villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs
jelentkezz be
a karatkered már hiányol
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
❖ Elfelejtettem a jelszót!
üzenj bátran
ígérjük nem falunk fel
erre járunk
ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (72 fő) Vas. Ápr. 30, 2017 9:05 pm-kor volt itt.
új üzenetek
irományaink gyűjteménye
Keresett karaktererek - névsor
Rachel Roth
pötyögte
Yesterday at 12:43 pm
the T I T A N S
Rachel Roth
pötyögte
Yesterday at 12:35 pm
Kávézó
Felicity Smoak
pötyögte
Yesterday at 10:56 am
hátsó boxok
Phoebe Adams
pötyögte
Yesterday at 2:39 am
Onix pub
Tom Baker
pötyögte
Vas. Júl. 23, 2017 6:30 pm
Second Chance
Vendég
pötyögte
Vas. Júl. 23, 2017 2:37 pm
Central City Múzeum
Julian Albert
pötyögte
Vas. Júl. 23, 2017 12:41 am
Adam Phillis
Leonard Snart
pötyögte
Szomb. Júl. 22, 2017 4:33 pm
az oldal stat
ennyien vagyunk itt
CSOPORT
ALIEN 1 1
ANTI-HERO 2 1
BORROWED 0 2
CITIZEN 4 0
CRIMINAL 4 3
DOCTOR 1 0
ELIT 1 0
GOVERNMENT 0 1
HERO 2 0
METAHUMAN 3 3
POLICE 1 2
VIGILANTE 0 0
VILLAIN 2 4
Összesen 21 17
az oscaraink
legjobbaklegjobbjai
• A tavasz női canon karaktere •
poison ivy
pamela isley

• A tavasz férfi canon karaktere •
julian albert
alchemy

• A tavasz női saját karakterei •
abigail vicious
the redhead
bonnie palmer
the pyromaniac
zara tepes
the vamp

• A tavasz férfi saját karaktere •
sean weston
the experimenter

• A tavasz előtörténete •
oswald cobblepot
the penguin

• A tél keresett karaktere •
lucille kingsland
miss badass

• A tél párja •
harley quinn
poison ivy

Share|
Central City Park
eme téma címe
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
it's where my demons hide

avatar
kereslek :
magányos szíveket
tartózkodási hely :
❇ az emberek szívében
foglalkozás, hobbi :
❇ nyílvesszők szívbe célzása
karakter arca :
❇ amy gumenick
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése


szabad játéktér ♥
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
mögötted...
foglalkozás, hobbi :
népirtás
karakter arca :
Megan Fox
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése




Kitty & Zara

Ó, népirtásból csillagos ötös vagyok! Mondanám, hogy bárki megmondhatja, de az a nagy helyzet, hogy nem igazán hagytam életben szemtanút – úgy nagyjából soha. Oops. Ez az én hibám, már ha lehet ezt annak nevezni. Részletkérdés, nem is igazán lényeges. Most sokkalta jobban érdekel az a megmagyarázhatatlan tény, ami a mellkasomba fészkelődve aggodalomra ad okot. Már az ép elmémet illetően. Szerintem kezd lejárni a szavatossága. Van egyáltalán egy léleknek szavatossága? Jó, mondjuk ha már valaki „megmérte”, akkor igazán kitérhetett volna erre is. Oké, 21 gramm, na de meddig friss? Tudom, megint túl sokat kérek. As always~
- Ó, ezt felkérésnek vettem!
Vigyorgok rá a nőre, s jól elraktározom a leendő ételt adó város nevét. Tehát 5 perc múlva elfelejtem. No problemo, előbb-utóbb úgy is elkeveredek oda. Elvégre időm, mint a tenger. Vagy annál is több. A továbbiakban csak egy cinkos vigyorrá szelídült ábrázattal társalog a nő. Hiszen ő bízik abban, hogy megoldom, nekem meg elkezdtek őrültebbnél őrültebb ötletek cikázni a fejemben. Jelige, a ’Hogyan hívjuk fel magunkra Cicus figyelmét.’ Lehet, majd megírom és kiadom egy könyvbe, az ostoba népek úgy is fűt-fát megvesznek, pusztán dísznek a polcra. Ami azt illeti, ezen nincs több időm gondolkozni, mert az elhangzottak szokatlan cselekedetre sarkalltak. Mármint tőlem szokatlanra. Ugyanis én nem ölelgetek – senkit se. Szóval, ha megkérdezné valaki, ki volt jobban meglepődve, szerintem én. Ugyanis a cicus pillanatok alatt túllépett a dolgon és elkezdett bújni. Bújni? Azt hiszem erre szoktak az emberek inni. Kár, hogy nem tudok berúgni. Meg az is, hogy valami éjjeli bagoly seggfej elintézte, hogy megszakadjon a mi kis idilli pillanatunk. A sziréna hangjával egyetemben kapom fel a fejem s vörösen izzó szemekkel pásztázom a sötétséget körülöttünk. Utálom, ha megzavarnak. Persze ez épp elég idő volt ahhoz, hogy Cicus kihátráljon a furcsává alakult estéből s szép szavakat használva eltűnjön előlem. Utána akartam nyúlni, mondani, hogy ne hagyj itt... De nem tettem meg. Csak ültem a sarkaimon suta mosollyal biccentve. Zara kérdezi Zarát: miért nem mozdultál baszod?! Nem tudom~
- Úgy lesz.
Mondom mintegy válaszként, vagy csak magamban, ahogy figyelem a távolodó alakot. Majdnem olyan, mint én… még soha, de soha nem futottam bele ilyesmibe. Ezt el kell rendeznem magamban… Felmarkolom a zsákmányt –mindkettőnkét- majd az eltűnés művészetét használva eggyé válok az éjszaka sötétségével. Még találkozunk, Catwoman. Még biztosan… mert keresni foglak.


* Sail * ||Remélem tetszik, köszönöm a játékot, imádtam *-* || ©REDIT

it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
▲ Gotham City
foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
karakter arca :
▲ Mila Kunis
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Figyelmeztetnem kell magamat, hogy ne érezzem magamat olyan kényelmesen és, legfőképpen, biztonságban Zara mellett. De nem tehetek róla, hogy képtelen vagyok másképpen viseltetni irányába. Pedig a macskákról azt tartják, hogy előszeretettel harapnak bele az ételt adó kézbea hálátlan dögök, nem igaz? De szerintem, és, amint azt a mellékelt ábra is tökéletesen prezentálja, ez nem mondható el minden macskáról. A macskák éppen olyan ezerszínűek és sokfélék, mint az emberek.
És ez a macska most határozottan nem akar beleharapni az ételt adó kézbe – ha értik a hasonlatot, amivel élek. A vámpír nő különben sem adott okot, hogy belé mélyesszem a fogaimat, vagy a karmaimat, nem igaz? Dehogynem!
- Igazán – keserűen bólintok, bár, ahogyan elnézem Zara arckifejezését, úgy vélem, ő sem kifejezetten annak örül, hogy vannak és bűnöznek, hanem annak, hogy vannak, de vér robog az ereikben. Számára éltetőnek számító vér. Az én szememben nem bírnak ilyen nagy jelentőséggel.
- Ráfér Gothamre a népirtás és a vérfrissítés – hanyag eleganciával vonok vállat. Nemigen hat meg, hogy a nő gyilkolni akar, pont én leszek az utolsó UTÁNI ember macska, aki beköpi majd a fakabátoknak, hogy bizony, bizony, tudom, ki a szipolyozó rém. Különben is... teljesen hidegen hagy, hogy a vámpír kit öl majd meg, ha esetleg valamiféle csoda folytán tényleg Gothambe fújja a sors szele. Nincs nekem ott senkim, aki miatt aggódnom kellene.
E gondolat nyomán felötlik fejemben a Bőregér alakja. Biztosra veszem, hogy megpróbálná megállítani a Nőstényördögöt Zarát, ha a vámpír valamiféle mocskos dolgot követne el. Márpedig miért ne követne el valamiféle mocskos dolgot, haha?! Szóval... szóval. Szóval. Nem örülnék neki, ha a kedvenc játszó pajtimat, az én személyes fogdmegemet, a kedvenc, maskarás, álarcos hősömet kiszipolyozná, felzabálná, megölné. Jobb is, ha ennyiben maradunk. Meg annyiban, hogy jobb, ha ezt nem kötöm Zara orrára. Meg amúgy máséra sem. Jobb, ha a nézők azt hiszik, hogy nincs köztünk egyéb, csak szakmai ellenszenv.
- Ha te mondod... – vigyorgok rá egy ezer wattos mosollyal, és valamiért elhiszem neki. És én miért nem pattanok meg? – teszem fel magamnak a költői kérdést, ami amúgy roppantul jogos. Ha a pénz lenne a maradásom oka – és, már miért ne az volna? -, már el tudnám intézni, hogy egy nagyobb összeg üsse a markomat mancsomat, és akkor vígan leléphetnék Gothamből, és új életet kezdhessek valahol máshol. Mondjuk itt. Vagy bááárhol máshol, a nagyvilágban.
Számtalanszor feltettem már magamnak ezt a kérdést. És soha nem tudom normális felnőtt ember macska módjára megmagyarázni még magamnak sem. Talán attól félek, hogy, ha eljövök Gothamből, akkor elvesztem azt az embert, aki lettem, elvesztem Macskanőt, és újra az a szánalmas kis senki leszek, aki voltam – a régi, megalázott talpnyaló, Selina Kyle, akit végül jól meg is öltek, és valamiféle grandiózus csodának köszönhetően mégis visszatért az élők soraiba.
- Ahw, szerintem megoldod – legyintek hanyagul, mosolyogva. – Én pedig tudni fogom – kacsintok Zarára, aztán az érdekfeszítő és csodálatos eredetemről kezdek rövid, gyors összefoglalóba. Másmilyenbe aligha kezdhetnék, lévén nem tudom, hogy mi történt velem, mert halott voltam, haha!
A hirtelen mozdulatra, amit irányomba tesz a nő, összerezzenek, de nem ugrok el valamiért. Pedig lehet, hogy jobban tettem volna – legalábbis egy szempillantás és szívdobbanás erejéig ezt gondolom. Aztán meglepettségemet lassan átveszi egyfajta megnyugvás, és törleszkedő macska módjára simulok Zara ölelő karjaiba, dorombolást hallatva.
- Azt hiszem – bólogatok, karmokban végződő mancsaimmal ölelgetve Zarát.
A groteszk mód romantikusnak nevezhető pillanatot egy, a távolban felzengő sziréna hangja zavarja meg.
- Ideje mennünk – búgom a nőnek, és, ha elenged, a lopott holmit a járdán hagyva, mintegy Zarának adva – surprise! -, ostorom segítségével fellendülök egy magas, vénséges-vén tölgyfa vaskosabb ágára. – Találkozunk Gothamben, Zara! – rikkantom búcsúzóul, integetve a nőnek, majd az éjszaka sötétjébe veszek.
Biztos vagyok benne, hogy mi ketten még viszontlátjuk egymást.


