villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs
jelentkezz be
a karatkered már hiányol
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
❖ Elfelejtettem a jelszavam!
üzenj bátran
ígérjük nem falunk fel
erre járunk
ki van itt?
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég

Alice Effendi, Caitlin Snow, Sammie Dempston, Tyler Batson

A legtöbb felhasználó (72 fő) Vas. Ápr. 30, 2017 9:05 pm-kor volt itt.
új üzenetek
irományaink gyűjteménye
Skyler Lorelay Lynch
Skyler Lorelay Lynch
pötyögte
Today at 8:40 am
Állatmenhely
Tyler Batson
pötyögte
Yesterday at 10:34 pm
Fürdőszoba
Tyler Batson
pötyögte
Yesterday at 5:02 pm
képesség foglaló
Sammie Dempston
pötyögte
Yesterday at 4:20 pm
avatar foglaló
Sammie Dempston
pötyögte
Yesterday at 4:18 pm
Sammie Dempston
Leonard Snart
pötyögte
Yesterday at 4:07 pm
Városi park
Lucille Kingsland
pötyögte
Yesterday at 7:21 am
Gyárépület belseje
Jason Todd
pötyögte
Vas. Aug. 20, 2017 3:18 pm
az oldal stat
ennyien vagyunk itt
CSOPORT
ALIEN 1 1
ANTI-HERO 3 1
BORROWED 0 2
CITIZEN 5 0
CRIMINAL 3 3
DOCTOR 1 0
GOVERNMENT 1 3
HERO 1 0
METAHUMAN 2 5
VIGILANTE 0 0
VILLAIN 1 5
Összesen 18 20
az oscaraink
legjobbaklegjobbjai
• A tavasz női canon karaktere •
black siren
laurel lance

• A tavasz férfi canon karaktere •
julian albert
alchemy

• A tavasz női saját karakterei •
abigail vicious
the redhead

• A tavasz férfi saját karaktere •
sean weston
the experimenter

• A tavasz előtörténete •
oswald cobblepot
the penguin

• A tavasz keresett karaktere •
lucille kingsland
miss badass

• A tavasz párja •
sean weston
gwen summers

Share|
Könyvtár
eme téma címe
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains



You think you know me, but what you know is just skin deep


Minden embernek jár még egy esély és én is megkaptam ezt a lehetőséget az élettől akkor, amikor végre újra haza kerültem, de ahelyett, hogy minden jobb irányba változott volna, egyszerűen csak elromlott az egész életem. Minden egyes nap láttam a szüleim szemében a fájdalmat és azt, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel az új helyzettel, hiszen a lányuk felnőtt és teljesen másabb lett, mint amilyennek ismertek. Nem mertek közeledni felém se, hiszen eleinte elég durva kitöréseim voltak, amikor valaki hozzám ért vagy túl közel jött. Ilyenkor akár napokra be is zárkóztam a szobámba, még a húgomat se engedtem közel, mintha ezzel az utolsó remény sugarat is kiöltem volna az életemből. Ő mindig itt volt nekem és egyedül talán Ophelia lett volna képes igazán megérteni, de amikor megtudtam, hogy miket tett, amíg távol voltam tőle, akkor úgy éreztem, hogy mindenkinek jobb lesz, ha tőle is távol tartom magamat. Nem akartam neki még több fájdalmat okozni, még inkább belevonni ebbe a sötétségbe, amiben éltem akkor és élek jelenleg is. De ahelyett, hogy megóvtam volna, még inkább a sötétségbe taszítottam őt és talán, amikor kihoztam őt a fogdából is, akkor még inkább belerúgtam, hiszen csak leraktam érte a pénzt, de meg se vártam őt. Nem tudtam volna a szemébe nézni, mert úgy éreztem, hogy az egész az én hibám. Én tettem tönkre az életüket, én tehetek mindenről. Miért nem tudtam egyszedrűen csak ott maradni és tűrni a dolgokat? Vagy miért nem játszottam el a halálomat? Talán, vágytam rájuk, de semmi se olyan volt, mint lennie kellett volna. Sokszor mondják, hogy az ember múltja befolyásolja a jelenét, de érdekes módon engem nem a múltban történt 16 évem határozz meg, hanem az a bizonyos 3 év, amit ott töltöttem el kínok között. Fura dolog az élet....
Rendőr vagy. A törvényt szolgálod, de mégis ezt mondod. Mit tettél, ami szemmel láthatóan a mai napig emészt téged? - bukik ki belőlem, hiszen mégis csak orvos vagyok. Én vagyok az emberek lelki szemetesládája, amikor pedig hazudni próbálnak, akkor szembesítem őket a hazugságaikkal. De fura dolog ez is, hiszen magamat még se szembesítem azzal, ami legbelül játszódik le. Minden egyes nap a tükörbe pillantok, majd elfordítom a fejemet, mintha nem látnám a szememben lévő fájdalmat és ürességet, de talán nem is akarok szembenézni a bajokkal, hiszen akkor mivel lenne jobb? Egyedül maradnék még inkább a fájdalmammal és ha a jelenlegit nem bírom elviselni, akkor azt miként tudnám? Sehogy.... - Mert az emberek nem ilyenek. Nap, mint nap látom, hogy mit miért tesznek. Az emberek nem segítenek csak úgy a másikon...  ez már régen kihalt ebből a világból... - mondom egy kisebb sóhaj keretében és egyre nehezebb visszatartani egy újabb kitörést. Emlékszem egyszer annyira kiborultam, hogy egy tükör bánta és az öklöm. Persze, ezt se tudta meg senki se, hiszen ezért jó, ha az embernek van egy orvos barátja, mert akkor sok mindent eltűnt titkolni. Nem kell állandóan attól rettegnem, hogy valaki rajtakap a sok gyógyszeres üveggel, hiszen Amanda segít nekem és ezért a hálám örökké üldözni fogja, de talán már meg is háláltam neki, mert még mindig nem mondtam el senkinek se, hogy milyen szereken él....
Miért ne lehetnél újra boldog? Lehet elvették a családodat tőled, de egy szép napon majd megismersz valakit és anélkül beleszeretsz, hogy észrevennéd. Neked van esélyed! - mondom, kérdezem szinte könnyes szemekkel és minden egyes szóra még inkább összetörik a szívem, mert pontosan tudom, hogy nálam ilyen nem lesz, mert soha nem tudnék senkiben se megbízni annyira, hogy ennyire közel engedjem magamhoz. Illetve nem hiszem, hogy lenne olyan elvetemült férfi ebben a világban, aki egy ennyire meggyötört és tönkretett nőt szeretne maga mellett tudni. Mert ha őszinték vagyunk, akkor nagyon is labilis állapotú személy vagyok, akinek talán a zárt osztályon lenne a helye, hogy nehogy kárt tegyen magában. De bármennyiszer is próbáltam meg, soha nem jött össze, mintha az élet nem akarna elengedni a karmai közül. - De nekem esélyem nincs erre. Soha nem fogom megtudni azt, hogy milyen érzés az, amikor az ember fontos valaki számára és törődik vele... Milyen az a bizonyos gyengédség!! - teszem hozzá egyre halkabban és közben egy aprót az ajkamba harapok, hogy valamelyest tudjam tompítani a rám törő sírórohamot.
Csendesen hallgatom a szavait, majd amikor közelebb lép, akkor még inkább összehúzom magamat és a könnyeim között motyogom. - Ide talán már nem ér el egyetlen egy mentőöv se. Túl nagy a vihar és a sötétség... - majd óvatosan rápillantok a könnyes fátyol alól, ami a szemeimre telepedet. Érzem, ahogyan csípi a szemeimet már, de még se bírom abbahagyni. Mintha mindig is erre vártam volna, hogy végre egyszer megrepedjen a védőfalam és szabadjára engedjem azt, amit oly gondosan elrejtettem az évek alatt. Amikor megérzem az érintését, akkor ijedtem húzom össze magamat és még hevesebb zokogásban török ki, hiszen újra egy pillanatra visszacsöppenek a múltamban, illetve idejét se tudnám megmondani annak, hogy mikor volt valaki ennyire gyengéd velem. - Talán igazad van, de nem megy. Rettegek. Félek mindenkitől. Félek attól, hogy újra csapdába esek és örökre egy kalitkában ragadok, ahonnét már csak a halál szabadíthat ki. Nem akarok újra oda visszakerülni... - mondom szinte zakatoló szívvel és remegve, mert minden egyes éjszaka, minden egyes lépésemkor félek, hogy valaki elkap és soha többé nem látom azt a napfényt, amit most látok...
Érzem az érintését, amire újra ijedten pillantok rá és közben próbálok hinni abban, amit mond. - Igyekszem, de túl borzalmas lett ez a világ, hogy teljes mértékben el tudjam hinni ezt... - mondom szinte alig hallhatóan, majd amikor magához húz, akkor egy pillanat erejéig próbálok ellenkezni, de végül feladom azt, mert ráébredek arra, hogy olyasmit érzek ott, az ölelésében, amit nem tudnék szavakba önteni, de többé nem akarok onnét kikerülni. Szorosan bújok hozzá, ahogyan egy összetört lelkű ember tenné azzal a személlyel, akinél végre menedékre lelt. - William, nem tudom... Nem akarok még egy emberi lelket meggyötörni.. Nem akarom, hogy miattam szenvedj.... Mi lesz akkor, ha nem sikerül?- mondom, illetve kérdezem tőle szinte suttogva, miközben arcomat a mellkasához fúrom és könnyeimmel ásztatom el a fölsőjét. Remegek, ugyanakkor küzdök a bennem tomboló érzésekkel, amik azt sugallják, hogy tépjen ki magamat az öleléséből. Egyszerre fáj ott lenni és egyszerre jó érzés. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el ilyen csöndben, legalábbis a külvilág felé csönd honolt, de legbelül egy igazi csata tombolt. Végül lassan rápillantottam, miközben letöröltem a könnyeimet, majd egyik kezét megfogva a tenyerébe helyeztem a gyűrűjét. - Ez a tiéd... - mondom neki suttogva, mert egy pillanatra úgy érzem, hogy egyedül ez a "talizmán" tartotta őt eddig életben. - Köszönöm... - suttogom ezt az egy szót, majd újra visszafúrom magamat az ölelésébe, szorosan hozzábújva, miközben küzdök az eltaszítás ellen legbelül, hiszen elviselni az érintését és testének a közelségét részben olyan számomra, mintha a pokol tüze nyaldosná a testemet, de ennek ellenére fura módon a lelkemet valamilyen szinte megnyugtatja a közelsége és egy apró fénysugár is felcsillan a bennem lakozó sötétségben és fájdalomban.


||  || Don't Let Me Go



Sonja & William
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains






Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:  

A remény hal ki utoljára voltaképpen az ember lelkéből, és számomra már nincs megmentést adó.. remény, csak az üres magány maradt, egy üres szívvel, egy üres érzésekkel telt mellkasba zárva. Amióta megtettem azt, azon nap óta a bűntudat mélyen mardosni kezdett, s most, hogy megjelent eme marás egyre mélyebbre nyúlik, és egyre mélyebben omlaszt össze, míg nem fel fogom adni, míg nem meg fogok hátrálni, míg nem a halált akarom majd végső soron. Számára még van remény, de számomra már nincs, hisz a szemeim előtt omlott porba az élet, hisz a szemeim előtt hullott darabokra minden, és saját kezemmel gyilkoltam, s mindez előtt a számmal mocskoltam be a nevem, és azt, aki vagyok. Hülye voltam, naiv, ostoba, és fiatal, így hát úgy éreztem ideje eleget tennem a "barátom" kérésének, s mi lett a vége? Senkim sem maradt.. csupán egy nagy lyuk, amely tátong, s lüktet az ürességtől. Kitéptem a szívemet, és mélyen megvettek minden érzelmet, amely életre kelt bennem, de mégis tűrnöm kell, s elviselnem a zálogsorú pecsétjegyet, mely egyre kínzóbb, fájóbb, égetőbb, s porrá omlasztóbb.. mit követtem el? Hibákat, vétkeket, árulásokat, gyilkosságokat, és mostan kezdek őrültté válni, ahogy nem látok kiutat, ahogy nem tudom, hogy is segíthetnék Sonjanak, hisz magamon sem tudok, de ennek ellenére küzdök magammal, vele, és a sorssal, hisz túl kell élnie, túl kell élnem, és meg kell oldani mindezt a lehető leghamarabb vett értelemben. Nem maradhat semmi sem rendezőtlenül.. kezd zűrzavar keletkezni a fejemben, és úgy érzem nem sok választ el attól, hogy összetörve a padlón heverjek. Megrázom óvatosan a fejemet, és mélyen szívom magamba az éltető levegőt, hisz jelen esetben ő szenved, és nem én! Nem szabad, hogy megbomoljon az álcám, és nem szabad, hogy pont most ne számíthasson rám, így tehát minden erőmmel azt adom, hogy jól vagyok, és semmi bajom, így játszva meg minden egyes vonást, mely feltűnik az arcomon, hisz köztudottan nem lehettek gyenge jellem mostan.
-Mondtam én egy szóval is, hogy rajtad vezetem le?-Vonom fel érdeklődően a szemöldökömet, és a türelmem véges. Nem tudom honnan veszi ezt a marha nagy idiótaságot, hogy nem kér belőle, mintha minden másodpercbe ordibálnék vele, avagy épp rajta tölteném le mindezt, de igazság szerint nem teszem, hanem éppenséggel segíteni akarnék. Nem tudom hogyan, de ez a legkisebb probléma jelen esetben, hisz első soron meg kell nyugodnia. Ideges, és rideg.. olyan közönségesen nem érdekli a dolgok történése típus, és siet, mintha nem lenne elég ideje, holott az idő mindig az emberek rendelkezésére áll, vagy talán ebben tévednék? Figyelem, ahogy távozik, és épp azon vagyok, hogy mindezt ne hagyjam, amikor pedig hirtelen ökölbe szorul a keze, és megfordul úgy érzem bajban vagyok, mert be fog nekem húzni egyet, de nem.. nem teszi meg, hanem könnyeket ejt, és kimutatja azt, amit érezz. A fájdalmat, és a legnagyobb gyengeséget; a sírást.. ettől pedig összeszorul a szívem, s egyszeriben kihagy egyetlen ütemet.
-Mert látom, hogy szenvedsz, és mert én sem vagyok a világ legjobb rendőrre..-Vonok vállat finoman, és rápillantok a pillanat tört része alatt, ahogy ő folytatja a szavait, amelyek eljutnak az elmémbe, de lefagyok, hisz ezen kérdéssel sohasem akartam volna összefutni, főleg úgy, hogy nem tudok igazság szerint mit mondani, vagyis de... tudnék, de nem vallhatom be a bűneimet, meg kell tartanom magamnak, még ha fel is emésztenek engem, még ha halálra is kínoznak, avagy a pokol legmélyére löknek.. ki kell tartanom! Kibírom! Ki fogom bírni..-És ez számít? Már az sem értékelhető, ha valaki segít egy szenvedőn? Tudod rajtam sose segített senki, viszont annyi hibám van, hogy megszámolni nem tudom... Figyelj, lehet lehetetlen, de.. én csak azt akarom, hogy jobb életed legyen, és boldogabb. Nagy kérés, hogy egy kicsit engedj a makacsságodból?-Vonom fel kérdőn a szemöldökömet, és érdeklődve figyelem őt, és a mozdulatait, hisz nem tudom mit kellene tennem. A "sajnálom" szót inkább meg sem hallom, hisz nekem kellene elmondani ezerszer, azaz inkább javítva magamat; végtelenszer.
-Azért rajtad, mert..-Mélyen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt szinte már majdhogynem a lehető legfájdalmasabban.-mert.. minden ember megérdemel egy jobb életet.-Suttogom a szavakat olyan halkan, hogy szinte már magam is meglepődöm azon, amit mondok. Nem is tudom mióta lettem ennyire embersegítő egyén, de voltaképpen egyedül csak őt szeretném helyre tenni.. muszáj, de olyan makacs, és idióta, és elvetemült! Miért nem hagyja? Túl könnyű lenne a dolgom, akkor nem? Ez az semmi sem könnyedén megy.-Nem visszaadni kell azt, amit elvettek, hanem megmutatni azt, hogy a jövőben ilyen már nincs. Ugyan a múlt bennünk marad örökre, de mi magunk élhetünk a mának, a jövőnek, az életnek, mert a remény mindenki boldogságára meg van, s még ha én nem is lehettek az.. te igen!-Mutatok rá reménykedően, és érzem, hogy sikerülnie kell mindennek, mert ha elutasít azzal kitépi a lelkem, de esküszöm, akkor megszállott követője leszek, mintha épp egy nyomkövető lennék rajta.
-Mondanám, hogy sajnálom, de ide nem ez kell, hanem egy mentőöv, egy megnyugtató hang, egy ember, aki melletted van.-Lépek közelebb hozzá.-A családodat visszakaphatod, csak ne lökj el magadtól mindenkit, hinned kell az emberekben, és magadban.. ez az egyetlen esély. Tudom nem vagyok sem pszichológus, sem szakértő, de itt vagyok melletted, ha kell..-Guggolok le vele szemben, és őt kezdem el nézni. Egyik kezemmel letörlöm a vizes, azaz könnyekkel áztatott arcát.-Ne félj.-Suttogom halkan, és szelíden.-Nem mindenki bánt. Vannak még jó emberek.-Teszem biztatóan a vállára a kezem, ahogy a szemeibe nézek, majd végül lassan magamhoz húzom, hogy átölelve megnyugtassam, ha mindezt engedi.-Én nem bántalak, ígérem.. csak egyetlen esélyt adj, hogy bebizonyíthassam, hogy eme életben még érdemes élni, hogy eme életben megéri normálisnak lenni újra.-Suttogom a fülébe, és végül elhalkulok, ahogy egy könnycsepp folyik le az arcomon, és lehunyom a szemeimet.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains



You think you know me, but what you know is just skin deep


Ez egy könyvtár, ahol csendnek és békességnek kellene lennie, de ehelyett itt valakit megöltek. Most pedig minden van itt, de csend és békesség nincs. Talán nem beszélünk hangosan, de olyan mintha ez csak a vihar előszele lenne. A könyvek szinte békességben honolnak a helyükön és közben talán csak arra várnak, hogy újra valami izgalmas történjen. A napfény is néha az ablakokon keresztül beszűrődik, majd pedig a felhők eltakarják, mintha a nap se akarná látni azt, ami a levegőben van. Az is lehet, hogy ezek a falak láttak már szebb napokat, nagyobb pompában éltek régen, de most semmi más nincs itt, csak szenvedés és fájdalom. Tagadhatnám, de mi értelme lenne? Nem érzek ezen kívül semmit se, hiszen esélyt se adok arra, hogy a könyvekben tapasztalható felemelő érzés magával rántson. Rettegek minden egyes lépésemnél, de nem azért, mert nem akarok lépni, hanem azért, mert úgy érzem, hogy minden egyes mozdulatom közelebb visz a pokol tornácának a széléhez. Hazudok... azt teszem, amit rézen elítéltem. Átverem az embereket, pedig orvos vagyok, de még se tudok őszinte lenni velük. Azt is mondhatnám, hogy olyan, mintha egy másik személy költözött volna a testemben, de tudom jól, hogy én vagyok az, hiszen én irányítok, vagyis sokáig azt hittem, de tévedtem. Szinte 19 éves korom óta az éltem hazugságokra épül és csak arra vár, hogy valaki végre lerántsa a leplet ezekről a dolgokról, összedöntse a jól felépített kártya várat, de eddig senki se próbálta meg. Nem-nem azért, mert én nem engedtem, hiszen néha az emberek annak ellenére cselekszenek, hogy a másik fél akarná azt. Senki nem küzdött értem, senki nem próbálta meg azt, hogy megmentse a lelkemet, de még se vagyok képes senkit se hibáztatni. Nem menthetik meg, ha még én se akarok szembenézni azzal, ami történt. Inkább hagyom azt, hogy szenvedjek és szép lassan milliónyi darabra szétcincáljon a múltam... feladtam a küzdelmet....
Látom rajta, hogy nála sincsen minden rendben. Egy részem azt súgja, hogy maradjak és segítsek neki, de nem csak az üggyel kapcsolatban, hanem abban, hogy végre képes legyen uralni az érzéseit és elfogadni azt, ami felemésztő őt. Fura, hogy korábban soha nem tűnt fel, pedig a gyógyszerek ellenére is remek megfigyelő vagyok. A szavai szinte elmémig hatolnak, majd egy kisebb gúnyos nevetés elhagyja az ajkaimat. - Akkor püfölj egy bokszzsákot. Nem érdekel, hogy min vezeted le az indulataidat, de én nem kérek belőle. - mondom sietve, majd mit sem törődve vele leindulok. Lassan haladok és érzem, amint a könnyeim mardosni kezdik a szememet. Nem sírhatok, nem előtte. Nem lehetek gyenge, hiszen eddig se voltam az vagy legalábbis nem ilyen értelemben. Lehet a gyógyszerek karjai közé menekültem a gondok elől, de soha nem hagytam azt, hogy valaki a lelkemig lásson, lássa azt, ami legbelül  zajlik, de neki valamennyire sikerült, aminek következtében egy kisebb repedés is keletkezett a falamon. Ennek köszönhetőek ezek a könnyeik  is, majd hirtelen meghallom azt az egy szót. Egy pillanatra megállok és mély levegőt veszek, az ajkamba harapok hogy elnyomjam a fájdalmamat, az ordításomat, majd nagy nehezen minden szó nélkül tovább indulok, de hirtelen olyan dolog történik, amire nem számítok. A kezem ökölbe szorul, majd megfordulok sietve és érzem, amint az első könnycsepp végig szalad az arcomon, egészen az államig, majd pedig a földre hull, s jön a következő és a következő, mintha versenyt akarnának futni egymással.
Tudod? Akkor miért nem csuksz le? Miért nem küldesz el elvonóra. Rendőr vagy, megtehetnéd!! - mondom szinte üvöltve a fájdalomnak köszönhetően, majd az ujjammal felé bökök. - Miért akarsz megmenteni William? Semmit se tudsz rólam! Fogalmad nincs arról, hogy ki vagyok!!! - teszem hozzá egyre jobban hadarva, majd sietve letörlöm a könnyeimet és összefonom magam előtt a karomat. Nem értem miért teszi, miért akar segíteni rajtam. Talán ezzel akar a saját lelkén segíteni? Köszönöm, én ebből nem kérek. Senki szánalma nem kell. Eddig is megvoltam és ezután is megleszek! Érzem, ahogyan a torkomat és a testemet mardossa a pokol tűze. A szavai nem csak az elmémmel fogom fel, hanem a nem létező szívem is átérzi azt a fájdalmat. - Sajnálom.... - suttogom ezt az egy szót, pedig tudom, hogy semmit se old meg. Figyelem ahogyan a gyűrű végiggurul a földön, majd a cipőmnek ütközik. Lenézek rá, majd újra az ajkamba harapok. Ő legalább megtapasztalta azt, hogy milyen igazán szeretve lenni, de én? Én egyszerűen csak azt tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor egyből elveszik az életedet tőled... De fogalmam nincs arról, hogy melyik lehet rosszabb. Boldognak lenni egy darabig és utána elveszíteni a boldogságunk forrást, vagy szinte egyből megsemmisülni és elveszni az élet káoszában.
Kérlek... hagyd abba... - mondom most már sírva, a kezem az arcomra siklik, a hátam pedig a közeli könyvespolcnak dől. A táska lecsúszik a vállamról, koppan és kiborul a tartalma, majd hamarosan a lábaim is megadják magukat, hiszen látom rajta, hogy komolyan gondolja amit mond és ez még inkább fáj. Nem akarom őt is összetörni még inkább, hiszen tudom, hogy senki se menthet meg... senki... - Miért? Miért pont rajtam akarnál segíteni? - hiszen nem értem, hogy miért rajtam szeretne segíteni. Összehúzom magamat a földön és hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Egy darabig csak a földet bámulom, az ott található gyűrűt és mellette heverő gyógyszeres dobozomat. Lassan Will-re pillantok és próbálom visszatartani a könnyeimet. - Nem segíthetsz rajtam. Senki se tudott. Nem adhatod vissza azt, amit elvettek tőlem. - mondom szinte suttogva, de közben meg a szemeimben talán a remény első sugarai csillannak meg neki köszönhetően. S egyszerűen a szavak egymást követik, kimondom azt, amit eddig soha nem mondtam ki, mert nem akartam még inkább szembenézni. - Megerőszakoltak, de nem egyszer, hanem 3 éven keresztül. Megfosztottak attól, aki voltam és nincs esélyem visszakapni. Elvesztettem a családomat, a húgom miattam lett drogfüggő. Amihez csak közöm van "elromlik".... Mégis hogyan menthetnél meg? - kérdeztem tőle újra azt az egy dolgot és arra eszmélek, hogy közben valahogyan a gyűrűje a kezemben van. Szemügyre veszem, majd megrázom a fejemet lemondóan, hiszen nekem soha nem is lesz esélyem arra, hogy megtapasztaljam azt, amiben nekik részük lehetett.


||  || concrete angel



Sonja & William
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains






Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:  

Azt hiszük az élet nem verhet át jobban minket, nem csaphat le erősebben ránk, nem tehet tönkre végérvényesen, hiszen mi mindenre fel vagyunk készülve, hiszen mi erősek vagyunk, és kitartóak, holott közben a lelkünk mélye tudja jól, hogy egy csapásra összeomolhatunk. Az eltelt idő nem gyógyítja be majdan a sebet, és egyre élénkebben emlékezzünk, vagy ha meg is feledkezünk róla, már ha ilyet lehet, akkor is érezzük a kínt, a bűntudatot, a fájdalmat.. Amiket tettem, amiket megéltem, úgy érzem méltán a sírba vihetett volna, de nem adtam fel, nem adtam meg magamat, hanem küzdöttem, de időközben rá kellett döbbennem, hogy üressé vált a létem értelme, nincs semmim, ami késztetne arra, hogy reggel felkeljek, és minden, ami eme világon létezik inkább lefelé húzz, mint hogy segítene nekem. Se gyerekem, se feleségem, megöltem a legjobb barátom, a szüleim meghaltak, és tönkre tettem ezt a nőt, holott meg sem érdemelte.. mégis mit műveltem? Hová jutottam, és hová juttattam őt magát? Vétkeztem, és őt is magammal rántottam eme hibámba, ha nem róla lenne szó, akkor is ugyanúgy felemésztene a kín, és szétmarcangolna végleg, de az a baj, hogy eme folyamat addig tart majdan, míg élek, és létezem, míg lélegzem, és meg nem halok.. örökre. Halkan veszem a levegőt, szívdobbanásaim hevesek, de nyugodtnak mutatom magamat, holott belülről széttépi a lelkemet a kínzóan maró érzés kellege. Nem tudnám újból bántani, sem őt.. sem mást. Szörnyeteggé váltam, és néha szégyenlem magamat, amikor is képes vagyok a kezembe véve megfogni a jelvényt, amely az igazságosságról hirdet tanúsítványt, és a rendről, és a becsületről... bennem hol vannak meg ezek? Én mindent tönkretettem, mindent romba döntöttem, és mostan még jobban kínzom ezt a nőt.. bármit mondok neki idegessé válik, rosszallóan pillant rám, és ridegen közli a tényesetet. Mintha lehetetlenség lenne az, hogy segítsek rajta, mintha nem akarná, hogy bárkihez is köze legyen, de voltaképpen ez az.. ez teszi őt tönkre! Nem a múlt, hanem a magány, és az, hogy azt hiszi újból csalódhat, holott nem.. nem hagynám. Lesül a pofámról a bőr szinte, hogy képes voltam ártani neki, de nem mondhatom el; nem lehet, nem szabad, tilos.. Legszívesebben széttépném magamat, és örök kárhozatra ígérném a lelkem, amiért egy szemét, idióta, és ennyire vadbarom, azaz dög vagyok.. ítéljen el, vágjon pofon, de akkor sem engedem meg, hogy feladja, hogy összetörjön, és a padlóra kerüljön! Nem fogom annyiban hagyni; soha, soha, soha, és soha! Remélem felfogja, ha nem is, akkor is megteszek minden tőlem telhetőt!
-Néha igen, néha nem...-Felelem szavaira, ahogy könnyedén mondja azokat. Szinte érzem, hogy a bűntudat térdre késztet, de nem adom meg magamat, egyszerűen muszáj kitartanom, és nem engednem ezen szörnyű érzéseknek, pedig annyira fáj.. annyira kínozz... annyira felemészt. Ahogy meghallom szavait hirtelen úgy gondolom felismert, és kissé el is fog a rémület emiatt, de amikor tudatosul bennem, hogy ama éjszakára célzott.. megnyugszom némileg.-Én nem ítélkezem feletted.-Mondom ki a szavakat határozottan, és őt nézem, azaz figyelem. Kezdem feszültnek érezni a hangulatot, és úgy gondolom nem sokára le lesz szedve a fejem, de miért is van ilyen érzésem nekem? Nem tudom, csak annyi bizonyos, hogy rossz előérzetem támad.-Ha te mondod biztosan..-Rázom meg a fejemet, ahogy a hangom ridegsége szinte már ironikus.-Sose voltam szent, és soha nem is leszek, de nem lennék képes embereket bántani immár, nem mellesleg miért pont szexel vezessem le? Köszönöm szépen, de... én..-Hirtelen elhalkulok, és mélyen felsóhajtok, ahogy nagyot nyelve lehajtom a fejemet.
Szavaira semmit sem mondok, csupán hallgatok, ahogy figyelem őt minden szó nélkül. Kezdem egyre feszültebbnek érezni a hangulatot, és elönt az a rossz érzés, aminek voltaképpen nem kellene. Hallgatom szavait, és szinte süt róla, hogy hazudik.. rosszul hazudik, de mégis eljátssza a sértődőtett, és én a hajamba túrva nézek utána, ahogy útnak indul.. miért ennyire makacs? Miért ennyire naiv, és nem veszi észre, hogy a magány fojtja meg? Tudom, nem rám lenne szüksége, de ha én nem segítek, akkor meg fog halni... nem halhat meg!-Kérlek..-Szólok utána halkan, ahogy remegve lépnék utána, de képtelen vagyok. Tönkretettem.-Én nem ítélkezem feletted, és nem vádollak meg, de egyszerűen látszik rajtad. Tudom nem vagyok szent a dührohamaim miatt, de mindez nem alaptalan, és nem vezetem le rajtad, és nem kell pszichológus sem, de ezt nem tehetted magaddal, kérlek, az Istenért.. Sonja!-Szólok utána határozottan, és hangosan, hogy eljusson az elméjéig.-Megöltem egy személyt, meghalt a családom, azaz a leendő családom, és csupán egy házassági gyűrű maradt utána..-Szinte már sírok.-De nem adtam fel, mert élek..-Húzom le az ujjamról az aranykarika gyűrűt, és úgy dobom, hogy előtte megálljon, és így ő ránézhessen.-Ennyi maradt mindenkiből.. ennyi, de élek, és nem teszem magam tönkre lelkileg, pedig közel állok hozzá, de tartom magam. Még ha nem is hiszel bennem, vagy nem is bízol sem számít.. engedd meg, hogy segítsek, és ha úgy döntesz, hogy soha többé nem akarsz látni, ígérem eltűnök, de kérlek.. egyetlen esélyt adj.-Térdelek le a földre, és ha felém nézne, akkor látja, hogy ezáltal a tiszteletet szándékozom neki megadni, ahogy lehajtom a fejem.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains



What the hell am I doing here?


Soha nem vártam el senkitől se, hogy sajnáljon vagy megértsen, hiszen nehéz olyan dolgot megérteni, amiben soha nem volt részünk. Ha egy nő meg akarja védeni magát, akkor még akár gyilkossá is válhat, de ha egy férfi állattá változik és egy nőt bánt, akkor sok esetben semmi se történik. A nők bántalmazása ellen a legtöbb országban semmit se tesznek és még sokszor azt is mondják, hogy azért erőszakolnak meg minket, mert túl kihívóan öltözünk. Normális ez a világ? Vagy csupán idióták az emberek, hiszen senki se vágyik arra, hogy örökké ekkora teherrel éljen, elveszítse a lénye minden egyes porcikáját. Egyszerűen abszurdum, amit egyesek gondolnak erről a dologról és a legszomorúbb az, hogy a legtöbb férfi hangoztatja ezt. Én majdnem meghaltam, de valami miatt életben maradtam és soha nem teljesült a kívánságom, mintha az életnek még valami célja lenne velem, de mi? Hiszen már így is olyan vagyok, mint akinek nincs lelke, szíve, mondhatni olyan, akinek nincs mása csak egy váza és csinos pofija. De ez mind csak a látszat, ahogyan az is, hogy minden a legnagyobb rendben van és nem vagyok gyógyszer függő, de aki egy kicsit is mélyebbre akar látni, az meg fogja látni azt a feneketlen sötétséget, ami bennem lakik, vagyis inkább az ürességet, a magányt és azt, hogy mennyire elvesztem ebben a világban. Nem igazán találtam meg ebben a világban a helyemet, hiszen nem tudok senkiben se bízni. Egyetlen egy társam van ebben a nyomorúságos világban, még pedig ezek az apró, barna dobozok, amik a gyógyszereimet rejtik. Ők az én legjobb barátaim.
Mindennek van megoldása. Néha sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. - mondom könnyedén, de legbelül eléggé ideges vagyok. Nem tetszik az, hogy itt kell lennem, hiszen már így is elég sok szomorúság vesz körül, s akkor a halál szeléről nem is beszéltem. Na, meg az se igazán tetszik, hogy itt van. A válaszát hallva kicsit felvonom a szemöldökömet. - Mert talán eddig még nem dobtál fel és annak ellenére is, ami történt emlékszem rád. - mondom kicsit halkabban a mondtad második felén. Majdnem megöltem magamat és ő mentett meg. Lehet ko voltam, de nem felejtettem el, hiszen végig mellettem maradt. Nem ismer, de mégis ott volt. Nem értem, hogy egy idegen miért tenne ilyet. - Ohh, akkor te se vagy annyira szentalak, mint amilyennek kinézel. Biztos vagyok abban, hogy majd találsz olyan terapeutát, aki szívesen segít neked, de én ebben nem akarok részt venni. De egy tanács, a szex sok mindenre képes. - mondom neki komolyan és még egy pillanatra magam is meglepődök hogy ezt mondom. Irtózom még annak a gondolatától is, de ha sok férfinak az segít levezetni a feszültséget, megelőzni a düh kitöréseket, akkor miért nem áll be ő is a sorba. Illetve ha tényleg miatta küldtek ide, akkor őszintén szólva nem akarok a közelében lenni, amikor legközelebb rohamot kap, mert nem vagyok abban biztos, hogy ha még egyszer egy férfi nekem esni bármilyen értelemben, akkor nem ölném meg....
Pszichológus vagyok és nem kód fejtő, de rendben. - mondom egy kisebb sóhaj keretében, majd a kezem a táskám pántjára siklik és teszek felé egy lépést. Majd amikor felém nyújtsa a papírt, akkor egy pillanatra habozok, hiszen még mindig remegnek a kezeim és ő ezt nem veheti észre. Minden erőmmel próbálok tenni az ellen, hogy ez a felszínre kerüljön, de még mielőtt a papírért nyúlnék hirtelen megszólal és egy pillanatra lefagyok. Miként jöhetett rá? Pedig annyira igyekeztem hozni a megszokott dolgokat, de amikor újra megszólal, akkor egy pillanatra megnyugodok, hiszen még ő is csak a sötétben tapogatózik. - Hideg van itt, így még szép, hogy vacogok kicsit. - mondom neki kissé dühösen, majd hátrálni kezdek. - Talán jobb lesz, ha új társ után nézel, mert semmi kedvem egy olyan személlyel dolgozni, aki alaptalanul megvádol azzal, hogy gyógyszerfüggő vagyok. - mondom sietve, majd minden kedvesség nélkül hátat fordítok neki és elindulok kifelé. Érzem, amint egy könnycsepp végig gördül az arcomon, hiszen a jól felépített váram falain egy újabb rés keletkezett. Rájött, vagy legalábbos sejti. Nem akarom, hogy tudja, hiszen mi értelme lenne? Ő se tudna segíteni, ahogyan senki másnak sem sikerült... És nem akarom azt, hogy még egy ember miattam valljon kudarcot.





Sonja & William
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains






Sonja & William


A fájdalom feléget

ღ zene: Love me like you do ღ megjegyzés:  

Lassan terjed szét a lelkemben a bűntudat, a kín, a fájdalom, és a szenvedés egyvelege, ahogy megpillantom őt. Egyszerűen sajnálom, hogy odajuttattam, ahová, és hogy ezáltal leromboltam a normális életét. A rideg valóságba löktem bele, a zord kegyetlen igaz életbe, ahol is gyötrelmek sorai vártak rá.. három év. Hosszú idő, és én rezzenéstelen arccal éltem a napjaimat, ahogy ő szenvedett, és míg én mosolyogtam Chrissel, addig ő maga a pokol legmélyét járta meg. Szörnyű, amit tettem, és mindebben az a fájdalmas, hogy mostan öngyilkos szeretne lenni.. senki sem dobná el addig az életet, amíg nem csalódik valami hatalmasat, és ő épp eleget megélt ahhoz, hogy elege legyen, és végképpen összeomoljon. A padlón heverhet, és ki tudja miket csinál titokban annak érdekében, hogy a napokat elviselje.. semmivel sem lenne könnyebb, ha bevallanám mit tettem; nem enyhülne a bűntudatom, nem enyhülne az ő kínja, nem változna semmi, csupán gyűlölne.. megvetne, és ellökne, sőt talán olyat tenne, amit én aznap, amikor is fegyvert emelve megöltem a saját barátomat. Hónapok óta kísért ama gondolat, hogy meghalt Angel.. nem tudom elfeledni sem őt, sem az érzést, sem azt, hogy apa lehettem volna. Ahogy ő, úgy én is összeomlottam, hisz mindent egy csettintés, sőt már-már szempillantás alatt veszítettem el, de nem engedem, hogy a tények miatt feladja a létét. Én sem adtam fel, pedig megtehetném kezdve azzal, hogy bántottam a szerény, és ártatlan lelkét, folytatva ott, hogy meghalt a feleségem, és vele együtt a gyermekem, ki még életet sem kaphatott a való életben, és befejezve ottan végezetül, hogy megöltem Christ. Ironikus a sors, nem de? Hirtelen lecsap, mindent elvesz, mindent romba dönt, majdan a padlón heverve hagy, hogy ott pusztulj el, ott hagy, hogy szenvedj, és kínokat élj meg, míg végső célként azt látod már, hogy a halál kell neked. Egy ideig ez lebegett a szemeim előtt, egy pillanatra a kezembe került a kés, és megtettem volna.. megtettem volna mindennél jobban, de tudtam nem vagyok gyáva alak, és hogy eme élet részben ajándék, és nem arra való, hogy eldobjam magamtól, de az életbe maradásom nem hozott vigaszt, örömöt, avagy boldogságot, inkább felemésztet belülről fojtva meg lassacskán.
-Csak annyira fontos, hogy legyen megoldása.-Szabad kezem ökölbe szorul, és szinte már remegek az idegtől.. újra elkaptak az emlékek, és ahogy magam előtt látom a képet. A falra nézek, ahogy lehunyom a szemeimet, majdan meghallva a szavait összeszedem magamat, és őt kezdem el nézni.-Én? Én... nem, dehogy! Miért kértelek volna magam mellé? Őrültnek nézel?-Rázom meg értetlenül a fejem, és felsóhajtok.-Azt gondoltam, azért küldtek, hogy megfigyelj, és beszámolót adj rólam, sőt a kedves viselkedési rohamomról.-Mondom lényegre törően, de nem fejtem ki részletezve mindezt, hisz jobb, ha nem tud a dührohamaimról, amik egyrészt a múlt, másrészt pedig miatta törnek rám. Tudom hiba volt már azt is kiejtenem, hogy 'kedves viselkedési forma', de kérem szépen.. csak a valóság vázlatának egy részét adtam át, amelyről remélem nem szándékozik érdeklődni, hisz abban az esetben nem mondanék semmit, vagy ki tudja.. zavart vagyok, és ahogy látom ő sincs valami jól, ami csak nyom a lelki súlyomon. Hogyan segíthetnék neki? Mit tegyek, hogy ne szenvedjen miattam, és így ne vigyen engem lelkileg a sírba végérvényesen?
-Ha nem megfigyelni küldtek, akkor tanácsot kell adnod a munkámban, és nem viszlek én sehová, csak lépj a szalagkorláton belülre, és nézd meg ezt a kódot, hátha neked mond valamit.-Nyújtom felé a kezemet, így tartva oda a papírt, hogy elvehesse tőlem.-Hé, várjunk..-Ejtem magam mellé a kezemet, és közelebb lépek felé.-Jól vagy?-Suttogom a kérdést, ahogy mélyen a szemeibe nézve vizsgálom őt.-Mintha némileg remegnél, és nem értenél dolgokat... csak nem gyógyszerezed magad?-Vonom fel a szemöldökömet, és tekintettembe rémület költözik hirtelen bele.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains



What the hell am I doing here?


Nem értettem, hogy miért mondtam kapásból igent arra, amire felkértek. Bár nem minden volt világos abból, amit mondtak. Mintha még ő maguk se tudták volna azt, hogy mit is várnak el tőlem. De lehet az is közre játszott, hogy egyre jobban idegesített az a tény, hogy nem érzem a nap melegítő hatását. Mintha az ereimben csordogáló vérem megfagyott volna és soha többé nem lenne képes átmelegíteni engem. Próbáltam nem úgy járni, mint egy zombi, de elég nehezen ment. Na, meg ott volt az a tény is, hogy baromi fehér voltam, mintha szép lassan elsápadnék és eltűnne belőlem minden életere utaló jel. Az élet romokba döntötte azt, aki vagyok, voltam és én pedig romokba döntöttem mások életét. Elég csak a szüleimre és a húgomra gondolni. Nem értem, hogy miként reménykedhettem abban, hogy egyszer majd jobb lesz minden. Ellöktem magamtól és hátat fordítottam, pedig csak önmagamtól szerettem volna megvédeni őt. Ahogyan egyre közelebb érek a megadott címhez, úgy kezdek visszacsöppenni a valóságba. Muszáj természetesen mozognom és cselekednem. Nem jöhetnek rá arra, hogy egy alkoholista és gyógyszerfüggő nőt bíztak meg azzal, hogy segítsen nekik.
Hallom ahogyan a kövön koppan a cipőm sarka, érzem a falakból áradó hideget és egy pillanatra megállok. Mintha ez a régi könyvtár már magában ijesztő lenne. Nem értem, hogy miért nem lehet valami barátságos helyen ilyen dolgot nyitni. Itt olyan, mintha az ember vére tényleg megfagyna vagy egyszerűen csak én haltam már meg? Talán már csak gépiesen mozgok és úgy teszek, mint akinél minden rendben van, de legbelül talán meghaltam és csak arra várok, hogy végre értem jöjjön a halálangyala. Nem tudom..... Viszont nem sok időt adnak az égiek ezen gondolkozni, mert hamarosan megpillantok valakit. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy hátat fordítok és elsétálok. Azt mondom majd, hogy nem találtam ott senkit se, vagy esetleg eltévedtem a hatalmas épületben. Nem akarom, hogy felismerjem, mert akkor egy újabb színjáték kezdődne. Vajon képes lennék meggyőzni még őt is, hogy az utolsó találkozásunk óta minden a legnagyobb rendben van és már többé nem akarok öngyilkos lenni? Nem hiszem, ahhoz túl jó megfigyelő.De aztán a csönd pillanatok szertefoszlik, ahogyan a tavaszi napkeltében a harmat elpárolog. Igen, azt hiszem ahhoz igazán értek, hogy miként öljem meg valaki magányát.
Semmi baj. - mondom sietve, majd összekulcsolom a kezeimet és kicsit idegesen pillantok körbe, de nem akarok a tetthelyre nézni. - Biztosan fontos lehet. Sikerült megfejteni? - kérdezem óvatosan tőle és egy pillanatra újra ránézek. Kezdem érezni a gyógyszer hatását és a kezem remegése is kezd alább hagyni. Ez pedig jó jel...- Ha te ennyire tudod, akkor elárulod nekem is? Esetleg te ajánlottál nekik engem vagy miként találtak rám? - kérdeztem tőle kissé gyanakodva, mert ha ezzel akart valamit elérni, akkor rossz úton halad. Emiatt nem fogok leállni a gyógyszereimről. Egyedül ez tart még életben, emiatt vagyok képes a munkámat ellátni. Nélküle milliónyi darabra hullanék szét és talán teljesen meg is semmisülnék.
Ha végre valaki elmondja, hogy pontosan mit keresek itt, akkor megyek. Illetve szeretném azt is tudni, hogy hova akarsz vinni. - Miközben beszélek kicsit megmakacsolom magamat, mert szemmel láthatóan mindenki mindent jobban tud nálam. Talán ez a gyógyszerek mellék hatása, hogy az elmém tompul? Vagy inkább akkor vagyok tompább, amikor nem szedem? Talán, mind a két esetben igaz, egyszerűen csak teljesen másképpen érzékelem a dolgokat és azért zavaros annyira a világ.





Sonja & William
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains






Sonja & William





Elég a gondolatokból, a bűntudat árnyalati sorából, az érzelmek fojtó kínzásából..

ღ zene: My Recovery ღ megjegyzés:  

Nem bírom elképzelni, hogy egy könyvtárban gyilkosság történhetett, hogy őszinte legyek.. talán, hülye vagyok, de én egy ilyen helyet nyugodtnak képzelek el, ahol a könyvek sokasága közt ironikusan is, de békességre lelhet az emberi lélek. Nyugalmat áraszt már magában az, ahogy belépsz az ajtón, és a csend, amelyet megkövetelnek itten, eléri ama szintet, hogy órák alatt megfeledkezz a külvilágról, és észre se vedd az idő ütemes telését, mely elszáll feletted. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy valaki képes volt pontosan ezen a helyen ölni, ahogy azt sem hiszem el, hogy a tulaj, avagy az itt dolgozók is csak három nappal később fedezték fel a holttestet. Eleve egy hullának illata van, aztán nem fel tünetlen helyen hevert, hanem az egyik könyvsorban.. véletlen lenne mindez? Vagy helyszínváltás történhetett, és a gyilkos az eredeti helyszínről idejuttatta az áldozat testét? Elgondolkoztató tény, de mindenesetre nem ez, ami leköt, hanem inkább sokkalta az foglalkoztat, hogy találok egy papírlapot, amelyen számok, és betűk szerepelnek. Első szemléletre tűnve értelmetlen, aztán jobban belegondolva, lehet, hogy egy kódról van szó, amelyet meg kell fejteni, de mégis hogy az Istenbe jöjjek rá, hogy mindez mit akar üzenni? Az áldozaté lenne, vagy a gyilkos hagyta itt? Szándékos, hogy itt maradt, avagy véletlen? Rengeteg kérdés merül fel bennem, és ahogy a lapot bámulom, szinte mindenről megfeledkezem. Észre sem veszem, hogy az idő lassan eltelik, és nem érzékelek semmilyen külső hatást sem. Csak annyi rémlik, hogy már egy ideje próbálok logikusan megfejtést elkönyvelni, de mindeddig sikertelenül. Betűk, és számok? Cím lenne rövidítve, időpont, avagy valamilyen titkosabb utalás? Tekintettem a szemközti falra szökken, amelyet vér borít be. Egy ideig elidőzöm azon is, és mire észhez térek már egy női hang rángat ki az elmémből. Valaki van itt.. egyszerre válok rémültté, de megdöbbenté, amiért nem voltam képes ez eddig észrevenni a hangokat. Nem hallottam semmilyen léptű hangot.. kísértet lenne? Ugyan már, csak nem hiszek egy mendemonda világban, nem de? Lassan megfordulok, és a nőre pillantok, aki mint kiderül… Sonja. Mégis mit keress itt pont ő? Eleinte érdeklődve figyelem, majd meghallva a szavait leesik, azért küldték, hogy leellenőrizzen, azaz gondolom én. Kissé idegrohamokat kapok az utóbbi időben, és az elmém is szétesőbben, így ha észrevették volna, nos.. nem csodálkoznék egy kicsit sem a tényeken.
-Szia. Elnézést, én csak..-Hirtelen meglengettem a kezemben tartott lapot, majd finoman vállat vonok, hogy nem  érdekes.-..kódot fejtegettek az ügykapcsán, és próbálom kitalálni, hogy melyik ama őrült, aki itten gyilkol, szóval.. igen, én vagyok a te embered, bár sejtem miért küldtek.-Jegyzem meg óvatosan célozva, ahogy kissé lehajtom a fejem. Nem akarom, hogy őrültnek nézzen, hisz nem vagyok az kicsit sem, sőt kikérem magamnak, hisz nincs szükségem sem felügyelőre, sem pszichológusra, csak rosszakat álmodom.. egye fene, kérem szépen!
-Nos akkor csak állsz, és nézel, avagy jössz segíteni is nekem?-Vonom fel érdeklődve a szemöldökömet, ahogy őt nézem, és próbálom nem kínossá tenni a helyzetet, ahogy a bűntudat lassan, de mérgezően ölt bennem testet mindeközben..


Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains



What the hell am I doing here?


Mióta is nem aludtam? Tegnap volt Kedd vagy Csütörtök? Őszintén szólva fogalmam sincsen. Egyszerűen teljesen összefolynak a napok és ha nem lenne a titkárnőm, akkor lehet még azt se tudnám, hogy ki mikor jön. Teljesen szétcsúsztam és gyógyszer függő lettem. Mindig megkapom azt a mennyiséget, amire szükségem van, pedig tudom, hogy nem lenne szabad többet elmennem a kórházba. Beteg vagyok és közben betegeken akarok segíteni. Egy kicsit fura és talán durva is ez a szituáció, de amíg erre nem jön rá a nép, addig biztonságban van az állásom is. Nem tudom, hogy mit tennék akkor, ha egyszerűen kihúznák alólam a széket. Talán akkor soha többé nem kelnél fel. Miért lenne értelme küzdeni, ha mindentől megfosztottak volna, hiszen az, hogy legalább másokon tudok segíteni valamennyire jobb érzéssel tölt el, de ugyanakkor elégég veszélyes, hogy egy olyan labilis állapotú nő, mint én pszichológusként dolgozik, hiszen sokkal érzékenyebb vagyok és könnyebben is veszem magamra mások érzéseit, de szerencsére düh kitörésemet eddig csak az üres fioláimon vetettem le. Egy dolgot megtanultam, hogy miként rejthetem el az apró szépség hibákat, vagyis azt, hogy egy teljesem megtört nő vagyok, akinek a helye talán elvonón lenne vagy egy diliházban. Meg részben magamat is kínzom azzal, hogy emberekkel foglalkozom, hiszen az emberek érintése egyszerűen megőrjít. De van valaki, William... Azt hiszem így hívják nem ismer, de mégis megmentett. Nem mondom azt, hogy tőle nem tartok és nem félek, de van valami a tekintetében, de nem tudnám megmondani azt, hogy mi. Szeretnék megbízni benne, de nem megy. Rettegek, mert sokszor eszembe jut az, hogy mire képesek a férfiak és emiatt tartok tőle is, s az összes embertől. Na, meg ott van az a tény is, hogy miként is lenne képes egyáltalán kedvelni engem, hiszen mondhatni félig halott vagyok, vagy hasonló. Végül az ábrándozásomból a mobilom csörgése zökkent ki. Sietve kapom fel és meglepődök, amikor a rendőrség emberi szólnak bele. Nem értem, hogy mi dolgom lenne egy tetthelyen, de úgy gondolják, hogy esetleg segíthetek előkeríteni a gyilkost vagy mi a fene. Rábólintok a dologra, majd sietve tekerem be a gyógyszeres dobozom tetejét, bevágom a táskámba és hamarosan már úton vagyok a könyvtár felé. A recepciós először végig mér, majd bólint és megmutatja, hogy merre kell menni. Lassan elindulok abba az irányba, de olyan személyt pillantok meg, akire egyáltalán nem számítottam. Mit keres ő itt? Rendőr? Az nem lehet, hiszen akkor már biztosan tett volna valamit, amiatt amit tettem. Nyelek egy nagyot, majd összefogom magam előtt a pulcsimat és alig hallhatóan megszólalok.
Szia... - mondom kissé rekedtesen és próbálom visszanyerni a normális hangomat.- Egy rendőrt keresek, akit elméletileg egy üggyel bíztak meg. - folytatom óvatosan, hiszen eléggé érdekes lesz a szituáció, ha kiderül, hogy ő lenne az a rendőr, akit meg kell találnom.  



Sonja & William
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains






Sonja & William





Elég a gondolatokból, a bűntudat árnyalati sorából, az érzelmek fojtó kínzásából..

ღ zene: My Recovery ღ megjegyzés:  

Hetek óta nem tudok normálisan aludni, csak egyetlen gondolat jár az elmémben, és majd megőrülök. Hogyan voltam képes anno ebbe belemenni? Ha nem vettem volna részt a segítségosztó szerepben, akkor nem halt volna meg Angel, akkor nem kellett volna gyilkossá válnom, és ez a szerencsétlen lány sem került volna olyasfajta helyzetbe, ahová eljutott.. de én idióta voltam, naiv, és könnyen befolyásolható, ugyanakkor úgy gondoltam, ha ezt elintézem neki, akkor több gond nem lesz, de álmaimban sem képzeltem volna, hogy Chris végül gyilkosa lesz a gyerekemnek, aki még meg sem születhetett, és a feleségemnek is.. mély sebeket tépek fel újra, és újra, ahogy ezzel kínzom magamat naphosszakat halálra. Kellően a munkámba ásom magamat bele, de kicsit sem segít, sőt csak még jobban elkalandozom egy-egy ügykapcsán.. ideje lesz magam mellé kérni egy társat, vagy valakit, mert a magány felemészt, és én már eme kínt nem bírom. Szívesen segítek Sonjának, főleg a történtek miatt, hisz kínozz a bűntudat, és kényszeresen az éltet, hogy jóvá tegyem a bűneimet, bár igaz mindez lehetetlen, de legalább annyit elérek vele, hogy ne akarjon öngyilkos lenni. Miért gondolok folyton rá? Mintha... nem, ez őrültség, és eme szót ki se ejtem a számon, mert valljuk be őrültség, idiótaság, és iszonyatosan nagy vétek lenne. Mély levegőt veszek végül, és gyorsabb léptekre váltok, hogy időm se legyen gondolkozni. Az ügyre kell koncentrálnom, amit most kaptam, és az pedig arról szól, hogy nézzek utána a könyvtárnak. A múlt héten gyilkosság történt itt, és eme ügykapcsán mindent ki kell derítenem.. kezdve az elejétől a végéig, bár egyelőre semmi használhatott nem tudok azonkívül, hogy a könyvtárba kezdődik minden. Miért akarna valaki a könyvtárban gyilkolni? Érdekes egy feltevés.. nem beszélve arról, hogy a tulajdonos be se jelentette, hogy betörtek hozzá.. három nappal később akadtak rá a hullára. Valaki önmagát ölte volna meg? Őrültség, kérem szépen! Finoman közelítem meg az épületet, majd egyszerűen belépek. Már azonnal jönne is elém a könyvtáros, hogy útbaigazítson, hogy mégis mit szeretnék, de én leintem, ahogy felmutatom neki a jelvényem. Rögtön kapcsol, és minden szó nélkül bólintva beljebb tessékel, és elvezet a történések helyszínéhez, aztán csak úgy egyszerűen véve magamra hagy a lezárt terület részlegen, ahová senki sem teheti be a lábát. Ugyan már a terepen dolgozók átvizsgálták a környéket, de ettől eltekintve még bármit lehet találni. Szétnézek a polcon, átnézem a könyveket, majdan lehajolva a szekrény alá is bekukkantok, ahol meglátok egy papírlapot. Érdeklődve szemlélem, majd végül óvatosan benyúlva érte előhúzom. Könnyedén felállva széthajtogatom a lapot, majd értelmetlenül nézem ezt a rengeteg számot, és betűt egymás mellett.. nyilván valamilyen kód. De milyen? S mihez jó? Ahogy ezen gondolkozom, szinte észre sem venném, ha jönne valaki, és ahogy egyre jobban bámulom a lapot, úgy válok dermedtté.


it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
⊂ star city ⊃
foglalkozás, hobbi :
⊂ confectioner ⊃
karakter arca :
⊂ madelaine petsch ⊃
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése


.
Sponsored content
it's where my demons hide

heroes vs villains


2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Similar topics
-
» Konoha könyvtára
» Egy kisebb történelmi könyvtár
» A Könyvtár
» Brooklyn Közkönyvtár

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Városaink :: Central City :: Belváros-
Ugrás: