villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Anabelle szobája
eme téma címe
it's where my demons hide

avatar
Admin
dc universe
kereslek :
⊱ everybody
tartózkodási hely :
⊱ everywhere
foglalkozás, hobbi :
⊱ this page
karakter arca :
⊱ faceless
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



Szabad játéktér
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Nem éreztem még ennyire nehéznek egy helyzetet, mindazonáltal úgy érzem, hogy megoldható a probléma, csak tenni kell érte. Tudom, hogy a legrosszabb az egészben az, hogy mindkettőnknek fájó emlékeket kavarhat fel. Mégis meg kell próbálni. Úgy gondolom, hogy akkor sikeres egy terápia, ha tényleg minden momentumát kibeszéltük, elfogadtuk és ezzel nem csak hogy magunkat fogadtuk el, de a helyzetet és egymást is. Ezt végiggondolva igazán megér egy próbát, nem?
Már azzal nagy haladást értem el, hogy nem iszonyodik az érintéstől. Hogy nem húzódik el tőlem, így pedig maradok én is az ágyon. Attól talán mint ha egy picit az arcát a párnába fúrná, hogy végigsimítom a bőrét. De arra már nem ellenkezik, amikor megfogom a kezét. Ez már alighanem sikernek könyvelhető el. Nem vagyok én érzéketlen állat, ahogy az tűnt... már ha tűnt neki így. Nem is értem mi vezetett eddig, hisz nem rémlik hogy bármikor is olyan nagyon hanyagoltam volna. Az utóbbi időben is igyekeztem valamilyen kontaktust felvenni vele. Most sikerült. Nem fogom elszúrni.
Hagyom, hogy kizokogja magát. Talán attól könnyebb lesz neki, de már az is valami, ha megnyugszik. Az újabb szavaira csak aprón megrázom a fejem.
- Ne, most ne... Most ne gondolj rá. - mondom halkan. Ha már nem fejtegeti a véleményét, akkor rövidesen álomba fogja sírni magát. Ismerem már annyira, legalább ebben teljesen biztos vagyok. Tudom mire hogy reagál, mi az a pont amikor valami történni fog. Az utóbbi időben alighanem nem ismertem ki túl jól. Túlságosan szélsőségesen és olykor hisztérikusan, olykor pedig túlzottan is közömbösen viselkedett velem ahhoz, hogy rájöjjek épp mi a baja. Pedig bosszantott, iszonyatosan bosszantott a dolog.
- Nézd... csak az számít, hogy még mindig képesek vagyunk ragaszkodni a másikhoz. Tudom, hogy most neked iszonyatosan rossz, nekem is. De majd megoldjuk, rendben? Eddig is mindent megoldottunk. Közösen menni fog. - suttogom a szavakat szinte magam elé. Még mindig tudom szeretni, pedig az utóbbi időben bőven ki tudtam volna ábrándulni belőle. Mégsem tettem, hisz fontos nekem. Alighanem ez az igazi elköteleződés. Jóban és rosszban is. Most ez egy rossz időszak, de majd túljutunk rajta közösen.
Úgy érzem szükséges még mondani valamit, muszáj, hogy visszahozzam a hitét valahogy. És nem akarok ebben hazudni, sem elfedni, sem leplezni... már nem. De ahogy látom, hogy lecsukódnak a szemei, én is abbahagyom a mondandómat. Egy ideig csak figyelem őt, ahogy nyugodt arcvonásokkal békésen szuszog. Nem tudom mikor láttam ilyen békésen pihenni, alighanem nem mostanában. Mosolyt csal az arcomra, ahogy ismét feltérképezem minden egyes vonását, mélyen beszívom az illatát. Aztán csak óvatosan odahajolok hozzá, adok egy szőrös puszit a homlokára és picit közelebb húzódok hozzá. Úgy érzem, hogy szüksége van rám. Látom rajta és nem fogok tágítani tőle. Gyengéden, ámde mégis szorosan ölelem magamhoz. És csak én is lehunyom ismét a szemem.