Words: 604 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: Köszönöm a játékot, imádlak! To be continued, ofc...
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
mögötted...
foglalkozás, hobbi :
népirtás
karakter arca :
Megan Fox
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése




Kitty & Zara

Egy elnyújtott macska vigyor a válaszom a dicséretre. Jól esik, nem mondom, hogy nem, de azért… mit akarsz tőlem kiscicus? Legalábbis ezen kezdek el gondolkozni, kemény… nem is tudom, két másodpercig? Az ezt követő időben meg azon filózom, hogy mi a tejbevágott csokimuffinért vagyok mellette ilyen nyugodt. Kakukk, Zara, max egy órája ismered?! Ha így haladok, skizofrén leszek… vagy már vagyok? Végtére is magammal vitatkozok a gondolataim ingoványos poshatag mezsgyéjén. Mielőtt még belesüppednék az önmarcangoló elemzésbe, keserédes válasz hagyja el a cicus megviselt ajkait. Meglepetten pislogok rá, már nyílna a szám egy miéééért kérdésre, de végül elfojtom és a bent ragadt levegő miatt pufi fejjel figyelek. Noha lehet, hogy most megértően kéne bólogatnom lebiggyedt szájjal… az én ábrázatom valami perverz sötétséggel feszül vigyorba.
- Hmmm… igazán?
Megnyalom a szám szélét… szeretem a nyakkendős bűnözőket… mármint megenni! Szinte érezni a fösvény gonoszságot a vérükben… Plusz ha úúúgy csinálom, akkor egy időre megoldják a szükségleteimet. Többek közt ezért sincsenek irataim, meg bankszámlám. Minek? Amíg vannak átverhető hímek…
- Úgy érzem, lassan ideje lesz ott csökkenteni a népességet.
Fordulok felé kéjenc vigyorral, s noha kétértelműen fogalmazok, még nem kötöm az orrára a tényt, hogy csak kaja mind. S mint kaják, nem jogosultak a testemre. Ami azt illeti, arra senki sem jogosult ezen a korcs világon. Mindent a szemnek? Francokat! Annak is ára van… mégpedig elég nagy. Az elsötétedő tekintetet érzékelem, és visszaveszek a nagy kéjenc pofámból. Már majdnem érdeklődve hajolok előre, hogy lássam a mimikáját. Lágyan elmosolyodom. Jé, tudok ilyet is?
- Hidd el, egy vámpírral ez nem történik meg.
Nem is használok feltételes módot, minek… Figyelem a „mentést”, amivel a helyzetet próbálja oldani, inkább magának, mintsem nekem. Úgy érzem, ez a leírás fedi az ő életének alakulását is. Legalábbis személyes sérelmet vélek kiérződni a szavaiból. Nem csoda, hogy fittyet hány a szabályokra. Már is kedvelem. Várj… kedvelem? Tényleg? Én? Ó jaj…
- Kedves tőled, bár nem tudom, miképpen tudnám tudatni veled, hogy ott vagyok. Pingáljak ki ezüsttel egy szobrot?
Vigyorgok rá, mert bár hülyeségnek hangzik… kinézem magamból, hogy megteszem. Igazából, semmi sem gátol meg abban, hogy bármit megtegyek. De tényleg semmi se. A teremtőn talán még meg tudna, mert minden vámpír engedelmességgel tartozik a „szülőjének”. Mármint tényleg, nem jókedvből, hanem a vére szó szerint utasít és ellene nem lehet tenni. A test mindaddig az övé, amíg felnőttnek nem titulál, amíg el nem enged. Ami azt illeti, engem nem engedett el. Egyszerűen meghalt még előtte. Nem is volt egyszerű megbirkózni a hirtelen rám szakadt szabadsággal… meg a Testvériség merénylet kísérleteivel. Merthogyképzelemhogyénkaptamafőnökvérét. Nem mintha kértem volna…. Na de ne kószáljunk ilyen messze a jelentől. Először azt hittem, meg fog sértődni, félni nem féltem tőle, de úgy alakult, hogy teljesen természetesen tud beszélni róla. Először nem is nagyon értem, hogy mit zagyvál össze, gondolom látta is az arcomon, hogy vonogatom a szemöldököm, egészen addig a részig. Az arcom elnyúlik, az íves szemem öldöke a homlokom közepén, pupilláim teljes nagyságban csillognak a fényben. Fél percig ezt a rém muris rácsodálkozó képet vágom, aztán… minden gondolatot és reflexet és beidegződést a sutba vágva megfeszülnek a lábaim és kinyomnak ültő helyemből. Mire kettőt pillogok, már a Macsekot ölelem két kézzel, arcom bal oldala az ő maszkjának simul, míg én a hajában vagyok elveszve. Némi döbbenetet biztos szül ez a másik fejében, de nekem kell két perc így, hogy remegő hangon, alig hitetlenkedve, remélve, de meg tudjak szólalni.
- Te is..?


* Get Jynxed * ||Remélem tetszik || ©REDIT

it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
▲ Gotham City
foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
karakter arca :
▲ Mila Kunis
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



A velem szemben gubbasztó Nőstényördög eléggé megkeseredettnek tűnik és hangzik egyaránt. Habár, nem hibáztathatom, és nem is teszek így. Elvégre nyilvánvalóan idősebb, mint én. Nyilvánvalóan több mindent megélt, átélt, túlélt, mint én. Több emberrel találkozott, és több élményben – pozitívban és negatívban egyaránt, gondolom – volt része, mint nekem. Bizonyára nem véletlenül ilyen keserű. Én is az lennék, ha már ki tudja, hány évtizede-, ha nem évszázada bámulnám az emberek képét. Így is hamar rájuk tudok unni, és ki tudnak hozni a sodromból, és felmérgesíteni. Shreck így is alaposan feldühített, és még most is feldühít a férfi, a volt főnököm, a gyilkosom puszta gondolata is.
Nem vitatkozom vele, mert úgy hiszem, nincs értelme. Nem tudom meggyőzni róla, hogy talán még akadnak jó emberek ezen a planétán. Talán nem olyan nagy számban, de még meglehet, hogy léteznek, és köztünk járnak. Legalábbis... szeretném ezt hinni, szeretnék ebben hinni. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy cukormázas világban élek, pónilovakkal, akik nem esznek mást, csak szivárványt és lepke kakit, valamint, hogy az égből cukorka és nyalókaeső hullik.
- Nekem tetszik – vallom be. – Szép és egyedi és különleges – dorombolom, ezer wattos mosolyt villanta a Nőstényördögre Zarára.
Egy részem szívesen bemutatkozna, de ebben a cuccban még soha nem használtam a hétköznapi, civil nevemet. Nem akarom felfedni magamat. Nem akarom, hogy az az egyszerű nő rányomja a bélyegét, és megbillogozza Catwomant, aki a hétköznapokon vagyok, aki az unalmas napokon vagyok. Nem akarom, hogy bárki is tudomást szerezzen róla, hogy Catwoman nem is a világ nyolcadik csodája, hanem egy egyszerű, fiatal nő; egy arc a tömegből, egy idegen, egy senki. És nem akarom, hogy Selinának még sokkal-sokkal nagyobb szívás legyen az élete, mint most. Nem akarom, hogy a két életem – a nyilvánosabb, és a titkosabb – összemosódjon, hogy teljes mértékben összekapcsolódjanak.
- Szar – keserédesen nevetek, aztán magyarázatot adok a nyers válaszomra: - A korrupció és a bűn melegágya, ahol a gazdag kiskirályként éli mindennapjait, visszataszító, bicskanyitogató luxusban, míg a szegény akár meg is dögölhet, vagy belefulladhat a város mocskába – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat. - A bűnözés virágkorát éli éppen, és nem csak jelmezes, álarcok mögé bújt rosszfiúk tartják rettegésben a várost, hanem a fehérgallérosok is – sziszegem. – Csak éppen más módszerekkel és eszközökkel – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, és tudom, hogy tudja, hogy mire gondolok.
- Szóval, ha rám hallgatsz, nem tervezel semmit hosszú távon Gothamben, vagy, ha mégis, a végén úgyis csak kényszerből maradsz ott, oda ragadsz, lesüllyedsz, mint egy kő, és dagonyázhatsz a morális szenny mocsarában – arcom hirtelen komorodott el, és a mimikáim megkeményedtek, vonásaim dühös vonalakká minősültek, kezeim ökölbe szorultak, állkapcsomat megfeszítem. Aztán nagy levegőt veszek, majd kifújom. Ki és be. Keep calm.
Majd hirtelen rándítom mosolyra ajkaimat, és igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
- Ha mégis arra felé keverednél, akkor szívesen látlak vendégül – majd betörök el full extrás – jakuzzis, óriási, kajával teli hűtős, hatalmas hálószobás, óriási nappalis, gyönyörűséges kilátásos - lakosztályba.
Kérdésére értetlenül pillogok kettőt, aztán, amikor kifejti, megértem, hogy mire irányult.
- Oh, világos! Hm. Tudod, ez egy egészen nehéz kérdés, már csak azért is, mert magam sem tudomhaha! Tényleg nem! – Amikor azt mondtam, hogy Catwomanként ismernek, azt azért mondtam, mert... hát, én tényleg olyan vagyok, mint egy macska. És, én, öhm... a nagy kulisszatitok az, hogy meghaltam – mármint, abból a magasságból, ahonnan Shreck lelökött engem, senki sem élte volna túl a földet érést -, és egyszerűen csak... hopp! Így, ebben a formában tértem magamhoz – tudom, hogy ez így eléggé hihetetlen, és meredek, de így történt, így változtam át olyanná, mint, amilyen most vagyok. Így lettem az, aki vagyok, akinek talán mindig is lennem kellett volna. Ez a sorsom.


Words: 599 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
mögötted...
foglalkozás, hobbi :
népirtás
karakter arca :
Megan Fox
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése




Kitty & Zara

Azt hiszem, s bár bármennyire is nem fűlik a fogam a bevallásához, de szó mi szó, öregszem. Jó, oké, igaz, ezen már túl kéne lennem úgy… ötször? Várjunk csak, mi számít öregnek? 103 múltam, de a húszéveseket kenterbe verem, ha a feszes bőrről van szó. Hah. Vicc volt, mindenben alázom őket. Szóval helyesbítek, fiatal voltam, fiatal vagyok, és fiatal is leszek az összes eljövendő időben. Noha ebben az is játszik, hogy konokul ragaszkodom a saját kis világomban felállított eszmékhez, s mint ilyet, nem áll módomban elhinni, hogy az emberi toalettek lehetnek „kivételek”.
- Áhh, ők ölnek ki mindent és mindenkit.
Nem kezdem el boncolgatni azt a meglátásomat, mi szerint nekem soha semmi nem úgy alakul, ahogy kéne neki, mert akkor sose kezdtem volna el a gyógyítást, és félő lett volna, hogy szimplán elvérzik, vagy bedobja a fertőzésbe pár életét a cicus. Várjunk csak. Miért lett volna ez félő? Neki nyilván, de nekem mi közöm hozzá? Mi a puding… Lehet mégiscsak öregszem. De csak lehet, nem tuti. A felém tartott kisujjat nevetve fogadom el, s a sajátommal rázok rajta egyet. Hüm. Kikotyogtam. Mármint a nevem. Az igazit. Ha be lennék öltözve valami mesefigurának, ha más lenne, ha… mi lenne ha… de én vagyok itt. Fedetlen identitással.
- Köszi, kicsit kopott már, de nem túl gyakori.
Arról most vitatkozhatnánk, hogy ez szerencse-e vagy sem. Egyrészt, mint női egónak ez mázlis és csodás, másrészt, mint kénlelkű vámpírnak, nem annyira. Mondjuk, hulla mindegy, nincsenek irataim, hogy ez izgasson. A nevére csak mosolygok, úgy látom, neki van vesztenivalója, ha csak ezt használja. Vagy csak ezt meri? Igaz… nem hibáztatom érte, még is csak… bármikor megehetném, ha akarnám. Ezt gondolom ő is tudja. Noha azt talán kevésbé, hogy ha ezek után bárhol a környékemen megsérül, legyen rajta bármi maskara, a véréről felismerem. Azt hiszem, ezt nem mondom el neki direktbe. A felém nyújtott kezet elfogadom és hulla nőiesen kezet rázunk. Jól van az.
- Gotham? Ott még nem jártam. Milyen hely?
Kezdek kíváncsiskodni egy kicsit, hiszen szerintem a viharvert kinézetem is sejteti, hogy elég gyakorta… menekülök vándorlok. Közben felpillantok az égboltra, hiszen elég ideje szórakoztatjuk itt egymást. Még van 2-3 óra napkeltéig, noha azért a biztonság kedvéért, egy órával előtte már keresnem kéne nappali szállást. Ezt sem kötöm az orrára. Mondjuk lehet, hogy a „napallergiámat” már lefordította a valóság nyelvére. Magyarán rohadtul elégek, ha napra kerülök. Némi latolgatás után úgy döntök, én is kérdezek egy merészebbet.
- Ömm… bocs a kérdésért, de meg kell kérdeznem. Mi vagy pontosan?
Nézek rá nagy cicaszemekkel, aztán rájövök, hogy ez így lehet nem volt túl célravezető, szóval megtűzdelem még némi magyarázattal.
- Úgy értem… nincs ember szagod, de nem tudok rájönni, hogy akkor mi az, amit érzek.


* Old Time R&R * ||Remélem tetszik || ©REDIT

it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
▲ Gotham City
foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
karakter arca :
▲ Mila Kunis
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



A macska ösztöneim ki vannak hegyezve a Nőstényördögre. Eléggé ellentmondásosak ezek az érzések, vagy érzelmek, vagy megérzések, vagy nevezzük őket bárminek is. Elvégre, hahó! Láttam, amint segít nekem elbánni azzal a taggal, hovatovább, nem csak, hogy jól seggbe rúgtuk a megboldogult, újdonsült, közös ismerősünket, hanem megölte. Kegyetlenül és vérszomjasan. Ennek ellenére most meg segít nekem. Újfent. Pedig én aztán nem tudok neki túl sokat adni, hiszen ezen a zsák ékszeren kívül nincs más értékes holmi a birtokomban, pénzem pedig végképp nincs. Alkalmi munkákból élek, az ilyen melók elvégzése után pedig nem mondhatnám, hogy rám szakad a bank. Sőt, kifejezetten csóró vagyok, jobb is, ha ennyiben maradunk.
De igencsak meglepő módon mást is érzek. Nem kifejezetten bizalmat, hiszen eléggé nehezen adom ezt az embereknek – vagy a mi különleges esetünkben a vámpíroknak -, de valamiféle megmagyarázhatatlan módon ennek az aprócska, elhaló szikráját vélem felfedezni a lelkemben, vagy a szívemben. Meghatározhatatlan, behatárolhatatlan, keserédes érzés ez, amivel nem tudok mit kezdeni, shame on me.
- Azért csak akadnak kivételek – ebben azért annyira én sem vagyok biztos, de szerintem ezt ő is hallja a hangomban. – Legalábbis... szerettek. Valaha. Amíg ki nem ölik belőlük – finoman vonom meg a vállamat. Bah. Le kellene szoknom erről, teljesen elárulom vele magamat, hogy mennyire hanyag tudok lenni, és mennyire nemtörődöm, ha nem viselkedek, és nem emberelem meg magamat. Mert bizony nekem az is némi erőfeszítésbe kerül, hogy beleerőltessem magamat a szürke hétköznapok, monoton egykedvűségébe, és a nappali fény szilárd, olykor szigorú szabályrendszerébe. Muszáj megtennem ezt, hiszen a macska álarcot nem viselem mindig. Nélküle fél életet élek csupán.
Talán mindig Catwomannek kellene lennem, és el kellene hagynom Selina Kylet, teljes mértékben. Habár, ő is megváltozott. Megváltoztam, mióta meghaltam.
- De csak néha. Higgy nekem, tényleg unalmas volna, ha minden klappolna – csalfa macska módjára kacsintok rá. És ezek nem csupán nagy szavak, mellyel egy kis ember cicus dobálózik; ezek tények, kérem szépen. Nálam jobban aligha tudná bárki is, hogy mennyire unalmas és borzasztó és kiábrándító, ha soha nem történik semmi izgalmas, semmi váratlan, semmi, ami az újdonság varázsával bír.
Kettőt pillantva fürkészem a fiatalnak tűnő nő arcát, vonásait, mimikáit és a lélektükreit, melyekről egytől-egyig, egy az egyben a csodálkozás és a döbbenet furcsa elegye süt. Vagy valami más? Futnom kellene?
Meglehet. De várok. Még egy egészen kicsikét.
Aztán fellélegzek. Egyrészt azért, mert nem kell futnom, és nem haragítottam magamra, másrészt pedig azért, mert nem vette bántásnak azt, amit kérdeztem tőle.
Ennek örömére pedig ezer wattos mosolyt villantok rá magam is.
- Oké, akkor szent a béke – még, ha nem is voltunk összeveszve, egyetlen pillanatig sem. Ennek ellenére felé nyújtom a jobb mancsom kisujját. Mint az ovisok.
Őszintén szólva, nem lepődtem volna meg, ha megbántom, mivel eléggé nyílt vagyok, így is fogalmazok, olykor meglehetősen nyersen.
A kellemetlen érzés, és a fájdalom ellenére befogom a számat, összeszorítom a fogaimat és nem sikítok többször. És igyekszem tartani magamat. Elvégre, én nem egy vagyok azok közül az áldozatok közül, akiket a hősöknek a karjaikba kapva, meg kell menteniük. És, gyanítom, az azúrszemű Nőstényördög sem valamiféle hős maca hősnő.
Amikor végez a lábammal, és a rajta végig húzódó sebbel, megmozgatom a tagjaimat, majd tovább kíváncsiskodom. Habár, talán nem kellene, hiszen Shreck is említette a kíváncsi macska, szomorú históriáját, minek nyomán megölt engem. De nem tehetek róla, ilyen a természetem, roppantul kíváncsi vagyok.
És már csak azért az őszinte, gyermeteg lelkesedésért, vagy talán boldogságért megérte rákérdezni, ami kiül a nő arcára. Mint, akinek a lelkén végigsöpört egy bonbon hurrikán.
- Látod-látod? Akkor éppen itt van már az ideje – mosolygok rá, az övéhez hasonló, kislányos, bájos vigyorral a képemen.
- Szép neved van, kár lenne elhallgatni. Engem Catwomanként ismernek Gothamben, de gyanítom, hamarosan itt is megismerik majd a nevemet, és az is könnyen meglehetsőt! Egészen nagy rá a sansz -, hogy még hallani fognak rólam – nyújtom felé újra jobbomat, de most azért, hogy úrinő módjára üdvözöljem, és kezet fogjak vele. Egyelőre nem akarom-, vagy talán nem merem elárulni neki a valódi nevemet. – Örülök, hogy találkoztunk.


Words: 657 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
mögötted...
foglalkozás, hobbi :
népirtás
karakter arca :
Megan Fox
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése




Kitty & Zara

Alapvetően sosem gondoltam volna, hogy én valaha is ilyen helyzetbe kerülök. Mármint, segíteni valaki máson. Wtf. Lehet elkaptam valami agyrohasztó bacit. Seems legit. Noha ezen hiába gondolkozom már, mert megtettem. Az is lehet, hogy nélkülem is túlélte volna a kalandot az elbaszott majommal, de azért lássuk be, nagyban növeltem a túlélési esélyeit 0,1%-ról legalább 99-re. Na nem mintha számítana. Nem csinálok szokást ebből, ez is csak… egy véletlen kivétel? Vagy előre megfontolt szándékkal elkövetett tervezetlen cselekmény? Ahh, nem is izgat. Inkább csak, élvezem egy kicsit ezt a nyugalmat. Persze ezen sokat dob a tudat, hogy ténylegesen erősebb vagyok nála, noha csodával határos módon egészen normálisan viselkedik velem. Pedig látta mi vagyok. A végén még lehet, hogy ez egy igen eredményes része lesz egy nagyobb forgatókönyvnek. Noha legalább hetven éve nem volt szerencsém társasághoz azon rém egyszerű okból, hogy nem kellettek. Illetve hát mind kajaszámba ment, kivel a vándorlás alatt találkoztam.
- Ugyan… az emberek semmit se szeretnek.
Legalábbis nekem ez a meglátásom. Csak bebeszélik maguknak, illetve a pénzhez is inkább betegesen ragaszkodnak, mint sem szeretésnek lehetne titulálni. A szavaira csak egy grimaszba oltott vigyor a válaszom.
- Azért néha igazán alakulhatna úgy, ahogy elterveztem… a változatosság kedvéért.
Mert a változás gyönyörködtet! Vagy valami ilyesmi. Rövidke fuldoklásomat hamar helyre teszem, s végzem tovább a sebtisztogatás nemes művészetét, enyhe bűnbánó hangot érzékelnek füleim, fel is pillantok a rám vetülő íriszekbe. Jah… tömény rácsodálkozás virít a képemen. What?! Megbántani? Engem? Nem akart? Ez elég… furcsa érzés. Valami határozottan történik a mellkasomban, de meg nem tudnám mondani, mi az, ami rakoncátlankodik bennem. Lehet rosszat ettem..?
- Hát… már jó ideje nem bántottak meg… nem most fogom elkezdeni.
Vigyorgok rá, holott azért tényleg elgondolkozom, mikor bántódtam én meg utoljára. Meg hát… valljuk be az igazság kedvéért, nem is volt mellettem senki, aki elkövethette volna ezt ellenem. Aztán persze kíméletlenül vágom el a beszélgetés fonalát, és nyálat gyűjtve belenyalok a sebbe. Valami perverz borzongás fut végig a gerincemen, ahogy meghallottam a sikkantást. Most kövezetek meg, de akkor is vámpír vagyok, nem rózsalelkű szeretetszolgálat. Én ehhez vagyok szokva, nem a szép szavakhoz. Néha-néha tartok egy fél lélegzetnyi pihenőt, közben figyelem, hogy nem akar-e elájulni, de egészen hősiesen bírja a kiképzést. Úgy gondolom, ilyen tempóban fél óra elég lesz és elég is lett. A magamnak megszabott idő leteltével már az utolsó simításokat végzem a frissen begyógyult, még érzékeny hegen. Felegyenesedek és hagyom hogy kedvére mozoghasson, hiszen eddig szorosan fogtam a lábát a procedúra alatt. Én magam is macskamód nyújtózkodok s roppantom meg csigolyáim helyét. Meg az állkapcsomat is megtornáztatom, mert eléggé elgémberedtek az arcizmaim. Néhány pihegő csendes perc után a páciens olyan kérdést intéz felém, hogy előbújik belőlem az ártatlan ma született kéthetes bárány. Azúrjaim csak úgy pislognak rá, az agyam lázasan keresi benne a csapdát vagy annak a szagát. De… nem találja. Zavartan-döbbentem ülök rá a sarkaimra s meredek magam elé, szemmel láthatóan gondolkozva.
- Vagy egy évtizede nem mutatkoztam be senkinek…
Vakarom meg az arcélemet s némi latolgatás, indítéktologatás és gyanakvás után sóhajtok az egészre. Nincs kedvem csapdákat és buktatókat keresni egy fáradtságos sebnyalogató túra után. Végignézek magamon… ezen a csúf valón. Akár egy hajléktalan, egy csöves… vagy valami őserdei amazonfilmből szalajtott kiátkozott nővér. Szakadt ruhák, koszos kinézet, fáradt közöny. Mi is volt ennek a teremtésnek a neve?
- Zara… a nevem Zara.

* Boneflower * ||Remélem tetszik || ©REDIT

it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
▲ Gotham City
foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
karakter arca :
▲ Mila Kunis
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Azért, na. Félreértések elkerülése végett megemlíteném, hogy nem vagyok nyugodt. Abszolút nem. Hovatovább fel vagyok készülve arra, hogy az új barátnőm, a Nőstényördög – akinek amúgy nyilván nem ez a neve... – nekem ugrik, feltépi a nyakamat, vagy a mellkasomat, vagy a hasamat, vagy nemes egyszerűséggel lekapja az egyik kezemet, avagy, hell, a fejemet. Szóval nem vagyok nyugodt, ugrásra készen állok, testem minden izma megfeszül.
De igyekszem mosolyogni. Mert ez mindig is jól ment: a hazudozás, a képmutatás. És ördögien jó vagyok benne.
Aggályaimat és kételyeimet nyilvánvalóan nem fogom megosztani az újdonsült barátnőmmel, nehogy nekem itt a szívére vegye a feltételezést, hogy félek tőle, hogy bármelyik pillanatban szétkaphat.
Tehát mosolygok, és könnyeden elcseverészek vele a csillagok ezernyi, hideg fénye-, és a Hold kékes pászmájának kétes aurájában.
Felelete elgondolkodtat. Én mindig is több akartam lenni, mint egy gyorsan lefirkantott jegyzet a történelem margóján. Több, jobb akartam lenni ennél. Valaki akartam lenni. És, lám, hol tartok most? Egy piti kis szélhámos vagyok, egy nagyszájú karikatúra az életnek nevezett tragikomédiában. De legalább már azt elmondhatom magamról, mióta felöltöttem a fekete macska szerkót, hogy én vagyok a saját életem főszereplője. Talán nem az egyetlen főszereplője, de a legfontosabb alappillére a saját sztorimnak, nem pedig csak egy mellékszereplő, egy másodhegedűs, vagy, for fuck’s sake, egy statiszta. Beledöglenék, ha ugyanazt az életet élném, mint mondjuk egy-két évvel ezelőtt, ha az a szánalmas kis senki lennék, aki hagyta, hogy játszadozzanak vele. Nos, most már én vagyok az a személy, aki úgy játszadozik másokkal, mint macska az egérrel. Haha.
Látom az arcvonásain, ahogy megvilágosodik, én pedig mosolygok, és mosolygok, és bólintok egy határozottat, és még ki is húzom magam ültemben, hogy igen-igen, bizony, teljes mértékben komolyan gondoltam, amit mondtam. Ami furcsa lehet, de van ez az elvem, miszerint nem szabad tartoznom senkinek sem, semmivel sem. Shreck mellett megtanultam, hogy tökéletes fogást biztosít a tartozásunk más embereknek, az ellenlábasainknak, netalántán az ellenségeinknek. A másik a család. És, mivel nekem egyik sincs, nemigen lehet rajtam fogást találni. End of story.
Oké, az, hogy ellopok emberektől, vagy fontos(abb) helyekről dolgokat, az nem számít tartozásnak, mert azért megdolgozok; jobb is, ha ennyiben maradunk.
- Az emberek általában nem szeretik, ha meglopják őket, és eléggé be tudnak kattanni, ha rajta kapnak. Éppen ezért igyekszem úgy dolgozni, hogy ne kapjanak rajta. Persze, mint, ahogyan az ma este is történt, néha keresztbe húzzák a számításaimat, és a terveimet – forgatom a szemeimet, és újfent vonogatom a vállamat. – De ilyen ez a pop szakma – sanda mosolyra rándul ajkam szeglete. – Különben is... gondolj bele, hogy milyen unalmas volna az élet, ha minden a terveink szerint alakulna – mutatok rá a tényre, még mielőtt újra a sebemmel foglalkozna.
Aztán félrenyel, majd felnevet, én pedig csak bámulom, lányos zavaromban, mígnem meg nem szólal. Akkor pedig nagyon elszégyellem magamat. Pilláimat lesütöm, és az ajkamba harapok, élesen szívom be a levegőt, ’sssz’ hangot hallatva.
- Én nem... – ingatom meg a fejemet, és, ha valóban lennének macska füleim, azok most minden bizonnyal szomorúan konyulnának lefelé. – Én nem akartalak megbántani – most nézek csak fel rá, és tekintetét keresem.
Aztán felsikkantok, halkan és röviden, az ölemben gubbasztó hasonszőrű összerezzen, én pedig ajkaim elé kapom egyik, fekete kesztyűbe bujtatott mancsomat. Mert, hát elmondhatatlanul, mocskosul, rettenetesen fáj. Olyan fájdalommal éget, amihez hasonlót még csak egyszer éreztem az életemben, és az csak pár perccel ezelőtt történt. Beleharapok az ajkamba, és összeszorítom a szemeimet, az ajkaimat, és igyekszem nagyon-nagyon csendben maradni a procedúra végéig.
Amikor meg tudok szólalni, csak akkor nyílik szóra szám:
- De neved csak van. Hogy hívnak? – haloványan el is mosolyodom.


Words: 582 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
mögötted...
foglalkozás, hobbi :
népirtás
karakter arca :
Megan Fox
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése




Kitty & Zara

A könnyebbik részén túl vagyunk. Találkoztunk és nem öltük meg egymást kapásból! Innen már csak jó lehet. Gondolom. Az az igazság, hogy nem értek a nőkhöz. Főleg a modernebb fajtához. Hetven éve még kezelhetőbbek voltak. Viszonylag kevés saját gondoltuk volt, meg persze mind egyforma volt. Ha egyet tudtál kezelni, akkor az összeset. Manapság? Szélesebb a fajta listájuk, mint a Pantone színskála. Nem is nagyon szeretek nőkből enni. Sokkal macerásabb a leszerelésük. Ellenben a férfiak! Na, ennél egyszerűbb állatfajt én még nem láttam. Olyanok, mint az ásóbot. Tökéletesek a feladatra. Én magam sem értem, hogy az ördögbe történhetett az meg, hogy most itt ülök egy ugyancsak nővel és már majdhogynem pacsizunk. Azt hiszem, hiba van a mátrixban, vagy csak ennyit öregedtem mielőtt észrevettem volna. Mi lesz a következő? Leállok majd vitatkozni egy szoborral?! Mélyet sóhajtok s amíg ő játssza a meseszereplőt én az égre emelem a tekintetem. Kellemesen megnyugtató, sötét égbolt figyel minket, ezernyi apró kis csillagszemmel. Ilyenkor valahogy nem tudok arra gondolni, hogy ezek a kis mocskok azért fénylenek, mert az az utálatos fénylő gebasz fénye hozzájuk is elér.
- Hm. Talán én is csak egy széljegyzet vagyok.
Mondom mosolyogva, miközben az íriszeimet felé fordulva az égről rá emelem. Igaz is… az egész helyzet, a szituáció, a szereplők is mind mintha egy meséből léptek volna elő. Igaz, egy őrült írta ezt a mesét, de akkor is. A kérdésére némán bólintok, hiszen a túlélésünk a tét. Nyilvánvaló és ezt ő is érzékeli. Kár is ragozni. Tudnám ecsetelni, mi mindenre képes az ember, mint állatfaj, de talán valahol mélyen ő is sejti. Nincs alantasabb lény a földön az embernél, ahogy kegyetlenebb sem. Azzal az ékes szóval takaróznak, hogy a tudást hajtják. Nevetséges dolognak tartom a tudomány neve alatt megölni a fél világot. A burkolt felajánlásra felvonom egyik szemöldökömet és őszinte értetlenséggel bámulok rá. Igaz, fél pillanat múlva a maradék félmondatból értelmet nyer a dolog, de ez talán még jobban összekuszálja a gondolataimat, mint az eredeti feltevés.
- És mindig ilyen problémás kuncsaftjaid vannak?
Kérdezek vissza pár pillanatnyi kuncogással hangomban. Aggodalmas érdeklődő kérdésemre megfelelő választ kapok, így időhúzás helyett lekuporodok a sebhez s ugyanúgy elkezdem először körbetisztítani, hogy lássak is valamit. Szép nagy, és jó mély. Igaz, csontig nem hatolt, de így sem lesz kellemes manikűr érzése tőle. Aztán kérdez valamit, amitől félrenyelek hirtelen. Némi nevetve prüszkölés után felegyenesedek s megtörlöm a szám szélét.
- Ez a mondat több ponton is humoros volt. Úgy értem, hogy én. Élek. Itt. Élni
Itt már felkacagok dallamosan, s beletelik jó fél percbe, mire újra beszédképes leszek. Nagy nehezen rendbe szedem magam s vigyorogva tekintek partneremre.
- Én nem élek sehol sem.
Ezt lehet, hogy lebiggyedt ajkakkal kellene mondanom, de nem érzem úgy, hogy ez lenne a helyes. Úgy értem, nem kell a sajnálata. Sem semmi más. Félig élek csak, s mint ilyen, nem tartozom sehova. Sem élők és holtak közt, sem helyileg a nagyvilágban. Bocsánatkérő pillantás, s hajolok vissza a seb fölé. Innen már bármit mond, csak is a procedúra végén fogok rá reagálni s bizony nyelvem hegye a seb egyik végén, teljes mélységig nyúl be.

* Painkiller * ||Remélem tetszik || ©REDIT

it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
▲ Gotham City
foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
karakter arca :
▲ Mila Kunis
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Jó, oké. Bevallom férfiasan nőiesen, hogy fogalmam sincs róla, hogy miért segített be a vámpír nő, és most miért akar még többet segíteni, a sebeimmel, ugyebár. Egyszerűen... nem kapok szikrát. Nem akarok panaszkodni, mert ennyi erővel akár épp úgy meg akarhatna enni, mint a kis pajtása csődtömeg, hovatovább, még segíthetett is volna annak a balta arcú szerencsétlennek.
Azt hiszem, e sorsszerű találkozó után tényleg hinni fogok a girl powerben, és nem csak azt fogom fennhangon emlegetni, hogy bizony, éljen a feminizmus. Eddig ugyanis nemigen voltak nőnemű barátaim, mindig is inkább fiús kislány voltam, és később is jobban kijöttem a férfiakkal. És most nem arra gondolok (elsősorban), hogy jól elcsavarom a fejüket, hogy legyen egy egy-két-többéjszakás kalandom, hanem arra, hogy alapvetően jobban megértetem magamat velük, semmint a nőkkel.
És, íme, itt egy kivétel.
Szavaira sanda vigyorra rándul ajkam szeglete.
- Talán így is van – hanyag eleganciával vonogatom az egyik vállamat. – Meglehet, hogy csak egy karikatúra vagyok – újabb, erőteljesebb vállrándítás. És nem is hazudok olyan nagyot. Elvégre én nem vagyok hős, nem vagyok egy, a tiszteletbeli maskarások közül. És nem vagyok gonosz sem. Nem ártok senkinek sem, amíg nem ártanak nekem. Ugyan tapad vér a kezemhez, de nem vagyok gyilkos. Csak egy mezei, piti kis tolvaj, aki olykor rosszkor van, rossz helyen. Mint, mondjuk, ma éjszaka. Megesik. Ilyen ez a pop szakma, nem igaz? Dehogynem!
- Hát, tényleg nem találkozik az ember lánya úton-útfélen vámpírral – vallom be. – Meg, ha már mérsékelten veszélyeztetettek vagytok, gondolom, kerülitek is a feltűnést – mármint, szerintem ez így logikus. Nekem is talán ezt kellene tennem, elvégre belőlem csak egy van – de ez az egy legalább nyolc élettel rendelkezik.
- De előtte szólj nekem is – már csak azért is, mert tartozom ennyivel a Nőstényördögnek, ha már volt olyan kedves, és megmentett kisegített engem a slamasztikából. Nélküle, egyedül, aligha tudtam volna legyőzni ezt a selejtes példányt. Ha más nem, elmenekülök, de szerintem ezeknek is vannak olyan jó érzékszerveik, hogy megtaláljon, ha meg akar találni. És, természetesen, meg akarna, mert, bár nem hoztam el minden nagyobb, mozdítható értéket a luxuslakásból, azért eléggé lehúztam volna így is. – Ez a minimum, amivel lógok – teszem hozzá, hogy értse, mire gondolok.
Azonban meglepő, és szokatlan módon, jobban örülnék neki, ha a mi kis kalandunk, vagy a mi ismeretségünk nem azzal érne véget, hogy megtanítjuk a sorozatgyártónak, hogy nem illik selejteket alkotni. A macskaösztöneim azt súgják, hogy képesek volnánk együtt dolgozni, legyen szó bármiről; meglehetősen egy hullámhosszon vagyunk.
Igazság szerint, eléggé furcsa érzés, ahogyan a seb, az átlaghoz képest gyorsabban gyógyul; szinte érzem, ahogyan a sejtjeim regenerálódnak, és újra összetapadnak, újabb, és még újabb húsréteget alkotva, egyiket, a másik fölé. Nehéz szavakkal leírni, hogy valójában milyen. Annyi bizonyos, hogy egy külső szemlélőnek eléggé furcsa és groteszk látványt nyújtana a kis magánszámunk, a jelenet, amit a parkban a nagyérdemű elé tárunk. Tárnánk, ha lenne itt valaki. De, szerintem, jobb is így, hogy mindennek senki sem volt szemtanúja.
- Ugyan. Nagylány vagyok – húzom ki magam ültemben -, kibírom – és nem túlzok, nem fogom összepisilni magam a fájdalomtól, vagy kínzottan óbégatni, esetleg sírni, zokogni. Keményebb fából faragtak ennél. Az én esetemben a pussy csak a cattel, egy szót alkotva érvényes rám.
- Hm. Néha nappal is – vigyorgok a nőre. – Egy másik városban én vagyok a tolvajok királynője – kaján mosollyal a képemen kacsintok az azúrszemű nőszemélyre, arra utalva, hogy bizony nem szarral gurigázok.
- Te itt élsz Central Cityben? – dobok vissza egy-, az övéhez hasonló, egyszerű, és éppen csak finoman puhatolózó kérdést.


Words: 572 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
mögötted...
foglalkozás, hobbi :
népirtás
karakter arca :
Megan Fox
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése




Kitty & Zara

Úgy hiszem, a lábam végeredményben meggyőzte a Cicust, hogy kevésbé kell tartani attól, hogy megeszem. Egyébként is, nőkből ritkán eszek, a férfiakat sokkal könnyebb elcsavarni hozzá. A nőkkel… meg csak a baj van. A felvetésére, miszerint mesebeli lény vagyok, hangosan felnevetek. Jó ez igaz, csak azért még is furcsa egy élő szájából hallani. És akkor még meg se mondtam neki, mennyi idős vagyok! Az is megérne egy misét…
- Ami azt illeti, ebben a cicajelmezben te is meséből szalajtottnak tűnsz.
Vigyorgok rá, mert tény, hogy nem egy normális öltözék, bár felettébb aranyos. És veszélyes. Figyelem a bársonytalpút, aki mintha egy rokonlelket talált volna a nőben magának, ki se lehet robbantani az öléből. Mondjuk, az is lehet, hogy a nőt tekinti cicamamának. Ezen mondjuk kicsit kuncogási vágyam lett, de jó kislány leszek és elfojtom. Mármint a kuncogást.
- Azért ez egy elhamarkodott kijelentés. Inkább… mérsékelten veszélyeztetett fajnak számítunk. Már mi, igazi vámpírok. Ahhoz a masszához hasonlító selejtekből van sok… csak nem tudom kinek a szórakozása ez.
Merthogy egy tiszta vámpírnak kell a dolog mögött állnia, hiszen selejt nem tud több selejtet generálni. Ellenben ez számomra, mint majdnem veteránra kissé… rosszul érint. Konkrétan csökken a kajám állománya. ÉS eddig nem láttam jelét, hogy a tag megunta volna a gyártósort.
- Ha rájövök ki ez… levadászom.
Jelentem ki egy sóhaj kíséretében, miközben megtornáztatom az elgémberedett tagjaimat. Az ámuló döbbenetre csak vigyorgok, naná, hogy király. Vámpír vagyok, ez eleve királyság. Akarom mondani, királynőség. Aztán elegendő bátorságot gyűjt össze, noha piros pont, hogy igyekszik leplezni az aggodalmát. Jó 5-8 percig dolgozom a felkarján, mert kevésbé mély a seb, mint a lábán, hamarabb is megvan. Mivel neki nincs öngyógyítő képessége, így csak az én nyálam dolgozik, szóval természetesen több idő is. Meg több nyál és nyalakodás is. A felszisszenésre csak kérdőn pillantok fel, mert hát valljuk be… úgy 70 év alatt annyira meg lehet szokni, hogy a franc se veszi észre, hogy csíp. Ellenben csak akkor szólalok meg, mikor végeztem, ő meg csodálja a művemet.
- Bocs, én már megszoktam. Elfelejtettem, hogy nem fájdalommentes.
Míg ő a kezét nézi, én a combját kezdem felmérni. Hümmögök is, ez legalább negyed óra lesz, ha nem több. Kiegyenesedve szétpillantok, de úgy látszik a kutyát sem érdekli, hogy itt csata volt és kimúlt egy hulladék. Csodás, tetszik ez a város.
- A másik seb több idő lesz… 15-20 perc, vagy több, ha nem bírod a fájdalmat közben.
Mondom neki, mert lehet, hogy akkor biztonságosabb helyre kéne mennünk, ha nem bírja majd ki hangoskodás nélkül. De erről ő tud nyilatkozni, én akár itt is nekiállok, csak nem kéne, hogy közben vegyenek észre minket. Nem túl… egészséges.
- És amúgy te… minden éjjel ezt csinálod?
Azt észrevettem, hogy nem egy hősködős típus. Elnézve a táskáját, inkább tolvajféle, de nem a piti fajtából. Bár így meg nem értem a jelmezt és a nem emberi kisugárzást. Inkább erre kérdeznénk rá de… kezdetnek megteszi a szakmai ártalomra rákérdezni.

* Paradise * ||Remélem tetszik || ©REDIT

it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
▲ Gotham City
foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
karakter arca :
▲ Mila Kunis
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Míg egyik kezemmel a hasonszőrű macskát simogatom, aki az ölembe fészkelt, és nem úgy tűnik, hogy magamra akar hagyni, addig másik kezemmel leveszem a hátamról a táskát, ami némi pénzt rejteget bendőjében, éppen csak pár köteget. Magam mellé dobom a park poros járdaköveire az amúgy könnyű batyut. Sajnálatos módon nem sikerült mindent elhozni, hiszen megzavart-, hovatovább megtámadt ez a faszarcú, aki nem is olyan régen lehelte bugyogta ki a lelkét. Csalódott is lehetnék, vagy mérges, amiért ez az akció így sült el, de végül is, hé! A tag halott, a luxus lakása tehát gazdátlanul árválkodik a belvárosban. Őrizetlenül. Immár lakatlanul. Pedig annyi szép, drága és értékes holmi volt ott...! Vétek volna hagyni, hogy valaki más-, esetleg a rendőrség találjon rá a lakásra, és elorozzák a holmikat. Most már nemigen akadályozhat meg senki sem abban, hogy visszamenjek, és tényleg, rohadtul kirámoljam az egészet. Ugye-ugye?
Másfelől pedig itt van ez a fiatalnak látszó nőszemély, aki megmentett besegített nekem, hogy eltakarítsam a mocskot.
- Tudod... az ember lánya azt gondolná, hogy az egész vámpír story marhaság – világítok rá a tényre, miszerint az azúrszemű nem mindennapi jelenség, nem hétköznapi, vagy szokványos életforma. Izé. Létforma. Vagy legalábbis valami olyasmi. Jó, oké, elismerem, a legtöbb szuperhős maskarába bújt tag is lehetne kitaláció, koholmány vagy, esetleg, városi legenda. Sőt! Én is lehetnék csupán egy fikció, egy névtelen, arctalan éji árny.
- Hm, értem – hümmögök az új információk hallatán. – Szóval, nyilvánvalóan sokan vagytokilyeneket akarok mondani, de ajkamat megnyalva, meggondolva magamat, más szót használok: - vámpírok – furcsa kimondani. Nem hihetetlen, mert, hát itt áll ül egy, velem szemben, teljes életnagyságban.
- Világos – bár az információ áradatot még körülbelül fél percig emésztem, de igazából nem fogok fent akadni a tényen, miszerint vámpírok igenis léteznek. Láttam már pár más, furcsa, vagy idegen teremtményt, ahhoz, hogy ezen az aprócska tényen ne lepődjek meg.
Egy csomó minden érdekel, és rohadtul kíváncsi vagyok még másra is, de esélyem sincs feltenni őket. Úgy vélem, unja a beszélgetőpartnerem a kérdezősködésemet, habár tartok tőle, hogy nem lesz rá máskor esélyem. Eléggé kicsi ez a világ, amit mi sem bizonyít ékesebben, semmint, hogy összefutottunk, és mindenféle ellenérv mellett is összefogtunk, de eléggé nagy ahhoz, hogy soha többé ne találkozzunk. Különben is, én hamarosan visszatérek Gothambe.
Szemérmetlenül és nyugodtan, ámbár összevont szemöldökkel nézem végig, ahogyan a nő a sebeit nyalogatja – szó szerint. Aztán izgatottságtól ragyogó tekintettel figyelem, ahogyan begyógyul a mély, vérző heg.
- Na, jó, ez azért eléggé király – pillogok felváltva a makulátlan bőrére, majd bele az azúr színű lélektükrökbe. Aztán felé is nyújtom a karomat, miközben úgy csinálok, mintha egy kicsit sem bizonytalanodtam volna el. Nem volna szabad megbíznom benne, de valamiért megteszem. Aztán legfeljebb megütöm a bokámat, és jól pofára esek. A karmaim ezüstből vannak – legalábbis, ezzel nyugtatom magamat.
Nyelve hegyével csiklandozza a bőrömet, el kell fojtanom egy kitörni készülő, gyermeki kacajt. Komolyság, Sel. Komolyság, és önfegyelem – az ajkamba harapok. Amikor konkrétan a seben kezd el dolgozni, nos, az nem kellemes, fel is szisszenek. Lehet, hogy ő immunis rá, vagy egyáltalán nem érzett semmit a procedúra alatt, de engem éget. A nyílt seb fájdalmasan, zsibbasztón húzódik össze; legalábbis olyan érzés, mintha ez történne. Csak percek múlva halványul el a kellemetlen, furcsa érzés, aztán pedig újabb pár perc elteltével elhajol a nő a karomtól.
Szemügyre veszem az utcai lámpák gyér fényében tompán villanó heget. Végighúzom rajta bőrkesztyűbe bújtatott ujjamat.
- Hah! Még szép! Igazán... szép munka – már, amennyire egy heg szép lehet. – Köszönöm – dorombolom vigyorogva.


Words: 569 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
mögötted...
foglalkozás, hobbi :
népirtás
karakter arca :
Megan Fox
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése




Kitty & Zara

Elég kalandosra sikerült ez a mai este, de végtére is… túléltem, és szereztem egy adóst is, ha kerestem volna se találtam volna jobbat mára. Az élet mindig tesz róla, hogy ne unatkozzam, ezt az egyet már megtanultam tőle. Aztán arra a kérdésáradatra meg csak pislogni tudok, amit produkál felém hirtelen a cicalány. Nem is tudom… Mondjuk, az ezüstös mókát így is látta, lehet mindegy is, hogy tudja-e a többit vagy sem. Még az is lehet hogy össze…barátkoznánk? Te jó ég… azt se tudom mit kell azzal csinálni. Itt egy kicsit megszeppenek, de aztán megrázom a buksimat s unottan nyújtózkodok, míg a friss bőröm színe hasonlatos nem lesz a körülötte lévőével.
  - Nos az tény, hogy ami azokban van, javarészt marhaság.
Főleg, hogy senkiből nem lesz vámpír csak azért, mert ettek belőle. Ez világméretű hülyeség. Mert akkor mostanra már a fél világ az lenne. Az pedig nem túl egészséges. Se a vámpíroknak, se a kajáknak. A fokhagymánál már nevetek.
- Pont annyira amennyire büdös. Élesebbek az érzékeink, ezért a szagok is sokkal intenzívebbek. Egyszerűen csak… NAGYON büdös. Ennyi. Mondjuk volt olyan elvetemült, aki azt ette mindenhez… szerencsére nem nagyon járt társaságba.
Mondom nevetve, mert akkor tutira nagy ívben kerülte volna mindenki. Mondjuk így sem bővelkedett látogatókban. Meg egyébként se.  
- Feszület? Ugyan, csak ha színtiszta ezüstből van. Meg néhány nagyhatalmú kegytárgy, ami még aggasztó, de szerencsére nincs túl sok belőlük.
Legyintek egyet, mert öröm az ürömben, hogy kevesebb jó ember élt eddig az évezredek során, mint amennyi rossz, így kevesebb tárgy gyűjtött magába számomra veszélyes energiákat.
- A templom csak egy épület… nincs benne semmi különleges. Ugyanolyan, mint egy mezei ház. Hmm... a napfényre meg allergiás vagyok.
Vonom meg a vállam, hiszen hacsak nem az egész ezüstből van, amire nulla az esély, akkor nem érdekel egy vámpírt se, hogy mi az épület funkciója. Ezzel le is zártam a dolgot, az átlagra válaszoltam, felfelé meg ne érdeklődjön tovább. A térdem immáron olyan, mintha sosem sérült volna meg, úgy látszik ez elég motiváció a cicusnak, hogy fejest ugorjon a veszélyesbe. Noha, én idősebb vagyok, mint az a pancser, így nekem van egy titkos fegyverem. Úgy hívják önuralom. Cicus közelebb is húzódik, elnézem a sebeit, van egy nagy a karján meg az egyik combján, ami S.O.S kezelést igényel, a többi meg majd begyógyul pár nap alatt. Rendes leszek és a karjával kezdek, hogy legyen ideje megszokni az érzést, mire a másik területre tévedek. Ugyan fellelhető némi pirosas fény a szememben, de még mindig ugyanolyan színű, mint a visszaváltozás óta. Fehér ujjaimmal megfogom a kezét s először is szemrevételezem. Nem semmi, amit bekapott. Tutira dolgozik még benne az adrenalin, hogy még nem ordít fájdalmában. És aztán mi lesz? Először is körbenyalogatva a sebkörnyékét, letisztogatom, hogy lássam is hol vannak a határok. Aztán a keskenyebb végénél elkezdem nyaldosni, millimétereket haladva csak előre, időt hagyva a nyálamnak a szövetek összehúzására. Nyilván minél mélyebb a seb, annál többet kell szöszölnöm vele, hiszen belülről halad kifelé a gyógyulás. ez a kisebbik seb, szóval bő 10 percig fogom csiklandozni a nyelvemmel. Aztán, mikor elhajolok, már csak egy fényes kis fehér csík maradt.
- Na, megteszi?

* Storm the sorrow * ||Remélem tetszik || ©REDIT

it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
▲ Gotham City
foglalkozás, hobbi :
▲ Feline Fatale - burglar, thief
karakter arca :
▲ Mila Kunis
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



Zara & Kitty



We never shoot to stun, we're kings of the killing.



Egy röpke szívdobbanás erejéig eljátszadozom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha...?
Ha, mondjuk, nem is tudom... még jobban felbőszítem a morcos cimboránkat. Minden bizonnyal itt, helyben, a park kellős közepén, a természet zord lágy ölén, a csillagok-, és a Hold fénye által megvilágítva, ROMANTIKUSAN szétkap. Nem feltétlenül nemes egyszerűséggel, mert nem adom könnyen a bőrömet, de nem ám. A-a. Engem nem olyan fából faragtak. Megtanultam túlélni, volt rá elég időm, és lehetőségem elsajátítani a módszert. Habár az egyik alapvető feltétele – húzd meg magad – soha nem volt az erősségem. Nem mindig voltam ilyen harsány, és ilyen felszabadult, önfeledt nő. Volt időszak az életemben, amikor inkább meghúztam magamat valahol, csendben, és úgy tettem, mintha nem is léteznék. Na, hát ennek az időszaknak vége, már régen leáldozott. Ha nem is öltöm fel a fekete, bőrszerkómat, akkor sem viselkedek úgy, mint egykoron. Még, mielőtt meghaltam volna.
A képmutatás, az álca felöltése más lapra tartozik. Hiszen nyilvánvaló, hogy nem fogok háztetőkről ugrálni, akrobatikus mozdulatokkal ötvözve a mutatványt, vagy ráfújni-, esetlegesen megkarmolni valakit, aki nem szimpatikus nekem. Are you fuckin’ kiddin’ me?
A másik lehetőség az, amit az ember lánya nem szívesen választ, de végül is, szégyen a futás, de hasznos.
Jobbra biccentett fejjel figyelem, ahogyan a meglopottam, a támadóm szépen elfoszlik, eloszlik, nem marad belőle egyéb, csak csont és húsmassza. Egészen érdekesen fest. Mintha csak a olvadozna a hölgyek alkotta gyűrűben. Persze... tudom, hogy lenyűgöző bestiák vagyunk, na, de ennyire? Haha.
Aztán egészen másfelé terelődik figyelmem. Az ismeretlen ismerős Nőstényördög metamorfóziást kísérem figyelemmel. Nézem, ahogyan vonásai ellágyulnak, ahogyan agyarai visszahúzódnak, karmai dettó. Hirtelen azt sem tudom, hova kapjam a tekintetemet, ide-oda, fel-le cikázik pillantásom, és iszom az immár azúrszemű nő látványát. Amúgy sem volt bányarém jellegű teremtés, de azért így klasszisokkal, fényévekkel szebb; jobb is, ha ennyiben maradunk. Ámbár, annak ellenére, hogy sokkal emberibbnek néz ki, még így is van benne valamiféle túlvilági szépség, ami csak úgy vonzza a tekintetét – a férfiakét biztosan, aztán, ki tudja, milyen hatással van a nőkre.
Alázatosan simogatom közben a macskát, mintha valamiféle úri kékvérű volna, karmokban végződő ujjaimat rám nem jellemző módon, puhán, óvatosan fúrom a bundájába, hagyom, hogy arcom szabadon hagyott felületéhez dörgölőzzön, tenyerembe simuljon, apró mancsaival a combjaimat tapossa. Hevesen dobbanó szívem lassan visszaáll e kellemes műveletsor közepette egy valamivel normálisabb ütemre. Dorombolására dorombolással válaszolok, és most én simítom arcomat a fejének.
Kérdésemre kurtán felel, de még várok némi magyarázatot, kérdőn felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, és türelmesen hallgatok purrogok.
Válaszára halk, hm hangot hallatok, mely halk nevetéssel vegyül.
- Azt gondoltam, hogy vámpírok csak a rémtörténetek jellegzetes, elcsépelt és népszerű bestiái – vallom be a nőnek. – Nos, olybá tűnik, hogy tévedtem – vonom le a nyilvánvaló konklúziót. – Ne vedd tolakodásnak, de tényleg nem pálya a fokhagyma? Meg a templomba való belépés, a feszület, a napfény és társaik...? – tényleg nagyon, NAGYON kíváncsi vagyok, így lehet az, hogy ragyogó macskaszemeimmel nézek a fiatal nőre. Aztán, ha igaz, amit mond, lehet, hogy a nagyanyám is lehetne... sőt!
- Ow – nézek a friss, vérző sebekre, és most, hogy szóba kerültek, jobban fájnak, mint eddig. Nem tudom, mit magyarázhatnék be az orvosoknak, abban az esetben, ha kórházba mennék. Mi történt? Ja, csak kiraboltam egy eddig kitalált teremtménynek hitt férfit, akinek ez nem tetszett, és szét akart tépni! (Itt még legyintenék is egyet, csak a teátrális fellépés kedvéért.) Vagy: heccből bemásztam egy nagymacska ketrecébe. VAGY. Elloptam egy tigrist. Hah! El kellene lopnom egy tigrist... a holnapi nap tökéletes lesz erre a mutatványra.
A fantáziálásomból a lány mozdulata rángat vissza az itt és mostba, és árgus szemekkel, hitetlenül, összevont szemöldökkel figyelem, hogy mégis mi a szent szart csinál. Értetlenül pillogok rá, még a számat is elhúzom, az orromat pedig fel.
- Nem vagyok sem ijedős, sem prűd! – szegem fel a fejem, hangom kissé éles, de ajkam szegletében mégis groteszk kis mosoly játszadozik. Volt már részem némi furcsaságban, és elrettentőnek ható kalandban, de még semmi sem tántorított el attól, hogy élvezzem az életet. Nem mondom, hogy a sebeim más általi nyalogatása, és elviekben való gyógyulása a bakancs listámon szerepelt volna valaha, de most fejben felvésem a papírra. És, hát itt a kecsegtető alkalom, hogy azonnal ki is húzzam. Ja, hát, ja. Az én bakancs listámnak soha nem lesz vége, amíg élek, új dolgok kerülnek fel rá, sokszor random időpontokban, váratlanul.
- Még meg is köszönném, ha megtennéd – haloványan elmosolyodok, és. És. És közelebb húzódok a vérszívóhoz. Igazság szerint egy egészen picikét későn gondoltam bele, hogy amúgy teljesen váratlanul bekattanhat, és belőle is kihozhatja az állatot a vér. Az én vérem.
Hjaj.
Elvégre egyszer élünk, nem igaz? De akkor nagyon, ugye? Bizony, bizony; éppen ezért már nem visszakozom.


Words: 762 ▲ Music: Monsters ▲ Notes: We're out for blood, we'll take them one by one.
Sponsored content
it's where my demons hide

heroes vs villains


2 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3  Next
Similar topics
-
» Central City Utcái
» Central Park, Manhattan
» Hullócsillag Park
» -= Park =-
» Karakter bazár - Játékosok keresik

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Városaink :: Central City :: Belváros-
Ugrás: