villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Dolgozószoba
eme téma címe
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
it's where my demons hide

avatar
Admin
dc universe
kereslek :
⊱ everybody
tartózkodási hely :
⊱ everywhere
foglalkozás, hobbi :
⊱ this page
karakter arca :
⊱ faceless
heroes vs villains


SZABAD JÁTÉKTÉR!
Scarlett Sardothien
it's where my demons hide

avatar
❖ detective ❖
dc universe
tartózkodási hely :
gotham ♡
foglalkozás, hobbi :
detective ♡
karakter arca :
jennifer morrison ♡
heroes vs villains



Egyetlen egy pillanatot sem akarok elvesztegetni, amit vele tölthetek el. Nagyon fontos a számomra. Ő a mindenem. Már csak ő maradt nekem ez az igazság. A lányunk elvesztése után már tényleg csak mi maradtunk meg egymásnak. Még akkor is, ha erre nem álltunk készen. Senki nem áll készen arra, hogy elveszítse a gyermekét, mert ez egyszerűen nem normális. Egyik szülőnek sem kellene végignéznie a gyermeke haláltusáját. De tudom jól, hogy ez leginkább az én hibám, mert én nem figyeltem oda rá, akkor is a munkámba temetkeztem, amikor nem kellett volna és ez lett a vesztünk. De egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mégis miképpen volt képes a kislányunk elsétálni egy idegennel. Hiszen azt mondtuk neki, hogy sose álljon szóba idegennel és inkább sikítson, ha valaki odamegy hozzá, akit nem ismer, de ez elmaradt.. Elment vele. Ezért már ezerszer végigfutott minden az agyamon, hogy egy hozzám hasonló tehette, vagy egyszerűen valami ördögi fordulatnál fogva egy gyermek volt az, aki elvitte. Elcsábította és végül egy olyan ember kezei között kötöttek ki, akinek élnie sem lenne szabad. Elég sok ilyen esettel kínoztam már magamat ahhoz, hogy tudjam a lehetőségek tárháza végtelen, amivel rá bírnak egy gyereket arra, hogy velük tartson.
Ahogy kimondja, hogy szeret egyfajta melegség járja át a lelkemet és úgy érzem, hogy ezek az első lépéseink afelé, hogy újra minden tökéletes legyen kettőnk között, hogy végre olyan irányba terelődjünk el, hogy helyre tudjunk hozni mindent. - Én is szeretlek.. - Életemben elég kevésszer mondtam ki ezt a bizonyos szót, de neki soha nem szégyelltem újra meg újra kimondani. Általában elintéztem annyival, hogy én is. Valahogy mindig kikerülve ezt a szót, mert úgy éreztem elveszíteni a különleges jelentőségét, ha minden jött-mentnek elmondanám. De neki akárhányszor mondtam csak még inkább erősítette a jelentését, mert igaz volt. Mindennél jobban szeretem a feleségemet és amíg élek ez így is lesz.
- Jelenleg még én sem tudom, de beleásom magam a dologba és megkeressük a legjobb szakembert. Mikor lenne megfelelő neked? Én szeretném a lehető leghamarabb elkezdeni. - Még azelőtt el akarom kezdeni, hogy meggondolnánk magunkat, hogy készen állunk erre a lépésre. Mert én őszintén hiszem, hogy készen állunk rá csak félek, hogy ő benne újra felébred az, ami bennem állandóan ott ragyog. Mégpedig az, hogy az egész csak az én hibám és senki másé. Mert én voltam figyelmetlen. Azóta már nem is érzem azt, hogy különösebben szükségem lenne arra, hogy dolgozzak. Valahogy az is csak arra emlékeztet, amit elveszítettem.  



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Matthias & Lavender

Egyik pillanatról a másikra furcsa érzés önt el. Nem tudnám pontosan megfogalmazni mi minden megy most végbe bennem, ahogyan Mattel beszélgetek, de ha nagyon el akarnám mondani valakinek, azt hiszem azt mondnám, hogy újra van bennem remény. Arra, hogy minden rendbe jöhet, mi pedig még lehetünk boldogok együtt. Eddig kifejezetten féltem attól, hogy mi is lesz velünk. Sokkal kevesebbért is váltak már el párok. Mi pedig elveszítettük a kislányunkat. Nem tudtam és talán nem is akartam megoldást keresni a problémára, mert túlságosan össze voltam törve. Ha Mattet is elvesztem, az egyébként is összetört szívem egyenesen megáll volna dobogni. Néhány héttel ezelőtt még utáltam volna beismerni, hogy szükségem van a férjemre, mert túlságosan haragudtam rá, amiért vannak fontosabb dolgok az életében, mint a saját lánya. Pedig mindig is szükségem volt rá. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan jól érzem magamat a karjai között. Minden ellenére, ami történt, még mindig biztonságban érzem magam mellette. Talán ez jelenti azt, hogy még mindig szeretem őt.
Álomszerű az egész helyzet, hiszen egy, vagy két órával ezelőtt még nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán itt leszek a dolgozószobájában és beszélgetni fogunk. Arról, hogy mihez kellene kezdenünk és hogy hogyan menthetjük meg a kapcsolatunkat. A temetés óta úgy éreztem a házasságom, a kapcsolatom Mattel egy hegyoldalon száguld lefelé, a teljes boldogtalanság felé, most pedig mintha valaki behúzta volna a kéziféket, úgy tűnik nem fogjuk elveszíteni egymást. Egyedül azt remélem, hogy még csak a szakadék közelében sem vagyunk és hogy sikerül elindulnunk visszafelé a lejtőn, hogy újra boldogok lehessünk.
- Szeretlek. - Olyan hirtelen és őszintén tör elő belőlem az érzés, hogy magam is meglepődöm. Szeretném megcsípni magamat, hogy biztos legyek benne, ez nem egy álom, de a meglepettségtől pislogni is elfelejtettem, nem hogy megcsípni magamat.
Lehet, hogy holnap megint úgy fogom érezni az egész világ ellenem van és ezerszer annyira fog hiányozni a kislányunk, mint ahogyan most hiányzik. Lehet, hogy újra Mattet fogom bűnösnek tekinteni mindenért, ami velünk történt. De azt hiszem nem számít. Csak az a fontos, hogy most miben állapodunk meg, és bármi történjen, tartsuk magunkat hozzá. Amikor azt mondja; őszintén rendbe akarja hozni a kapcsolatunkat, a leghalványabb mosoly kúszik az arcomra.
- Nekem fogalmam sincs kihez kellene fordulnunk - vonom meg a vállamat tanácstalanul. A fülem mögé tűrök egy hajtincset, úgy pillantok fel Mattre. Azt mondják mondani könnyebb, mint csinálni. Megvan az elhatározás, most már csak tennünk kell érte. Úgy érzem mind a ketten ezt akarjuk. És ez boldoggá tesz - még ebben a kegyetlen helyzetben is.
Scarlett Sardothien
it's where my demons hide

avatar
❖ detective ❖
dc universe
tartózkodási hely :
gotham ♡
foglalkozás, hobbi :
detective ♡
karakter arca :
jennifer morrison ♡
heroes vs villains



A világon mindennél többet jelentett nekem a családom és nem álltam készen arra, hogy elengedjem ezt magamtól. A legfontosabb dolog volt az életemben a feleségem és mégis, hogyan fordíthattam volna neki hátat? Lehet, hogy el kellett volna válnunk, vagy más mederbe terelni az életünket, de egy hatalmas bökkenő miatt dobjam el azt magamtól, ami a világon a legboldogabb emberré tett engem? Mert nem fogom letagadni, hogy ebben a nőben ott van az a plusz, amit másban keresve sem találhatok meg. Vele olyan könnyedén találom meg a közös nevezőt, habár mostanában nem mondhatnám, hogy egyáltalán hozzászóltunk volna a másikhoz. Mégsem akarom, hogy elvesszen az, ami a múltban volt. Mert, amíg hajlandóak vagyunk egymás mellett maradni és küzdeni a kettőnk boldogságáért, hogy ez a hatalmas ház ne keserűséggel legyen tele, hanem újra boldog nevetések hallatszódjanak a folyosókon és az ajtók állandóan nyitva legyenek ezzel is bizonyítva a nyitottságunkat. Erre vágyom. Pontosan erre van szükségem. Erre van szükségünk.
A párterápia jelen pillanatban számorma egy elfogadható kapaszkodónak tűnik, hiszen ha egyedül nem vagyunk képesek megoldani ezt az egészet, ha minden apró lépés, hatalmasnak tűnik, akkor mégis honnan tudjuk, hogy miképpen kell elindulnunk a jó irányba? Szükségünk van segítségre. Valakire, akinek ebben már van egy kis tapasztalata. Az egyszer biztos, hogy sosem adnám lejjebb az igényemet a legjobbnál. Mert nem számít jelen pillanatban a pénz. A legfontosabb, hogy képesek legyünk helyrehozni mindazt, ami kettőnk között van. – Tudod jól, hogy én is ezt szeretném, Lav. Te vagy a legfontosabb dolog az életemben és nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Szükségem van rád és szeretnélek újra igazán boldognak lenni, ha pedig ez segíthet, akkor tényleg a legkevesebb, hogy megpróbáljuk. Ha pedig mégsem sikerülne.. Akkor ketten kitalálunk valami mást, mert nem vagyok hajlandó feladni minket. – Sosem fogom azt mondani, hogy elég volt és én ezt nem csinálom tovább, mert talán életemnek a legnagyobb hazugsága lenne, ha ezt mondanám. A szívem örökre az övé és senki nem változtathat ezen. Nekem ő jelenti a világomat és nem lennék képes arra, hogy feladjam őt. – Akkor talán a legjobb lenne, ha megkeresnénk, hogy kihez is akarunk menni, nemde? Minél előbb elkezdjük azt hiszem annál jobb. – Tudom, hogy rettenetesen hosszú út vár még ránk és pontosan ezért lenne jobb, ha a lehető leghamarabb belevágnánk. Éppen elég ideig kerülgettük itt egymást, mintha elkaphatnánk valamit a másiktól. De egyikünk sem állt készen arra, hogy átlépjen egy határt. Rettegtem az elutasítástól és abban sem vagyok biztos, hogy az irántam érzett gyűlölete, amiért engem hibáztat a történtekért köddé vált volna.



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Matthias & Lavender

Boldog voltam. Kívánni sem mertem volna szebb életet, mint amilyen nekünk volt Mattel. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, azt hiszem még annál is boldogabb voltam, mint előtte, ami fizikailag képtelenségnek tűnt. Hiszen mi voltunk a tökéletes házaspár. Én szerettem Mattet és Ő is engem. Imádtam vele lenni és ezzel Ő is tisztában volt. Az ismerőseim féltékenyen figyelték a kapcsolatot, ami kettőnk között volt, és ami olyan töretlen volt évekig. Egyikük sem gondolta volna, hogy ezt a felhőtlen boldogságot bármi is elronthatja. Még én sem. Pedig számíthattam volna rá. Hiszen hogyan érdemelhetnék meg egy olyan embert, a világ minden boldogságával, mint Matt? Pillanatok alatt tört össze a szívem, apró darabokra.
Amikor éppen nem fáj mérhetetlenül, hogy nincs többé a kislányom, akinek a születését annyira vártam és a mindenem volt, hogy őt öltöztessem és a haját fésüljem, akkor általában dühös vagyok. Magamra, Mattre, a világra, a nyomozókra akik képtelenek eredményt felmutatni, de legfőképpen arra az emberre akinek volt mersze megfosztani engem egy olyan érzéstől, amire egész életemben vágytam. Újra és újra megfogadom, anyatigrisként, hogy teszek valamit az érzés ellen. Én magam kezdek bele a nyomozásba, és teszek valamit a mostani, áldatlan állapot ellen, amibe lassan beleőrülök. Aztán rájövök, hogy az őrület valószínűleg már utolért, ha olyasmin gondolkozom, mint az, hogy én "bosszuljam" meg a lányom halálát. Zokogni lenne kedvem, ha csak arra gondolok, hogy mi mindenen mentünk át és mi minden vár még ránk, ha legalább fele annyira jó kapcsolatot akarunk, mint a történtek előtt. Most, Matt dolgozószobájának padlóján ülve úgy érzem tényleg akarom.
Akarom a férjem közelségét, azt, hogy újra olyan fesztelenül beszélgessünk, mint amikor megismertük egymást. Hogy képesek legyünk együtt nevetni és gátlások nélkül beszélni az érzéseinkről, ahelyett, hogy mindketten a saját világunkba és gondolataink mögé rejtőznénk a fájdalmunkkal, amit talán nem enyhíthet semmi más, csak a másik bizalma és szeretete.
- Azt hiszem jó ötlet - felelem előbb bizonytalanul, majd egy bólintással jelezve, hogy komolyan gondolom a dolgot. Mi más segíthetne rajtunk, ha képtelenek vagyunk megmondani merre is induljunk tovább, mint egy kívülálló segítsége? - A próbálkozást mindenképpen megéri.
- De... - Fogalmam sincs miért jut eszembe a kérdés és valamiért félek is hangosan kimondani, mert nem akarom, hogy úgy hangozzon, mintha nem akarnám ezt az egészet. Mintha nem akarnám rendbe hozni a kapcsolatunkat. - Ugye mind a ketten akarjuk? - kérdezem halkan. Lassan pillantok fel Matt szemeibe, keresve bennük a választ. Gondolataim elvesznek a pillantásában, belőlem pedig hadarva törnek elő a szavak, az összes gondolattal együtt, ami a fejemben jár épp. - Mert én igen. El sem tudod képzelni mennyire szeretném, ha újra boldognak látnálak. És ha újra boldogok lennénk.. Együtt.
Scarlett Sardothien
it's where my demons hide

avatar
❖ detective ❖
dc universe
tartózkodási hely :
gotham ♡
foglalkozás, hobbi :
detective ♡
karakter arca :
jennifer morrison ♡
heroes vs villains




Ebben az egész helyzetben nem számíthatunk már másra csak egymásra. Mégis egyikünk sem tudja igazán, hogyan kellene a másikra támaszkodnia. Vagy egyszerűen csak nem merünk a másikra támaszkodni, megosztani a fájdalmunkat, mert nem bízunk már egymásban sem. Nem csak önmagunknak ártottunk azzal, hogy elvesztettük a kislányunkat, vagyis sokkal inkább én elveszítettem, hanem annak is ártottunk, ami kettőnk között van. Én vagyok a hibás mindezért és csak remélni tudom, hogy egy nap képes lesz arra, hogy megbocsájtson nekem és elfelejtse, hogy én tettem tönkre mindezt. Tudom, hogy sosem felejtjük el ez az egészet és, ha együtt is maradunk, ha leküzdjük az akadályokat, akkor is emlékezni fogunk erre az időszakra, mint a kapcsolatunk legsötétebb időszakára. Sosem veszekedtünk komolyabban. Tökéletes volt a kapcsolatunk. Ezért is rettenetesen nehéz jelen pillanatban az, hogy megpróbáljuk megoldani. Hiszen még csak hasonlóhoz sem volt szerencsénk. De őszintén hiszek abban, hogy képesek leszünk megoldani, hiszen ha őt is elveszítem az életemből, akkor mégis miért fogok élni. Mert nekem ő és a kislányom a szemem fénye. Egyiküket elveszítettem. Nem engedhetem, hogy a másik is kirepüljön a karjaim közül, mert nem figyelek eléggé. De nem tudom, hogyan közeledhetnék felé, hogy ne vegye tolakodásnak. Mert tudom, hogy kettőnk közül én vagyok a hibásabb.
Kitárom a karjaimat és csak remélni tudom, hogy ezzel megtörik majd a jég és a karjaimba kúszik és megkönnyebbülten sóhajtok, amikor hozzám bújik és a karjaimat finoman köré fonom és a nyakába csókolom és egy pillanatra sem akarom elengedni. Nem találom a szavakat. Egyszerűen csak szeretném, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget és örökre a karjaimban tarthassam.
Azonban pár perc elteltével már nem tudok egyszerűen csendben maradni, mert hiába ez egy hatalmas lépés a számunkra nem tudom, hogy mit jelent ez kettőnkre nézve és, hogy mégis mit fogunk ezután csinálni. – Próbáljuk megbeszélni, hogy mégis hogyan tovább ezek után. Miképpen kellene felépítenünk a házasságunkat. Talán elmehetnénk tanácsadásra? – Én nem tudom, hogy mit kellene egy ilyen helyzetben tenni és talán a legjobb az lenne, ha egy szakértőhöz fordulnánk.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Matthias & Lavender

Nem tudom mit kellene tennem az érzéseimmel kapcsolatban, amelyek elválasztanak Mattől. Néha abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán le akarom őket küzdeni. Máskor csakis arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne, ha minden olyan lenne, mint régen. Tudom, hogy a lányunkat nem kaphatom vissza, de abba is beleegyeznék, hogy olyan életünk legyen, mint az Ő születése előtt volt.
Mióta az eszemet tudom nagy családról álmodtam. Az enyém... Nos, ha pontosan meg akarnám fogalmazni, koránt sem mondható hétköznapinak - nem az összetétele miatt, hanem a közöttünk uralkodó kapcsolat miatt. A szüleim minden bizonnyal szeretnek engem is és az öcsémet is, ennek a kinyilvánításával azonban egész életükben küzdöttek. Mindig is tipikusan abba a csoportba tartoztak, akik azt hitték, hogy a gyereknevelés helyett munkával eltöltött időt pótolhatják pénzzel. Mégis, mindannak ellenére, hogy örökké volt körülöttünk valaki, aki vigyázzon ránk, néha még gyerekként is éreztük annak a hiányát, hogy a saját szüleinkkel legyünk. A távolságot pedig, ami a gyermekkorunk és később tinédzser éveink alatt közénk ékelődött, még ma is nehezen, keserves próbálkozással lehet csak átszelni. Éppen ezért fogadtam meg, hogy amikor nekem családom lesz, soha nem teszem azt sem a férjemmel, sem a gyerekeimmel - ugyanis eddig többről álmodoztam -, de még magammal sem, amit a szüleim tettek egész életükben. Talán ezért jelentett számomra az átlagosnál is többet az, hogy kislányom született. Mert mindig is próbáltam leküzdeni valami olyasmit, amibe tulajdonképpen nem szólhatok bele, hiszen a génekkel örököltem. A családalapítással és gyerekneveléssel pedig úgy éreztem jó irányba haladok. Talán egy kicsikét még el is hittem, hogy olyan életem lesz, mint amilyet elképzeltem magamnak.
Hogyan lehetséges, hogy egy olyan gondosan építgetett élet, pillanatok alatt képes legyen összeomolni? Mintha egy ház alól egyszerűen kirántanák az alapokat, hogy ne maradjon más belőle, csak romok. És hogy pontosan ki a felelős azért, hogy most a leomlott falak kavarta hatalmas portól az orromig sem látok? Mattre pillantok. Éppen abban a pillanatban, amikor azt mondja, szeret. Érzem, hogy a szívem meglódul, a torkom pedig összeszorul. Szeretném azt mondani, hogy én is őt, de képtelen vagyok megszólalni. Hiába nyitom szóra a számat, egy hang sem jön ki rajta, én pedig érzem, hogy hiába válaszolnék, nem tűnne fele olyan őszintének sem, mint ahogyan gondolom. Minden bizonytalanságom, haragom és gyűlöletem ellenére valahol mélyen még szeretem a férjemet. Kitartott mellettem, amikor ránézni is alig bírtam a fájdalomtól, ez pedig mindennél többet elárul róla. És sajnos rólam is. Valószínűleg azt, hogy el kellene mennem dühkezelési tanácsadóhoz, vagy minimum egy pszichológushoz.
A kitárt karjaira pillantok és pontosan úgy, ahogyan beléptem a szobába, gondolkodás nélkül bújok oda hozzá, nem akarván mást, csak érezni az érős karjait magam körül, mint régen. Beszívom az oly ismerős illatot és vállára hajtom a fejemet. Milliónyi emlék rohan meg, a szoba körvonalai elmosódnak a szemembe szökő könnyektől.
- Annyira sajnálom.. - A kitörni készülő sírástól megbicsaklik a hangom, mégis szeretném elmondani neki, hogy mennyire sajnálom. Azt, hogy képtelen vagyok azt mondani neki én is szeretem, hogy teljesen elhanyagoltam őt, hogy bele sem gondoltam, az Ő fájdalma nagyobb lehet az enyémnél. Sajnálom, hogy önző voltam és csak magamra gondoltam, amikor nem én vagyok az egyetlen sérült ebben a helyzetben.
Scarlett Sardothien
it's where my demons hide

avatar
❖ detective ❖
dc universe
tartózkodási hely :
gotham ♡
foglalkozás, hobbi :
detective ♡
karakter arca :
jennifer morrison ♡
heroes vs villains




Soha nem gondoltam volna, hogy egyetlen egy pillanat alatt elveszíthetem mindent, ami boldogságot jelentett a számomra, de mégis sikerült. Néha már abban sem vagyok biztos, hogy kettőnknek van jövője együtt, de az igazság az, ha nincs jövőnk együtt, akkor mégis merre haladunk az életben? Mit kellene tennünk azért, hogy lehessen bármilyen jövőnk? Nem találom a lehetséges megoldásokat. Mert, ha már lenne, akkor régen megragadtam volna őket, hogy rendbe tudjam hozni őket. Nekem mindennél többet jelent a feleségem. Főleg, hogy már csak ő maradt meg a számomra. Nem hiszem, hogy képes lennék elveszíteni őt is. Abba szerintem már belehalna a lelkem. Fogalmam nincs, hogyan kellene újrakezdenem ezt az egészet. Pedig nagyon szeretném. Belepusztulnék még egy veszteségbe.
De úgy éreztem egészen idáig, hogy a feleségem az, akinek meg kell tennie az első lépést, hiszen neki kell leküzdenie a velem szemben keletkezett gyűlöletet. Miattam veszítettük el a kislányunkat és ezt egy percig sem fogom tagadni. Tudom jól, hogyha egy picit jobban odafigyelek rá, akkor ez az egész nem történt volna meg. Még mindig velünk lenne és meglenne az a családi idill, amiért ölni és képes lennék. Nem tudom, hogy ki az a mocsok, aki képes volt egy apró kislánnyal végezni. Nem is akarom tudni, hogy mi mindent tehetett vele. De azzal már tisztában vagyok, hogy én mit fogok vele tenni, amikor végre a kezeim között tarthatom majd. Az egyszer biztos, hogy elintézem egy életre, hogy az a rohadék megkapja, amit akar.
Szeretlek. – Olyan őszintén mondom, mint eddig talán soha semmit sem. Azt akartam tudja, hogy lehet rengeteg mindenen mentünk keresztül egy dolog sosem fog megváltozni. Még pedig az, hogy mennyire szeretem őt. Ezt senki nem veheti el tőlem. Még ő maga sem. Akkor sem, ha teljes szívéből gyűlöl, amiért megfosztottam attól, ami a legfontosabb volt a számára. A kislányunk. Én is imádtam, de tudom jól, hogy a számára olyan volt, mintha egy gyémánt lenne az életében. A szemei szinte abban a pillanatban felragyogtak, hogy a lányunk belépett a szobába.
A karomat kitárom a számára, hogyha akar, akkor nyugodtan jöjjön ide hozzám, de az igazság az, hogy nem tudom ez korai-e még vagy sem. Ezért sem vonom rögtön a karjaim közé. Pedig mennyire vágyom arra, hogy a karjaim között tarthassam újra, hogy érezhessem az illatát, hogy a nyakába csókolhassak, hogy megpróbálhassam enyhíteni a fájdalmát.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Matthias & Lavender

Fáj. Persze, hogy fáj, ami történt. És azt hiszem ez a fájdalom nem fog múlni, egyszerűen csak az idő múlásával csillapodik majd. Legalábbis nagyon remélem, mert bele fogok őrülni, ha ezzel a fájdalommal kell leélnem a hátralévő életemet. Akkor már inkább legyek én is halott, hogy ne kelljen végigjárnom azt az utat, aminek a végén valamikor talán újra igazán boldog lehetek. Sokszor már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg megéri ez az egész a próbálkozást. Lehet, hogy már csak naivan kergetem a fejemben felállított képzeteket, amelyek miatt még bízom abban, hogy akár a házasságom is megmenekülhet. De talán, az is előfordulhat, hogy a mi történetünk már véget ért. Félek belegondolni, hogy mi fog történni, ha ez az utóbbi igaz. Nem elég, hogy a lányomat veszítettem el, hirtelen az egész életemet is elveszíteném vele együtt, amelyet évekig boldogan éltem. Bármennyire képtelen vagyok megbocsátani Mattnek, nélküle teljesen elveszett vagyok. Évek óta Ő jelent nekem biztos pontot az életemben és bár egészen másképp éreztem iránta egy, vagy két évvel ezelőtt, még mindig itt vagyunk egymásnak.
Hogy mit kellene tennem? Fogalmam sincs. Egyikünknek sincs fogalma arról, hogy hogyan kellene túljutnunk azon, hogy valaki hidegvérrel megölt egy kislányt. A mi kislányunkat. Mélyről jövő, vörös ködű harag önt el, amikor erre gondolok. Újra és újra. Rossz anyának érzem magam, amikor arra gondolok, hogy ha valamilyen komoly betegség miatt veszítjük el a lányunkat, kevésbé fájna most a hiánya, az érzésen azonban képtelen vagyok változtatni. Nem vagyok fanatikusan hívő, de hiszem, hogy létezik valami nálunk sokkal hatalmasabb. A lányunk halála pedig nem ennek a felsőbb erőnek tudható be, érzem.
A kérdés azonban újra és újra felmerül bennem: miért éppen Őt? Senkinek nem kívánom, hogy ugyanabban a helyzetben találja magát, mint amilyenben mi vagyunk. Nem, egyáltalán nem ezért. Egyedül azt szeretném, ha az elkövető megbűnhődne azért, amit tett. És azt is remélem, hogy valaha képes leszek megbocsátani Mattnek. Mivel őt szemtől szemben is tudom hibáztatni a történtekért, míg a többin a rendőrség azóta is dolgozik. A történtek mintha méregként hatnának a szívemre, én mégis, az érezhető változás ellenére sem vagyok képes visszafordítani a folyamatot. Ahhoz egymagam túlságosan kevésnek bizonyulok.
- Nem tudom - mondom, a fejemet rázva, miközben felpillantok, Matt szemeibe és érzem, ahogyan a sajátjaim ugyanabban a pillanatban lábadnak könnybe, ahogyan találkozik a pillantásom a férjemével. Lehunyom a szemeimet, úgy fogadom a kezemre érkező apró csókot. Csendes, nyugodt sóhaj szakad fel belőlem, ahogyan próbálok olyan emlékeket összehalászni magamban, amelyekben boldogok voltunk. Akarom, hogy újra az a pár legyünk, de fogalmam sincs hogyan kezdhetnénk hozzá. - Fogalmam sincs, Matt. - Újra kinyitom a szemem, és egyenesen a férjemre nézek.
- De túl fogunk ezen jutni - mondom határozottan, még magamat  is meglepve a hangomban csendülő éllel, amely olyan szokatlan tőlem. Különösen az utóbbi időben.
Scarlett Sardothien
it's where my demons hide

avatar
❖ detective ❖
dc universe
tartózkodási hely :
gotham ♡
foglalkozás, hobbi :
detective ♡
karakter arca :
jennifer morrison ♡
heroes vs villains




Egyetlen egy szülőnek sem kellene átszenvednie a gyermeke elvesztését. Ez az élet kegyetlen döntése. Mintha csak arra menne ki, hogy elvegye valakinek az élete értelmét. Mert velünk pontosan ezt történt. A lányunk előtt tökéletesen megvoltunk Lavender-rel, de azóta már semmi nem ugyanolyan. Mintha a megszületése pillanatától kezdve ő lett volna az, aki összetartott volna minket. Mintha ő lett kettőnk között volna a tapasz, ami soha nem engedte volna, hogy kettészakadjunk. Most azonban már nem tehet semmi. A hiánya az, ami olyan szinten szétmarja a kettőnk közötti köteléket, hogy nem is tehetünk érte semmit. Egyszerűen felégeti a múltunkat, az érzéseinket egymás irányába. Hiába szeretem még ugyanúgy talán még jobban is a feleségem nem tudom elfelejteni azt, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki és magamnak is. A bűntudatot soha nem fogom elfelejteni, ahogyan tudom ő sem fogja elfelejteni mindazt, hogy egy ostoba telefonhívás miatt leemeltem a tekintetem a lányunkról és hagytam, hogy valaki elvigye. Pedig annyiszor megmondtam neki, hogy nem szabad idegenekkel szóba állni. Mégis egyenesen fejest ugrott a végzetébe. De ezért nem fogom hibáztatni. Mert, ha nem hagyom egy pillanatra sem magára sosem kellett volna azon töprengenie, hogy mégis mit nem szabad tennie. De a legfontosabb az, hogy inkább az én agyamon mi futott át. Az, hogy talán még ismerhettük is a gyilkosát, hiszen idegennel nem menne csak úgy el. Ennél sokkal okosabb volt mindig is. De az a baj, hogy minél többet emésztem rajta magam annál fájdalmasabb lesz ez az egész és még csak el sem tudom temetni a lányomat. Addig nem igazán, míg meg nem tudom, hogy ki ölte meg. Azt már tudom, hogy én vagyok felelős a haláláért, de aki az utolsó esélyét is elvette tőle, hogy megtudhassa, milyen szerepe van az életben és, mit is akar az élettől.. Tudnom kell.
A telefon csörgése azóta a nap óta irritál. Egyszerűen felmegy bennem tőle a pumpa. Nem tudok tisztán gondolkozni. Ezért is halt olyan hirtelen halált a telefonom. Ez a héten már a harmadik. De az a helyzet, hogy legtöbb esetben a puszta kezemmel töröm darabokra. Most már azonban akkora volt bennem a düh, hogy kénytelen voltam a falhoz vágni. Annyi elfojtott harag és düh van bennem, hogy talán már itt lenne az ideje, hogy lemenjek újra az edzőterembe és kiadjam magamból mindezt, mielőtt valaki olyat bántanék, akit nem szeretnék.
A felém elinduló kezét óvatosan és lassan fogom meg, hogy egy apró csókot lehelhessek rá. Legszívesebben a karjaimba vonnám és megpróbálnék visszautazni az időben oda, ahol még minden rendben volt és boldogok voltunk. De sajnálatos módon nincs erre lehetőségem. – Mihez fogunk kezdeni? – Teszem fel a kérdést, miközben újra a tekintetét keresem. Szeretem őt, de nem tudom, hogy miképpen indulhatnánk el újra, hogy felépítsük az életünket a hamvaiból.



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Matthias & Lavender

Ha tényleg képtelenek vagyunk túllépni azon a helyzeten, ami eluralkodott a házasságunk fölött, miért nem mondja egyikünk sem azt, hogy akkor legyen vége? Van egyáltalán miben reménykednünk? Volt-e már valaha bárki, aki újra boldog tudott lenni a történtek után? És ha volt is ilyen, miért nem osztja meg velünk senki ezt? Már csak azért is, hogy ne adjuk fel a reményt. Ha tudnám, hogy van remény és hogy megéri próbálkozni, talán egészen más lenne a helyzet. Most azonban minden olyan reménytelennek tűnik. A kislányunk elvesztésének fájdalma guillotineként lóg a fejünk fölött és mintha csak arra várna, hogy a legmegfelelőbb pillanatban csapjon le, minden szálat elvágva Matt és közöttem. Vagy tévedek és valójában mindez már megtörtént, csak féltem kinyitni a szememet és észrevenni? Nem akarom elveszíteni őt, mert nem is olyan régen még Ő jelentett nekem minden boldogságot, amit csak az életben el tudtam képzelni. Most pedig olyan mintha egy idegennel élnék egy házban, akit nem is ismerek, akihez nem szólok, és akire még ránézni is félek. Félek, mert akkor eszembe jut mindaz, amiért őt kellene okolnom, holott nem szeretném.
Hiszen Matt egy kifogástalan úriember, aki keményen, talán néha túlságosan is keményen végzi a munkáját. Annyi mindent ért el, amiről mások ennyi idősen még csak álmodni mernek. Boldog voltam mellette. De hogy hogyan lehetnék újra boldog és hogyan tehetném őt is boldoggá, arról fogalmam sincs. Vagy hogy létezik-e még számunkra olyan egymás mellett, hogy boldogság.
Mindenesetre megéri a próbálkozást, amiről magam sem tudom honnan jött valójában. Hiszen eddig kényesen ügyeltem arra, hogy még csak a dolgozószoba közelébe se nagyon kerüljek. Most pedig láss csodát, a közepén ülök, a földön, szemben a férjemmel. Nem tudom miért vagyok itt. De talán éppen ez az oka. Mert annyira hihetetlennek tűnik, hogy még én sem fogtam fel teljesen. Azonban attól még, ha bárki megcsípne, ugyanígy, a földön ülve, Mattel farkasszemet nézve találnám magamat. Az eddig rajtam eluralkodó gyűlölet most mintha háttérbe szorult volna, holott ugyanazokba a szemekbe bámulok, amelyeknek soha nem akartam megbocsátani. Most mégis, mintha azért éheznék annyira arra, hogy elveszhessek bennük, mert a boldog emlékeket keresem benne, nem pedig a fájó jelent. Ez pedig minden bizonnyal működik is, hiszen ahelyett, hogy kiszaladtam volna, most itt ülök.
Fogalmam sincs mit kellene mondanom. Tudom, hogy sajnálja. Én is sajnálom. De a múlton már nem tudunk változtatni. Ha akár csak az Ő fájdalmán is enyhíthetnék, esküszöm megtenném. Egyetlen szülőnek sem kellene, hogy megadasson, hogy a saját gyereke elvesztésének fájdalmával kelljen élnie. Megnyalom az ajkaimat, szólni készülök, azonban a szavak bennragadnak. Sajnálja. Én is. Nem tudom mit kellene mondanom. Hogy megbocsátottam? Hogy minden rendben lesz? Hogyan állíthatnék olyat, amiről még nekem sincs fogalmam? Mi lesz velünk egy év múlva? Könnyebb lesz valaha is? Nem tudom... - Én sem... - Ölembe ejtett kezeimet kezdem vizslatni, ahogyan milliónyi gondolat rohan meg, újult erővel.
- Talán könnyebb lesz.. Együtt - mondom bizonytalanul, pillantásomat újra Rá emelve, felé emelve a kezemet, hogy megérintsem, próbálva akár csak a jelenlétemmel is támaszt nyújtani neki. Hiszen nem ok nélkül történt az a koppanás, amit meghallottam. Én pedig megesküdtem, hogy jóban és rosszban...
Scarlett Sardothien
it's where my demons hide

avatar
❖ detective ❖
dc universe
tartózkodási hely :
gotham ♡
foglalkozás, hobbi :
detective ♡
karakter arca :
jennifer morrison ♡
heroes vs villains



Az a fájdalom, amit kettőnknek el kell viselnie nap, mint nap még megosztva sem változna elviselhetővé. Lehetséges, hogy könnyebbé válna. De akkor sem lennénk képesek elfelejteni mindazt, amin keresztülmentünk. Mégis úgy érzem, hogy valahol el kellen kezdenünk. De, ha őszinte akarok lenni, akkor nem tudom, hogy mégis merre kellene elindulnunk. Szeretném boldognak látni újra a feleségem, de ez így elég nehéz. Tudom, hogy én vagyok a fő oka, amiért nem lehet boldog. Amiért minden tönkrement az életünkben. Szeretném helyrehozni, de nem tudom. Mert vannak olyan dolgok, amelyet már nem lehet helyrehozni, vagy megjavítani. Néha elgondolkozom azon, hogy az egész a múltam miatt történt, vagy esetleg azért, mert egyszerűen én voltam olyan ostoba, hogy elhittem az élet, amit megteremtettem maguknak képes lesz megvédeni minket mindentől. Hogyha képes vagyok jövőt biztosítani a lányomnak, akkor lesz is neki. De nagyon úgy néz ki, hogy a pénz koránt sem jelent mindent. Hiszen tudtam volna neki garantálni a jövőjét. De nem csak az övét, hanem a testvéreiét is. De valahogy úgy éreztem, hogy nem férne bele az életembe még egy. Vagyis igazából sosem beszélgettünk róla. Azt tudom, hogy a feleségem az első perctől fogva szerelmes volt a lányunkba én pedig úgy gondoltam, hogy a figyelmet, amire szüksége van csak úgy kaphatja meg, ha nem vonja el a figyelmünket egy másik apróság. De van, ami még így is elvonta róla a figyelmem és ez okozta a vesztét. Ezt soha nem fogom megbocsájtani magamnak.
Egy apró lépés, mely kettőnk között hatalmasnak tűnhet. Egyszerűen természetesnek tűnik a házaspárok között a kommunikáció, de számunkra a némaságba suttogott pár aprócska szó és annyi mindent jelent, hogy azt mások fel sem foghatják. Nem tudom levenni a szemem a feleségemről. Még mindig úgy érzem, hogy ez az egész valami képzelődés és még csak meg sem fordult a fejében, hogy bejöjjön ide. A szemeibe nem tudok nézni, de úgy iszom magamba minden egyes vonását, mintha most látnám őt utoljára. Még akkor sem tudok a szemébe nézni, amikor leül velem szemben, de végül ráveszem magam és látom rajta ugyanazt a megtörtséget és fájdalmat, amivel én magam is megbirkózom minden áldott nap. Egyikünk sem ugyanaz a személy már, aki volt. A veszteség éket vert közénk. De nem is köthetett volna össze minket, hiszen az én hibámból keletkezett ez a távolság kettőnk között. Bármit megtennék, hogy helyrehozzam, de az egész olyan reménytelen. – Nem tudom túltenni magam rajta. Nem megy. Az egész pár másodperc volt, mégis megtörtént a lehető legrosszabb. Én sajnálom.. Sajnálom, hogy ezt tettem velünk.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Matthias & Lavender

Néha szeretném bemagyarázni magamnak, hogy minden, ami velünk történt, annak tulajdonképpen valami oka volt. Hiszen mégsem lehet, hogy az Élet csak játszadozik, most pedig úgy döntött, hogy mi leszünk azok, akikkel kiszúr, csak mert éppenséggel úgy tartja kedve. Az nem lehet. Most már csak egyedül arra kellene rájönnie Mattnek, vagy nekem, vagy éppenséggel mindkettőnknek, hogy pontosan mi lehetett a cél. Akkor talán képesek lennénk helyrehozni azt az áldatlan állapotot, ami jelenleg is kettőnk között van. Azonban egyelőre nem látok menekvést. Csak süllyedünk és süllyedünk. Elhagyunk olyan dolgokat, amelyek nélkül egy évvel ezelőtt még képtelen lettünk volna élni, most pedig már alig beszélünk a másikkal és bevallom ez nagyon fáj és őszintén megrémít. Mert bármennyire is rossz szemmel néztem néha, hogy Matt mennyit dolgozik és akárhányszor megharagudtam rá, soha nem tartott olyan sokáig, mint ez a mostani - persze akkor szó sem volt a lányunk elvesztéséről.
Valahol nagyon mélyen érzem, hogy a megoldás nem az, ha nem szólok hozzá és ha még a pillantását is kerülöm, de képtelen vagyok egyszerűen odamenni hozzá és átölelni. Hogy együtt próbáljunk meg megküzdeni azzal, ami mindkettőnk vállát nyomja. Hiszen talán éppen annyira az én hibám is, hogy nem vagyunk többé boldog család, mint amennyire a Matté. Ha elég határozott vagyok és akarom, hogy több időt töltsön velünk, mint a munkájával, talán sikerül jobb belátásra téríteni és akkor más lenne minden.
Most talán éppen ebből az okból, vagy egyszerűen mert minden ellenére még mindig szeretem a férjemet, gondolkodás nélkül indulok a dolgozója felé, és meg sem állok, egészen addig, amíg bent nem vagyok, őt figyelve, ahogy a földön kuporog. Meg sem gondoltam mit teszek és láss csodát, egy lépéssel közelebb vagyunk egymáshoz - talán máskor sem kellene a fejemben gonoszkodó hangokra figyelni, csak egyszerűen hallgatnom kellene az érzéseimre, amelyek azt súgják, hogy most minél jobban szükségem van egy támaszra. És Mattet elnézve neki is szüksége van valakire. Én pedig képtelen lennék megbocsátani magamnak, hogy egyszer csak azon kapjam magamat, hogy ez a támasz többé már nem én vagyok.
- Matt... - hangom bizonytalanul megremeg, ahogyan kellemesen csengő nevét kiejtem a számon. Szinte érzem, ahogyan minden porcikám azt sikítja, fordítsak hátat, hagyjam el a szobát és tegyünk úgy, mint ez az egész meg sem történt volna, én azonban makacsul beljebb lépek, még ha ez a lépés legalább olyan bizonytalan is, mint a hangom volt, amikor a férjemet nevén szólítottam. Házasok vagyunk. Szeretjük egymást - még ha ez jelenleg nem is olyan egyértelmű, de mindig is így volt. Mindketten elveszítettük a kislányunkat. És ezen csak ketten léphetünk túl, együtt.
Egy pillanatra ugyan megrémülök, hiszen hetek óta nem gondolkodtam ilyen racionálisan. Eddig mindig elvakított a harag és a fájdalom, amely talán újra visszatér majd, de vannak jobb napok, mint ez a mai is. Azzal pedig, hogy betettem a lábamat ebbe a szobába, úgy érzem hatalmas akadályt másztam meg - sajnos azonban csak egyet a sok közül.
Érzem, ahogyan gyűlik bennem a feszültség, annak hatására, hogy magamban álldogálok a szobában, és mivel éppen most határoztam el, hogy megemberelem magamat és ma igenis próbálkozni fogok, hirtelen ötlettől vezérelve, bár lassú mozdulatokkal, de helyet foglalok a földön, éppen Matthiasszal szemközt. Átkulcsolom a lábaimat, miközben a kérdésére próbálom megfogalmazni a válaszomat. De azt hiszem sokkal többet tud kiolvasni most a szemeimből, mint amennyit elmondhatnék neki. - Nem tudom - felem végül halkan, a fejemet rázva. Mindenben bizonytalan vagyok. Mégis, legfőképpen abban, hogy egyáltalán itt vagyunk és együtt ülünk a földön, amikor nemrég még olyan biztos voltam benne, hogy soha nem leszek képes megbocsátani Mattnek.
Lassan pillantok fel, a tekintetét keresve, miközben kedvesen kérem Őt: - Elmondod mi történt?
Scarlett Sardothien
it's where my demons hide

avatar
❖ detective ❖
dc universe
tartózkodási hely :
gotham ♡
foglalkozás, hobbi :
detective ♡
karakter arca :
jennifer morrison ♡
heroes vs villains



A fájdalom beleívódott a hétköznapjaimba. Ha akarnék sem tudnék tőle megszabadulni, de talán az fáj a legjobban, hogy nem zárhatom a karjaimba a feleségemet, hogy nem próbálhatom meg vigasztalni anélkül, hogy ő ne próbálna meg eltaszítani, vagy ne éreznék hatalmas bűntudatot azért, mert mindkettőnk fájdalmáért én vagyok a felelős. Nem más hibája az egész. Én tehetek mindenről. Ha odafigyelek egy kicsit jobban és nem a saját gondjaimmal vagyok elfoglalva, akkor még mindig ugyanaz a boldog család lennénk, akik voltunk. Ilyen egyszerű. De nekünk csak a fájdalom maradt. Ezért pedig nem okolhatok senki mást, csak önmagam. Mert miattam halt meg a kislányunk. Meg a nyamvadt telefonom, miatt amin most úgy akartam bosszút állni, hogy a falhoz vágtam. Az egyetlen hibája pedig az volt, hogy megcsörrent. Semmi más.
A földre kuporodom, hogy megpróbáljam összeszedni a gondolataimat és önmagamat is, de az igazság az, hogy már fogalmam nincs, hogyan is kellene ezt az egészet csinálnom. Vagy egyáltalán miképpen kellene hozzáállnom.
Meglep, hogy már nem vagyok egyedül a szobában. Egyszerűen csak a feleségem hangjára kaptam fel a fejemet. A kopogását úgy engedtem el a fülem mellett, mint valami képzeletbeli jelenséget. Hiszen ezerszer sóvárogtam azért, hogy bejöjjön ide, hogy felkeressen, de ez sosem történt meg. Én nem mertem felé közelíteni, mert rettegtem, hogy azzal csak még inkább éket vernék magunk közé. – Én.. Nem igazán. – Fogalmam nem volt, mit mondhatnék. Egyértelmű, hogy mindketten a padlón vagyunk. Még akkor is, ha jelen pillanatban én szó szerint ott ücsörgök. Nincs bennem erő ahhoz, hogy megpróbáljak felállni. Vagy, hogy a karjaimba vonjam őt. Mert félek, hogy az igyekezetem nem lelne másra, mint heves elutasításra. – Te, hogy érzed magad? – Ostoba kérdés, hiszen látszik rajta. Mégis ez nem is igazán azért hagyja el ajkaimat, mert nem látom rajta, hanem inkább annyit sugall, hogy érdekel. Hogy nem akarom elengedni őt. Gyűlölném magam, ha most hagynám, hogy csak úgy hátat fordítson és kisétáljon, mintha semmi nem történt volna. Ha már idáig eljutottunk én nem akarom őt elengedni. Beszélgetünk. Tudom, hogy nem szabadna telhetetlennek lennem és ezzel is be kellene már érnem, de nem tudom. Örülök neki az egyszer biztos, de nekem ez egyelőre még nem elég.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Matthias & Lavender


Valamikor egy bölcs ember azt mondta, hogy az idő mindent megold. Most, amikor úgy érzem, eltelhet bármennyi idő, az én szívemben mégsem lesz nyugalom, szívesen találkoznék ezzel a bölcs emberrel és megkérdezném, hogy mégis hogyan gondolhatta ezt a kijelentését. Mert úgy tűnik rajtam még az idő sem segít. Bár mennyire szeretném, ha nem kellene egyedül lennem éjszakánként, amikor hajnali kettőkor, korom sötétben rábeszélem magamat, hogy átmegyek a férjemhez, valahogy sohasem sikerül megtennem. Mindig eszembe jut miért is alszunk most már külön szobában és rögtön leteszek mindenféle tervről, amitől akár csak egy kicsikét is jobban érezném magamat és nem lennék annyira üres. Annyira egyedül... 
Csendesen lépek be házba, miután hazaérek a virágpiacról, ami minden egyes alkalommal, amikor csak oda megyek, valamiért megnyugtatóan hat rám. Virágok között mindig is jól éreztem magamat - szép is lenne, ha éppen én nem tenném. Tudom, hogy Matt itthon van, mert már hosszú évek óta élünk egymás mellett, nekem pedig volt időm megtanulni figyelni az apró jeleket, amelyek arra utalnak, hogy éppen itthon van-e, vagy sem. Bár ha éppenséggel csak megnézem, hogy itthon van-e a kocsija, az is rengeteget segít. Szomorúan nyugtázom, hogy eljutottam arra a szintre is, hogy már nem akarom tudatni vele, hogy hazaértem. Régen biztosan szaladtam volna hozzá, már csak azért is, hogy Őt láthassam. Mióta elvesztettem... elvesztettük a lányunkat, azonban minden másképp alakul.
Soha nem fogom neki megbocsátani, amiért valaha is előrébb helyezte a munkát a saját kislányánál, akit pedig szeretett. Mert tudom, láttam, hogyan viselkedett a közelében. Öröm volt figyelni őket kettesben, most pedig mindez nincs többé. Én pedig gyűlölöm, amiért hagyta elveszni a kezei közül az egyetlen teremtést, aki igazi boldogságot jelentett mindkettőnk számára.
A már olyannyira megszokott, csendes motoszkálásba kezdek, amelyet már szinte tökélyre fejlesztettem az elmúlt néhány hónapban. Előbb a konyhába megyek, hogy a frissen szerzett néhány csokor virágot vázákba tudjam rendezni. Néhány percnyi rendezgetés után éppen azon kezdek gondolkodni, hogy ezúttal talán máshová kellene pakolnom a vázákat, amikor koppanást hallok, amely valószínűleg Matt irodájából jött, ahol mostanában mindig megtalálható. Bele sem gondolok teljesen, hogy mit csinálok, már visznek is a lépteim a dolgozója felé, miközben összevont szemöldökkel, már-már aggódva várok újabb hangokat. Az eddigi alkalmaktól eltérően most nem lassulnak le a lépteim, nem bizonytalanodom el, de még csak meg sem fordul a fejemben, hogy ne menjek be Matthez. Máskor csak szerettem volna tudni mit csinál éppen odabent, most három halk kopogást követően, amelyeket már-már én sem hallottam meg, olyan finomak voltak, már lépek is be a szobába, kielégítve a belső késztetést, hogy lássam mi van a férjemmel. Hirtelen nem tudjam mit mondjak, ezért csak egyik lábamról a másikra állok, és még legalább háromszor megismétlem a mozdulatot, miközben megköszörülöm a torkomat, Mattet figyelve.
- Jól vagy? - kérdezem halkan és magam sem hiszem el teljesen, hogy itt vagyok, amikor az elmúlt hetekben annyira próbáltam kizárni az életemből a saját férjemet, mintha nem is létezne. Most mégis, ahogyan őt nézem, szeretném átölelni és megmondani neki, hogy az idő mindent megold. Mert egyszer egy bölcs ember azt mondta.
Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Similar topics
-
» Pihenőszoba
» Fürdőszoba
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Fürdőszoba
» Fürdőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: clarke rezidencia-
Ugrás: