Pressia & Jay +18

Nem csalódtam magunkban. Pressia még mindig kíván, tűzzel és szenvedéllyel, melyben az a típusú düh játszik szerepet, ami még izgalmasabbá teszi az adott pillanatot. Érintése ugyan nem finom, nem simogatnak sem szavai, sem kezei most, de nem bánom. Őrülten készülünk elveszni egymásban, amit jobban felizgat, mint bármi más tehetné. Rég volt részem ilyesmiben és a gondolat, hogy a szőkeséggel élhetem ezt át, minden rosszat jóvá tesz. Éppen csak addig, míg fel nem ébredünk ebből a mámorból, ezzel tisztában vagyok. Szívesen magamhoz ölelném és elmondanám neki, minden rendben lesz és mindentől meg fogom védeni, de Pressia túlságosan felnőtt és önálló ahhoz, hogy ilyesmire legyen szüksége. És ezzel tisztában is vagyok.
Engedelmeskedem a parancsnak és épp csak meg tudom állni, hogy elmosolyodjam rajta. Nem az első olyan élmény, ahol utasításra cselekszem hasonló helyzetben. Pressiától ez szokatlan, de épp annyira van kedvem hozzá, hogy majd szétrobbanjak tőle. Megszabadulok az ingtől, de nem fecsérlek rá túl sok időt: szinte letépem magamról a drága ruhadarabot, mit sem törődve vele, hisz csak aprópénz. Én nem utasítom Pressiát, ahhoz túlságosan meglágyította a szívemet. Legalábbis ezt érzem. Ő az én királynőm és most azt tehet velem, amit akar. Elvehet bármit, amire szüksége van és egyetlen percig sem fogok ellenkezni. Hiába nem mondom, az övé vagyok és ma este bármilyen formában elégtételt vehet rajtam. A legszebb az egészben, hogy még élvezem is, mocskosul. Hiába a feszített érzelmek és mérhetetlen gyűlölet, most annyira feltüzelt, hogy a kedélyem szinte teljes fordulatot vesz. Most semmi sem mondatja azt velem, hogy a gondjaink megoldhatatlanok, nem tartok attól, hogy minden kiderül az életemről és örökre kisétál belőle. Most csak arra tudok gondolni, min fogunk osztozni perceken belül és ez szinte mosolygásra késztet. Még mindig boldog vagyok, mert itt van. Érzem minden porcikáját hozzám passzírozódni, érzem dühének kivetülését minden mozdulatában és ez teljesen megvadít.
Durva mozdulatokkal szabadítom meg a felsőtől, mely gyönyörű, formás testét eddig takarta előlem. Melltartójának kattanását szinte nem is érzékelem, ahogy kicsatolom, annyira zakatol a fejem és annyira hangosan, nehezen vesszük a levegőt. Szuszogásról itt szó sincsen, a vágy annyira szétfeszít, hogy szinte nyögni tudnék. Semmire nem vágytam még ennyire, mint most arra, hogy végre benne lehessek. Elszakítom ajkait az enyéimtől, egyik kezemet nyakának vonalára, vállának közelébe csúsztatom és kissé ráfogok, de nem túl erősen, éppen annyira, ahogyan az érzékeim hajtanak. Másik kezemmel rámarkolok ugyan ezzel a hévvel formás mellé és mohón, szinte állatiasan falni kezdem. Másik kezem mindeközben lecsúszik karján, majd oldalán és a hátát támasztom meg vele, erősen tartva őt. Nem szabadulhat, történjen bármi. Az sem érdekel, ha Andy rontana ránk, vagy a saját anyám. Ez a pillanat a miénk és nem engedem el.
Dobok egyet az ölemen, hogy amint elengedem ajkaimmal mellét, már ne üljön az ölemben és még a levegőben el is kapom őt. Azzal a lendülettel én is felállok és ismét elindulok vele, hagyom ösztöneimet teljesen eluralkodni rajtam. Nem érdekel mi jó, mi nem jó, csak élvezni akarom őt. Mindenhogy. Pár lépés követően a fürdőben állunk és belépek vele a hatalmas, többfunkciós zuhanyzóba. Megszabadítom erőszakosan, követelőzően a maradék ruhadaraboktól és lejjebb hajolva nyakának támadok, kezeim pedig minden elérhető pontot érintenek, markolnak. A vizet egy gyors mozdulattal megengedem és ahogy az először jéghideg víz éri felhevült bőrömet, belenyögök a szőke szépség nyakába. Egyik kezemmel nekitámaszkodom a zuhanyzó márványozott falának, közben testemmel a hideg kőnek tolom őt és ismét ajkait veszem célba. Mikor követelem tőle nyelvemmel minden jussomat, lábammal az övéi közé lépek, hogy nyomást fejtsek ki legérzékenyebb pontjára. Óvatosabban masszírozom őt, mert fájdalmat nem akarok okozni a hevült helyzet ellenére sem. Nem sok választ el tőle, hogy két lábát a csípőmre dobva durván magamévá tegyem úgy, hogy minden egyes lökéssel jobban érezze a háta mögött a márványt. Valami visszatart ettől, nem tudom, pontosan mi, talán még élvezni akarom a tüzes előjátékot és meghagyni a legfinomabb falatokat a végére... Vagy csak attól tartok, hogy az igazán állatias oldalam előkerülne, amiből le tudná szűrni, milyen ember is vagyok valójában. Ha látna teljesen elszabadulni, mint egy veszett kutyát, soha többet nem hinné el nekem, mi van bennem és mit mutatok. Nem tudna és nem is akarna különbséget tenni közte.

Pressia & Jay

Pressia nem hisz nekem, amit szintén nem várhatok el tőle, de rendesen bőszít azt, hogy ki tudná nézni belőlem, hogy hagyom más férfiaknak nézni az ő meztelen, vagy épp, hogy csak meztelen testét. A gondolat, hogy más is láthatná, vagy más is hozzáérhetne, egyszerűen megőrjít. Ahhoz túlságosan uralkodó és mint kiderült védelmező férfi vagyok, hogy ezt egyáltalán el tudjam viselni. A gondolat sosem hagyna nyugodni. De most ebben a percben nem firtatom ezt tovább, erre már neki is rá kellett jönnie, én pedig ebben bízom. A kamerafelvételeket én lestem napközben az irodából vagy esténként a telefonomról és azt is éppen csak addig és annyira, hogy megbizonyosodjam a biztonságáról. Ezt pedig nem érdemes tovább ragozni, vagy elég bajunk.
Egy percig úgy tűnik csak a saját dühöm csillapítására koncentrálok, mert mire ismét ránézek már előttem áll, keze lendül, ajkai pedig ordítanak a lelkemmel. Nem velem, Jay Kinggel, a milliomossal, hanem Jay Kinggel, az összezavarodott megalomániással. Nem érzem személyesnek, mert ez annál sokkal mélyebb. Egy pillanatig nem is tudok reagálni. Rosszul esne? Sok pofont kaptam már nőktől, valahol tudom, mi játszódhatott le bennük, de Pressiától meglep. Most kezdem csak igazán felfogni, mennyire dühös rám. Egyetlen pillanatra minden dühöm elszáll, legalábbis azt hiszem. Csak állok előtte, nézek rá, az egyetlen nőre, kit valaha szerettem. A gondolataim olyan szinten elárasztanak, hogy képtelen vagyok megszólalni. Sosem történt még velem ilyesmi. Ez lennék most én? Egy gyenge kisfiú, akit egyetlen pofon a földre küldött? Fel sem tudom fogni ennek az ütésnek a jelentőségét, mert annyira mély és zaklatott érzelmek bújnak meg mögötte, melyhez látszólag kevés vagyok. Eddig pontosan ezért zártam el magamtól az érzelmeket, mert gyengévé tesznek. És most rá kell jönnöm, muszáj magamban tudatosítani, hogy bizony az egyetlen, viszont annál valódibb gyenge pontom az előttem álló gyönyörű nő, akinél már kétség sincs, hogy ott a szívem. Az övé, elrabolta tőlem és tartok is tőle, nem leszek már az az ember, mint aki azelőtt voltam, hogy megismertem volna. Ez pedig olyan káoszt okoz érzelmileg a fejemben, amit egyedül nem tudok rendbe szedni.
Mikor ismét Pressiára nézek, még mindig csak dühöt, feldúltságot, valamennyi gyűlöletet látok. A nyugodtságom, ami látszólag egy fél percig eluralkodott rajtam szinte gombnyomásra tűnik el belőlem, mert a keze ismét engem venne célba. A dokinő szerintem, ha tehetné, addig verne, míg lélegzek. Az agyvizem ismét forrni kezd, de nem azért, mert nem hagynám, hogy ismét megüssön. Egyszerűen csak bőszít a tudat, hogy most ennyire gyűlöl. Az még inkább, hogy nem tudom semmissé tenni a történteket. Máskor miért sikerült olyan egyszerűen? Megparancsoltam az embereimnek, hogy és mint legyen és az is történt! Most pedig tehetetlenül állok egy nő előtt, akit igazán, szívből szeretek, belőle viszont csak az utálat csap vissza irányomba. Na azt már nem! Ezt nem fogom hagyni!
Lépek felé egyet, de annyira gyorsan történik minden, hogy érzékelni sem lehet. Düh és vágy dolgozik bennem, a kettő elegye pedig szétfeszíti minden porcikámat. Hirtelen nyúlok tarkója mögé és húzom magamhoz, épp, hogy csak nem rántom és szájon csókolom. A csók vad és követelőző, mint minden egyes csók, melyeket tőlem kapott az elmúlt időszak során. Ezzel próbáltam vele éreztetni, mennyire csak és kizárólag magamnak akarom őt. Testestül és lelkestül. Azelőtt nem ragadtam le egyetlen nő mellett, Pressia óta viszont senki nem létezik számomra. Még sem rá sem néztem másra. Mint egy kis boszorkány, aki megbűvölt, se látok, se hallok a rám gyakorolt hatásától. Mi lett velem, édes istenem, elmegy az eszem.
Nem hagyom őt eltávolodni, nem érdekel semmilyen kapálózás, vagy ütlegelés, semmilyen ellenállás. Elég csak annyi erőt gyakorolnom rá, mivel nekem van belőle több, hogy egy pillanatra se essen ki az adott pillanatból. Ha így vezetjük le a feszültséget, akkor így fogjuk. Hazudnék, ha azt mondanám, ellenemre van. Lépek szándékosan határozottan egyet előre és mivel tartom őt az erőmmel, épp csak hátraesne, de nem engedem. Feldobom őt a derekamra és már majdnem a feljárónál, azt ajtó mellett nyomom őt a falhoz. Ahogy testünk összepasszírozódik, még nem fájdalmas, de éppen akkora nyomást fejt ki, amitől teljesen elvesztem a maradék eszemet is. És megáll, ha....
Kezeimmel elengedem, csak a derekammal tartom őt, melyre lábai kulcsolódnak és csak annyira távolodom el az ajkaitól, hogy a heves csók közepette levegőhöz jussak. Minden porcikáját érezni akarom, s még többet, most semmi sem elég. Egy ideig bírom, aztán valami többre, valami mélyre vágyom. Ellenkezhet, most már csak akkor tudna leállítani, ha mondana valamit. Így fohászkodom, hogy ne mondjon semmit...
Kinyitom mellettünk az ajtót és feltrappolok vele a lépcsőkön. Odafent már csak néhány méter választ el engem a kanapétól, mire szimplán csak leülök, hogy a szépség az ölemben lehessen. Hiába kutatok a Pressia által leírt bűz után, semmit nem érzékelek, csak a parfümöt, mit talán a második randi alkalmával kapott tőlem. Gyakran szoktam parfümériákba járni Sharmila miatt, egy alkalommal ő segített nekem választani. Egy olyan illattal akartam meglepni a szőkeséget, mely azt üzeni, milyennek képzelem őt el, mire emlékszem, mikor nincs velem. Igazi telitalálat volt. A jegyek, az illatok most átjárják egész testemet és a pillanat varázsa elfeledteti velem az elmúlt órákat. Ez az illat, Pressia illata arra emlékeztet, mennyire boldogok voltunk a színjátékban, amit az elmúlt hónapokban alakítottam. Egy különös színjáték ez, melyben hazudtam az életemről, de soha nem voltam még ennyire önmagam. Egy igazi, vérbeli paradoxon.

Pressia & Jay

Nem vártam a szőkeségtől könnyű reakciót, nem is tehetném, hisz miattam történt mindez, miattam kellett ilyesmit átélnie. Próbálok egy pillanatig belegondolni, mennyire nehéz lehet neki, mit érezhet... De ahhoz, hogy átérezzem ezt, hétköznapi, egyszerű palinak kellene lennem, ami soha nem voltam. Az én életem ilyen és ehhez hasonló események kereszttüzében zajlik. Nem is rázott meg annyira, mint kellett volna. Pressia most már biztonságban van, kevésbé aggódom az épségéért, hisz itt van. Velem. Itt már nem hagynám senkinek, hogy csak a közelébe is menjen.
Mondatai ugyan nem mutatom, de meglepnek. Nem számítottam ilyen szintű kiakadásra. Valahol abban reménykedtem, hogy szüksége lesz rám, belém kapaszkodik majd. De a szőkeség okosabb annál, mintsem hogy ne tudja hozzám kötni a történéseket. Hallotta, hogy miattam kapták, látta, hogy embert öltem. Hosszú percekig próbálom haragomat visszafogni, miután az arcomba vágja, hogy féltékeny szeretők vártak a lakásában, holott mindketten tudjuk, hogy nem azok voltak. Kravits neve került említésre, ő pedig engem akar. Még csak nem is ezt a gyönyörű nőt. Csak rajta keresztül engem.
Végül rám jellemző módon nem vagyok képes a seggemen ülni. Engem is feltöltött az elmúlt pár óra adrenalinnal, arról nem is beszélve, hogy jelen pillanatban képtelenek vagyunk rendesen kommunikálni Pressiával, így a fel nem tett kérdések és a meg nem adott válaszok helyére csak düh, méreg, csalódottság és hibáztatás lép. Amúgy sem vagyok egy higgadt típus, sokkal hamarabb felmegy az agyvizem, mint azt bárki el tudná képzelni. Még mielőtt kiszállok a kocsiból, kitör mellőlem egy morgás, miközben átfut az agyamon, hogy a szőkeséggel ezalatt a pár hónap alatt még nem is veszekedtünk.
- Senki nem látott fehérneműben, sem meztelenül rajtam kívül! Hát minek nézel engem?! - Állok meg előtte fenyegetően, útját állva. Rossz szokásaimat képtelen lévén levetkőzni, az én házam az én váram gondolatában játszom el a ház urát. Bár sokat nem kell játszanom, hisz egyedül élek a villában. Sharmila rengeteget utazik az elmúlt időszakban, édesanyám pedig nem bír apám emlékével együtt élni. Túl nagy, túl üres neki a ház apám nélkül. Nekem pedig nem hiányzik annyira az öreg, hogy ez hatással legyen a mindennapi életemre.
Kívülről a következő mozdulatom erőszakosnak tűnhet, de a lehető leggyengédebben lapom el Pressia karjait és tartom őket saját melle elé.
- Mindent azért csináltam, hogy biztonságban legyél. Sajnálom, őszintén sajnálom, ami történt. - Azzal hamar el is engedem. A gondolat, illetve Pressia szavai a szeretőkről ugyan szintű dühöt vált ki belőlem, amivel ritkán találkoztam életem során. Könnyen fel lehet idegesíteni, de nehezen lehet ilyen szinten kihozni a sodromból. Ezért is inkább elengedem, mielőtt túlságosan rászorítanék a karjára. Nem hiányozna, sem neki, sem nekem, hogy még bántsam is. Hátra is lépek egyet, de a haragom ettől függetlenül végigsöpör ezen az istenverte garázson.
- Miért nem kérdezel? - Kiabálok felé, mire hangomtól visszhangzik a javarészt fémből és kőből készült térség. - Inkább választod a hallgatást és dühöt, inkább irányítod ellenem, mintsem hogy feltedd a kibaszott kérdéseidet. Mert ne mond nekem, hogy nem fojtod el őket most is.
Egy pillanatra elhallgatok, szaporán veszem a levegőt és a kettőnk közé ült csend még tovább emeli az adrenalin szintemen. Olyan dühös vagyok, mint talán még életemben soha, de ha most valaki megkérne, hogy mondjam el, pontosan miért, nem lenne rá válaszom. Rettegtem, hogy elveszítem, megöl a tudat, hogy legbelül engem okol és gyűlöl, ezért képtelen vagyok egy percre is nyugton maradni. A karjaimban akarom tudni, nem akarok kettőnk között egyetlen centiméternyi távolságot sem. És hiába állok tőle három méterre, mérföldeknek érzem a távolságot kettőnk között. Tehetetlenségemben pedig semmi más nem maradt nekem, mint a düh. Szinte szédülök az ereimben száguldozó adrenalin mennyiségétől. Minden pillanatok alatt változik bennem. Az érzéseim hullámvasutast játszanak. Pár másodpercig megígérem magamnak, hogy nem bántom többet a szavaimmal és végighallgatom. De mivel nem szólal meg azonnal, nem vág vissza rögtön, ezért rettegek tőle, még tovább fog hallgatni. Így jó férfi módjára a legrosszabb taktikához folyamodok, ami létezik: még inkább magamra kell őt haragítanom.
- Ha te nem, majd én kérdezek. Ha a féltékeny kanjaid mentek hozzád hepajkodni, még is miért írtál, hogy menjek oda? - Ingerlem a nőt, pedig tudom, hogy semmi köze nem volt ehhez a részéhez a dolognak. Ő ma este az áldozat, én pedig maga az ördög. Minden rossznak az okozója. Hangomból tisztán hallható, hogy csak veszekedési alapot akarok, én magam sem hiszem el, hogy Pressia egyáltalán ránézne más férfira. De néha nekünk férfiaknak nem kell jogos indok ahhoz, hogy veszekedjünk. Egyszerűen csak provokálunk.
- És mióta tartott már? Én nem voltam elég?! - Kiabálom felé és reménykedem benne, hogy képes lesz végre a hangját felemelve elküldeni engem a francba. Ki kell adnia az elfojtott dühöt, kérdeznie kell, vádolnia kell, vagy el fog menni benne az esze. És nekem is muszáj kiadnom magamból, vagy én is meghülyülök benne. Sosem játszódott még le bennem ehhez hasonló folyamat. Mindig megoldottam mindent és azonnal az történt, amit én akartam. De most tehetetlen vagyok és Jay King soha nem lehet az. Nem engedhetem meg magamnak. Izmaim megfeszülnek minden egyes apró mozdulatra és próbálok nem a nőre nézni, hátha az segít valamennyire kordában tartani a dühömet. De mintha semmi sem használna.