Marcus & Anabelle



//Köszönöm a játékot :3
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Zene: Talking to the moon

Az emberek életében az egyik legnagyobb kincs a gyermekáldás, hiszen ez egy ajándék az élettől. Egy esély arra, hogy valamit átadjunk magunkból. Fiatal voltam, de ennek ellenére is boldog voltam. Először Marcusnak szerettem volna elmondani, de már esélyem se volt rá. A bátyám és ő is akkor tudta meg ezt az egészet, amikor már késő volt. Amikor vér borított mindent, mintha a sorsomat pecsételtem volna meg azon az estét. Vértapadt a kezemhez, gyilkos voltam. Legalábbis én így láttam a dolgokat. Lehetettem volna óvatosabb, jobban oda kellett volna figyelnem, de még se tettem. S ezzel jó pár ember életét megpecsételtem. A sajátomat a démonok keze közé adtam, Marcus életét és a bátyám életére is hatással volt. A bátyám nagybácsi lehetett volna, míg a férjem pedig apa, de mind a kettőjüket megfosztottam tőle. Nem tudtam azt mondani, hogy baleset volt, mert nem az volt. Én voltam óvatlan és csakis az én hibám. Talán sose mutattam ki azt, hogy saját magamat hibáztatom, de most megtörtént. Többé már nem titkoltam.
Az ágyam, a szobám menedéket jelenten minden elől. Senki se láthatta azt, hogy milyen harc dúl bennem, milyen az, amikor könnyek között szenderülök álomba, de most Marcus most itt volt. Többé már nem csak az én kis menedékem volt ez a szoba, hanem annál sokkal több. Érzem a gyengéd érintését, de még se mozdulok meg. A párnám rejtekébe próbálok elbújni, mintha azzal képes lennék láthatatlanná válni és elszakadni innét. Nem akarom ezt a fájdalmat érezni.
Lehettem voltam óvatosabb… - szólalok meg egy kisebb zokogás közepette. Nem az én hibám, nem az ő hibája. Kit akar ezzel áltatni? Ez egyáltalán nem igaz. Én hibáztam, én estem le a lépcsőről, így igen is ez az egész miattam van. Majd amikor újra megszólal, akkor lopva pillantok rá vöröslő szemmel, miközben a könnyeim még mindig úgy záporoznak, mintha soha nem fogynának el, mintha véget nem érő vízesés lelt volna otthonra benne. Majd lassan bólintok a kérdésére, hiszen emlékszem. Minden egyes mozzanatára emlékszem az esküvőnknek, mert életem egyik legszebb pillanata volt, olyan pillanat, amiért megérte harcolni, de most mégis úgy érzem, hogy kirántották a lábaim alól a talajt.
Szeretlek, de… -kez dek bele remegő hanggal, majd óvatosan pillantok rá, keresem a szemeit, hiszen már láthatta, hallhatta a fájdalmamat, így a szemeimben lakozó mélységes bánatot, fájdalmat is láthatja. – De jobbat érdemelsz. Én már nem vagyok képes semmire se. Csak a fájdalom létezik, nem tudom, hogy valaha jobb lesz. Egyszerűen nem tudom. – fejezem be egyre halkabban, mintha csak az erő is minden egyes szóval még inkább kirepülne belőlem. Szeretem, ezt tudom és mindig is éreztem, de nem bírtam volna kimondani mostanáig. De ennek ellenére még mindig úgy gondolom, hogy jobb lenne nélkülem neki. Jobbat érdemelne, hiszen az se kizárt, hogy soha többé nem lehet gyerekünk. Az orvosok is megmondták, hogy egy újabb baba veszéllyel járhat, illetve nem is biztos, hogy olyan könnyedén foganna meg.
Majd amikor megérzem az érintését nem rántom el a kezemet, hanem hagyom, hogy azt tegyen, amit szeretne. Hallom a szavait, de egyre inkább a fájdalom és a kimerültség kezd bekebelezni. Szeretnék mondani rá valamit, szeretnék vigaszt nyújtani számára, de még se megy. Egyszerűen egyetlen egy szó se képes elhagyni az ajkaimat. Egyszerűen nem találom már a hangomat és a pilláim is egyre inkább elnehezednek, miközben a szavai, a hangja még ott cseng az elmémben, de végül álomba szenderülök. Ha nem hagy magamra, akkor még az se kizárt, hogy hozzábújva alszom egy idő után, mintha csak menedéket keresnék az álmaimban lakozó démonok elől.

|| Köszönöm a játékot!

Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Úgy érzem komoly problémák halmozódtak fel az elmúlt időszakban. Próbálom a józan eszemet megőrizni és nem elborulni, sem kiborulni. Az annyira férfiatlan hozzáállás lenne, annyira nem rám vallana. Az én dolgom az, hogy támogassam őt. Csak nehéz úgy, hogy mindig ellök magától. Amikor beléptem a szobába, egy pillanatra végigfutott a fejemen a dolgok miértje. Most már lenne egy babánk, igen. De ilyen áron nem akarom. Nem szeretném, hogy szenvedjen, nem szeretnék egy ilyen jövőt a kapcsolatomnak. Valamilyen szempontból előtérbe helyezem. Hisz nekem alkalmam sem volt megtapasztalni azt, hogy valamikor érkezik, csak az elmenetelét tudtam meg. Meg kell próbálnom, hogy elérjem, figyeljen rám. Ez az egyetlen megoldás jelen pillanatban arra, hogy ebből el tudjunk indulni. Reménytelennek tűnik a helyzet. Mindig ugyanazokat ismételgeti. De ez még a jobbik eset, amikor csak ugyanazokat mondja és nincs más baj, "csak" ennyi. Leonard így is kibelez, mit számít az, hogy ennyi van. Egy ideig figyelem a hátát, ahogy rázkódik a zokogástól. Törékeny nő ő, de csak látszatra. Eddig bármin képes volt túltennie magát. És pont ezért is szerettem bele annyira. Egy bájos, törékeny, de erős és karizmatikus nő. Aki kellően gondoskodó is. Nem akartam volna családot egy olyannal, akiben ezek nincsenek meg. Most mégis annyira törékeny és összezuhant. Óvatosan térdelek fel az ágyra. Nem kapkodok. Mindent csak szép sorjában. Elmondom neki a véleményemet. Elmondom neki, én hogy láttam a dolgokat, hogy éltem meg és hogy éreztem magam. Azt is elmondom, hogy őt nem hibáztatom. Nincs értelme. Ami megtörtént, az megtörtént. De ez nem a világvége. Ha akarjuk, akkor nem. Az ágyra térdeplésből elfekvés lesz. Annyira távolinak érzem magamtól, ha csak felegyenesedve kémlelem. Vágyom már a közelségére és most nem is elsődlegesen azért, mert szexhiányom lenne. Szó sincs erről. Csak látni akarom az arcát, a közelemben tudni. Oly' rég volt már bármi hasonló is. És most hagyja is. Szembefordítom magammal, de továbbra is a párnába temeti az arcát. Végigsimítok ott, ahol a párna nem takarja. Nem buzdulok fel teljesen, de nem húzom el a kezemet az arcától, ahogy az álláig érek. Gondterhelt, némiképp fájdalomittas tekintettel pillantok rá. Annyira rossz látni, hogy így szenved. Én könnyebben túltettem magam rajta, de ő... értem, hogy miért. És megint csak ugyanazt kezdi el ismételgetni. Megsimítom ismét az arcát. Hagyom, hogy végigmondja, nem szakítom szóval félbe. De ujjamat a számra simítom, majd az övére.
- Bells, ez megtörtént. Ez a múlt. Nem lehet rajta változtatni, de nem a hibád. Nem a te hibád és nem az enyém. Baleset volt, aminek meglett a böjtje. Nekem is fájt. És nekem is eszembe jut nap mint nap a gondolat, hogy mi lenne ha... de ha csak ebben ringatjuk magunkat, hogy mi lett volna, ha, akkor nem élünk, akkor ennek az egész kapcsolatnak befellegzett. - hangom halk és őszinte. Így látom jelenleg a helyzetet, ha akar, akkor el is átkozhat érte. A kérdéseire gondolkozás, szinte habozás nélkül válaszolok.
- Miért te? Mert te vagy a feleségem. Téged szeretlek. Felfogod ezt? Szeretlek és ezt nem másítja meg semmilyen körülmény. Hibáztam abban, hogy nem voltam melletted. Hibáztam abban, hogy nem hallgattalak meg. És hibáztam abban, hogy nem húztalak ki ebből a depresszióból, amiben vagy. De azt soha... érted? Soha nem bántam meg, hogy még mindig itt vagyok. Úgy érzem, hogy itt a helyem melletted, mert mi összetartozunk. Akkor is, ha tragédia történik. Emlékszel? Jóban és rosszban... a sírig. - ismétlem el ugyanazt szó szerint, amit fogadalmat tettem az esküvőnk napján. Úgy hiszem, még talán lehetünk olyan boldogok. Ha nem hagyjuk hogy az a tragédia beárnyékolja a kapcsolatunkat. Dühít, hogy ennyire elvette az eszét.
