Central City Park
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot







utolsó bejegyzések
Üzenetek
Szomb. Jan. 21, 2017 10:09 pm
Pént. Jan. 20, 2017 4:27 pm
Pént. Jan. 20, 2017 1:05 pm
Pént. Jan. 20, 2017 1:03 pm

a változás szele
kalandunk

Ősrobbanásként köszöntött be a változás National, Star, Central City, Gotham és Metropolis városaiba. De az igazság az, hogy valami alapjaiban változott meg a világban – minden világ és minden univerzum eltorzult a valóságtól. Portálok nyíltak meg a semmiből, és szippantottak magukba embereket, hogy az ismeretlenbe rántsa őket, vagy éppenséggel hánytak ki magukból olyan személyeket, akik nem a saját világukba tartoznak. És a múlt… a múlt is változott. Nem érted, hogy mi ez az érzés, valahol ott a lényed mélyén – aki voltál, az kezd elhalványulni, eltűnni… számos emlékképeddel együtt. Tudod, hogy ki voltál valaha, de már nem érzed azt, hogy többé valóságos lenne, olyan mindössze, mint valami őrült álom, amely arra figyelmeztet, hogy ne veszítsd el önmagad, ne felejtsd el azt, aki valaha voltál. De késő, mert az idősíkok összemosódtak, és már semmi sem az, aminek látszik. És senki sem az, aki egykoron volt.

Are you ready?

legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
az ősz oscarai
legjobbjaink

• Az ősz női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• Az ősz férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• Az ősz saját karaktere •
zara tepes
the vamp

• Az ősz keresett karaktere •
gwendolyn summers
the double agent

• Az ősz előtörténete •
alex danvers
agent danvers

• Az ősz párja •
dommiel dragomir
june moone


Share| .

Central City Park



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Poszt témája: Re: Central City Park •• Hétf. Jan. 16, 2017 9:24 pm ••


Kavics csikorog a talpa alatt, de olyan kellemetlenül éles, hogy az amúgy sem vékony cipőtalpán simán érzi. A parkokban viszont ez normális. Kavicsok mindenütt. A futók miatt csak apró, sóderszerű darabok pihennek a közlekedési útvonalakon – már ahol nem beton van helyette -, a nagyobb darabokat a szélére szórják, amolyan elválasztó sávnak, na meg a fű megfékezésére. De ezek a darabok akaratlanul kigurulnak a fűre, hol egy hevesebb eb, hol pedig maguk a közlekedők miatt. Az már kellemetlenebb, ha valaki pont emiatt esik hasra, vagy bukik fel a kerékpárjával. Na de hogy pont ő essen ebbe a kategóriába?
A lába megbicsaklik, és egy pillanatra úgy néz ki, mint aki most lépett ki a helyi ivóból, és megszédítette a hirtelen feltörő, és rátörő gravitáció. Azonban az esés elmarad, bekacsázik a fűre, kalimpál a kezeivel, de megmarad, határozottan a két lábán áll, nem fekszik, nem gurul. Huh. Szerencse. Na de most nem is ezzel akar foglalkozni! Amint kitisztul a feje – még meg is rázza, mint aki tényleg valami révületből ébredt fel, már körbe is forog. Egy pillanatra elfogja a pánik, összeszorítja gyomrát, amely még ugrik is egyet, kábé úgy, mint mikor meglátja a Nagy Ő-t, de mégsem olyan hevesen. A félelem tárgya az, hogy mi van akkor, ha beigazolódik a „félelme”. Ha tényleg csak beképzelte, beleképzelte valakibe azt az alakot, amit látni akart. Nyel egyet, kiegyenesedik, és visszasiet az útra, egyenesen tartva az előre irányt. Ajkait beharapva kezdi el idegesen rágcsálni, és visszatekeri kissé a kerekeket a fejében. Határozottan látja maga előtt az alakját. Minden egyes részletet nem tud felidézni, hisz olyan gyors jelenés volt, ami alatt nem volt ideje megfigyelni, hogy mi is volt minden, merre, hogyan. A napszemüveg, hisz megcsillant rajta a fény, és eléggé látványos a fehér bőre, és a vörös tincsek mellett. Talán elegáns kabát volt rajta, talán bőrkabát. Nem tudja felidézni, csak az arcát. Mondhatni beleégett a retinájába. Vagy mégsem? Mi van ha csak ráképzelte egy valós arcra a vonásokat? Ha az a vörös haj egy élénkebb mogyoróbarna, csak épp rásütött a nap, és elnézte?
Mi van ha becsavarodtam…?
Hangosan fújtat, olyannyira, hogy a mellette álló nő kérdőn pillant rá, nincs-e valami baja. De a pillantást nem érzékeli, hiszen ő előre lépdel, és tekintetével keres. Egy hát, kettő, piros kabát, kutya, vörös tincsek, egy idióta kalap. Aztán vissza a tincsekhez. Ravaszdi ott van előtte, és.. halad. Nem látja, mi művel, de bizonyára zsákmányát élvezi, kellemesen rágódik rajta, jólakatja magát. Megkönnyebbül, de mégsem. Talán még mindig csak valaki idegen, akit csak figyel, és aki csak véletlen hasonlít. Lelassít, tartja a távot, mintha az utakon lenne, a volán mögött, és nem kíván koccanni, de kíváncsi, hogy az a feltűnő kocsi vajon mégis merre mehet. Itt azonban nem holmi irigység, rosszindulat, vagy bármi más játszik szerepet. Itt az épp eszét keresi, az igazát, egy alakot, akit körbeírt, megteremtett, majd kiderült, hogy kilépett a sorok közül.
Ne is reménykedj.
Apró morranás, már majdnem még jobban elhátrál. Valóban bizonyára jobb lenne, ha leülne, és folytatná ott, ahol abbahagyta. De ez nem történhet meg, amíg él a kíváncsiság, no meg, ha nem rágta volna szét a ceruzáját. Talán van másik is nála. Nem is érdekes jelenleg. Ravaszdi mozdul. Olyan óvatossággal mozdul, és húz az egyik pad felé, mintha leparkolni készülne. Pillanatok kérdése, és már ott sincs. Elrejtett ott valamit. Nem is figyeli, olyan, mint az össze többi ember, elhalad olyan dolgok mellett, amik szinte kiszúrják a szemüket. Hajléktalanok, apró festmények az aszfalton, egy falon, kóbor, szeretetre éhes kisállatok. Minden. Az élet. Ő igyekszik figyelni, és figyel is, a hátát, nehogy szem elől tévessze. Most látja csak, hogy zakó van rajta. Ez kissé idegen, amikor látta, azon az éjjelen, amikor éberen gépelt, egy kissé elnyűtt kabátot adott rá. Barnát, mert szerinte jól megy a színéhez. A színek fontosak.
Piros lámpa, ácsorgás. És itt nagyobb a tömeg. Észre sem vette, hogy kiértek a parkból, és bekapcsolódtak a hömpölygő tömegbe. Kissé megretten ettől, hiszen tömegben könnyebb elveszteni mindent. Saját magát is. Megigazgatja a táskáját, körbe tekint, és indul, amint a zöld kisember jelet mutat. A várakozó sorban egy autó dudál, a türelmetlen, akinek máris kiabálnak vissza. Szitokszavak, kizökken, odapillant. A férfi az öklét rázza, a korosodó nő a volán mögött csúnyát mutogat. Hát színvak vagy, te vén ku.. És hasonlók. Sóhajt, megcsóválja a fejét, és visszatekint előre.
Aztán pánik.
A hátán végigfut egy hidegfuvallat.
A ravaszdi elosont, az üldöző bottal ütheti a nyomát. Ahogy átért a túloldalra, elvesztette. Talán ott sem volt?! Tanácstalanul halad előre, csoszogva, lassan lépkedve. Arra vár, hátha felbukkan. Hátha nem. Hátha felismeri, hogy ez csak egy tévedés volt. Ajkait rágcsálja, táskája szíját piszkálja idegesen, miközben megáll egy kissé bűzös, nyirkos sikátor előtt, amely ontja a hideget a hátára. Tekintetével a szemközti oldalt pásztázza. Emberek sietnek munkába, a dolgukra. De sehol nincs az ő rókája. Bizonyára meg sem szelidítette. Hisz sosem volt az övé, elvégre.

▼ ▼ ▼
↠ to:
Johnny
↠ 801 szó ; ↠ Az Első
✻ hozzászólások :
9
✻ tartózkodási hely :
↠ Central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Hétf. Jan. 16, 2017 5:20 pm ••

Cesar & John


Mint egy izgatott kisgyermek karácsonykor, olyan hévvel tépem szét a pénztárca tépőzárjait és elborzadva kezdem el a tárca tetejét föl - és le hajtogatni. Hitetlenkedve nézem és tapogatom a bőr borítást, utána pedig az ízléstelen tépőzárat, aminek egyik oldalán már az anyag feléig elengedett a hitvány ragasztás. Az egész arcom tükrözi az undort, amit éppen érzek, de azt kell mondjam, hogy ebbe az undorba vegyül némi sajnálkozás és elképedés is. Hogy a viharba tudott ilyet kifogni magának és egyáltalán hol?! A bőr borítás egyértelműen hamisítvány, a volt gazdájának külsejéből ítélve nem engedhet meg magának egy drága bőrből készült tárcát, a tépőzár meg csak a hab a tortára. Tépőzár... Újra meg újra fölcsendül a fülemben a kellemetlen sercenés, ahogy az anyag elválik egymástól, testemen pedig remegés fut végig a fejem búbjától a talpamig. Életem végéig kísérni fog ez a hang. Na de lássuk, hogy ma kiből és miből élünk! Reménykedve abban, hogy a második benyomás már némileg kellemesebb lesz kezdem el átkutatni ráérősen a tárcában található végtelen számú zsebet és fakkot, bár túl sok jóra nem számítok. Nem te kapod meg a Nap fogása díjat, abban biztosak lehetünk mind a ketten. Lelkesedésem egyre alábbhagy, amikor már az utolsó előtti zsebet kutatom át és iratokon kívül egy kósza centet sem találtam. Az egyetlen pénz forrást jelentő dolgot idáig a mindenki által kedvelt Visa kártya jelentette, amivel túl sokra nem megyek, ugyanis ha a tulajdonosának van esze, letiltatja, amint észreveszi, hogy a kártya szőrén-szálán eltűnt. Türelmetlenül kifújok egy elkószált tincset napszemüvegem elől és már csak a precíz munka végett nyúlok be az utolsó zsebbe, ahol ujjaim valamiféle gyűrött papírt tapintanak ki. Pech sorozatomat nézve biztos vagyok benne, hogy egy régebbi dolgozathoz készített puskát próbálok előhúzni a szűk fakkból, amiről az óra után a tulajdonos meg is felejtkezett, vagy egy régi levelezés, ami valamiért kedves a számára és megtartotta, esetleg egy telefonszám a kiszemelttől. Azt nem merem megkockáztatni, hogy névjegykártya vagy pedig belépő karszalag valamelyik szórakozóhelyre, aki ilyen pénztárcával jár, annak még az igazolványáról sem hinném el, hogy nagykorú. Tényleg, kivel is van dolgunk? Kinek köszönhetem meg, hogy tudomást szereztem a világon egy olyan kombinációról, aminek nem szabadott volna soha létrejönnie? Kié ez a tépőzáras tárca?! Ám mielőtt megismerném a tulajdonos, kihúzom a gyűrött papírost a helyéről és egy percig sem palástolva megkönnyebbülésem, engedélyezek a tüdőmnek egy hangosabb fajta levegőcserét, miközben a három húszdolláros bankjegyet nézem. Visszavonok minden rosszat a tulajdonosról! A bankjegyek villám sebességgel lelnek új otthonra sportzakóm - na jó, a megboldogult Mr. Dawson sportzakója - belsőzsebében, s arcomon ismét víg mosollyal veszem ki a személyi igazolványt a helyéről. Spencer Doyle, ha adhatok egy jó tanácsot, legközelebb menj el fodrászhoz, mielőtt kamera elé ülnél. Meg egy borbélyt is javasolnék.  Érdeklődve forgatom a kis plasztik kártyát, hátha véletlenül a hátuljára tapadt esetleg egy tízdolláros, de ekkora szerencséje senkinek nem lehet egy nap. Mindenesetre köszönök mindent, Spencer, a pénztárcádat megtalálod ugyanitt, hogyha nagyon sietsz, nehogy más elvigye. Visszacsúsztatom a kártyát a tárcába és összesimítom a két tépőzáras felét, mintha soha nem is lett volna kinyitva, bár amekkora hanggal jár, amikor a két anyag elszakad egymástól, biztos vagyok benne, hogy Európa bármely országában meghallották, nálunk pedig UFÓ jelenségként könyvelték el, mint ismeretlen, égből érkező hangforrást. Lopva pillantok körbe az embereket kerülgetve, hogy biztosan mindenki lehajtott fejjel jár-e, s amikor megbizonyosodom róla, hogy tettem fölfedezetlen marad mindenki számára, nemes egyszerűséggel az egyik padra helyezem a tárcát, ami még nem esik túlságosan a park peremterületére, de már egyáltalán nincs közel a csomóponthoz.
Mr. Dawson, mi a véleménye? Tudom, tudom, jobb is kitelik tőlem, mint hatvan dollár eltulajdonítása, kiváltképp azok után, amit az önök házában tettem. Teljesen igaza van, de tudja, hogy tartja a mondás; ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Én pedig minden egyes centet megbecsülök, ami az életben maradásomat szolgálja, nehogy az élet a végén túl kapzsinak találjon és még ennyit se adjon. Most miért csóválja a fejét? Nem mondhatja, hogy nem voltam igazságos! Otthagytam azt a torzszülött pénztárcát a padon, pedig a világ hálás lett volna érte, hogyha kidobom a kukába, vagy egyenesen egy darálóba viszem. Hogy lehet egyáltalán ilyet megvenni? Látta, hogy hány éves volt a srác? 22! Nagykorú, szavazójoggal rendelkező állampolgár és ilyen pénztárcával rohangál, arról nem beszélve, hogy az ilyenek miatt tart ott az ország, ahol. De ne kezdjünk politizálni, soha sem volt igazán a kenyerem. Inkább beszéljünk a...
Ujjaim ökölbe szorulnak a zakó zsebében, nyakamat behúzom és megfeszítem minden izmomat, mintha arra készülnék, hogy úgy kezdjek futni, mint akit puskából lőttek ki, de tudom, hogy mi fog következni ezután. Agyamban újra érzem, ahogy a véget nem érő zsibongás és borzalom újra feltámad és ostromol, térdre kényszerít vagy arra, hogy feküdjek a földre és ordítsak, őrjöngjek, mialatt az egész világ körbeáll, ujjal mutogatnak rám és röhögnek, ahogy a torkukon kifér. Hallom a suttogásokat a hátam mögött, érzem az égető, belém fúródó tekinteteket a testem minden pontján, hallom, ahogy kuncognak és a nevemet említik: John, John, John, buta Johnny fiú...
Ne! Könyörgöm, nem akarom! Összeszorul a torkom, testem minden porcikája hideg verejtékezésbe kezd, szám kiszárad és a nyelvem helyén nem marad más, mint egy kiszáradt, túl vastag dörzspapír. Ha még össze is vizelem magam mindenki előtt, akkor aztán lesz alapja a nevetésnek. Maradj nyugodt Johnny, maradj nyugodt! Tudod, hogy ez nem a valóság, csak beriasztott a szenzor fölöslegesen. Nyugodj meg! Minden erőmmel a jelzőlámpa pirosan világító emberkéjére összpontosítok, de úgy érzem magam, mintha egy teljesen másik világban lennék, egy rossz bolygón, ahol valójában nem is kéne lennem, körülvéve olyan emberekkel, akik tudják, hogy nem illek közéjük, nem szabadna egy levegőt szívnunk, nem szabadna léteznem. Legyen már vége! Fejemben a hang ordít, tombol, tépi a saját gondolatbeli haját, arca szétmállik és utána újra formát ölt, hogy megint széthulljon. Hajam tövéből egy kövér izzadtság csepp indul útnak a halántékomon, miközben azt érzem, hogy a világom darabokra hullik körülöttem, vagy én hullok darabokra, amíg a világ halad tovább és nem áll meg John Vicious kedvéért. Itt fogok megbolondulni teljesen a járda szélén.
Ám ekkor, mintha egy csapásra elfújták volna az egészet visszaáll mindennek a rendje, az emberek újra maguk elé, vagy a telefonjaikra merednek, nem néznek rám, nem foglalkoznak velem, a nevem a feledés homályába merül örökké. Ez viszont csak annyit jelent, hogy a riasztás nem volt téves, valaki, vagy valakik a nyomomban vannak. Ráérősen hordozom körbe a tekintetem a toporgó, türelmetlen emberseregen, amíg meg nem pillantok egy ismerős arcot. Kék íriszei az enyéimet kutatják a tömegben és végül meg is talált. Vagy én találtalak volna meg téged, kedves idegen? Az arca viszont különös roppantul. Zavartságot tükröz, mint aki nem érti, hogy én hogyan lehetek itt. Nem is találkoztunk még soha. Összetéveszt valakivel? Neeem, azoknak másmilyen a tekintete. Miért követsz? Derítsük ki! Ajkaim vigyorra húzódnak, belül szétrobbanok az izgalomtól, hogy ki lehet az, aki ennyire keres és követ. Izzadt balomat kihúzom a zakó zsebéből, ujjaimat kiengedem és ismét integetek neki, mint nem is olyan rég a parkban. Gyere utánam, gyere Johnny után!

►××× szó ; 1149► jegyzet: kövesd a nyulat az üregébe
✻ hozzászólások :
6
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Jan. 15, 2017 7:56 pm ••


Kényelmetlenül fúródik bele az aprótól tömött tárca a fenekébe. Ezt észleli, és rángatja vissza a jelenbe kissé, de csak annyira, éppen annyira, hogy felemelje tomporát, és kirángassa onnan azt a gazt, és az elülső zsebébe tömködje. Hordhatna bankkártyát simán plasztikkártyát is, sőt, kényelmesebb lenne, de túl sokszor szaladt bele olyasmibe, hogy vagy: rossz volt a terminál, és akárhogy csipegtette, dugta bele, nem csinált semmit, vagy a b verzió: bocsi, mi csak kp-t. Ezért felhagyott ezzel, és bár nála van a kártya is, akad ott kp, és még apró is. Beteg egy rendszere van, hiszen ő kifejezetten szereti az automatás kávé ízét, meg az összes többi vacakét, amit kiad. És így elengedhetetlen, hogy aprót is cipeljen. No meg, néha elszórja a hajléktalanoknak is, de kétség kívül, azóta nemigen kényelmes farzsebben tárcát hordani. Elvégre, nem mazoista.
Ahogy visszaül, elmerül ismét a füzetben pihenő történetben. Elnézi a sokaságot, az apró, pulóveres, dzsekis kutyákat sétáltató embereket, a kocogókat, a telefont nyomogató fiatalokat. De „lát” mást is. Mintha a valóság, és a képzelete keveredne. Nem épp vizuális fajta, de néha sikerül annyira belemerülnie, hogy még el is hiszi. A parkban is van, meg nem is. Nem képzeleg, szerencsére, és még le is hunyja a szemeit, hogy kirajzolódjon előtte a kihalt külvárosi utak képe. A gettó, ahogy sokan nevezik. Az a környék, ahonnan kitörni nehéz, hacsak nem a bűnözés adja meg a kezdetet, és a véget. Ahol fényes nappal lőnek le embereket apró porokat tartalmazó csomagokért, vagy egyszerű gyűlöletért. Ebbe a közegbe képzelte bele a történet szereplőjét, ezt véste fel kezdetnek, és a végnek. De hogy mi van körülötte? Az aranyélet. Az, amelyre mindig is vágyott, és amiben szép lassan csalódnia kell, amitől először rettegni kezd, meggyűlöli, és rájön, hogy minden csak hazugság, és cukormáz. Nem akar most elrettenteni, krimibe borulni, meg akarja próbálni a sötét valóságot lefesteni. Kell hozzá idő, sok, és sok háttéranyag. Ő nem ott nőtt fel, nem tud semmit, nem is tudja elképzelni, mi lehet ott valójában, ami nem a tv-n keresztül jutott el hozzá.
És hitelesnek kell lennie.
Ez mindig fontos számára. Gyűlöli a cukormázat, és azt, ha valaki azt gondolja egy írására, hogy tündérmese.
Pillái megnyílnak végül, és ő ismét a parkban van. A lapra tekint, és ír. Egy sor, kettő, ezek olyan gondolatok, amelyek tetszetősen hangzanak a fejében. Szókapcsolatok, egy-egy szituáció, vagy épp tájleírás. Odabent jött rá, amikor más dolga volt, mint az ücsörgés, de eszébe jutott valami, amely akkor nagyon jónak tűnt. És most is. A mondatok alá szavak kerülnek, adatok, majd elakad, és a ceruzát a szájába véve kezdi el azt rágcsálni. Rá kéne gyújtania, hisz a grafit nem épp gyomorba való tartalom. Felpillant, ismét a tömegre szegezi a tekintetét és akkor látja meg Őt.
Egy fiatal, rókavörös integet felé. Még a tekintetei is ravaszdi. Azonban most nem erre megy ki a játék. Egy szimpla gesztus, aminek hatására a ceruza vége elroppan a szájában, és a forgács mellett megérzi a grafit kellemetlen ízét. Köp egyet, de csak eszközét akarja kijuttatni a szájából. A köszönő eltűnt. Talán képzelte. Képzelte?
Hiszen, ha a füzetre tekintünk, felvázolt valakit. Valakit, akit abba a mesébe kíván elhelyezni, amin épp ügyködik. És most itt van előtte. Itt, és integetett neki. Ravaszdi. Nem lehet.
kiegyenesedve, ajkán szürke folttal, és némi ceruzamaradvánnyal tekintget össze-vissza. Eltűnt. Visszament oda, ahonnan érkezett. A fejembe. Mond ki, és akkor megnyugszol. Talán hallucinálsz. Mikor aludtál utoljára rendesen?
De nem. Ravaszdi zsákmány után kutat. Lecsap, és egy tárca kerül vékony, hosszúkás ujjai közé. Még a körme formái is megegyeznek! Nem lehet. De ő itt van. Lepillant a füzetre. Nyurga alak, talán kissé sovány. Szeplők. SZEPLŐK! Vörös haj, széles mosoly. Tolvaj.
Riadt pillantás ismét felé. És mire bármit is végig gondolna, utána veti magát, menet közben tömködve a füzetet a helyére.

▼ ▼ ▼
↠ to:
Johnny
↠ 619 szó ; ↠ Az Első
✻ hozzászólások :
9
✻ tartózkodási hely :
↠ Central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szomb. Jan. 14, 2017 6:33 pm ••

Cesar & John


Tudja, Mr. Dawson, hogy miért szeretem ezt a mostani világot? Nem? Nagyon makacsul hallgat. Tán haragszik? Fölösleges. A felesége szegte meg a szabályokat azzal, hogy beszélt, amikor én is beszéltem, pedig megmondtam, hogy nem szeretem, amikor a szavamba vágnak. Nem mondhatja, hogy nem szóltam előre, sőt még vártam is egy kicsit, hátha abbahagyja és elfelejthetjük azt az apró ballépést Mrs. Dawson részéről, de a végén már... a végén már igazán elveszítettem a fejemet és idegesítette, hogy a kelleténél többet járt a szája. Hogy önnek miért kellett meghalnia? Kérdezze meg a feleségét, de ha nagyon szeretné én is válaszolhatok rá. Valójában rém egyszerű a dolog. Az egyik az, hogy biztosan fájdalmas lett volna tovább élete hölgye nélkül élni, hiszen nem véletlenül vette feleségül évekkel ezelőtt, vagy akár évtizedekkel ezelőtt, másodszor pedig, hogyha szemtanúkat hagyok, annak csúnya következményei lettek volna rám nézve. Persze, elhiszem, hogy repesne most a lelke az örömtől, hogyha megint az elmegyógyintézetben feküdnék valamelyik cellában, az agyi aktivitásom pedig maximum egy szobanövényével kelhetne versenyre a rengeteg gyógyszer hatása miatt, habár most már kételkedem benne, hogy ugyanazt a hibát elkövetnék kétszer. Most biztosan lenne valódi tárgyalás, valódi bíróval, ügyvéddel, tömeggel, nem úgy, mint annak idején, amikor a saját tárgyalásomon sem kellett megjelennem, mert... várjunk csak, hogy is mondták... érzelmileg instabil állapotban voltam, nem voltam tudatomnál? Vagy valahogy így, csak az én szókincsem nem bővelkedik az orvosi szakkifejezésekben, egy szó, mint száz; nem voltam igazán magamnál aznap, meg onnantól kezdve még egy és fél éven át a gyógyszereknek köszönhetően. Bleh, fúj! Na de, térjünk vissza a szóban forgó témára, hogy miért szeretem ezt a világot. Nézzen körbe! Hordozza végig a tekintetét az összes emberen és mondja el, hogy mit lát. Ugye? Mindenkinek le van hajtva a feje és bele vannak bújva az apró kis monitorjaikba a kezükben. Egyedül a néha-néha váltakozó arckifejezésükről lehet tudni, hogy nem robotok között járunk, hanem húsvér emberek között. Már amennyire annak lehet őket nevezni. Van, akinek már arckifejezése sincs, mert annyi borzalmat olvasott abban a kis ketyerében, hogy nem ugorja meg az ingerküszöbét. Nézze meg őket! Ordíthatnék, táncolhatnék is akár meztelenül, nem figyelnének fel rá egyáltalán, vagy ha igen, akkor sem szólnának semmit, csak fényképet vagy videót csinálnának rólam, ami fölkerülne a világhálóra és egymásnak küldenék el, nevetnének rajta, de el is felejtenék, amint jön egy újabb szenzáció, egy még nevetségesebb figura. Viszont köszönhetően annak, hogy mindenki azt a kis vackot nézi a tenyerében, azt sem veszik észre, hogyha a hátsózsebükből eltűnik egy vagy két dolog. Gondolok itt a pénztárcára. A nőknél persze nehezebb a dolog, nekik ott vannak azok a fenemód nagy és mély táskák, amikben csak ők találnak meg bármit is, de a férfiak az egyszerűség hívei. Amit nem lehet indulás előtt a nadrágzsebekbe beletenni, az már fölösleges az útra, ebbe természetesen a telefon-pénztárca-kocsi kulcs (ha van) szentháromsága nem tartozik bele. A kötelező kellékek. Nem fantasztikus? Kilépek az utcára, vagyis kilépünk, elnézést, és egy aranybányában találjuk magunkat. Nem kell kikapni és rohanni, elég csöndben követni és egy óvatlan pillanatban kihúzni, mert nem veszik észre azt sem, hogyha valaki megy utánuk. Tudja mihez lenne kedvem? Kezet rázni azokkal, akik ezeket a ketyeréket gyártják, vagy csokrot küldeni nekik, hogy mennyivel könnyebbé tették a dolgomat. Vajon két évvel ezelőtt is ilyen volt már a világ? Ön szerint igen? Lehetséges. Valószínűleg csak azért nem emlékszem rá, mert én is a részese voltam ennek a társadalomnak. Igaz, én nem nyomkodhattam ilyen drága telefont, még azt sem engedhettük meg magunknak, aminek gombjai voltak, de ettől függetlenül a részese voltam és elfogadtam, hogy mindenki ilyenné vált, most viszont mellbe vágott, hogy mivé vált a világ. Fantasztikus!

Mohón kapkodom tekintetem az emberek sokasága között a parkban, akik mind lehajtott fejjel járnak-kelnek, alig érzékelve a többi embertársuk jelenlétét, s az útjukba kerülő akadályokat automatikusan kikerülik, még az sem szükségeltetik hozzá, hogy fölnézzenek akár egy pillanatra is. Kedvem lenne hangos kacagásba kitörni, hogy a birkanyáj nem érzékeli a közéjük tévedt farkast, aki álca nélkül úgy jár és kel közöttük, mintha csak egy volna a sokból. Nem kell már árnyéknak lennem a nyomukban, olyan csöndesnek lenni, hogy a légvételemet se hallhassák meg, hiszen a fülük be van dugva, hogy a zenét maximális hangerőre tekerve élvezhessék a kedvenc előadóik rikácsolását, teljességgel kizárva ezzel az őket körülvevő világot. Pontosan egy ilyen fiatalt követek. Hatalmas fejhallgatójából árad a monoton, gépekkel elkészített zene, ami hangszerrel valószínűleg már nem is találkozott és merem gyanítani, hogy az előadó a lehető legkevesebb érzelemmel és hangszínének változtatásával énekel, a fiatalabb generáció és talán még az enyém is, viszont megőrül érte. Arcomon elterülő széles mosollyal igazítom meg Mr. Dawson Ray-Ban napszemüvegét az orrnyergemen és nézek még egyszer körbe a világban, mielőtt munkához látok. Mélyen magamba szívom a tavasz illatát, melyet két éve éreztem utoljára. Eltelek a nyíló virágok és a frissen lenyírt fű illatával, hallgatom a madarakat és a gyenge szellőben megrezzenő lombok hangját, amelyeket a távolban felharsanó autók monoton, de annál hangosabb dudálásai sem tudnak elnyomni. A kép idilliségét tovább fokozná, hogyha kerülgetni kéne a bicikliseket, el kéne hajolni egy-egy frizbi vagy labda útjából, a gyerekek visongva kergetnék egymást, vagy túlharsogva mindent számolnának el tízig, amíg a többiek megtalálják a legjobb rejtekhelyeket, de ezek már csak képek, szép emlékek maradnak a fejben, fényképen vagy esetleg festményeken a múzeumokban. Nem történtek ezek olyan régen, mégis mintha száz év távlatából tekintenék vissza azokra a napokra, amikor a szülők nem intették le a síró csecsemőt a babakocsiban, hogy várjanak, még egy üzenetet meg kell, hogy írjanak. Be kell valljam, kissé talán hiányzik is, s talán az ölében egy füzettel ülő férfinak is a padon. Nem lóg zene a füléből, nincs telefon a kezében, egy füzet és egy toll van nála, szemléli a környezetét és néha papírra vet egy-két szót. Csodabogárnak tartanák, hogyha észrevennék, én viszont csak odaintek neki, mint sorstársamnak, akiknek nem itt lenne a helyük, ezekben az időkben. Viszont a nehéz idők nehéz tetteket kívánnak meg, s tovább nem is habozva ragadom meg a fiú farzsebéből kilógó bőr pénztárcát és várom, hogy ő tovahaladjon, a tárca pedig kicsússzon a zsebéből. Istenem add, hogy ne csak MasterCard legyen nála!

►××× szó ; 1003► jegyzet: talán kicsit túltoltam a dolgot
✻ hozzászólások :
6
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szomb. Jan. 14, 2017 2:31 pm ••


Még mindig csendes volt körülötte minden. Meglátszik, hogy ha az ember elegendőt fizet, bármit el lehet intézni. De csak egy ideig. Napok óta bezárkózott a lakásába, és kétszer ráhívták a rendőröket, mert a jólelkű szomszédok azt hitték, valami idegent evett be a fene a drága művészúr helyére. Vicces dolog, ha az ember láthatatlan akar maradni, sosem teheti meg. Valaki mindig figyel, valaki mindig meglátja mindenben még a legapróbb részletet is. Bosszantó, de örül, hogy ők még ennyire figyelnek. Hogy akármit mondott a média, nem fáklyával és vasvillával akarják elkergetni innen.
Azonban nem tud, és nem is akar örökre idebent maradni. Először is, rettenetesen fáj már a feje, és hiába szellőztet egész nap, nem pótolja azt, amit egy kiadós séta, egy kellemes napozás, vagy csak a kintlét bármely pillanata adhat. A telefonja némasága nem rémíti meg. Mióta kijött, kevés emberrel vette fel a kapcsolatot, és még kevesebb kérdésre válaszolt. A sajtó már csöpögtetett, azonban, mint amit már említettem, sikerült mentes maradnia a rohamoktól. Megnyugtatott mindenkit, hogyha hazaér a vakációjáról, interjúkat fog adni. Csakhogy nem ment ő semerre. Csupán csendre vágyott.
Napok óta egy sort sem írt, pedig kikívánkozott belőle. Ha le is ült, csak bámulta azt a pár szavacskát, amit már leírt, majd kitörölt, és újra leírt. Semmi. Felépült egy fal az ihlethullám, és a cselekvés között? Nem, ez nem lehet. Talán valami.. valami gátolja. Bizonyára a bezártság. Bizonyára..
Ki kell jutnia innen!
Ez már nem kívánság volt, hanem kényszer. Felöltözött, egyszerű, dísztelen holmikra, napszemüveget biggyesztett orrára, fejébe sapkát húzott. Oldalán csak a viharvert táskája lógott, benne egy füzet, amelybe a kint rátörő ötleteket kívánja beleírni. Odabent megszokta a kézírást, és egészen megszerette. Volt valami varázsa, amit meg akart tartani. Az egyetlen dolog, amit éltetni akar a börtönből. Te tényleg azt írod le, hogyan ölsz meg másokat?
Nem, többet nem akarom..
De hisz tudod, hogy úgyis muszáj. Hitelesnek kell maradnod. És a hitelességhez hozzátartozik az is. A halál.
De én akkor sem.

Csönd.
Kellemes szellő köszönti, amint az utcára lép, és beleveti magát a tömegbe. A cigaretta előkerül, immáron füstölög ajkai között, tekintete mereven előre szegeződik. Nincs célja, ilyenkor sosem volt. Fel kell töltődnie, és ehhez az is hozzátartozik, hogy addig meg, ameddig vádlija be nem görcsöl. Vagy még tovább. Furának hangzik, de mégsem azt jelenti, hogy világgá fut. De ilyenkor felfedez. A park viszont régi ismerősként köszönti, mintha csak tegnap lett volna, hogy futni jött ide, vagy épp leül, hogy elköltse könnyű ebédjét. Vagy csak kikapcsoljon kicsit. Akkor már volt minden, más gondok kínozták. Most olyasmit, amikre nincs magyarázat, amire nem tud értelmes indokot mondani, és egyelőre megfejteni sem. Napok óta ugyanazt látja, ugyanazt az arcot, és nem tud tőle szabadulni. Pontosan úgy, mint akkor A Nőtől. Az ő halálát is végig kell vajon néznem? Vagy nekem kell dönteni felette?
Észre sem vette, hogy leült egy padra, és mered maga elé.
És főleg azt sem, hogy a füzetbe újabb sorok kerültek.
A fiatal suhanc elevenedik meg előtte, és rajzolja ki a történetét. Egy új kaland.

▼ ▼ ▼
↠ to:
Johnny
↠ 497 szó ; ↠ Az Első
✻ hozzászólások :
9
✻ tartózkodási hely :
↠ Central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Jan. 01, 2017 7:18 pm ••

szabad játéktér ♥
✻ hozzászólások :
48
✻ kereslek :
magányos szíveket
✻ tartózkodási hely :
❇ az emberek szívében
✻ foglalkozás, hobbi :
❇ nyílvesszők szívbe célzása
✻ karakter arca :
❇ amy gumenick
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Jan. 01, 2017 7:05 pm ••



Kitty & Zara

Ó, népirtásból csillagos ötös vagyok! Mondanám, hogy bárki megmondhatja, de az a nagy helyzet, hogy nem igazán hagytam életben szemtanút – úgy nagyjából soha. Oops. Ez az én hibám, már ha lehet ezt annak nevezni. Részletkérdés, nem is igazán lényeges. Most sokkalta jobban érdekel az a megmagyarázhatatlan tény, ami a mellkasomba fészkelődve aggodalomra ad okot. Már az ép elmémet illetően. Szerintem kezd lejárni a szavatossága. Van egyáltalán egy léleknek szavatossága? Jó, mondjuk ha már valaki „megmérte”, akkor igazán kitérhetett volna erre is. Oké, 21 gramm, na de meddig friss? Tudom, megint túl sokat kérek. As always~
- Ó, ezt felkérésnek vettem!
Vigyorgok rá a nőre, s jól elraktározom a leendő ételt adó város nevét. Tehát 5 perc múlva elfelejtem. No problemo, előbb-utóbb úgy is elkeveredek oda. Elvégre időm, mint a tenger. Vagy annál is több. A továbbiakban csak egy cinkos vigyorrá szelídült ábrázattal társalog a nő. Hiszen ő bízik abban, hogy megoldom, nekem meg elkezdtek őrültebbnél őrültebb ötletek cikázni a fejemben. Jelige, a ’Hogyan hívjuk fel magunkra Cicus figyelmét.’ Lehet, majd megírom és kiadom egy könyvbe, az ostoba népek úgy is fűt-fát megvesznek, pusztán dísznek a polcra. Ami azt illeti, ezen nincs több időm gondolkozni, mert az elhangzottak szokatlan cselekedetre sarkalltak. Mármint tőlem szokatlanra. Ugyanis én nem ölelgetek – senkit se. Szóval, ha megkérdezné valaki, ki volt jobban meglepődve, szerintem én. Ugyanis a cicus pillanatok alatt túllépett a dolgon és elkezdett bújni. Bújni? Azt hiszem erre szoktak az emberek inni. Kár, hogy nem tudok berúgni. Meg az is, hogy valami éjjeli bagoly seggfej elintézte, hogy megszakadjon a mi kis idilli pillanatunk. A sziréna hangjával egyetemben kapom fel a fejem s vörösen izzó szemekkel pásztázom a sötétséget körülöttünk. Utálom, ha megzavarnak. Persze ez épp elég idő volt ahhoz, hogy Cicus kihátráljon a furcsává alakult estéből s szép szavakat használva eltűnjön előlem. Utána akartam nyúlni, mondani, hogy ne hagyj itt... De nem tettem meg. Csak ültem a sarkaimon suta mosollyal biccentve. Zara kérdezi Zarát: miért nem mozdultál baszod?! Nem tudom~
- Úgy lesz.
Mondom mintegy válaszként, vagy csak magamban, ahogy figyelem a távolodó alakot. Majdnem olyan, mint én… még soha, de soha nem futottam bele ilyesmibe. Ezt el kell rendeznem magamban… Felmarkolom a zsákmányt –mindkettőnkét- majd az eltűnés művészetét használva eggyé válok az éjszaka sötétségével. Még találkozunk, Catwoman. Még biztosan… mert keresni foglak.


* Sail * ||Remélem tetszik, köszönöm a játékot, imádtam *-* || ©REDIT

✻ hozzászólások :
71
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Pént. Dec. 30, 2016 3:40 pm ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Figyelmeztetnem kell magamat, hogy ne érezzem magamat olyan kényelmesen és, legfőképpen, biztonságban Zara mellett. De nem tehetek róla, hogy képtelen vagyok másképpen viseltetni irányába. Pedig a macskákról azt tartják, hogy előszeretettel harapnak bele az ételt adó kézbea hálátlan dögök, nem igaz? De szerintem, és, amint azt a mellékelt ábra is tökéletesen prezentálja, ez nem mondható el minden macskáról. A macskák éppen olyan ezerszínűek és sokfélék, mint az emberek.
És ez a macska most határozottan nem akar beleharapni az ételt adó kézbe – ha értik a hasonlatot, amivel élek. A vámpír nő különben sem adott okot, hogy belé mélyesszem a fogaimat, vagy a karmaimat, nem igaz? Dehogynem!
- Igazán – keserűen bólintok, bár, ahogyan elnézem Zara arckifejezését, úgy vélem, ő sem kifejezetten annak örül, hogy vannak és bűnöznek, hanem annak, hogy vannak, de vér robog az ereikben. Számára éltetőnek számító vér. Az én szememben nem bírnak ilyen nagy jelentőséggel.
- Ráfér Gothamre a népirtás és a vérfrissítés – hanyag eleganciával vonok vállat. Nemigen hat meg, hogy a nő gyilkolni akar, pont én leszek az utolsó UTÁNI ember macska, aki beköpi majd a fakabátoknak, hogy bizony, bizony, tudom, ki a szipolyozó rém. Különben is... teljesen hidegen hagy, hogy a vámpír kit öl majd meg, ha esetleg valamiféle csoda folytán tényleg Gothambe fújja a sors szele. Nincs nekem ott senkim, aki miatt aggódnom kellene.
E gondolat nyomán felötlik fejemben a Bőregér alakja. Biztosra veszem, hogy megpróbálná megállítani a Nőstényördögöt Zarát, ha a vámpír valamiféle mocskos dolgot követne el. Márpedig miért ne követne el valamiféle mocskos dolgot, haha?! Szóval... szóval. Szóval. Nem örülnék neki, ha a kedvenc játszó pajtimat, az én személyes fogdmegemet, a kedvenc, maskarás, álarcos hősömet kiszipolyozná, felzabálná, megölné. Jobb is, ha ennyiben maradunk. Meg annyiban, hogy jobb, ha ezt nem kötöm Zara orrára. Meg amúgy máséra sem. Jobb, ha a nézők azt hiszik, hogy nincs köztünk egyéb, csak szakmai ellenszenv.
- Ha te mondod... – vigyorgok rá egy ezer wattos mosollyal, és valamiért elhiszem neki. És én miért nem pattanok meg? – teszem fel magamnak a költői kérdést, ami amúgy roppantul jogos. Ha a pénz lenne a maradásom oka – és, már miért ne az volna? -, már el tudnám intézni, hogy egy nagyobb összeg üsse a markomat mancsomat, és akkor vígan leléphetnék Gothamből, és új életet kezdhessek valahol máshol. Mondjuk itt. Vagy bááárhol máshol, a nagyvilágban.
Számtalanszor feltettem már magamnak ezt a kérdést. És soha nem tudom normális felnőtt ember macska módjára megmagyarázni még magamnak sem. Talán attól félek, hogy, ha eljövök Gothamből, akkor elvesztem azt az embert, aki lettem, elvesztem Macskanőt, és újra az a szánalmas kis senki leszek, aki voltam – a régi, megalázott talpnyaló, Selina Kyle, akit végül jól meg is öltek, és valamiféle grandiózus csodának köszönhetően mégis visszatért az élők soraiba.
- Ahw, szerintem megoldod – legyintek hanyagul, mosolyogva. – Én pedig tudni fogom – kacsintok Zarára, aztán az érdekfeszítő és csodálatos eredetemről kezdek rövid, gyors összefoglalóba. Másmilyenbe aligha kezdhetnék, lévén nem tudom, hogy mi történt velem, mert halott voltam, haha!
A hirtelen mozdulatra, amit irányomba tesz a nő, összerezzenek, de nem ugrok el valamiért. Pedig lehet, hogy jobban tettem volna – legalábbis egy szempillantás és szívdobbanás erejéig ezt gondolom. Aztán meglepettségemet lassan átveszi egyfajta megnyugvás, és törleszkedő macska módjára simulok Zara ölelő karjaiba, dorombolást hallatva.
- Azt hiszem – bólogatok, karmokban végződő mancsaimmal ölelgetve Zarát.
A groteszk mód romantikusnak nevezhető pillanatot egy, a távolban felzengő sziréna hangja zavarja meg.
- Ideje mennünk – búgom a nőnek, és, ha elenged, a lopott holmit a járdán hagyva, mintegy Zarának adva – surprise! -, ostorom segítségével fellendülök egy magas, vénséges-vén tölgyfa vaskosabb ágára. – Találkozunk Gothamben, Zara! – rikkantom búcsúzóul, integetve a nőnek, majd az éjszaka sötétjébe veszek.
Biztos vagyok benne, hogy mi ketten még viszontlátjuk egymást.


Words: 604 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: Köszönöm a játékot, imádlak! To be continued, ofc...
✻ hozzászólások :
35
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Hétf. Dec. 19, 2016 9:00 pm ••



Kitty & Zara

Egy elnyújtott macska vigyor a válaszom a dicséretre. Jól esik, nem mondom, hogy nem, de azért… mit akarsz tőlem kiscicus? Legalábbis ezen kezdek el gondolkozni, kemény… nem is tudom, két másodpercig? Az ezt követő időben meg azon filózom, hogy mi a tejbevágott csokimuffinért vagyok mellette ilyen nyugodt. Kakukk, Zara, max egy órája ismered?! Ha így haladok, skizofrén leszek… vagy már vagyok? Végtére is magammal vitatkozok a gondolataim ingoványos poshatag mezsgyéjén. Mielőtt még belesüppednék az önmarcangoló elemzésbe, keserédes válasz hagyja el a cicus megviselt ajkait. Meglepetten pislogok rá, már nyílna a szám egy miéééért kérdésre, de végül elfojtom és a bent ragadt levegő miatt pufi fejjel figyelek. Noha lehet, hogy most megértően kéne bólogatnom lebiggyedt szájjal… az én ábrázatom valami perverz sötétséggel feszül vigyorba.
- Hmmm… igazán?
Megnyalom a szám szélét… szeretem a nyakkendős bűnözőket… mármint megenni! Szinte érezni a fösvény gonoszságot a vérükben… Plusz ha úúúgy csinálom, akkor egy időre megoldják a szükségleteimet. Többek közt ezért sincsenek irataim, meg bankszámlám. Minek? Amíg vannak átverhető hímek…
- Úgy érzem, lassan ideje lesz ott csökkenteni a népességet.
Fordulok felé kéjenc vigyorral, s noha kétértelműen fogalmazok, még nem kötöm az orrára a tényt, hogy csak kaja mind. S mint kaják, nem jogosultak a testemre. Ami azt illeti, arra senki sem jogosult ezen a korcs világon. Mindent a szemnek? Francokat! Annak is ára van… mégpedig elég nagy. Az elsötétedő tekintetet érzékelem, és visszaveszek a nagy kéjenc pofámból. Már majdnem érdeklődve hajolok előre, hogy lássam a mimikáját. Lágyan elmosolyodom. Jé, tudok ilyet is?
- Hidd el, egy vámpírral ez nem történik meg.
Nem is használok feltételes módot, minek… Figyelem a „mentést”, amivel a helyzetet próbálja oldani, inkább magának, mintsem nekem. Úgy érzem, ez a leírás fedi az ő életének alakulását is. Legalábbis személyes sérelmet vélek kiérződni a szavaiból. Nem csoda, hogy fittyet hány a szabályokra. Már is kedvelem. Várj… kedvelem? Tényleg? Én? Ó jaj…
- Kedves tőled, bár nem tudom, miképpen tudnám tudatni veled, hogy ott vagyok. Pingáljak ki ezüsttel egy szobrot?
Vigyorgok rá, mert bár hülyeségnek hangzik… kinézem magamból, hogy megteszem. Igazából, semmi sem gátol meg abban, hogy bármit megtegyek. De tényleg semmi se. A teremtőn talán még meg tudna, mert minden vámpír engedelmességgel tartozik a „szülőjének”. Mármint tényleg, nem jókedvből, hanem a vére szó szerint utasít és ellene nem lehet tenni. A test mindaddig az övé, amíg felnőttnek nem titulál, amíg el nem enged. Ami azt illeti, engem nem engedett el. Egyszerűen meghalt még előtte. Nem is volt egyszerű megbirkózni a hirtelen rám szakadt szabadsággal… meg a Testvériség merénylet kísérleteivel. Merthogyképzelemhogyénkaptamafőnökvérét. Nem mintha kértem volna…. Na de ne kószáljunk ilyen messze a jelentől. Először azt hittem, meg fog sértődni, félni nem féltem tőle, de úgy alakult, hogy teljesen természetesen tud beszélni róla. Először nem is nagyon értem, hogy mit zagyvál össze, gondolom látta is az arcomon, hogy vonogatom a szemöldököm, egészen addig a részig. Az arcom elnyúlik, az íves szemem öldöke a homlokom közepén, pupilláim teljes nagyságban csillognak a fényben. Fél percig ezt a rém muris rácsodálkozó képet vágom, aztán… minden gondolatot és reflexet és beidegződést a sutba vágva megfeszülnek a lábaim és kinyomnak ültő helyemből. Mire kettőt pillogok, már a Macsekot ölelem két kézzel, arcom bal oldala az ő maszkjának simul, míg én a hajában vagyok elveszve. Némi döbbenetet biztos szül ez a másik fejében, de nekem kell két perc így, hogy remegő hangon, alig hitetlenkedve, remélve, de meg tudjak szólalni.
- Te is..?


* Get Jynxed * ||Remélem tetszik || ©REDIT

✻ hozzászólások :
71
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Dec. 11, 2016 8:27 pm ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



A velem szemben gubbasztó Nőstényördög eléggé megkeseredettnek tűnik és hangzik egyaránt. Habár, nem hibáztathatom, és nem is teszek így. Elvégre nyilvánvalóan idősebb, mint én. Nyilvánvalóan több mindent megélt, átélt, túlélt, mint én. Több emberrel találkozott, és több élményben – pozitívban és negatívban egyaránt, gondolom – volt része, mint nekem. Bizonyára nem véletlenül ilyen keserű. Én is az lennék, ha már ki tudja, hány évtizede-, ha nem évszázada bámulnám az emberek képét. Így is hamar rájuk tudok unni, és ki tudnak hozni a sodromból, és felmérgesíteni. Shreck így is alaposan feldühített, és még most is feldühít a férfi, a volt főnököm, a gyilkosom puszta gondolata is.
Nem vitatkozom vele, mert úgy hiszem, nincs értelme. Nem tudom meggyőzni róla, hogy talán még akadnak jó emberek ezen a planétán. Talán nem olyan nagy számban, de még meglehet, hogy léteznek, és köztünk járnak. Legalábbis... szeretném ezt hinni, szeretnék ebben hinni. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy cukormázas világban élek, pónilovakkal, akik nem esznek mást, csak szivárványt és lepke kakit, valamint, hogy az égből cukorka és nyalókaeső hullik.
- Nekem tetszik – vallom be. – Szép és egyedi és különleges – dorombolom, ezer wattos mosolyt villanta a Nőstényördögre Zarára.
Egy részem szívesen bemutatkozna, de ebben a cuccban még soha nem használtam a hétköznapi, civil nevemet. Nem akarom felfedni magamat. Nem akarom, hogy az az egyszerű nő rányomja a bélyegét, és megbillogozza Catwomant, aki a hétköznapokon vagyok, aki az unalmas napokon vagyok. Nem akarom, hogy bárki is tudomást szerezzen róla, hogy Catwoman nem is a világ nyolcadik csodája, hanem egy egyszerű, fiatal nő; egy arc a tömegből, egy idegen, egy senki. És nem akarom, hogy Selinának még sokkal-sokkal nagyobb szívás legyen az élete, mint most. Nem akarom, hogy a két életem – a nyilvánosabb, és a titkosabb – összemosódjon, hogy teljes mértékben összekapcsolódjanak.
- Szar – keserédesen nevetek, aztán magyarázatot adok a nyers válaszomra: - A korrupció és a bűn melegágya, ahol a gazdag kiskirályként éli mindennapjait, visszataszító, bicskanyitogató luxusban, míg a szegény akár meg is dögölhet, vagy belefulladhat a város mocskába – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat. - A bűnözés virágkorát éli éppen, és nem csak jelmezes, álarcok mögé bújt rosszfiúk tartják rettegésben a várost, hanem a fehérgallérosok is – sziszegem. – Csak éppen más módszerekkel és eszközökkel – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, és tudom, hogy tudja, hogy mire gondolok.
- Szóval, ha rám hallgatsz, nem tervezel semmit hosszú távon Gothamben, vagy, ha mégis, a végén úgyis csak kényszerből maradsz ott, oda ragadsz, lesüllyedsz, mint egy kő, és dagonyázhatsz a morális szenny mocsarában – arcom hirtelen komorodott el, és a mimikáim megkeményedtek, vonásaim dühös vonalakká minősültek, kezeim ökölbe szorultak, állkapcsomat megfeszítem. Aztán nagy levegőt veszek, majd kifújom. Ki és be. Keep calm.
Majd hirtelen rándítom mosolyra ajkaimat, és igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
- Ha mégis arra felé keverednél, akkor szívesen látlak vendégül – majd betörök el full extrás – jakuzzis, óriási, kajával teli hűtős, hatalmas hálószobás, óriási nappalis, gyönyörűséges kilátásos - lakosztályba.
Kérdésére értetlenül pillogok kettőt, aztán, amikor kifejti, megértem, hogy mire irányult.
- Oh, világos! Hm. Tudod, ez egy egészen nehéz kérdés, már csak azért is, mert magam sem tudomhaha! Tényleg nem! – Amikor azt mondtam, hogy Catwomanként ismernek, azt azért mondtam, mert... hát, én tényleg olyan vagyok, mint egy macska. És, én, öhm... a nagy kulisszatitok az, hogy meghaltam – mármint, abból a magasságból, ahonnan Shreck lelökött engem, senki sem élte volna túl a földet érést -, és egyszerűen csak... hopp! Így, ebben a formában tértem magamhoz – tudom, hogy ez így eléggé hihetetlen, és meredek, de így történt, így változtam át olyanná, mint, amilyen most vagyok. Így lettem az, aki vagyok, akinek talán mindig is lennem kellett volna. Ez a sorsom.


Words: 599 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
✻ hozzászólások :
35
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Hétf. Dec. 05, 2016 1:09 am ••



Kitty & Zara

Azt hiszem, s bár bármennyire is nem fűlik a fogam a bevallásához, de szó mi szó, öregszem. Jó, oké, igaz, ezen már túl kéne lennem úgy… ötször? Várjunk csak, mi számít öregnek? 103 múltam, de a húszéveseket kenterbe verem, ha a feszes bőrről van szó. Hah. Vicc volt, mindenben alázom őket. Szóval helyesbítek, fiatal voltam, fiatal vagyok, és fiatal is leszek az összes eljövendő időben. Noha ebben az is játszik, hogy konokul ragaszkodom a saját kis világomban felállított eszmékhez, s mint ilyet, nem áll módomban elhinni, hogy az emberi toalettek lehetnek „kivételek”.
- Áhh, ők ölnek ki mindent és mindenkit.
Nem kezdem el boncolgatni azt a meglátásomat, mi szerint nekem soha semmi nem úgy alakul, ahogy kéne neki, mert akkor sose kezdtem volna el a gyógyítást, és félő lett volna, hogy szimplán elvérzik, vagy bedobja a fertőzésbe pár életét a cicus. Várjunk csak. Miért lett volna ez félő? Neki nyilván, de nekem mi közöm hozzá? Mi a puding… Lehet mégiscsak öregszem. De csak lehet, nem tuti. A felém tartott kisujjat nevetve fogadom el, s a sajátommal rázok rajta egyet. Hüm. Kikotyogtam. Mármint a nevem. Az igazit. Ha be lennék öltözve valami mesefigurának, ha más lenne, ha… mi lenne ha… de én vagyok itt. Fedetlen identitással.
- Köszi, kicsit kopott már, de nem túl gyakori.
Arról most vitatkozhatnánk, hogy ez szerencse-e vagy sem. Egyrészt, mint női egónak ez mázlis és csodás, másrészt, mint kénlelkű vámpírnak, nem annyira. Mondjuk, hulla mindegy, nincsenek irataim, hogy ez izgasson. A nevére csak mosolygok, úgy látom, neki van vesztenivalója, ha csak ezt használja. Vagy csak ezt meri? Igaz… nem hibáztatom érte, még is csak… bármikor megehetném, ha akarnám. Ezt gondolom ő is tudja. Noha azt talán kevésbé, hogy ha ezek után bárhol a környékemen megsérül, legyen rajta bármi maskara, a véréről felismerem. Azt hiszem, ezt nem mondom el neki direktbe. A felém nyújtott kezet elfogadom és hulla nőiesen kezet rázunk. Jól van az.
- Gotham? Ott még nem jártam. Milyen hely?
Kezdek kíváncsiskodni egy kicsit, hiszen szerintem a viharvert kinézetem is sejteti, hogy elég gyakorta… menekülök vándorlok. Közben felpillantok az égboltra, hiszen elég ideje szórakoztatjuk itt egymást. Még van 2-3 óra napkeltéig, noha azért a biztonság kedvéért, egy órával előtte már keresnem kéne nappali szállást. Ezt sem kötöm az orrára. Mondjuk lehet, hogy a „napallergiámat” már lefordította a valóság nyelvére. Magyarán rohadtul elégek, ha napra kerülök. Némi latolgatás után úgy döntök, én is kérdezek egy merészebbet.
- Ömm… bocs a kérdésért, de meg kell kérdeznem. Mi vagy pontosan?
Nézek rá nagy cicaszemekkel, aztán rájövök, hogy ez így lehet nem volt túl célravezető, szóval megtűzdelem még némi magyarázattal.
- Úgy értem… nincs ember szagod, de nem tudok rájönni, hogy akkor mi az, amit érzek.


* Old Time R&R * ||Remélem tetszik || ©REDIT

✻ hozzászólások :
71
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Nov. 20, 2016 9:26 pm ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



A macska ösztöneim ki vannak hegyezve a Nőstényördögre. Eléggé ellentmondásosak ezek az érzések, vagy érzelmek, vagy megérzések, vagy nevezzük őket bárminek is. Elvégre, hahó! Láttam, amint segít nekem elbánni azzal a taggal, hovatovább, nem csak, hogy jól seggbe rúgtuk a megboldogult, újdonsült, közös ismerősünket, hanem megölte. Kegyetlenül és vérszomjasan. Ennek ellenére most meg segít nekem. Újfent. Pedig én aztán nem tudok neki túl sokat adni, hiszen ezen a zsák ékszeren kívül nincs más értékes holmi a birtokomban, pénzem pedig végképp nincs. Alkalmi munkákból élek, az ilyen melók elvégzése után pedig nem mondhatnám, hogy rám szakad a bank. Sőt, kifejezetten csóró vagyok, jobb is, ha ennyiben maradunk.
De igencsak meglepő módon mást is érzek. Nem kifejezetten bizalmat, hiszen eléggé nehezen adom ezt az embereknek – vagy a mi különleges esetünkben a vámpíroknak -, de valamiféle megmagyarázhatatlan módon ennek az aprócska, elhaló szikráját vélem felfedezni a lelkemben, vagy a szívemben. Meghatározhatatlan, behatárolhatatlan, keserédes érzés ez, amivel nem tudok mit kezdeni, shame on me.
- Azért csak akadnak kivételek – ebben azért annyira én sem vagyok biztos, de szerintem ezt ő is hallja a hangomban. – Legalábbis... szerettek. Valaha. Amíg ki nem ölik belőlük – finoman vonom meg a vállamat. Bah. Le kellene szoknom erről, teljesen elárulom vele magamat, hogy mennyire hanyag tudok lenni, és mennyire nemtörődöm, ha nem viselkedek, és nem emberelem meg magamat. Mert bizony nekem az is némi erőfeszítésbe kerül, hogy beleerőltessem magamat a szürke hétköznapok, monoton egykedvűségébe, és a nappali fény szilárd, olykor szigorú szabályrendszerébe. Muszáj megtennem ezt, hiszen a macska álarcot nem viselem mindig. Nélküle fél életet élek csupán.
Talán mindig Catwomannek kellene lennem, és el kellene hagynom Selina Kylet, teljes mértékben. Habár, ő is megváltozott. Megváltoztam, mióta meghaltam.
- De csak néha. Higgy nekem, tényleg unalmas volna, ha minden klappolna – csalfa macska módjára kacsintok rá. És ezek nem csupán nagy szavak, mellyel egy kis ember cicus dobálózik; ezek tények, kérem szépen. Nálam jobban aligha tudná bárki is, hogy mennyire unalmas és borzasztó és kiábrándító, ha soha nem történik semmi izgalmas, semmi váratlan, semmi, ami az újdonság varázsával bír.
Kettőt pillantva fürkészem a fiatalnak tűnő nő arcát, vonásait, mimikáit és a lélektükreit, melyekről egytől-egyig, egy az egyben a csodálkozás és a döbbenet furcsa elegye süt. Vagy valami más? Futnom kellene?
Meglehet. De várok. Még egy egészen kicsikét.
Aztán fellélegzek. Egyrészt azért, mert nem kell futnom, és nem haragítottam magamra, másrészt pedig azért, mert nem vette bántásnak azt, amit kérdeztem tőle.
Ennek örömére pedig ezer wattos mosolyt villantok rá magam is.
- Oké, akkor szent a béke – még, ha nem is voltunk összeveszve, egyetlen pillanatig sem. Ennek ellenére felé nyújtom a jobb mancsom kisujját. Mint az ovisok.
Őszintén szólva, nem lepődtem volna meg, ha megbántom, mivel eléggé nyílt vagyok, így is fogalmazok, olykor meglehetősen nyersen.
A kellemetlen érzés, és a fájdalom ellenére befogom a számat, összeszorítom a fogaimat és nem sikítok többször. És igyekszem tartani magamat. Elvégre, én nem egy vagyok azok közül az áldozatok közül, akiket a hősöknek a karjaikba kapva, meg kell menteniük. És, gyanítom, az azúrszemű Nőstényördög sem valamiféle hős maca hősnő.
Amikor végez a lábammal, és a rajta végig húzódó sebbel, megmozgatom a tagjaimat, majd tovább kíváncsiskodom. Habár, talán nem kellene, hiszen Shreck is említette a kíváncsi macska, szomorú históriáját, minek nyomán megölt engem. De nem tehetek róla, ilyen a természetem, roppantul kíváncsi vagyok.
És már csak azért az őszinte, gyermeteg lelkesedésért, vagy talán boldogságért megérte rákérdezni, ami kiül a nő arcára. Mint, akinek a lelkén végigsöpört egy bonbon hurrikán.
- Látod-látod? Akkor éppen itt van már az ideje – mosolygok rá, az övéhez hasonló, kislányos, bájos vigyorral a képemen.
- Szép neved van, kár lenne elhallgatni. Engem Catwomanként ismernek Gothamben, de gyanítom, hamarosan itt is megismerik majd a nevemet, és az is könnyen meglehetsőt! Egészen nagy rá a sansz -, hogy még hallani fognak rólam – nyújtom felé újra jobbomat, de most azért, hogy úrinő módjára üdvözöljem, és kezet fogjak vele. Egyelőre nem akarom-, vagy talán nem merem elárulni neki a valódi nevemet. – Örülök, hogy találkoztunk.


Words: 657 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
✻ hozzászólások :
35
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Hétf. Nov. 07, 2016 12:38 pm ••



Kitty & Zara

Alapvetően sosem gondoltam volna, hogy én valaha is ilyen helyzetbe kerülök. Mármint, segíteni valaki máson. Wtf. Lehet elkaptam valami agyrohasztó bacit. Seems legit. Noha ezen hiába gondolkozom már, mert megtettem. Az is lehet, hogy nélkülem is túlélte volna a kalandot az elbaszott majommal, de azért lássuk be, nagyban növeltem a túlélési esélyeit 0,1%-ról legalább 99-re. Na nem mintha számítana. Nem csinálok szokást ebből, ez is csak… egy véletlen kivétel? Vagy előre megfontolt szándékkal elkövetett tervezetlen cselekmény? Ahh, nem is izgat. Inkább csak, élvezem egy kicsit ezt a nyugalmat. Persze ezen sokat dob a tudat, hogy ténylegesen erősebb vagyok nála, noha csodával határos módon egészen normálisan viselkedik velem. Pedig látta mi vagyok. A végén még lehet, hogy ez egy igen eredményes része lesz egy nagyobb forgatókönyvnek. Noha legalább hetven éve nem volt szerencsém társasághoz azon rém egyszerű okból, hogy nem kellettek. Illetve hát mind kajaszámba ment, kivel a vándorlás alatt találkoztam.
- Ugyan… az emberek semmit se szeretnek.
Legalábbis nekem ez a meglátásom. Csak bebeszélik maguknak, illetve a pénzhez is inkább betegesen ragaszkodnak, mint sem szeretésnek lehetne titulálni. A szavaira csak egy grimaszba oltott vigyor a válaszom.
- Azért néha igazán alakulhatna úgy, ahogy elterveztem… a változatosság kedvéért.
Mert a változás gyönyörködtet! Vagy valami ilyesmi. Rövidke fuldoklásomat hamar helyre teszem, s végzem tovább a sebtisztogatás nemes művészetét, enyhe bűnbánó hangot érzékelnek füleim, fel is pillantok a rám vetülő íriszekbe. Jah… tömény rácsodálkozás virít a képemen. What?! Megbántani? Engem? Nem akart? Ez elég… furcsa érzés. Valami határozottan történik a mellkasomban, de meg nem tudnám mondani, mi az, ami rakoncátlankodik bennem. Lehet rosszat ettem..?
- Hát… már jó ideje nem bántottak meg… nem most fogom elkezdeni.
Vigyorgok rá, holott azért tényleg elgondolkozom, mikor bántódtam én meg utoljára. Meg hát… valljuk be az igazság kedvéért, nem is volt mellettem senki, aki elkövethette volna ezt ellenem. Aztán persze kíméletlenül vágom el a beszélgetés fonalát, és nyálat gyűjtve belenyalok a sebbe. Valami perverz borzongás fut végig a gerincemen, ahogy meghallottam a sikkantást. Most kövezetek meg, de akkor is vámpír vagyok, nem rózsalelkű szeretetszolgálat. Én ehhez vagyok szokva, nem a szép szavakhoz. Néha-néha tartok egy fél lélegzetnyi pihenőt, közben figyelem, hogy nem akar-e elájulni, de egészen hősiesen bírja a kiképzést. Úgy gondolom, ilyen tempóban fél óra elég lesz és elég is lett. A magamnak megszabott idő leteltével már az utolsó simításokat végzem a frissen begyógyult, még érzékeny hegen. Felegyenesedek és hagyom hogy kedvére mozoghasson, hiszen eddig szorosan fogtam a lábát a procedúra alatt. Én magam is macskamód nyújtózkodok s roppantom meg csigolyáim helyét. Meg az állkapcsomat is megtornáztatom, mert eléggé elgémberedtek az arcizmaim. Néhány pihegő csendes perc után a páciens olyan kérdést intéz felém, hogy előbújik belőlem az ártatlan ma született kéthetes bárány. Azúrjaim csak úgy pislognak rá, az agyam lázasan keresi benne a csapdát vagy annak a szagát. De… nem találja. Zavartan-döbbentem ülök rá a sarkaimra s meredek magam elé, szemmel láthatóan gondolkozva.
- Vagy egy évtizede nem mutatkoztam be senkinek…
Vakarom meg az arcélemet s némi latolgatás, indítéktologatás és gyanakvás után sóhajtok az egészre. Nincs kedvem csapdákat és buktatókat keresni egy fáradtságos sebnyalogató túra után. Végignézek magamon… ezen a csúf valón. Akár egy hajléktalan, egy csöves… vagy valami őserdei amazonfilmből szalajtott kiátkozott nővér. Szakadt ruhák, koszos kinézet, fáradt közöny. Mi is volt ennek a teremtésnek a neve?
- Zara… a nevem Zara.

* Boneflower * ||Remélem tetszik || ©REDIT

✻ hozzászólások :
71
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Nov. 06, 2016 8:33 pm ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Azért, na. Félreértések elkerülése végett megemlíteném, hogy nem vagyok nyugodt. Abszolút nem. Hovatovább fel vagyok készülve arra, hogy az új barátnőm, a Nőstényördög – akinek amúgy nyilván nem ez a neve... – nekem ugrik, feltépi a nyakamat, vagy a mellkasomat, vagy a hasamat, vagy nemes egyszerűséggel lekapja az egyik kezemet, avagy, hell, a fejemet. Szóval nem vagyok nyugodt, ugrásra készen állok, testem minden izma megfeszül.
De igyekszem mosolyogni. Mert ez mindig is jól ment: a hazudozás, a képmutatás. És ördögien jó vagyok benne.
Aggályaimat és kételyeimet nyilvánvalóan nem fogom megosztani az újdonsült barátnőmmel, nehogy nekem itt a szívére vegye a feltételezést, hogy félek tőle, hogy bármelyik pillanatban szétkaphat.
Tehát mosolygok, és könnyeden elcseverészek vele a csillagok ezernyi, hideg fénye-, és a Hold kékes pászmájának kétes aurájában.
Felelete elgondolkodtat. Én mindig is több akartam lenni, mint egy gyorsan lefirkantott jegyzet a történelem margóján. Több, jobb akartam lenni ennél. Valaki akartam lenni. És, lám, hol tartok most? Egy piti kis szélhámos vagyok, egy nagyszájú karikatúra az életnek nevezett tragikomédiában. De legalább már azt elmondhatom magamról, mióta felöltöttem a fekete macska szerkót, hogy én vagyok a saját életem főszereplője. Talán nem az egyetlen főszereplője, de a legfontosabb alappillére a saját sztorimnak, nem pedig csak egy mellékszereplő, egy másodhegedűs, vagy, for fuck’s sake, egy statiszta. Beledöglenék, ha ugyanazt az életet élném, mint mondjuk egy-két évvel ezelőtt, ha az a szánalmas kis senki lennék, aki hagyta, hogy játszadozzanak vele. Nos, most már én vagyok az a személy, aki úgy játszadozik másokkal, mint macska az egérrel. Haha.
Látom az arcvonásain, ahogy megvilágosodik, én pedig mosolygok, és mosolygok, és bólintok egy határozottat, és még ki is húzom magam ültemben, hogy igen-igen, bizony, teljes mértékben komolyan gondoltam, amit mondtam. Ami furcsa lehet, de van ez az elvem, miszerint nem szabad tartoznom senkinek sem, semmivel sem. Shreck mellett megtanultam, hogy tökéletes fogást biztosít a tartozásunk más embereknek, az ellenlábasainknak, netalántán az ellenségeinknek. A másik a család. És, mivel nekem egyik sincs, nemigen lehet rajtam fogást találni. End of story.
Oké, az, hogy ellopok emberektől, vagy fontos(abb) helyekről dolgokat, az nem számít tartozásnak, mert azért megdolgozok; jobb is, ha ennyiben maradunk.
- Az emberek általában nem szeretik, ha meglopják őket, és eléggé be tudnak kattanni, ha rajta kapnak. Éppen ezért igyekszem úgy dolgozni, hogy ne kapjanak rajta. Persze, mint, ahogyan az ma este is történt, néha keresztbe húzzák a számításaimat, és a terveimet – forgatom a szemeimet, és újfent vonogatom a vállamat. – De ilyen ez a pop szakma – sanda mosolyra rándul ajkam szeglete. – Különben is... gondolj bele, hogy milyen unalmas volna az élet, ha minden a terveink szerint alakulna – mutatok rá a tényre, még mielőtt újra a sebemmel foglalkozna.
Aztán félrenyel, majd felnevet, én pedig csak bámulom, lányos zavaromban, mígnem meg nem szólal. Akkor pedig nagyon elszégyellem magamat. Pilláimat lesütöm, és az ajkamba harapok, élesen szívom be a levegőt, ’sssz’ hangot hallatva.
- Én nem... – ingatom meg a fejemet, és, ha valóban lennének macska füleim, azok most minden bizonnyal szomorúan konyulnának lefelé. – Én nem akartalak megbántani – most nézek csak fel rá, és tekintetét keresem.
Aztán felsikkantok, halkan és röviden, az ölemben gubbasztó hasonszőrű összerezzen, én pedig ajkaim elé kapom egyik, fekete kesztyűbe bujtatott mancsomat. Mert, hát elmondhatatlanul, mocskosul, rettenetesen fáj. Olyan fájdalommal éget, amihez hasonlót még csak egyszer éreztem az életemben, és az csak pár perccel ezelőtt történt. Beleharapok az ajkamba, és összeszorítom a szemeimet, az ajkaimat, és igyekszem nagyon-nagyon csendben maradni a procedúra végéig.
Amikor meg tudok szólalni, csak akkor nyílik szóra szám:
- De neved csak van. Hogy hívnak? – haloványan el is mosolyodom.


Words: 582 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
✻ hozzászólások :
35
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szer. Okt. 12, 2016 9:27 pm ••



Kitty & Zara

A könnyebbik részén túl vagyunk. Találkoztunk és nem öltük meg egymást kapásból! Innen már csak jó lehet. Gondolom. Az az igazság, hogy nem értek a nőkhöz. Főleg a modernebb fajtához. Hetven éve még kezelhetőbbek voltak. Viszonylag kevés saját gondoltuk volt, meg persze mind egyforma volt. Ha egyet tudtál kezelni, akkor az összeset. Manapság? Szélesebb a fajta listájuk, mint a Pantone színskála. Nem is nagyon szeretek nőkből enni. Sokkal macerásabb a leszerelésük. Ellenben a férfiak! Na, ennél egyszerűbb állatfajt én még nem láttam. Olyanok, mint az ásóbot. Tökéletesek a feladatra. Én magam sem értem, hogy az ördögbe történhetett az meg, hogy most itt ülök egy ugyancsak nővel és már majdhogynem pacsizunk. Azt hiszem, hiba van a mátrixban, vagy csak ennyit öregedtem mielőtt észrevettem volna. Mi lesz a következő? Leállok majd vitatkozni egy szoborral?! Mélyet sóhajtok s amíg ő játssza a meseszereplőt én az égre emelem a tekintetem. Kellemesen megnyugtató, sötét égbolt figyel minket, ezernyi apró kis csillagszemmel. Ilyenkor valahogy nem tudok arra gondolni, hogy ezek a kis mocskok azért fénylenek, mert az az utálatos fénylő gebasz fénye hozzájuk is elér.
- Hm. Talán én is csak egy széljegyzet vagyok.
Mondom mosolyogva, miközben az íriszeimet felé fordulva az égről rá emelem. Igaz is… az egész helyzet, a szituáció, a szereplők is mind mintha egy meséből léptek volna elő. Igaz, egy őrült írta ezt a mesét, de akkor is. A kérdésére némán bólintok, hiszen a túlélésünk a tét. Nyilvánvaló és ezt ő is érzékeli. Kár is ragozni. Tudnám ecsetelni, mi mindenre képes az ember, mint állatfaj, de talán valahol mélyen ő is sejti. Nincs alantasabb lény a földön az embernél, ahogy kegyetlenebb sem. Azzal az ékes szóval takaróznak, hogy a tudást hajtják. Nevetséges dolognak tartom a tudomány neve alatt megölni a fél világot. A burkolt felajánlásra felvonom egyik szemöldökömet és őszinte értetlenséggel bámulok rá. Igaz, fél pillanat múlva a maradék félmondatból értelmet nyer a dolog, de ez talán még jobban összekuszálja a gondolataimat, mint az eredeti feltevés.
- És mindig ilyen problémás kuncsaftjaid vannak?
Kérdezek vissza pár pillanatnyi kuncogással hangomban. Aggodalmas érdeklődő kérdésemre megfelelő választ kapok, így időhúzás helyett lekuporodok a sebhez s ugyanúgy elkezdem először körbetisztítani, hogy lássak is valamit. Szép nagy, és jó mély. Igaz, csontig nem hatolt, de így sem lesz kellemes manikűr érzése tőle. Aztán kérdez valamit, amitől félrenyelek hirtelen. Némi nevetve prüszkölés után felegyenesedek s megtörlöm a szám szélét.
- Ez a mondat több ponton is humoros volt. Úgy értem, hogy én. Élek. Itt. Élni
Itt már felkacagok dallamosan, s beletelik jó fél percbe, mire újra beszédképes leszek. Nagy nehezen rendbe szedem magam s vigyorogva tekintek partneremre.
- Én nem élek sehol sem.
Ezt lehet, hogy lebiggyedt ajkakkal kellene mondanom, de nem érzem úgy, hogy ez lenne a helyes. Úgy értem, nem kell a sajnálata. Sem semmi más. Félig élek csak, s mint ilyen, nem tartozom sehova. Sem élők és holtak közt, sem helyileg a nagyvilágban. Bocsánatkérő pillantás, s hajolok vissza a seb fölé. Innen már bármit mond, csak is a procedúra végén fogok rá reagálni s bizony nyelvem hegye a seb egyik végén, teljes mélységig nyúl be.

* Painkiller * ||Remélem tetszik || ©REDIT

✻ hozzászólások :
71
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Today at 7:37 am ••

Sponsored content
live like legends

Central City Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Central Park, Manhattan
» Hullócsillag Park
» -= Park =-
» Karakter bazár - Játékosok keresik
» Smaragd Park

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Városaink :: Central City :: Belváros-