vele kell jelen esetben törődni, és nem velem. Mély levegőt veszek, és ahogy végül kifújom a tüdőmben tartott oxigént próbálom könnyebben felfogni a dolgokat, de nem megy. Zavart vagyok, fáj, és bűntudatom van.. a jelenléte intenzívebben előhozza, és ez ez megőrjít..
-Nem vagy egyedül.-Mondom szavai után rögtön, hisz ha ezen múlik, akkor én itt vagyok neki addig, amíg helyre nem teszi az életét, de utána el kell mennem.. viszont ez az érzés, ami bennem van, mintha azt akarná, hogy minden pillanatban vele legyek, ami hatalmas nagy őrültség.. nem, nem érzek semmit! Figyelem, ahogy feláll, és összepakol, ahogy beszél hozzám, és én bennem tudatosul, csak.. csak nem tudom mit mondjak, mit tegyek, avagy csináljak. Hirtelen egy könnycsepp folyik le az arcomon, de gyorsan letörlöm, és csak remélem, hogy nem látta, ahogy végül felállva követem a példáját.-Ha nem akarsz itt lenni, akkor nem kell itt lenned.-Mondom ki végül, amit gondolok.-Engem pedig nem kell rángatnod, mert megyek magamtól is veled.-Teszem még hozzá, ahogy a telefonomat előkapva dobok egy sms-t az egyik munkatársamnak, hogy tegyen meg nekem egy szívességet, s a könyvtári ügyben járjon el.-Szabad vagyok, nincs kötelességem, szóval indulhatunk.. de hova is megyünk?-Vonom fel a szemöldökömet, ahogy utána lépve megfogom a kezét, és várom, hogy mondjon valamit.


Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Hétf. Márc. 16, 2015 8:17 pm ••


You think you know me, but what you know is just skin deep


Csendesen hallgatom őt, miközben egy ádáz csata dúl a fejemben és szép lassan kezdem úgy gondolni, hogy elmegy az eszem. Lassan talán diliházba kellene vonulnom, hiszen azok a bizonyos hangok soha nem akarnak szűnni. Egy pillanatra talán még hitetlenkedve is nézek rá, hiszen szakmámból adódóan is és mivel még nem teljesen halt meg a régi énem, így ezeknek köszönhetően mindig is úgy gondoltam, hogy minden bűn, minden tett megbocsájtható. Valamelyik könnyebben, valamelyik nehezebben.
Mindent meg lehet bocsájtani, vagy jóvá tenni. Valamit könnyebben, valamit nehezebben. - mondom neki egy fokkal kedvesebben, de még mindig nem érzem azt, hogy tényleg itt akarok lenni. Az lenne a legjobb, ha tényleg sarkon fordulnék és magára hagynám. Ez nem vezet sehova se. Nem akarom a közelemben tudni, még annak ellenére se, hogy részben neki köszönhetem azt, hogy most képes vagyok levegőt venni. Majd amikor újra egy nem éppen vidám dolog felé terelődik a beszélgetés, akkor egyre inkább érzem azt, hogy pengeélen táncolok. Tudom, hogy hamarosan el fog pattanni bennem valami, amit utána nem fogok tudni megállítani. A legjobb esetben csak zokogásban fogok kitörni, rosszabbik esetben porig rombolnám ezt a helyet. Olyankor talán tényleg olyan vagyok, mint akinek elgurult a gyógyszere. - Téged? Lehet, hogy másnak jó támaszt nyújtanál, de nekem nem. Nem akarom, hogy a közelemben legyél, nem akarok itt lenni veled! Azt akarom, hogy örökre tűnj el az életemből! - mondom szinte üvöltve a szavakat, pedig nem teljesen igazak, de ezt neki nem kell tudnia, majd amikor a családomra utalt és a halálomra, akkor még dühösebben pillantok rá. - Tényleg annyira érdekelném őket? Tényleg annyira szomorúak lennének? Akkor hol voltak az elmúlt 6 évben? - kérdeztem tőle kissé szemrehányóan, hiszen ha annyira számítottam volna, akkor biztosan kerestek volna. Ennyire azért megközelíthetetlen se vagyok, de egyre inkább süllyedek, ahogyan a Titanic tetted egykor a jégheggyel való ütközésekkor.
Reménykedtem, de a remény szép lassan meghalt. - mondom neki könnyes szemmel, mert hinni akartam, hogy minden egy szép napon rendben lesz, de nem. Annak a három évnek a gyötrelmét a mai napig magammal cipelem. Mintha örökké valaki hozzám láncolta volna. Ha nappal nem kísértenek az emlékek, akkor éjszakánként kísértenek. Félek mindentől és mindenkitől. Próbálok hinni abban, hogy az emberek képesek jók lenni, de amennyi megtört nőt láttam már a kezeléseimen egyre inkább meghalt bennem is a remény. Ők normálisak voltak, míg én nem. Senki nem lenne képes ilyennek elfogadni és senki nem lenne képes ebből a piszokból és szennyből kimenteni, s megmutatni, hogy a világ lehet szép és élettel teli. Számomra még a napsütés se olyan, mint a legtöbb embernek, akkor egy férfi vagy egy ember miként lenne képes megolvasztani a szívemet és újra elindítani a véráramlásomat? Sehogy....Nem értem, hogy miért hiszi azt, amit, hiszen ő is elveszítette azt, ami a világot jelentette számára.Akkor én az egykori énem nélkül miként lennék képes élni?!
A következő mondta "A vihar, s a sötétség mögött ott a fény.. a remény." visszhangzik a fejemben újra és újra. Olyan, mintha a saját szavaimat fordították volna ellenem. Sokszor mondtam hasonlót már életemben, mert próbálok az emberek életébe valamiféle reményt és fényt csempészni, ha már a sajátomba nem tudok. Talán azért lettem az, ami, mert így ez a dolog képes még ehhez a világhoz kötni engem kicsit. Megrázom a fejemet a szavai hallatára és piros szemekkel nézek rá. - Ha te hiszel abban, hogy az én lelkemnek, nekem van helyem ebben a világban és képes lehetek újra meglátni a fényt, akkor miért nem hiszel saját magadban? Miért nem tudod elhinni, hogy számodra is létezhet még boldogság?  - kérdeztem tőle kicsit hitetlenkedve, de továbbra se mozdulok az öleléséből. Nem tudom, hogy mit gondolna valaki, ha most erre sétálna, de most először hosszú idő után ne érdekel, mert bármennyire is szenvedek a közelségétől, annyira jó érzés is. Azt is mondhatnám, hogy hosszú idő után végre érzek valamiféle kettősséget magamban, s mist először van úgy, hogy küzdeni akarok igazán az eltaszítás és a félelem ellen.
Egyedül nem fog menni.... - mondom egy kisebb csönd után. Soha nem ismertem volna ezt be, így nem értem, hogy mit tett velem William, hiszen olyan dolgokat mondok ki és érzéseket váltott ki belőlem, amiket évek óta nem tapasztaltam meg. Egy darabig nem mozdulok, csak ott maradok hozzábújva, mint egy kisgyerek, majd egyszer csak felállok és megtörlöm az arcomat. Összekapkodom a földre hullott cuccaimat, majd a gyógyszeres dobozt is bevágom a táskámba és sietve felállok.
Esetleg nem mehetnék innét el? Nem akarok most itt lenni, vagyis... - kezdek bele zavarodottan, miközben újra körbe pillantok a helységben és a szalagon túl lévő dolgokra siklik a tekintetem. - téged nem rángathatlak el innét, mert neked ez a munkád. Egyszerűen ez csak túl sok. Nem értem, vagyis téged nem értelek, hogy megvan a saját kereszted, de te mégis rajtam akarsz segíteni és mondhatni talán sikerül is... - mondom kicsit kapkodva, mert egyszerre szeretném azt, hogy velem jöjjön és egyszerre vágyom egy kis magányra. Idegesen a hajamba túrok, mert nem értem azt, hogy miként volt képes ennyire rövid időn belül, ilyen fajta érzéseket kiváltani belőlem.

|| Bocsánat, ez most gyenge lett.  || Don't Let Me Go



Sonja & William
✻ hozzászólások :
170
✻ kereslek :
My sister
✻ karakter arca :
☭ faceless
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Vas. Márc. 15, 2015 5:34 pm ••





Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:

Az emberek lelke mindaddig ártatlan, míg meg nem rontják saját maguknak, míg át nem engedik a gonoszságot a lelküknek, míg át nem adják magukat az éj sötétjének, a rossz szimbolikus feketeségének..
"Abban a pillanatban, ahogy a feleségem fejéhez szegeződött a fegyver valami elszakadt bennem. Az idő megállt, s minden mi eddig gyorsan telt, mostanra lassú képsorba úszott át; gyászosan lassúba, mintha érzékelte volna minden, hogy siralmas percek következnek, hogy halált hoz a jövő szele immáron el. Szívem, a fájdalmam tört része alatt dobbanni sem mert, mintha ütemeket hagyott volna ki egy pillanat hevébe rejtve, én magam a gondolataimba zárkóztam, hogy nem teszi meg, hogy nem képes rá.. hogy nem veszi el a gyerekem után a szeretet nőt is, aki rettegett. Tekintette fájdalmas volt, szomorú, feladott, és könyörgően pillantott rám, mégis értetlenül, s nem az fájt abban a pillanatban egyedül, hogy meghalhat, hanem hogy miattam szenvedi ezt el.. Mély levegőt véve sem nyugodott le a hangulat, hanem csak egyre feszültebbé vált, s minden olyan zavaros volt, mintha az élet ama percben szánt szándékkal őrültté akart volna átváltoztatni, s tán, ha megteszi megmentette volna az elmém, mely mostan súlyosan szenved, mely mostanra a kínok kínját szenvedi el a napok telésében. Ahogy eldördült a fegyver összerezzentem; mind lelkileg, és mind testileg.. Az elmém ama pillanatban felmondott, hisz láttam, ahogy a golyó a feleségem fejébe kerül. Érzékeltem a hangot, a látványt, az eseményt.. de a fájdalom eltompította a gondolataimat, s ahogy egy pillanatra a hullára révedtem a fegyverért kaptam. Angel nyitott szemeiből eltűnt a fény örökre, mely eddig éltette, élettelenül zuhant a földre, mint valami játékbaba, s én.. én abban a másodpercben haltam meg. A fájdalom elöntött, a bűntudat mélyen emésztett, hogy hogyan tehettem meg ezt, hogy hogyan ölhettem meg a tetteimmel a feleségemet. S végül én húztam meg a ravaszt; gyilkossá téve ezzel magam. Ahogy hallottam a hangot, s ahogy láttam, hogy eltalálom a férfit egyszerre bomlott meg az ártatlan lelkem eddigi darabkája, s akkor váltam igazán magányossá. Nem volt időm arra, hogy sírjak, vagy hogy zokogjak, nem volt időm érzelmi sorokra, hisz lépnem kellett a tettek hevére.. el kellett rejtenem a hullákat, helyre kellett hoznom az elrontott hangulatot, s eme kapkodás hevében nem vettem észre, hogy valaki mindennek a szemtanúja volt.. valaki látta mindezt. Csak azzal foglalkoztam, hogy mindenem elveszett, csak azzal törődtem, hogy immár semmim sincs azonkívül, hogy jövő.."
Az emberek addig érzik magukat ártatlanak, amíg nincs arra okuk, hogy bűnössé váljanak. Addig tiszta egy lélek, míg nem ont vért, vagy míg meg nem rontják azt mások. Egy lélek addig gyengéd, érzékeny, s együtt érző, míg az adott gazdája óvja, s nem hagyja végleg kihalni, de amikor már semmi, s senki nincs, akkor nem csak, hogy megszűnik, de örökre a homályba is vonul mindennel együtt, s ekkor lesz valaki őrült, avagy csak megszállottan gyilkos. Hogy én miért nem lettem? Talán azért, mert az élet úgy akarta, hogy lélegezem, hogy élve jobbat tegyek, s végig szenvedjem az időt. Sikerrel járt, én pedig elbuktam.


-Olyan valamit, amire se bocsánat nincs, de még jóvátételi lehetőség sem adódik.-Mondom halkan megemlítve mindezt. A bűneim sorra nem ott kezdődik, hogy öltem, hanem ott, hogy hagytam magam a pályám elején rábeszélni egy emberrablása, csak hogy az a nyomorult Chris elsimíthassa az ügyét. Ha nem teszem meg, akkor börtönbe kerültem volna, s ugyanúgy halott lenne a feleségem, de legalább méltóan vállaltam volna a következményeket, s nem gyáva módon, meghunyászkodva, s tönkretéve egy családot.. egy embert; egy nőt.-Oh, tényleg ezt gondolod? Akkor, kérlek, nézz szét jobban.-Mondom válaszolva a szavaira.-Az emberek többsége lehet, hogy bunkó, de vannak olyanok, akik segítenek.. csak úgy indokok nélkül; egy szenvedőn. Lehet rossznak gondolni, lehet hamisnak képzelni, de itt vagyok eshetőségnek, s még ezerszer jobb ezt elfogadni, mint hogy a végén kiköss az eszményinek minősített halálba, mely kicsit sem jó.. komolyan tönkre tudnád tenni a saját családod? Azt hinnéd nekik nem fájna, ha meghalsz, azt hinnéd, hogy az emberek kőszobrok, akik mindebből semmit sem érzékelnek? A külvilágnak fájna a veszteség..-Ecsetelem, s mindezt úgy, mintha lett volna már benne részem. S igen voltaképpen volt.. a saját öcsém jutott erre a sorra. Öngyilkos lett, mert pesszimista volt, öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni az életét.. gyógyszerezte magát, s végül távozott a sorainkból.
-Én őt szeretem, s őt is fogom szeretni.. a halott gyerekemmel együtt.-Jelentem ki határozottan a szavakat, s többet nem kívánok részletezni a magánéletemből, avagy az indokaimból, hogy mit miért gondolok úgy, ahogy, s hogy mit miért teszek, avagy mégsem teszek. Szerintem nem tartózok semmi magyarázattal sem.. - Nyugalom! Csak ideges vagy a gondolatok miatt, s a kavargóan gyötrő érzelmek általi hatástól, melyek felemésztőek, kínzók, s bántók. - Mondom az elmém sorai közt magamnak, hogy ezzel csillapítsam a bensőm tombolását, mely életre kelt.-De megtudhatod.. mindenki megtudhatja, csak hinni kell a szív mélyén, hinni kell a gondolatok közt, hisz az emberek változnak, változtatni akarnak, valamin, avagy valakin.-Teszem hozzá reménykedően, hisz ideje belátnia, hogy mindez nem veszett ügy, csak úgy érzi egyszerűen, pedig nem szabadna feladnia.. nem szabadna!
-A vihar, s a sötétség mögött ott a fény.. a remény.-Mondom ki, amit gondolok, és nem áll szándékomban eltitkolni, hogy én így elmélkedem erről, s nem máshogyan.-Ne gondolj a halálra! Az nem menthet meg sose, vedd úgy, hogy nem létezik, mert az nem feloldozz, hanem pokolra juttat, s végleg tönkre vág.. végleg elzár, amit szerintem nem szeretnél.-Fújom ki a tüdőmben tartott levegőt nyugtatásom jeleként, de nem leszek nyugodtabb, csak dühösebb, agresszívebb, s hevesebb.. miért nem tudok nyugodt maradni?
-Velem nem lesz semmi.. én szenvedek mindennap, s más már jobban nem sebezhet meg.. amúgy is én lelkileg már meghaltam, amikor meghúztam a ravaszt, s lelőttem azon embert.-Mondom halkan, lényegre törően fogalmazva, majd megrázom a fejem.-Jelenleg viszont te vagy a téma. Szedd össze magad, s akard! Máskülönben reménytelen az egész!-Teszem hozzá óvatosabban megjegyezve a dolgot, majd végül egyszeriben annyiban hagyom a dolgokat. Csak magamhoz ölelem őt, ezzel nyugtatva, amennyire csak lehet.. Óvatosan fogadom, ahogy az egyik kezem tenyerébe nyomja a gyűrűt, hogy visszaadhassa ezzel, s ezek után simán visszahúzom az ujjamra.-Ne köszönj semmit.-Nyomom meg erőteljesen, hogy én nem várok emiatt semmit, s főleg nem ezt, amikor én tettem tönkre, így tehát túl estünk ezen, s lám talán kezdi el hinni a reményt, vagy tévednék?


Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Csüt. Márc. 12, 2015 8:16 pm ••


You think you know me, but what you know is just skin deep


Minden embernek jár még egy esély és én is megkaptam ezt a lehetőséget az élettől akkor, amikor végre újra haza kerültem, de ahelyett, hogy minden jobb irányba változott volna, egyszerűen csak elromlott az egész életem. Minden egyes nap láttam a szüleim szemében a fájdalmat és azt, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel az új helyzettel, hiszen a lányuk felnőtt és teljesen másabb lett, mint amilyennek ismertek. Nem mertek közeledni felém se, hiszen eleinte elég durva kitöréseim voltak, amikor valaki hozzám ért vagy túl közel jött. Ilyenkor akár napokra be is zárkóztam a szobámba, még a húgomat se engedtem közel, mintha ezzel az utolsó remény sugarat is kiöltem volna az életemből. Ő mindig itt volt nekem és egyedül talán Ophelia lett volna képes igazán megérteni, de amikor megtudtam, hogy miket tett, amíg távol voltam tőle, akkor úgy éreztem, hogy mindenkinek jobb lesz, ha tőle is távol tartom magamat. Nem akartam neki még több fájdalmat okozni, még inkább belevonni ebbe a sötétségbe, amiben éltem akkor és élek jelenleg is. De ahelyett, hogy megóvtam volna, még inkább a sötétségbe taszítottam őt és talán, amikor kihoztam őt a fogdából is, akkor még inkább belerúgtam, hiszen csak leraktam érte a pénzt, de meg se vártam őt. Nem tudtam volna a szemébe nézni, mert úgy éreztem, hogy az egész az én hibám. Én tettem tönkre az életüket, én tehetek mindenről. Miért nem tudtam egyszedrűen csak ott maradni és tűrni a dolgokat? Vagy miért nem játszottam el a halálomat? Talán, vágytam rájuk, de semmi se olyan volt, mint lennie kellett volna. Sokszor mondják, hogy az ember múltja befolyásolja a jelenét, de érdekes módon engem nem a múltban történt 16 évem határozz meg, hanem az a bizonyos 3 év, amit ott töltöttem el kínok között. Fura dolog az élet....
Rendőr vagy. A törvényt szolgálod, de mégis ezt mondod. Mit tettél, ami szemmel láthatóan a mai napig emészt téged? - bukik ki belőlem, hiszen mégis csak orvos vagyok. Én vagyok az emberek lelki szemetesládája, amikor pedig hazudni próbálnak, akkor szembesítem őket a hazugságaikkal. De fura dolog ez is, hiszen magamat még se szembesítem azzal, ami legbelül játszódik le. Minden egyes nap a tükörbe pillantok, majd elfordítom a fejemet, mintha nem látnám a szememben lévő fájdalmat és ürességet, de talán nem is akarok szembenézni a bajokkal, hiszen akkor mivel lenne jobb? Egyedül maradnék még inkább a fájdalmammal és ha a jelenlegit nem bírom elviselni, akkor azt miként tudnám? Sehogy.... - Mert az emberek nem ilyenek. Nap, mint nap látom, hogy mit miért tesznek. Az emberek nem segítenek csak úgy a másikon...  ez már régen kihalt ebből a világból... - mondom egy kisebb sóhaj keretében és egyre nehezebb visszatartani egy újabb kitörést. Emlékszem egyszer annyira kiborultam, hogy egy tükör bánta és az öklöm. Persze, ezt se tudta meg senki se, hiszen ezért jó, ha az embernek van egy orvos barátja, mert akkor sok mindent eltűnt titkolni. Nem kell állandóan attól rettegnem, hogy valaki rajtakap a sok gyógyszeres üveggel, hiszen Amanda segít nekem és ezért a hálám örökké üldözni fogja, de talán már meg is háláltam neki, mert még mindig nem mondtam el senkinek se, hogy milyen szereken él....
Miért ne lehetnél újra boldog? Lehet elvették a családodat tőled, de egy szép napon majd megismersz valakit és anélkül beleszeretsz, hogy észrevennéd. Neked van esélyed! - mondom, kérdezem szinte könnyes szemekkel és minden egyes szóra még inkább összetörik a szívem, mert pontosan tudom, hogy nálam ilyen nem lesz, mert soha nem tudnék senkiben se megbízni annyira, hogy ennyire közel engedjem magamhoz. Illetve nem hiszem, hogy lenne olyan elvetemült férfi ebben a világban, aki egy ennyire meggyötört és tönkretett nőt szeretne maga mellett tudni. Mert ha őszinték vagyunk, akkor nagyon is labilis állapotú személy vagyok, akinek talán a zárt osztályon lenne a helye, hogy nehogy kárt tegyen magában. De bármennyiszer is próbáltam meg, soha nem jött össze, mintha az élet nem akarna elengedni a karmai közül. - De nekem esélyem nincs erre. Soha nem fogom megtudni azt, hogy milyen érzés az, amikor az ember fontos valaki számára és törődik vele... Milyen az a bizonyos gyengédség!! - teszem hozzá egyre halkabban és közben egy aprót az ajkamba harapok, hogy valamelyest tudjam tompítani a rám törő sírórohamot.
Csendesen hallgatom a szavait, majd amikor közelebb lép, akkor még inkább összehúzom magamat és a könnyeim között motyogom. - Ide talán már nem ér el egyetlen egy mentőöv se. Túl nagy a vihar és a sötétség... - majd óvatosan rápillantok a könnyes fátyol alól, ami a szemeimre telepedet. Érzem, ahogyan csípi a szemeimet már, de még se bírom abbahagyni. Mintha mindig is erre vártam volna, hogy végre egyszer megrepedjen a védőfalam és szabadjára engedjem azt, amit oly gondosan elrejtettem az évek alatt. Amikor megérzem az érintését, akkor ijedtem húzom össze magamat és még hevesebb zokogásban török ki, hiszen újra egy pillanatra visszacsöppenek a múltamban, illetve idejét se tudnám megmondani annak, hogy mikor volt valaki ennyire gyengéd velem. - Talán igazad van, de nem megy. Rettegek. Félek mindenkitől. Félek attól, hogy újra csapdába esek és örökre egy kalitkában ragadok, ahonnét már csak a halál szabadíthat ki. Nem akarok újra oda visszakerülni... - mondom szinte zakatoló szívvel és remegve, mert minden egyes éjszaka, minden egyes lépésemkor félek, hogy valaki elkap és soha többé nem látom azt a napfényt, amit most látok...
Érzem az érintését, amire újra ijedten pillantok rá és közben próbálok hinni abban, amit mond. - Igyekszem, de túl borzalmas lett ez a világ, hogy teljes mértékben el tudjam hinni ezt... - mondom szinte alig hallhatóan, majd amikor magához húz, akkor egy pillanat erejéig próbálok ellenkezni, de végül feladom azt, mert ráébredek arra, hogy olyasmit érzek ott, az ölelésében, amit nem tudnék szavakba önteni, de többé nem akarok onnét kikerülni. Szorosan bújok hozzá, ahogyan egy összetört lelkű ember tenné azzal a személlyel, akinél végre menedékre lelt. - William, nem tudom... Nem akarok még egy emberi lelket meggyötörni.. Nem akarom, hogy miattam szenvedj.... Mi lesz akkor, ha nem sikerül?- mondom, illetve kérdezem tőle szinte suttogva, miközben arcomat a mellkasához fúrom és könnyeimmel ásztatom el a fölsőjét. Remegek, ugyanakkor küzdök a bennem tomboló érzésekkel, amik azt sugallják, hogy tépjen ki magamat az öleléséből. Egyszerre fáj ott lenni és egyszerre jó érzés. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el ilyen csöndben, legalábbis a külvilág felé csönd honolt, de legbelül egy igazi csata tombolt. Végül lassan rápillantottam, miközben letöröltem a könnyeimet, majd egyik kezét megfogva a tenyerébe helyeztem a gyűrűjét. - Ez a tiéd... - mondom neki suttogva, mert egy pillanatra úgy érzem, hogy egyedül ez a "talizmán" tartotta őt eddig életben. - Köszönöm... - suttogom ezt az egy szót, majd újra visszafúrom magamat az ölelésébe, szorosan hozzábújva, miközben küzdök az eltaszítás ellen legbelül, hiszen elviselni az érintését és testének a közelségét részben olyan számomra, mintha a pokol tüze nyaldosná a testemet, de ennek ellenére fura módon a lelkemet valamilyen szinte megnyugtatja a közelsége és egy apró fénysugár is felcsillan a bennem lakozó sötétségben és fájdalomban.


||  || Don't Let Me Go



Sonja & William
✻ hozzászólások :
170
✻ kereslek :
My sister
✻ karakter arca :
☭ faceless
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Szer. Márc. 11, 2015 9:15 pm ••





Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:  

A remény hal ki utoljára voltaképpen az ember lelkéből, és számomra már nincs megmentést adó.. remény, csak az üres magány maradt, egy üres szívvel, egy üres érzésekkel telt mellkasba zárva. Amióta megtettem azt, azon nap óta a bűntudat mélyen mardosni kezdett, s most, hogy megjelent eme marás egyre mélyebbre nyúlik, és egyre mélyebben omlaszt össze, míg nem fel fogom adni, míg nem meg fogok hátrálni, míg nem a halált akarom majd végső soron. Számára még van remény, de számomra már nincs, hisz a szemeim előtt omlott porba az élet, hisz a szemeim előtt hullott darabokra minden, és saját kezemmel gyilkoltam, s mindez előtt a számmal mocskoltam be a nevem, és azt, aki vagyok. Hülye voltam, naiv, ostoba, és fiatal, így hát úgy éreztem ideje eleget tennem a "barátom" kérésének, s mi lett a vége? Senkim sem maradt.. csupán egy nagy lyuk, amely tátong, s lüktet az ürességtől. Kitéptem a szívemet, és mélyen megvettek minden érzelmet, amely életre kelt bennem, de mégis tűrnöm kell, s elviselnem a zálogsorú pecsétjegyet, mely egyre kínzóbb, fájóbb, égetőbb, s porrá omlasztóbb.. mit követtem el? Hibákat, vétkeket, árulásokat, gyilkosságokat, és mostan kezdek őrültté válni, ahogy nem látok kiutat, ahogy nem tudom, hogy is segíthetnék Sonjanak, hisz magamon sem tudok, de ennek ellenére küzdök magammal, vele, és a sorssal, hisz túl kell élnie, túl kell élnem, és meg kell oldani mindezt a lehető leghamarabb vett értelemben. Nem maradhat semmi sem rendezőtlenül.. kezd zűrzavar keletkezni a fejemben, és úgy érzem nem sok választ el attól, hogy összetörve a padlón heverjek. Megrázom óvatosan a fejemet, és mélyen szívom magamba az éltető levegőt, hisz jelen esetben ő szenved, és nem én! Nem szabad, hogy megbomoljon az álcám, és nem szabad, hogy pont most ne számíthasson rám, így tehát minden erőmmel azt adom, hogy jól vagyok, és semmi bajom, így játszva meg minden egyes vonást, mely feltűnik az arcomon, hisz köztudottan nem lehettek gyenge jellem mostan.
-Mondtam én egy szóval is, hogy rajtad vezetem le?-Vonom fel érdeklődően a szemöldökömet, és a türelmem véges. Nem tudom honnan veszi ezt a marha nagy idiótaságot, hogy nem kér belőle, mintha minden másodpercbe ordibálnék vele, avagy épp rajta tölteném le mindezt, de igazság szerint nem teszem, hanem éppenséggel segíteni akarnék. Nem tudom hogyan, de ez a legkisebb probléma jelen esetben, hisz első soron meg kell nyugodnia. Ideges, és rideg.. olyan közönségesen nem érdekli a dolgok történése típus, és siet, mintha nem lenne elég ideje, holott az idő mindig az emberek rendelkezésére áll, vagy talán ebben tévednék? Figyelem, ahogy távozik, és épp azon vagyok, hogy mindezt ne hagyjam, amikor pedig hirtelen ökölbe szorul a keze, és megfordul úgy érzem bajban vagyok, mert be fog nekem húzni egyet, de nem.. nem teszi meg, hanem könnyeket ejt, és kimutatja azt, amit érezz. A fájdalmat, és a legnagyobb gyengeséget; a sírást.. ettől pedig összeszorul a szívem, s egyszeriben kihagy egyetlen ütemet.
-Mert látom, hogy szenvedsz, és mert én sem vagyok a világ legjobb rendőrre..-Vonok vállat finoman, és rápillantok a pillanat tört része alatt, ahogy ő folytatja a szavait, amelyek eljutnak az elmémbe, de lefagyok, hisz ezen kérdéssel sohasem akartam volna összefutni, főleg úgy, hogy nem tudok igazság szerint mit mondani, vagyis de... tudnék, de nem vallhatom be a bűneimet, meg kell tartanom magamnak, még ha fel is emésztenek engem, még ha halálra is kínoznak, avagy a pokol legmélyére löknek.. ki kell tartanom! Kibírom! Ki fogom bírni..-És ez számít? Már az sem értékelhető, ha valaki segít egy szenvedőn? Tudod rajtam sose segített senki, viszont annyi hibám van, hogy megszámolni nem tudom... Figyelj, lehet lehetetlen, de.. én csak azt akarom, hogy jobb életed legyen, és boldogabb. Nagy kérés, hogy egy kicsit engedj a makacsságodból?-Vonom fel kérdőn a szemöldökömet, és érdeklődve figyelem őt, és a mozdulatait, hisz nem tudom mit kellene tennem. A "sajnálom" szót inkább meg sem hallom, hisz nekem kellene elmondani ezerszer, azaz inkább javítva magamat; végtelenszer.
-Azért rajtad, mert..-Mélyen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt szinte már majdhogynem a lehető legfájdalmasabban.-mert.. minden ember megérdemel egy jobb életet.-Suttogom a szavakat olyan halkan, hogy szinte már magam is meglepődöm azon, amit mondok. Nem is tudom mióta lettem ennyire embersegítő egyén, de voltaképpen egyedül csak őt szeretném helyre tenni.. muszáj, de olyan makacs, és idióta, és elvetemült! Miért nem hagyja? Túl könnyű lenne a dolgom, akkor nem? Ez az semmi sem könnyedén megy.-Nem visszaadni kell azt, amit elvettek, hanem megmutatni azt, hogy a jövőben ilyen már nincs. Ugyan a múlt bennünk marad örökre, de mi magunk élhetünk a mának, a jövőnek, az életnek, mert a remény mindenki boldogságára meg van, s még ha én nem is lehettek az.. te igen!-Mutatok rá reménykedően, és érzem, hogy sikerülnie kell mindennek, mert ha elutasít azzal kitépi a lelkem, de esküszöm, akkor megszállott követője leszek, mintha épp egy nyomkövető lennék rajta.
-Mondanám, hogy sajnálom, de ide nem ez kell, hanem egy mentőöv, egy megnyugtató hang, egy ember, aki melletted van.-Lépek közelebb hozzá.-A családodat visszakaphatod, csak ne lökj el magadtól mindenkit, hinned kell az emberekben, és magadban.. ez az egyetlen esély. Tudom nem vagyok sem pszichológus, sem szakértő, de itt vagyok melletted, ha kell..-Guggolok le vele szemben, és őt kezdem el nézni. Egyik kezemmel letörlöm a vizes, azaz könnyekkel áztatott arcát.-Ne félj.-Suttogom halkan, és szelíden.-Nem mindenki bánt. Vannak még jó emberek.-Teszem biztatóan a vállára a kezem, ahogy a szemeibe nézek, majd végül lassan magamhoz húzom, hogy átölelve megnyugtassam, ha mindezt engedi.-Én nem bántalak, ígérem.. csak egyetlen esélyt adj, hogy bebizonyíthassam, hogy eme életben még érdemes élni, hogy eme életben megéri normálisnak lenni újra.-Suttogom a fülébe, és végül elhalkulok, ahogy egy könnycsepp folyik le az arcomon, és lehunyom a szemeimet.


Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Kedd. Márc. 10, 2015 10:41 pm ••


You think you know me, but what you know is just skin deep


Ez egy könyvtár, ahol csendnek és békességnek kellene lennie, de ehelyett itt valakit megöltek. Most pedig minden van itt, de csend és békesség nincs. Talán nem beszélünk hangosan, de olyan mintha ez csak a vihar előszele lenne. A könyvek szinte békességben honolnak a helyükön és közben talán csak arra várnak, hogy újra valami izgalmas történjen. A napfény is néha az ablakokon keresztül beszűrődik, majd pedig a felhők eltakarják, mintha a nap se akarná látni azt, ami a levegőben van. Az is lehet, hogy ezek a falak láttak már szebb napokat, nagyobb pompában éltek régen, de most semmi más nincs itt, csak szenvedés és fájdalom. Tagadhatnám, de mi értelme lenne? Nem érzek ezen kívül semmit se, hiszen esélyt se adok arra, hogy a könyvekben tapasztalható felemelő érzés magával rántson. Rettegek minden egyes lépésemnél, de nem azért, mert nem akarok lépni, hanem azért, mert úgy érzem, hogy minden egyes mozdulatom közelebb visz a pokol tornácának a széléhez. Hazudok... azt teszem, amit rézen elítéltem. Átverem az embereket, pedig orvos vagyok, de még se tudok őszinte lenni velük. Azt is mondhatnám, hogy olyan, mintha egy másik személy költözött volna a testemben, de tudom jól, hogy én vagyok az, hiszen én irányítok, vagyis sokáig azt hittem, de tévedtem. Szinte 19 éves korom óta az éltem hazugságokra épül és csak arra vár, hogy valaki végre lerántsa a leplet ezekről a dolgokról, összedöntse a jól felépített kártya várat, de eddig senki se próbálta meg. Nem-nem azért, mert én nem engedtem, hiszen néha az emberek annak ellenére cselekszenek, hogy a másik fél akarná azt. Senki nem küzdött értem, senki nem próbálta meg azt, hogy megmentse a lelkemet, de még se vagyok képes senkit se hibáztatni. Nem menthetik meg, ha még én se akarok szembenézni azzal, ami történt. Inkább hagyom azt, hogy szenvedjek és szép lassan milliónyi darabra szétcincáljon a múltam... feladtam a küzdelmet....
Látom rajta, hogy nála sincsen minden rendben. Egy részem azt súgja, hogy maradjak és segítsek neki, de nem csak az üggyel kapcsolatban, hanem abban, hogy végre képes legyen uralni az érzéseit és elfogadni azt, ami felemésztő őt. Fura, hogy korábban soha nem tűnt fel, pedig a gyógyszerek ellenére is remek megfigyelő vagyok. A szavai szinte elmémig hatolnak, majd egy kisebb gúnyos nevetés elhagyja az ajkaimat. - Akkor püfölj egy bokszzsákot. Nem érdekel, hogy min vezeted le az indulataidat, de én nem kérek belőle. - mondom sietve, majd mit sem törődve vele leindulok. Lassan haladok és érzem, amint a könnyeim mardosni kezdik a szememet. Nem sírhatok, nem előtte. Nem lehetek gyenge, hiszen eddig se voltam az vagy legalábbis nem ilyen értelemben. Lehet a gyógyszerek karjai közé menekültem a gondok elől, de soha nem hagytam azt, hogy valaki a lelkemig lásson, lássa azt, ami legbelül  zajlik, de neki valamennyire sikerült, aminek következtében egy kisebb repedés is keletkezett a falamon. Ennek köszönhetőek ezek a könnyeik  is, majd hirtelen meghallom azt az egy szót. Egy pillanatra megállok és mély levegőt veszek, az ajkamba harapok hogy elnyomjam a fájdalmamat, az ordításomat, majd nagy nehezen minden szó nélkül tovább indulok, de hirtelen olyan dolog történik, amire nem számítok. A kezem ökölbe szorul, majd megfordulok sietve és érzem, amint az első könnycsepp végig szalad az arcomon, egészen az államig, majd pedig a földre hull, s jön a következő és a következő, mintha versenyt akarnának futni egymással.
Tudod? Akkor miért nem csuksz le? Miért nem küldesz el elvonóra. Rendőr vagy, megtehetnéd!! - mondom szinte üvöltve a fájdalomnak köszönhetően, majd az ujjammal felé bökök. - Miért akarsz megmenteni William? Semmit se tudsz rólam! Fogalmad nincs arról, hogy ki vagyok!!! - teszem hozzá egyre jobban hadarva, majd sietve letörlöm a könnyeimet és összefonom magam előtt a karomat. Nem értem miért teszi, miért akar segíteni rajtam. Talán ezzel akar a saját lelkén segíteni? Köszönöm, én ebből nem kérek. Senki szánalma nem kell. Eddig is megvoltam és ezután is megleszek! Érzem, ahogyan a torkomat és a testemet mardossa a pokol tűze. A szavai nem csak az elmémmel fogom fel, hanem a nem létező szívem is átérzi azt a fájdalmat. - Sajnálom.... - suttogom ezt az egy szót, pedig tudom, hogy semmit se old meg. Figyelem ahogyan a gyűrű végiggurul a földön, majd a cipőmnek ütközik. Lenézek rá, majd újra az ajkamba harapok. Ő legalább megtapasztalta azt, hogy milyen igazán szeretve lenni, de én? Én egyszerűen csak azt tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor egyből elveszik az életedet tőled... De fogalmam nincs arról, hogy melyik lehet rosszabb. Boldognak lenni egy darabig és utána elveszíteni a boldogságunk forrást, vagy szinte egyből megsemmisülni és elveszni az élet káoszában.
Kérlek... hagyd abba... - mondom most már sírva, a kezem az arcomra siklik, a hátam pedig a közeli könyvespolcnak dől. A táska lecsúszik a vállamról, koppan és kiborul a tartalma, majd hamarosan a lábaim is megadják magukat, hiszen látom rajta, hogy komolyan gondolja amit mond és ez még inkább fáj. Nem akarom őt is összetörni még inkább, hiszen tudom, hogy senki se menthet meg... senki... - Miért? Miért pont rajtam akarnál segíteni? - hiszen nem értem, hogy miért rajtam szeretne segíteni. Összehúzom magamat a földön és hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Egy darabig csak a földet bámulom, az ott található gyűrűt és mellette heverő gyógyszeres dobozomat. Lassan Will-re pillantok és próbálom visszatartani a könnyeimet. - Nem segíthetsz rajtam. Senki se tudott. Nem adhatod vissza azt, amit elvettek tőlem. - mondom szinte suttogva, de közben meg a szemeimben talán a remény első sugarai csillannak meg neki köszönhetően. S egyszerűen a szavak egymást követik, kimondom azt, amit eddig soha nem mondtam ki, mert nem akartam még inkább szembenézni. - Megerőszakoltak, de nem egyszer, hanem 3 éven keresztül. Megfosztottak attól, aki voltam és nincs esélyem visszakapni. Elvesztettem a családomat, a húgom miattam lett drogfüggő. Amihez csak közöm van "elromlik".... Mégis hogyan menthetnél meg? - kérdeztem tőle újra azt az egy dolgot és arra eszmélek, hogy közben valahogyan a gyűrűje a kezemben van. Szemügyre veszem, majd megrázom a fejemet lemondóan, hiszen nekem soha nem is lesz esélyem arra, hogy megtapasztaljam azt, amiben nekik részük lehetett.


||  || concrete angel



Sonja & William
✻ hozzászólások :
170
✻ kereslek :
My sister
✻ karakter arca :
☭ faceless
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Kedd. Márc. 10, 2015 9:22 pm ••





Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:  

Azt hiszük az élet nem verhet át jobban minket, nem csaphat le erősebben ránk, nem tehet tönkre végérvényesen, hiszen mi mindenre fel vagyunk készülve, hiszen mi erősek vagyunk, és kitartóak, holott közben a lelkünk mélye tudja jól, hogy egy csapásra összeomolhatunk. Az eltelt idő nem gyógyítja be majdan a sebet, és egyre élénkebben emlékezzünk, vagy ha meg is feledkezünk róla, már ha ilyet lehet, akkor is érezzük a kínt, a bűntudatot, a fájdalmat.. Amiket tettem, amiket megéltem, úgy érzem méltán a sírba vihetett volna, de nem adtam fel, nem adtam meg magamat, hanem küzdöttem, de időközben rá kellett döbbennem, hogy üressé vált a létem értelme, nincs semmim, ami késztetne arra, hogy reggel felkeljek, és minden, ami eme világon létezik inkább lefelé húzz, mint hogy segítene nekem. Se gyerekem, se feleségem, megöltem a legjobb barátom, a szüleim meghaltak, és tönkre tettem ezt a nőt, holott meg sem érdemelte.. mégis mit műveltem? Hová jutottam, és hová juttattam őt magát? Vétkeztem, és őt is magammal rántottam eme hibámba, ha nem róla lenne szó, akkor is ugyanúgy felemésztene a kín, és szétmarcangolna végleg, de az a baj, hogy eme folyamat addig tart majdan, míg élek, és létezem, míg lélegzem, és meg nem halok.. örökre. Halkan veszem a levegőt, szívdobbanásaim hevesek, de nyugodtnak mutatom magamat, holott belülről széttépi a lelkemet a kínzóan maró érzés kellege. Nem tudnám újból bántani, sem őt.. sem mást. Szörnyeteggé váltam, és néha szégyenlem magamat, amikor is képes vagyok a kezembe véve megfogni a jelvényt, amely az igazságosságról hirdet tanúsítványt, és a rendről, és a becsületről... bennem hol vannak meg ezek? Én mindent tönkretettem, mindent romba döntöttem, és mostan még jobban kínzom ezt a nőt.. bármit mondok neki idegessé válik, rosszallóan pillant rám, és ridegen közli a tényesetet. Mintha lehetetlenség lenne az, hogy segítsek rajta, mintha nem akarná, hogy bárkihez is köze legyen, de voltaképpen ez az.. ez teszi őt tönkre! Nem a múlt, hanem a magány, és az, hogy azt hiszi újból csalódhat, holott nem.. nem hagynám. Lesül a pofámról a bőr szinte, hogy képes voltam ártani neki, de nem mondhatom el; nem lehet, nem szabad, tilos.. Legszívesebben széttépném magamat, és örök kárhozatra ígérném a lelkem, amiért egy szemét, idióta, és ennyire vadbarom, azaz dög vagyok.. ítéljen el, vágjon pofon, de akkor sem engedem meg, hogy feladja, hogy összetörjön, és a padlóra kerüljön! Nem fogom annyiban hagyni; soha, soha, soha, és soha! Remélem felfogja, ha nem is, akkor is megteszek minden tőlem telhetőt!
-Néha igen, néha nem...-Felelem szavaira, ahogy könnyedén mondja azokat. Szinte érzem, hogy a bűntudat térdre késztet, de nem adom meg magamat, egyszerűen muszáj kitartanom, és nem engednem ezen szörnyű érzéseknek, pedig annyira fáj.. annyira kínozz... annyira felemészt. Ahogy meghallom szavait hirtelen úgy gondolom felismert, és kissé el is fog a rémület emiatt, de amikor tudatosul bennem, hogy ama éjszakára célzott.. megnyugszom némileg.-Én nem ítélkezem feletted.-Mondom ki a szavakat határozottan, és őt nézem, azaz figyelem. Kezdem feszültnek érezni a hangulatot, és úgy gondolom nem sokára le lesz szedve a fejem, de miért is van ilyen érzésem nekem? Nem tudom, csak annyi bizonyos, hogy rossz előérzetem támad.-Ha te mondod biztosan..-Rázom meg a fejemet, ahogy a hangom ridegsége szinte már ironikus.-Sose voltam szent, és soha nem is leszek, de nem lennék képes embereket bántani immár, nem mellesleg miért pont szexel vezessem le? Köszönöm szépen, de... én..-Hirtelen elhalkulok, és mélyen felsóhajtok, ahogy nagyot nyelve lehajtom a fejemet.
Szavaira semmit sem mondok, csupán hallgatok, ahogy figyelem őt minden szó nélkül. Kezdem egyre feszültebbnek érezni a hangulatot, és elönt az a rossz érzés, aminek voltaképpen nem kellene. Hallgatom szavait, és szinte süt róla, hogy hazudik.. rosszul hazudik, de mégis eljátssza a sértődőtett, és én a hajamba túrva nézek utána, ahogy útnak indul.. miért ennyire makacs? Miért ennyire naiv, és nem veszi észre, hogy a magány fojtja meg? Tudom, nem rám lenne szüksége, de ha én nem segítek, akkor meg fog halni... nem halhat meg!-Kérlek..-Szólok utána halkan, ahogy remegve lépnék utána, de képtelen vagyok. Tönkretettem.-Én nem ítélkezem feletted, és nem vádollak meg, de egyszerűen látszik rajtad. Tudom nem vagyok szent a dührohamaim miatt, de mindez nem alaptalan, és nem vezetem le rajtad, és nem kell pszichológus sem, de ezt nem tehetted magaddal, kérlek, az Istenért.. Sonja!-Szólok utána határozottan, és hangosan, hogy eljusson az elméjéig.-Megöltem egy személyt, meghalt a családom, azaz a leendő családom, és csupán egy házassági gyűrű maradt utána..-Szinte már sírok.-De nem adtam fel, mert élek..-Húzom le az ujjamról az aranykarika gyűrűt, és úgy dobom, hogy előtte megálljon, és így ő ránézhessen.-Ennyi maradt mindenkiből.. ennyi, de élek, és nem teszem magam tönkre lelkileg, pedig közel állok hozzá, de tartom magam. Még ha nem is hiszel bennem, vagy nem is bízol sem számít.. engedd meg, hogy segítsek, és ha úgy döntesz, hogy soha többé nem akarsz látni, ígérem eltűnök, de kérlek.. egyetlen esélyt adj.-Térdelek le a földre, és ha felém nézne, akkor látja, hogy ezáltal a tiszteletet szándékozom neki megadni, ahogy lehajtom a fejem.


Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Kedd. Márc. 10, 2015 6:14 pm ••


What the hell am I doing here?


Soha nem vártam el senkitől se, hogy sajnáljon vagy megértsen, hiszen nehéz olyan dolgot megérteni, amiben soha nem volt részünk. Ha egy nő meg akarja védeni magát, akkor még akár gyilkossá is válhat, de ha egy férfi állattá változik és egy nőt bánt, akkor sok esetben semmi se történik. A nők bántalmazása ellen a legtöbb országban semmit se tesznek és még sokszor azt is mondják, hogy azért erőszakolnak meg minket, mert túl kihívóan öltözünk. Normális ez a világ? Vagy csupán idióták az emberek, hiszen senki se vágyik arra, hogy örökké ekkora teherrel éljen, elveszítse a lénye minden egyes porcikáját. Egyszerűen abszurdum, amit egyesek gondolnak erről a dologról és a legszomorúbb az, hogy a legtöbb férfi hangoztatja ezt. Én majdnem meghaltam, de valami miatt életben maradtam és soha nem teljesült a kívánságom, mintha az életnek még valami célja lenne velem, de mi? Hiszen már így is olyan vagyok, mint akinek nincs lelke, szíve, mondhatni olyan, akinek nincs mása csak egy váza és csinos pofija. De ez mind csak a látszat, ahogyan az is, hogy minden a legnagyobb rendben van és nem vagyok gyógyszer függő, de aki egy kicsit is mélyebbre akar látni, az meg fogja látni azt a feneketlen sötétséget, ami bennem lakik, vagyis inkább az ürességet, a magányt és azt, hogy mennyire elvesztem ebben a világban. Nem igazán találtam meg ebben a világban a helyemet, hiszen nem tudok senkiben se bízni. Egyetlen egy társam van ebben a nyomorúságos világban, még pedig ezek az apró, barna dobozok, amik a gyógyszereimet rejtik. Ők az én legjobb barátaim.
Mindennek van megoldása. Néha sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. - mondom könnyedén, de legbelül eléggé ideges vagyok. Nem tetszik az, hogy itt kell lennem, hiszen már így is elég sok szomorúság vesz körül, s akkor a halál szeléről nem is beszéltem. Na, meg az se igazán tetszik, hogy itt van. A válaszát hallva kicsit felvonom a szemöldökömet. - Mert talán eddig még nem dobtál fel és annak ellenére is, ami történt emlékszem rád. - mondom kicsit halkabban a mondtad második felén. Majdnem megöltem magamat és ő mentett meg. Lehet ko voltam, de nem felejtettem el, hiszen végig mellettem maradt. Nem ismer, de mégis ott volt. Nem értem, hogy egy idegen miért tenne ilyet. - Ohh, akkor te se vagy annyira szentalak, mint amilyennek kinézel. Biztos vagyok abban, hogy majd találsz olyan terapeutát, aki szívesen segít neked, de én ebben nem akarok részt venni. De egy tanács, a szex sok mindenre képes. - mondom neki komolyan és még egy pillanatra magam is meglepődök hogy ezt mondom. Irtózom még annak a gondolatától is, de ha sok férfinak az segít levezetni a feszültséget, megelőzni a düh kitöréseket, akkor miért nem áll be ő is a sorba. Illetve ha tényleg miatta küldtek ide, akkor őszintén szólva nem akarok a közelében lenni, amikor legközelebb rohamot kap, mert nem vagyok abban biztos, hogy ha még egyszer egy férfi nekem esni bármilyen értelemben, akkor nem ölném meg....
Pszichológus vagyok és nem kód fejtő, de rendben. - mondom egy kisebb sóhaj keretében, majd a kezem a táskám pántjára siklik és teszek felé egy lépést. Majd amikor felém nyújtsa a papírt, akkor egy pillanatra habozok, hiszen még mindig remegnek a kezeim és ő ezt nem veheti észre. Minden erőmmel próbálok tenni az ellen, hogy ez a felszínre kerüljön, de még mielőtt a papírért nyúlnék hirtelen megszólal és egy pillanatra lefagyok. Miként jöhetett rá? Pedig annyira igyekeztem hozni a megszokott dolgokat, de amikor újra megszólal, akkor egy pillanatra megnyugodok, hiszen még ő is csak a sötétben tapogatózik. - Hideg van itt, így még szép, hogy vacogok kicsit. - mondom neki kissé dühösen, majd hátrálni kezdek. - Talán jobb lesz, ha új társ után nézel, mert semmi kedvem egy olyan személlyel dolgozni, aki alaptalanul megvádol azzal, hogy gyógyszerfüggő vagyok. - mondom sietve, majd minden kedvesség nélkül hátat fordítok neki és elindulok kifelé. Érzem, amint egy könnycsepp végig gördül az arcomon, hiszen a jól felépített váram falain egy újabb rés keletkezett. Rájött, vagy legalábbos sejti. Nem akarom, hogy tudja, hiszen mi értelme lenne? Ő se tudna segíteni, ahogyan senki másnak sem sikerült... És nem akarom azt, hogy még egy ember miattam valljon kudarcot.





Sonja & William
✻ hozzászólások :
170
✻ kereslek :
My sister
✻ karakter arca :
☭ faceless
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Könyvtár •• Hétf. Márc. 09, 2015 8:43 pm ••





Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:  

Lassan terjed szét a lelkemben a bűntudat, a kín, a fájdalom, és a szenvedés egyvelege, ahogy megpillantom őt. Egyszerűen sajnálom, hogy odajuttattam, ahová, és hogy ezáltal leromboltam a normális életét. A rideg valóságba löktem bele, a zord kegyetlen igaz életbe, ahol is gyötrelmek sorai vártak rá.. három év. Hosszú idő, és én rezzenéstelen arccal éltem a napjaimat, ahogy ő szenvedett, és míg én mosolyogtam Chrissel, addig ő maga a pokol legmélyét járta meg. Szörnyű, amit tettem, és mindebben az a fájdalmas, hogy mostan öngyilkos szeretne lenni.. senki sem dobná el addig az életet, amíg nem csalódik valami hatalmasat, és ő épp eleget megélt ahhoz, hogy elege legyen, és végképpen összeomoljon. A padlón heverhet, és ki tudja miket csinál titokban annak érdekében, hogy a napokat elviselje.. semmivel sem lenne könnyebb, ha bevallanám mit tettem; nem enyhülne a bűntudatom, nem enyhülne az ő kínja, nem változna semmi, csupán gyűlölne.. megvetne, és ellökne, sőt talán olyat tenne, amit én aznap, amikor is fegyvert emelve megöltem a saját barátomat. Hónapok óta kísért ama gondolat, hogy meghalt Angel.. nem tudom elfeledni sem őt, sem az érzést, sem azt, hogy apa lehettem volna. Ahogy ő, úgy én is összeomlottam, hisz mindent egy csettintés, sőt már-már szempillantás alatt veszítettem el, de nem engedem, hogy a tények miatt feladja a létét. Én sem adtam fel, pedig megtehetném kezdve azzal, hogy bántottam a szerény, és ártatlan lelkét, folytatva ott, hogy meghalt a feleségem, és vele együtt a gyermekem, ki még életet sem kaphatott a való életben, és befejezve ottan végezetül, hogy megöltem Christ. Ironikus a sors, nem de? Hirtelen lecsap, mindent elvesz, mindent romba dönt, majdan a padlón heverve hagy, hogy ott pusztulj el, ott hagy, hogy szenvedj, és kínokat élj meg, míg végső célként azt látod már, hogy a halál kell neked. Egy ideig ez lebegett a szemeim előtt, egy pillanatra a kezembe került a kés, és megtettem volna.. megtettem volna mindennél jobban, de tudtam nem vagyok gyáva alak, és hogy eme élet részben ajándék, és nem arra való, hogy eldobjam magamtól, de az életbe maradásom nem hozott vigaszt, örömöt, avagy boldogságot, inkább felemésztet belülről fojtva meg lassacskán.
-Csak annyira fontos, hogy legyen megoldása.-Szabad kezem ökölbe szorul, és szinte már remegek az idegtől.. újra elkaptak az emlékek, és ahogy magam előtt látom a képet. A falra nézek, ahogy lehunyom a szemeimet, majdan meghallva a szavait összeszedem magamat, és őt kezdem el nézni.-Én? Én... nem, dehogy! Miért kértelek volna magam mellé? Őrültnek nézel?-Rázom meg értetlenül a fejem, és felsóhajtok.-Azt gondoltam, azért küldtek, hogy megfigyelj, és beszámolót adj rólam, sőt a kedves viselkedési rohamomról.-Mondom lényegre törően, de nem fejtem ki részletezve mindezt, hisz jobb, ha nem tud a dührohamaimról, amik egyrészt a múlt, másrészt pedig miatta törnek rám. Tudom hiba volt már azt is kiejtenem, hogy 'kedves viselkedési forma', de kérem szépen.. csak a valóság vázlatának egy részét adtam át, amelyről remélem nem szándékozik érdeklődni, hisz abban az esetben nem mondanék semmit, vagy ki tudja.. zavart vagyok, és ahogy látom ő sincs valami jól, ami csak nyom a lelki súlyomon. Hogyan segíthetnék neki? Mit tegyek, hogy ne szenvedjen miattam, és így ne vigyen engem lelkileg a sírba végérvényesen?
-Ha nem megfigyelni küldtek, akkor tanácsot kell adnod a munkámban, és nem viszlek én sehová, csak lépj a szalagkorláton belülre, és nézd meg ezt a kódot, hátha neked mond valamit.-Nyújtom felé a kezemet, így tartva oda a papírt, hogy elvehesse tőlem.-Hé, várjunk..-Ejtem magam mellé a kezemet, és közelebb lépek felé.-Jól vagy?-Suttogom a kérdést, ahogy mélyen a szemeibe nézve vizsgálom őt.-Mintha némileg remegnél, és nem értenél dolgokat... csak nem gyógyszerezed magad?-Vonom fel a szemöldökömet, és tekintettembe rémület költözik hirtelen bele.


Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: Könyvtár •• Today at 7:37 am ••

Sponsored content
live like legends

Könyvtár

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Konoha könyvtára
» Egy kisebb történelmi könyvtár
» A Könyvtár

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Városaink :: Central City :: Belváros-