Central City Park
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots

nincsen






utolsó bejegyzések
Üzenetek
Yesterday at 9:10 pm
Yesterday at 8:30 pm
Yesterday at 7:52 pm
Yesterday at 12:09 pm
Pént. Máj. 26, 2017 6:42 pm
Pént. Máj. 26, 2017 6:42 pm
Pént. Máj. 26, 2017 4:06 pm
Pént. Máj. 26, 2017 3:54 pm
Pént. Máj. 26, 2017 3:44 pm

legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
oldal statisztika
ennyien vagyunk

CSOPORT FÉRFI
ALIEN 1 1
ANTI-HERO 2 1
BORROWED 0 1
CITIZEN 4 0
CRIMINAL 5 4
DOCTOR 2 0
ELIT 1 1
GOVERNMENT 0 0
HERO 3 3
METAHUMAN 5 1
POLICE 2 2
VIGILANTE 0 3
VILLAIN 3 8
Összesen 28 25
a tél oscarai
legjobbjaink

• A tél női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• A tél férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• A tél női saját karaktere •
pandora morrigan
the culebra

• A tél férfi saját karaktere •
cesar clifron
the writer

• A tél előtörténete •
ethan vasilev
the cop

• A tél keresett karaktere •
richard gecko
the losculebra

• A tél párja •
barry allen
zara tepes


Share| .

Central City Park



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Poszt témája: Re: Central City Park •• Csüt. Máj. 25, 2017 3:32 pm ••

Szabad játéktér!
avatar
✻ kereslek :
⊱ everybody
✻ tartózkodási hely :
⊱ everywhere
✻ foglalkozás, hobbi :
⊱ this page
✻ karakter arca :
⊱ faceless
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Kedd. Ápr. 11, 2017 12:28 pm ••


sisi & crane
473 || zene || ♡♡♡♡
Én tényleg nagyon siettem, oda akartam érni időben, hiába nem volt megbeszélve időpont, tudtam, hogy ő ott vár már rám, csakis rám, így nem mondhattam, hogy nem megyek, és azt sem, hogy nem szökök el otthonról. Vele akartam lenni amúgyis, szóval muszáj volt megtennem, nem volt fontos az, hogy ez mennyire nehéz, mert érte nem nehéz semmi sem. Utálom, hogy ennyire nem tudok könnyen elszakadni otthonról, hogy szarban vagyok, de nem érdekel, kiengedték a kórházból, most nem fogom kihagyni azt, hogy láthassam.
Megint csak sietek hozzá, nem tudom kihagyni, képtelen vagyok, de szerencsére nem esek el. Amikor utoljára mentem hozzá ilyen gyorsan, akkor szarba kerültem, vagyis átestem egy kocsin, de azzal már nincs baj. Most inkább úgy sietek, hogy ne legyen baj, mert neki nincs baja, csak lehet elmegy, ha nem érek oda. Ettől félek, hogy egyszer megunja a várakozást, és elmegy, itthagy engem egyedül, én pedig várhatok arra, hogy összeszedjem magam. Nem tudom milyen érzés lenne, ha nem találnám itt őt, de nem következik be, nem tudom miért vár mindig ennyit, de örülök, hogy nem hagy cserben, ilyen téren.
- Tudom, hogy az vagyok - vigyorgok rá, biztos voltam abban, hogy most kelleni fog az a csoki, neki is, és nekem is, hiába szoktunk vitatkozni rajta. Elég furák lehetünk mások szerint, hiszen mi nem vitatkozunk azon, hogy én akarom megenni az utolsót, hanem azon, hogy ő egye meg, és ezt fordítva így gondolja ő is. Meglepő, de tényleg, szeretem, nagyon szeretem ezt a csokit, de nem fogom megenni előle, sose tenném azt, mert tudom, hogy ő is szereti. Minden vita mondjuk azzal végződik, hogy fele-fele, de ez így jó szerintem. - Ne haragudj, hogy csak most értem ide - mondom neki, mikor a nagy cuppanós puszit kapom, pont olyan nyálas, mint az enyém volt, de tőle kaptam, így úgy imádom, ahogy kapom. Olyan édes, nem tudja, de az, és még szép is, soha nem hittem volna, hogy valaha lesz egy olyan lány, mint ő az életemben, hiszen szeret. Meglepő, de tényleg. Vannak rossz szokásai, tudom, de nem tudnám emiatt elengedni, nem tudnék nélküle élni már, annyira beleivódott a léte az enyémbe, ezért is ölelem magamhoz, amint esélyem nyílik rá.
- Hullán, hosszú napom volt, és ki kellett másznom az ablakon... Te hogy vagy? - nem zavar, mert hozzá jöttem, ez pedig kárpótol a mászókázásban. A csokit kibontja, én várom, hogy egyen, és azt akarom, hogy azt az egész csíkot ő egye megy, de egy kocka után, már tolja is a számba. Nehezen, de kinyitom, hiszen látom nem fog leállni vele, így inkább eszem. - Törire? Miért? - nézek nagyot, nem emlékszem semmi törire, de ez azt jelenti, hogy valamit elfelejthettem nagyon, pedig nem akartam. - Mond, hogy nem írunk! - mondja, hogy nem, nem fogom túlélni, ha írunk, mert az én fejemből kiment. Valahogy sokkal fontosabb dolgok foglaltak le mostanában, főleg, hogy ő kórházban volt.
avatar
✻ tartózkodási hely :
» central city
✻ foglalkozás, hobbi :
» student
✻ karakter arca :
» dylan minnette
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Kedd. Ápr. 11, 2017 11:52 am ••


crane&sisi
470 || zene || ♡♡♡♡
Fogalmam sincs mióta ücsörgök itt a padunkon, de már a kemény fa jó ideje zsibbadásba noszogatta fenekem. Ahhoz viszont nincs elég energiám, hogy felkeljek onnan, hogy a vér visszaserkenjen benne szép lassan, így inkább maradok. A kórház óta, ahonnan tegnapelőtt engedtek ki, ez a legelső találkozónk, az iskolán kívül. Sosem volt olyan, hogy ott megbeszéltük, ki megy át kihez, majd a szüleinknek csak simán dobunk egy üzenetet, hogy éjszakára is maradunk. Nekünk valahogy ez sosem volt ilyen egyszerű és könnyen végbemenő folyamat.
Nem beszéltünk pontos időt, de ahogy a horizonton már majdnem eltűnt a Nap, tudom, hogy késik. Hiába nem volt határidő, mire érkezzen, tudom, hogy baj van, nehezen tud szabadulni, vagy bármi. Nekem pedig ezt nehezemre esett elfogadni, akárhogy is, fejemben megfordult párszor, hogy el sem tud jönni, én pedig ülhetek itt akár holnap reggelig, akkor sem látom az arcát ma már. Vagy a gyönyörű kék szemeit, a kisfiús, széles és ártatlan vigyorát, vagy nem hallom ma már a nevetését - akármennyire hangzik az esetemben abszurdnak -, ami boldoggá tett.
Anyuék engem is nehezen engedtek el, amióta manővereztem egyedül, egyenesen a kórházba magam, de miután látták, hogy könyvek vannak nálam, megenyhültek. Úgy tudják, jobban szeretek a szabadban olvasni, csupán érjek haza még ma. Ami nekem azt jelenti, akár tizenegy óra ötvenkilenckor is hazaeshetek, az még az a nap. Most is az egyik könyvet bújom, hogy pontosítsak, a történelemkönyvemet. Holnap dolgozatot írunk, és, ha már itt vagyok, egyedül, hasznosíthatom ezt a kis időt. Egyetlen egy dolog zavar meg, hogy valami megtöri a szavakat. Valami, ami miatt nem tudom már elolvasni a mondatokat. Valami, ami azt jelképezi, valaki megérkezett. Valami. Egy csoki.
Felkapom a fejem, kicsit meghökkenve, hogy a semmiből elém tolnak egy tábla mogyorós csokit. A kedvencemet, és csakis kizárólag mazsola nélkül. Az ő kedvence is ez, így mindig összeveszünk az utolsó kockán. De nem magunknak akarjuk, pont ez az. A másiknak szeretnénk adni az utolsó, isteni mogyorós csoki kockáját. Azt hiszem, ezt nevezik igazán szerelmes állapotnak. Én is szeretném azt az utolsó kockát, mégis azt választom, hogy az övé legyen. A végén pedig elfelezzük. Szívem szerint, az én felemet is betolnám a szájába.
- Életmentő vagy - vigyorgok fel rá, de már huppan is mellém. Már azon is vigyorgok, mint egy idióta, hogy hercegnőnek hív, nemhogy a nagy, cuppanós és nyálas puszin, ami az arcomon landol, egyenesen tőle. - Szia, szívem - köszönök én is, pont ugyanolyan puszival, mint ő tette ezt. Utána csak becsukom a könyvet, a pad szélére magam mellé teszem, és átölelem mindkét karommal.
- Hogy vagy? - mosolygok rá, de aztán a csokit kezdem bontogatni, letörve egy sort, majd onnan egy kockát. Betolom a számba, de a másik kocka a sorból az ő szájában landol, mivel addig nyomkodom vele ajkait, ameddig el nem fogadja. - Készültél törire? - biccentek a könyv felé, hogy miért olvasgattam annyira. Csak nem felejtette el.
avatar
✻ karakter arca :
ℨ kat langford
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Kedd. Ápr. 11, 2017 11:25 am ••


sisi & crane
396 || zene || ♡♡♡♡
A nap már alacsonyan jár az égen, nem terveztem ilyen későre ezt a találkozót, de nem tudtam elszabadulni otthonról. Sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha nem lenne ennyi pénzünk. Vicces, más pont fordítva gondolná, higy a pénz mindent megkönnyít, hogy az segít, nem kell nélkülözni, vagy mellőzn, mindent meg lehet venni, amit csak szeretnének, és boldogabbak lesznek. Én vagyok a két lábon járó példa arra, hogy ez nem igaz. Igaz annyiban, hogy bármit megvehetek, - akár a hallgatást is - bármit meg is kaphatnék, csak azt nem, amit igazán szeretnék. Ez pedig az, hogy ne akarják a szüleim megmondani, hogy kivel lehetek és kivel nem. Utálom, hogy ezt szabályozni akarják, dde most már szobafogságot is kaptam, mert elmentem a kórházba Sisihez. Na jó, nem ez apám igazi indoka, ez csak az ürügy, az ok az, hogy kellett a pénze arra, hogy beengedjenek Sisihez, és még a szüleinek se szóljanak. Mivel én sem szólhattam az enyémeknek arról, hogy ma találkozok vele, be kellett zárnom teljesen az ajtómat, és az ablakon kimászni. Nem egy könnyű dolog, majd' három emeletet kimászni, de nem is lehetetlen, érte nem.
A parkban beszéltük meg a találkozót, ami olyan hű, de messze nincs, de a kocsi feltűnő lenne, apa észrevenné, hogy eltűnt, így a biciklimet szedem elő, majd fel is pattanok rá, hogy a parkot vegyem végső célállomásommá. Tényleg nincs messze, biciklivel csak tíz perc, ha van forgalom, ha nincs, mindenhol elférek, és hamar oda is érek, ez a bicikli előnye. De sajnos nem elég hamar hiszen ő már ott ül, a mi padunkon, ahova először ültem le mellé puffogva, de végül beszélgetni kezdtünk. Azon a padon csókoltam meg legelőször, nem csak vele volt az első, hanem tényleg a legeslegelső csókom volt. Hogy mennyire béna voltam, Istenem! De nem nevetett ki, és ezt értékeltem. Az a mi padunk ténylegesen.
Oda is megyek hozzá, de úgy, hogy ne vegyen észre, nagyon figyelek, hogy semmire se lépjek rá, vagy toljam rá a biciklit, majd odaérve letámasztom az járművem, és Sisi orra alá tolok egy hatalmas tábla, mogyorós Milkát.
- Gondoltam jól jönne egy kis plusz boldogság - mosolyogok rá, ahogy lehuppanok mellé. - Szia, Hercegnőm! - nyomok nagy cuppanós puszit az arcára. Sokan hívják Sisinek, amiről nekem a mindig a Hercegnő becézés jut eszembe, így ráragadt. Ez olyan, mint ahogy én sokáig Clay voltam neki, mert félre hallotta a nevem, és nem hitte el, amikor kijavítottam.
avatar
✻ tartózkodási hely :
» central city
✻ foglalkozás, hobbi :
» student
✻ karakter arca :
» dylan minnette
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Márc. 12, 2017 11:27 am ••

szabad játéktér ♥
avatar
✻ tartózkodási hely :
• • Everywhere
✻ karakter arca :
• • sexy boots
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Márc. 12, 2017 10:49 am ••

Cesar & John


'Mentőt? Ennek? Vagy ezeknek? Minek?! Hiszen már rég meghalt és a többi is halálra van ítélve! Nekik már nincs remény, nincs helyük az életben, csak férgek, amiket el kell taposni, különben nagyon kellemetlen dolgokat képesek az emberi szervezetben csinálni. Fertőznek, legrosszabb esetben ölnek is és ezt megelőzendően ki kell őket irtani. Hívhatsz rájuk mentőt százszor meg százegyszer is, nem fog változtatni rajtuk semmit. Lekezelik a sebeket, fölajánlják nekik a rehabilitációs intézmények széles skáláját, de őket csak az újabb lövés fogja érdekelni már. Túl messzire kerültek attól, hogy vissza lehessen őket hozni onnan, ahol most vannak. A fölajánlott tűcsere programnak örülni fognak, mert legalább egy kis ideig nem szednek össze újabb és újabb fertőzéseket, de el fognak jutni arra a pontra, ahol már az sem érdekli őket, hogy a patkányok élve fölzabálják őket és lyukat rágnak a gyomruk felé. Ezzel csak meghosszabbítottad a szenvedésüket ebben az életben, fölöslegesen mentőkocsit rendeltél ide, amikor lehet, hogy valakinek egy égő házban, vagy egy gázolásos baleset közepén nagyobb szüksége lenne rá, mint annak, aki nem akarja, hogy segítsenek rajta. Te, Cesar Clifron, most nagyon mellényúltál a segítségnyújtással. Te most valakitől elvetted az esélyt az életre, aki megérdemelné, hogy éljen, mert nem ilyet akar magának, mint azok a fölösleges férgek a sikátorban, akik ha kell meg is ölnek egy újabb adagért és nem fogják megköszönni a segítségedet, nem tudják ki vagy, de ha tudnák sem emlékeznének rád. Mire volt ez jó? Miért kellett most más valakit megölni, aki nem érdemelte meg?' - megyek az ember után, aki bepillantást nyert abba a világba, amiről eddig csak a könyveiben volt fogalma, látta a tévéből, hallotta a rádióból, olvasott róla a világhálón, de sosem tapasztalta meg igazán. Most pedig fél tőle, retteg, mert fölismerte, hogy túl sok ilyen mocsok van ebben a világban és egyre kevesebb a fény, amiben ő is élt egészen idáig. Arcomon feszülő vigyorral megyek utána, miközben vígan rúgok odébb egy üres, összefacsart üdítős dobozt, ami nagyot kongva találkozik az egyik bádog konténerrel, melyben a szemét már tornyokban áll, folyik ki belőle és tálcán kínálja magát a patkány családok számára, hogy sokasodjanak, lakjanak jól belőle. Nem törődöm többé a hátam mögött heverő halott narkóssal, aki a saját hányásába fulladt bele, mialatt a többiek észre sem vettek az egészből semmit, mert nem itt járnak fejben és szellemben, hanem valahol egészen máshol, ahol nincs gond, nincs probléma, nincsenek számlák, főbérlők, behajtási csoportok, akik éjt nappallá téve telefonálnak, hogy lejárt a nyolcszor meghosszabbított határidő, ideje fizetni, különben az összes ingóságot magának tudja a bank, nem beszélve a házról vagy lakásból, nincsenek hisztériázó feleségek és barátnők, agresszív férjek és barátok, hisztis, bömbölő, neveletlen gyerekek, akik bár elég idősek lennének már ahhoz, hogy önálló életet élhessenek, de jelenleg arra is képtelenek, hogy egyedül egyenek meg egy tányér pudingot, nincs főnök, aki saját magát többre tartja a három diplomával rendelkező alkalmazottjánál és megalázza minden áldott nap, nincsenek furkálódó kollégák, akik kritizálják a teljesítményét, nincsenek hamis barátok és családtagok, akik örülnek, hogy szenvedni látják a vergődőt és büszkén, kidüllesztett mellkassal mondják, amit ilyenkor mindig: Mi megmondtuk! Semmi ilyesmi nincs, csak a béke, nyugalom és boldogság, amire egész életükben vágytak és ezek után más már nem is kell nekik. Figyelem, ahogy Cesar Clifron kétségbeesetten áll a fényben, amíg én lassan kiérek hozzá a sötétségből, nem törődik a feszült, dühös pillantásokkal, amik villognak felé, amiért a járda közepén áll és akadályozza a járókelő forgalom egyenletes haladását, hanem csak matat, kutat magánál. Keres valamit, ami úgy tűnik élet-halál kérdését képezi nála, de nem áll szándékában elmenekülni, amíg ezt meg nem találja. Felcsendülnek a szirénák a távolból és egyre közelednek. Sietnek, hátha van még remény, sietnek, mert ők erre tették fel az életüket, hogy a reménytelent is meg lehet menteni és lehet rajta segíteni, mert minden emberi élet fontos és számít, még ha olyan is, amilyet bent fognak találni. A fénybe kilépve illesztem vissza orromra a nagy becsben tartott napszemüvegemet és állok meg Cesar mellett, nem zavartatva magam, hogy az emberek immáron engem is a pokolba kívánnak.
'Mit keresel?' - fordulok felé türelemmel és pillantom meg a gyűrött papírlapot a kezében. Vajon mi lehet ráírva? Mit akarhat vele? Válasz helyett a lap a kezemben köt ki, nedvesen az izzadtságtól, a külső részén pedig a tollal odakapart írás elmosódott, elkenődött, de még mindig olvasható: Megalkottalak, itt van, olvass
Megalkottalak? Kinek képzeli magát? Vagy alkotói isteni szelleme már túlnőtt rajta és azt gondolja, hogy bárki, aki véletlenül is hasonlít az egyik képzeletbeli karakterére, azt ő alkotta meg? Cesar Clifronnak nagyobb a zűr ezek szerint a fejében, mint gondoltam. Meglepett arccal hajtom szét a papírt és szemezek a teleírt oldallal, amelyet végül falni kezdek és ahogy haladok a vége felé, kedvem lenne összetépni. Nem érdekel, hogy majd fellöknek a járókelők, nem érdekelnek a hangos megjegyzések ahogyan az sem, hogy taszigálnak jobbra balra, mintha egy kolonc lennék, aki nem kell senkinek, mindenki másnak dobja oda, hátha egyszer valaki elvállalja. Ez ma reggel történt. Időnként összekapok Mr. Dawsonnal, aki nevet, mert tudja, hogy nem tudok már semmit sem tenni vele, ezért inkább a lakás berendezésében teszek kárt, esetenként önmagamban vagy jobb esetben a szomszédokban, akik nem hívnak rendőrt, mentőt, senkit az ég világon, mert az a ház olyan ház, ahol minden a lakók között marad és nem jut ki az utcára. Alkoholisták, hajléktalanok, drogosok, prostituáltak és a stricijeik, gyilkosok és perverzek, dealerek, szakácsok és még sorolhatnám, hogy mik vannak abban az épületben. Csak mondd, hogy mit kérsz, én megmondom, hogy melyik emeleten találod, hányas számú az ajtaja és mikor nem érdemes megzavarni és milyen indokokkal. Cesar Clifron tudja, hogy milyen helyen lakom, kik a szomszédjaim, mikor keltem fel, miért üvöltöttem és hogy romokban hagytam otthon mindent. Tud rólam mindent. Ismer, mintha együtt laknék vele és a mindennapjaim része lenne. Tudja, hogy késsel kergettem egy olyan embert körbe-körbe a lakásban, aki már réges rég halott és a képzeletem tartja életben. Tudja, hogy a szomszéd átdörömbölt a falon, mire én válaszul megfenyegettem, hogy még egy dörömbölést meghallok és ő lesz a következő, akit el kell szállítani innen egy zsákban. Utána nem dörömbölt többet, én viszont tomboltam, amíg erőm engedte, Mr. Dawson pedig csak hahotázott és törölgette a könnyeit a szétkaszabolt kanapén ülve. Tud mindent. De hogyan? És miért pont én? Leselkedik, vagy az egyik szomszédomtól kapja az információkat és rám akar valamiért ijeszteni? De nem csináltam semmit. Lehet, hogy megrövidítettem egyszer pár száz dollárral, vagy egy ötvenessel és ez a bosszúja? Zavarodottan nézek föl a papírból, de Cesar Clifronnak addigra semmi nyomát nem látom már. Kihasználta az időt, amit én az olvasásnak és morfondírozásnak szenteltem és kereket oldott. Ennyivel nem úszod meg. Biztosan nem. Golyóvá gyűröm össze a papírlapot és dobom bele a legközelebbi kukába, miközben dühödten vicsorogva nézek magam elé, bámulok bele a tömegbe. Te alkottál meg ENGEM?! Tévedsz, ohohoho, de még mekkorát! És ezért a tévedésért fizetned kell, Cesar Clifron. Nincs hová bújnod, nem tudsz elmenekülni. Viszont ha te alkottál meg, a te agyad szüleménye vagyok, akkor ezt nagyon is jól tudod és jobban jársz, ha már otthon csomagolsz össze, költözésre készen állva, mert a teremtményed ellened fordul. Kár volt ezt megmutatni nekem, mert elengedtelek volna. Nagy kár.

►××× szó ; 1176► jegyzet: Szerbusz, füzetes ember
Köszönöm a játékot, találkozunk nemsokára  
avatar
✻ kereslek :
The Gunslinger
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Feb. 19, 2017 6:26 pm ••


Még egyszer, ismét, ismételni, átgondolni, újra átvizsgálni, feltárni, elemezni. Hogy mi? Mit is akar? Szíve hevesen dobog, nem szokott hozzá sem az ilyen találkákhoz ilyen alakokkal, sem ahhoz, hogy késsel fenyegessék. Ő odabent is jó volt, persze, kapott eleget, de senkit sem haragított magára, így senkitől sem kellett rettegnie. Mindennek megvolt a maga módja, ugyebár. A fizetség, de itt és most nem hiszi, hogy egy marék bankó bármit is megoldana. Ahhoz túl kényes a helyzet.
- Nem, nem, nem értetted.. Én.. erről nem épp kellemes.. itt beszélni. Te, te vagy, és ezt el is ismerem. Most már látom, nagyon is. Meg akartam bizonyosodni, hogy… - elharapott mondat. Egy apró rázás a fejen, és lázas gondolkodás. Hogyan mentenéd ki magad innen? Igen, benne van az, hogy visszatámad, erőt fitoktat, mivel van benne. Egy jó erős jobbhorog, hiszen a kezei szabadok, a meglepetés eleje még mindig él. Lehet, hogy a kés megszalad, felszántja a póló anyagát, és a bőrét, de nem is olyan mély, hogy nagy kárt tegyen. Nem olyan helyen tartja, amit nem lehet összefércelni. Igen, ez lenne az egyszerű eset, a nyúl-szindróma, hogy menekül. Aztán ott a másik. Kihúzza magát, és kitálal. Valahogy így is lehetne:
Szia, te! A neved nem tudom, csak azt, amit én adtam neked, de nyilván az csak a fantázia szüleménye, nem mérvadó. Elvégre lehetsz Charles, Peter, Trash, vagy bármi őrült fazon. Az arcod viszont.. De folytassuk: Egyik éjjelen, amikor nem épp kellemes álmom aludtam, megláttalak. Mint a filmben. Álmomban már láttalak. Nem tulajdonítottam neked nagy szerepet, sokszor látunk arcokat álmodás közben. Azonban te maradtál, én pedig kihasználtam. Tudod jól, hogy író vagyok, mindenhonnan merítek ötleteket, akár a boltból, akár a kádban ülve. Mindenhol. Te pedig egy ilyen alkalom voltál. Kényelmes álmaimban bolyongtál, loptál, csaltál, hazudtál, és úgy hittem, te leszel a tökéletes alany egy olyan világban, amiben a mocsok és a káosz az úr, ahol te akarsz lenni a kiskirály, a kakas a szemétdombon. Nem tudom, valójában miket művelsz, de ahogy most kést nyomsz nekem, úgy érzem, nem jártam messze a valóságtól. Vannak arcok, amikhez az élet ismeretlenül társat bármit. A tipikus bölcs orvos arca, az apáca ártatlan vonásai, a tanárok jellegzetes szarkalábai, és az olyan vörös suhancok komiszsága, mint a tieid. Adott volt minden, én meg kényelmesen dőltem hátra. Van rólad egy rajzom is, kicsit elállóbb fülekkel ugyan, meg a fogsorod de ilyen szép, de mit számít. És most azért vagyok egyszerre betojva, és bezsongva, mert azt hittem, kimásztál a fejemből, és önálló életbe kezdtél. Hogy én teremtettelek. Elég őrült… elég őrült vagyok?
- Remélem nem tudsz gondolatot olvasni.. – ennyi jut el felé. Se több, sem kevesebb. Megkíméli, mind magát, mind a másikat. Ez egy tévedés. A véletlen játéka. A világban mindenkinek van hasonmása, miért ne lehetne véletlen. De ő akkor is a második. Már a második. Ennyi véletlen egy életben..
Aztán ő is hallja. Kizökken a kis világából, az eufóriából, és visszasüllyed a valóságba. Hányás. Pusztulás, romlás, halál szaga. A sarokban a mindennapok sötét oldala köszön vissza, és ő nem látta őket eddig. Hogy láthatta volna, hiszen figyelme kifacsarodott, és összekuszálódott. Tipikus eset. Ő nem lát, nem hall, és elsétál mellettük. A kényelem sznobja.
- Te.. tessék? – néz rá meglepve, riadtan, kétségbeesetten. Vad természetet írt le, de a gyilkos ösztönt nem adta még ennek az arcnak. Ennyire nyíltan sosem.
- Semelyik, semelyik.. remélem. Hé! Ne menj oda, hülyeség, felesleges.. elkapsz valamit. Nem érnek annyit. Nem érnek! Hallod! Az istenit.. – ezt már csak morranja. Elválik a faltól, háta nyirkos, ruhája kissé mocskos. Ujjaival saját hajába kapaszkodik, miközben végig nézi azt, amit művel. Nem megy közelebb, ő ebben nem akar részt venni. Egy holtest? Mert haldoklik, hallja, érzi, és nem, nem, nem, ebben ő nem vesz részt! Arca sápadt, az ő gyomra is készül kiadni magából mindent, és mégsem. Elfordul. Az eufória nem úszott el, inkább megriadt attól, mennyire valóságos, mennyire.. az ő műve? Fogalma sincs. Kitámolyog a sikátorból, ki a fényre, és hangosan zihálva távolodik el, hogy levegőhöz jusson. Nem látott mindent tisztán, és mégis. Látja maga előtt az arcokat, amint a legtöbben magukba roskadva szenvednek. Lassú halál, fertőzött tű, nekik már mindegy, csak megtörténjen. Saját vágyuk, saját testük rabjai. A függőségé, és talán elfogadták már azt, mi lesz az út végén, mi várja őket. Talán ezért is volt az a közönyösség rajtuk. Mert ez rettentette meg őt igazán, hogy kihalt bennük minden emberség. Remegő kezével a telefont kaparja elő, és tárcsáz. Mentőt. Talán még menthető. Ő még látta abban a roncsban az életet.
- Central City mentőállomás, miben segíthetek?
- A.. azonnal szeretnék egy kocsit a.. a Central Parkhoz.. a.. sikátorban.. fölötte egy nagy neonreklám.. piros..
- Kérem, uram, írja le a vészhelyzetet. A sérült magánál van? Mi történt?
- Meg.. azt hiszem a drog.. talán már nem lélegzik.. kérem siessenek..
- Drogtúladagolás? A sikátorban? Ki maga? Ott van vele? Ki tudja tapogatni a pulzusát?
- Én.. nem. Én.. senki.. – és kinyomja a telefont. Megtette, megpróbálta. Van lelke, nem halott, nem kiégett. De mennie kell. Azt fogják hinni, ő volt. És ő? Vele mi lesz? Hisz tudja ki tette.. kötelessége lenne jelenteni. Azonban ki hinne neki? Hátrapillant, épp elkapja, ahogy Ő is kilép onnan. Összerezzen. Ahogy az előbb örült, most úgy érzi, hogy ez mégsem az, amit akart. Nem, nem retteg tőle, a haláltól retteg, és nem tudja kezelni. Nem válaszol végül, csak elindul. Kitartóan előre, minél messzebb. Talán már hallani is, ahogy az általa kihívott esetkocsi közeleg, ha hittek neki, ha a mentősök törődnek a drogosokkal, akikkel senki sem. Talán teljesen felesleges volt az egész.
- Kihívtam neki a mentőt. Ennyit megérdemel – tudja, hogy követi, érzi, hogy most fordul a kocka. Kezében még mindig szorongatja a mobiltelefont, de elteszi, megáll, miután kellő távolságra és keres. A füzet kerül elő, aztán lapoz, matat, megragad egy lapot, és kitépi. Egy kurta, apró fejezet, amelyet hajnalban írt. Talán ismerős sorok lesznek neki, talán nem, de ott abban van minden feketén, fehéren. Megalkottalak, itt van, olvass. A kezébe nyomja a papírost, és hagyja, hogy úgy dolgozza fel, ahogy akarja.

▼ ▼ ▼
↠ to:
Johnny
↠ 997 szó ; ↠ Az Első
avatar
✻ tartózkodási hely :
↠ central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Csüt. Feb. 16, 2017 1:07 pm ••

Cesar & John


'Igen. Én, én vagyok, mindenki önmaga. Többnyire. De akkor mégsem tévesztettél össze senkivel, hogyha nem hiszed el, hogy én vagyok az, akit látsz magad előtt, nem pedig a másikat, akiről bizton állíthatom az utolsó mondatodra támaszkodva, hogy nem létezik. Szóval, próbáljuk meg még egyszer, Cesar Clifron. Miért követtél?' - a penge továbbra is az ing alatt rejlő puha hasfalnak szegeződik, de már nem érzem szükségét, hogy száját újra betapasszam a tenyeremmel. Nem fog elfutni vagy kiabálni, mert olyasfajta kíváncsiságot, lelkesedést és gyermeki rajongást látok a szemében, mintha meglátta volna élete nagy szerelmét, a másik felét, akit még nem ismer, de minden további nélkül készen áll arra, hogy megszólítsa. Eljött ennek a napja is; szert tettem egy csodálóra. Csodálatos. Ezek a levakarhatatlan, piócáskodó, mindenhová követő emberek nem jók semmire. Elfelejtenek önállóan gondolkodni, elismétlik minden szavadat, mintha bele akarnák égetni őket az agyuk leges legmélyebb rétegeibe, hogy a halálos ágyukon fekve is ezekre emlékezzenek, legyen az akár egy cirkalmasan hosszú mondat, de egyetlen szó is megteszi nekik, csak beszélj hozzájuk. Tartsd őket életben. Az undor, amit ezek iránt, az üresfejű emberek iránt érzek teljes mértékben kiül az arcomra és ajkaim épphogy nem húzódnak fintor helyett vicsorba. Hogy lehet így élni? Igaz, nézzek csak meg egy vallási gyülekezetet vasárnap a templomban, vagy bárhol máshol és érteni fogom, hogy mégis hogyan képes az elvakultság átvenni az agy felett az irányítást és vegetatív létformába kerülni, miközben arra vársz, hogy a másik megszólaljon és táplálkozhass. S ekkor eszembe jut Heather. A semmiből tűnik fel az emlék, mégis mintha tegnap lett volna, hogy bejött hozzám a kórházi szobámba egy lány, aki beteg volt, akárcsak én, és attól a naptól kezdve, amíg vissza nem vittek az intézetbe, ott ült velem minden áldott nap és lassan egy másik Heather lett belőle, aki ragaszkodott foggal-körömmel ahhoz a csontsovány vörös szellemhez, aki voltam. Drága Heather, aki a végén már falakat rengető hangerővel hahotázott a morbidabbnál morbidabb vicceimen, csókot adott a homlokomra, amikor megérkezett és távozott és az ő Johnjának nevezett, mikor pedig eljött a távozásom napja visítva próbálta magát kiszabadítani nővére védő karjaiból és nézte, ahogy tolószékhez bilincselt lovagja távozik az épületből örökre.
'Ugye visszajössz?' - zengett a folyosó az ordítva föltett kérdéstől, én pedig csak értetlenül magam elé motyogva igyekeztem válaszolni, de a gyógyszerek nem engedték. Nem mentem vissza azóta sem, sőt teljesen meg is felejtkeztem róla hónapokon belül. Leveleket nem kaptunk soha az intézetben, az ápolók vagy rögtön kidobták őket, aki a jobbak közé tartozott, azok esetleg eltették a leveleket megőrzésre, de a küldött csomagok soha nem kerültek elő, ezért is nem tudom, hogy utána a drága lány keresett-e még. Biztos vagyok benne.
Egy igencsak gusztustalan és nyers toccsanás ránt vissza a valóságba. Ha Cesar mondott is nekem valamit, mindenbizonnyal nem hallottam, de most mind a ketten tekintetünket a sikátor végén felállított drogtanyára irányítjuk, ahol a kémiai folyamatok kezdenek beindulni és hatást kifejteni a használóra. Mintha csak az egyik horror film valamelyik hátborzongató jelenetét látnám, ahol a vírussal fertőzött, átalakult élőhalott emberek toporognak egy helyben, szájukat hangos nyöszörgés hagyja el és arra várnak, hogy a vacsora elsétáljon az orruk előtt. Mr. Dawson pedig ott áll a bál kellős közepén és rosszalló tekintettel néz mindegyikre. Biztos meg fognak tőle rettenni. Csak így tovább!
'Szerinted melyik fog előbb belefulladni a hányásába, ha a hátára fordul? Szerintem az, amelyiknek fekélyes az arca és a haját tépkedi. Nem látom benne a hajlandóságot az életben maradásra. Mi lenne, hogyha csak odamennék és felborítanám, mint egy szobanövényt? Végül is ő már csak vegetál és néha magához tér. Nem gyilkolnám meg, mert a szervezete magától elvégzi a munkát, a többiek meg vagy hánynak vagy vergődnek a földön. Na? Kipróbáljam? Csak egy kis lökés kell hozzá és mindennek vége. Hihetetlen, hogy mennyire hirtelen véget lehet vetni egy életnek és nem kell hozzá más, csak annyi, hogy kibillentsd az egyensúlyából. Sőt nem is! Inkább azt, amelyik az oldalán fekszik és nyitva van a szája. Él még vajon?" - nem nyomódik többé a zsebkés Mr. Clifron hasának, minden figyelmem a szemétben hentergő szőkeségre irányul, akinek fogazata már több, mint hiányos, a többi pedig lassan feketedik, mégis ha találgatnom kéne, nem lehet több 25-nél. Most már nem is lesz. Cesarral immáron nem foglalkozva teszem zsebre a kezeimet és indulok el feléjük ráérősen. Ez a förtelmes szag. Emberi ürülék, vizelet, rothadó szemét és nem utolsó sorban a mindent átható csatornaszag elegye olyan kavalkádot alkot, hogy nem csak a szőkeség fog nemsokára magából mindent kiadni, hanem én is. Gyomrom egyre gyakrabban remeg meg és támad hányingerem, mégsem fordulok vissza. Szám belsejét rágcsálva állok meg az alvó Csipkerózsika mellett és igyekszem minél kevesebbszer levegőt venni, de az a kevés is elég ahhoz, hogy gyomrom szaporábban dolgozva küldje vissza a reggelire elfogyasztott kiflicsücsköt. Egy macska méretű, jól megtermett kövér patkány rohan el a lábam mellett és veti bele magát a szemét tengerbe, népes családja pedig követi őt. Tálalom a vacsorát! Cipőm orrával épphogy hozzáérek a leányzó vállához, ő pedig készségesen a hátára fordul, a baj pedig máris bekövetkezik. Pár lépést hátrébb lépve figyelem az utolsó légvételeit, miközben köhögve ad ki magából mindent, de képtelen fölébredni a mély álomból és elfordulni. Nem tarthat tovább egy vagy két percnél, amíg nem hullámzik többé a mellkasa, csak meg-meg rándulnak az ujjai búcsúzóul és ezzel befejezte földi pályafutását. Pislogás nélkül nézem végig a jelenetet, míg a többi szemtanú tudomást sem vesz rólunk. jó étvágyat hozzá fiúk, bár őszintén szólva én ebből nem ennék egy falatot sem. Tekintetem fölemelem az ablakokra, de egy teremtett lélek nem kísérte figyelemmel a hölgyemény haláltusáját a szomszédok közül, pedig nem is tudják, hogy miről maradtak le. Illetve két ember látta, de mi Cesarral nem vagyunk most mérvadóak. Apropó! A kis írópalánta még mindig a falnak feszülve várja, hogy visszamenjek hozzá, vagy pedig már rég kereket oldott, amíg én ingyen cirkuszt rendeztem magamnak? Ahogy megfordulok, a szag felkavarodik körülöttem és arra ösztökél, hogy minél hamarabb jussak ki innen, vagy itt hagyom a névjegyemet a hullaszállítók számára. Óóó, hova, hova kis rosszcsont? Elgyötört, sápadt arccal néz néha vissza a mi kis barátunk, miközben igyekszik visszakerülni a valóságba az emberek közé. Menjünk sétáljunk egyet a parkban? Én benne vagyok. Most már nem engedlek el, Cesar Clifron.
'Hová lesz a séta?' - kurjantok utána, hangomból árad a nyugalom, mintha nem történt volna semmi az előbb. Lépteimet megszaporázom kissé, nehogy lehagyjon, bár nem egy hosszútávfutóval van dolgom, hogy a város másik végéig kelljen kergetnem. Még mindig nem tudtam meg, hogy miért jött utánam, viszont sejtésem akad egy pár, még ha akár egyetlen is igazolódik be belőle, én viszont tudom, hogy miért követlek, de ha csöndben maradsz, ígérem nem fog fájni.

►××× szó ; 1092► jegyzet: Szerbusz, füzetes ember
avatar
✻ kereslek :
The Gunslinger
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Kedd. Jan. 31, 2017 7:51 pm ••


Fenemód fura tud lenni az, ha valamiről elmondható az, hogy egyszerre ébrenlét és álom. Az pedig nagyon is, amikor valami megmagyarázhatatlan erő, akarat lökdös előre. Aztán még ott van az a francos deja-vu. Gyűlöli, és őt talán az átlagnál mintha többször gyötörné. Mint másokat a csuklás, őt olyan könnyedén tudja meglelni. Elég ha metrón ül, elsétál egy épület előtt, híreket néz, és nem talál rá megoldást, nem talál rá választ sem, miért fut végig rajta az érzés. Csak megtörténik. Most persze nem ez áll fenn, csak hasonló. Olyan mélyről jövő érzet, amely mintha a föld legmélyén gyökerezne. A szerkezethez nem kellett sok energia, elég volt egy pillanat, egy apró löket, és máris beindult, kellemesen doromból, és hajtja a művet. Cesar kitartóan enged a benső késztetésének, és annak az elemi erőnek, amit úgy hívnak, sors. Véletlen. Végzet. Majdnem mindnek egy a vége. Agya racionális fele azonban küzd, küzd az ellen, amely nemrég felbolygatta őt. Csak ihletet gyűjteni jött ide, írni, friss levegőt szívni. Nincs olyan, hogy csak úgy besétál elég. Nincs olyan, hogy megjelenik valaki, aki nem ismersz, de mégis. A szereplők nem lépnek csak úgy ki a könyvekből.
Használd a józan eszed!
De az mélyen hallgat, olyan mélyen, hogy az már kézzel nem fogható. Egyszerre tanácstalan, és tele van erővel, no meg válasszal, mit kell tennie. Azonban, nem minden olyan egyszerű, mint amit azt gondolná az ember. Először is, rá kell jönnie, hogy elméje épp volt-e abban a percben, és nem csak valami szeszélynek hódolt be. Kész szerencse, hogy nem él tudatmódosító szerekkel, mert az.. az kész katasztrófa lenne. Így is az, de legalább lehet arra fogni, hogy kialvatlan, vagy bármi más. Nem, ezt semmire.
Kétségbeesik azonnal, pár pillanat alatt. Lassan, de biztosan kezd el tudatosulni benne az, hogy csak képzelődött. Nincs itt semmi. És senki. Főleg nem Ő. Miért is lett volna? Otthon pihen, a laptop memóriáján, a szövegszerkesztő által mentett fájlban. Egy mappában hever másik fele, az ő nem túl fényes, de egészen aranyos illusztrációja róla. Még annak idején több száz súlyos dollárt költött a jobb agyfélteke felfedezésére, és megtanítottak egész csinosan rajzolni. Nem egy portré, nem egy mestermű, tipikusan íráshoz való illusztráció, amit az ember elő vehet, megcsodálhat, majd visszadughat a helyére. Sok szereplőjét rajzolta meg, hogy lássa is őket, mintha ezzel akarna biztosra menni, hogy léteznek. A róka arcát nem tudja felidézni pontosan, és szinte már fáj neki, hogy nem hordja magával a vázlatokat. Hazasiethetne érte, hisz nincs messze, de félő, hogy ha tényleg Ő az, elszalasztaná. Vagy csak bebizonyosodna, hogy valami nincs rendjén. Leküzdi végül a vágyat, hogy szaladjon, és felsóhajt. Feladja tán? Meglehet. Nem engedi el, de nem is küzd végül. Nem a kitartásáról híres, no meg, az utca ezen szakaszán lehetetlen tovább kutatni. Mintha elnyelte volna a föld, vagy épp a való világ. Elmerengve bambul a valós, létező emberek tömegére, és leereszt. Vállai, izmai, amik eddig ugrásra készen álltak, elernyednek, tekintete réveteggé válik, gondolatai rendeződnek. Nyugalom, Cesar. Semmi gond, már volt ilyen. Csak.. képzelődsz. Hazamész, és alszol, és utána minden rendben lesz. Minden.
És huss.
Semmi sincs rendben.
Amikor kinyitja a szemeit, a képébe vigyorog. Nem a sors, nem az őrület, csak egy széles vigyor, egy élénk szempár, és a tincsek. A róka olyan gyorsan csap le, hogy a felkészületlen nyúlnak arra sincs ideje, hogy tisztességesen megilletődjön. Háta, amely nemrég szellőt kapott, a falnak csattan, feje szintén csókot vált vele, egy pillanatig csillagokat is lát, és felszisszen, de mit sem hallani ebből, hiszen a tenyér rásimul ajkaira, érzi a sós ízt, érzi az illatot, mindent. Csak szemével követi lefele az irányt, oda, ahol a fém érzését érzékeli, és ez mindent megváltoztat. Ez nem baráti csevegés lesz. Teste automatikusan válaszol, és megremeg, de agya edzett, a börtönben is voltak rossz emberek, és kezdetleges kések, no meg irigyek. De azért idekint minden más. Riadt őzike pillantással figyeli, és mivel közbeszólni nem tud, még hümmögni sem mer. Semmit. Csak vár, körmeivel a falat kaparássza, próbálja kitalálni, mi lesz a következő fejezet. Szabad élete ebben a koszos sikátorban ér véget? Van nála pénz, ha azt szeretné, de hamar megtudja, mi az, ami miatt ezt teszi. Hát persze. Tekintetében csillog a bűnbánat, szinte le lehet róla olvasni, hogy ő ezt nem így akarta, nem akarta lerohanni őt, de nem is tudott mást tenni. Ha tudná, vagyis ha látná mit érez ő, akkor nem ezt tenné. Cesar egyszerre riadt, és csodálattal teli. Nem jut el a tudatáig minden szó, nem hall semmit, csak hallgat. Hangjának tónusát, bőrének illatát, arcának minden apró rándulását. Az a gödröcske! Az biztosan ott van ledokumentálva. Mint mikor megtalálta a Nőt. akkor érzett utolsónak ilyet, azon az estén. És ez ijesztő. Talán a másik észre sem veszi a pillantást, ami hasonlít az atya figyel a gyermekére pillantásra. Aztán megszakad. Összerezzen, felocsúdik, és eljut hozzá minden. Megzavarta, maradjon csendben, és mit akar. Ajkai felszabadulnak, a pengét sem érzékeli, és felsóhajt. Hosszan, szakadozottan, mintha nem kapott volna levegőt, pedig ő felejtette el beszívni a bűzös aromát a csodálat közben. Nem szól semmit, ismét csak figyeli, és a nevét hallja. Erre a legfurcsábban reagál, meglepve, kérdőn, mintha nem tudná, honnan ismerhetné ez a fiú a nevét, honnan hallott róla mégis. De hát persze, ismert ember. Már aki ismerni akarja.
- Ne.. ne haragudj.. én.. – és mint egy tini, aki elsőrandis, és most akarja kinyögni, hogy kéri a csókot. Nem tudja mit mondjon. Fogalma sincs, hogyan kellene ezt tálalni. Érdemes-e, vagy csak füllentsen? Melyik a hihetőbb? Egyik sem? Borzalmasan hazudik, azonban, még az se olyan kínos, amit mondhatna, amit mondania kellene. Te, ugye tudod, hogy rólad írok könyvet?
Köhint, és kihúzza magát, de csak picit, ezzel elérve, hogy még jobban a falhoz simuljon.
- Nem akartalak megzavarni, csak… annyira összetévesztettelek valakivel, aki hasonlít.. vagyis.. öhm. Mindegy. Mindegy – rázza meg a fejét. Ha csak fel tudná idézni, miről beszélt az előbb.. De semmi, csak üres fecsegés. Ajh!
- Nem hiszem, hogy ismerjük egymást. Én.. én vagyok Cesar, aki ír, és aki füzetes, igen! Nincs semmi hátsó szándékom, nem kell.. a késed ide. Hidd el. Van pénzem is, ha kell.. csak.. – csak marad még így kicsit, had lássam, tényleg az vagy-e, aki. Ő most álmodik. Tuti. Másképp nem lehet. Aztán, ahogy nézi, nevetni kezd. De ebben nincs gúny, nincs undor, se semmi. Csak öröm. Rég látott, őszinte öröm. Vagy az őrület. Nem tudja megmondani, csak megkapaszkodik benne, és sodródik. Ismét őt figyeli, az arcot, amely rá néz, és nevet.
- Ezt nem hiszem el.. tényleg te vagy az.. – csusszan ki ajkain, és sodródik tovább. Egyelőre nem akar felébredni, és nincs semmi a világon. Kisróka, kisróka, hallasz?

▼ ▼ ▼
↠ to:
Johnny
↠ 1088 szó ; ↠ Az Első
avatar
✻ tartózkodási hely :
↠ central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szer. Jan. 25, 2017 2:32 pm ••

Cesar & John


Várakozva fonom össze mellkasom előtt a karjaimat, miközben a bűzös sikátor vörös téglafalának dőlve kémlelem a bejáratot, ahol remélem, hogy követőm hamarosan felbukkan. szeretném őt minél közelebbről megismerni, kívülről-belülről. Belülről főként. Véleményem szerint nem sokan választják ezt a helyet, hogy az idejüket kellemesen eltölthessék valahol, legalábbis a sikátorban uralkodó állapotok erről árulkodnak. A két egymás mellett lévő bérházak erre az oldalra néző ablakainak redőnyeik egytől egyig le vannak húzva, a lakók nem kívánják látni és hallani, ami idelent folyik minden áldott nap. Nem akarnak a részesei lenni, nem akarnak egy esetleges rendőrségi kopogtatásnál szem - és fültanúk lenni, nem akarják még jobban beleártani magukat  a sikátor silány életébe, csak elfogadják, ami az ablakaik alatt zajlik és próbálnak úgy tenni, mintha ez egy teljesen független világ lenne, az övéktől távol eső, független és idegen dimenzió, amihez nincs semmi közük egyáltalán. Nem akarnak tudni a mocsokban heverő narkósokról, akik annyira térnek itt magukhoz, hogy az újabb adagot a szervezetükbe juttassák és utána ismét elszállhassanak a szer hatásának széles szárnyain, ami olyan helyre repíti őket, ahol az élet talán az öröm fogalmával kapcsolható össze bizonyos értelemben, elfelejthetik a valódi életük minden búját és baját, elfelejthetik, hogy éppen egy adag szeméten és egyéb végterméken hevernek mosdatlanul, ápolatlanul és mégsem érdekli a kutyát sem, hogy mi lesz velük egyszer majd. Nem akarnak tudni a lakosok a patkányokról, amik éppen lakomáznak a szemétből, vagy a csonttá soványodott kóbor ebről, a bolhás macskáról, aki őrszemként ül valamely tűzlépcsőn és az események forgatagát figyeli. Ő tud mindenről. És nem akarnak tudni majd a holttestről sem, amit én felejtek itt. De csak persze miután kiderítettem, hogy mit akar tőlem. Ugyan már, Mr. Dawson! Csak nem képzeli, hogy nidok nélkül akár a légynek is ártanék? Ne sértegessen! Na jó, igaza van, ne forgassa a szemeit! Idegesít, tudja? Persze, hogy tudja, különben már rég kis angyalkaként röpködne a feleségével valahol a felhők fölött. Legalább annyiban legyen közreműködő, hogy ne bámuljon az arcomba, amikor elkapom azt a furcsa embert füzettel, nagyon meg tud zavarni olyankor. Tudom, hogy direkt csinálja minden egyes alkalommal, de nagyon kérem, most legyen tapintattal és nézzen körbe inkább a sikátorban. Úgyis rengeteg a látnivaló, kutyát is simogathat, vagy zargathatja a drogos csürhét a falnál. Na? Nem? Szakadjon meg, Mr. Dawson!
Bosszúsan kifújva a levegőt veszem le napszemüvegemet és süllyesztem a zsebem legmélyére, nehogy kár érje, ha esetleg a füzetes ember úgy gondolná, hogy nem hagyja magát egykönnyen áttessékelni a túlvilágra. Mi lesz már? Merre jársz? Engem keresel, vagy feladtad és már rég máshová tartasz? Feszülten figyelem a sikátor előtt elhaladó embereket, egyik sem az én emberem, amit a mellettem ácsorgó Mr. Dawson - hihetetlen ugyan, de mégis! - mosollyal konstatál. Mosolyogj csak, én nyerek a végén úgyis. A hátam mögött zajló események zajainak csak a töredéke jut el a tudatomig, leginkább a heroinista banda agresszív egymással szembeni fellépései zökkentenek ki a koncentrációmból, ahogyan az utolsó még nem fertőzött, tiszta tűért harcolnak. Remélem beletörik valamelyikőtökbe, miközben az elvonástól remegő kéz markolja a tűt és szúr, de pontatlanul. Remélem nem találtok magatokon vénát és visítva keresitek majd magatokon az utolsót is, de nem találjátok, az elvonási tünetek pedig egyre kínzóbbak és fájdalmasabbak lesznek, a végén pedig ennél is nagyobb disznóólat csináltok magatok köré. Alsó ajkamba harapva gátolom meg, hogy az eget rengető hahotázás kitörjön belőlem, csak hagyom, hogy ajkaim rángatózzanak a fülig érő mosolygástól, miközben agyamat visszaterelem az eredeti feladat gondolataihoz. Miután ezzel végeztem, nevethetek rajtuk, csak ezt még ki kell bírnom. De nem megy. Elszakad a cérna és a mosolyból vigyor lesz, amint a sikátor bejáratánál megpillantom a füzetes ember hátát. Nem is magasabb nálam, sőt egyforma magasak vagyunk, de a magasság nem sokat segít abban az esetben, hogyha az ember vasággyal együtt sem éri el egy egészséges 21 éves férfi súlyát, amit az intézetben kapott igencsak kímélőkosztnak köszönhet. A meglepetés ereje viszont lebénítja az elmét és mire megpróbál gondolkozni, már ott állok előtte, a gonosz Johnny fiú és kérdéseimmel bombázom, amikre ha nem kapok kielégítőválaszt, akkor a szenvedése is a duplájára nő. Jövök már, füzetes ember!
Hang nélkül lépek mögé egyetlen pillanatra a fénybe, amíg be nem rántom egy határozott mozdulattal a sötétségbe, a mocsokba, aminek a világáról talán fogalma sincs. Hallom, ahogy koponyája koppan egy aprót a téglafallal való találkozáskor, látom a rémületet a kék szemekben, de kiáltani nem tud bal kezem miatt, na meg a ténytől, hogy a drága felső anyagának és hasfalának egy rövid pengéjű, de annál több kellemetlenséget okozó kis zsebkés szegeződik.
'Hello, idegen!' - mosolygok rá, mintha csak régi cimborák lennénk, akik nem találtak maguknak jobb helyet egy rövid találkozóra. Nem törődöm már Mr. Dawsonnal és a narkós bagázzsal a sikátor másik végében, még az utca emberei és zajai sem érdekelnek, csak ő és én létezünk most. Na meg persze a kíváncsiságom.
'Nagyon megzavartál, tudod-e? Nem? Sebaj! A fő, hogy most már végre itt vagy és tudom, hogy ki jön utánam. Fenemód idegesítő tud lenni, amikor az ember érzi a tarkóján, hogy valaki bámulja és megy utána. Váh! Utálom! És nem ám csak egy kicsit éreztem, hanem nagyon. Majdnem égnek is állt  hajam, mint a mesékben, de hál istennek nem történt ez, csak roppant ideges lettem. Biztos te sem szereted, hogyha mennek utánad, sőt! Senki sem szereti, elárulom neked. Olyan frusztrálttá tudja tenni az embert és máris kizökken a napi rutinjából vagy a saját kis békességéből, de van, akiknél ez komolyabb bajokat is tud okozni, mint például most neked. Nem lennék a helyedben, őszintén.' - a penge valamivel beljebb nyomódik a drága felsőben, nem még közel sem annyira, hogy átszakítsa az anyagot, vagy felsértse a bőrt, egyszerűen próbálom ráhozni a frászt még jobban, de ő ezt valószínűleg nem tudja. Legalábbis remélem. Viszont az eddigiek alapján, ahogy nézem, örülhetek, hogy nem süllyedünk nyakig a vizeletben. Nem vagy valami bátor, hm?
'Biztos nagyon elrontottam most ezzel a napod, de te is az enyémet. Remélem meg tudjuk beszélni, hogy az egész csak egy buta kis félreértés és mindenki mehet a maga dolgára. Én jobbra, te balra és megígérem, hogy még az ingedet sem fogom elszakítani, ami amúgy roppant jól néz ki és biztos drága is volt, de hogyha már valaki megengedheti magának, akkor miért is ne? Na de! Most elveszem a kezemet a szádtól. Nem ordibálsz, nem kérsz segítséget, nem könyörögsz, nem köpsz a szemembe. Egy az, hogy nem fog senki segíteni, mert mindenki magasról tesz rá, hogy ki nyúvad ki mellette éppen, a másik meg, hogy a sikátor végén lévő drogosok figyelmét sem kéne fölkelteni. Biztos van olyan, akinek nem jutott elég az adagból és meggyőződésem, hogy a szemedet kivájná, hogyha érne némi pénzt. Meg a kiabálást eleve nem szeretem. Meg lehet mindent beszélni civilizált emberek módján is, nem kell rögtön sikongatni. Oké? Megígéred, hogy jó leszel?' - izzadt tenyerem elhúzom a füzetes ember szájától és fejemet kissé félredöntve nézem immáron a teljes, rémült ábrázatot. Mintha ismerős lenne valahonnan nem? Tévéből? Nah, nem is nézek annyit, hogy tudjam, mikor szerepelt benne. Újság? Az már talán igen. Ki vagy te, füzetes ember?
'Ismerjük mi egymást valahonnan?' - szólalok meg végül s szabad kezem mutatóujjával ütögetem ajkaimat. Körülbelül a tizedik ütésnél hasít belém a felismerés villáma és csettintve nyugtázom, hogy tényleg ismerem. Mindenki ismeri őt a világon, nők, férfiak és serdülők. Megvan, hogy ki vagy füzetes ember!
'Cesar Clifron! Te vagy a füzetes ember!'

►××× szó ; 1207► jegyzet: Szerbusz, füzetes ember
avatar
✻ kereslek :
The Gunslinger
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Hétf. Jan. 16, 2017 9:24 pm ••


Kavics csikorog a talpa alatt, de olyan kellemetlenül éles, hogy az amúgy sem vékony cipőtalpán simán érzi. A parkokban viszont ez normális. Kavicsok mindenütt. A futók miatt csak apró, sóderszerű darabok pihennek a közlekedési útvonalakon – már ahol nem beton van helyette -, a nagyobb darabokat a szélére szórják, amolyan elválasztó sávnak, na meg a fű megfékezésére. De ezek a darabok akaratlanul kigurulnak a fűre, hol egy hevesebb eb, hol pedig maguk a közlekedők miatt. Az már kellemetlenebb, ha valaki pont emiatt esik hasra, vagy bukik fel a kerékpárjával. Na de hogy pont ő essen ebbe a kategóriába?
A lába megbicsaklik, és egy pillanatra úgy néz ki, mint aki most lépett ki a helyi ivóból, és megszédítette a hirtelen feltörő, és rátörő gravitáció. Azonban az esés elmarad, bekacsázik a fűre, kalimpál a kezeivel, de megmarad, határozottan a két lábán áll, nem fekszik, nem gurul. Huh. Szerencse. Na de most nem is ezzel akar foglalkozni! Amint kitisztul a feje – még meg is rázza, mint aki tényleg valami révületből ébredt fel, már körbe is forog. Egy pillanatra elfogja a pánik, összeszorítja gyomrát, amely még ugrik is egyet, kábé úgy, mint mikor meglátja a Nagy Ő-t, de mégsem olyan hevesen. A félelem tárgya az, hogy mi van akkor, ha beigazolódik a „félelme”. Ha tényleg csak beképzelte, beleképzelte valakibe azt az alakot, amit látni akart. Nyel egyet, kiegyenesedik, és visszasiet az útra, egyenesen tartva az előre irányt. Ajkait beharapva kezdi el idegesen rágcsálni, és visszatekeri kissé a kerekeket a fejében. Határozottan látja maga előtt az alakját. Minden egyes részletet nem tud felidézni, hisz olyan gyors jelenés volt, ami alatt nem volt ideje megfigyelni, hogy mi is volt minden, merre, hogyan. A napszemüveg, hisz megcsillant rajta a fény, és eléggé látványos a fehér bőre, és a vörös tincsek mellett. Talán elegáns kabát volt rajta, talán bőrkabát. Nem tudja felidézni, csak az arcát. Mondhatni beleégett a retinájába. Vagy mégsem? Mi van ha csak ráképzelte egy valós arcra a vonásokat? Ha az a vörös haj egy élénkebb mogyoróbarna, csak épp rásütött a nap, és elnézte?
Mi van ha becsavarodtam…?
Hangosan fújtat, olyannyira, hogy a mellette álló nő kérdőn pillant rá, nincs-e valami baja. De a pillantást nem érzékeli, hiszen ő előre lépdel, és tekintetével keres. Egy hát, kettő, piros kabát, kutya, vörös tincsek, egy idióta kalap. Aztán vissza a tincsekhez. Ravaszdi ott van előtte, és.. halad. Nem látja, mi művel, de bizonyára zsákmányát élvezi, kellemesen rágódik rajta, jólakatja magát. Megkönnyebbül, de mégsem. Talán még mindig csak valaki idegen, akit csak figyel, és aki csak véletlen hasonlít. Lelassít, tartja a távot, mintha az utakon lenne, a volán mögött, és nem kíván koccanni, de kíváncsi, hogy az a feltűnő kocsi vajon mégis merre mehet. Itt azonban nem holmi irigység, rosszindulat, vagy bármi más játszik szerepet. Itt az épp eszét keresi, az igazát, egy alakot, akit körbeírt, megteremtett, majd kiderült, hogy kilépett a sorok közül.
Ne is reménykedj.
Apró morranás, már majdnem még jobban elhátrál. Valóban bizonyára jobb lenne, ha leülne, és folytatná ott, ahol abbahagyta. De ez nem történhet meg, amíg él a kíváncsiság, no meg, ha nem rágta volna szét a ceruzáját. Talán van másik is nála. Nem is érdekes jelenleg. Ravaszdi mozdul. Olyan óvatossággal mozdul, és húz az egyik pad felé, mintha leparkolni készülne. Pillanatok kérdése, és már ott sincs. Elrejtett ott valamit. Nem is figyeli, olyan, mint az össze többi ember, elhalad olyan dolgok mellett, amik szinte kiszúrják a szemüket. Hajléktalanok, apró festmények az aszfalton, egy falon, kóbor, szeretetre éhes kisállatok. Minden. Az élet. Ő igyekszik figyelni, és figyel is, a hátát, nehogy szem elől tévessze. Most látja csak, hogy zakó van rajta. Ez kissé idegen, amikor látta, azon az éjjelen, amikor éberen gépelt, egy kissé elnyűtt kabátot adott rá. Barnát, mert szerinte jól megy a színéhez. A színek fontosak.
Piros lámpa, ácsorgás. És itt nagyobb a tömeg. Észre sem vette, hogy kiértek a parkból, és bekapcsolódtak a hömpölygő tömegbe. Kissé megretten ettől, hiszen tömegben könnyebb elveszteni mindent. Saját magát is. Megigazgatja a táskáját, körbe tekint, és indul, amint a zöld kisember jelet mutat. A várakozó sorban egy autó dudál, a türelmetlen, akinek máris kiabálnak vissza. Szitokszavak, kizökken, odapillant. A férfi az öklét rázza, a korosodó nő a volán mögött csúnyát mutogat. Hát színvak vagy, te vén ku.. És hasonlók. Sóhajt, megcsóválja a fejét, és visszatekint előre.
Aztán pánik.
A hátán végigfut egy hidegfuvallat.
A ravaszdi elosont, az üldöző bottal ütheti a nyomát. Ahogy átért a túloldalra, elvesztette. Talán ott sem volt?! Tanácstalanul halad előre, csoszogva, lassan lépkedve. Arra vár, hátha felbukkan. Hátha nem. Hátha felismeri, hogy ez csak egy tévedés volt. Ajkait rágcsálja, táskája szíját piszkálja idegesen, miközben megáll egy kissé bűzös, nyirkos sikátor előtt, amely ontja a hideget a hátára. Tekintetével a szemközti oldalt pásztázza. Emberek sietnek munkába, a dolgukra. De sehol nincs az ő rókája. Bizonyára meg sem szelidítette. Hisz sosem volt az övé, elvégre.

▼ ▼ ▼
↠ to:
Johnny
↠ 801 szó ; ↠ Az Első
avatar
✻ tartózkodási hely :
↠ central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Hétf. Jan. 16, 2017 5:20 pm ••

Cesar & John


Mint egy izgatott kisgyermek karácsonykor, olyan hévvel tépem szét a pénztárca tépőzárjait és elborzadva kezdem el a tárca tetejét föl - és le hajtogatni. Hitetlenkedve nézem és tapogatom a bőr borítást, utána pedig az ízléstelen tépőzárat, aminek egyik oldalán már az anyag feléig elengedett a hitvány ragasztás. Az egész arcom tükrözi az undort, amit éppen érzek, de azt kell mondjam, hogy ebbe az undorba vegyül némi sajnálkozás és elképedés is. Hogy a viharba tudott ilyet kifogni magának és egyáltalán hol?! A bőr borítás egyértelműen hamisítvány, a volt gazdájának külsejéből ítélve nem engedhet meg magának egy drága bőrből készült tárcát, a tépőzár meg csak a hab a tortára. Tépőzár... Újra meg újra fölcsendül a fülemben a kellemetlen sercenés, ahogy az anyag elválik egymástól, testemen pedig remegés fut végig a fejem búbjától a talpamig. Életem végéig kísérni fog ez a hang. Na de lássuk, hogy ma kiből és miből élünk! Reménykedve abban, hogy a második benyomás már némileg kellemesebb lesz kezdem el átkutatni ráérősen a tárcában található végtelen számú zsebet és fakkot, bár túl sok jóra nem számítok. Nem te kapod meg a Nap fogása díjat, abban biztosak lehetünk mind a ketten. Lelkesedésem egyre alábbhagy, amikor már az utolsó előtti zsebet kutatom át és iratokon kívül egy kósza centet sem találtam. Az egyetlen pénz forrást jelentő dolgot idáig a mindenki által kedvelt Visa kártya jelentette, amivel túl sokra nem megyek, ugyanis ha a tulajdonosának van esze, letiltatja, amint észreveszi, hogy a kártya szőrén-szálán eltűnt. Türelmetlenül kifújok egy elkószált tincset napszemüvegem elől és már csak a precíz munka végett nyúlok be az utolsó zsebbe, ahol ujjaim valamiféle gyűrött papírt tapintanak ki. Pech sorozatomat nézve biztos vagyok benne, hogy egy régebbi dolgozathoz készített puskát próbálok előhúzni a szűk fakkból, amiről az óra után a tulajdonos meg is felejtkezett, vagy egy régi levelezés, ami valamiért kedves a számára és megtartotta, esetleg egy telefonszám a kiszemelttől. Azt nem merem megkockáztatni, hogy névjegykártya vagy pedig belépő karszalag valamelyik szórakozóhelyre, aki ilyen pénztárcával jár, annak még az igazolványáról sem hinném el, hogy nagykorú. Tényleg, kivel is van dolgunk? Kinek köszönhetem meg, hogy tudomást szereztem a világon egy olyan kombinációról, aminek nem szabadott volna soha létrejönnie? Kié ez a tépőzáras tárca?! Ám mielőtt megismerném a tulajdonos, kihúzom a gyűrött papírost a helyéről és egy percig sem palástolva megkönnyebbülésem, engedélyezek a tüdőmnek egy hangosabb fajta levegőcserét, miközben a három húszdolláros bankjegyet nézem. Visszavonok minden rosszat a tulajdonosról! A bankjegyek villám sebességgel lelnek új otthonra sportzakóm - na jó, a megboldogult Mr. Dawson sportzakója - belsőzsebében, s arcomon ismét víg mosollyal veszem ki a személyi igazolványt a helyéről. Spencer Doyle, ha adhatok egy jó tanácsot, legközelebb menj el fodrászhoz, mielőtt kamera elé ülnél. Meg egy borbélyt is javasolnék.  Érdeklődve forgatom a kis plasztik kártyát, hátha véletlenül a hátuljára tapadt esetleg egy tízdolláros, de ekkora szerencséje senkinek nem lehet egy nap. Mindenesetre köszönök mindent, Spencer, a pénztárcádat megtalálod ugyanitt, hogyha nagyon sietsz, nehogy más elvigye. Visszacsúsztatom a kártyát a tárcába és összesimítom a két tépőzáras felét, mintha soha nem is lett volna kinyitva, bár amekkora hanggal jár, amikor a két anyag elszakad egymástól, biztos vagyok benne, hogy Európa bármely országában meghallották, nálunk pedig UFÓ jelenségként könyvelték el, mint ismeretlen, égből érkező hangforrást. Lopva pillantok körbe az embereket kerülgetve, hogy biztosan mindenki lehajtott fejjel jár-e, s amikor megbizonyosodom róla, hogy tettem fölfedezetlen marad mindenki számára, nemes egyszerűséggel az egyik padra helyezem a tárcát, ami még nem esik túlságosan a park peremterületére, de már egyáltalán nincs közel a csomóponthoz.
Mr. Dawson, mi a véleménye? Tudom, tudom, jobb is kitelik tőlem, mint hatvan dollár eltulajdonítása, kiváltképp azok után, amit az önök házában tettem. Teljesen igaza van, de tudja, hogy tartja a mondás; ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Én pedig minden egyes centet megbecsülök, ami az életben maradásomat szolgálja, nehogy az élet a végén túl kapzsinak találjon és még ennyit se adjon. Most miért csóválja a fejét? Nem mondhatja, hogy nem voltam igazságos! Otthagytam azt a torzszülött pénztárcát a padon, pedig a világ hálás lett volna érte, hogyha kidobom a kukába, vagy egyenesen egy darálóba viszem. Hogy lehet egyáltalán ilyet megvenni? Látta, hogy hány éves volt a srác? 22! Nagykorú, szavazójoggal rendelkező állampolgár és ilyen pénztárcával rohangál, arról nem beszélve, hogy az ilyenek miatt tart ott az ország, ahol. De ne kezdjünk politizálni, soha sem volt igazán a kenyerem. Inkább beszéljünk a...
Ujjaim ökölbe szorulnak a zakó zsebében, nyakamat behúzom és megfeszítem minden izmomat, mintha arra készülnék, hogy úgy kezdjek futni, mint akit puskából lőttek ki, de tudom, hogy mi fog következni ezután. Agyamban újra érzem, ahogy a véget nem érő zsibongás és borzalom újra feltámad és ostromol, térdre kényszerít vagy arra, hogy feküdjek a földre és ordítsak, őrjöngjek, mialatt az egész világ körbeáll, ujjal mutogatnak rám és röhögnek, ahogy a torkukon kifér. Hallom a suttogásokat a hátam mögött, érzem az égető, belém fúródó tekinteteket a testem minden pontján, hallom, ahogy kuncognak és a nevemet említik: John, John, John, buta Johnny fiú...
Ne! Könyörgöm, nem akarom! Összeszorul a torkom, testem minden porcikája hideg verejtékezésbe kezd, szám kiszárad és a nyelvem helyén nem marad más, mint egy kiszáradt, túl vastag dörzspapír. Ha még össze is vizelem magam mindenki előtt, akkor aztán lesz alapja a nevetésnek. Maradj nyugodt Johnny, maradj nyugodt! Tudod, hogy ez nem a valóság, csak beriasztott a szenzor fölöslegesen. Nyugodj meg! Minden erőmmel a jelzőlámpa pirosan világító emberkéjére összpontosítok, de úgy érzem magam, mintha egy teljesen másik világban lennék, egy rossz bolygón, ahol valójában nem is kéne lennem, körülvéve olyan emberekkel, akik tudják, hogy nem illek közéjük, nem szabadna egy levegőt szívnunk, nem szabadna léteznem. Legyen már vége! Fejemben a hang ordít, tombol, tépi a saját gondolatbeli haját, arca szétmállik és utána újra formát ölt, hogy megint széthulljon. Hajam tövéből egy kövér izzadtság csepp indul útnak a halántékomon, miközben azt érzem, hogy a világom darabokra hullik körülöttem, vagy én hullok darabokra, amíg a világ halad tovább és nem áll meg John Vicious kedvéért. Itt fogok megbolondulni teljesen a járda szélén.
Ám ekkor, mintha egy csapásra elfújták volna az egészet visszaáll mindennek a rendje, az emberek újra maguk elé, vagy a telefonjaikra merednek, nem néznek rám, nem foglalkoznak velem, a nevem a feledés homályába merül örökké. Ez viszont csak annyit jelent, hogy a riasztás nem volt téves, valaki, vagy valakik a nyomomban vannak. Ráérősen hordozom körbe a tekintetem a toporgó, türelmetlen emberseregen, amíg meg nem pillantok egy ismerős arcot. Kék íriszei az enyéimet kutatják a tömegben és végül meg is talált. Vagy én találtalak volna meg téged, kedves idegen? Az arca viszont különös roppantul. Zavartságot tükröz, mint aki nem érti, hogy én hogyan lehetek itt. Nem is találkoztunk még soha. Összetéveszt valakivel? Neeem, azoknak másmilyen a tekintete. Miért követsz? Derítsük ki! Ajkaim vigyorra húzódnak, belül szétrobbanok az izgalomtól, hogy ki lehet az, aki ennyire keres és követ. Izzadt balomat kihúzom a zakó zsebéből, ujjaimat kiengedem és ismét integetek neki, mint nem is olyan rég a parkban. Gyere utánam, gyere Johnny után!

►××× szó ; 1149► jegyzet: kövesd a nyulat az üregébe
avatar
✻ kereslek :
The Gunslinger
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Jan. 15, 2017 7:56 pm ••


Kényelmetlenül fúródik bele az aprótól tömött tárca a fenekébe. Ezt észleli, és rángatja vissza a jelenbe kissé, de csak annyira, éppen annyira, hogy felemelje tomporát, és kirángassa onnan azt a gazt, és az elülső zsebébe tömködje. Hordhatna bankkártyát simán plasztikkártyát is, sőt, kényelmesebb lenne, de túl sokszor szaladt bele olyasmibe, hogy vagy: rossz volt a terminál, és akárhogy csipegtette, dugta bele, nem csinált semmit, vagy a b verzió: bocsi, mi csak kp-t. Ezért felhagyott ezzel, és bár nála van a kártya is, akad ott kp, és még apró is. Beteg egy rendszere van, hiszen ő kifejezetten szereti az automatás kávé ízét, meg az összes többi vacakét, amit kiad. És így elengedhetetlen, hogy aprót is cipeljen. No meg, néha elszórja a hajléktalanoknak is, de kétség kívül, azóta nemigen kényelmes farzsebben tárcát hordani. Elvégre, nem mazoista.
Ahogy visszaül, elmerül ismét a füzetben pihenő történetben. Elnézi a sokaságot, az apró, pulóveres, dzsekis kutyákat sétáltató embereket, a kocogókat, a telefont nyomogató fiatalokat. De „lát” mást is. Mintha a valóság, és a képzelete keveredne. Nem épp vizuális fajta, de néha sikerül annyira belemerülnie, hogy még el is hiszi. A parkban is van, meg nem is. Nem képzeleg, szerencsére, és még le is hunyja a szemeit, hogy kirajzolódjon előtte a kihalt külvárosi utak képe. A gettó, ahogy sokan nevezik. Az a környék, ahonnan kitörni nehéz, hacsak nem a bűnözés adja meg a kezdetet, és a véget. Ahol fényes nappal lőnek le embereket apró porokat tartalmazó csomagokért, vagy egyszerű gyűlöletért. Ebbe a közegbe képzelte bele a történet szereplőjét, ezt véste fel kezdetnek, és a végnek. De hogy mi van körülötte? Az aranyélet. Az, amelyre mindig is vágyott, és amiben szép lassan csalódnia kell, amitől először rettegni kezd, meggyűlöli, és rájön, hogy minden csak hazugság, és cukormáz. Nem akar most elrettenteni, krimibe borulni, meg akarja próbálni a sötét valóságot lefesteni. Kell hozzá idő, sok, és sok háttéranyag. Ő nem ott nőtt fel, nem tud semmit, nem is tudja elképzelni, mi lehet ott valójában, ami nem a tv-n keresztül jutott el hozzá.
És hitelesnek kell lennie.
Ez mindig fontos számára. Gyűlöli a cukormázat, és azt, ha valaki azt gondolja egy írására, hogy tündérmese.
Pillái megnyílnak végül, és ő ismét a parkban van. A lapra tekint, és ír. Egy sor, kettő, ezek olyan gondolatok, amelyek tetszetősen hangzanak a fejében. Szókapcsolatok, egy-egy szituáció, vagy épp tájleírás. Odabent jött rá, amikor más dolga volt, mint az ücsörgés, de eszébe jutott valami, amely akkor nagyon jónak tűnt. És most is. A mondatok alá szavak kerülnek, adatok, majd elakad, és a ceruzát a szájába véve kezdi el azt rágcsálni. Rá kéne gyújtania, hisz a grafit nem épp gyomorba való tartalom. Felpillant, ismét a tömegre szegezi a tekintetét és akkor látja meg Őt.
Egy fiatal, rókavörös integet felé. Még a tekintetei is ravaszdi. Azonban most nem erre megy ki a játék. Egy szimpla gesztus, aminek hatására a ceruza vége elroppan a szájában, és a forgács mellett megérzi a grafit kellemetlen ízét. Köp egyet, de csak eszközét akarja kijuttatni a szájából. A köszönő eltűnt. Talán képzelte. Képzelte?
Hiszen, ha a füzetre tekintünk, felvázolt valakit. Valakit, akit abba a mesébe kíván elhelyezni, amin épp ügyködik. És most itt van előtte. Itt, és integetett neki. Ravaszdi. Nem lehet.
kiegyenesedve, ajkán szürke folttal, és némi ceruzamaradvánnyal tekintget össze-vissza. Eltűnt. Visszament oda, ahonnan érkezett. A fejembe. Mond ki, és akkor megnyugszol. Talán hallucinálsz. Mikor aludtál utoljára rendesen?
De nem. Ravaszdi zsákmány után kutat. Lecsap, és egy tárca kerül vékony, hosszúkás ujjai közé. Még a körme formái is megegyeznek! Nem lehet. De ő itt van. Lepillant a füzetre. Nyurga alak, talán kissé sovány. Szeplők. SZEPLŐK! Vörös haj, széles mosoly. Tolvaj.
Riadt pillantás ismét felé. És mire bármit is végig gondolna, utána veti magát, menet közben tömködve a füzetet a helyére.

▼ ▼ ▼
↠ to:
Johnny
↠ 619 szó ; ↠ Az Első
avatar
✻ tartózkodási hely :
↠ central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szomb. Jan. 14, 2017 6:33 pm ••

Cesar & John


Tudja, Mr. Dawson, hogy miért szeretem ezt a mostani világot? Nem? Nagyon makacsul hallgat. Tán haragszik? Fölösleges. A felesége szegte meg a szabályokat azzal, hogy beszélt, amikor én is beszéltem, pedig megmondtam, hogy nem szeretem, amikor a szavamba vágnak. Nem mondhatja, hogy nem szóltam előre, sőt még vártam is egy kicsit, hátha abbahagyja és elfelejthetjük azt az apró ballépést Mrs. Dawson részéről, de a végén már... a végén már igazán elveszítettem a fejemet és idegesítette, hogy a kelleténél többet járt a szája. Hogy önnek miért kellett meghalnia? Kérdezze meg a feleségét, de ha nagyon szeretné én is válaszolhatok rá. Valójában rém egyszerű a dolog. Az egyik az, hogy biztosan fájdalmas lett volna tovább élete hölgye nélkül élni, hiszen nem véletlenül vette feleségül évekkel ezelőtt, vagy akár évtizedekkel ezelőtt, másodszor pedig, hogyha szemtanúkat hagyok, annak csúnya következményei lettek volna rám nézve. Persze, elhiszem, hogy repesne most a lelke az örömtől, hogyha megint az elmegyógyintézetben feküdnék valamelyik cellában, az agyi aktivitásom pedig maximum egy szobanövényével kelhetne versenyre a rengeteg gyógyszer hatása miatt, habár most már kételkedem benne, hogy ugyanazt a hibát elkövetnék kétszer. Most biztosan lenne valódi tárgyalás, valódi bíróval, ügyvéddel, tömeggel, nem úgy, mint annak idején, amikor a saját tárgyalásomon sem kellett megjelennem, mert... várjunk csak, hogy is mondták... érzelmileg instabil állapotban voltam, nem voltam tudatomnál? Vagy valahogy így, csak az én szókincsem nem bővelkedik az orvosi szakkifejezésekben, egy szó, mint száz; nem voltam igazán magamnál aznap, meg onnantól kezdve még egy és fél éven át a gyógyszereknek köszönhetően. Bleh, fúj! Na de, térjünk vissza a szóban forgó témára, hogy miért szeretem ezt a világot. Nézzen körbe! Hordozza végig a tekintetét az összes emberen és mondja el, hogy mit lát. Ugye? Mindenkinek le van hajtva a feje és bele vannak bújva az apró kis monitorjaikba a kezükben. Egyedül a néha-néha váltakozó arckifejezésükről lehet tudni, hogy nem robotok között járunk, hanem húsvér emberek között. Már amennyire annak lehet őket nevezni. Van, akinek már arckifejezése sincs, mert annyi borzalmat olvasott abban a kis ketyerében, hogy nem ugorja meg az ingerküszöbét. Nézze meg őket! Ordíthatnék, táncolhatnék is akár meztelenül, nem figyelnének fel rá egyáltalán, vagy ha igen, akkor sem szólnának semmit, csak fényképet vagy videót csinálnának rólam, ami fölkerülne a világhálóra és egymásnak küldenék el, nevetnének rajta, de el is felejtenék, amint jön egy újabb szenzáció, egy még nevetségesebb figura. Viszont köszönhetően annak, hogy mindenki azt a kis vackot nézi a tenyerében, azt sem veszik észre, hogyha a hátsózsebükből eltűnik egy vagy két dolog. Gondolok itt a pénztárcára. A nőknél persze nehezebb a dolog, nekik ott vannak azok a fenemód nagy és mély táskák, amikben csak ők találnak meg bármit is, de a férfiak az egyszerűség hívei. Amit nem lehet indulás előtt a nadrágzsebekbe beletenni, az már fölösleges az útra, ebbe természetesen a telefon-pénztárca-kocsi kulcs (ha van) szentháromsága nem tartozik bele. A kötelező kellékek. Nem fantasztikus? Kilépek az utcára, vagyis kilépünk, elnézést, és egy aranybányában találjuk magunkat. Nem kell kikapni és rohanni, elég csöndben követni és egy óvatlan pillanatban kihúzni, mert nem veszik észre azt sem, hogyha valaki megy utánuk. Tudja mihez lenne kedvem? Kezet rázni azokkal, akik ezeket a ketyeréket gyártják, vagy csokrot küldeni nekik, hogy mennyivel könnyebbé tették a dolgomat. Vajon két évvel ezelőtt is ilyen volt már a világ? Ön szerint igen? Lehetséges. Valószínűleg csak azért nem emlékszem rá, mert én is a részese voltam ennek a társadalomnak. Igaz, én nem nyomkodhattam ilyen drága telefont, még azt sem engedhettük meg magunknak, aminek gombjai voltak, de ettől függetlenül a részese voltam és elfogadtam, hogy mindenki ilyenné vált, most viszont mellbe vágott, hogy mivé vált a világ. Fantasztikus!

Mohón kapkodom tekintetem az emberek sokasága között a parkban, akik mind lehajtott fejjel járnak-kelnek, alig érzékelve a többi embertársuk jelenlétét, s az útjukba kerülő akadályokat automatikusan kikerülik, még az sem szükségeltetik hozzá, hogy fölnézzenek akár egy pillanatra is. Kedvem lenne hangos kacagásba kitörni, hogy a birkanyáj nem érzékeli a közéjük tévedt farkast, aki álca nélkül úgy jár és kel közöttük, mintha csak egy volna a sokból. Nem kell már árnyéknak lennem a nyomukban, olyan csöndesnek lenni, hogy a légvételemet se hallhassák meg, hiszen a fülük be van dugva, hogy a zenét maximális hangerőre tekerve élvezhessék a kedvenc előadóik rikácsolását, teljességgel kizárva ezzel az őket körülvevő világot. Pontosan egy ilyen fiatalt követek. Hatalmas fejhallgatójából árad a monoton, gépekkel elkészített zene, ami hangszerrel valószínűleg már nem is találkozott és merem gyanítani, hogy az előadó a lehető legkevesebb érzelemmel és hangszínének változtatásával énekel, a fiatalabb generáció és talán még az enyém is, viszont megőrül érte. Arcomon elterülő széles mosollyal igazítom meg Mr. Dawson Ray-Ban napszemüvegét az orrnyergemen és nézek még egyszer körbe a világban, mielőtt munkához látok. Mélyen magamba szívom a tavasz illatát, melyet két éve éreztem utoljára. Eltelek a nyíló virágok és a frissen lenyírt fű illatával, hallgatom a madarakat és a gyenge szellőben megrezzenő lombok hangját, amelyeket a távolban felharsanó autók monoton, de annál hangosabb dudálásai sem tudnak elnyomni. A kép idilliségét tovább fokozná, hogyha kerülgetni kéne a bicikliseket, el kéne hajolni egy-egy frizbi vagy labda útjából, a gyerekek visongva kergetnék egymást, vagy túlharsogva mindent számolnának el tízig, amíg a többiek megtalálják a legjobb rejtekhelyeket, de ezek már csak képek, szép emlékek maradnak a fejben, fényképen vagy esetleg festményeken a múzeumokban. Nem történtek ezek olyan régen, mégis mintha száz év távlatából tekintenék vissza azokra a napokra, amikor a szülők nem intették le a síró csecsemőt a babakocsiban, hogy várjanak, még egy üzenetet meg kell, hogy írjanak. Be kell valljam, kissé talán hiányzik is, s talán az ölében egy füzettel ülő férfinak is a padon. Nem lóg zene a füléből, nincs telefon a kezében, egy füzet és egy toll van nála, szemléli a környezetét és néha papírra vet egy-két szót. Csodabogárnak tartanák, hogyha észrevennék, én viszont csak odaintek neki, mint sorstársamnak, akiknek nem itt lenne a helyük, ezekben az időkben. Viszont a nehéz idők nehéz tetteket kívánnak meg, s tovább nem is habozva ragadom meg a fiú farzsebéből kilógó bőr pénztárcát és várom, hogy ő tovahaladjon, a tárca pedig kicsússzon a zsebéből. Istenem add, hogy ne csak MasterCard legyen nála!

►××× szó ; 1003► jegyzet: talán kicsit túltoltam a dolgot
avatar
✻ kereslek :
The Gunslinger
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szomb. Jan. 14, 2017 2:31 pm ••


Még mindig csendes volt körülötte minden. Meglátszik, hogy ha az ember elegendőt fizet, bármit el lehet intézni. De csak egy ideig. Napok óta bezárkózott a lakásába, és kétszer ráhívták a rendőröket, mert a jólelkű szomszédok azt hitték, valami idegent evett be a fene a drága művészúr helyére. Vicces dolog, ha az ember láthatatlan akar maradni, sosem teheti meg. Valaki mindig figyel, valaki mindig meglátja mindenben még a legapróbb részletet is. Bosszantó, de örül, hogy ők még ennyire figyelnek. Hogy akármit mondott a média, nem fáklyával és vasvillával akarják elkergetni innen.
Azonban nem tud, és nem is akar örökre idebent maradni. Először is, rettenetesen fáj már a feje, és hiába szellőztet egész nap, nem pótolja azt, amit egy kiadós séta, egy kellemes napozás, vagy csak a kintlét bármely pillanata adhat. A telefonja némasága nem rémíti meg. Mióta kijött, kevés emberrel vette fel a kapcsolatot, és még kevesebb kérdésre válaszolt. A sajtó már csöpögtetett, azonban, mint amit már említettem, sikerült mentes maradnia a rohamoktól. Megnyugtatott mindenkit, hogyha hazaér a vakációjáról, interjúkat fog adni. Csakhogy nem ment ő semerre. Csupán csendre vágyott.
Napok óta egy sort sem írt, pedig kikívánkozott belőle. Ha le is ült, csak bámulta azt a pár szavacskát, amit már leírt, majd kitörölt, és újra leírt. Semmi. Felépült egy fal az ihlethullám, és a cselekvés között? Nem, ez nem lehet. Talán valami.. valami gátolja. Bizonyára a bezártság. Bizonyára..
Ki kell jutnia innen!
Ez már nem kívánság volt, hanem kényszer. Felöltözött, egyszerű, dísztelen holmikra, napszemüveget biggyesztett orrára, fejébe sapkát húzott. Oldalán csak a viharvert táskája lógott, benne egy füzet, amelybe a kint rátörő ötleteket kívánja beleírni. Odabent megszokta a kézírást, és egészen megszerette. Volt valami varázsa, amit meg akart tartani. Az egyetlen dolog, amit éltetni akar a börtönből. Te tényleg azt írod le, hogyan ölsz meg másokat?
Nem, többet nem akarom..
De hisz tudod, hogy úgyis muszáj. Hitelesnek kell maradnod. És a hitelességhez hozzátartozik az is. A halál.
De én akkor sem.

Csönd.
Kellemes szellő köszönti, amint az utcára lép, és beleveti magát a tömegbe. A cigaretta előkerül, immáron füstölög ajkai között, tekintete mereven előre szegeződik. Nincs célja, ilyenkor sosem volt. Fel kell töltődnie, és ehhez az is hozzátartozik, hogy addig meg, ameddig vádlija be nem görcsöl. Vagy még tovább. Furának hangzik, de mégsem azt jelenti, hogy világgá fut. De ilyenkor felfedez. A park viszont régi ismerősként köszönti, mintha csak tegnap lett volna, hogy futni jött ide, vagy épp leül, hogy elköltse könnyű ebédjét. Vagy csak kikapcsoljon kicsit. Akkor már volt minden, más gondok kínozták. Most olyasmit, amikre nincs magyarázat, amire nem tud értelmes indokot mondani, és egyelőre megfejteni sem. Napok óta ugyanazt látja, ugyanazt az arcot, és nem tud tőle szabadulni. Pontosan úgy, mint akkor A Nőtől. Az ő halálát is végig kell vajon néznem? Vagy nekem kell dönteni felette?
Észre sem vette, hogy leült egy padra, és mered maga elé.
És főleg azt sem, hogy a füzetbe újabb sorok kerültek.
A fiatal suhanc elevenedik meg előtte, és rajzolja ki a történetét. Egy új kaland.

▼ ▼ ▼
↠ to:
Johnny
↠ 497 szó ; ↠ Az Első
avatar
✻ tartózkodási hely :
↠ central city
✻ foglalkozás, hobbi :
↠ író
✻ karakter arca :
↠ nicolas simoes
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• ••

Sponsored content
live like legends

Central City Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Central City Utcái
» Central Park, Manhattan
» Hullócsillag Park
» -= Park =-
» Karakter bazár - Játékosok keresik

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Városaink :: Central City :: Belváros-