Central City Park - Page 2
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot







utolsó bejegyzések
Üzenetek
Today at 12:50 am
Yesterday at 11:44 pm
Yesterday at 9:14 pm
Yesterday at 5:34 pm
Szer. Feb. 22, 2017 10:21 pm
Szer. Feb. 22, 2017 9:23 pm

a változás szele
kalandunk

Ősrobbanásként köszöntött be a változás National, Star, Central City, Gotham és Metropolis városaiba. De az igazság az, hogy valami alapjaiban változott meg a világban – minden világ és minden univerzum eltorzult a valóságtól. Portálok nyíltak meg a semmiből, és szippantottak magukba embereket, hogy az ismeretlenbe rántsa őket, vagy éppenséggel hánytak ki magukból olyan személyeket, akik nem a saját világukba tartoznak. És a múlt… a múlt is változott. Nem érted, hogy mi ez az érzés, valahol ott a lényed mélyén – aki voltál, az kezd elhalványulni, eltűnni… számos emlékképeddel együtt. Tudod, hogy ki voltál valaha, de már nem érzed azt, hogy többé valóságos lenne, olyan mindössze, mint valami őrült álom, amely arra figyelmeztet, hogy ne veszítsd el önmagad, ne felejtsd el azt, aki valaha voltál. De késő, mert az idősíkok összemosódtak, és már semmi sem az, aminek látszik. És senki sem az, aki egykoron volt.


legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
az ősz oscarai
legjobbjaink

• Az ősz női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• Az ősz férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• Az ősz saját karaktere •
zara tepes
the vamp

• Az ősz keresett karaktere •
gwendolyn summers
the double agent

• Az ősz előtörténete •
alex danvers
agent danvers

• Az ősz párja •
dommiel dragomir
june moone


Share| .

Central City Park



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Nov. 20, 2016 9:26 pm ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



A macska ösztöneim ki vannak hegyezve a Nőstényördögre. Eléggé ellentmondásosak ezek az érzések, vagy érzelmek, vagy megérzések, vagy nevezzük őket bárminek is. Elvégre, hahó! Láttam, amint segít nekem elbánni azzal a taggal, hovatovább, nem csak, hogy jól seggbe rúgtuk a megboldogult, újdonsült, közös ismerősünket, hanem megölte. Kegyetlenül és vérszomjasan. Ennek ellenére most meg segít nekem. Újfent. Pedig én aztán nem tudok neki túl sokat adni, hiszen ezen a zsák ékszeren kívül nincs más értékes holmi a birtokomban, pénzem pedig végképp nincs. Alkalmi munkákból élek, az ilyen melók elvégzése után pedig nem mondhatnám, hogy rám szakad a bank. Sőt, kifejezetten csóró vagyok, jobb is, ha ennyiben maradunk.
De igencsak meglepő módon mást is érzek. Nem kifejezetten bizalmat, hiszen eléggé nehezen adom ezt az embereknek – vagy a mi különleges esetünkben a vámpíroknak -, de valamiféle megmagyarázhatatlan módon ennek az aprócska, elhaló szikráját vélem felfedezni a lelkemben, vagy a szívemben. Meghatározhatatlan, behatárolhatatlan, keserédes érzés ez, amivel nem tudok mit kezdeni, shame on me.
- Azért csak akadnak kivételek – ebben azért annyira én sem vagyok biztos, de szerintem ezt ő is hallja a hangomban. – Legalábbis... szerettek. Valaha. Amíg ki nem ölik belőlük – finoman vonom meg a vállamat. Bah. Le kellene szoknom erről, teljesen elárulom vele magamat, hogy mennyire hanyag tudok lenni, és mennyire nemtörődöm, ha nem viselkedek, és nem emberelem meg magamat. Mert bizony nekem az is némi erőfeszítésbe kerül, hogy beleerőltessem magamat a szürke hétköznapok, monoton egykedvűségébe, és a nappali fény szilárd, olykor szigorú szabályrendszerébe. Muszáj megtennem ezt, hiszen a macska álarcot nem viselem mindig. Nélküle fél életet élek csupán.
Talán mindig Catwomannek kellene lennem, és el kellene hagynom Selina Kylet, teljes mértékben. Habár, ő is megváltozott. Megváltoztam, mióta meghaltam.
- De csak néha. Higgy nekem, tényleg unalmas volna, ha minden klappolna – csalfa macska módjára kacsintok rá. És ezek nem csupán nagy szavak, mellyel egy kis ember cicus dobálózik; ezek tények, kérem szépen. Nálam jobban aligha tudná bárki is, hogy mennyire unalmas és borzasztó és kiábrándító, ha soha nem történik semmi izgalmas, semmi váratlan, semmi, ami az újdonság varázsával bír.
Kettőt pillantva fürkészem a fiatalnak tűnő nő arcát, vonásait, mimikáit és a lélektükreit, melyekről egytől-egyig, egy az egyben a csodálkozás és a döbbenet furcsa elegye süt. Vagy valami más? Futnom kellene?
Meglehet. De várok. Még egy egészen kicsikét.
Aztán fellélegzek. Egyrészt azért, mert nem kell futnom, és nem haragítottam magamra, másrészt pedig azért, mert nem vette bántásnak azt, amit kérdeztem tőle.
Ennek örömére pedig ezer wattos mosolyt villantok rá magam is.
- Oké, akkor szent a béke – még, ha nem is voltunk összeveszve, egyetlen pillanatig sem. Ennek ellenére felé nyújtom a jobb mancsom kisujját. Mint az ovisok.
Őszintén szólva, nem lepődtem volna meg, ha megbántom, mivel eléggé nyílt vagyok, így is fogalmazok, olykor meglehetősen nyersen.
A kellemetlen érzés, és a fájdalom ellenére befogom a számat, összeszorítom a fogaimat és nem sikítok többször. És igyekszem tartani magamat. Elvégre, én nem egy vagyok azok közül az áldozatok közül, akiket a hősöknek a karjaikba kapva, meg kell menteniük. És, gyanítom, az azúrszemű Nőstényördög sem valamiféle hős maca hősnő.
Amikor végez a lábammal, és a rajta végig húzódó sebbel, megmozgatom a tagjaimat, majd tovább kíváncsiskodom. Habár, talán nem kellene, hiszen Shreck is említette a kíváncsi macska, szomorú históriáját, minek nyomán megölt engem. De nem tehetek róla, ilyen a természetem, roppantul kíváncsi vagyok.
És már csak azért az őszinte, gyermeteg lelkesedésért, vagy talán boldogságért megérte rákérdezni, ami kiül a nő arcára. Mint, akinek a lelkén végigsöpört egy bonbon hurrikán.
- Látod-látod? Akkor éppen itt van már az ideje – mosolygok rá, az övéhez hasonló, kislányos, bájos vigyorral a képemen.
- Szép neved van, kár lenne elhallgatni. Engem Catwomanként ismernek Gothamben, de gyanítom, hamarosan itt is megismerik majd a nevemet, és az is könnyen meglehetsőt! Egészen nagy rá a sansz -, hogy még hallani fognak rólam – nyújtom felé újra jobbomat, de most azért, hogy úrinő módjára üdvözöljem, és kezet fogjak vele. Egyelőre nem akarom-, vagy talán nem merem elárulni neki a valódi nevemet. – Örülök, hogy találkoztunk.


Words: 657 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
✻ hozzászólások :
41
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Hétf. Nov. 07, 2016 12:38 pm ••



Kitty & Zara

Alapvetően sosem gondoltam volna, hogy én valaha is ilyen helyzetbe kerülök. Mármint, segíteni valaki máson. Wtf. Lehet elkaptam valami agyrohasztó bacit. Seems legit. Noha ezen hiába gondolkozom már, mert megtettem. Az is lehet, hogy nélkülem is túlélte volna a kalandot az elbaszott majommal, de azért lássuk be, nagyban növeltem a túlélési esélyeit 0,1%-ról legalább 99-re. Na nem mintha számítana. Nem csinálok szokást ebből, ez is csak… egy véletlen kivétel? Vagy előre megfontolt szándékkal elkövetett tervezetlen cselekmény? Ahh, nem is izgat. Inkább csak, élvezem egy kicsit ezt a nyugalmat. Persze ezen sokat dob a tudat, hogy ténylegesen erősebb vagyok nála, noha csodával határos módon egészen normálisan viselkedik velem. Pedig látta mi vagyok. A végén még lehet, hogy ez egy igen eredményes része lesz egy nagyobb forgatókönyvnek. Noha legalább hetven éve nem volt szerencsém társasághoz azon rém egyszerű okból, hogy nem kellettek. Illetve hát mind kajaszámba ment, kivel a vándorlás alatt találkoztam.
- Ugyan… az emberek semmit se szeretnek.
Legalábbis nekem ez a meglátásom. Csak bebeszélik maguknak, illetve a pénzhez is inkább betegesen ragaszkodnak, mint sem szeretésnek lehetne titulálni. A szavaira csak egy grimaszba oltott vigyor a válaszom.
- Azért néha igazán alakulhatna úgy, ahogy elterveztem… a változatosság kedvéért.
Mert a változás gyönyörködtet! Vagy valami ilyesmi. Rövidke fuldoklásomat hamar helyre teszem, s végzem tovább a sebtisztogatás nemes művészetét, enyhe bűnbánó hangot érzékelnek füleim, fel is pillantok a rám vetülő íriszekbe. Jah… tömény rácsodálkozás virít a képemen. What?! Megbántani? Engem? Nem akart? Ez elég… furcsa érzés. Valami határozottan történik a mellkasomban, de meg nem tudnám mondani, mi az, ami rakoncátlankodik bennem. Lehet rosszat ettem..?
- Hát… már jó ideje nem bántottak meg… nem most fogom elkezdeni.
Vigyorgok rá, holott azért tényleg elgondolkozom, mikor bántódtam én meg utoljára. Meg hát… valljuk be az igazság kedvéért, nem is volt mellettem senki, aki elkövethette volna ezt ellenem. Aztán persze kíméletlenül vágom el a beszélgetés fonalát, és nyálat gyűjtve belenyalok a sebbe. Valami perverz borzongás fut végig a gerincemen, ahogy meghallottam a sikkantást. Most kövezetek meg, de akkor is vámpír vagyok, nem rózsalelkű szeretetszolgálat. Én ehhez vagyok szokva, nem a szép szavakhoz. Néha-néha tartok egy fél lélegzetnyi pihenőt, közben figyelem, hogy nem akar-e elájulni, de egészen hősiesen bírja a kiképzést. Úgy gondolom, ilyen tempóban fél óra elég lesz és elég is lett. A magamnak megszabott idő leteltével már az utolsó simításokat végzem a frissen begyógyult, még érzékeny hegen. Felegyenesedek és hagyom hogy kedvére mozoghasson, hiszen eddig szorosan fogtam a lábát a procedúra alatt. Én magam is macskamód nyújtózkodok s roppantom meg csigolyáim helyét. Meg az állkapcsomat is megtornáztatom, mert eléggé elgémberedtek az arcizmaim. Néhány pihegő csendes perc után a páciens olyan kérdést intéz felém, hogy előbújik belőlem az ártatlan ma született kéthetes bárány. Azúrjaim csak úgy pislognak rá, az agyam lázasan keresi benne a csapdát vagy annak a szagát. De… nem találja. Zavartan-döbbentem ülök rá a sarkaimra s meredek magam elé, szemmel láthatóan gondolkozva.
- Vagy egy évtizede nem mutatkoztam be senkinek…
Vakarom meg az arcélemet s némi latolgatás, indítéktologatás és gyanakvás után sóhajtok az egészre. Nincs kedvem csapdákat és buktatókat keresni egy fáradtságos sebnyalogató túra után. Végignézek magamon… ezen a csúf valón. Akár egy hajléktalan, egy csöves… vagy valami őserdei amazonfilmből szalajtott kiátkozott nővér. Szakadt ruhák, koszos kinézet, fáradt közöny. Mi is volt ennek a teremtésnek a neve?
- Zara… a nevem Zara.

* Boneflower * ||Remélem tetszik || ©REDIT

Online
✻ hozzászólások :
141
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Nov. 06, 2016 8:33 pm ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Azért, na. Félreértések elkerülése végett megemlíteném, hogy nem vagyok nyugodt. Abszolút nem. Hovatovább fel vagyok készülve arra, hogy az új barátnőm, a Nőstényördög – akinek amúgy nyilván nem ez a neve... – nekem ugrik, feltépi a nyakamat, vagy a mellkasomat, vagy a hasamat, vagy nemes egyszerűséggel lekapja az egyik kezemet, avagy, hell, a fejemet. Szóval nem vagyok nyugodt, ugrásra készen állok, testem minden izma megfeszül.
De igyekszem mosolyogni. Mert ez mindig is jól ment: a hazudozás, a képmutatás. És ördögien jó vagyok benne.
Aggályaimat és kételyeimet nyilvánvalóan nem fogom megosztani az újdonsült barátnőmmel, nehogy nekem itt a szívére vegye a feltételezést, hogy félek tőle, hogy bármelyik pillanatban szétkaphat.
Tehát mosolygok, és könnyeden elcseverészek vele a csillagok ezernyi, hideg fénye-, és a Hold kékes pászmájának kétes aurájában.
Felelete elgondolkodtat. Én mindig is több akartam lenni, mint egy gyorsan lefirkantott jegyzet a történelem margóján. Több, jobb akartam lenni ennél. Valaki akartam lenni. És, lám, hol tartok most? Egy piti kis szélhámos vagyok, egy nagyszájú karikatúra az életnek nevezett tragikomédiában. De legalább már azt elmondhatom magamról, mióta felöltöttem a fekete macska szerkót, hogy én vagyok a saját életem főszereplője. Talán nem az egyetlen főszereplője, de a legfontosabb alappillére a saját sztorimnak, nem pedig csak egy mellékszereplő, egy másodhegedűs, vagy, for fuck’s sake, egy statiszta. Beledöglenék, ha ugyanazt az életet élném, mint mondjuk egy-két évvel ezelőtt, ha az a szánalmas kis senki lennék, aki hagyta, hogy játszadozzanak vele. Nos, most már én vagyok az a személy, aki úgy játszadozik másokkal, mint macska az egérrel. Haha.
Látom az arcvonásain, ahogy megvilágosodik, én pedig mosolygok, és mosolygok, és bólintok egy határozottat, és még ki is húzom magam ültemben, hogy igen-igen, bizony, teljes mértékben komolyan gondoltam, amit mondtam. Ami furcsa lehet, de van ez az elvem, miszerint nem szabad tartoznom senkinek sem, semmivel sem. Shreck mellett megtanultam, hogy tökéletes fogást biztosít a tartozásunk más embereknek, az ellenlábasainknak, netalántán az ellenségeinknek. A másik a család. És, mivel nekem egyik sincs, nemigen lehet rajtam fogást találni. End of story.
Oké, az, hogy ellopok emberektől, vagy fontos(abb) helyekről dolgokat, az nem számít tartozásnak, mert azért megdolgozok; jobb is, ha ennyiben maradunk.
- Az emberek általában nem szeretik, ha meglopják őket, és eléggé be tudnak kattanni, ha rajta kapnak. Éppen ezért igyekszem úgy dolgozni, hogy ne kapjanak rajta. Persze, mint, ahogyan az ma este is történt, néha keresztbe húzzák a számításaimat, és a terveimet – forgatom a szemeimet, és újfent vonogatom a vállamat. – De ilyen ez a pop szakma – sanda mosolyra rándul ajkam szeglete. – Különben is... gondolj bele, hogy milyen unalmas volna az élet, ha minden a terveink szerint alakulna – mutatok rá a tényre, még mielőtt újra a sebemmel foglalkozna.
Aztán félrenyel, majd felnevet, én pedig csak bámulom, lányos zavaromban, mígnem meg nem szólal. Akkor pedig nagyon elszégyellem magamat. Pilláimat lesütöm, és az ajkamba harapok, élesen szívom be a levegőt, ’sssz’ hangot hallatva.
- Én nem... – ingatom meg a fejemet, és, ha valóban lennének macska füleim, azok most minden bizonnyal szomorúan konyulnának lefelé. – Én nem akartalak megbántani – most nézek csak fel rá, és tekintetét keresem.
Aztán felsikkantok, halkan és röviden, az ölemben gubbasztó hasonszőrű összerezzen, én pedig ajkaim elé kapom egyik, fekete kesztyűbe bujtatott mancsomat. Mert, hát elmondhatatlanul, mocskosul, rettenetesen fáj. Olyan fájdalommal éget, amihez hasonlót még csak egyszer éreztem az életemben, és az csak pár perccel ezelőtt történt. Beleharapok az ajkamba, és összeszorítom a szemeimet, az ajkaimat, és igyekszem nagyon-nagyon csendben maradni a procedúra végéig.
Amikor meg tudok szólalni, csak akkor nyílik szóra szám:
- De neved csak van. Hogy hívnak? – haloványan el is mosolyodom.


Words: 582 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
✻ hozzászólások :
41
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szer. Okt. 12, 2016 9:27 pm ••



Kitty & Zara

A könnyebbik részén túl vagyunk. Találkoztunk és nem öltük meg egymást kapásból! Innen már csak jó lehet. Gondolom. Az az igazság, hogy nem értek a nőkhöz. Főleg a modernebb fajtához. Hetven éve még kezelhetőbbek voltak. Viszonylag kevés saját gondoltuk volt, meg persze mind egyforma volt. Ha egyet tudtál kezelni, akkor az összeset. Manapság? Szélesebb a fajta listájuk, mint a Pantone színskála. Nem is nagyon szeretek nőkből enni. Sokkal macerásabb a leszerelésük. Ellenben a férfiak! Na, ennél egyszerűbb állatfajt én még nem láttam. Olyanok, mint az ásóbot. Tökéletesek a feladatra. Én magam sem értem, hogy az ördögbe történhetett az meg, hogy most itt ülök egy ugyancsak nővel és már majdhogynem pacsizunk. Azt hiszem, hiba van a mátrixban, vagy csak ennyit öregedtem mielőtt észrevettem volna. Mi lesz a következő? Leállok majd vitatkozni egy szoborral?! Mélyet sóhajtok s amíg ő játssza a meseszereplőt én az égre emelem a tekintetem. Kellemesen megnyugtató, sötét égbolt figyel minket, ezernyi apró kis csillagszemmel. Ilyenkor valahogy nem tudok arra gondolni, hogy ezek a kis mocskok azért fénylenek, mert az az utálatos fénylő gebasz fénye hozzájuk is elér.
- Hm. Talán én is csak egy széljegyzet vagyok.
Mondom mosolyogva, miközben az íriszeimet felé fordulva az égről rá emelem. Igaz is… az egész helyzet, a szituáció, a szereplők is mind mintha egy meséből léptek volna elő. Igaz, egy őrült írta ezt a mesét, de akkor is. A kérdésére némán bólintok, hiszen a túlélésünk a tét. Nyilvánvaló és ezt ő is érzékeli. Kár is ragozni. Tudnám ecsetelni, mi mindenre képes az ember, mint állatfaj, de talán valahol mélyen ő is sejti. Nincs alantasabb lény a földön az embernél, ahogy kegyetlenebb sem. Azzal az ékes szóval takaróznak, hogy a tudást hajtják. Nevetséges dolognak tartom a tudomány neve alatt megölni a fél világot. A burkolt felajánlásra felvonom egyik szemöldökömet és őszinte értetlenséggel bámulok rá. Igaz, fél pillanat múlva a maradék félmondatból értelmet nyer a dolog, de ez talán még jobban összekuszálja a gondolataimat, mint az eredeti feltevés.
- És mindig ilyen problémás kuncsaftjaid vannak?
Kérdezek vissza pár pillanatnyi kuncogással hangomban. Aggodalmas érdeklődő kérdésemre megfelelő választ kapok, így időhúzás helyett lekuporodok a sebhez s ugyanúgy elkezdem először körbetisztítani, hogy lássak is valamit. Szép nagy, és jó mély. Igaz, csontig nem hatolt, de így sem lesz kellemes manikűr érzése tőle. Aztán kérdez valamit, amitől félrenyelek hirtelen. Némi nevetve prüszkölés után felegyenesedek s megtörlöm a szám szélét.
- Ez a mondat több ponton is humoros volt. Úgy értem, hogy én. Élek. Itt. Élni
Itt már felkacagok dallamosan, s beletelik jó fél percbe, mire újra beszédképes leszek. Nagy nehezen rendbe szedem magam s vigyorogva tekintek partneremre.
- Én nem élek sehol sem.
Ezt lehet, hogy lebiggyedt ajkakkal kellene mondanom, de nem érzem úgy, hogy ez lenne a helyes. Úgy értem, nem kell a sajnálata. Sem semmi más. Félig élek csak, s mint ilyen, nem tartozom sehova. Sem élők és holtak közt, sem helyileg a nagyvilágban. Bocsánatkérő pillantás, s hajolok vissza a seb fölé. Innen már bármit mond, csak is a procedúra végén fogok rá reagálni s bizony nyelvem hegye a seb egyik végén, teljes mélységig nyúl be.

* Painkiller * ||Remélem tetszik || ©REDIT

Online
✻ hozzászólások :
141
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Kedd. Okt. 11, 2016 8:57 pm ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Jó, oké. Bevallom férfiasan nőiesen, hogy fogalmam sincs róla, hogy miért segített be a vámpír nő, és most miért akar még többet segíteni, a sebeimmel, ugyebár. Egyszerűen... nem kapok szikrát. Nem akarok panaszkodni, mert ennyi erővel akár épp úgy meg akarhatna enni, mint a kis pajtása csődtömeg, hovatovább, még segíthetett is volna annak a balta arcú szerencsétlennek.
Azt hiszem, e sorsszerű találkozó után tényleg hinni fogok a girl powerben, és nem csak azt fogom fennhangon emlegetni, hogy bizony, éljen a feminizmus. Eddig ugyanis nemigen voltak nőnemű barátaim, mindig is inkább fiús kislány voltam, és később is jobban kijöttem a férfiakkal. És most nem arra gondolok (elsősorban), hogy jól elcsavarom a fejüket, hogy legyen egy egy-két-többéjszakás kalandom, hanem arra, hogy alapvetően jobban megértetem magamat velük, semmint a nőkkel.
És, íme, itt egy kivétel.
Szavaira sanda vigyorra rándul ajkam szeglete.
- Talán így is van – hanyag eleganciával vonogatom az egyik vállamat. – Meglehet, hogy csak egy karikatúra vagyok – újabb, erőteljesebb vállrándítás. És nem is hazudok olyan nagyot. Elvégre én nem vagyok hős, nem vagyok egy, a tiszteletbeli maskarások közül. És nem vagyok gonosz sem. Nem ártok senkinek sem, amíg nem ártanak nekem. Ugyan tapad vér a kezemhez, de nem vagyok gyilkos. Csak egy mezei, piti kis tolvaj, aki olykor rosszkor van, rossz helyen. Mint, mondjuk, ma éjszaka. Megesik. Ilyen ez a pop szakma, nem igaz? Dehogynem!
- Hát, tényleg nem találkozik az ember lánya úton-útfélen vámpírral – vallom be. – Meg, ha már mérsékelten veszélyeztetettek vagytok, gondolom, kerülitek is a feltűnést – mármint, szerintem ez így logikus. Nekem is talán ezt kellene tennem, elvégre belőlem csak egy van – de ez az egy legalább nyolc élettel rendelkezik.
- De előtte szólj nekem is – már csak azért is, mert tartozom ennyivel a Nőstényördögnek, ha már volt olyan kedves, és megmentett kisegített engem a slamasztikából. Nélküle, egyedül, aligha tudtam volna legyőzni ezt a selejtes példányt. Ha más nem, elmenekülök, de szerintem ezeknek is vannak olyan jó érzékszerveik, hogy megtaláljon, ha meg akar találni. És, természetesen, meg akarna, mert, bár nem hoztam el minden nagyobb, mozdítható értéket a luxuslakásból, azért eléggé lehúztam volna így is. – Ez a minimum, amivel lógok – teszem hozzá, hogy értse, mire gondolok.
Azonban meglepő, és szokatlan módon, jobban örülnék neki, ha a mi kis kalandunk, vagy a mi ismeretségünk nem azzal érne véget, hogy megtanítjuk a sorozatgyártónak, hogy nem illik selejteket alkotni. A macskaösztöneim azt súgják, hogy képesek volnánk együtt dolgozni, legyen szó bármiről; meglehetősen egy hullámhosszon vagyunk.
Igazság szerint, eléggé furcsa érzés, ahogyan a seb, az átlaghoz képest gyorsabban gyógyul; szinte érzem, ahogyan a sejtjeim regenerálódnak, és újra összetapadnak, újabb, és még újabb húsréteget alkotva, egyiket, a másik fölé. Nehéz szavakkal leírni, hogy valójában milyen. Annyi bizonyos, hogy egy külső szemlélőnek eléggé furcsa és groteszk látványt nyújtana a kis magánszámunk, a jelenet, amit a parkban a nagyérdemű elé tárunk. Tárnánk, ha lenne itt valaki. De, szerintem, jobb is így, hogy mindennek senki sem volt szemtanúja.
- Ugyan. Nagylány vagyok – húzom ki magam ültemben -, kibírom – és nem túlzok, nem fogom összepisilni magam a fájdalomtól, vagy kínzottan óbégatni, esetleg sírni, zokogni. Keményebb fából faragtak ennél. Az én esetemben a pussy csak a cattel, egy szót alkotva érvényes rám.
- Hm. Néha nappal is – vigyorgok a nőre. – Egy másik városban én vagyok a tolvajok királynője – kaján mosollyal a képemen kacsintok az azúrszemű nőszemélyre, arra utalva, hogy bizony nem szarral gurigázok.
- Te itt élsz Central Cityben? – dobok vissza egy-, az övéhez hasonló, egyszerű, és éppen csak finoman puhatolózó kérdést.


Words: 572 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
✻ hozzászólások :
41
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szomb. Okt. 01, 2016 11:02 am ••



Kitty & Zara

Úgy hiszem, a lábam végeredményben meggyőzte a Cicust, hogy kevésbé kell tartani attól, hogy megeszem. Egyébként is, nőkből ritkán eszek, a férfiakat sokkal könnyebb elcsavarni hozzá. A nőkkel… meg csak a baj van. A felvetésére, miszerint mesebeli lény vagyok, hangosan felnevetek. Jó ez igaz, csak azért még is furcsa egy élő szájából hallani. És akkor még meg se mondtam neki, mennyi idős vagyok! Az is megérne egy misét…
- Ami azt illeti, ebben a cicajelmezben te is meséből szalajtottnak tűnsz.
Vigyorgok rá, mert tény, hogy nem egy normális öltözék, bár felettébb aranyos. És veszélyes. Figyelem a bársonytalpút, aki mintha egy rokonlelket talált volna a nőben magának, ki se lehet robbantani az öléből. Mondjuk, az is lehet, hogy a nőt tekinti cicamamának. Ezen mondjuk kicsit kuncogási vágyam lett, de jó kislány leszek és elfojtom. Mármint a kuncogást.
- Azért ez egy elhamarkodott kijelentés. Inkább… mérsékelten veszélyeztetett fajnak számítunk. Már mi, igazi vámpírok. Ahhoz a masszához hasonlító selejtekből van sok… csak nem tudom kinek a szórakozása ez.
Merthogy egy tiszta vámpírnak kell a dolog mögött állnia, hiszen selejt nem tud több selejtet generálni. Ellenben ez számomra, mint majdnem veteránra kissé… rosszul érint. Konkrétan csökken a kajám állománya. ÉS eddig nem láttam jelét, hogy a tag megunta volna a gyártósort.
- Ha rájövök ki ez… levadászom.
Jelentem ki egy sóhaj kíséretében, miközben megtornáztatom az elgémberedett tagjaimat. Az ámuló döbbenetre csak vigyorgok, naná, hogy király. Vámpír vagyok, ez eleve királyság. Akarom mondani, királynőség. Aztán elegendő bátorságot gyűjt össze, noha piros pont, hogy igyekszik leplezni az aggodalmát. Jó 5-8 percig dolgozom a felkarján, mert kevésbé mély a seb, mint a lábán, hamarabb is megvan. Mivel neki nincs öngyógyítő képessége, így csak az én nyálam dolgozik, szóval természetesen több idő is. Meg több nyál és nyalakodás is. A felszisszenésre csak kérdőn pillantok fel, mert hát valljuk be… úgy 70 év alatt annyira meg lehet szokni, hogy a franc se veszi észre, hogy csíp. Ellenben csak akkor szólalok meg, mikor végeztem, ő meg csodálja a művemet.
- Bocs, én már megszoktam. Elfelejtettem, hogy nem fájdalommentes.
Míg ő a kezét nézi, én a combját kezdem felmérni. Hümmögök is, ez legalább negyed óra lesz, ha nem több. Kiegyenesedve szétpillantok, de úgy látszik a kutyát sem érdekli, hogy itt csata volt és kimúlt egy hulladék. Csodás, tetszik ez a város.
- A másik seb több idő lesz… 15-20 perc, vagy több, ha nem bírod a fájdalmat közben.
Mondom neki, mert lehet, hogy akkor biztonságosabb helyre kéne mennünk, ha nem bírja majd ki hangoskodás nélkül. De erről ő tud nyilatkozni, én akár itt is nekiállok, csak nem kéne, hogy közben vegyenek észre minket. Nem túl… egészséges.
- És amúgy te… minden éjjel ezt csinálod?
Azt észrevettem, hogy nem egy hősködős típus. Elnézve a táskáját, inkább tolvajféle, de nem a piti fajtából. Bár így meg nem értem a jelmezt és a nem emberi kisugárzást. Inkább erre kérdeznénk rá de… kezdetnek megteszi a szakmai ártalomra rákérdezni.

* Paradise * ||Remélem tetszik || ©REDIT

Online
✻ hozzászólások :
141
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szomb. Szept. 24, 2016 6:18 pm ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Míg egyik kezemmel a hasonszőrű macskát simogatom, aki az ölembe fészkelt, és nem úgy tűnik, hogy magamra akar hagyni, addig másik kezemmel leveszem a hátamról a táskát, ami némi pénzt rejteget bendőjében, éppen csak pár köteget. Magam mellé dobom a park poros járdaköveire az amúgy könnyű batyut. Sajnálatos módon nem sikerült mindent elhozni, hiszen megzavart-, hovatovább megtámadt ez a faszarcú, aki nem is olyan régen lehelte bugyogta ki a lelkét. Csalódott is lehetnék, vagy mérges, amiért ez az akció így sült el, de végül is, hé! A tag halott, a luxus lakása tehát gazdátlanul árválkodik a belvárosban. Őrizetlenül. Immár lakatlanul. Pedig annyi szép, drága és értékes holmi volt ott...! Vétek volna hagyni, hogy valaki más-, esetleg a rendőrség találjon rá a lakásra, és elorozzák a holmikat. Most már nemigen akadályozhat meg senki sem abban, hogy visszamenjek, és tényleg, rohadtul kirámoljam az egészet. Ugye-ugye?
Másfelől pedig itt van ez a fiatalnak látszó nőszemély, aki megmentett besegített nekem, hogy eltakarítsam a mocskot.
- Tudod... az ember lánya azt gondolná, hogy az egész vámpír story marhaság – világítok rá a tényre, miszerint az azúrszemű nem mindennapi jelenség, nem hétköznapi, vagy szokványos életforma. Izé. Létforma. Vagy legalábbis valami olyasmi. Jó, oké, elismerem, a legtöbb szuperhős maskarába bújt tag is lehetne kitaláció, koholmány vagy, esetleg, városi legenda. Sőt! Én is lehetnék csupán egy fikció, egy névtelen, arctalan éji árny.
- Hm, értem – hümmögök az új információk hallatán. – Szóval, nyilvánvalóan sokan vagytokilyeneket akarok mondani, de ajkamat megnyalva, meggondolva magamat, más szót használok: - vámpírok – furcsa kimondani. Nem hihetetlen, mert, hát itt áll ül egy, velem szemben, teljes életnagyságban.
- Világos – bár az információ áradatot még körülbelül fél percig emésztem, de igazából nem fogok fent akadni a tényen, miszerint vámpírok igenis léteznek. Láttam már pár más, furcsa, vagy idegen teremtményt, ahhoz, hogy ezen az aprócska tényen ne lepődjek meg.
Egy csomó minden érdekel, és rohadtul kíváncsi vagyok még másra is, de esélyem sincs feltenni őket. Úgy vélem, unja a beszélgetőpartnerem a kérdezősködésemet, habár tartok tőle, hogy nem lesz rá máskor esélyem. Eléggé kicsi ez a világ, amit mi sem bizonyít ékesebben, semmint, hogy összefutottunk, és mindenféle ellenérv mellett is összefogtunk, de eléggé nagy ahhoz, hogy soha többé ne találkozzunk. Különben is, én hamarosan visszatérek Gothambe.
Szemérmetlenül és nyugodtan, ámbár összevont szemöldökkel nézem végig, ahogyan a nő a sebeit nyalogatja – szó szerint. Aztán izgatottságtól ragyogó tekintettel figyelem, ahogyan begyógyul a mély, vérző heg.
- Na, jó, ez azért eléggé király – pillogok felváltva a makulátlan bőrére, majd bele az azúr színű lélektükrökbe. Aztán felé is nyújtom a karomat, miközben úgy csinálok, mintha egy kicsit sem bizonytalanodtam volna el. Nem volna szabad megbíznom benne, de valamiért megteszem. Aztán legfeljebb megütöm a bokámat, és jól pofára esek. A karmaim ezüstből vannak – legalábbis, ezzel nyugtatom magamat.
Nyelve hegyével csiklandozza a bőrömet, el kell fojtanom egy kitörni készülő, gyermeki kacajt. Komolyság, Sel. Komolyság, és önfegyelem – az ajkamba harapok. Amikor konkrétan a seben kezd el dolgozni, nos, az nem kellemes, fel is szisszenek. Lehet, hogy ő immunis rá, vagy egyáltalán nem érzett semmit a procedúra alatt, de engem éget. A nyílt seb fájdalmasan, zsibbasztón húzódik össze; legalábbis olyan érzés, mintha ez történne. Csak percek múlva halványul el a kellemetlen, furcsa érzés, aztán pedig újabb pár perc elteltével elhajol a nő a karomtól.
Szemügyre veszem az utcai lámpák gyér fényében tompán villanó heget. Végighúzom rajta bőrkesztyűbe bújtatott ujjamat.
- Hah! Még szép! Igazán... szép munka – már, amennyire egy heg szép lehet. – Köszönöm – dorombolom vigyorogva.


Words: 569 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
✻ hozzászólások :
41
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Szept. 18, 2016 8:01 pm ••



Kitty & Zara

Elég kalandosra sikerült ez a mai este, de végtére is… túléltem, és szereztem egy adóst is, ha kerestem volna se találtam volna jobbat mára. Az élet mindig tesz róla, hogy ne unatkozzam, ezt az egyet már megtanultam tőle. Aztán arra a kérdésáradatra meg csak pislogni tudok, amit produkál felém hirtelen a cicalány. Nem is tudom… Mondjuk, az ezüstös mókát így is látta, lehet mindegy is, hogy tudja-e a többit vagy sem. Még az is lehet hogy össze…barátkoznánk? Te jó ég… azt se tudom mit kell azzal csinálni. Itt egy kicsit megszeppenek, de aztán megrázom a buksimat s unottan nyújtózkodok, míg a friss bőröm színe hasonlatos nem lesz a körülötte lévőével.
  - Nos az tény, hogy ami azokban van, javarészt marhaság.
Főleg, hogy senkiből nem lesz vámpír csak azért, mert ettek belőle. Ez világméretű hülyeség. Mert akkor mostanra már a fél világ az lenne. Az pedig nem túl egészséges. Se a vámpíroknak, se a kajáknak. A fokhagymánál már nevetek.
- Pont annyira amennyire büdös. Élesebbek az érzékeink, ezért a szagok is sokkal intenzívebbek. Egyszerűen csak… NAGYON büdös. Ennyi. Mondjuk volt olyan elvetemült, aki azt ette mindenhez… szerencsére nem nagyon járt társaságba.
Mondom nevetve, mert akkor tutira nagy ívben kerülte volna mindenki. Mondjuk így sem bővelkedett látogatókban. Meg egyébként se.  
- Feszület? Ugyan, csak ha színtiszta ezüstből van. Meg néhány nagyhatalmú kegytárgy, ami még aggasztó, de szerencsére nincs túl sok belőlük.
Legyintek egyet, mert öröm az ürömben, hogy kevesebb jó ember élt eddig az évezredek során, mint amennyi rossz, így kevesebb tárgy gyűjtött magába számomra veszélyes energiákat.
- A templom csak egy épület… nincs benne semmi különleges. Ugyanolyan, mint egy mezei ház. Hmm... a napfényre meg allergiás vagyok.
Vonom meg a vállam, hiszen hacsak nem az egész ezüstből van, amire nulla az esély, akkor nem érdekel egy vámpírt se, hogy mi az épület funkciója. Ezzel le is zártam a dolgot, az átlagra válaszoltam, felfelé meg ne érdeklődjön tovább. A térdem immáron olyan, mintha sosem sérült volna meg, úgy látszik ez elég motiváció a cicusnak, hogy fejest ugorjon a veszélyesbe. Noha, én idősebb vagyok, mint az a pancser, így nekem van egy titkos fegyverem. Úgy hívják önuralom. Cicus közelebb is húzódik, elnézem a sebeit, van egy nagy a karján meg az egyik combján, ami S.O.S kezelést igényel, a többi meg majd begyógyul pár nap alatt. Rendes leszek és a karjával kezdek, hogy legyen ideje megszokni az érzést, mire a másik területre tévedek. Ugyan fellelhető némi pirosas fény a szememben, de még mindig ugyanolyan színű, mint a visszaváltozás óta. Fehér ujjaimmal megfogom a kezét s először is szemrevételezem. Nem semmi, amit bekapott. Tutira dolgozik még benne az adrenalin, hogy még nem ordít fájdalmában. És aztán mi lesz? Először is körbenyalogatva a sebkörnyékét, letisztogatom, hogy lássam is hol vannak a határok. Aztán a keskenyebb végénél elkezdem nyaldosni, millimétereket haladva csak előre, időt hagyva a nyálamnak a szövetek összehúzására. Nyilván minél mélyebb a seb, annál többet kell szöszölnöm vele, hiszen belülről halad kifelé a gyógyulás. ez a kisebbik seb, szóval bő 10 percig fogom csiklandozni a nyelvemmel. Aztán, mikor elhajolok, már csak egy fényes kis fehér csík maradt.
- Na, megteszi?

* Storm the sorrow * ||Remélem tetszik || ©REDIT

Online
✻ hozzászólások :
141
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szer. Szept. 14, 2016 9:01 pm ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Egy röpke szívdobbanás erejéig eljátszadozom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha...?
Ha, mondjuk, nem is tudom... még jobban felbőszítem a morcos cimboránkat. Minden bizonnyal itt, helyben, a park kellős közepén, a természet zord lágy ölén, a csillagok-, és a Hold fénye által megvilágítva, ROMANTIKUSAN szétkap. Nem feltétlenül nemes egyszerűséggel, mert nem adom könnyen a bőrömet, de nem ám. A-a. Engem nem olyan fából faragtak. Megtanultam túlélni, volt rá elég időm, és lehetőségem elsajátítani a módszert. Habár az egyik alapvető feltétele – húzd meg magad – soha nem volt az erősségem. Nem mindig voltam ilyen harsány, és ilyen felszabadult, önfeledt nő. Volt időszak az életemben, amikor inkább meghúztam magamat valahol, csendben, és úgy tettem, mintha nem is léteznék. Na, hát ennek az időszaknak vége, már régen leáldozott. Ha nem is öltöm fel a fekete, bőrszerkómat, akkor sem viselkedek úgy, mint egykoron. Még, mielőtt meghaltam volna.
A képmutatás, az álca felöltése más lapra tartozik. Hiszen nyilvánvaló, hogy nem fogok háztetőkről ugrálni, akrobatikus mozdulatokkal ötvözve a mutatványt, vagy ráfújni-, esetlegesen megkarmolni valakit, aki nem szimpatikus nekem. Are you fuckin’ kiddin’ me?
A másik lehetőség az, amit az ember lánya nem szívesen választ, de végül is, szégyen a futás, de hasznos.
Jobbra biccentett fejjel figyelem, ahogyan a meglopottam, a támadóm szépen elfoszlik, eloszlik, nem marad belőle egyéb, csak csont és húsmassza. Egészen érdekesen fest. Mintha csak a olvadozna a hölgyek alkotta gyűrűben. Persze... tudom, hogy lenyűgöző bestiák vagyunk, na, de ennyire? Haha.
Aztán egészen másfelé terelődik figyelmem. Az ismeretlen ismerős Nőstényördög metamorfóziást kísérem figyelemmel. Nézem, ahogyan vonásai ellágyulnak, ahogyan agyarai visszahúzódnak, karmai dettó. Hirtelen azt sem tudom, hova kapjam a tekintetemet, ide-oda, fel-le cikázik pillantásom, és iszom az immár azúrszemű nő látványát. Amúgy sem volt bányarém jellegű teremtés, de azért így klasszisokkal, fényévekkel szebb; jobb is, ha ennyiben maradunk. Ámbár, annak ellenére, hogy sokkal emberibbnek néz ki, még így is van benne valamiféle túlvilági szépség, ami csak úgy vonzza a tekintetét – a férfiakét biztosan, aztán, ki tudja, milyen hatással van a nőkre.
Alázatosan simogatom közben a macskát, mintha valamiféle úri kékvérű volna, karmokban végződő ujjaimat rám nem jellemző módon, puhán, óvatosan fúrom a bundájába, hagyom, hogy arcom szabadon hagyott felületéhez dörgölőzzön, tenyerembe simuljon, apró mancsaival a combjaimat tapossa. Hevesen dobbanó szívem lassan visszaáll e kellemes műveletsor közepette egy valamivel normálisabb ütemre. Dorombolására dorombolással válaszolok, és most én simítom arcomat a fejének.
Kérdésemre kurtán felel, de még várok némi magyarázatot, kérdőn felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, és türelmesen hallgatok purrogok.
Válaszára halk, hm hangot hallatok, mely halk nevetéssel vegyül.
- Azt gondoltam, hogy vámpírok csak a rémtörténetek jellegzetes, elcsépelt és népszerű bestiái – vallom be a nőnek. – Nos, olybá tűnik, hogy tévedtem – vonom le a nyilvánvaló konklúziót. – Ne vedd tolakodásnak, de tényleg nem pálya a fokhagyma? Meg a templomba való belépés, a feszület, a napfény és társaik...? – tényleg nagyon, NAGYON kíváncsi vagyok, így lehet az, hogy ragyogó macskaszemeimmel nézek a fiatal nőre. Aztán, ha igaz, amit mond, lehet, hogy a nagyanyám is lehetne... sőt!
- Ow – nézek a friss, vérző sebekre, és most, hogy szóba kerültek, jobban fájnak, mint eddig. Nem tudom, mit magyarázhatnék be az orvosoknak, abban az esetben, ha kórházba mennék. Mi történt? Ja, csak kiraboltam egy eddig kitalált teremtménynek hitt férfit, akinek ez nem tetszett, és szét akart tépni! (Itt még legyintenék is egyet, csak a teátrális fellépés kedvéért.) Vagy: heccből bemásztam egy nagymacska ketrecébe. VAGY. Elloptam egy tigrist. Hah! El kellene lopnom egy tigrist... a holnapi nap tökéletes lesz erre a mutatványra.
A fantáziálásomból a lány mozdulata rángat vissza az itt és mostba, és árgus szemekkel, hitetlenül, összevont szemöldökkel figyelem, hogy mégis mi a szent szart csinál. Értetlenül pillogok rá, még a számat is elhúzom, az orromat pedig fel.
- Nem vagyok sem ijedős, sem prűd! – szegem fel a fejem, hangom kissé éles, de ajkam szegletében mégis groteszk kis mosoly játszadozik. Volt már részem némi furcsaságban, és elrettentőnek ható kalandban, de még semmi sem tántorított el attól, hogy élvezzem az életet. Nem mondom, hogy a sebeim más általi nyalogatása, és elviekben való gyógyulása a bakancs listámon szerepelt volna valaha, de most fejben felvésem a papírra. És, hát itt a kecsegtető alkalom, hogy azonnal ki is húzzam. Ja, hát, ja. Az én bakancs listámnak soha nem lesz vége, amíg élek, új dolgok kerülnek fel rá, sokszor random időpontokban, váratlanul.
- Még meg is köszönném, ha megtennéd – haloványan elmosolyodok, és. És. És közelebb húzódok a vérszívóhoz. Igazság szerint egy egészen picikét későn gondoltam bele, hogy amúgy teljesen váratlanul bekattanhat, és belőle is kihozhatja az állatot a vér. Az én vérem.
Hjaj.
Elvégre egyszer élünk, nem igaz? De akkor nagyon, ugye? Bizony, bizony; éppen ezért már nem visszakozom.


Words: 762 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
✻ hozzászólások :
41
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Hétf. Szept. 05, 2016 9:57 pm ••



Kitty & Zara

Úgy vélem, ketten együtt elég hatásos kis kivégzőosztagot alkotunk. Mármint, nyilván el tudtam volna intézni egyedül is, de a cicus pozitívumaihoz kell jegyezni, hogy az eszközeihez mérten igyekezett kivenni a részét a melóból. Meg persze a bosszúból, hiszen kicsit gallyra tette őt a manus, míg elért volna hozzám. Höh, azért félreértés ne essék. Nem én vagyok a hősök hőse, de még hősnője se. Ami azt illeti, pont nem érdekel ki hol és miért hal meg. Egészségére. Most sem mozdultam volna meg, ha az a négylábú szeszély nem kér meg rá. Az állatokkal, legfőképp a macskákkal ápolt szerelmetes kapcsolatom az egyetlen oka, hogy most felemeltem formás seggem és megbabusgattam ezt a baromarcút. Na jó, legyünk őszintébbek. Rühellem a selejteket… is. Meg az embereket… is. Ha Cicus teljesen haszontalan ember lenne, hagytam volna megdögleni, de valahogy mégis érzem, hogy a látszat nem fedi a valóságot. Meg egyre éhesebben nincs is kedvem gondolkozni rajta. Egyszerűen csak morbid élvezettel gyönyörködöm a haldokló pancser olvadozó maradványain. Annyira… léleknyugtató. Komolyan. Szerintem terápiásan kéne felírni receptre. Párosunk brilliánsan fogta szendvicsbe a fazont és olyan precízen téptük ki a gyökereit, mintha ismernénk egymást már mióta. Pedig nem… legalábbis jelen életben nem tudok róla. A kérdésemre olyan heves igenlést kapok, hogy nem tudok nem mosolyogni. Jó szerén, még mindig több centi hosszú karmokkal és agyarakkal. Mivel a durcimókos már nem fog többé megmozdulni, ezért készenlétből visszaavanzsálok egyszerűbb formámba. Figyelmes cicus még láthatja is a metamorfózist, ahogyan szemem elveszti a vörös fényt és a karmaim visszahúzódnak egy normális méretre, szintúgy az agyarakból is már csak cuki, picivel hosszabb szemfogak lesznek, mint az átlag. Bár, néhány halandó emberfattyúnak is lehet ilyen cinkos mosolya, ha megviccelte őt a fogtündér. Kérdésére biccentek és tekintetemet visszavezetve a testre hallgatok. Vagy is ez volt a terv, de valami idétlen belső kényszer miatt még is válaszolok. Mi bajom lehet? Lehet ennyire éhes vagyok, hogy a saját szabályaimat röhögöm képen? Áh… túl sokat kellene gondolkozni rajta…
  - Ühüm.
Hümmögök egy bólintás keretein belül, miközben az előkerült macskát s annak dörgölőzését figyelem.
- Egy selejt. Vámpírnak akart látszani, de valójában genetikai hulladék volt. Hogy pontosabb legyek valami unatkozó igazi vámpír vagy elcseszte az átalakítást… vagy szándékosan hagyta félkészen és hitette el vele, hogy közénk tartozik.
Mire végiggondolom mit is mondtam, már késő. Mondjuk, nem hinném, hogy ostobával ülnék halotti tort a hulla fölött, tehát jó szerén magától is kitalálhatta már, mi is vagyok valójában. A pontos háttér sztorit én sem ismerem, így csak találgatni tudok, de tény, hogy az ilyen húsdarabok nem érdemelnek létjogosultságot. Szabályos sértésnek élem meg, ha egy ilyen létezik mellettem. Ott van a tojáshéj a seggükön, ráadásul ostoba kis hólyagok egytől egyig. Undorító. Nem is tudom megérteni milyen fajtársam vetemedhet ilyen baromságra. Oldalra pillantok, elnézem viharvert önmagát. Most… úgy nagyjából egyformán szarul nézünk ki.
- Kezelni kéne a sebeidet, mielőtt elfertőződik. Ez a kis kezdő seggdugó nem tűnt túl… megfontoltnak.
Sem túl higiénikusnak, de erre már nem térek ki. Nyilván látta és tapasztalta azt az elborult állatias oldalát, úgyhogy bármit összeszedhetett és belemarhatott a lányba, míg idáig üldözte őt. Közben persze realizálom sérült térdemet, szóval guggolásból inkább leülök, magam elé húzom behajlított lábam, lekaparom róla az elégett bőrt és elkezdem nyalogatni. Mintha legalábbis macska volnék és éppen fürdenék. Noha biztosan bezsebelek egy-egy értetlen grimaszt, jó fél percnyi nyalakodás után szemmel láthatóan gyógyulásnak indult a seb. A hólyagok mérete csökken körülötte és az égett bőr hűlt helyén, s a hús fölött máris ép bőr van. A művelet közben felpillantok, és ha Cicus engem néz, én a sebeire fogok.
- Ha nem vagy ijedős és prűd, lekezelhetem a tiédet is.
Bökök orrommal a sebei felé, és folytatom a nyalogatást egészen addig, míg nem cuki friss bőr van mindenhol és a hólyagoknak is hűlt helye. Tény, hogy ezt a testem magától is tudja produkálni, de azért az ezüst okozta sebek gyógyulására szeretek rásegíteni. Biztos, ami tuti alapon. Kinyújtva megszemlélem művemet, látható elégedettséggel, majd kezeimmel oldalt megtámasztva magamat várom a talán döbbenetből ocsúdó választ. Sejtésem szerint nem igen ajánlotta még fel neki senki, hogy lenyalja róla a vért és ezzel egy időben rásegít a sebeinek gyógyulására. Bár... ki tudja… ki tudja.

* Fuck away the pain* ||Remélem tetszik || ©REDIT

Online
✻ hozzászólások :
141
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Hétf. Szept. 05, 2016 8:47 pm ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Nem szavazok túl nagy bizalmat a Nőstényördögnek, de lévén, éppen a segítségemre sietett, valahol mélyen, és titkon hálás vagyok neki. Ettől persze nem fogom rögtön a bizalmamba fogadni, és bedrogozott csillámpóni módjára, szerelmesen körbeugrálni. Ugyan, kérem! I’m not in the mood.
Ennek ellenére nem rontok neki, mint a hasonszőrű, láthatóan nem-cimborájára az imént, mert, hát miért is tennék ilyet? Bőven elég egyszerre egy bestiával foglalkozni, és azzal, hogy az a másik, amelyik édesdeden megpihent az odvas fa árnyékában – mint valami undorító, groteszk gyermekmesében, blöeh! -, végre elpusztuljon innen. Vagy csak simán elpusztuljon. Meghaljon. Eltávozzon az élők sorai közül. Hess, volt, nincs. Aztán majd... úgy is kiderül, hogy akkor hányadán fogunk állni a Nőstényördöggel.
És, nos, látva, hogy milyen csodálatosan, és nemes egyszerűséggel elbánt közösnek nevezhető barátunkkal, nem hiszem, hogy én túl nagy fejfájást okoznék neki.
Bár leintem, ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel, hogy miről van szó, mert de. Csak éppen ez sem nem a megfelelő idő, sem nem a megfelelő hely arra, hogy mélyenszántó beszélgetést folytassunk kettejük kilétéről. Talán, ha ennek az egész hercehurcának vége lesz, talán akkor. Talán egy kellemes, délután öt órai teaparti alkalmával. (Nem, mintha a nagyasszonyos teázgatás a profiljainkba vágna, de, hát na... valahol mindent el kell kezdeni.) Eléggé nyilvánvaló azonban, hogy az ónix hajú nőszemély, még, ha hasonló is a kétajtós szekrényhez, nem teljesen egyformák. Olyan, mintha a hölgyemény kiforrottabb volna, mintha jobban uralná a képességét. Feltéve persze, ha ez az ’adottság’ képességnek nevezhető.
A monumentális méreteket öltő, félelmet és fájdalmat nem ismerő, gladiátor szerű férfi újból nekem ront. Korábban kiszúrt szemei üres, sötét gödrébe meredek, amikor a testébe mártom karmokban végződő mancsaimat. Nem kifejezetten lelem ebben örömömet, de inkább ő, semmint én. Ha valakinek meg kell halnia ma éjszaka, akkor az, nyilvánvalóan nem én leszek. Elmenekülhetnék, megpróbálhatnám lerázni, de úgy tűnik, hogy nem ereszt olyan könnyen, mint, ahogyan mondjuk a rend hű kutyái szoktak.
Amikor a földre vág, még látom a mozdulatot, ahogyan rám vetné magát, és már meg is feszítem minden izmomat, lábaimat felhúzom, hogy kegyelmet nem ismerve jól hasfalon rúgjam majd, ezzel mintegy röpke pillanatot szerezve magamnak, hogy fel tudjak kelni. Ám a támadása elmarad, e helyett azonban halálhörgés éles, és fájdalmas melódiája zengi be a parkot, és a környező utcák házainak, és épületeinek kopár falairól verődik vissza a visszhangja. Még egy szívdobbanásnyi ideig a fülemben cseng a kiáltása, aztán azonnal felugrok a betonról, hogy újra Morgónak ugorhassak. Kart, karba öltve a Nőstényördöggel. Romantikusan. Már csak a gyertya és a hegedűszó hiányzik.
Karmaimmal felhasítom a bőrét, egészen az ágyékától, végig, a torkáig, majd a mellkasába vájom ujjaimat, bordákat török, tüdőt szaggatok és lyukasztok. Szívbemarkoló élményt nyújthatunk Morgónak; a Nőstényördög és én.
A férfi, talán utolsó erejével, utolsó lélegzetvételével és szívdobbanásával megtántorodik hátrafelé, ezzel mintegy szendvicset készítve az ónix hajúból, a fa közreműködésével. Közben végig üvölt Szörnyi, valósággal hallom, ahogy sercegve, égéshez hasonló hangot ad ki... benne az összes, fontosabb szerve. Aztán ezt az egész tortúrát pecsételi meg a válla-, és egyéb csontjai roppanása, amit a bájos cinkostárs vitt véghez.
Végül szinte elém-, a lábaim elé borul az ipse. Bow down low, bitch.
Érdeklődve, kissé jobbra biccentett fejjel telepszek le a Nőstényördög mellett, és kíváncsian figyelem, ahogyan az ezüst szinte beleolvad a kétajtós szekrény bőrébe, húsába, szerveibe, szétroncsolva minden izomköteget, csontot és idegeket.
Sóhajára hm hangot hallatva sóhajtok.
- Persze! – rikkantok, vállat vonogatva, még, ha nem is kellemes, ahogyan a nyílt sebek zsibbasztón égetik a bőrömet. – De mondd csak... – eszembe jut, hogy igazából nem is tudom, hogy kivel állok szemben, és ki volt az az önzetlen lélek, aki kisegített a szorongató helyzetből. Idő közben a macska nyávogva visszapártol hozzám, törleszkedőn ölembe mászik, államnak simítja  gömbölyű fejét, purrogva, dorombolva. – Te tudod, hogy miféle szerzet volt a kedves delikvens? – teszem fel az első, és legfontosabb kérdést, melyre nyilvánvalóan tudja a választ.


Words: 625 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
✻ hozzászólások :
41
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szer. Aug. 31, 2016 4:14 pm ••



Kitty & Zara

Nyilván vannak fenntartásai a sérült cicalánynak, noha próbálok a személyemhez mérten elég kedvesnek látszani. No, nem mintha lennének barátaim, akiken gyakorolhatnék, szóval lehet a kivillanó szemfogak nem tettek túl jó benyomást első körben. Mondjuk, erről sem tehetek. Van és kész. Óvatoskodó választ kapok, amin mondjuk, nem kéne meglepődnöm. Nyilván én sem tűnök olyan kezes báránynak, mint amennyire próbálom elérni, hogy engem ne támadjon meg. A helyzetet elnézve a négylábú csapágyas doromboló berendezés elég sokat segít abban, hogy mi lányok, az agyatlan hústorony ellen menjünk, és ne egymás ellen. Visszakérdezésére már majdnem felelnék, mikor leinti a próbálkozásomat, szóval a levegőt kifújva nem kezdek bele a tanórába. Úgy vagyok vele, a ruhámnak már édes mindegy, majd, ha lesz kedvem, magamévá teszek pár új göncöt, de most nincs itt az a pillanat, így egyáltalán nem sajnálva amúgy is viseltes ruhámat, formailag is azzá alakítom, ami. Ronggyá. Nem tudom pontosan, mit lát és mennyire képes használható információkat leszűrni rólam és közös kis barátunkról, de nagyon remélem, hogy nem vesz vele egy kalap alá. Az világméretű sértés lenne rám nézve. És én nem szeretem, ha sértegetnek. Gondolataimból a mancsos mozgása zökkent ki, érdeklődve figyelem, ahogy felszökken az egyik ágra. Rá néhány pillanattal pedig a nagyon távoli rokon nekiront a kétlábú cicának.
 - Ó, úgy látszik van még is csak egy kicsi ész abban a zsíros fejben.
Lepődöm meg, mert őszintén nem vártam tőle semmi logikát, de még is van benne valami kezdetleges gondolatgóc. Mondjuk, ez nem változtat azon a tényen, hogy egy selejtről beszélünk. Kicsit meglepett ugyan, hogy nem nekem rontott megint, hanem a számára gyengébb ellenfélnek vélt lány felé, noha ahogy elnézem, annyira nem gyenge, mint ahogy azt a hústorony elképzelte. Na de elég a bámészkodásból, pár tempósabb lépés után mögé kerülök és az ezüstöt belenyomkodom a sebeibe, minél mélyebben annál jobb. Fájdalmában földhöz is vágja szerencsétlen lányt, ide hallom, hogy nyekkentek a csontjai. Bár, itt nem szándékozom megállni. Jobb térdemet illesztem a megtömködött sebbe s tíz karommal elkapva a zsugabubus pofázmányát, istenesen beletérdelek a hátába. Azt hiszem a csigolyái recsegnek, meg persze ordít, mint egy fejős tehén. Nyilván, hiszen ennyi ezüst nekem kellemetlen, de neki ez maga a pokol kétszer, meg az isten.
- Szerintem imádja, nézd, hogy kiabál ráadásért…
Teszem hozzá valami morbid élvezettel a hangomban. Elkezd őrült módjára rángatózni, próbál ledobni a hátáról, de pechére tök jól elvagyok itt, tátott szájába kapaszkodom, igaz egy nagyobb forgásnál felhasítottam a szája sarkától a képét majdnem a füléig, de hát mi a francnak mocorog ennyit… Magának köszönheti, ugyebár.  Én teljesen ártatlan vagyok. Annyira, mint egy két hetes ma született bárány. Egy több mint 100 éves vérbárány. Részletkérdés, kicsire nem adunk. Visszatérve igencsak morgós problémánkra, eszébe jutott, hogy vannak körülöttünk fák. Így ugyan eltávolodott a földre vágott nőtől s némi erővel engem a hájas teste és egy fa közé préselt be. Nyögtem egyet, de csak a levegő étmeneti ellátásának hiányától. Illetve érzem, hogy szerintem lehorzsolta a hátaman. Pechére kitámasztok és teljesen beletérdelem az ezüstöt a szervei közé. Úgy hogy az most szépen teszi a dolgát és elkezdi pépesíteni a csávó belsejét. Hörögve nyöszörög, így már mindjárt kezesebb egy fokkal, úgyhogy szabad lábammal legalább annyira arrébb tudom rúgni, hogy kiessek mögüle. A térdemen felhólyagosodott, égett bőr van, szóval a macskalány innen már el tudja képzelni, mi történhet a barátunk belsejében. Persze, ennyitől nem leszek elégedett, úgyhogy amíg kaparássza a hátát segítséget remélve saját magától, addig én elkapom az egyik kezét, lábbal rátámasztok a vállára, és nemes egyszerűséggel kitöröm a csontját onnan. A bőrt nem szakítottam el, úgyhogy most elég viccesen lifeg mellette a jobb karja. Még mindig nem sajnálom, ami azt illeti, nem is fogom. Szép kis vésetek vannak a mellkasán ha világos lenne, szerintem még látnánk is, ahogy habzik a húsa. Pofán rúgom és ő nagyon lelkesen és segítőkészen felszántja a földet. Nem messze a másik lánytól áll meg a földtúrás nemes művészete közben. Én leguggolok és figyelem, ahogy az ezüst egyre jobban kezdi elsorvasztani ezt a szerencsétlent.
- Ezt egész nap el tudnám nézni…
Sóhajtok fel mosolyogva, majd a lányra pillantok, míg kedvencünk vergődik.
- Megmaradsz?
Ha nem, az se baj, cicusnak nem lehet szava sem, én segítettem, ha nem marad meg, hát lesz vacsim. Nem hagyunk kárba veszni semmit. Közben meg kitudja, mennyire gurult el az ipse gyógyszere, vagy már csak poszthumusz rángatózik?

*Move* ||Remélem tetszik || ©REDIT

Online
✻ hozzászólások :
141
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Szer. Aug. 31, 2016 8:20 am ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Fogalmam sincs, hogy miféle szörnyeteg ez a bestia, pedig volt már dolgom, nem túlságosan hosszú pályafutásom alatt néhány rengeteg furcsa, ijesztő, nálam sokkal nagyobb és erősebb, ocsmány alakokkal. Ilyesmivel még nem találkoztam, de mivel úgy vett üldözőbe, mint valami vadállat, arra gondolok, hogy ilyesmi van a dolog hátterében. Génmanipulációról-, esetleg természetes-, vagy előidézett mutációról lehet szó.
És, legyen szó bármiről, olybá tűnik, hogy sokkal erősebb, mint én, így nem áll szándékomban harcolni vele, amíg még van esélyem menekülni. Elvégre nem vagyok én igazságosztó, nem vagyok hős, csupán egy piti kis tolvaj, aki túlságosan merészen-, túlságosan is nagyban játszik. Bár nem vág a profilomba a feltűnés, a hírnév féktelen hajhászása, vagy a magamutogatás, néha bekerülök az újságokba, vagy a tévébe. Persze kizárólag a matt fekete, kosztümös, maszkos macska képében. Selina Kyle nem sok vizet zavar, sőt...! Selina Kyle alapvetően rendes nő, a légynek sem árt. És szeretném, ha ezt a látszatot sikerülne fenntartanom, így szeretem titokban tartani a kilétemet. Mint Batsy, vagy a többi, maskarás bohóc, akik nem vállalják fel az arcukat. Habár nekik nem volna mit szégyellniük, éppen csak attól kellene félniük, hogy civilként sem lenne nyugtuk – vagy a sajtó, minden lében két kanál emberei-, vagy a magamfajta kisebb-nagyobb, komoly, vagy kevésbé komoly rosszfiúk lennének lépten-nyomon a nyakukban.
És, hogy én miért öltöttem kosztümöt, és maszkot...? Hát, az egy jó kérdés. Egy eléggé elborult pillanatomban ért az ötlet, és tulajdonképpen nem is emlékszem arra az éjszakára. A mai napig fogalmam sincs, hogy mi tört össze az egész világban, amit ismerek, hogy mi romlott el bennem. Mert valami határozottan nem oké; feltéve persze, ha egy átlagember mércéjével mérjük, vagy, ha egy átlagember szemével nézzük. Nekem ez rohadtul természetessé vált, egyetlen, sötét szívdobbanásnyi idő alatt a világommá vált, ez lett az életem, és, köszönöm, de nem vágyok a régire, amit már régen magam mögött hagytam. Mert ez vagyok én, ez az én életem – én vagyok Catwoman.
Félelmet nem ismerve, gondolkodás nélkül, ösztönből vetem le magamat az emeletes lakóházak tetejéről, vagy ugrok egyik vízköpőről a másikra, a tűzlépcső korlátjába, az ablakok párkányába kapaszkodom, és ügyes, gyors, teljes mértékben begyakorolt mozdulatokkal mászok fel a tetőkre. Valahogy mindig is jobban szerettem a tetőkön közlekedni, a magasban, semmint az utcákon, a házak között. Odalent én is csak egy nő vagyok a sok közül, de idefent... idefent én vagyok a tolvajok királynője, méltó utódja Joe-nak. Egy névtelen, arctalan, éjsötét árny.
De, kérem, ne ijedjen meg, ne féljen tőlem; nem vagyok én rossz, vagy gonosz. Csak a szám nagy. Nem bántok én senkit sem, hacsak okot nem adnak rá. Hacsak nem az életem múlik rajta – mind a nyolc, az, ami még nekem maradt az után, hogy Shreck megölt engem. Én csak egy tolvaj vagyok, egy rabló, egy betörő. Meglehet, hogy se több, se kevesebb. Talán én is éppen olyan sokoldalú vagyok, mint egy kicseszett gömb. Talán túl sokat gondolnak rólam, vagy én képzelem magamat többnek, mint, ami, vagy amennyi valójában vagyok. Az is könnyen megeshet, hogy alábecsülöm magamat, elvégre valahol, sötét lelkem legmélyén, én még mindig az az árva kislány vagyok, aki voltam, az a szétszórt, aprócska hurrikán, mint aki voltam is, Grant, vagy Shreck oldalán. Csak egy kishal az óceánban, egy másodhegedűs. De legalább megleltem valamit, ami valószínűleg mindig is hiányzott belőlem, az életemből. Hiszen, mióta meghaltam, mióta felöltöttem a maskarát, bátrabban, erősebben élek. Magabiztos vagyok, és nem rettent el semmiféle, vagy fajta korlát; hiszen már eléggé hosszú idők óta a saját szabályrendszerem szerint élek, és nem félek bepiszkolni magamat, a kezeimet, a mancsaimat, már nem riadok vissza a morális mocsoktól. Eléggé sok mindenre vagyok képes, és sokaknak fogalma sincs, hogy valójába mennyi mindenre.
Zsigeri szinten-, a csontjaimban érzem a közelben lévő macska jelenlétét. És még másnak is, ami igazán hasonló ahhoz, amilyen kisugárzást a férfi is áraszt magából, és, amit egyelőre nem tudok hova tenni. Aztán rövidesen a nyávogás közelebbről hallatszik, én pedig az adott irányba kapom a fejemet, és nem azt kapom, mint, amire számítottam. Nem egy hasonszőrű látványa fogad – bár a jelenlétét még mindig érzem -, hanem egy sudár termetű, fakó-, márványszerűen tökéletes, alabástrombőrű, hollófekete hajú szépség. Aki integet. És mosolyog. És... oh, egek, eléggé szakadtnak néz ki. Az persze, talán érthető módon, meg sem fordul a fejemben, hogy egy jót bulizott fiatal nővel van dolgom. Már csak a szeme skarlátvörös izzásából is bátran le merem vonni ezt a következtetést, melyről rögtön az ismeretlen ismerős férfi lélektükrei jutnak eszembe.
Na, bassza meg, egy újabb vadállat. Purr-fect!
Ennek ellenére, és mert, hát én úrinő vagyok, kérem szépen, kissé jobbra biccentett fejjel, visszaintegetek neki.
- Meglehet, hogy...mi, Selina? Nem utasítanád vissza? Oh, dehogynem! Öntelt büszkeségből, makacs önérzetességgel. Különben is, én egészen idáig egymagam játszadoztam, és ez a macska sem szegődik más emberek nyomába, nem jár senki sarkában; én egyedül dolgozom. Kivéve persze azt a pár kivételes botlást véletlent, amikor összeálltam a Bőregérrel.
Brandy színű íriszeimet a macskára vonom, akinek lélektükrei a város fényeiben felvillannak, és, mintha tanácsot akarna adni nekem, nyávog párat. Bár, a macska köztudottan érdekállat, ez nem jelenti azt, hogy hálátlan is. Nem jelenti azt, hogy képtelen a szeretetre, hogy nem szereti a társát – legyen az ember, vagy egy másik állat. Nagy vétek volna azt gondolni, hogy a házak önkényuralkodója csak, és kizárólag önmagát szereti. Bár, első sorban, így van.
- Meglehet – ismétlem önnönmagamat, sanda mosolyra húzva vérvörösre festett ajkaimat, amikor meghallom a kedves barátunkat, a másik oldalamon, még mielőtt lusta macska módjára, szinte unottan fordítom felé arcomat. Hogy rá mosolyogjak. Aztán macskamód fújjak rá. Azt gondolom, hogy rám fogja vetni magát – újfent -, válaszolva cselekedetemre, és iránta érzett nemtetszésemre, e helyett azonban a fiatal nőre ugrik. Követem tekintetemmel a férfi ugrását, de aztán a nő arca valahogyan érdekesebbnek bizonyul, mint a haverkánké. Elvégre... hát, bassza már meg! Nem minden nap lát az ember két agyarast egymásnak esni, nem igaz? Meg eleve: emberalakot öltött, vadállatias ragadozókat. Lucky me.
Csodálattal vegyült meglepettséggel figyelem az ónix hajú produkcióját. Nem lennék a férfi helyében, maradjunk ennyiben, jó?
- Pár napos? – megütközve vonom össze szemöldökeimet, miközben hagyom, hogy a macska a kezeimbe ugorjon, a mellkasomra támaszkodjon puha, párnás, apró mancsaival, és az arcomnak dörgölje gömb alakú fejét, egy olyan nyelven beszélve, amit csak ő és én értünk. – Ezt hogy érted? – teszem fel a kérdést, de aztán azonnal legyintek, hiszen úgy vélem, lesz időnk kitárgyalni ezt, ha már nem zavarog itt a tag. Mert bizony még most is morog, ahogy feltápászkodik. Közben a nő is valamit ügyködik, az amúgy is szakadt, piszkos ruhájával, meg a táskában lévő ékszerekkel, egészen konkrétan egy ezüst karkötővel. Aha, szóval nem tetszik nekik ez az anyag. Világos! Mint a Nap. Ezért dühödött be, amikor a karmaimat belé mártottam, és hajított el.
Morgó újra felénk iramodik, úgy véli jobb, ha velem kezdi, én pedig nem vagyok rest, a kipattintott karmaimat egyenesen a hasfalába mélyesztem. A cicus idő közben biztonságos távolságból-, és magasságból szemléli a műsort.
- Ez hogy tetszik? – dorombolom az arcába, majd fölfelé húzom a kezemet, mire ordítani kezd. Úgy szorítja a felkarjaimat, hogy azok már fájdalmasan zsibbadnak, de azért csak az arcába nevetem, a képébe röhögök. – Oh, látom, hogy imádod! – sikerült kiharcolnom magamnak, hogy a földhöz vágjon. Erővel. Rettentő erővel. Félelmetes erővel. Csontropogtató erővel. Beleszédülök, belesajdul minden egyes porcikám. Mindezzel mit sem törődve felugrok, de érzem, hogy egy részem ott maradt, ahová a férfi tett engem.
Nagyon bízom benne, hogy a nő ezt nem fogja kihasználni, mert az biztosan egy-két életet kivenne belőlem, elvenne tőlem, és akkor aztán lesz bye-bye Kitty!


Words: 1 229 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.


A hozzászólást Selina Kyle összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 04, 2016 5:05 pm-kor.
✻ hozzászólások :
41
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Aug. 28, 2016 4:11 pm ••



Kitty & Zara

Szó mi szó, nem vagyok túl boldog. Mihez kezdjek ezzel a rakás kaviccsal? Keresnem kell valakit, akire rásózhatom… ha ezzel mászkálok, a végén még hajtóvadászatot indítok el saját magam ellen. Bár… akkor legalább történne végre valami. Egy kis izgalom… autós üldözés… épületek földbe tiprása… Egy-két dekoratív rendőr megcsapolása… Nem is hangzik rosszul. Igaz, elég fárasztónak hangzik… Annyi kaja meg nincs bennem, hogy minden gond nélkül nekiugorhassak efféle szórakozásnak. Visszaejtem a láncot a többi közé s turkálok egy kicsit a kollekcióban. Fél perc kotorászás után felszisszenek, s bizseregve égő ujjbegyemet szopogatom.
- Anyád kínja…
Dicsérem meg a szépen megmunkált karkötőt, ami méltóztatott retkes ezüstből készülni. Hogy a készítő anyját nem vágta volna teherbe egy nukleáris tenyészbika…. Nyálammal gyorsítom egy kicsit amúgy sem lassú regenerációmat, s fél perc múlva nézem megint hibátlan ujjamat. Morcosan magam mellé sodrom a táskát és inkább a macskával foglalkozok. Ez mind szép és jó, de persze az univerzum megint nem hagy nekem békét. Szó mi szó, én sem szoktam neki hagyni pihenőt. De akkor is!  Hátradöntöm a fejem és elfolyok egy kicsit a padon. Jó érzés… puding halmazállapotúnak lenni. Lehunyt pillám csak egyszer rezzennek meg, mégpedig a távolban hallatszó ramazuri hallatára. Úgy fest egy kicsit erősre sikeredett a gyertyafényes vacsora… akarom mondani a dominátor megunhatta félúton. Legalábbis ingerült férfiállat hangot hallok, abból gondolom. Különösebben nem érdekel, hogy egy másik vámpír éppen mit művel az aktuális ribancával, de ez a felfordulás… nem tesz túl jót a túlélésünknek. Nekem ugyan is semmi kedvem kísérleti patkánynak állni. Átkozott kiélezett érzékszervek… A város minden egyes kibaszott zaját hallom minden egyes másodpercben. Ilyenkor igazán ellenállhatatlan vágyat érzek eliminálni az egész csürhét. Megvakarom a fülem hegyét, valaki a közelemben ért földet. Remek, ha most ez is elke….ó-ó-ó. Várjunk csak egy pillanatot… Megrándul a fitos nózim és kipattannak a szemeim. Újra magáévá téve a vörös színt, immár tudatosan szimatolok. Kiegyenesedem ültő helyemben, és bemérem a pontos helyet. Valószínűleg valaki más is így tesz, aki vacsorának nézte a menekülőt. Megnyalom a szám szélét… erre a puhatalp akaratosan az ölembe szökken. Nyávog… panaszkodik? Nem-nem… Akar? Hmm… megvan! Kér! Engem, ugyan mire? Macskát nem eszem... inkább megvárom, míg elgurul a gyógyszerem és kiírtok egy városrészt. Őcukisága felugrik a pad támlájára és abba az irányba néz és nyávog, amerre a reménybeli vacsorám vérzik.
- Ööö, egészen tuti?-
 Kérdezem meg még, hátha meggondolja magát, de a határozott nyau, nem enged erre következtetni. Pics… akkor próbáljuk meg összehozni a legjobbakat. A táskát összecsatolom és kézbe veszem. Laza léptekkel, s noha nem ijesztgetni akarok, de akaratomon kívül is puhán és csendben lépkedek. Mondjuk az értelmes fél-hullák eleve nem csapnak nagy zajt. A bukszusból lépek elő, ami már ad némi okot arra, hogy felém figyeljenek. A fekete macska szorosan a sarkamban lépked, bár a bokornál megáll és a tövében marad, míg én beljebb lépkedek.
 - Yahhoo!
Emelem meg a szabad kezem egy intésre meg nagyon bájosan mosolygok… a ramaty kinézetem ellenére is. A fogaim ugyan nem látszanak, de a szemem vörös izzását nem tudom kontrollálni… hiszen folyamatosan szimatolom a vére hívogató illatorgiáját. Kibaszottul erős késztetést érzek rá, hogy odaszökkenjek, felborítsam és lenyaljam a combjáról az összes kicsorduló vért… de valószínűleg ő nem díjazná túlságosan és ami eredetileg mentés lenne, a végén önvédelemmé változna. Még mielőtt nekem ugrana, rámutatok a bokor alatt figyelő macskára.
- Szerintem azt akarja, hogy segítsek neked. Szerinted?
Kérdezem meg teljesen komolyan, merthogy jobban megnézve a nőt, ember és macska… vagy várjunk… ember... macska… embermacska… macskaember? Jobban elnézve inkább macska, mint ember. Kezdem érteni, kis bolhazsák miért nézett rám bociszemekkel. Gondolom fajtársnak hiszi. Az őszinteség netovábbjaként, az én érzékeimmel felmérve sem tűnik jobban embernek, mint macskának. Így legalább nem rossz szájízzel teszem azt, amit mindjárt fogok! Embereket menteni… nem túl… milyen is? Mindegy. Felesleges. Úgy is kiirtják a fél világukat a buta agyszüleményeik miatt. Egyedül csak azért bánnám, ha megszűnne a faj, mert akkor odalenne az elsődleges élelemforrásom. No de nem sok időnk van cseverészni, mert a hangzavar forrása hatalmas csattanással fog földet átellenben a lány-lény másik oldalán. Rosseb essen abba a baromarcúba, aki heccből gyárt vámpírt… hát mi ez a félkész termék könyörgöm?! Felszegem a fejem, vörösen villannak szemeim. Ugyan még visszafogom magam, így a pacák csak azt tudhatja, hasonlítok hozzá. Az igazság az, hogy fényévekkel jobb vagyok nála… úgy mindenben.
- Nocsak-nocsak… korcsoknak mióta van létjogosultságuk?
Idegesítően mézesmázos hangot használok, hergelem is a bumszlit rendesen. A táskát magam mellé ejtem és két lépéssel közelebb megyek. Megropogtatom az ujjaimat, meg a nyakamat s mivel ez a bamba húsüzemi hulladék képtelen felfogni, hogy ilyen fiatalon esélye sincs, kénytelen vagyok biztatni.
- Kotródj, de kurva gyorsan….
Mosolygok kedvesen, még ezt a mondatot is így mondtam a tartalma ellenére. Az ostoba embereknél jobban semmit sem utálok, de az ilyen selejtek azért felbasszák az agyam. Persze… pontosan azért, ami, az agya is egy borsóval egyenlő és folytatva a hörgésmorgást nekem ugrik. A pillanat töredéke alatt engedem ki azt az ösztönállatot, mi bennem szunnyad egy második én árnyékaként, s noha mindkettő én vagyok, azért mégsem teljesen. A fogaim agyarakká nyúlnak, a körmök helyén újfent cuki karmok húzódnak. Meg a baljós aura, de ez szériatartozék. Reptében közelít felém az elrugaszkodása után, én meg megpördülve a tengelyem körül, lazán hasba rúgom és két fát elsodorva egy harmadikba épül be.
- Ez a retek itt előttem alig párnapos. Nem hiszem el, hogy nem érzi a szintkülönbséget…
Sóhajtva pillantok itt a sebesült lányra, kihez időközben átsasszézott a macska. Persze Mr. Hegyomlásnak már rég nincs meg a józan esze, szóval törött bordával is morogva mászik ki a pihenőhelyéről. Kicsit lassult ugyan, mert egy vámpír adta ilyen puszi jóval erősebb, mint emberi mértékben bármi, de azért sajnos, nem elég a likvidálásra. Amíg letolja magáról a fatörzseket, én letépem a bal ujját a felsőmnek, kinyitom a táskát, és a ruhadarabbal megfogom az ezüst karkötőt. Még így, a duplára hajtott anyagon keresztül is érzem… Undorító egy tárgy. Szabad kezem csípőre teszem és várom, hogy a dulifuli megint nekem rontson.. nehogy már én fáradozzak a megölésével! Jöjjön csak ide a pofonért. Jó kutya…

*Monster* ||Remélem tetszik || ©REDIT

Online
✻ hozzászólások :
141
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• Vas. Aug. 28, 2016 2:05 pm ••


Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Vérszag régről ismerős, jellegzetes, fémes aromája csapja meg az orromat. Valaki teljesen nesztelenül, némán lépett mögém. Nem hallottam sem a léptei csendes surranását, sem a szívverését, sem ideges lélegzetvételeit. Egyszerűen érzem, ahogy engem néz, a tarkómból kiindulva borzongás fut végig az összes csigolyámon, le-fel cikázik ez a cseppet sem kellemes érzés.
Ennek ellenére – vagy éppen ezért, egy kellemes, éjszakai, adrenalinnal túlfűtött hajsza reményében – egykedvű, halálos, már-már pofátlan nyugalommal és ajkam szegletében játszadozó mosollyal dobom az utolsó három, vaskos zöld hasú köteget is a zsákba. Oda, ahol a helye van. A többi pénzköteg mellé. Az ékszerek, a karórák, és a drága csecsebecsékkel karöltve. Romantikusan. És arra gondolok, hogy milyen romantikusan fogom majd szétteríteni, és számolgatni a szajrét az ágyamban.
De ne szaladjunk ennyire előre.
Valahol, valamiféle megmagyarázhatatlan, mazochista, őrült módon arra vágyok, hogy bárcsak inkább a Bőregér látogatott volna meg nagy magányomban. Ugyanakkor tudom, hogy nem ő az, hiszen neki eléggé jellegzetes illata, és kisugárzása van. Csak tudnám, miért nem ordít rám a luxuslakás tulajdonosa, aki nyilvánvalóan mögöttem áll, és méreget. Felmér. Megnéz magának. Mustrál. Nyilvánvalóan. Ha nő lenne, már rég rátört volna a sikító frász a csúnya, gonosz betörőt, rablót látva.
Vállam fölött sandítok a férfire. Vérben forgó, bestiálisan villogó szemekkel néz vissza rám. Fehér ingje, és fekete nadrágja vértől csatakos, arcát vér festi, fekete hajtincsei is összetapadnak a skarlátvörös nedűtől. Kezei ökölbe szorulnak, feltűrt ingujjának köszönhetően tökéletesen láthatóak az alkarján kidomborodó erek. Arca megfeszül, torz maszkot vetnek rá a belváros éjszakai fényei. Nem szól semmit, csak megindul felém, állatias hörgést, és morgást hallgatva. Mosolyom lefagy arcomról, összevonom szemöldökömet, és jobbra biccentem a fejemet, amikor kivillantja tűhegyes fogait.
Nem tetszik ez nekem.
Hirtelen és gyorsan mozdul, felém veti magát, alig tudok kitérni előle; leguggolok, és rögtön bukfencezve gurulok balra, éppen arrafelé, ahol bejöttem. Ahogy az ablakfalnak csapódik, az megreped az erejétől, de a férfi nem tántorodik meg, helyette csak még dühösebb lesz.
- Sajnálom, mennem kell, vacsorameghívásom van – megvonom vállamat, és ezzel kilépek az üvegből kivágott lyukon. A testem kecses ívbe feszül, ahogy a ház peremére lépek, egy szempillantás múlva pedig már ugrok is. Indiana Jonest megszégyenítve, lealázva, megalázva, felülmúlva ostorom az egyik vízköpő köré csavarodik, én pedig előrelendülök a mellette lévőre, azon guggolok éppen, amikor a hátrahagyott lakás ablaka kitörik.
A férfi, mint egy megzabolázhatatlan, dühös vad, vetette ki magát, mit sem törődve a magassággal. Ami alapvetően meglepő, mivel nem próbált meg utánam jönni – legalábbis nem rögtön -, e helyett csak zuhant. Amikor földet ér, akkor néz csak fel, és, mikor tekintetünk találkozik, én még katonásan tisztelegve intek neki, majd a sötétbe veszek.
Számítottam rá, hogy nem hagyja ennyiben, és nem hagy elmenekülni, ha már ilyen badass son of a bitch, de arra még én sem gondoltam, hogy a tag, teljesen konkrétan, halhatatlan.
Az egyik háztetőn ért utol. Nem beszél, nem kiabál, nem... mond semmit. Csak morog, mint egy veszett kutya. Én meg visszamorgok, és sziszegve fújok rá, ezüstös karmaimat kipattintva a kesztyűből, és megvillantva őket a neonfények kétes játékában.
Ezúttal, amikor felém ugrik, minden izmomat megfeszítem, és nem térek ki előle, helyette vele lendülök. Kezes bárány cica módjára szinte a karjaiba simulok, a testének feszülök, mint egy törleszkedő macska, de csak azért, hogy amint a hátamra gördülök, úgy vájjam belé penge éles-, és tűhegyes karmaimat. Jó mélyen. Bele a mellkasába. Mélyen szántom a bőrét, a húsát, az izmait, belé marok, morogva és lerúgom magamról. A kezeimben maradt némi ruhaanyag, és cafatok, meg véres darabkák a férfiből.
Fogalmam sincs, hogy miféle szerzet ez a faszarcú, mert, mintha semmi sem történt volna, talpra áll – igaz, ordít, és hörög, és már közel sem olyan virgonc, mint az előbb, de sokkal-sokkal dühösebb. Most rajtam a sor, hogy neki ugorjak: elrugaszkodok, és, mivel imádok játszadozni az étellel, így mellkasán telepszek le, lábaimat vígan lóbálva a háta mögött.
Szeretek az áldozataim szemébe nézni, még mielőtt végeznék velük.
Arra persze én sem számítottam, hogy miután arcát vertikális-, és horizontális irányban is végigszaggatom karmaimmal, hovatovább még a szemeit is kiszúrom, még kedve lesz hancúrozni. Pördül egyet saját tengelye körül, úgy dob le a mocskos szemétláda a háztetőről.
Valamiféle kapaszkodót keresek, és nem is kell messze nyúlnom érte: egy villanypózna fejében találom meg ezt a fogódzkodót, és csípőmmel megtámaszkodva-, körbepördülök a vason, hogy egy ős öreg fa, egyik vastag ágában kapaszkodjak meg.
Kezd elegem lenni ebből a szar, szemét, szar alakból. Felhasította a combjaimat, és a bal felkaromat, melyeken most széles, mély seb feszül, vér serken-, és patakzik belőlük.
Hanyag eleganciával érek földet, és fülelek. Macskanyávogást hallok, és duruzsoló szavakat, nem is olyan messze innen. Újfent megérzem a férfi jellegzetes, véres szagát. Megszorítom a zsákom szíját, eszemben sincs lemondani róla.
- Gyere, te gyáva féreg, és kapj el, ha tudsz – sziszegem a park csendjébe.


Words: 777 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
✻ hozzászólások :
41
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
✻ karakter arca :
▲ Mila Kunis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Central City Park •• ••

Sponsored content
live like legends

Central City Park

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Central Park, Manhattan
» Hullócsillag Park
» -= Park =-
» Karakter bazár - Játékosok keresik
» Smaragd Park

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Városaink :: Central City :: Belváros-