everything is beautiful [16+/18+]
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots

nincsen






utolsó bejegyzések
Üzenetek
Yesterday at 9:10 pm
Yesterday at 8:30 pm
Yesterday at 7:52 pm
Yesterday at 12:09 pm
Pént. Máj. 26, 2017 6:42 pm
Pént. Máj. 26, 2017 6:42 pm
Pént. Máj. 26, 2017 4:06 pm
Pént. Máj. 26, 2017 3:54 pm
Pént. Máj. 26, 2017 3:44 pm

legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
oldal statisztika
ennyien vagyunk

CSOPORT FÉRFI
ALIEN 1 1
ANTI-HERO 2 1
BORROWED 0 1
CITIZEN 4 0
CRIMINAL 5 4
DOCTOR 2 0
ELIT 1 1
GOVERNMENT 0 0
HERO 3 3
METAHUMAN 5 1
POLICE 2 2
VIGILANTE 0 3
VILLAIN 3 8
Összesen 28 25
a tél oscarai
legjobbjaink

• A tél női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• A tél férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• A tél női saját karaktere •
pandora morrigan
the culebra

• A tél férfi saját karaktere •
cesar clifron
the writer

• A tél előtörténete •
ethan vasilev
the cop

• A tél keresett karaktere •
richard gecko
the losculebra

• A tél párja •
barry allen
zara tepes


Share| .

everything is beautiful [16+/18+]



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Poszt témája: Re: everything is beautiful [16+/18+] •• Csüt. Szept. 08, 2016 9:09 pm ••



Összeomlott, halott mellkasomat KÍMÉLETLENÜL feszítették szét a nyugtalanító ugyanakkor a szédítő értelmek VADUL TOBZÓDÓ, ZABOLÁZATLAN vihara. HA-HA. A benső békém posványa dühödt szökőárként lázadva árasztotta el széthullott világomat, melyet égei mennydörgés kísért. Tompult tudatom zengett, fülem zúgni kezdett. Heveny keserve túláradó folyóként áradt szét áporodott lelkemben. MEGTÖRT! HA-HA. Rongyként kifacsart, akaratlanul összeszoruló szívvel néztem le az ÉN kis PITÉCSKÉMRE, s Ő  vissza rám. Öltem érte. Nem létezett idő, az óramutatója nem ugrott tovább a számlapon, nem mozdult. A múló, hallva született pillanat KIZÁRÓLAG a miénk volt; nem számított semmit a kiéhezett dögkeselyűként ránk zúduló őrök sáskatengere sem, mint ahogyan annak a tudata sem, hogy ennek a momentumnak HAMAROSAN vége lesz és a torz valóság kegyetlensége emészt majd fel minket. Nem számított semmi csak az ÉN kis PITÉCSKÉM. Az életem. HA-HA. Az arcát törékeny gyöngédséggel, kíméletlen lágysággal szorítottam mellkasomhoz. Érezni akartam még egy tovaillanó másodpercig megcsonkított ujjaim alatt bőrének selyempuhaságát. A vérem volt a festék, s az ő arca a legcsodálatosabb vászon, melyre nyomomat festhettem. HA-HA. AZ ÉN TÖRÉKENY PORCELÁNJÁTÉKBABÁM. HA-HA. A leggyönyörűbb és egyben legkegyetlenebb kreálmányom volt. HOGY LEHET MÉGIS ENNYIRE VALÓTLANUL TÖKÉLETES… ENNYIRE DELJEZŐEN TÖKÉLETLEN?! Kreálmány…? UGYAN, annál sokkal tökéletesebb. Az életem főműve. A RÉSZEM. A vérerek szétpattantak a torkomban, hangszálaim a megerőltetéstől szétszakadtak, olyan erővel és elkeseredett intenzitással röhögtem fel. Egy vadállat hallatta fájdalmas sírását, kiben a kín eleven tűzként áradt szét látva, hogy bántják a társát, A TULAJDONÁT, mert amaz korábban egy kiiiicsit ROSSZALKODOTT. HA-HA. Ejnye-bejnye? Szabad ilyet?! KINEK IS? A harag fullasztóan ülepedett meg testemben, amikor elkezdték ELRÁNGATNI közelemből azt, aki némi enyhet nyújtott ebben a TÉBOLYODOTT világban. HA-HA. Vad hévvel, elkeseredett elánnal vetettem rá magamat a velem szemben lévő őrrel és téptem ki kezéből a sokkolóját, amit ádáz röhögés közepette tekergettem míg meg nem találtam a legmagasabb fokozatot – kezdődjön a buli, HA-HA. A fájdalom elnyelte a már amúgy is megtördelt bordáim közé ékelődő gumibotocska kellemetlen érzését. HA-HA. Pedig ÉN, aaaannyira szííívesen láttam volna vendégül ŐKET hajlékomban – HA-HA, ugyan! ámde egyeseknek ugyebár nem volt elég, s ez eredményezte ezt a KELLEMETLEN helyzetet. A harc NEVETSÉGES volt. EREDMÉNYTELEN, megveszekedett harcot folytattunk… a reménytelenek végső elkeseredettségével küzdöttünk pusztán azért, hogy… egymás mellett lehessünk. HA-HA. Eltiportak MINKET. HA-HA. A földön feküdtem, mindkét karom hátra feszítve hernyóként rángatózva röhögtem, míg nem… az ÉN kis PITÉCSKÉM illata elillant. Nem éreztem, de őt sem láttam sehol. Már nem volt itt. Szabadulni vágyó vadállat üvöltésével ordítottam fel. Láncra vertek, akár egy látványosságot. HA-HA. A vaspánt a bőrömbe vájódott, amikor megrántottak, hogy talpra rángassanak. HA-HA. Úgy visznek, ahogy hoztak! HA-HA. Oh, milyen nagyszerű mulatságban is lesz majd részünk! HA-HA. Lélegzetvisszafojtva, elragadtatottan vártam, hogy mit terveznek ezt követően. HA-HA. Micsoda móka! A SZÍVEM SZAKADT VOLNA meg, hogyha idő előtt vége lett volna ennek a mulatságnak, amit nagyon élveztem, főként mert ezúttal fogalmam sem volt, hogy mikor lesz vége. HA-HA. HAMAROSAN? SOHA! Oh, UGYAN! Ne legyünk ennyire pesszimisták, hiszen idővel… mindennek és MINDENKINEK vége lesz. HA-HA. Vérben úszó szemeim homályos ködén át pásztáztam a környezetet. Nem voltak ismerős falak… vagy korábbról visszamaradt CIMBORÁK. HA-HA. KÍNOS csend borult a folyosóra, s nem hallatszott más csak a kezemre láncolt szemek üvölző rezdülése minden egyes megtett lépésnél. HA-HA. Hátraejtett fejjel néztem az engem rángató őrökre, hol az egyiket, hol a másikat figyeltem. Vajon van családjuk? A gyerekeik mennyire kicsik? Az asszonyaik mennyire bírják a játszadozást? HA-HA.
Derült, kedélyes vigyorral pofázmányomon néztem fel rá.
– Hol van…?
– Hamarosan te is mellette leszel, de előtte még… beszélgetünk…
– Miről fogunk társalogni? – A választ pedig már az arcom jobb felén éreztem csattanni. HA-HA. A nyakamat megroppantva fordultam vissza feléjük. OH, NEM VOLTAM ÉN DÜHÖS! NEEM! – A jövőben szeretnék mééég több ilyen élményekben gazdag beszélgetést! – ÉS MÁR MEGINT AZ A CSÚNYA, CSÚÚÚNYA ERŐSZAK. MIÉRT SZERETIK EZT AZ EMBEREK, AHELYETT HOGY INKÁBB BESZÉLGETNÉNEK? HA-HA. Meglehet, hogy akadt NÉMI okuk. HA-HA. Az egyik ütés közvetlenül érkezett a másik után. Arcom fezült, ahogy a felrepedt bőrt szüntelenül érték a csapások. A csontomat átszelő fájdalom pedig lüktetve pulzált. A fájdalom túlságosan valódi volt, szinte felemésztett. BELEBOLONDULTAM AZ ŐRÜLETES KÉJBE! HA-HA. Ordítva röhögtem. Korántsem, olyannak hangzott mint amilyet ŐK szerettek volna kicsikarni belőlem; élveteg volt – s való igaz, élveztem a helyzet minden egyes pillanatát, mert a düh már kedvesen cirógatta minden porcikámat; felszínre hozták mindazt, amit eddig sikerült elcsitítani. HA-HA. A többi rab előtt a verés önmagában nem jelentett semmit sem. HA-HA. Megszoktam, hogy ez volt az ÚJ módszer azonban az, hogy ELVETTÉK tőlem az ÉN kis PITÉCSKÉMET valósággal megbotránkoztatott. Hová is vitték tulajdonképpen? HA-HA. Vajon élvezni fogja a büntetését? HA-HA. Mi is lesz az egészen pontosan? Villamosszék? Karóba húzás? Netalántán más őrületes módszer, amik ennél valamivel kreatívabbak? HA-HA. Fémes nedv áztatta szám üregét. HA-HA. A sorozatos pofonokat már nem kizárólag csak puszta ököllöel, hanem boxerrel kaptam. HA-HA. A testem minden pontját ízekre szedték, megcsonkítottak az ütések és rúgások közepette. Nem éreztem a kínt. Anyagtalanná lettem, mintha puha fellegeken lépdeltem volna. HA-HA.
Mintha csak kívülről láttam volna, hogy egymásra nézve hangosan felröhögnek, míg én hunyorogva a földön otthagyva feküdtem… kacagtam, merthogy képtelen voltam abbahagyni; rekeszizmaim szüntelen összehúzódása felelt ezért – már levegőt sem kaptam, fuldokoltam. ELKÉPESZTŐ, HOGY MICSODA MÓKÁBAN LEHETETT RÉSZÜNK, NEMDE? A tudatom sötétségbe borult. A világ csak szellemként létezett körülöttem, árnyakként táncoltak az alakok és formák. TEHETETLENÜL hevertem a porban. HA-HA. Testem engedetlen hevert szőnyegként kiterítve. Még éreztem, hogy egyik másik belém rúg – mintha csak azt akarta volna, hogy éltem-e még. HA-HA. Meglepetés! Élettelen hevertem a kőzeten, s minden porcikám egyként lüktetve szaggatva hasogatott. Saját testem súlyának kínzó fájdalma préselt a földbe. Szilánkossá morzsolt csontjaim átszúrták hússzöveteimet, belső szerveimet.  A gyalázatos keserv kötötte gúzsba gyomromat, szorulva ontott vért magából mely nyállal és orrom vérével elegyedve folyt össze és csöpögött a földre az őrök minden egyes lépésénél. CSEPP-SEPP. HA-HA. Felháborítóan ismerős a helyzet, mintha az előző BESZÉLGETÉS csak most történt volna. HA-HA. A lánc fület szaggató hangja visított a fülemben. CSÖRR-CSÖRR. A hang ezúttal nem csábító szirének édes dallamát idézte, hanem az otthonét elevenítette meg bennem. Az ostor suhintásának hangja. A hevederek összeütődése. A lovak nyerítése. FOGALMAM SEM VOLT, HOGY HOL VOLTAM. Ismerős volt a kemény nyirkos padló is… Egykoron… elég gyakran közeli barátságot ápoltam vele, mint ahogyan csúszómászókkal, csótányokkal és egyéb undorító férgekkel is. HA-HA. A porba és sárba taszítottak. Megaláztak, semmibe vettek ahogy ezúttal is megtették újra és újra, míg lélegzetvételhez és önmagam összevizeléséhez maradt csak élet a testemben. HA-HA. Undorító, elmebeteg féreg… mit gondoltál? A képembe kacagtak, önfeledten akkor is és ezúttal is, mert élvezték gyengeségem és fájdalmam. ÉN IS ÉLVEZTEM AZ ÖVÉKÉT csakhogy én sokkal, SOKKAL rosszabb voltam. HA-HA. A folyosókon ráncigáltak végig, hol a nyakamra akasztott, hol a kezemre akasztott láncnál fogva. HA-HA. Micsoda ELKÉPSZETŐ hullámvasút! EZ VOLT AZTÁN A BESZÉLGETÉS. Aztán… végül megláttam az ÉN kis PITÉCSKÉMET. A lényem egy letört darabját. Elhamvasztott testembe, lelkembe pulzálta az életet mégis engedetlen rongybabaként, akár húscafatként hevertem a földön, amint eleresztettek. HA-HA. Nem voltam képes megmozdítani még a kisujjamat sem. HA-HA. SEMMIREKELLŐ! Ordította koponyám zsongó óceánjában egy nevetségesen halk hang, suttogott – alig lehetett hallani, mégis visításnak hallatszott.
– Gyerünk, hideg vizet a mocsok nyakába!
Testemet rángatták, illetve sokkal inkább a cafatokban csüngő ruhámat. HA-HA. Nem éppen egy öltöny zakó! HA-HA. Engedelmesen tűrve rángattak talpra és lökdöstek VALAMERRE egyre agresszívabban míg nem neki estem a rácsozott falnak. Hoh, egy újfajta cella? HA-HA. NEM! A hideg víz… hidegzuhanyként ért. HA-HA. Sápatag bőrömön éreztem a kemény sugár minden egyes cseppjét, mely gyémántként karcolta húsomat. A hideg víz égetett. Elkínozott kacajt hallatva kapaszkodtam a rácsokba. EZ VOLT MAGA A VALÓSÁG. Elkínzott kacajt hallatva kapaszkodtam a rácsokba. Ujjaim átfagytak, görcsben állva fonódtak a fémre. FIGYELEM! FIGYELEM! A VÉSZKIJÁRAT ARRA VAN! KÉRJÜK UTASAINKAT HAGYJÁK EL A JÓZANSÁGUKAT! HA-HA. Az őrületet tekintse vészkijáratnak! Egyszerűen kiléphet és becsukhatja az ajtót mindazokra a szörnyű dolgokra, amik történtek. Elzárhatja őket maga elől… mindörökre. Minden porcikám erőteljesen tiltakozott bárminemű mozdulat közepette, ezúttal még a lélegzetvételre is alig futotta míg nem… az őr kéjelgő hangja fejemben nem kongott. OH, ROSSZKISFIÚ! ELŐTTEM MERÉSZELNE HOZZÁNYÚLNI AZ ÉN KIS PITÉCSKÉMHEZ? HA-HA. EJNYE-BEJNYE.
Sötét elánnal feltörekvő halk nevetéssel hívtam fel magamra a figyelmet.
– Próbáld csak meg felpróbálni a NŐMET!– Vértől patakzó szájjal, harsogva köptem a szavakat. – A halál korántsem a legrosszabb, ami az emberrel történhet! – HA-HA. UGYAN! Az élet a maga teljes tökéletlen valójában az elemi szenvedés és gyötrő kín. A jelenlévő őrök közül pedig némelyik nagyon, NAGYON hosszú életet fog élni ámbár meglehet, hogy egy kissé MEGCSONKÍTVA. HA-HA. Bágyadt, kedélyességgel néztem arra, amelyikük végül segítségemre sietett a feltérdeltetésben. A képébe bámultam. HA-HA. Egy buta, haragtól izzó szempárba tekintettem. MILY' MEGLEPŐ! A gyűlölet rossz tanácsadó! BIZONY, BIZONY! Tudom én, tudom azonban amikor az ÉN kis PITÉCSKÉM üveget repesztó sikolya tépte szét dobhártyámat ÉN sem tudtam mást tenni, mint MEGGONDOLATLAN tettre vetemedni. Hüvelykujjam csontja égető érzés kíséretében roppant, ahogy lerántva egy kezemről a béklyót tettem szabaddá egy kezemet. HA-HA. Meglepetés! Az őr csilingelő kulcsait elkapva állítottam egyiket a szemgolyójába. HA-HA. Egy egészen kicsit, mintha feljajdult volna! OH, NE! CSAK NEM FÁJ? HA-HA. A következő őrre sem kellett természetesen várni, hiszen azon nyomban mellettem termett – elvégre KEDVENC betegük SOHASEM lehet magányos. HA-HA. Első ízben érte arcom jobb felét a pofont, minek következtében újra viszontláthattam rééégi barátomat. HA-HA. A szabadon lévő másik, aki nem az ÉN kis PITÉCSKÉMMEL volt elfoglalva úgy szintén a közelemben tartózkodott; megviselt ujjaimra lépett, minek hatására hörögve röhögtem fel. HA-HA. A mögöttem lévő felrángatott a földről, hogy tökéletes belátást nyerhessek arra, hogy mit tesznek az ÉN kis PITÉCSKÉMMEL. A kínkeserves fájdalom, mely minden porcikámban egyként lüktetett elhanyagolhatóvá vált, helyette különös eddig nem tapasztalt gyűlölet itta magát a felszínre; a testi kín nem létezett többé, nem éreztem a szenvedését és megviseltségét, mert elmémben izzó fáklyaként lobogott az, hogy bántják azt, aki a legfontosabb számomra. Nem hallottam mást csak az Ő fájdalomtól elrekedő sikolyát, mely zúgó áradatként mosott el bennem minden mást, valami megfogalmazhatatlant. Nem harag volt, de nem is gyűlölet. Féltés. A viszolygástól megrázkódva nevettem fel, ahogy Krisztusként kifeszített karokkal figyeltem, miként bántak a tulajdonommal. NEM SZÉP DOLOG MÁS JÁTÉKÁT TÖNKRE TENNI! HA-HA. DE NEM ÁM! Elhomályosodó tudatomon át rántottam hármasunkon, hogy hanyatt vágódva hemperegjünk a földön. HA-HA. MICSODA MÓKA! Én fojtogattam az egyiket, a másik pedig fojtogatott engem. HA-HA. A másiktól nem volt nehéz megszabadulni; vasfogaimat a húsába mélyesztve haraptam ki belőle egy ííízletes kis húúúsdarabkát. HA-HA. Az egyik köré pedig én magam tekergődztem; addig szorítottam a nyakát egykezemmel, míg rángatózni nem kezdett a földön és nem hallottam, hogy roppan a gigája. HA-HA. Mindez idő alatt egyik természetesen nem volt rest, amint kiheverte, hogy a karjából kiharapott húsdarab a földön hever, jött is gondoskodni rólam – nagyjából eddigre sikerült megfojtani a másik pajtit, HA-HA – hű bajtársával a gumibottal. HA-HA. Az első ütést a fejemen éreztem. Egy kissé mintha megrezdült volna a kép. HA-HA. Mikor is lett nekem két Harley-m? EGY IS ÉPPEN ELÉG! HA-HA. Megmerevedtem. Két, ugyanakkor mégis egy ellenféllel már nehezebben tudtam felvenni a harcot, hiszen aligha akadt a kezemben HASZNOS dolog. HA-HA. Miért is ne? A kezemen volt, nem a kezemben. HA-HA. A lehető legjobb ostor. Az őr újra lendítette a kezét, mint ahogyan én is azt, amelyiket a bilincs még fogva tartotta. A lánc súlyos vége EGY KICSIT célt tévesztett – a szeme helyett a fogacskáit találta el éééés ezt követően mintha csak lassított felvételben láttam volna, hogy néhányuk a levegőben száááállt. HA-HA. EMÉSZLETLEN! Ezt követően, míg saját magával volt elfoglalva lehetőségem adódott arra, hogy cselekedjek, mert minden részem sajgott az ÉN kis PITÉCSKÉMÉRT; vad vehemenciával akartam odajutni Hozzá. Az őrre vetettem magamat és addig püföltem, míg az élet aprócska szikrája is lobogott bennem. ÖLNI AKARTAM! ÖLNI ÉS PUSZTÍTANI AZÉRT, AMIT A TULAJDONOMMAL TETTEK VAGY AKARTAK TENNI. Még a riasztó újra felharsanó hangja sem volt képes megállítani. Mindkét öklömmel, fáradhatatlanul vertem a férfi fejét. HA-HA. Placcs! A görögdinnye szétrobbant! HA-HA. A széttörött koponyáról sem vettem különösebben tudomást, pépessé akartam zúzni tulajdon kezemmel a csontot, azonban megzavartak benne. Hirtelen éreztem egy rántást. A kábulattól felhördülve néztem az őrre és gondolkodás nélkül a földön kúszva rontottam neki, mint egy megveszett sántikáló eb, elvégre lábaimat továbbra is béklyók szorították, ami egy kissé megnehezítette minden mozdulatomat. HA-HA. Kedélyesen vertem az őrt, szinte meg sem hallva az újra sipítozó szirénák lágy hangjait. HA-HA. Van még egy kis időnk! HA-HA. Amint a férfi a földre került, nem hezitáltam: lenyomtam a botot a torkán, amit ELKOBOZTAM TŐLE. HA-HA. Fuldokolva PRÓBÁLTA visszaöklendezni és megszabadulni tőle, de sajnálatos módon nem sikerült. KEGYETLEN AZ ÉLET! HA-HA.
A terem ajtaja bezárt, rabságba ejtettek minket.
Nem volt más a helyiségben csak néhány halott vagy haldokló ŐR meg egy másik, aki mindeddig minden figyelmét az ÉN kis PITÉCSKÉMRE irányította és ÉN.
– Drága, barátom! – Kezdtem bele, miközben a lábamról leoldott láncot a kezemben szorongatva emelkedtem fel. Nem volt nála semmi, amit használni tudott mindössze egyetlen egy kése volt. HA-HA. A kis naiv azt gondolta, hogy bebiztosította magát az emberekkel! – Akár igazán jó barátok is lehettünk volna, azt hittem… megérthetjük egymást. – Ahogy közeledtem felé, úgy hátrált az ÉN kis PITÉCSKÉM felé látványosan annak nyakára szorítva a kését. OH, RÉGI, FELTÖREKVŐ SZÉP EMLÉKEK! HA-HA. Elkomorodva álltam meg, szemeimet forgatva hallgattam hosszas beszámolóját arról, hogy mi ketten SOHASEM jutunk ki innen. Ez már nem a mi elmegyógyintézetünk, amit ismertünk. Ez már új játékszabályokkal rendelkezett. HOH, DE UNALMAS! Olykor, hallottam meg csak mondanivalóját máskülönben nem érdekelt a figyelmemet sokkal inkább lekötötte az, hogy mennyire szívesen nyúztam volna meg még eleven testét, hogy órákon át tartó senyvedésben legyen része még halála előtt. HA-HA. Egyelőre azonban kénytelen voltam elodázni ezt a tervemet, hiszen nem voltak meg a LEHETŐSÉGEIM, így kacsintottam az ÉN kis PITÉCSKÉMNEK, aki egyetlen mozdulattal törte be barátunk orrát. HA-HA. Oh, az fájhatott! Aztán mellettük is termettem. – A szomorú igazság az, hogy te barátom, már nem fogod látni azt, hogy kijutunk innen. – HA-HA. De még mennyire, hogy nem! A sokkolóval megindulva a kezemben guggoltam le mellé. Cifra káromkodás közepette kapott felém, azonban a nyakához emelve a sokkolót csillapítottam le hevességét. HA-HA. Nem sokakra hat úgy az eszköz, mint az ÉN kis PITÉCSKÉMRE. HA-HA. A következő alkalommal viszont már a nyaka helyett a szemgolyóját vettem célba. HA-HA. Az aprócska látószerv úgy robban szét, akár egy minibomba. HA-HA. A kocsonyás lé az arcomra fröccsent. HA-HA. Furcsán zselés állaga van és egy kissé meleg, állapítottam meg szórakozottan magamban.
Felegyenesedtem, hogy vééégre figyelmem KIZÁRÓLAG Rá irányuljon.
Nyughatatlan, sötét tekintettel méregettem az ÉN kis PITÉCSKÉMET pontosan úgy, mint aki azt sem tudta eldönteni, hogy hol érjen hozzá először vagy, mint aki ennél tökéletesebbet még élete alatt nem látott. HA-HA. Hiába volt az enyém, minden alkalommal ugyan azzal a leplezetlen csodálattal, szétszakadó kéjjel vizslattam. Leírhatatlan elégedettség kebelezett be. Az enyém. Elé léptem. A húsát akartam érezni a sajátomon, hogy kosztól és vértől lucskos, csupasz bőrünk egymásnak feszülve tapadjon össze. Van még egy kis időnk játszani. HA-HA. Egyelőre nem tervezünk sehova sem menni. HA-HA. Mennyire káprázatosan gyönyörű volt, így kiszolgáltatottan és egy kissé megviselten. HA-HA. A falnak préseltem; a teste beszorult, azonban a teste ösztönösen reagált – puha, sápadt combjait a derekam köré csavarta és magához rántott. Pimasz vigyor húzódott a vonásaimra. Milyen mohó! HA-HA.
Rekedt tompasággal, szórakozottan kuncogtam.
– Harley, Harley, Harley! – Duruzsoltam a fülére. Vadállatias hörgéssel lélegeztem be az illatát, míg ujjaim görcsösen kapaszkodtak combjaiba. – Mondd csak, mi tartott eddig? Kezdtem nagyon, NAGYON türelmetlenné válni. – Nem azért, mert várnom kellett arra, hogy kiszabaduljak, hanem mert az elmúlt időszak sanyargatóan magányos volt nélküle. A megszokott hétköznapoknak egyszerűen csak vége lett és Ő többé nem volt velem, mintha nem is létezett volna – mintha torzult képzeletem bolondos agyszüleménye lett volna. Volt. Nem volt. – Hiányoztál… – Morogtam, homlokomat az övének döntve. Mindennél jobban. Az életnél és a józanságnál is. HA-HA. A nyakába hajolva csókoltam meg, miközben megcsonkolt ujjaim vércsíkot húztak maguk után fellógatott alkarjától kezdve, a mellén át egészen a derekáig, míg nem combjait megragadva vontam közelebb magamhoz. Alig értem hozzá a húsához, mégis kétrét görnyedtem a fájdalomtól. Itt volt! Véégre!



avatar
Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: everything is beautiful [16+/18+] •• Hétf. Aug. 08, 2016 10:53 pm ••



Széthasad a tér és idő – vadul pulzáló szívvel, levegő után kapkodva, FULDOKOLVA szökellek bele az én egyetlen pudingom karjaiba. Önkívületi állapotban lebegek. Élek. Meghalok. Újjászületek. Itt vagyok. Itthon vagyok. Ó, MISTAH J! Imádattól részegülten, tébolytól és extázistól remegve feszülök neki a testének. Húsom a húsába mar, ahogy az ujjbegyeim kínkeserves lassúsággal végigszánkáznak azon a csodás arcvonalán. Meglehet, hogy a lendülettől egy egészen kicsikét a falnak esünk – ha-ha –, ám mindez mit sem számít immár, hogy apuci erős és oltalmazó karjai ölelnek magukhoz ISMÉT, annyi idő után. Combom csörgőkígyóként csavarodik a dereka köré, ezzel mintegy féktelen vehemenciával veszem birtokba szívem egyetlen vágyát – Mistah J! Mistah J! Mistah J!; az egész lényét és Őt magát. Fogaim az ajkát tépik, miközben a dobhártyámban valamiféle zavaró háttérzaj dübörög. Szakadatlanul és minduntalan.
- Harley Quinn elszabadult!
És csókolóm. Úgy csókolom, mintha ez volna az első…
- Harley Quinn Joker cellájában! Riadó!
És csókolom. Úgy csókolom, mintha ez volna az utolsó…
Illanva tűnik el a pillanat, a tökéletes idill, mintha soha nem is létezett volna… Létezett egyáltalán? Ha-ha. Akár a veszett vadállat, aki éppen a kölykéért küzd, úgy őrjöngök én magam is, ahogy valósággal kitépnek az én egyetlen pudingom kezei közül. Minthogyha a világomat tépnék apró cafatjaira! Rabláncaim még a csuklóimon csüngnek, amikor szétrebbenünk – tétován nyúlok utána, akárcsak valami reménytelen álom után, amit soha el nem érhetek, bármennyire is próbálkozok. Az előbb még őt, most meg már a levegőt markolom… HAA! Ha-ha. Tüzes, sajgó sebként lobban lángra bennem a SZILAJ, fékezhetetlen harag, amely szinte megszelídíthetetlenül uralkodik, s generálja a káoszt. Pusztít, rombol és feléget maga körül mindent. Talán egy parányit elvesztettem az eszemet, meglehet, de hát mind őrültek vagyunk egy kicsit, amikor szerelmesek vagyunk, nem igaz? Bestiális vicsor húzódik aztán a szám szegletébe, ahogy a következő pillanatban engedek a rothadó lelkem mélyén szunnyadó ösztönnek, és hagyom, hogy elszabaduljon bennem, avagy sokkal inkább kiszabaduljon belőlem apuci pici szörnyetege. Ha-ha. Olyan ez, mint egy kényszerű vágy, egy szükség, aminek eleget kell tenni, máskülönben szüntelenül csapkod, csattog idebent a mellkasomban. Őt követeli… a szívem… Minden dobbanásával, minden impulzusával egyre akaratosabban, egyre erőszakosabban követeli a társát, akitől oly’ alávaló módon megfosztották – nem is egyszer; rengetegszer! Vigasztalhatatlanul üvölt a másik fele után ez a csorba, megtépázott szív… a rothadó lelkem mélyén. (…) Észveszejtő gondolatok közepette borulok végül a földre, miután sikeresen kiszabadítom magamat az engem fogva tartó, ráncigáló kezek közül. Hangos csattanás jelzi, ahogyan térdre hullok – közvetlenül az én drága pudingom előtt. Ha-ha. Kiélvezem hát a pillanatot, hogy egyetlen másodperc erejéig nem velem foglalkoznak a cellában tartózkodó őrök, és odakucorodok Mistah J lábához. Kúszva-mászva, ha-ha. Míg a cella köré mindeközben számtalan őr gyűlik még, amolyan erősítés gyanánt. Nem foglalkozom velük. Nem foglalkozom semmivel. Mert az, hogy a bilincsbe borult kezeim az én pudingom lábát kulcsolhatják át… Mit is mondhatnék? Nem evilági örömmámor burkolja ködfátyolba az elmémet. Minden rózsaszín és kék. És zöld. Zöld. ZÖLD! Óvatosan kapaszkodok bele a nadrágja szárába, mégis olyan erősen szorítom magamhoz, mintha csak az életem múlna rajta. Ha elengedem, akkor minden bizonnyal belehalok… Háborgó lelkem valamelyest mégis megnyugszik, amint a fejemet az oldalának dönthetem. Lehunyt szemmel, a világmindenség összes nyugalmával, és a világmindenség összes kétségbeesésével dörgölöm az arcomat a nadrág durva anyagához. Ólomnyi súlyként nehezedik mellkasomra az idő – mert tudom, hogy a következő pillanatban véget ér. De addig is… ez az egyetlen másodperc még a miénk! Ennek tudatában pedig forró, nedves könnycsepp szánt végig az arcomon. Aztán még egy. És még egy. Csakugyan könnybe lábadnak a szemeim, ahogy egyre inkább közeledik a búcsúnk végzetes pillanata. Mentsvárként szorítom magamhoz Mistah J lábát – menthetetlen ragaszkodással a mozdulataimban. Hozzá láncolom magamat! „Engem innen el nem visznek” címszó alatt morgok rá a smasszerekre, akik időközben mintha egyre többen lennének a cellában? Huh? Sebaj, én annál erőteljesebben kapaszkodok apuci lábaiba, még az államat is belevájom a húsába, csak hogy lássák, MI KETTEN ÖSSZETARTOZUNK! Ha-ha-ha! Elég őrült, ugye?
Könnyáztatta szemeim mégis derűsen, már-már pimaszul csillannak fel, amint az én pudingom rám szegezi a tekintetét. Összeforr a pillantásunk. És hirtelenjében minden olyan könnyednek tűnik, mintha lebegnék. Mert hiába, hogy az őrök mostanra már teljes mértékben körbevettek minket, mégis a tudat, hogy most már nem kell többé félnem, mert APUCI VIGYÁZ RÁM, földöntúli nyugalommal tölti el minden egyes idegvégződésemet. Aww. Kislányos kuncogás gurgulázik elő a torkom mélyéről, amely kisvártatva ideglelő vihogássá korcsosul a pillanat hevében, mihelyst az események váratlan fordulatokat vesznek. Nem mintha én nem figyelmeztettem volna őket előre…! HA-HA.
Hirtelen csontokig hatoló borzongás hasít bele a gerincembe, ahogy az ujjai a bőröm felszínét súrolják. Mélyreható, ösztönszerű reakció érkezik erre válaszul; megbabonázva – önkívületi állapotban – dörgölöm arcomat Mistah J csodálatos tenyerébe, lehunyt szemekkel, teljesen átszellemülve. Ha-ha. Szinte mámorító vehemenciával száguld végig a testemen ez a jóleső reszketés. Mondhatni, a lábujjamtól kezdve egészen a fejem búbjáig lezsibbadok, miközben továbbra is töretlen lelkesedéssel szorongatom az én drága pudingom lábát – féltve, óvva, őrizve. Ó, csak nehogy megsérüljön! Vagy inkább nehogy ők megsérüljenek…? Ha-ha. Én tudom, te is tudod. Nagy, naaagy bajban vagytok. MEGSZÍVTÁTOK! Ha-ha. Ugyanis senki sem érhet fel a Bűn Koronázatlan Bohóchercegének, GOTHAM KIRÁLYÁNAK aljasságához és zsenialitásához! Torz röhögés buggyan ki belőlem eme észveszejtő gondolat következtében, ám alighogy elmerülök dagonyázni beteg elmém posványában; máris kezdetét veszi az igazi móka. Ádáz tekintettel nézem hát végig a kibontakozóban lévő műsort, és mire a csattanó következne, én magam is becsatlakozom a mókázásba. Ha-ha. Térdre, taknyok, Gotham királya áll előttetek, ha-ha! És csakugyan térdre kényszerítem őket. Néhányukat. Persze ahogy kiütök kettőt, másik három jön a helyére – sáskajárást imitálva özönlenek s lepnek el végül minket. Voltaképpen már eddig sem voltam túlságosan az erőm teljében, hála annak a fenséges elektrosokk-terápia csomagnak, amivel megajándékoztak az Arkhamba való visszatérésem alkalmából. Vagy éppenséggel… annak a tiszteletére! Ha-ha. Magamhoz képest azonban nagyon hamar a padlóra kerülök. Szomorú, nemde? Természetesen nem különösebben zavartatom magamat miatta, elvégre még innen is képes vagyok önfeledten kacarászni és vihogni apuci fenomenális munkássága, avagy az áramütést nem igazán toleráló smasszer fennkölt mozdulatai láttán. AwwHHWw, Mistah J mellett az élet csupa, CSUPA móka és kacagás!
- Hát nem ő a legnagyszerűbb férfi a világon?! Hahha! Aww, nézzétek milyen csodálatos! Ugye, hogy igazam van, srácok? – visítom bele egyszerre két fazon képébe is, akik éppen rajtam terpeszkednek. HAHAHHA! Mintha közben én is rángatóznék… Meglehet, hogy ismételten megajándékoztak egy tréfás kezelés-csomaggal? Ha-ha.
Élesen vájódik a húsomba a lánc, ahogy szédelegve, félig kúszva-mászva a folyosó padlózatán haladok végig a cellasoron. Mindenfelé megvadult rabok arcát látom. És az őrületet a szemeikben, meg a sajátoméban – a tükörképemben. Ha-ha. Én meg csak röhögcsélek, megtébolyodott tudatom minden eszelős gondolatmenetével – őrjöngve röhögök. Nagyjából úgy, mint a sakál, aki megveszett.
- Hová visztek minket, fiúk? Csak nem masszásra? – HA-HA. Nem mintha nem masszírozták volna már eleget az agyamat…
Utam során némelyik cella üvegének tisztességgel neki is fejelek, ha-ha, hogy ezzel is közelebbi ismeretséget teremtsek a többi rabbal. – ŐŐŐRÜLT, MI? – Persze elrángatnak onnan. Az összes kedves arctól… Mindenhonnan elrángatnak, HAA! Voltaképpen egymást rángatjuk oda-vissza, mint a kötélhúzásnál, csak ez esetben én vagyok a kötél – vagy sokkal inkább a láncok (?) – rosszabbik végén.
Egy szúrós, vegyszerszagú részlegre érkezünk. Homályosan ugrálnak előttem a képek, ahogy tátott szájjal és duplájára nőtt pupillákkal körbepillantok a helyiségen újra és újra. Elmosódott, torz hangként hallom a saját nevetésemet. Lassú és vontatott körülöttem a világ. Ha-ha-ha. Aberrált, fájdalommal teli üvöltésem csak úgy visszhangzik a szürkévé rozsdásodott, retkes – egykoron fehér – csempékről. Jéghideg víz zúdul kiszolgáltatott, védtelenül hagyott, lecsupaszított testemre. Kikötözve, a mocskos falnak szegezve eresztik rám azt a mérhetetlen erejű bűzös, fertőtlenítőszaggal keveredett vizet. És csakugyan jegesen tép húsomba a kín, a csontokig hatoló gyötrelem, miközben ezzel egyidejűleg leszaggatják rólam az elmegyógyintézet rabruháját is. Visítva röhögök fel, ahogy a svung valósággal hátrafeszíti az egész testemet – a mocskos csempének feszülve próbálok egyensúlyozni, hogy a lábaim ki ne essenek alólam a lendülettől… de hupszi… már késő…! Vihogva rogyok össze, térdeimet szórakozottan magam alá húzva.
Leállítják a slagot. Hárman lépnek oda hozzám.
- Tudtuk, hogy úgyis el fogsz jönni a te pudingodért. Amennyire dögös, annyira buggyant… Miért mindig a legjobb csajok az őrültek? – Nem figyelek a mondandójára. Mindazonáltal azt viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, ahogy a meztelen derekam fölé emeli, majd pedig a csupasz húsomba mártja azokat a gusztustalan, virsli ujjait. Lusta vontatottsággal mozdulok, és bestiákat megszégyenítő vicsorgással, keserű mosollyal az ajkam szegletében lendítem a lábaimat. Feltett szándékom ugyanis kitörni a nyakát, függetlenül attól, hogy a kezeim továbbra is bilincsbe verve, a falhoz láncolva csüngnek a fejem felett. Csakhogy a másik kettő elkapja a lábamat, mielőtt még a harmadik nyakába pakolhatnám őket. Két irányból szorítják le, és tesznek ezzel szinte harcképtelenné teljes egészében. Ha-ha. Kínomban nevetgélni kezdek. – Na, ki akarja felpróbálni Joker nőjét? – Mintha a szavait nem is a többiekhez, hanem hozzám intézné, végig a szemembe néz, mialatt a hajamnál fogva állít talpra. Illetve mit nem mondok, hiszen ketten fogják a lábamat, ha-ha! De ahogy a hajamba tép, fogaim erőteljesen csattannak; a keze irányába kapok – majdhogynem meg is harapom. Majdhogynem! Tehetetlenségemben újfent nevetés kezdi rázni a vállaimat. Elkapja az állkapcsomat. Arcon köpöm. HA-HA. Aztán az egyik pofon követi a másikat… – Ez aztán az őrült jó bige!
Kábultan veszem tudomásul, hogy már a bugyim sincs rajtam. Ha-ha?
Aztán előkerül egy kés is.
A mellem alatti tetoválás irányába nyúl vele. JOKER TULAJDONA.
A penge éle a hullasápadt bőrnek feszül, majd éles fájdalom hasít a tudatomba.


avatar
✻ tartózkodási hely :
HA HA LAND {Gotham}
✻ foglalkozás, hobbi :
The C l o w n Herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: everything is beautiful [16+/18+] •• Pént. Aug. 05, 2016 12:00 am ••




Feszített. A mellkasomra nehezedő súlyos teher megroppant, dobhártyát repesztó szilánkos csörömpöléssel roskadt össze. Elhaló, dobogó szervembe tőr fúródott saját számba felbuggyanó vörös szövetemben fuldokoltam, kapkodtam az ÉLTETŐ levegőért. HA-HA. Itt van! EZ NEM KÉPTELET VOLT, HANEM A VALÓSÁG KEGYETLEN VALÓSÁGA, amely szertefoszlóbb és elviselhetetlenebb olt bármely képzelt illúziónál – a gyötrelmes halál maga. HA-HA. A valóság nem volt több, mint poshadt láp hullavölgyökkel és döghegyekkel, felettük örvényként kavargó dögkeselyűkkel, mögöttük pedig pusztító tűz. HA-HA. A világ lángokban. A föld felszínével egyenlő. Őrült kacajra emlékeztető mennydörgés szakítja kettő a leülő port, amely hamu formájában telepszik a tájra. HA-HA. Mindent átitatott a bűz, melyben pusztán szeszélyes illanás volt az ÉN kis PITÉCSKÉM hányingert keltő édes vattacukor illata. HA-HA. Megrögzötten, egy eszelős tekintettel bámultam. HA-HA. A valóság volt, szemem mégsem rezdült. Az Ő megtéveszthetetlen jelenléte lengett körbe, elfajzott vírusként telepedett meg testemben, mégis az Ő összeomló szempárjában tükröződött vissza az egész poshadt világ, amely ezúttal önmagába roskadva, omladékként hevert a földön. Még! HA-HA. Az Ő szenvedése az enyém volt. ÉREZTEM A FÁJDALMÁT, ami a testembe vackolta magát mintha bennem lelt volna menedékre és lusta dörgölőzéssel kényeztetett. HA-HA. Intenzíven lüktetett ereimben hiányának mételyező keserve és jelenlétének még annál is fanyrabb gyötrelme. Boldogtalan nevetés bukott fel belőlem. Egész testemet rázta, mégis inkább letört vállaim remegtek. A tudat, hogy eljött értem azzal a FELTETT SZÁNDÉKKAL, hogy KISZABADÍTSON savként égette át magát agytekervényeimen – kacagtam, mert képtelen voltam megérteni. Szerelem. HA-HA. Megenyhülő tekintettel néztem az ÉN kis PITÉCSKÉMRE; az elevensége, a puszta jelenléte élettel töltötte meg megviselt testemet, azonban A FÁJDALMÁBÓL éhező fenevadként lakmároztam. Éreztem a hányingert keltő bosszúvágyat és az inaimban húrként feszülő, izzó gyűlöletet. Oh, már nem kell sok… CSAK EGY EGÉSZEN KICSI.
Most már mindent TÖKÉLETESEN és TISZTÁN láttam. Nem az öntudatlan őrület vezérelt – oh, ugyan! – hanem annál sokkal, SOKKAL rosszabb; a kegyetlen, TUDATOS téboly VÉÉGRE visszanyerte uralmát. HA-HA. Nem is csoda, hogy kegyetlen vicsorra húzódott szám szeglete. Oh…! Hamar vége lesz ám ennek a KELLEMETLEN NYARALÁSNAK! HA-HA. Sokkal hamarabb, mint szeretném. HA-HA. Itt volt az ideje annak, hogy visszakapjam a vágyott életemet – az életünket – amit az elmúlt időszakban önfeledten éltünk, míg egy óriás denevérnek öltözött szuperhős MINDENT TÖNKRETETT. Oh, Batman, Batman, Batman! A mi romantikánknak sincs még vége. A java még csak most kezdődik. HA-HA. A jól megszokott luxus és kényelem volt az, amelyre szükségünk volt; a csillogás és a körülöttünk lévő SZÜNTELEN felhajtás. HA-HA. Harley, az ÉN kis PITÉCSKÉM, kiszabadít. Ennek ténye önmagában elég volt az, hogy pontosan tudjam, hogy azt követően hogy magunk mögött hagytuk Arkahmot mi tévők legyünk. HA-HA. HA-HA. Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy nem terv nélkül érkezett ide – UGYAN! Az ÉN kis PITÉCSKÉM, UGYAN alkalomadtán FELELŐTLEN volt, azonban az elmúlt évek alatt TŐLEM tanult – HA-HA; pontosan tisztában volt a helyzettel éppen csak a megfelelő ALKALOMRA várt, elvégre a JÓ KOMÉDIÁBAN a tökéletes időzítés volt a legpontosabb – nem érkezhetett azonnal, hiszen máskülönben hová lett volna a várakozás ÉLMÉNYE és a VIHAR ELŐTTI CSEND kellemes feszültsége. Úgy bizony! Szükséges kellemetlenség volt! MÉG EGY KICSI MÓKA, elvégre csak most érkezett – nem kell a sietség. HAJSZA-HAJSZA! Hová ez a rohanás? SEMMI ÉRTELME. Mindazonáltal szavai szinte el sem jutottak tudatomig. A hiánya kopár sivataggá tett; az élet alig porzott testemben, kiszáradtam – nem volt mi megtöltsön, nem volt mi enyhet adjon a tikkasztó semmiségben; nélküle nem létezett számomra oázis. Dévaj jelenléte bennem lüktetett. Csillapította az őrületet, ugyanakkor táncba hívott egy másikat; érintése nyomán, mintha ujjaimat metszette volna húsának lágysága. A LEGFONTOSABBAT érinthettem számomra oly' hosszú időt követően. Emésztő érzés volt. Kifordított magamból. Az örömöm jelentőségteljesen elvakult fellángoló dühöm mellett pokoli tűzbe zárva testemet. Ugyan tervvel érkezett, mégis porrá zúztam volna csontjait és kéjes örömmel nyúztam volna le bőrét, mert ilyen VESZÉLYNEK TETTE KI MAGÁT, azonban mégis a falnak simulva elégedett sóvárgással élveztem jelenlétét. Az üveg ellenére éreztem nyelvét az államon, míg rágógumi illatú leheletét a számban. Megfosztottam a levegőjétől.
Ujjaim az övébe kulcsolódtak.
– Tudom, Harley, tudom! – BIZTOS voltam benne, hogy innentől kezdve hamarosan egy ÚJ, csodálatos világ fog RÁNK köszönteni. HA-HA. Azonban a következő pillanatban a valóság valósága KEGYETLENÜL hasította fel az idill áttetsző léplét. Az ÉN kis PITÉCSKÉMBE vezetett áram még ENGEM is szíven ÜTÖTT. HA-HA. Az üvegnek esve néztem az előttem kibontakozó jelenetet, s lassan kibontakozó gyűlölet és harag itta magát a szöveteimbe; erőteljesen pulzált – mint eddig még sohasem. Vadállati őrjöngéssel estem neki az üvegnek; egy oroszlán üvöltésével téptem szét tulajdon mellkasomat megfeledkezve a tudatosságomról. HA-HA. Mit számított ez? HA-HA. Az ÉN kis PITÉCSKÉMET kizárólag NEKEM volt JOGOM bántani, SENKI MÁSNAK. HA-HA. Itt volt az ideje, hogy az itt lévő őrök is újfent megtanulják azt, milyen amikor felbosszantanak. Fékezhetetlen mellkasomból bugyogott fel az épületet keresztülszelő kacagás. Az, hogy jelen pillanatban NEM volt ütőképes kártya az ujjaim között MÉG korántsem jelentette azt, hogy ne tudtam volna előhúzni semmit ingemből idővel – és ha az érzés megérik, majd kirobban minden MÉG PUSZTÍTÓBB LESZ. HA-HA. Így ezúttal sem nélkülözve a látogatóimat osztottam meg velük figyelmes érveimet, miszerint a családjuk NAGYON, NAGYON FOG SZENVEDNI a nem is olyan távoli jövőben. HA-HA. Oh, elbizakodtam volna magamat?! UGYAN! UGYAN! Hiszen ez nem több, mint játék. EGY RENDKÍVÜL MÓKÁS JÁTÉK. S az igazság tulajdonképpen az, hogy meglehetősen VISSZAFOGOTTAN közöltem a tényeket. UGYAN! Fölösleges erőszak lett volna és mint ahogyan azt tudjuk az erőszak, erőszakot szül. HA-HA. Micsoda bölcselet! Ámbár persze, ŐK ezt a tanácsot NEM FOGADTÁK MEG. Komoly hiba! Ezért hát kezdetnek itt volt az ideje, hogy VISELJÉK A KÖVETKEZMÉNYEKET. OH, félreértés ne essék egyelőre nem az én szerepem következett, hanem az ÉN kis PITÉCSKÉMÉ. Mintha az áramütés feltöltötte volna. HA-HA. Ezek a buta őrök! Elfelejtették, hogy milyen MESÉS kezelésben volt része? Az Ő kis JÁTÉKSZERÜK elhanyagolható volt az ENYÉM mellett – mármint amikor még kénytelenek voltunk orvos-páciens játékot játszani. HA-HA. Átverekedte MAGÁT azon a NÉHÁNY őrön, akik TÚLONTÚL alábecsülték az ÉN kis PITÉCSKÉMET. Úúúúúgyszintén komoly hiba! HA-HA.
Kitárt karokkal vártam az ÉN kis PITÉCSKÉMRE.
– Oh, gyere apucihoz, Pitécském! – Fültől fülig érő vigyorral invitáltam magamhoz rekedt mély hangon. TÖBB SE KELLETT, HA-HA. Suhant felém, mégis olyan volt mintha az örökkévalóságba dermedt volna a pillanat, mintha SOHASEM értem volna el Őt. Talán így is történt. HA-HA. Hiszen alighogy megérinthettem már NEM VOLT A KEZEIM KÖZÖTT hiába csavarodott testünk egymás köré és égett egész testem, olyan lázban hogy csontjaim hamuvá égtek. Szeszélyes idill volt pusztán, hogy magamhoz húzhattam. Egy kezem a combján, másik a derekán. Magamba akartam fojtani. Vad hévvel, szilaj elszántsággal követeltem azt, ami az ENYÉM volt; őt magát. Zabolázatlan elánnal téptem ajkait, szorítottam ki belőle az életet, míg nem ki nem tépték a kezeim közül. Üres döbbenettel álltam a cellámban.
Hűvös, ugyanakkor ördögi dühvel üvöltő tekintettel meredtem az őrökre. Hamarosan holt lelkekkel fognak hálni. HA-HA. EJNYE-BEJNYE, SZABAD EGYÁLTALÁN ILYET? HA-HA. Elvenni APUCI LEGÉRTÉKESEBB KINCSÉT? HA-HA. Őrült kedéllyel néztem le az ÉN kis PITÉCSKÉMRE, aki szorosan a lábamba kapaszkodva vihorászva nézett fel rám. Nem édes? Hátborzongató kiegyensúlyozottsággal fodítottam vissza tekintetemet az őrökre. Nem különösebben érintette meg a lelki világomat az a tény, hogy EZÚTTAL – Harl szavaival ellentétben – bizony LEHETSÉGES, hogy egyelőre MI voltunk NAAGY bajban. HA-HA. Persze, nekik még fogalmuk sem volt. HA-HA. Az őrökre függesztettem szemeimet, míg megkerültem az ÉN kis PITÉCSKÉMET, hogy finom mozdulatokkal – ahogy azt egy hölgyhöz méltóan illik, HA-HA – megigazítottam megtépázott copfját.
– Gondolkozzanak, uraim! – Vetettem fel az esetleges lehetőséget, ámde TERMÉSZETESEN nem mutattak hajlandóságot arra, hogy VÉGIGHALLGASSANAK. Micsoda pech! Az erőszak ezúttal is győzelmet aratott az ÉSZ felett. HA-HA. Az emberi gyarlóság és mániákus dominancia ide vezet; eredménytelenséghez, pedig – BECSÜLETSZAVAMRA – ezúttal TÁRGYALNI szerettem volna. HA-HA. Ugyan, minek? HA-HA.
Az őrök a nyaralóm előtt sorakoztak fel – tömörültek; szinte majd' bezuhantak az ajtón mégis TÜRELEMMEL várakoztak. UGYAN, MIRE? HOGY MAJD ŐRÜLTSÉGET TESZEK. HA-HA. Hamarosan. Feszült mozdulatlanság telepedett meg a cellában. Mindenki arra várt, hogy ÉN vajon mit lépek – sajnálatos módon ezúttal kénytelen voltam felfedezni, hogy jelentős túlerőben voltak, elvégre egyetlen játékszerem sem volt itt, mint ahogyan Jonny barátom is VALAHOL MÁSHOL KÓVÁJGOTT. Hol van az is, amikor ilyen MÉRHETETLEN szükség lett volna rá? OH! TUDOM, valamelyik fenti cellában rohadt. HA-HA.
Az ÉN kis PITÉCSKÉM orcáján végigsimítva léptem előre.
ITT VOLT AZ IDEJE VALAMI ŐRÜLTSÉGET TENNI. HA-HA.
A foszló anyagú, bűzös párnát megragadva hajítottam az egyik őr arcába, aki nem számítva emerre a RENDKÍVÜLI mutatványra nézett bambán maga elé még azt követően is, hogy a kezéből könnyedén csavartam ki gumibotot és ragadtam meg az övében lévő EGYETLEN IGAZÁN HASZNOS TÁRGYAT, a sokkolót. HA-HA. Játszunk egy játékot! Vajon, ki bírja jobban mint Harl? HA-HA. Az esélyek bizony kiegyenlítettek voltak. HA-HA. A kérdés pusztán az volt, hogy ki számára? Elhajolva egy gumibot elől, ütöttem le a sajátommal egy másik őrt majd kapott a következő egy kis áramot a nyakába. HA-HA. Hoppácska! Egy kissé mintha elállítódott volna! Heringként rángatózott a földön, olyan volt… mint akit megcsapott az áram. HA-HA. Az őrök azonban egyre inkább özönlöttek be a magánterületemre megsértve ezzel minden létező jogomat, mivel Harleen korábban azt mondta, hogy még nekünk is vannak jogaink. HA-HA. Ezt határozottan jelenteni kell! ÖZÖNLÖTTEK, mint a sáskák… elleptek mindkettőnket… A küzdelem hiába való volt, nem volt elég másra mint arra, hogy rabláncon rángassanak végig az épületen, megaláztatva a többi rab szeme láttára, akik őrjöngve huhogtak.
Megálltunk.
A fertőtlenítő cefre szaga mosta orromat.
– Itt az ideje, hogy eljátszunk mi is a TE kis PITÉCSKÉDDEL…


avatar
Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: everything is beautiful [16+/18+] •• Szer. Júl. 27, 2016 6:50 pm ••



Mosolyt festettem az arcomra, pedig a szemeim könnyben úsztak. Mosolyt festettem az arcomra, csupán a lelkem üvöltött némán… Némán és kétségbeesetten a másik fele után. Kínkeservesen, akár az anyaoroszlán, akit megfosztanak a kölykétől. Mosolyt festettem az arcomra, mert mégis ki kíváncsi egy szomorú bohócra? Mosolyt festettem az arcomra, minden áldott nap – nem számított, hogy egy lepukkant kis motelszoba mosdójában vagy a csatornavíz tükörképében tettem. Ugyanis megtettem. Minden áldott nap megtettem. Érte, érte tettem! Mindvégig reménykedtem, hogy majd magától, nem is olyan sokára az én pudingom úgyis visszatér hozzám, mint ahogyan eddig mindig tette. Viszont titkon mégis vigasztalhatatlanul számláltam a napokat, a heteket, a hónapokat…! Nem jött. Nem tért vissza. És minél több idő telt el, annál erősebben, annál idegtépőbben éreztem a változást a zsigereimben. Merthogy ezúttal mindenünk odalett: a fegyverek, az ékszerek, a pénz, az egész vagyonunk, a szövetségeseink, az ellenségeink, és ami a legfontosabb… Mi magunk is. Annyira távolinak tűnt számomra a valóság, hogy már-már kezdtem azt hinni, hogy tulajdonképpen sosem szabadultam ki a börtönketrec rácsai mögül. Elvégre rab voltam én magam is, hiába voltam szabad – láncokra vert a pánik és a félelem korcs elegye. Ádázan feszült neki bordáimnak a lényem mélyén lüktető késztetés, a kényszer, hogy TENNEM KELL VALAMIT. Ezért hát mosolyt festettem az arcomra. Rúzzsal. És vérrel. HA-HA-HA! Önmarcangolt, nyomorú porhüvelyem ékes bizonyítékaként szolgált a tébolynak; hamarosan az őrület melegágyává vált. Márványszerű, hullasápadt húsomba karcolt, néhol beleégetett billog szemléltette csak igazán az elmémben zajló háborodottság mértékét – még több szívecskével kombinált Puddin’ és J betű jelképezte az elhivatottságomat és rendíthetetlen, meginghatatlan hűségemet az én drága pudingom irányába. ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ! Tudom jól, hogy nem volt velem, de én mindvégig hallottam a hangját. Azt a csodás, páratlan, SZÍVET SZAGGATÓ – ha-ha – hangját! Idebent, a tudatomban, a gondolataim között – velem együtt sírt, és velem együtt nevetett. Egy része mindvégig velem volt. Mégis, mégis (!) rendületlenül vártam, hogy a lábai végre hazavezessék hozzám. Aztán meguntam a hiábavaló várakozást, és inkább eljöttem érte én magam. Ha-ha. Elég őrült, mi? Szilánkosra törött, darabjaira hullott elmém még épségben maradt részével – ami voltaképpen nincs, ha-ha – tervet eszeltem ki. Eszelősen zseniális tervet! Olyasféle nagyszabású és ÖRDÖGI tervet, minek hatására még apuci is elégedetten csóválná a fejét, hogy milyen tökéletes kis szörnyeteget szabadított erre az őrülettel teli világra. Ha-ha. Mindenki azt hiszi, hogy azért törtem be az elmegyógyintézet területére, hogy kiszabadítsam az én drága pudingomat. És noha volt már erre példa nem is egyszer a mi rapszodikus bohóctörténetünk során, jelenlegi helyzetemből kifolyólag igencsak kudarcra ítélt próbálkozásként debütáltam volna egy ilyen ostoba, ostoba cselekedettel. Nem, ezúttal okosan kell csinálnom – nagyon, NAGYON okosan, mivel csak egyetlen lehetőségem van. Nagyban kell most játszanom, mert ezt az egyetlen lehetőséget bizony nem szúrhatom el. Ezért odadobtam mindent; mindenemet, amim csak volt. Nos, megvicceltem mindenkit, tudniillik a célom eleve az volt, hogy elkapjanak, ha-ha-ha!
A tudat, hogy kisvártatva már ezek az átkozott falak sem fognak tudni minket elválasztani egymástól, némileg kárpótol azért a mérhetetlen fájdalomért, amit az én drága pudingom láttán kénytelen vagyok átélni. Ha tudtam volna – Ó, ha csak egy kicsit is sejtettem volna! –, hogy ennyire megváltozott a helyzet idebent. Ha tudtam volna, hogy ennyire embertelenül bánnak vele azok a SZÖRNYETEGET (!!!), akkor természetesen sokkal előbb eljövök érte, hogy kiszabadítsam. Valószínűleg nem számított volna az sem, hogy eszetlenül vágok bele, mint valami dúvad, bármiféle előre kigondolt tervezés nélkül. Durcásan, hirtelen felindulásból – pontosan úgy, ahogyan az imént is cselekedtem, amint megláttam Őt. Őt és a sebhelyeket… az arcán… a kezén… a lelkén. Bántották őt. ŐT BÁNTOTTÁK! Azt, aki mindennél többet jelent nekem. A legféltettebb kincsemet. Az egész világomat…! Bántották. Bántották, bántották, bántották – mantrázom magamban szakadatlanul. És ekkor bennem is csakugyan összetörik valami. Valami végzetes. Valami visszafordíthatatlan… Mindnyájan itt fogtok megdögleni, ha-ha-ha! Görnyedve roskadok össze az üvegcella előtt – kocsonyaként remegő lábaim mindössze eddig bírták a szolgálatot, majd készségesen megadták magukat a szenvedésnek. Hangos koppanással érek földet, ahogy a térdkalácsom a jéghideg padlónak csattan. A levegővétel hirtelenjében nagyon nehéz feladatnak bizonyul; nem akar távozni a tüdőmből az, ami odabent rekedt. De újabb adag oxigént sem hajlandó befogadni a helyére. Dühödt nyilallással a szívemben pillantok rá… bele azokba a csodás acélszürke szemekbe. Arra gondolok, hogy mennyire elviselhetetlen volt minden egyes lélegzetvétel nélküle. A hiányába kis híján beleőrültem! Ha-ha. Dobhártyaszaggató gurgulázás-szerű nevetés formájában kezdek el fuldokolni. Mindeközben a tenyerem még erőteljesebben feszül neki a minket elválasztó üvegfalnak. És amint az én drága pudingom közelebb merészkedik hozzám, nem bírom tovább; beteges rajongással, menthetetlen ragaszkodással, vigasztalhatatlanul dörgölöm oda az arcomat az üvegnek. Vontatottan, fájdalmas lassúsággal húzom végig a nyelvem hegyét Mistah J arca előtt, mintha csak őt nyalogatnám ezzel a jellegzetes, nőkhöz nem méltó, felajzott, MÁNIÁKUS – ha-ha – vigyorral a szám szélén, holott az átlátszó üvegfal továbbra is pofátlanul kettőnk közé áll. Aztán kétségbeesett éllel a hangomban, pánikszerűen nyögöm ki a nevét. Újra és újra.
Hangja, akár a jégszilánkokra csurgatott méz – visszaránt a valóságba. Bekebelez. És fogva tart… egy egész életen át. Még mindig megborzongok az erejétől.
- Itt vagyok, én vagyok az, Puddin’! – Olyan gyengéden simítok végig ujjbegyemmel a bőrének felszínén, hogy az már szinte földöntúli extázissal és csontokig hatoló fájdalommal jár. Mert fáj az, hogy ennyire gyengédnek kell lennem, amikor a legszívesebben beköltöznék a bőre alá, és egészen a szívéig rágnám magamat. De annyira félek – mi több, valósággal rettegek! – attól, hogy mi van akkor, hogyha csak egy leheletnyit is erősebben feszül neki az én húsom a húsának. Nem, nem lehet! Nagyon kell vigyáznom rá, hisz’ ő az én legféltettebb kincsem! Ezért hát féltve, óvva, őrizve érintem. – Egyet se félj, Mistah J, most már minden rendben lesz! Eljöttem érted, hogy kiszabadítsalak…
Azonban alighogy befejezem a mondatot, meglepetésszerűen válok az újabb áramütés áldozatává. Ha-ha. Ketten próbálják leszorítani a testemet a földre, míg én feszengve vergődök az áramütés által rám erőltetett, s ezúttal a legkevésbé sem kívánatos röhögéstől. Keserves vihogásom tébolyult kacajjá torzul, miközben mindenem az idegsejtjeimbe vezetett áramtól vonaglik. Önfeledt rángatózásom közepette azért érzékelni vélem a külvilág apró kicsiny meglepetéseit – mármint az áramütésen túl, ha-ha –, mint például, hogy két újabb őr csatlakozik az előző kettőhöz, és… végre megtörténik a csoda. Valóra válik mindaz, amire eddig vágytam. És vártam. (…) Kinyílik a cella ajtaja. Abban a pillanatban pedig mintha az egész világ egy másodperc töredéke alatt megállna. Az idő megfagy körülöttem. Semmi sem mozdul. Senki sem lélegzik. Csak a szívdobbanásomat hallom. Aztán már azt sem. Lassított felvételként tárul elém a kép, ahogy megnyílik előttem az ösvény az én egyetlen pudingom felé. Hirtelen színtiszta örömmámor szabadul el a bensőmben. Ó, MISTAH J! Színtiszta, nyers örömmámor, mely szétfeszíti az egész mellkasomat, ahogy könnybe lábadnak a szemeim a felismeréstől. Eljött hát az idő…
Lélegzetvisszafojtva mozdulok. Rabláncaim acélosan csattannak a fölém tornyosuló férfi állkapcsának, ami aztán valamiféle furcsán fülsértő reccsenést hallatva törik el. Vélhetőleg. Semmi sincs ugyanis, ami ebben a szent pillanatban vissza tudna tartani. Senki és semmi az égvilágon! Bestiaként rúgom le magamról azt a két senkiházit – megfeszült izmokkal és az áramütés utóhatásaitól enyhén vihogva szabadulok el, mint valami megátalkodott fenevad. Ha-ha. És valóban… olyan észveszejtő vehemenciával török utat magamnak, mintha éppen az életemért küzdenék; szinte felöklelve a cella ajtajában ácsorgó őröket, úgy vetődök oda, ODA… ahol az én helyem van. Azaz közvetlenül apuci mellé. Ha-ha.
- PUDDIN’! – Kislányos lelkesedéssel és nagy lendülettel ugrok bele Mistah J nyakába, miután megbizonyosodtam arról, hogy a csuklóimra szoruló bilincsek biztonságosan kikerülik őt anélkül, hogy bármiféle kárt tennének benne a vehemens mozdulatom következtében. Végül pedig kiéhezett vadállatként csapok le rá.  És ahogy az ajka az ajkamhoz ér, az én háborgó lelkem is békére lel – üresen kongó tizennégy karátos szívem most ismét megdobban. Életre kelt engem. Ragyogó gyémánttá avanzsálok mellette. Aww. Hát mi ez, ha nem színtiszta SZERELEM?!
Tolakodó, erőszakos kezek… Mi történik? Értem nyúlnak. Rángatnak. Tépnek. Marcangolnak. A copfomnál fogva cibálnak le róla, pedig épphogy csak ismét egymáséi lettünk… MÁRIS ELSZAKÍTANÁNAK TŐLE!
- Mistah J! – Kétségbeesett kiáltásom hasítja ketté a börtönfolyosó csendjét. Jajveszékelve próbálok kapaszkodni az én pudingomba, de hiába… Hiába, mert minden olyan gyorsan történik, és szinte felocsúdni sincs időm, mire már kifelé taszigálnak a cellájából. Illetve nem is taszigálnak, hanem még mindig a két copfomnál fogva húznak maguk után – minél távolabb az én drága pudingomtól. HAAA, na azt már nem! Vicsorogva fejelem le az egyiket, majd dühöngve rohanok neki a másiknak is. És ezért csak áramütés jutalmazza árva testemet, mely oly’ egyformán feküdt fényűző pompában – pénzhalmok hátán, aranyláncokba tekeredve, Mistah J oldalán – és nyomorba taszítva: elhagyatott sikátor közepén, védtelenül. Felvihogok. Vérmesen. Fájdalmasan. – Annyira naaagy bajban vagytok…!
Hangom kéjes rekedtséggel csendül fel, ahogy torz vihogás szakad elő a tüdőm mélyéről. Ha-ha. Érzem, hogy az arcomon forró és nedves vér csurog végig. Ráérősen, lomhán, vontatottan csordogál… patakzik. Ha-ha. Egészen az ajkamig folyik ez a skarlátfényben csillogó, MAGASZTOS, karmazsinvörös lé: kettőnk vére. Amely félig az arcomra kenődve, félig pedig a saját bőröm alól felhasadva szivárog. Pajzán gondolattól vezérelve nyalintom le az orrom tövéből – a produkció alatt mintegy végig farkasszemet nézve az őrökkel –, és természetesen nem felejtem el az ajkamat sem megtisztítani a véráztatta adagtól. Mindeközben ártatlan arcot mímelve, már-már groteszk módon röhögöm őket körbe, mint ahogyan az egy valamirevaló bohóclánytól, avagy egy hűséges udvari bolondtól elvárt. Összekentétek a szép új ruhámat! Ó jaj, apuci most bizonyára nagyon, NAGYON dühös lesz. HA-HA-HA!


avatar
✻ tartózkodási hely :
HA HA LAND {Gotham}
✻ foglalkozás, hobbi :
The C l o w n Herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: everything is beautiful [16+/18+] •• Szomb. Júl. 23, 2016 7:34 pm ••




Hol van Ő? HA-HA.
Megtébolyodott képzeletem időtlen idők óta újra gúnyt űzött belőlem és kíméletlenül JÁTSZADOZOTT velem. HA-HA. Hol van Ő? Kocsonyás velővel töltött koponyám minden rejtett szegletében számon kérően zsongott a haraggal feltett kérdést meghallva az ÉN kis PITÉCSKÉM eleven rikácsoló mégis kellemes melegséget árasztó hangját visszaverődni az üres, élettelen falakról. Az ágyról szinte leesve, nevetve horkantam fel heves fejcsóválás közepette. Lehetetlen! NINCS ITT! NEM volt a közelemben, valahol MÁSHOL tartózkodott. A látványa nem volt más, mint… csillapíthatatlan fejfájdalmam végzetes eredménye. Fantazmagória. Látszat, egy szörnyűséges RÉMÁLOM, mert valójában NEM VOLT VELEM, ugyanakkor mégis ITT VOLT, hiszen a káprázat ezt láttatta velem. Nem lehet itt!
– HAAAAAAAAAAARLEEEEEY!! – Harsány keserűséggel áztatott röhögés formájában sakálként üvöltöttem fel önmagamból teljesen kifordulva.
Felgerjedő, emésztetlen dühvel csaptam az üvegre mindkét kezemmel, mert akármennyire is csak a képzeletem torz szüleménye volt, oda kellett HOZZÁ jutnom, hogy kitisztítsa a gondolataimat és mindennek előtt életet leheljen holt, foszló lelkembe. Bolond! HA-HA. Haragtól eltorzult vicsorra húztam a számat tudván azt, hogy ez kizárólag egy nevetséges TRÜKK. TUDOM ÉN! TUDOM! A BOLONDJÁT JÁRATTÁK VELEM! AZT HISZIK, HOGY ÁTVERHETNEK! HA-HA. Mozdulni akartam, ellépni az átkozott üvegajtótól, azonban amikor az ÉN kis PITÉCSKÉMMEL egymáséba forrt a tekintetük, nem voltam képes elfordulni – nem csak elfordulni, hanem lélegzethez sem jutottam, mivel annyira LEÍRHATATLANUL VALÓSÁGOS VOLT, hogy ha hozzá értem volna olyan valóságos lett volna, hogy puha húsát és pulzáló vérkeringését éreztem volna. HA-HA. ITT VOLT! Nem nincs itt! A tudat, hogy itt volt ugyanakkor mégsem, még inkább arra ösztökélt, hogy megtaláljam a kiutat. Ezúttal keményebben, dühödtebben csaptam az üvegre, mely elválasztott tőle – egy pillanatra tán még meg is rezdült, ez volt az oka a csipogó hangnak, ugyanis az őrök nem különösebben kedvelték, ha a bent lakók a kelleténél erőteljesebben reagáltak, s ennek megoldására több mód létezett; a korábban már említett szerető simogatások vagy éppen a közkedvelt gumiszoba, netalántán a sötét magánárka, amit jómagam előszeretettel nevezhettem LUXUSLAKOSZTÁLYNAK. HA-HA. TÚLONTÚL gyakran kerültem be, mi tagadás. HA-HA. Az őröknek nem volt fogalma arról, hogy MEEENNYIRE nem volt magányos az a hely. HA-HA. Hihetetlen dologra képes a képzelet, nem igaz? Hiszen minden pontosan ugyan olyan volt, mint a valóságban. MINTHA VALÓBAN ITT LETT VOLNA. Kacarászva, kétrét görnyedve a fájdalomtól léptem hátrébb az ajtótól, melynek támaszkodva lihegtem. Leeresztett kezem nyomán láthatóvá vált a vércsík; meglehetősen sok időt töltöttem a LUXUSLAKOSZTÁLYBAN, így esett meg az hogy puszta unalmamban lerágtam és letépkedtem tulajdon körmeimet – HA-HA – melyeknek idekint sem hagytam pihenést, ugyanis a szüntelen piszkálgatás közben szüntelen úszott a vörös nedvtől, mintha csak festékbe mártottam volna őket – alkalomadtán így rajzoltam mosolyt saját képmásomra vagy tettem kísérletet arra, hogy az őrökére – természetesen ők ezt nem értékelték. HA-HA. Oda kell jutnom hozzá! MÉGHA AZ ÉLETEMBE IS KERÜL! HA-HA. tehetetlenül döntöttem homlokomat az üvegnek. Egyre szaporábban lihegtem. Vér és nyálköpetek színezték az ajtót. Az őrök nem jelentettek problémát, de a nyílászáró… Hosszasan hunytam le szemeimet, megbillent az egyensúlyom. NEEM! NEM! NEM! NEM engedhettem meg magamnak, hogy elvesszek a bódító sötétségben. Csillapítanom kellett önmagukból kikelő gondolataimat, enyhíteni vágytam a bensőmben uralkodó űr keservvel maró fájdalmán, melyet az ÉN kis PITÉCSKÉM kizárólagos látványa keltett. Maradék józanságomra vágytam, hogy tisztán tudjak gondolkozni! HA-HA. Még ha a látvány idilli is volt, nem voltam képes visszafogni az önmaguknak utat követelő, fojtogató ÉRZELMEIMNEK. Nem voltam képes megmaradni. Nem tudtam odajutni hozzá. Nem tudtam tőle elég távol maradni. Hiába csak a képzelet, mégis jeges gyűlölet hulláma áradt szét testemben folyékony toxinként átitatva minden idegszálamat látva azt, hogy MEGPRÓBÁLTÁK visszatartani az ÉN kis PITÉCSKÉMET! HA-HA. Bájos a hiábavaló szándék, nem igaz? Milyen édesen naivak! HA-HA. Azonban emellett a felfortyanó indulat mellett mégis elenyészett a többi, hiszen nem pusztán múló SZESZÉLY volt; ez a zsigereimben bontakozott ki, akár a fekete rothadó szagot árasztó virág szirmai, melynek illata bódító pusztulást hozott. Nem megölni akartam azt a férfit, aki kezet akart emelni Rá, hanem tulajdon kezemmel akartam ízekre szedni foggal és körömmel, mint egy megveszett vadállat… MIÉRT? A valóságos képzeletért. HA-HA. A birtoklás vágya tompította testem sajgó kínját, ugyanakkor még inkább marcangolta elmémet; a vágy, hogy újra az enyém legyen s vele együtt a világmindenség megfosztott józan eszemtől és ítélőképességemtől. Ujjaim fogódzóként akadtak bele az ajtó lyukaiba míg egyre inkább nekifeszülve az üvegnek vetettem hátra testemet, megnyújtva összerugdalt gerincemet, ahogy tehetetlen mérgemben ordítottam egyre engesztelhetetlenebb embertelenséggel, mert szükségem volt rá. Emberré tett, míg lélegeztem – miatta éreztem magamat embernek és Ő volt az, aki a világot kínálta nekem. HA-HA. Aztán a látomás egyre KÖZELEBB merészkedett. Még egy kicsit… MÉG, hogy amikor megérintem tudjam… nem volt más csak idilli kép… HA-HA. A jelenléte annyira szívet hasogítóan valóságos volt, hogy biztosra véltem azt, hogy ez nem lehetett az ÉN kicsiny SZÖRNYEGETEM. HA-HA. A valóság kegyetlen eltorzulását láttam magam előtt, a valótlan idilli képet. HA-HA. Elhittem, hogy az ÉN kis PITÉCSKÉM nem volt itt, mert nem szabadott volna itt lennie. HA-HA. Minden bizonnyal ezúttal is a LUXUSLAKOSZTÁLYBAN vagyok ezért ezek az őrületes tévképzetek! HA-HA. Ez a magyarázat. Elhittem, hogy nem volt itt. Illúzió. Képzelet. Téveszme. VALAKI más volt. HA-HA. VALAKI, aki hasonílotott rá. HA-HA. Talán egy újabb doktornő? HA-HA. NEEM! HA-HA. Mióta Harleen Quinzel kisasszonyt a saját képemre formáltam – meglehetősen eredményesen – azóta nem akadt egyetlen beszélgetőpartnerem sem. HA-HA. Az orvosok úgy vélték – persze, ezt nem jelentették ki nyíltan, de mindenki tudta hogy az igazság az volt, hogy az ÉN TERÁPIÁM NEM EGÉSZSÉGES SZÁMUKRA. HA-HA. Ezért volt az, hogy még mindig itt raboskodtam, hiszen – ha ki is kerültem a cellámból – nem hosszabb időre, minthogy áthurcoljanak a sötét szobába, ami tulajdonképpen nem volt nagyobb, mint egy LYUK. HA-HA. Azonban, amikor ki is kerültem nem voltam eszméletemnél – és nem azért, mert elkábítottak valamivel UGYAN, hanem mert sokkal hatásosabb módszernek vélték azt, hogy agyonvernek. HA-HA. Igazuk van! Végre egy bölcs gondolat! HA-HA. Megható a törődés és a kivételes gondoskodás az egészségügyi állapotommal kapcsolatban. HA-HA. Mindenesetre ezáltal nem akadt lehetőségem, hogy felfedezzem a felújított intézet hibáit. Idő és türelem. a jelenlegi KELLEMETLEN helyzetben – és két lélegzetvételnyi idő között – bőőségesen akadt időm eltervezni, hogy mit fogok tenni amint KISZABADULOK. HA-HA. Mindeddig kegyelmes voltam, ezúttal azonban…
Összerándultam.
Előttem állt, s a káprázat az ÉN nevemet használta. Hangja földöntúli örömöt okozott, szinte szétrepesztette a dobhártyámat kellemes csilingelésével. NEM! NEM LEHETETT Ő! A valóság kegyetlensége, hogy itt volt mégis porrá zúzta a világomat, elpusztította egész lényemet. Megölt belülről! Féregként vájta szét a testemet. ITT ÁLT ELŐTTEM ÉS KÉPTELEN VOLTAM ELHINNI. Elmém megzüllött, gondolataim megbénultak.
– Harley…?! – Hangom rekedten, gyengén ugyanakkor gyengéden hangzott.
Az üvegnek simulva lélegeztem be jellegzetes vattacukor illatát, mely nem csak tüdőmben áradt szét, hanem szöveteimbe ivódva nyugtatta meg háborgó elmémet. ŐT LÉLEGEZTEM BE. Reményvesztettem ingattam a fejemet. Nem, nem lehet itt! Tenyeremet az övéhez simítottam. Nem éreztem a bőrét. Nem éreztem a húsát. Nem érinthettem meg! Figyeltem, ahogy térdre rogyott s míg én állva maradtam néztem rá. Megkönnyebbülés, ugyanakkor leírhatatlan gyűlölettel néztem rá. Nem lenne szabad itt lennie! Távol kellett volna maradnia ettől a helytől! Ez mégsem győzött meg, mert mellettem volt a helye. Testemből elszállt az élet, térdre borulva hitetlen kacagás rázta egész testemet, szinte szétszakított, s az őrület finom mezsgyéjén táncolva üvöltöttem torkom szakadtából. Megölt a létezésével. Megölt a hiányával. SZÜKSÉGEM VOLT RÁ. Itt volt, ugyanakkor mégsem hiszen egy vastag üvegfal választott el tőle. Egyelőre! HA-HA.
– Harley, Pitécském… tényleg itt vagy… tényleg te vagy? – Kétségbeesett fájdalommal megtöltött hangom elcsuklott. – Nem kellett volna bejönnöd! Ez már nem az a hely, ahol régen mulatoztunk! – OH, DE MÉG MENNYIRE, HOGY NEM EZÉRT LESZ SOKKAL NAGYOBB ÖRÖM, AMIKOR KISZABADULUNK INNEN ÉS BOSSZÚT VEHETÜNK A MINKET ÉRT FÁJDALOMÉRT! HA-HA. Oh, nem arról beszélek, hogy alkalomadtán különös kegyben részesítettek, hanem hogy TŐLE KELLETT TÁVOL ÉLNEM; elszakítva az ÉN kis PITÉCSKÉMTŐL, aki az életet kínálta nekem azzal, hogy MINDENBEN a partneremmé vált. HA-HA.
Két ujjamat átpasszírozva a lyukon érintettem meg.
– Kiszabadulunk és minden, olyan lesz mint ez előtt!
Mellkasomban valami összeomlott; a fojtogató üresség töltötte meg, ahogy kegyetlen vigyorra húzódott a szám és tekintetem kiüresedett és mindez még intenzívebbé vált, amikor az ÉN kis PITÉCSKÉMBE áramot vezettek. Az elfojtott agressziótól remegve vertem az üvegkalitkámat.
– HARLEY, AMINT KISZABADULUNK VÉGZÜNK MINDENKIVEL! MEGTANÍTJUK NEKIK MIT NEVEZÜNK MI IGAZI JÁTÉKNAK! – A fájdalom a múlté lett abban a pillanatban, ahogy elrángatták tőlem. Nem érdekelt más csak a bosszú! Alaposan megnéztem magamnak azt az embert – és az összes többit is – akik elráncigálták tőlem. Karácsonyfa és lakásdíszt csinálok a beleikből! A szemgolyóikat pedig gömbnek fogjuk használni! HA-HA.
Harley bájos arca helyett azonban a következő pillanatban két őr jelent meg a cellám előtt. Oh, hol is van az elmúlt napokban megszokott szelídségem?! HA-HA. Acsarogva emelkedtem fel és léptem hátrébb az ajtótól. ITT VOLT AZ IDEJE AZ ÚJABB MÓKÁZÁSNAK, LÁTHATÓAN MINDENKI NAGYON UNATKOZOTT! Ezúttal pedig nekem is SOKKAL több kedvem volt hozzá! Lenyalva a számról a vért, félig előre billentett fejjel felakadt szemekkel vigyorogva néztem a látogatóimat.
– Az urak nem tűnnek jókedvűnek! – Jegyeztem meg szórakozott éllel a hangomban kuncogás közepette. Úgy vélem nem igazán tetszett nekik nem sokkal ezelőtti kijelentésem – ha úgy tetszik jövendölésem – miszerint NEKIK IS LESZ MÉG RÉSZÜK MÓKÁBAN. Fáradjanak beljebb! SZERETETTEL látom Önöket, idebent! – Kezeimet szélesre tárva mozgattam ujjaimat, mintha ezzel is csak beljebb akartam volna invitálni. – Egyikük családjára sem emlékszem, mindazonáltal hasonló jókedvvel végeztem velük is, mint ahogyan egy gyönyörű napon magukkal fogok kézen fogva Harley-val! – Közöltem velük a száraz tényeket, mire nem vártak tovább; az egyik lehúzta a kártyáját, majd beléptek – mire én mintegy üdvözlés gyanánt – őrületes jókedvvel, kíméletlenül röhögtem a képükbe.


avatar
Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: everything is beautiful [16+/18+] •• Pént. Júl. 22, 2016 4:48 pm ••



Batman, Batman, MINDIG CSAK BATMAN! Az összes baj forrása… Minden gond okozója… Állandóan elrontja a mókánkat azzal az utálatos, fancsali, denevérmaskarás pofázmányával. Mindig, mindig, mindig ott van, ahol nem kéne lennie. És mindig, mindig, mindig tönkretesz mindent, ami egy kicsikét is vicces. Vagy netalántán törvénybe ütközik. Elpusztítja a jókedvet. Megöli. Megsemmisíti. Mi több (!), valósággal TÖNKRETESZI AZ EGÉÉÉSZ ÉLETÜNKET! De ami mégis minden, MINDEN vétségénél hatalmasabb; minduntalan közém és az én drága pudingom közé áll…!
Fájdalmas lassúsággal telnek a percek, ahogy a pilláim megrebbennek az ólomnyi súlyként ránehezedő esővíztől, mely akár harmatos vér is lehetne. Valaki más vére. Csepp, csepp, csepp. HA-HA. Oldalra billentett fejjel figyelem, ahogy ez a végtelenségnek tűnő idő – nem kevesebb, mint maga az ÖRÖKKÉVALÓSÁG – komótosan vonszolja magát, holott a szívem olyan dühödten kalapál, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból, a bordáim közül. Vadul pulzáló testem pedig tettre készen, megfeszülve várakozik. És csak vár… és vár. HÓNAPOK teltek el azt követően, hogy ISMÉTELTEN elszakították tőlem az én pudingomat. Pontosabban egy bizonyos személy, egy senkiházi bőregér volt az, aki elvette tőlem az egyetlen olyat, ami fontosabb nekem MINDENNÉL! A levegőnél, az életnél… önmagamnál. Szétválasztottak minket azok után, hogy nagy nehezen újra egymásra találtunk annyi szenvedéssel teli, hosszú, gyötrelmes év után. Pont akkor, amikor már tényleg, igazán boldogok voltunk együtt, és úgy tűnt, hogy semmi sem ronthatja el ezt a földöntúli idillt. Pedig de. Örökösen van valaki, aki eltiporja kettőnk boldogságát és mókáját! És ez a valaki hamarosan nagyon-nagyon halott lesz, mert miután végre kiszabadítottam az én egyetlen pudingomat, az lesz a legelső dolgom, hogy megtaláljam a bőregeret… Megtalálom, aztán megölöm. Továbbá megölök mindenkit, aki csak egy kicsit is fontos neki, hogy érezze milyen érzés, ha megfosztanak a számodra legfontosabb személytől. Attól, aki nem kevesebbet jelenti neked, mint magát az EGÉSZ VILÁGOT! Mint ahogyan ő is megfosztott engem Mistah J-től… Számtalanszor, számtalan módon váltunk külön miatta kettőnk mesés pályafutása során. HAAA!
Keserű grimasszal, már-már magam elé vicsorítva markolom meg az Arkham Asylum tekintélyt parancsoló kőfalának érdes tapintású felületét, amin mindezidáig olyan alázattal gubbasztottam – várva a megfelelő pillanatra, a megfelelő időzítésre –, mintha ezen múlna az én életem. Meglehet, hogy így is van. Mert belehalok, ha nem hallhatom újra a nevetését! Én csak… csak tudni akarom, hogy jól van. Egyből tudnám, hogy jól van, ha halhatnám önfeledten nevetni az én pudingomat. Ó, MISTAH J! (…)
Némán telepszik rám az idő, ez a kéretlen nehezék – mintegy bosszantó egyveleget alkotva a csenddel. Vihar előtti csend. Ha-ha.
Vissza fogom szerezni az én pudingomat, és nem érdekel, hogy mit kell érte megtennem. Vissza fogom szerezni, VISSZA FOGOM SZEREZNI… még ha belehalok is! Még hogyha az utolsó lélegzetvételemmel fogom lerombolni ezt az őrültek házát, ÉN akkor is ki fogom szabadítani innen; a tulajdon fogaimmal fogom széjjeltépni azokat az átokverte falakat. Ha-ha. És csakugyan, ettől a gondolattól akaratlanul is röhögni támad kedvem – elfúló, éles visításhoz hasonló kacaj szakadozik elő a tüdőm legmélyéről, lényem kies zegzugából, amely egészen idáig csak üresen, céltalanul tátongott porhüvelyében. Röhögök, röhögök, mert a legszívesebben sírnék. Leírhatatlan gyötrelemmel teltek a hónapok, akár az ÖRÖKKÉVALÓSÁG. Vagy akár ez a perc… Sosem lesz vége?! Nem érez a szív, csak dobog.
Dühödten kalapál, dübörög, veri a rabláncait, miközben egy vicsorgássá torzult aberrált nevetés szökik ki a vörösre rúzsozott ajkaimon. Elmosódott bohócsminkemtől pedig mondhatni, hogy csak még csodásabb lesz az összkép; lássa csak az egész világ, hogy érted jöttem, apuci! Merthogy a kicsi szörnyecskéd bizony alkalomhoz illően öltözött ám. Ha-ha. Ideje volt már, hogy leporoljam végre ezt az udvari-bolond jelmezt, amely egészen idáig elhanyagolva fetrengett a ruhásszekrényem legalján.
Mélyet szippantok a csípős levegőből, még egyszer, utoljára. Majd ezzel a vigasztalhatatlan, gyűlölettel teli szívvel indulok meg a bosszúhadjáratomba. És megölök mindenkit, MINDENKIT, aki csak az utamba kerül! HA-HA-HA.
Lendületes mozdulattal rugaszkodom el az eddigi magaslati helyemről, hogy aztán ugyanilyen dinamikusan érjek földet, akrobatikus szaltók és bukfencek közepette – immár Arkham elszeparált zónáján belül. Ezzel egyidejűleg szólal meg a vészjelző, és egyben az idegesítő rikácsolás a hangszórókból, miszerint „Riadókészültség! Harley Quinn az Asylum területén! VÖRÖS KÓD!”
- Helló, fiúk! Ugye hiányoztam? – rikkantok fel önfeledten, míg a kezemben lévő gigantikus fakalapács MOSOLYOGVA pofán vágja az első smasszert. Ha-ha. És ezt követően még vagy másik hármat. – Ti is nagyon hiányoztatok nekem! – vehemensen foglalok hát helyet valamelyikük nyakában, röhögve, bohókásan viháncolva a kényelmes ülőalkalmatosságon. Ádáz jókedvvel élvezem ezt az újonnan kialakult szituációt, ahogy éppen iszappólós versenyt imitálva csapkodom agyba-főbe erőm teljéből a kedves egybegyűlteket. Szinte fel sem tűnik, hogy idővel egyre többen lesznek. Huh?
Körbevesznek. Bekerítenek.
Bestiális ragadozóvigyorral rántom elő a revolvert, majd zokszó nélkül, egy másodperc töredéke alatt beleeresztem a tárat két fegyőrbe. A harmadiknak pedig a kalapáccsal loccsantom ki az agyvelejét, miközben a társának lerúgom a fél arcát. Röhögve. Ha-ha-ha! Visítva indulok meg aztán a többinek – merthogy időközben valamiért még többen lettek –, akár egy felbőszült bika a viadalon. Feltett szándékom ugyanis felöklelni őket. És noha valóban sikerül lefejelnem az egyiküket, viszont közben nem várt atrocitás ér hátulról. Az első áramütést még alig érzem. A második áramütés azonban olyan hevesen hasít bele a tudatomba és szánt végig a gerincem vonalán, hogy a testem valósággal meghajlik az erejétől. Beleborzongok. Akaratlanul is élveteg vigyor torzul a képemre, ahogy hullámokban bukik ki belőlem a szakadozott nevetés. Torz vihogástól rázkódik minden idegsejtem. Remegve terülök szét a téboly posványában, az izmaim pedig mindeközben ernyedten pihennek meg az alattam pöffeszkedő sárral teli tócsában.
Szédelegve térek magamhoz, rablánccal a csuklóim körül – azon tűnődöm, hogy vajon mennyi ideig lehettem kiütve? Csupasz lábaim a jéghideg padlót súrolják, míg végezetül valaki talpra nem ránt, s rá nem jövök arra, hogy engem bizony csúnyán megfosztottak a tulajdon ruháimtól. Ha-ha. Helyette rám adták ezt a felújított diliházi maskarát – Ó, a régi verziója sokkal jobban tetszett! –, és már éppen azon vagyok, hogy a nyakukba zúdítsam a panaszáradatomat, amikor a bilincs éle vérmesen tép bele a húsomba, ahogy a két engem kísérő őr annál fogva ráncigál a cellák között.
- Tudtátok fiúk, hogy én régen itt dolgoztam? Azok voltak ám az igazán szép idők! – ábrándozom csillogó tekintettel, a legkevésbé sem zavartatva magam amiatt, hogy mindeközben továbbra is kényük-kedvük szerint rángatnak maguk után. Feltehetőleg a zárt osztályra visznek, ilyenkor legalábbis mindig oda szoktam kerülni, ám ezúttal… ezúttal másképp lesz. – Jaj, már alig várom, hogy viszontláthassam az én pudingomat! Hol van? MERRE VAN?!
Válaszra sem méltatnak, úgy vonulunk tovább, illetve ők vonulnak, én meg a nyomukban botladozom. Andalogva, magamban dúdolgatva hagyom, hogy ezek ketten vezetgessenek, akárcsak valamiféle jól idomított állatot. Ha-ha. Aztán, aztán… MEGPILLANTOM ŐT!
Olyan elemi erővel robban ki belőlem a féktelen düh, a haraggal vegyített őrület, a nyers téboly, hogy még a szemeim is rángatózni kezdenek hirtelenjében ettől a VÉGELÁTHATATLAN idegtől, amely szinte már nem is evilági intenzitással száguld végig az ereimben. Mit tettek… MIT TETTEK VELE?! Indulattal és méreggel telt szívvel, lélegzetvisszafojtva, szárazzá passzírozott tüdővel vicsorítom ki a fogaimat – akaratlanul és ösztönszerűen. Pattanásig feszülnek az idegeim, az arcomon megkeményednek a vonások, véreressé színezett szembogaraim pedig nyughatatlan feszültséggel cikáznak oda és vissza a két őr között. És nem tudom nem észrevenni a szemem sarkából a cellájában kuporgó férfit, aki mindennél többet jelent nekem az EGÉSZ VILÁGON. Az én bohócomat, az én EGYETLEN angyalomat, aki sebesült és gyenge. Bántották. Megalázták. Pontosan úgy, mint annak idején… PONTOSAN ÚGY, MINT ANNAK IDEJÉN! Megszakad a szívem. (…) Hirtelen mozdulok – esélyük sincsen reagálni, én máris az egyikük nyakában kötök ki, míg a másikat egy jól irányzott mozdulattal állon rúgom. Pillanatok alatt veszem át az irányítást tőlük, még így is, hogy rajtam bilincs van, náluk meg fegyver. Hovatovább (!), nincs is jobb fegyver ennél a bilincsnél, ha-ha! Ennek fényében feszítem neki a legújabb csillogó-villogó karperecemet a smasszer torkának, majd ugyanezzel a lendülettel hátrarántom a fejét és addig szorítom, míg össze nem rogyik a földön, velem együtt. Persze én nem érek rá olyan jóízűen pihengetni, mint ő; ugyanis a következő pillanatban már a másik férfi nyakában kötök ki, és a combommal elszorítva a gigáját küldöm le ezennel őt is a padlózatra. Ha-ha.
Egy pillanatra elfeledek minden ésszerű gondolatot, és ahelyett hogy elvenném tőlük a fegyvereiket vagy a beléptető kártyáikat – mondván, hogy még úgyis lesz rá idő –, kétségbeesetten Mistah J üvegcellájához rohanok, vágtatok, repülök. Kit érdekelnek azok a fegyverek és beléptető kártyák, amikor az én drága pudingom szenved?! Csakis, CSAKIS erre tudok most gondolni, semmi másra. Ó, Mistah J!
Belesajdul a szívem a látványba. Mit tettek ezek a szörnyetegek az én angyalommal?!
- PUDDIN’! – ellágyult tekintettel szorítom a tenyeremet az üvegre, ami elszeparál bennünket, közénk áll, szétválaszt minket. És tudom, hogy a fegyverekért kéne nyúlnom, hogy megvédhessem magunkat, de egyszerűen képtelen vagyok mozdulni a fájdalomtól, amit idebent a lelkemben, valamint AZ EGÉSZ LÉNYEMBEN érzek… Valósággal görcsbe rándul a gyomrom a gondolattól! Mennyit szenvedett, és én nem voltam mellette, hogy segítsek neki… Végül megadva magam a kicsinyes vágynak; könnybe lábadt szemekkel, keservesen görnyedek össze a zárkája előtt.


avatar
✻ tartózkodási hely :
HA HA LAND {Gotham}
✻ foglalkozás, hobbi :
The C l o w n Herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: everything is beautiful [16+/18+] •• Szer. Júl. 20, 2016 7:53 pm ••

song
egy nap késéssel ugyan, de egy évesek vagyunk, Pumpkin Pie



A biztonságot nyújtó ELMEZAVAR ragadott magával és tartotta foglyul megbolydult tudatomat ezekben a kínkeserved időkben is. HA-HA. Vörös és fehér vakító fényvillanásai égették retinámat lecsukott szemhéjam vékony bőrrétegén át. A riasztó süvítő sírása elkínzott ordításokkal és megtört, elfúló sikolyokéval elegyedett masszává. A hangok elveszek, elfúltak egymásba. Kivehetetlenek voltak. A mellettem elhaladó ütemesen dobogó kocsiról segélykérésre emlékeztető dünnyögés szűrődött tudatomba. HA-HA. Segítség!? UGYAN, UGYAN! HA-HA! Mélyen tisztelt közönség! Szívélyesen üdvözlöm Önöket a MEGÚJULT AKRHAM ELMEGYÓGYINTÉZET BARÁTSÁGOS FALAIN BELÜLRŐL! Elvégre… hol máshol segítenének a BETEGEKEN, ha nem itt? HA-HA. Erőtlen hörgés szakadt fel valakinek a torkából. Talán az enyémből? HA-HA. Bevallom: meglehet! A rabláncok gyászosan üvöltöttek a padlón súrolódva – az ÉN kis szeretetAJÁNDÉKOM volt, senki másé. Kaptam, JUTALMUL. HA-HA. Ugye, milyen figyelmesek? Összevert vadként hurcoltak és ráncigáltak, kedvük szerint. Nem csak kezemet szorították bilincsbe, de lábaimat úgyszintén – megjegyzem, hogy két említett végtagjaimat is lánc kötötte össze, mintha csak attól tartottak volna, hogy szabadulni próbálnék. UGYAN! Élvezem A VENDÉGSZERETETET. HA-HA. Ehhez hasonlóba mindezidáig nem volt részem. HA-HA. Minő szerencse, hogy az a magányban és a sötét gumiszobában az őrület volt a társam. HA-HA. Nem unatkoztam, kellemesen eltársalogtunk. HA-HA. Számtalan folyosón ráncigáltak végig, mialatt testem élettelenül, ernyedtem himbálózott a két fegyőr keselyűkarmai között, melyek a húsom mélyébe vájtak. Kiszolgáltatott. ÁLDOZAT. A végeláthatatlan mélységből robbant ki belőlem az élettelen nevetgélés mely elnyújtott perceket követően eltorzulva formálódott szabályozhatatlan kacagássá s elegyedett a számat áztató fém ízű nedvvel.Magatehetetlenül csüngtem, RÖHÖGTEM. Fejem erőtlenül billent előre, pusztán vállaim és gyomrom rázkódott, mialatt a padló repedéseit bámulva jött egyik a másik után. Húsz méter előre. Egy kanyar jobbra. Ismerős repedés. HA-HA. Erre már jártunk! HA-HA. Nincs kiút. NEM! DE VAN. Vééége! HA-HA-HA. UGYAN! Csalódott vagyok, mélységesen csalódott, s ennek elkeseredett nevetgélés közepette adtam hangot, mivel felvetődött bennem a kérdés, hogy valóban ennyire alábecsülnek továbbá, hogy valóban elhiszik, hogy hosszú távon fogom itt eltölteni a nyaralásomat? HA-HA. Nevetséges. Hiszen… hol van még ennek az újfajta játéknak a vége minek miután még éppen csak most kezdődött el, nem igaz? Kebelbarátomnak Batmannak még csak fogalma sincsen, hogy mit indított újtára ezzel. HA-HA. Ejnye-bejnye! Micsoda jófiú az ilyen ,aki nincs tekintettel a következményekre? HA-HA. Éppen csak meg nem ölt – habár megjegyzem a halál kimondottan hasznos tud lenni, főleg ha nem is halt meg az illető jelen esetben én. HA-HA. Mindezen túl korántsem ez fájt a leginkább, hanem az hogy kisemmizett és megfosztott MINDENEMTŐL. Valami talán az Ő fejében is elpattant?! HA-HA. OH! Az ökölcsapás váratlanul ért, mint ahogyan a következő kettő is. Megszeppentem! HA-HA. Az első minden bizonnyal csak azon szándékkal következett be, hogy elhallgattassanak és ne verjem fel az éppen szendergőket, azonban minek miután ez NEM SIKERÜLT – jól hallhatóan – már a földön fekve az eddigieknél is harsányabban mulatoztam mialatt ők gyengéd ökölcsapásokkal simogattak. HA-HA. A puszta élvezet hajtotta őket. Oh, de még mennyire, hogy megértettem őket! Az esetükben – és másokéban is – hasonlóan mámoros érzés veszi ilyenkor birtokba a testet. Kisajátít. Öntudatlanná tesz. Az ösztönlénnyé tesz, akit az ember tagad. HA-HA. Az egész épületet egyre inkább csak egetverő, ugyanakkor szakadozó röhögésemtől zengett – voltaképpen beleremegett minden egyes lefektetett tégla és szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a létesítmény ránk omoljon és minden lélegző-mozgó lényből kipréselje az életet. HA-HA. Ocsmány féregként fognak elpusztulni, IDŐVEL. Idő és türelem.
A saját cellámban fetrengtem. Ködös emlékeim záporesőként áztatva megkínzott mocsaras elmémet zúdultak rám megállíthatatlanul, kéretlenül. Már fogalmam sem volt, hogy mi volt igaz és mi volt pusztán csak a megelevenedő képzelet – minden egyes ütést TÚLONTÚL élveztem és TÚLONTÚL nagy vigadalommal fogadtam ez volt az oka annak, hogy az ájulásig vertek össze. HA-HA. Micsoda móka! Feltételezem, hogy az új smasszerek nem azt a parancsot kapták, hogy ne törődjenek velem, hanem hogy hallgattassanak el egy időre. HA-HA. OH, MICSODA KÁR! Korábban, azonban úgy tűnik ezúttal még kevésbé értékelték derűmet.
Saját véremben úszva feküdtem arccal a földnek és egyre ádázabbul a kínkeservektől röhögtem, mivel a magatehetetlenség bűzölgő lápja ellepett, magába fojtott és elnyelt – fuldokoltam benne, mégis levegőtlen lélegeztem. Feszítő fájdalom metszette csontjaimat.  Néhány eltört. Pár megrepedt. HA-HA. Számítanak bármit is? HA-HA. UGYAN! Egyesek gerinc nélkül is képesek voltak létezni, tehát mit ide vagy oda néhány törött testrész. HA-HA. Vérfolyam tört fel a torkomból. Öklendeztem. Üres gyomromból vér és sav fojt ki, mely a számra, fogaimra szárat és melyben önfeledten mártózva fürdőztem. Kellemes puha ágy Bordáimat törte a talaj, fejem erőtlenül billent az ajtónak. A fagyos talajon, a porban és saját undorító nedveimben henteregtem. Lenyűgöző! Ironizáltam magamban szórakozottan fejemet az ajtónak támasztva.
Fejemet hanyagul hátra döntve figyeltem az őröket. A menetrendjüket. A rutinjukat. A váltásaikat. A témáikat is érdeklődve hallgattam. Elintézem őket. MENNYI ÚJ ARC! MENNYI ÚJ ÖNJLEÖLT SIRBAVALÓ BETÉT, amiből majd a lárvák és mindenféle más TÜÜÜNDÉRI apróságok jól laknak. HA-HA. Korábban – még évekkel ezelőtt – az ÉN kis PITÉCSKMÉNEK tettem egy óva intő figyelmeztetést, miszerint ezek az üvegfalak nem fognak visszatartani; ez a kényes körülmények ellenére semmin sem változtat. HA-HA. Szórakozottan kocogtattam meg az üveget. Hiába újították fel a számomra oly' kedves intézetet, ha egy gyönyörűséges fényes nappalon, amikor REEENGETEGEN jönnek látogatóba VÉLETLENÜL felrobban és a tűz mindent felemészt. A hely a pokol kénköves bugyraivá válik. A földi pokol kifejezés méltó lesz ehhez. HA-HA. A kérdés pusztán az, hogy velem vagy NÉLKÜLEM. HA-HA. Ez nem is kérdés. Az idén nyáron, milyen pompás karácsonyunk is lesz. HA-HA.
– Nézd, a kripliben még mindig van élet
Komor tekintettel pillantottam fel, majd villantottam meg véres vasfogaimat egy barátságosnak szánt mosoly formájában. HA-HA.
– Fáradjanak beljebb, uraim! A jó társaságot mindig szívesen látom! – HA-HA. Szívélyes vendéglátásomra ezúttal sem lehetett panasz, dühödt vigyorom szórakozott folt s a helyzethez viszonyítva nevetgélésem derűs és RENDKÍVÜL sokat ígérő volt az Ő KETTEJÜK jövőjére nézve, hiszen egy szép napon lesz elszámolnivalónk. HA-HA. Bájosan naivak, nem igaz?
– Szerintem is lenne kedve egy újabb beszélgetéshez a bottal!
OH, DE MÉG MENNYIRE! Ez minden vágyam! Gurgulázó nevetéssel vonszoltam hátrébb a testemet akár egy undorító féreg – HA-HA – a tőlem telhető legalázatosabban húzódtam félre az ajtóból, hogy kényelmesen kitárják maguk előtt az ajtót és engedjék be magukat az urak, hogy kiéljék LEGBETEGEBB VÁGYAIKAT, mert hát a szörnyeteg mindenkiben ott lakozik, nem igaz? Elnyomjuk, belülről emészt ugyanakkor amint többet és többet kap már nem volt elég kiváltképpen, ha az illető korlátlan hatalmat kapott a kezébe. HA-HA. Ez bolondítja meg az embert. Az erőszak és a hatalom – a legtöbbekre igaz ez természetesen a hozzám hasonlókra semmiképpen, mert engem nem vezérelt más, mint a puszta élvezet hogy más szenved különösebb indok nélkül, de ők… ŐK, akiknek a családját megöltem VÉLETLENÜL már korántsem voltak olyan ártatlanok. A bosszúért tették. Önmagukat normálistank titulálták és a hétköznapjaikat is úgy élik, mint bárki más… MINDENKINÉL ROSSZABBAK. Álszentek, álruhás szörnyetegek én azonban nem vagyok több, mint egy bohócnak öltözött szörnyszülött – HA-HA – ők nem azok.
Percek. Órák. Hetek. Hónapok. Fogalmam sem volt, hogy végül miként kötöttem ki az ágyon, félig lelógva. HA-HA. Homlokom lüktetett, csepegett a vér, mely a földön gyűlt fel és elegyedett számból csöpögő nyálammal. Tudatom – ha még maradt léket kapott koponyámban valami – nehezen talált vissza a világba; környezetem lassan szűrődött vissza tudatomba, elmém hevesen tiltakozott bárminemű ténykedés ellen. Lezuhantam az ágyról. Csontjaim roppanása percekig kísértetként visszhangzott hallójáratomban. Kínlódva röhögtem fel, hangom inkább emlékeztetett egy összevert kutya nyüszítésére – HA-HA – míg nem hevesen meg nem rázkódott, ezzel okozva kiállhatatlan kínokat, mi ellen nem tudtam egyebet tenni, mint keservesen nevetgélni s ezzel kerülve az ájulás szélére, mintha csak gyöngéd anya terelgette volt gyermekét olyan lágy kellemes érzés volt.
Aztán önkéntelen vigyor húzódott a pofámra, nem hiábavalóan…
Az ágyról felkászálódva lépkedtem az üvegajtóhoz, arcomon nem jelent meg más, mint kedélyes vigyor.
…az ÉN kis PITÉCSKÉM végre megérkezett.
HA-HA.


avatar
Vendég
live like legends


Poszt témája: Re: everything is beautiful [16+/18+] •• ••

Sponsored content
live like legends

everything is beautiful [16+/18+]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Nini-Well, a tévelygők és megtérők városa

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: különlegességek :: Magánrészleg :: lezárt játékok-