Alig, hogy rábólint arra, hogy marad elmosolyodom és kiszállok az autóból. Elindulok a házhoz, de közben azért bevárom őt is. Késő van már és szerintem senki se jár ilyenkor már az utcákon. A legtöbb ember alszik, vagy éppen dolgozik. Csak egy-két őrült kószál ilyen későn, vagy korán – nézőpont kérdésére-, az utcán. Sietve nyitom ki az ajtót, hiszen azért eléggé hűvös van és inkább lennék már bent, mint kint. Tényleg? Milyen fajta? – kérdezem tőle sietve, de alig, hogy bezárom az ajtót és elindulok befelé megjelenik a kutyusom és egyből körbeugrál, de ugyanígy tesz vele. Reménykedtem abban, hogy nem fogja tolakodásnak venni, de az én lakótársam már csak ilyen volt. Mindenkivel barátkozni akart és mindenkinek őrült. Még egy kisebb simogatásért képes volt magát hanyatt vágni és úgy élvezni az egészet. Igen, eléggé fura szerzett volna, de nem kevésbé, mint a gazdája. Néha még az is eszembe jutott, hogy esetleg a balesetem előtti időszakra magára hagytam-e egy ilyen kiscsöppséget, s ha igen, akkor valaki a gondját viseli-e. Ilyenkor mindig kicsit összeszorult a torkom, de változtatni ezen nem tudok. Így inkább sietve ráztam meg a fejemet és váltam meg a felesleges daraboktól. Ezek után jó házi gazda módjára megkérdezem tőle azt, hogy kér-e valamit és elindulok a konyha felé, de a szavaira megtorpanok és csodálkozva fordulok meg. Nem foglak megenni, se eladni, így emiatt nem kell aggódnod. Nem hiszem, hogy egy kis sör vagy bármi hasonló megártana. – szólalok meg barátságosan, majd kicsit talán őrült módjára elkapom a kezét és beljebb vonszolom a lakásomba. – Nos, ez az én szerény lakásom. Bort vagy sört? – kérdezem tőle kíváncsian és amelyiket kéri azt bontom ki és azt választom én is. Mind a kettőt szeretem, így nincs gond egyikkel se. Végül pedig elindulok a nappali felé és helyet foglalok a kanapén. Abban pedig reménykedek, hogy nem kell ide is vonszolnom, hanem jön saját magától is. Mitől tartasz? – kérdezem tőle meg kíváncsian, hiszen nem értem ezt az egészet, hogy hirtelen miért viselkedik így. Semmi olyan nem fog történni, amit nem akarunk. Beszélgetünk, esetleg filmet nézünk és kicsit elfeledkezünk a gondjainkról. Azt hiszem ez volt a terv mára kimondatlanul is. De aztán hirtelen megváltozott és nem értettem, hogy miért reagált így.
Az életben rengeteget csalódunk, holott voltaképpen ezerszer jobbat remélnénk. Azt hihetnénk ezáltal, hogy az élet kegyetlensége pont minket választott ki áldozatául, s hogy mi magunk vagyunk az egyetlenek, akiket bánt, kínoz, és teljességgel megfojt, de mindez nincs így. Aláírom, hogy az élet kegyetlen létet jelöl meg, és hogy szenvedünk számtalanszor ezen okból kifolyólag, de nemcsak minket választ ki, s nemcsak mi magunk érzünk mérhetetlen fájdalmat legbelül. Naponta hullanak emberek a földre, és naponta állunk akadályok, sőt nehézségek elé, hogy aztán végül megkérdőjeleződjön a létezésünk oka, s egy által a miértje is. Például többek közt, hogy akarunk-e élni, vagy pedig a halált szándékozzuk választani. Ott a döntés azon pillanatban a kezünkben, és minden igazán csak rajtunk áll. Küzdünk, vagy elbukunk örökre. Mindenki szenved az élete során, hisz olyan nem létezik, hogy valaki teljesen boldog életet éljen le. Mindenki elveszít valakit, mindenki elbukik valahol az élet területén, de ettől eltekintve ugyanúgy emberek vagyunk, egyszóval: egyenlőek. Tudjuk jól, hogy mivel jár a sors, hogy mivel jár a lét, hogy miért kell élnünk, s lélegeznünk. Ugyan a jövő homály, de lesz, ami lesz, nem de? Harcolunk a jobbért, a szebbért, és kiállunk mindeközben magunkért. Felvállaljuk a helyzetet, és elfogadva kiépítjük a boldogságunk útját. Így kellene tennünk valójából, de nem teszünk, mert gyávák vagyunk. -Akkor azt hiszem, hogy nem hagyhatom ki az ajánlatot.-Szólalok meg rögtön utána, ahogy elmosolyodom, majdan figyelemmel kísérem, ahogy kinyitja a kocsi ajtaját. Én magam is így teszek voltaképpen, és amint kiszállt, nos én is követem a mozdulatsort. Mert egész este nem is ülhettek a kocsiban, ahogy az autóval sem mehettek be a házba. S most miért is gondolkozom ilyen baromságokon? Nem tudom, valahogy már túl este van nekem, de nem.. nem alváshiányom van, hanem egyszerűen csak kezdek blokkolni, mintha az agyam tudná, hogy ilyenkor nem kell kapcsolnia, és el kell tűnnie, avagy csak sétálnia.-Szeretem őket, sőt nekem is van otthon egy.-Jegyzem meg azonnal a szavait követően egy apróbb mosoly keretén belül. Ezek után figyelemmel követem az eseményt, ahogy benyit a házba, majd beljebb megy, és csak ezek után sétálok be én is. Amint bezárta a bejárati ajtót, én azon egyszerűségében lépek vissza hátrébb, hogy neki dőljek. Valahogy határozatlan lettem, nem tudom mit kellene csinálnom, vagy hogy merjek-e beljebb menni. -Aranyos kiskutya.-Mondom megjegyezve a tényt, ahogy Blaizt figyelem a tekintettemmel.-Nos nem igazán tudom, hogy szabadna-e bármit is..-Mondom hirtelen, majd megrázom a fejem.-Köszönöm a felajánlást, de nem kérek semmit sem.-Zárom ezzel le a mondandómat. Nem tudom miért vagyok ennyire esetlen jelen pillanatban, de valahogy nagyon lejjebb ment az önbizalmam. Új környezet, vagy.. vagy nem tudom. Mindenesetre csak reménykedem, hogy nem feltűnő ezen tényező, mert a számomra, nos már kínos a helyzet, azaz, hogy így viselkedem. Ritka szerencsétlen egyén vagyok, az is biztos..
Domander
it's where my demons hide
heroes ❖ villains
dc universe
kereslek :
◆ every new member ◇
tartózkodási hely :
◆ we live between the forumlines ◇
foglalkozás, hobbi :
◆ this ♥ page ◇
karakter arca :
◆ faceless helper ◇
heroes vs villains
Tárgy: Re: Terasz Hétf. Aug. 24, 2015 8:41 pm
to Raul
nobody said it was easy
Köszönöm. – mondtam neki egy apró mosoly keretében, amikor felajánlotta, hogy haza visz. Azt hiszem egy ilyen este után jobb is az, ha nem egyedül mászkálok az utcákon. Képen lennék minden egyes apró zajra összerezzeni. Tudom, hogy volt abban igazság, amit a barátságról mondott, de ennek ellenére is hiszek abban, hogy vannak olyan személyek, akikben az ember megbízhat minden gond nélkül. Lehet, hogy nem éppen minden tökéletes, de léteznie kell olyan személyben, akiben bízhatunk. Természetesen mindenkinek megvan a maga kis titka, de ettől ellenére szerintem bizalom nélkül nem lehet élni ebben a világban. Nem emlékszem a múltamra, nem emlékszem arra, hogy mik történtek velem. Milyen esetekből tanultam, vagy éppen kivert át és még sokáig sorolhatnám ezt a dolgot. Így egyedül nem maradt más számomra, mint bízni másokban, de ugyanakkor az óvatosság se elhanyagolható. De eddig még sikerült talpon maradnom és egészen eddig az estéig elkerülni a bajt, de most meg szerencsére egy ismerősbe futottam bele. Örülök annak, hogy ő talált rám ott és nem valami őrült rendőr. Biztos vagyok abban, hogy a filmekben látott rossz rendőrszerepeknek nagyon is van valóság alapja. Na, meg attól se tartok, hogy ő esetleg ártani szeretne nekem, így habozás nélkül szállok be a kocsijába, majd pedig sietve mondom meg a címet. Jó érzés lenne már otthon lenni. Ott legalább még inkább biztonságban érezném magamat, hiszen ezt az estét soha nem fogom elfelejteni, de meg kell tanulnom vele együtt élni. Amikor megállunk, akkor éppen azon gondolkozom, hogy a köszönömön kívül mit is mondhatnék, de ő megelőzz a szavaival. Mosolyogva figyelem, majd pedig fontolóra veszem azt, amit mond. Valószínűleg úgyse tudnék aludni és eddig is egészen kellemes társaság volt és barátokra az embernek mindig szüksége van. Örömmel venném, ha maradnál.– mondom neki mosolyogva, majd pedig kinyitom a kocsiajtaját és elindulok a ház felé. – Remélem szereted a kutyákat. – szólalok meg sietve, hiszen nem lenne jó, ha allergiás lenne rájuk, de akkor már valószínűleg hamarabb is megmutatkozott volna. Sietve fordítom el a zárban a kulcsot, majd pedig belépve az ajtón lerakom a közeli szekrényre és kibújok a cipőmből. Miután ő is belépett a házba bezárom a bejárati ajtót, majd hamarosan leguggolok és az apró teremtést zárom a karjaimba. Ő az egyetlen lakótársam, de nála jobbat nem is kívánhatnék. Egy menhelyről hoztam el őt és azóta se bántam meg. Esetleg kérsz valamit inni vagy enni? – kérdezem Raul-tól barátságosan egy kisebb mosoly keretében. Majd pedig lassan elindulok a konyha felé.
Mindannyian álcát viselünk, jelmez mögé bújunk, és olyan valakit adunk, aki voltaképpen nem is mi vagyunk. Talán azért, mert azt hisszük ezzel nehezebben látnak át rajtunk, mert így nem látják a fájdalmunk, mert így senkit sem rontunk meg a nyomorult lelki bajainkkal. Pedig, ha nyitnánk.. csak el kellene mondanunk másoknak, hogy... Oh, igen, ezzel van egy gond. Nem mindenkiben lehet megbízni, sőt ritka számú az olyan ember, aki tényleg megbízható személyiség. Én mondom nehéz olyan személyt találni, akivel el lehet beszélgetni bármiről, sőt úgy, hogy az nem adja tovább másoknak. Számomra akárhogyan is nézem Blaiz egy remek fogás. Túl jó ember, túl sok jó tanácsot ad, és valahogy mindig felbukkan, ha éppenséggel szükség van rá. Ha mondjuk nem volnék ilyen makacs személyiség, akkor már rég nagyon jó barátok lennénk. Csak hát ugye én magam távolságtartó vagyok, és őrült, de ez van.. aki lebontja a korlátot, akinek sikerül közel kerülnie hozzám, nos azon személy előtt megemelem a kalapom. -Ez így első hangzásra túl gyönyörű, kérlek.-Mondom a szavait követően gondolkozás nélkül.-Csak ezzel az a baj, hogy van, amikor te magad sem ismered a barátodat eléggé jól. Mondjuk épp kibeszél a hátad mögött, vagy csak titokban gyűlöl, de előtted megjátssza magát, te pedig hiszel neki, mert sosem feltételeznél róla olyat, aztán egy alkalommal lebukik, és az eddig felépített dolgaitok darabokra omlanak. Lehet én vagyok túl pesszimista, de túl sok mindent megéltem már, hogy higgyek a lehetetlenben, mert két személy között teljes bizalom.. nos az tényleg lehetetlen.-Hiába is optimista ő maga, nos képtelen vagyok elkeseríteni, hisz nem álomvilágban élünk, ahol naivak lehetünk. Ez a valóság, a kegyetlen élet, ami szereti, ha szenvedsz. -Van benne valami.-Bólogattok a szavaira, hisz egyet kell vele értenem, de egyszerűen képtelen vagyok elszakadni a múlttól. Túl sok minden történt, túl sok szörnyű emlék kapcsol hozzá.. Én szeretnék túllépni, de nem megy. Mindig megismételődik, felelevenítődik, és egyik szörnyűség a másikat követi. Valami jó is jöhetne már, nem? Vagy lehet túl sokra vágyom ezzel.. -Rendben, nem adom fel. Becsület szavam.-Ígérem meg azt, amit voltaképpen be se fogok tartani. Egyszerűen túl pesszimista vagyok, túl negatív, de ez sok mindenhez köthető. Egyrészt az íráshoz, mert a boldogságról nem lehet hadoválni, aztán ott van a nyomozó szakmám. Annyi boldogtalanságot látok, annyi szenvedést, kínt, fájdalmat.. Megrázom a fejem hirtelen, miközben Blaizt hallgatom, hogy haza szeretne menni, és átgondolni mindent. Idő kell neki. Persze én erre csak bólogattok, ahogy végül eltekintek oldalra.-Oh, ugyan, kérlek. Nem akarom a karrieredet megtörni, amúgy sem tudhattad ezt.-Jegyzem meg.-Na de gyere, haza viszlek.-Mondom komolyan, s ellenkezést nem tűrve. Majdan a kocsihoz érve berakom a hátsó ülésre az ájult férfit, míg Blaiznek kinyitva az ajtót megvárom, míg beül, majdan becsapva, mert hát megtehettem átmegyek a másik oldalra, és elindulok. Útközben egy szót sem szólok, hisz valahogy most jobb a csend, gondolom neki is. Először beugrok a rendőrségre a bűnözővel, lerendezem villámgyorsan a papírokat, és egy olyan tíz perc múlva már meg is indulunk. Csupán ekkor teszem fel neki ama kérdést, hogy hol is lakik pontosabban, és amikor megkaptam a választ, akkor indulok is a helyszínre azonnal. Végül könnyedén le parkolok, és tudom most az jönne, hogy búcsúzunk el, és neki ezt fel kell dolgozni, de felvettek egy ötletet, mert egy próbát végül is megér. -Nem akarlak zavarni voltaképpen, de ha szeretnéd, akkor éjszakára lehetnék a társaságod, mint egy jó barát.-Határozottan mondom mindezt, és csak reménykedem benne, hogy nem ráz le, ha pedig mégis, akkor így jártam. Nem akarok az idegeire menni amúgy sem, de most valahogy ezek után jobban esne egy kis társaság, mint maga a rideg magány. Csak olyan képtelen vagyok mindezt kimondani..
Tárgy: Re: Terasz 
|| 
|| 
