Felicity egy hatalmas kulcs a csapatunk életében. Mindannyian egytől-egyig küzdünk a magunk sötétségével. Oliver az öt évvel, amit távol töltött a szeretteiről. Diggle-nek ott vannak szintén a múlt árnyai a háborús éveiből, ahogyan nekem is megvan a magam útja, ami befolyásolta az életemet. Nem is tudom, hogy hol lennék most, ha nem ülök fel a hajóra akkor Oliver-rel. Bár nem is igazán tudom, hogy mit gondoltam mostanra pedig rájöttem már, hogy nem vagyunk egymásnak valók. Lehet, hogy akkor is ott volt mindkettőnkben ez a sötétség, ami idővel egyre jobban kiterjedt, de szükségünk van egy kis fényre az életünkben, ami számára most Felicity-t jelenti és ez engem egyáltalán nem zavar. Sőt, igazából mindannyiunk életében itt ő a fény. Csak azt nem értem, hogy Oliver miért fél annyira, hogy megérintse. Mintha megégethetné magát. Amikor Felicity-ben épp elég fény van ahhoz, hogy egy keveset átadjon Oliver-nek ezzel átsegítve őt a saját sötét útvonalán.
- Valahogy a bűnözők soha nem alszanak. - Igazán csak akkor tudnánk velük lépést tartani, ha felváltva csinálnánk ezt az egészet. Amikkor az egyik csapat alszik, akkor a másik fenn van és hajtja őket, de az igazság az, hogy mi így együtt érünk igazán valamit. Külön-külön is erősek vagyunk, de azt hiszem így együtt mondhatnám azt, hogy ütős csapat vagyunk. Még, ha nem is mondhatom teljesen azt, hogy ennek most én is a részese vagyok. Igazából a vérszomj az a porcikám legeldugottabb zugaiba is beleférkőzött. Fogalmam nincs, hogyan birkózik meg Thea ezzel minden áldott este. De tényleg nem tudom felfogni, hogy miképp tud uralkodni felette, hiszen érzem minden egyes percben a jelenlétét. Még akkor is, ha nem mutatom ki, de amikor az adrenalin növekedni kezd a szervezetemben olyankor úgy érzem, hogy teljesen megállíthatatlan vagyok.  Egyszerűen, mintha nem is az enyémek lennének a tetteim, mintha valami más irányítana. Ilyenkor pedig nehéz visszaszerezi a kormányt. Nehezebb, mint azt bárki gondolná.
- Néha azért nyugodtan kivehetnél egy kényszerpihenőt. - Megérdemelné és habár kulcsfontosságú része a csapatnak. Nem csak azért, mert rendkívül ügyes, de tényleg szükségünk van rá. - Bevallom, hogy furcsa. Mintha mindent újra tapasztalnék meg. Szó szerint, mintha most születtem volna meg. - Tényleg olyan érzés, mintha először ennék csokoládét, először tapasztalnék meg annyi mindent. De ez teszi tökéletessé a második esélyt. Most mindent másként csinálhatok. Megtudhatom végre, hogy mit is akarok az élettől vagy mi lettem volna akkor, ha nem történik meg az a baleset, amiben kis híján az életet veszítettem. De azt hiszem már sosem leszek képes teljesen kitörölni magamból azt az személyt, akivé váltam.  

Felicity mindig is egy különleges teremtmény volt. Valahogy úgy éreztem addig a rövid ideig amíg a csapatban voltam, hogy ő a fény ebben a teremben mindig. Szinte megállás nélkül világítja meg a legsötétebb napokat is, amikor legszívesebben a saját sötétségünkben fürdetnénk meg a lelkünket. Valahogy mindig képes volt boldogságot csempészni a legelkeseredettebb pillanatokba is. Azt hiszem ez volt az ő szuperereje. De nem szükséges itt a múlt idő, hiszen még mindig igaz.
Az pedig, hogy mennyire örül nekem bevallom meglepő, hiszen elég ritkán szoktam én magam így megnyilvánítani azt, ha örülök valakinek, de azt hiszem tőle teljesen nyugodtan elfogadom ezt a fogadtatást. Sőt, jól is esik, mert ebből érzem igazán, hogy tényleg hiányoztam neki. Míg Oliver-nek egy pillantása felér egy Felicity féle reakcióval így tőle pontosan erre van szükségem. – Téged is nagyon jó látni. – Valahogy mindenkit jót látni, mert nem mindennap mondhatja el magáról valaki, hogy visszatáncolt a halálból. A legrosszabb az egészben, hogy még mindig kicsit idegennek érzem a helyemet a világban. Nem tudom, hogy milyen úton kellene elindulnom, hogy amit régen csináltam az helyes volt-e vagy sem. Igazából mindez túlságosan bonyolult. Keresem a helyemet. Az egyszer biztos. – Akkor eddig nyugi van? – Nem tudom, hogy pontosan mit is kellene látnom, mert ez határozottan Felicity asztala, bár én magam sem vagyok ostoba, de ezeket a dolgokat inkább az igazi profikra hagyom, hogy felfogják. Én megvagyok anélkül is, hogy pontosan tudjam miről beszél. Amíg kihúz minket a bajból szerintem nem kell értenem az egészből szinte semmit sem. Bár biztos vagyok benne, hogy idővel ragad az emberre akaratlanul is a tehetségéből. – Jól vagyok azt hiszem.. Igazából nem tudom, hogyan kellene éreznem magam. Te, hogy vagy? – Azt hiszem, hogy jól érzem magam, de most valahogy minden olyan új. Mintha ténylegesen új életet kezdtem volna csak az előző életem bölcsességét magamban hordozom. Lehet, hogy az emlékezetemben már nem az első lépteimet teszem mégis valahogy akárhányszor a szél megsimítja az arcomat szinte olyan, mintha a legelső alkalmakat élném meg belőle.

Mindig is felnéztem Felicity-re. Vagy talán egy kicsit irigyeltem is, hogy mennyire okos. Hogy mennyire találékony és, hogy mennyire otthon érzi magát a technológia korában, ami számítógépek rendszerei között úszkálva. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy mennyire aranyos teremtményről van szó. De azt sem szabad elfelejteni, hogy mennyire erős és talpraesett nő. Talán azért, mert ennyi jó tulajdonság össze van gyúrva egy apró teremtésbe mindig is felnéztem rá bizonyos módon. Mindig is fontos volt a számomra, mert lehet, hogy nem vagyok az a típus, aki mindig ölelkezik és folyamatosan igényli a másik ember fizikai közelségét, hogy kijelenthesse róla, hogy a barátja tényleg fontos személy volt az életemből és ezt egy percig sem tagadnám le. Pontosan ezért is akartam vele is beszélni. Szinte mindenkivel szükségem van arra, hogy egy kicsit beszélhessek, hogy felzárkózhassak az életükben, mert nagy valószínűséggel nem fogok itt maradni. Újra akarom kezdeni az életemet, de nem akarom, hogy bárki is úgy érezze kihagytam a sorból. Hálás vagyok azért, hogy újra élhetek és láthatom az arcukat és egyiküket sem kerülném el egy pillanatra sem. Míg a többiekkel megvolt a magam beszélni valója tőle csak annyit várok, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen. Nem tudom, hogyan csinálja, de szinte benne van egy pulzáló energia, ami sugározza a jókívánságokat és az ember nem tud más tenni a közelében, mint mosolyogni.
Mindig volt egy frappáns megszólalása és míg én nem voltam túlzottan a szavak embere ő helyettem is tökéletesen beszélt. Na, jó pont azért szerettem, mert helyettem is teljesen nyugodtan beszélt. Valahogy szükségem volt néha arra, hogy valaki átvegye a beszélgetés felett az irányítást és valami láthatatlan energiával feltöltse és pozitívvá alakítsa és még a negatív eredetű gondolatokat is kiverje a fejemből. – Szia.. Mit csinálsz? – Lehet, hogy ráhozom a frászt, hiszen már szokásommá vált az, hogy hang nélkül járjak és keljek. A kiképzésem egyik árnyoldala lehet néha, hogy hangtalanul képes vagyok mozogni.