- Tudom. - mondom halkan, miközben tovább hallgatom. Ismét ugyanazok. Tudom, hogy hol rontottam el. Tudom, hogy mit kellene helyrehoznom. Talán azt is, hogy hogyan. Kezem az arcáról az ő kézfejére simítom, majd összefonom az ujjainkat. Nem teszek többet most.
- Nem titkoltam sosem, hogy odafigyeltem rád. Csak... úgy éreztem, hogy ha te összeomlasz, akkor nekem erősnek kell lennem. De belátom már, hogy rosszul gondoltam. Bells, sosem gondoltam úgy, hogy már nem érzek semmit irántad. A sporttal kicsit megalapozni akartam a jövőnket. Mert éreztem, hogy lassan ideje lesz... én is gondoltam rá, hogy talán már ideje lesz egy kis trónörökösnek. De még előtte bele akartam húzni. Ezzel nem téged akartalak elhanyagolni. Sajnálom, hogy így érezted. De tudod... én hiszem azt, hogy még lehet szép jövőnk, nagy családunk, lehetünk még hárman vagy akár többen is. Ez az egész csak rajtunk áll. Annyiban rajtunk, hogy ha eldöntjük, teszünk a házasságunkért és a közös életünkért. Nem szeretném, hogy többet szenvedj. Azt szeretném, ha megint boldog lennél és ez a ház ahol a közös jövőnket elképzeltük megtöltődne boldogsággal. semmi mást nem kívánok jobban ennél.



Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Zene: Talking to the moon

Sok olyan dologba kötöttem most is bele, amibe nem kellett volna, de nem tehettem róla. Nem voltam jól, még ha nem is beszéltem, vagyis jobban mondva nem akartam és nem tudta beszélni a tetteim mégis remekül elárultak, ahogyan egy-két szó is, ami nagy nehezen néha kipréselődött az ajkaimon. Tudom, hogy mondanom kellett volna valamit arra, amit mondott, de egyszerűen nem ment. Minden szó egyszerűen a torkomon ragadt és úgy éreztem, hogy fuldoklom tőlük. Az eszem és a szívem teljesen mást mondott, sugallt, de ez most sokkal erősebb ellentét volt, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Olyan volt, mintha most a férjem megtalálta volna az egyik lakat kulcsát, amivel képes volt rést ütni a szívem körüli béklyón, vagy talán jégen. Egyszerre éreztem félelmet és fura, de ugyanakkor jól eső érzést, de még mielőtt észbe kaphattam volna egyszerűen olyat tettem, ami pillanatok alatt tűnt ostobaságnak a szememben. Vágytam rá, egyszerűen szerettem volna érezni ajkainak az érintését, de még se voltam olyan állapotban, mintha félnék attól, hogy megégek, vagy megéget egy-egy érintése vagy pillantása. S ahogyan a villám lesújt, olyan gyorsan pattantam fel és fakadtam ki még az ajtóban. Nincs többé visszaút, hiszen a gát megrepedt és a valóság elkezdett a felszínre hömpölyögni. Még akkor is, ha ez nem a boldogság, hanem sokkal inkább a fájdalom kútja volt. Hallom, ahogyan arra kér, hogy álljak meg, de nem megy. Egyedül akarok lenni, vagyis nem, de igen. Magam sem tudom már mit akarok, vagyis egy dolgot nem akarok. Nem akarom, hogy tovább szenvedjen. Nem akarom megfosztani az élettől Marcus-t.
Hallom azt, ahogyan az ajtó kinyílik, miközben a zokogás rázza a testemet. Nem dobok felé semmit, de még szitkozódó szavakat se. Nem megy. Egyszerűen nem megy már. Úgy érzem, hogy az utolsó darabkáimat tépi szét a fájdalom. Az a fájdalom, ami már egyszer megtépázta a lelkemet, de most újra visszajött, hogy befejezze a munkásságát. Érzem, ahogyan az ágy picit beljebb süpped, a közelségét, de még mindig nem mozdulok meg. Amikor megérint, akkor beleborzongok, de minden erőmmel küzdve nem rántom el a karomat. Hallgatom, amit mond, miközben a sírást továbbra se marad abba.
Az vagyok, ezt kár tagadni.. – mondom szinte elhaló hangom, miközben újabb zokogásban török ki, de végül szipogva és alig halhatóan sikerül folytatnom. – Nem tudtál róla, nem vigyázhattál rá, ahogyan rám se, mert úgy döntöttél, hogy ez a bajnokság kell neked. Én tudtam róla, s meg kellett volna védenem őt. De még se tudtam, egyszerűen figyelmetlen voltam, s utána…. – meg remeg a hangom és nem bírom befejezni. Emlékszem a vérre a kezemen, majd arra, amikor magamhoz tértem a kórházban. Szorosabban ölelem magamhoz a párnát, de nem mozdulok meg. Nem bírok ránézni. Nem akarom látni azt, hogy esetleg gyűlöl azért, mert megöltem a gyerekünket, még akkor is ha csak baleset volt. Óvatlan és figyelmetlen voltam, vagyis az én hibám. Olyan vagyok, mint egy rongybaba, így simán megfordíthat. Elfáradtam már a sok ellenállásban, de az arcomat továbbra is a párnába fúrom, így meglep, amikor kicsit a hajamat odébb tolva simít végig az arcom azon részén, amit nem takar a párna.
De ha figyelek, ha nem a telefont piszkálom, akkor most már itt lenne velünk. Olyan hibát vétettem, amit soha nem lehet megbocsájtani. Miattam történt, csakis miattam… - ismétlem el úgy, mint akinek elment az esze. Nem értem, hogy képes nem hibáztatni érte. Tényleg véletlenül estem le a lépcsőn, de ha odafigyelek és nem a telefonomat keresem, akkor most minden rendben lenne. Őt akartam akkor is felhívni, hiszen úgy talán meghallgatott volna, de már nem volt mit mondanom neki percek múlva, hiszen mire újra láttam őt, addigra már mások elmondták neki…. Óvatosan pillantok ki a párna mögül, de még mindig a rejtekében maradok, mintha a kispárnám valami utolsó védelmező bástya lenne mindennel szemben, miközben a könnyek továbbra is végig folynak az arcomon eláztatva azt. Figyelem Marcus-t és próbálom megérteni, hogy miként képes így viselkedni velem, amikor ezt meg se érdemlem.
Miért? Miért én, Marcus? Miért tartasz ki mellettem, még akkor is, ha ennyire sötét minden?– nézek rá kíváncsian, de persze még mindig nem sokat mutatok magamból. Szinte a kispárnába dünnyögöm a szavakat. – Úgy éreztem, hogy elveszítettelek akkoriban, de aztán megtudtam, hogy babát várok, de te meg se hallgattál. Aztán elveszítettem őt is, ahogyan téged.. Nem marad semmi se, csak a sötétség és a fájdalom. – kezdek bele szinte suttogva és egy pillanatra még a szemeimet is lecsukom. Habozok és rettegek, de folytatnom kell. – Úgy éreztem, hogy már nincs miért felkelnem, de a düh egyre inkább nőtt bennem. Úgy éreztem, mint aki kezd megőrülni és emiatt kezdtem el edzeni. Úgy éreztem, hogy muszáj ki adnom magamból, de aztán rájöttem arra, hogy ez nem segít azon, hogy ne utáljam magamat. – szipogok egyet és sietve próbálom kiszedni az arcomba tapadt hajamat. – Aztán azért csináltam, hogy téged bosszantsalak, mert olyankor legalább láttam valami érzést az arcodon, olyankor figyeltél rám, még ha titkoltad is… - a végére teljesen elcsuklik a hangom, s olyan vagyok, mint egy sebzett őzike, vagy inkább egy gyerek, akinek a titkára most jöttek rá. Szeretném befúrni a karjai közé magamat, de nem megy. Túl sok mindenre emlékeztetne, ami fáj, ami miatt képes lennék ellökni őt, még ha arra is vágyom, hogy többé ne ereszen el, de ez az érzés még mindig túlzottan legbelül lappang.



Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy Bells miért akad fent a nők témánál. Ennyire nem érzi, hogy engem csak ő érdekel? Sohasem csalnám meg ez ezer százalék, egyszerűen csak nem kívánok más nőket még annak ellenére sem, hogy egészen egyszerűen hónapok óta nem történt közöttünk semmi kontaktus. Gyakorlatilag semmilyen, de ha már témánál vagyunk, akkor testileg pláne nem történt már hosszú idő óta semmi érintkezés. Noha érzem sokszor hogy igen csak pangok, az nem azt jelenti, hogy megragadok bármilyen lehetőséget is arra, hogy valaki kielégítsen. De nem mondok semmit erre, úgy döntök nem akadok ki, nem kérem ki magamnak, sőt még csak bizonygatni sem kezdek semmit. Az a gerinctelenek módszere, én pedig úgy gondolom, hogy nem vagyok egy jellemtelen pitiáner alak.
Legszívesebben rá szólnék kicsit sem nyugodt hangon, hogy mondjon már valamit. Hallgat, figyel rám, vagy épp nem rám, de én viszont lassan kifogyok a gondolataimból. Lassan már nincs mit elmondanom az érzéseimről, mert úgy gondolom teljesen kitárulkoztam számára. Ezt szerette volna mindig is nem? Megbeszélni a dolgokat. Hát most tessék, itt a remek lehetőség, megkapja amit akart, amit hiányolt. És most hogy megkapja nemes egyszerűséggel nem tud rá mit mondani. Lepillantok a gyűrűre, amit még mindig az ujjaim között forgatok. És hogy ne a kínos csend kínozzon, felhúzom az ujjára a gyűrűt. Először csak gyengéden megfogom a kezét, majd látva hogy nem tiltakozik, fel is húzom az ujjára úgy, hogy a kötés se csússzon arrébb egy picit sem. Majd csak szusszanva vetek rá egy pillantást és tekintetem ismét az övéibe fúrom. Egy valamire azonban nem számítok, hogy hirtelen mozdul meg, lendül felém és csókol meg. Alig érezhető, szinte a végletekig bizonytalan, érződik, hogy ez a csók gyenge, akár csak amilyen törékeny maga a kezdeményezője. Épp csak megérzem a kezét az arcomon, épp csak viszonoznám ezt a már oly' rég óta vágyott csókot, az ajkai elszakadnak az enyémtől, én pedig meglepetten pislogok rá. Tekintetemmel követem ahogy hirtelen felpattan majd elindul. Én még mindig magam elé meredek, amikor megszólal. A szavak rést ütnek a pajzson, itt már sokkal nehezebb súlyú tények tárulkoznak fel előttem. Esküszöm vak voltam, hogy mindezt nem vettem észre, hogy neki még talán nagyobb segítségre van szüksége főleg a kezdetekben. Én pedig cserben hagytam mert a saját nyűgöm sokkal nagyobbnak tűnt, mint az övének. Hogy lehettem ekkora seggfej?
- Bells várj! - hirtelen úgy pattanok fel, mint akibe villám vágott bele. Tüstént fordulok meg és indulok el a szobája felé. Menekül, már megint menekül és visszasüpped ugyanabba a bizonytalan depresszív ingoványba, ahol eddig volt. Nem hagyhatom még egyszer cserben, most hogy ezt tudom, nem mondhatom azt, hogy akkor én is elmegyek innét, el valahova, hogy aztán hajnalban keveredjek vissza. Ahogy tettem ezt korábban bármikor. Megtorpanok az ajtaja előtt. Egy pillanatig hezitálok, majd bekopogok. Választ nem kapván lassan benyitok. Az ágyon kuporog és sír, ahogy az várható volt. Most tudatosul bennem igazán, mennyire mardosta magát. Kezdem érteni, hogy miért volt elutasító, miért tartotta a két lépés távolságot ahogy azt is, hogy miért ilyen nehéz ez az egész. Már nincs hite ebben a kapcsolatban. De mégis mi volt akkor az a csók? Behajtom magam mögött az ajtót és odasétálok lassan az ágyához. Folyamatosan küzdök magammal, mi lenne helyes döntés, mi lenne túlkapás. Nem tudom mitévő legyek. Óvatosan az ágyra térdelek, majd lassan fölé hajolok. Ami magyarázni valóm volt míg be nem jött, az most eltűnik a gondolataimból. Most egyszerűen csak szeretnék csak vele foglalkozni.
- Nem vagy gyilkos. Baleset volt. Én ugyanúgy vagyok hibás a dologban akár csak te. Szinte a legkevesebb alkalommal találkoztunk akkoriban és nekem többet kellett volna itt maradnom. - megérintem a felkarját, talán hátha nem borzong bele. Míg az elején csak ujjheggyel próbáltam ezt, úgy simítok végig egészen felfelé immáron tenyérrel.
- Baleset volt, nem vagy gyilkos. Nem ölted meg, az orvosok sem ölték meg, egyszerűen csak... elestél és rosszul estél. Bells azt ugye nem gondolod komolyan, hogy te megölted? Ha abortusz, azt mondom az annak számít. De ez nem. - míg magyarázok neki, lassan féloldalasan fekszek, majd ahogy elhelyezkedek rendesen, őt is magam felé fordítom. Nem baj ha nem akar látni. Nem baj, ha nem tesz semmit, csak ne tiltakozzon. Óvatosan érintem meg az arcát, gyengéden simítok végig rajta.
- Most itt vagyok, csak rád figyelek, szeretnélek megóvni a démonjaidtól, de ahhoz az szükséges, hogy bízz bennem és ne lökj el magadtól. Én tényleg hiszem azt, hogy még innét is fordíthatunk, még ha tulajdonképpen már ebből nem nagyon van kiút. Fontos vagy számomra, a feleségem vagy és úgy érzem, hogy szükséged van arra, hogy rám támaszkodj. Van még valami, amiről tudnom kellene? Van még olyan titkod, amit szerettél volna megosztani velem, mégis eddig nem nagyon volt módod rá, hogy elmondd? - gyengéden simítok végig hüvelykujjammal az arcán, figyelve arra, hogy ha nem akarja, akkor semmilyen esetben sem erőltessem.




Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Zene: Talking to the moon

Nem csak őt bántottam a szavaimmal, hanem szerintem magamat is. Minden apró rossz szóval saját lelkemből is kitéptem egy újabb darabot. Olyan dolgokat mondta, amiket még életemben soha se. De még se tudtam már magamban tartani. Egyszerűen csak kibukott belőlem. Ha akarnám se tudnám semmisé tenni, pedig nem akarta még nagyobb éket verni közénk, hiszen ha nem hittem volna benne, vagyis bennünk, akkor a gyűrű se trónolt volna a helyén, vagyis az ujjamon.
A szavai annyira erőtlenül hatnak, mintha már benne se lenne élet? Valóban ezt akartam? Nem, nem akartam még egy embert megölni. Marcus-t soha nem azért vádoltam, mert úgy gondoltam, hogy ő ölte meg a gyerekünket, hanem azért, mert nem hallgatott meg és nem vigyázott ránk. Saját magamat tartottam gyilkosnak. Én öltem meg. Én botlottam meg, én zuhantam végig azon a lépcsőn és nem más. Ha talán jobban figyelek és nem őt próbálom elérni, vagy agyalni azon, hogy mi lehet vele, akkor nem történik meg. Gyűlöltem magamat, de a legrosszabbat talán azzal vétettem, hogy ezt senki se tudta. Nem csak a fájdalom miatt fordultam ki magamból, hanem amiatt is, mert soha nem voltam képes megbocsájtani magamnak a történteket. Egyszerűen nem ment és Marcusra pedig még inkább haragudni kezdtem. Mintha a bennem lakozó fájdalom és gyűlölet már nem fér ne el bennem, hanem muszáj lenne a másik ludason kitöltenie is azt, ami már engem szinte felemésztett. Sokszor még tükörbe se voltam képes nézni. Nem akartam látni a dolgokat, azt hogy mivé lettem, azt, ahogyan undorodom magamtól és azt, ahogyan hazudok másoknak. Pontosan olyan lettem és olyan dolgokat tettem, amiket mindig is utáltam. Hazudok, veszekszem és máson töltöm ki azt, amit talán nem kellene vagy nem ilyen mértékben. A szavai szinte arcon, de legjobb szó az lenne, ha azt mondanám, hogy szíven csapnak.
De mi van, ha már nem leszek elég? Mi van akkor, ha a labilis és őrült feleséged látványa se fog kielégíteni? Ha semmi se lesz rendben? Akkor azok közül fog valamelyik megkapni. – mondom minden gondolkodás nélkül szipogva, miközben egyik kezemet ajkaim elé teszem, hiszen a hasam tartalma újra megmozdul. Mély levegőt veszek és próbálom összeszedni magamat, de nem megy. Undorodom magamtól, hiszen az ő életét is tönkre tettem és tisztában vagyok azzal, hogy nem érzéketlen tuskó, de akkor is rosszul esett látni azt, hogy semmilyen hatással nincs rá a gyerekünk elvesztése. Nem értem, hogy miért tart ki mellettem, hiszen ha nem váltak volna el mások, akkor tuti valahova bedugták volna kezelésre a feleséget. Nem mondom, hogy könnyű eset vagyok, de legalább hagyom azt, hogy bekösse a kezemet. Azt hiszem ez is haladás, de a könnyeim továbbra se szűnnek meg.
Szeretnék megszólalni, szeretnék ordítani, hogy végre meglássa azt, hogy mi lakozik legbelül, de nem megy. Egyszerűen, mint egy őrült, vagy egy félig halott ember ott maradok a földön kuporogva. Hallom, amit mond és érzem, hogy valami megmozdul legbelül. Mintha a jég olvadni kezdene, de akkor se tudok mit mondani, vagy tenni. A láncaim továbbra se engednek el. Szeretnék végig simítani az arcán, megízlelni ajkait és megnyugtató szavakat suttogni neki, de nem tehetem. Legbelül a láncaimat tépem, a fájdalom láncait, amik hónapok óta fogva tartanak. Ordítani akarom, hogy nem akarom, hogy elmenjen, de a démonok nem engedik. Ők nyertek, Bells meghalt és egy őrült nő vette át a helyét. A démonok győztek, a fájdalom uralja a testet, miközben a szavai egyre nagyobb sebet ejtenek rajtam. De ugyanakkor mintha a köd párologni kezdene, a láncok gyengülni kezdenének, de még se kapok szinte levegőt. Figyelem a kezében a gyűrűt, s úgy nézek rá, mint aki talán nincs magánál. Hagyom, hogy a gyűrű újra el foglalja a helyét. Újra trónra kerüljön, hiszen oda más nem kerülhet csak az, de hirtelen olyat teszek, amit szinte én magam se fogok fel. Hirtelen előre dőlök, ajkaim ajkát érintik, a kezem arcára siklik, de ez mind csak másodpercekig tart, majd mint valami tébolyult pattanok fel. Mondanom kellett volna valamit, de végül a láncok alól kiszabaduló testem, érzései cselekedtek. Már majdnem el hagyom a  konyhát hányinger keretében, de még visszapillantok rá.
Soha nem csak téged hibáztattalak. Tény, hogy talán jobban hibáztattalak, mint kéne, de az már miattam van. Gyűlölöm magamat amiatt, ami történt. Egy egyszerű gyilkos vagyok… - közben hadonászok és a könnyeim újra utat nyernek maguknak. Idegesen túrok a hajamba. – Nem hallgattál meg, nem mondhattam el, s úgy éreztem, hogy nem vagyok már fontos számodra. De akkor is nekem kellett volna vigyáznom rá, de még arra se voltam képes. Ahogyan akkoriban a te érdeklődésedet se tudtam fenntartani. Gyilkos lett belőlem, hiszen miattam halt meg, mert nem voltam elég óvatos. Utálok tükörbe nézni, néha még felkelni is utálok, de leginkább azt utálom, hogy képes vagyok megfosztani még egy embert az élettől. – a szavak egymást hagyják el. A láncaim meglazultak és az igazság kezd a felszínre kerülni, de mielőtt bármit is tehetne, elrohanok. Nem bírok tovább állni, nem akarok ott lenni, de sehol se. Erősnek kellene lennem, de már nem megy. Az igazságot akarta megkapta, még akkor is, ha a rövid, de talán reményt adó csóktól is szinte megfosztottam. Hamarosan az ajtóm hangosan csapódik, de nem zárom be. Egyszerűen az ágyra rogyok, összehúzom magam és úgy adok hangot a fájdalmamnak. Mind annak, amit eddig titkoltam. Nem tudom, hogy utánam fog-e jönni, ahogyan azt se tudom, hogy mi lenne helyes. Egy dolgot tudok, hogy nem veszíthetem el őt, de nem is foszthatom meg az élettől….


Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


*****
Sponsored content
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba
» Kol hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: O'Brien birtok-
Ugrás: