villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs
üdv itt
kedves vándor lélek
Ebben a pillanatban egy olyan szerepjátékos felületre léptél, mely kimondottan a DC univerzummal és annak karaktereivel foglalkozik.  Az elmúlt évek folyamán nem csak, hogy a képregények szerelmeseivel ismertették és szerettették meg az újabbnál újabb szuperhősöket, avagy azok gonosztevőit, hanem egyenest elhozták mindannyiunkhoz az otthonunkba azzal, hogy a képernyőre vetítették az adaptációikat. oldalunk alapjául veszi a flash, arrow, supergirl és a legends of tomorrow sorozatokat, amelyek mondhatni egymásból virágoztak ki, hiszen a kezdetekkor még számunkra is csak az első kettő jelentette az alapforrást. emellett a filmes világot is igyekszünk a sorozattal összeolvasztani még akkor is, ha jelen álláspont szerint két különböző univerzumban helyezkednek el. akkor se félj, ha a képregény vonalát követnéd szívesebben, hiszen mindenre megadatik a lehetőség, ha egyszer csatlakozol a családias kis csapatunkhoz. multiuniverzumunk rengeteg dolog megvalósítására kínál számodra lehetőséget, akár más sorozatokból merített ötletmorzsa is megvalósítható ezáltal. ám, ha átlagos emberi életbe bújnál ki nagy rajongással és odaadással követi a városok szuperhőseit vagy akár gonoszait, akkor bizony itt a helyed! csatlakozz hozzánk egy képregénybeli szereplővel, valakinek a hőn áhítatot keresettjével, vagy esetleg egy teljesen saját karakterrel. egy biztos, mi várunk rád!
OLDAL ALAPÍTÁSA:
2015. MÁRCIUS 01.
jelentkezz be
a karatkered már hiányol
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
❖ Elfelejtettem a jelszavam!
üzenj bátran
ígérjük nem falunk fel
erre járunk
ki van itt?
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot

Leonard Snart

A legtöbb felhasználó (72 fő) Vas. Ápr. 30, 2017 9:05 pm-kor volt itt.
új üzenetek
irományaink gyűjteménye
Pandora Morrigan
Pandora Morrigan
pötyögte
Today at 12:28 am
Bruce Wayne
Bruce Wayne
pötyögte
Today at 12:07 am
Kara Danvers
Caitlin Snow
pötyögte
Yesterday at 11:07 pm
Hírek, bejelentések
Admin
pötyögte
Yesterday at 10:11 pm
Rangok
Admin
pötyögte
Yesterday at 9:52 pm
Saját hirdetés
Admin
pötyögte
Yesterday at 9:50 pm
Amazonok
Admin
pötyögte
Yesterday at 9:49 pm
Csoportleírások
Admin
pötyögte
Yesterday at 9:48 pm
Világleírás
Admin
pötyögte
Yesterday at 9:46 pm
az oscaraink
legjobbaklegjobbjai
• A nyár nõi canon karaktere •
black siren
laurel lance

• A nyár férfi canon karaktere •
leonard snart
captain cold

• A nyár nõi saját karakterei •
heily rosalie foster
little kryptonian

• A nyár férfi saját karaktere •
sean weston
the experimenter

• A nyár elõtörténete •
claire adams
big sister

• A nyár keresett karaktere •
astrid faye rhodes
broken one

• A nyár párja •
sean weston
gwen summers

Share|
The Adventures of Batman & ̶R̶o̶b̶i̶n̶ Harley
eme téma címe
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Ahogy szóra nyitja a száját, már előre érzem, hogy hibát követtem el. Kétségtelen, hogy Falcone mindkettőnket szívesen látna holtan, de Harley volt az, aki megtámadta az érdekeltségét. Az is igaz, hogy egyikünk szavára sem adhat valami sokat, ez pedig további gondokat vethet fel. Valamit azonban muszáj tenni annak érdekében, hogy ne váljanak háborús övezetté az utcák. Jobban örültem volna, ha máshogy alakulnak a dolgok, de számíthattam volna arra, hogy esély sem lesz a terv megvalósulására. Abban a pillanatban eldőlt ez, mikor Harley belépett az ajtón.
Falcone egy pillanatra rám nézett, mikor szóba került a pénz, és, hogy az nálam van. Most már minden bizonnyal a rendőrségnél. Nem tudom, hogy Gordon felakarja-e használni, vagy sem. Biztosan vannak beépített rendőrök Falcone szervezetében, az ő munkájuk egyszerűbb lenne, ha az a pénz visszakerülne, de kérdéseket vetne fel. Ebben a helyzetben nem biztos, hogy van jó döntés. Meg kell tanulni a kevésbé rosszat választani, mindegy milyen rossz szájízzel.
Halkan felsóhajtok, ahogy megemlíti, hogy elszakadt Joker-től. Ezt okosabb dolog lett volna magában tartani. Az egyetlen dolog, ami miatt Falcone nem ereszt belé golyót, az Joker. így azonban nem biztos, hogy van olyan logikus észérv, ami visszatartja attól, hogy miért is ne gyakoroljon célba lövést rajta.
Megtörténik, amire gondolok, előkerül a fegyver, amivel Falcone egyenesen a bohócra céloz. Készen állok arra, hogy elkapjam Falcone karját, amennyiben szükséges. Valószínűleg kénytelen leszek cselekedni, mert Harley csak ronthat a helyzetén. Ez meg is történik, ahogy kinyitja a száját és a fegyver csöve immár nem rá szegeződik, hanem a fejének nyomódik. Így pedig szinte esélyem sincs, hogy elhúzzam azt onnan, mielőtt Falcone lőhetne. Amíg az ujja a ravaszon nyugszik, nincsen. Ha lankadna valamiképp a figyelme … így azonban nem tehetek mást, mint szem-és fültanúja vagyok annak, ahogy bíztatja az előtte állót. Legnagyobb meglepetésemre azonban Falcone nem húzza meg a ravaszt. Talán mérlegeli a helyzetet, talán azon gondolkodik többet érhet neki a nő élve, mint holtan. Hisz, ha épp nincs is Joker-rel, az nem jelenti, hogy ne használhatná fel cserealapként vele szemben. Akárhogy is, végül lankad a figyelme, a következő pillanatokban pedig villámgyorsan játszódnak le a dolgok. Ahogy a félrerántott pisztolyból kilőtt golyó az egyik testőrt választja, majd a hátra tántorodó Falcone. Az eddig rám szegezett fegyver csak azért  nem sült még el, mert ilyen hirtelen történt minden. Kihasználva ezt, megragadtam a férfi csuklóját, és csavartam rajta egyet. A fegyvert elejtette, majd felkiáltott, ahogy eltörtek a csontjai. Taszítottam rajta egyet a többi fegyveres felé, így nyerve elég időt, hogy az asztal fedezékébe jussak.
Dühösen pillantok Harley-ra, mikor meglátom terjedi a már ismerős gázt. Az övemhez nyúltam, majd az arcomra illesztettem a légzőkészüléket. Ismerve ennek a gáznak a hatékonyságát, gyorsnak kell lennem. Kivárom azt a néhány pillanatot, mikor újra kell tölteniük, és ekkor ugrok elő a fedezékemből. Félreütöm az elém kerülő férfi fegyverét, majd a torkánál megragadva taszítom az ajtó felé. A szobát megtöltő gáz elől közben a folyosóra menekült a maradék testőr. Megragadtam az asztal mögött lévő Harley-t és nem éppen finomkodva tessékeltem dobtam ki az ajtón. Mikor kiléptem a levegőt kapkodó fegyveresek tettek egy szegényes próbálkozást, hogy lelőjenek, de nemes egyszerűséggel ütöttem ki a kezükből a fegyvert, majd őket le a lépcsőn. – Falcone… -  morogtam, ahogy körül néztem. Elfuthatott, ahogy gázosabb lett a helyzet. – Ezért még számolunk! – pillantottam Harley-ra, aki, ha menekülni is próbált volna, nem engedtem neki. Megragadtam és a hátsó kijárat felé indultam meg vele. Odalent legalább egy tucat fegyveres várhat ránk. A hátsó kijáraton még kijuthatunk, mielőtt jelentős túlerővel találnánk magunkat ott szemben. Közben mögöttünk ideges kiáltások hangzanak fel. Aktiválom az övemen lévő detonátort, mire felrobbannak a korábban telepített robbanószerkezetek, elérve, hogy beomoljon a folyosó mögöttünk, elzárva az utat, hogy ne követhessenek minket.
Elérünk a lépcsőhöz, ami a hátsókijárat felé visz, de már későn. Rohanó léptekkel közelítenek Falcone emberei felénk. Kipillantok a mellettünk lévő ablakon. A szeméttároló néhány méterre van csak az ablaktól. A könyökömmel betörtem az üveget, majd Harley-ra néztem.
-Ugorj! – ha magától nem akart, segítettem neki. Utána vetettem csak ki magam én is, hogy aztán jó néhány méter zuhanás után a szemét között kössek ki.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Huuuuh? Mintha B-man egy egészen kicsit mérges lenne rám, amiért elszúrtam a… közös belépőnket. De hát nem ez volt a terv? Magamra vontam a figyelmet, kétségkívül. Ha-ha. Az, hogy ő ez idő alatt nem tett semmi hasznosat, nem az én hibám! Lusta, lusta bőregér…! Nem könnyű az ilyen igazságosztókkal együtt dolgozni. Nem lehet megölni senkit. Nem lehet mókázni. Nem lehet nevetgélni. Sőt, még beszélni sem nagyon enged… Ah, micsoda mókagyilkos! Kinyírja itt a bulit, na meg a hangulatot, és akkor még én vagyok az ŐŐŐRÜLT! Hah. Ha-ha.
Miután sikeresen eltulajdonítják tőlem az összes játékszeremet – leszámítva azt a néhány kést, amit nagyon-nagyon-nagyon illetlen helyeken helyeztem el, hiszen ott úgysem keresné senki, legalábbis aki még élni akar, ha-ha –, a bőregér beszélni hagy. Mily’ kedves, mily’ nagylelkű! Ilyenkor bezzeg akarja, hogy beszéljek!
- Oh, Bats, te aztán igazán nagy segítség vagy…! – Felmerül a tébolyult elmémben egy olyasfajta őrült kérdés, hogy tulajdonképpen miért is van itt? Azt hittem, segíteni jött, erre… itt vagyunk mindketten nyakig a pácban. HAHAHHA! Hát ez oltári jóóó! Nem, nem igazán. Ha-ha.
- Szóóóval… az egész történet ott kezdődik, hogy… hol is? – forgatom meg a szemeimet módfelett átszellemülten. Össze vagyok zavarodva. Hol kezdődik a történetem? Hol kezdődik az eleje? És hol kezdődik a vége? Egyáltalán véget ér valaha is ez a végeláthatatlannak tűnő bohóc-rapszódia? (…) – Ja, igen. Az egész olyan nyolc-kilenc éve kezdődött, az Arkham elmegyógyintézetben. Akkoriban még Dr. Harleen Quinzelként ismerhettek, és…
-  A lényeget! – vág a szavamba Falcone, a hangja sürgető, feszült, némileg ideges. – Nem érdekel a maszlag az előéletéről, Miss Quinn, azt mondja meg, hogy miért támadt rá az embereimre, és lopta el a pénzemet?
- Én… én… nem is akartam igazából. Csak megtettem, mert megkértek rá… szórakozásból? – A válaszom azonban szemmel láthatólag nem igen tetszik neki. Közelebb lép hozzám. Nagyon közel. – … az egész egy kislánnyal kezdődött. – kezdek bele újra a mesémbe, ami ezúttal esküszöm, hogy nem rólam szól. Egy kislányról szól. Aki megvakult. Miattam. – És ezzel a kislánnyal való találkozás döbbentett rá arra, hogy hova vagyok való. Biztos hallotta a hírét, hogy magamtól vonultam vissza a diliházba, önszántamból. És kényszerrel hoztak ki onnan. A bábmester műve volt, ő kért fel arra, hogy lopjam el neki a pénzt, amit aztán nem teljesítettem. Így jött ő a képbe. – mutatok a mellettem feszengő bőregérre. – Nála van a pénz, egyébként. – Ha-ha. – Tehát Mistah’ J-nek ehhez semmi, de semmi köze nincsen az égvilágon! SEMMI! SEMMI!!! Még csak nem is tudja, hogy itt vagyok… – Bizonyára, ha tudná, akkor megölne. Elvégre nézzük csak a tényeket! A legádázabb főellenségének a segítségét kértem. Beleköptem az egyik legfontosabb üzlettársának a levesébe. Egy másik rosszfiúval szövetkeztem. És egyre csak nő és nő az a bűnlajstrom. Csúnya, rossz Harley… – Tudja, az a helyzet, hogy… Puddin’ és én már nem vagyunk együtt – sóhajtok fel keserűen, miközben az ajkam szegletébe egy boldogtalan, bánatos mosoly feszül. – Én meg miért akartam volna magamtól eljönni a gyogyósházból, hiszen vaníliapuding lett volna vacsorára?! – tárom szét a karjaimat ártatlanul, mintha ez mindent megmagyarázna.
- Sosem volt könnyű veletek, bohócokkal. Elég bosszúságot okoztál már nekem önmagadban véve is, Harley Quinn, de ez az utóbbi… Nos, mondjuk úgy, hogy már csak hab volt a tortán. Ideje ennek most már véget vetni. Legyen egy bohóccal kevesebb! – Ekkor előránt egy kilenc mm-est a pisztolytáskájából, hogy aztán rám szegezze. Oh-uh! – Tudsz mondani egy jó indokot, amiért érdemes lenne megkímélnem az életed? Amennyiben Joker úgyis elhagyott, akkor nem hiszem, hogy túlzottan bánná, ha megszabadítanám a zavaró emlékedet tőle. A világnak is csak jót tennék ezzel… – feszül rá az ujja a ravaszra. Engem pedig hirtelen elfog a pánik és a kétségbeesés elegye. Ugye megérte, Harley? Nem izgat, hogy mindjárt le fog lőni; elvégre az őrültek nem félnek a haláltól, ha-ha. Ellenben szorongok, mi több (!), valósággal rettegek attól, hogy igaza van. Kinek fogok hiányozni? Mi értelme volt a létemnek? Nem egyéb, mint egy vicc! Most meg majd a halálom is csak egy vicc lesz. Ha-ha. Az udvari bolondoknak méltatlan élet és méltatlan halál jár. Ah, kit érdekel…!
Tébolyult szikra csillan meg a lélektükreimben, ahogy a kétségbeesés és pánik kaotikus masszája egyszer csak bestiális vigyorrá korcsosul az arcomon. Gyerünk, szörnyeteg, azt hittem, hogy te akarsz velem játszani! Hát válaszold meg a kérdést: ki az a Harley Quinn?
- Talán igaza van… Talán az lenne az egyetlen jótett a szánalmas kis életében, hogy megszabadítja a világot TŐLEM. Gyerünk, tegye csak boldoggá a bőregeret! És tegye boldoggá Mistah’ J-t! Úúúúgyis olyan nagyooon neveletlen és semmirekellő bohóclány vagyok, látja? – Szavaimat pedig tettekkel támasztom alá, s megnyalintom az arcom előtt lóbálódzó pisztoly csövét. HAHAHA! Aztán felröhögök. Élesen. Fájdalmasan. – Ide lőj, bébi, a két szemem közé! – Aberrált, kéjes mosollyal incselkedek vele, miközben az elmémben akaratlanul is lejátszódik egy fájdalmas emlékkép. A történet ugyanaz, csak a szereplők változtak időközben. (…) Kezemmel megragadom, majd készségesen a homlokomhoz szegezem a pisztolyt, közvetlenül a bőröm felszínére, hogy minél könnyebb dolga legyen, amikor lelő. Hahahah! Elég őrült, mi?
- Gyerünk, tedd meg! Tedd meg! Tedd meg! Tedd meg! – mantrázom levakarhatatlan, torz vigyorral és beteges, mániákus nevetéssel. Ooops, valaki elfelejtette bevenni a gyógyszereit, haha! Csak nem te voltál az, Bats? HaHAhaa!
Ám mielőtt még bármit is tenne, elunom magamat – hát ilyen sokáig tart elvenni egy életet? Nekem egy másodperc alatt is menne, haa! Légy jó kislány, Harley, megígérted… Persze, megígértem. Csak milyen kár, hogy már nem emlékszem rá! Ha-ha. A gondolatok összefolynak. A nevetésem már csak egy visszhangzó orgánum. Megfagy a világ körülöttem. Kívülről látom magamat. A testemet. A vigyort az arcomon. És az elkövetkezendő mozdulatsoromat is…
- EEEEwhh… lejárt az idő! – rántom félre Falcone kezét az arcomból, mire a pisztoly elsül. A mögöttem lévő fazon pedig holtan esik össze. – Pussy! – S ezzel belefejelek a maffiavezér arcába. Szeretettel. Felszakad a szám és a homlokom, bevérzik az orrom, de megéri – a következő pillanatban már az asztal mögött találom magam, fedezékben, kezemben a gumikacsámmal. Hápháp. Hahhaaha!
Persze ez csak egy vicc. Itt minden csupán egy vicc.
Megnyomkodom a gumikacsát, majd eléjük dobom, és végre valahára elszabadul a káosz. Ugyanis a játékszer valójában Mistah’ J féle nevetőgázzal van megtöltve. Brühühüh! Ooooh, de sajnálom! Hah, még mit nem! Jóízűen nevetgélek az asztal mögött, mint aki jól végezte dolgát. Remélem, hogy a bőregér is kapott belőle!


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Felsóhajtok, mikor saját magával kezd el beszélgetni, de nem mondok semmit. Felesleges. Nem vagyok orvos, de kétlem, hogy a jelen állapotán bármivel is ronthatnék. Régebben reméltem, hogy … megmenthető még. Adtam neki esélyt, hogy visszalépjen. Nem tette meg, én pedig veszteséget szenvedtem emiatt. Nem fognak többen emiatt szenvedni.
-Maradj csendben. Azzal segítenél.– hangzott el a nem túl barátságos válaszom. A barátságos jelzőt egyébként sem használták rám soha, vele pedig… nos, mondhatni meg van a múltunk, hogy ez ne is változzon. Egyesek szerint az őrülteket nem lehet okolni, elvégre, betegek. Én másként látom. Elég őrülttel volt már dolgom. Nem betegek. Egyszerűen csak szeretik ezt. A káoszt, fájdalmat okozni. A válaszát hallva némaságba burkolóztam, ahogy elhúztam a szám. Talán meg kéne lepődnöm, de… nem igazán tudok. Akárhogy is, könnyen meglehet, hogy legközelebb a csomagtartóba zárom, ha már egyébként is ennyire … boldog emlékeket ébreszt ez benne.
-Egyikünk sem járna azzal jól. – így is többet vagyok vele kettesben, mint szeretném. Arról nem is beszélve, hogy legszívesebben most azonnal visszavinném az Arkham-ba. Azonban szükségem van rá. A Bábmester terve miatt Falcone könnyen vérrel festheti ki Gothami utcáit, ha nem akadályozom meg. Ehhez pedig szükségem van rá. De így sem biztos, hogy sikerülni fog mindez. Elvégre… nem éppen Harley Queen a világ megbízhatóbb embere.
Néhány pillanatig még nézem az ajtót, ami mögött eltűnt, csak utána indulok meg a hátsó kijárat felé. Rossz előérzetem van. Nem a hely miatt, nem is a vendégek miatt. Az érzés kiváltója az a személy, akit én küldtem oda be. Talán nem olyan meglepő, de egy kicsit sem bízok benne. Sok mindent láttam már tőle.
Könnyedén jutok be. Mindössze egyetlen ember figyeli a hátsóbejáratot, ő azonban az este további részét egy kórházban fogja tölteni, már amennyiben rátalálnak a sikátorban. Óvatosan haladok, kerülve a feltűnést. A szűk folyosók és az ellenség számbeli fölénye katasztrófához vezetne, amennyiben tűzharc alakulna ki. A tervem azonban felborul abban a pillanatban, mikor lentről meghallom egy eldördülő pisztoly hangját. Nem tudom ugyan kié, de fogadni mernék, hogy a bohóc lőtt először. Szükségem lesz egy mentőövre. A falakra felszerelek néhány tapadókorongot, amiket a megfelelő gomb megnyomásával távolról is tudok aktiválni. Arra az esetre, ha a helyzet …ennél is rosszabbra fordulna.
-Falcone élve akar majd. – szólaltam meg, mikor megpillantottam három fegyverest az emeletre érkezni. A kezeimet eltartottam a testemtől, jelezve, hogy nem próbálkozom semmivel. Éreztem, hogy mennyire megakarják húzni a ravaszt, de végül csak intettek, hogy forduljak meg. A fegyvert végig a tarkómnak nyomva lökdöstek be egy irodába. Ez lehet Falcone szobája.
-Az utóbbi…   morgom Harley-nak, mikor megérkezik. Az őrök továbbra is fegyvert szegeznek rám, miközben motozzák. Közben az egyik fegyveres előre lép és int, hogy én következzem. – Felejtsd el. – szögezem le egyből. A pisztolycsövét a homlokomhoz nyomja válaszul. Nem mozdulok, eszem ágában sincsen átadni semmit. Fegyver egyébként sincsen nálam. Legalábbis … olyan nincs, amilyen náluk van.
-Rendben, hagyja! – intette végül nyugalomra az emberét Falcone, ahogy előrébb lépett. – Nem számítottam a társaságukra. Az urak szívesen használják majd a fegyverüket, amennyiben próbálkoznának valamivel. – a fegyveresekre siklott a tekintetem, akik csak vigyorogva néztek minket. Kétségkívül igaz, jobb a fegyver azon oldalán állni. – Tehát, minek köszönhetem a látogatásukat? – tért a lényegre Falcone.
- Mondd el. – Harley-nak szántam a szavaim, de a tekintetemmel nem eresztettem a fegyvereseket. Falcone nem ostoba. Nem fogja lelövetni Harley-t és ezzel magára haragítani Joker-t. Én teljesen más kategóriába esek azonban. Az élete könnyebb lenne nélkülem, az én halálomat gondolkodás nélkül adná utasításba. Az ok, ami miatt még nem lövetett le, a kíváncsiság. Ez azonban el fog múlni, fel kell rá készülnöm.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Elképedve, háromszorosára tágult pupillákkal és tátott szájjal meredek a bőregérre, miközben az arcom sértett grimaszba torzul. – HOGY MONDHAAATSZ ILYET?! – tapasztom a kezeimet mindkét fülemre szépen, serényen, nehogy véletlenül meghallják ezt… a hangok. Ha-ha. – Shh, ne is figyeljetek rá… Nem gondolta komolyan! – csitítgatom anyai szeretettel az elmémben üvöltő démonokat, nem mintha az elmémben üvöltő démonokat – vagyishát azt az egyetlent, aki démonnak nevezhető, az én gyönyörű, hamis gyönyört ígérő lidércem, aki annak idején a bűnbe taszított csábított, illetve egészen pontosan A HANGJA (!) – érdekelné holmi bőregér véleménye. Mi több, akad is egy remek ötletünk…! „Használd fel a másikat, hogy beférkőzhess Batman elméjébe. Gyerünk, Harley, apuci kedvéért!” Ne is hallgass rá, Harley – szólal meg ekkor a másik.
- Ti, srácok, odabent… – kopogtatom meg a halántékomat, erőszakosan, módfelett morcos arccal. – … elég legyen!
Talán igaza van a denevérmaskarás őrültnek. Talán tényleg nem kellene hallgatnom rájuk. Talán nem is kéne itt lenniük, velem… De az őrület bizony nagyon magányos tud lenni olykor, ha az ember lánya egyedül van. Emlékszem a pillanatra, amikor ez a másik megszületett az elmémben – a pillanat, ahogy kiszakadt a tudatom mélyéről. Évekkel ezelőtt történt, először vendégeskedtem az Arkham intézetében betegként, először voltam úgy az épület területén, hogy ne doktorként járjak-keljek a retkes folyosókon. És akkor, ott, egyszer csak tehetetlen magányomban visszatért hozzám. Harleen, a doktornő, aki egykoron voltam. Mindvégig velem volt, és azóta is velem maradt. Néha csak szunnyad és lappang bennem, néha viszont olyan elevenen jelen van, hogy szinte már majdhogynem ő dönt énhelyettem! Talán ezért jött aztán a világra a másik, a gonoszabbik hang. Mert kell valaki, aki visszatérít az utamra… Mi az én utam? Nem kell, hogy örökké gonosztevő maradj, Harley. De… de… mindketten tudjuk, hogy a számomra kijelölt út nem egyazon oldalon van, ahol Batman és Superman, meg a többi szuperhősnek maszkírozott bolond jár. Az én utam a romlás, a pusztítás, a káosz. (…) Mert annak idején azt választottam. És bármennyire is őrült vagyok, azt azért még tudom, hogy a múltat nem lehet megmásítani. „Eldöntötted, hogy ki leszel, hát most viselkedj is úgy!” Annak idején választottam. Akkoriban még nagyon vonzónak tűntek a feneketlen káosz és a szabadság nyújtotta előnyök – pénz, csillogás, a gyilkolás öröme –, azóta már rájöttem, hogy csak a pokolnak volt egy bizonyos formája. Ahonnan nincs visszaút…
- Segítene, ha azt mondanám, hogy sajnálom? – fúrom kíváncsi, gyermekien ártatlan tekintetemet a képébe. Aztááán… ismét beüt a krach. Ha-ha. Meglehet ugyanis, hogy egy egészen kicsikét szétbarmoltam a batmobil vezérlőpanelét, és meglehet, hogy egy egészen kicsikét sikerült felrobbantanom magunk mögött néhány utcát – meglehet, hogy egy egészen kicsikét az akaratom ellenére! HAHAH! Jaaaaaj, milyen szemtelen, szemtelen kicsi bohóclány vagyok. Nagyon, nagyon és felettébb illetlen! Ám amikor a csomagtartót emlegeti, kislányos lelkesedés lesz rajtam úrrá, majd veszett hévvel visítok bele a fülébe, miközben félig-meddig felpattanok az ülésen. – Most viccelsz?! Imádok csomagtartókban utazni! A régi időkre emlékeztet, amikor még az én pudingom és én annyira jókat mulatoztunk együtt… Ah – ennek gondolatától azonban keserű sóhaj szakad fel a tüdőmből.
Nagy szerencsénkre a folytatás azonban már sokkalta mókásabb. Szinte a nyelőcsövéig letuszkolom a pisztoly csövét a hírhedt Bábmesternek, aki volt olyan ŐRÜLT (!!!), hogy kihozasson engem az elmegyógyintézetből, ahol nem mellékesen hozzátenném, hogy vaníliapuding várt volna vacsorára, HAA!
B-man kérésére hagyom, hogy beszéljen – vicsorogva húzom ki az immáron nyálas és egyúttal használhatatlanná vált pisztolyt a szájából. Vicsorgásom azonban eszeveszett, tébolyult vigyorgássá korcsosul, majd hasonlóan aberrált nevetésben török ki, mikor a bőregér végül leüti a másik flepnis jómadarat.
- Tudod, Bats, be kell valljam, hogy egészen vicces vagy, amikor éppen velem mulatod az időt. Meglehet, hogy többet kéne együtt lógnunk! – bokszolok bele a karjába játékosan, majd ahogy a verdája felé indul, én magam is követem, ám arra azért gondosan ügyelek, hogy előtte még párat belerúgjak az ájult testbe, önfeledten és nevetgélve, akár egy pajkos bohóchercegnő. Ha-ha!
- Te jó ég, mit tettem, mit tettem…! – kétségbeesetten ragadom meg az udvari bolond sapkám végeit, és zavart tehetetlenségemben azt kezdem el húzogatni, miközben az arcomat a két combom közé temetem az ülésen. Mistah’ J biztosan ki fog nyírni ezért… Még így is, hogy már rég nem törődik velem, de ezért… ezért vissza fog jönni, hogy elégtételt vegyen rajtam, amiért így elszúrtam a dolgokat. És még csak nem is ez a legnagyobb probléma! Hanem, hogy tényleg elszúrtam… Hogyan tehettem ilyet vele, pont vele, az én drága és egyetlen pudingommal?! Nem gondoltam át, mi több, nem is gondolkodtam, amikor kiszöktetett a Bábmester embere. Persze elég nehéz úgy tisztán gondolkodni, ha elhomályosítják az ember elméjét különféle tudatmódosító szerekkel és gyógyszerekkel… „Látod, Pitécském, hogy nem lehetsz önmagad azon a helyen, ahova önszántadból mentél vissza. Micsoda ostoba húzás volt, és most nézd csak meg, hogy mit tettél!” Igaza van. Annyira nagyon igaza van.
- Uram, igen, uram! – szalutálok, mielőtt kiszállnék a csodajárgányból. – Értettem.
Bólintok egyet, aztán meg sem állok a főbejárat ajtajáig. Most kezdődik csak a móka igazán…!
Kitárt karokkal, mintha csak vártak volna, úgy lépek be a helyiségbe. Nem is kérdés, hiszen a FŐATTRAKCIÓ innentől kezdve én vagyok! Ha-ha. Így ehhez mérten széles, alávaló, bestiális vigyorral szólalok meg, miközben a szemeimben felcsillan az őrület szikrája.
- Ah-eeem! Tisztelt hölgyeim és uraim, perverzek és luvnyák, bűnözők és bérrabszolgák! Emberek, a cirkusz előállott! – S ezzel, mielőtt még bármit is reagálhatnának, cigánykerekeket és szaltókat vetve termek fent a nagyporondon, avagy ez esetben a színpadon a táncoslányok között – és a rudak meghitt társaságában. Ha-ha. Néhányan próbálnának leszedni, de nem sikerül nekik, ugyanis megállíthatatlan vagyok (!); azon nyomban fogócskázni kezdek a pódiumon lévő lányokkal. A rudak között futkározunk, szaladgálunk – ők fejvesztve, én meg annál inkább önfeledten, nevetgélve.
Hirtelen fékezek le az egyik leányzó előtt, elimitálom, hogy faltörő kost akarok játszani vele, ám még mielőtt lefejelném, vagy bárminemű erőszakos megnyilvánulást intéznék felé, csak vihogva beleharapok a levegőbe az arca előtt. – Oh, gyerünk már! Hát senki sem akar játszani velem? Légysziii… Lééégyszi…!
Visítva szalad el.
HAHAHHA!
Először ugyan lebiggyednek az ajkaim, hogy játszótárs nélkül maradtam, de utána egy szertelen vigyorral tekeredek fel az egyik rúdra.
- Quinn! – förmed rám egy tag pisztollyal a kezében. Időközben teljesen körbevettek. Ha-ha. – Hmm, úgy látom, hogy ezúttal a fiúk fognak játszani velem… SZUPCSI! – Lecsusszanok a rúdról, hogy farkasszemet nézhessek velük, és persze a pisztolyaik csövével.
- Várjatok csak, nekem is van! – azzal előhúzom a sajátomat. A különbség kettőnk csak az, hogy velük ellentétben én meg is merem húzni az enyémen a ravaszt. BANG!
A kezemben lévő pisztoly elsül, mire a velem szemben álló férfi képébe csillámpor és konfetti elegye zúdul. HAHAH! Elég őrült, miii? A pisztoly csövéből pedig egy „bang” feliratú táblácska lóg ki. Én megmondtam… a főattrakció ÉN vagyok! Ha-ha. Azonban a várt hatás elmarad. Mindenki lefagy körülöttem. Csak én nevetek.
- Lám, a vicc csattanója most ti voltatok… HAhaa! Bevettétek, huh? – A következő pillanatban pedig már hurcolnak is Falcone irodájába. Ha-ha. Micsoda őőőrületes egy este! Aww, ha most Mistah J látna…!
- HÉÉ! Hékás, hát így kell bánni egy hölggyel? – erőszakkal tuszkolnak be az ajtón, persze nem tudom kellőképpen komolyan venni őket. Mint úgy általában semmit sem… Ha-ha. Szakmai ártalom ez, kérem. Az őrültekkel csak a baj van, még nem mondták? Ha-ha.
Nevetgélve intek a bőregérnek, miközben az a három férfi, aki berángatott magával az irodába, szépen lassan motozni kezd. Majd sorra kobozzák el tőlem a kis játékszereimet. HAH!
- Hello, Bats! Azt hiszem, hogy a tervünk be is vált, meg nem is… – Végül is a figyelemelterelés sikeres volt, és plusz pont, hogy nem öltem meg senkit, ugyebár, viszont ahogyan azt a példa is mutatja: elkaptak. Az már mondjuk mellékes, hogy hagytam nekik… Elvégre beszélnem kell Mr. Falcone-nal! Tisztára kell mosnom az én pudingom nevét!
Mindeközben a kétajtós szekrények egyike talál nálam egy gumikacsát. Kérdő tekintettel néz rám. Én pedig ugyanilyen kérdő tekintettel nézek rá vissza. Nézzük egymást. Aztán megszólalok.
- Mivva’? Nem az enyém… – rázom meg a fejemet ártatlanságot mímelve, fapofával.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



-Talán nem kéne rájuk hallgatnod. – nem hinném, hogy ez lehetséges. Nem éppen könnyű feladat eldönteni, hogy őrült, vagy épp csak azt akarja, hogy annak lássák mások. Nem mintha lenne lényeges különbség a végeredményt figyelembe véve. Emberek halnak meg, fájdalmat okoz és mindez kezdődik elölről újra és újra. Ez egy olyan harc, amit nem lehet megnyerni végleg.
-Megteszi. – adok választ végül a kérdésére. Tekintve, hogy nem mondaná el az okát, kiszedni belőle pedig túlságosan is sokáig tartana, be kell érnem azzal a kevéssel, lényegében semmivel, amit mondott. Talán még ő maga sem tudja, hogy miért hívott fel. Őrült és őrült között is van különbség, ő és Joker pedig azokat képviselik, akik veszélyesebbek. Az Arkham-ban épp elég őrült ül, de van egy … szűkebb csoport, ők jelentik a tényleges veszélyt a többi… nem elég önálló, nem elég veszélyes egymagában. Az a gond, hogy ezek végül beállnak valaki mögé. Jó pár esetben a bohócok mögé.
Hangosan fújom ki az orromon a levegőt, legbelül pedig morgom, mint valami vadászkutya. Úgy tűnik mostanában, legalábbis legutóbbi találkozásunk és a mostani alkalmával is, úgy funkcionálok, mint valami… taxisofőr. Nem épp kedvemre való gondolat, de ez a legjobb esélyem, hogy megtudjam mi folyik itt. Ha őt kihozták, kihozhatnak másokat is, Gotham-nek pedig az a legjobb, ha az őrültek jól elzárva vannak az elmegyógyintézetben.
Robin említésekor megfeszül az állkapcsom, de nem teszek semmit. Pedig szívesen tennék. Rég volt ugyan, de… az ember az ilyet nem felejti el. Nem voltam elég jó, elég erős, hogy megakadályozzam a halálát. Én kevertem ebbe bele, tudtam már az elején, hogy magányos utat választok, mégis felrúgtam ezt és meg is fizettem az árát. A bűntudat mindig velem van. Túl sok ember szenvedett már miattam, nem fogok újabb lehetőséget adni nekik, hogy másokon keresztül támadjanak engem. Így vannak ők a legnagyobb biztonságban, és én is.
-Ne nyúlj semmihez! – rivallok rá, mikor újfent sikerül olyan gombot megnyomnia, amihez eleve hozzá se kéne, hogy érjen. – Van csomagtartó is. Pont beférnél. – pillantottam sokatmondóan rá. Nem épp csomagtartónak lett tervezve, de… beférni éppen csak beférne. Remélhetőleg jobban szeretne ülésben utazni, semmint ott. Ha pedig ez sem tartja vissza attól, hogy nyugton maradjon… nos, valamit minden bizonnyal ki fogok találni.
Régebben talán visszahúztam volna, vagy elvettem volna tőle a fegyvert. Soha nem rajongtam értük. Azóta azonban eltelt jó néhány év, Gotham nem változott, engem azonban megváltoztatott. Ahogy egyre mélyebbre szálltam alá, ahogy egyre több és több döntést kellett meghoznom, ráébredtem, hogy nincs helyes út. Csak olyan, amivel kevesebbet veszíthetek. Amivel mások, kevesebbet veszíthetnek. Én megtehetem, amit mások nem, amihez gyengék, vagy épp túl jók. Megtehetem, mert nem vagyok hős. Törvényen kívüli vagyok, mindig is az voltam. Szükség van rám, meg kell tegyek dolgokat, amik nem helyesek ugyan, de szükségszerűek.
Harley kiáltását hallva hátra fordítom a fejemet, azonban már csak azt látom, ahogy földre küldi a férfit, majd ahogy megszűnik annak az ellenállása. Ha nem róla lenne szó, még talán akkor is nehezen jönne a számra egy ”köszönöm”.
Tipikus emberi reakció, amint a fegyver csöve a szájába kerül, egyből elkezd valamit mondani, csak éppen egy szót sem érteni abból, hogy mit. – Hadd beszéljen! – mondom Harley-nak, hogy vegye ki addig a fegyvert a férfi szájából, amíg beszél. Ha eltér a tárgytól, mehet vissza.
-Jól van! Hallottam, hogy a Bohóc lelépett és gondoltam… ha a másikat küldöm, Falcone kellően fel lesz piszkálva, hogy… óvatlanabb legyen néhány dolgot illetően. Csak… kiakartam használni a helyzetet! – hadarta kissé idegesen, de szemlátomást őszintén. Az ilyen helyzetekben nem ő az, aki józan tud maradni.
A földre csúszik, amint eleresztem, majd mielőtt még szóra nyithatná a száját a roncshoz csapom a fejét, és ájultan terül el a földön.
-Értesítse a rendőrséget! – szóltam Alfred-nak, miközben elindultam a Batmoblie felé. – Falcone ezt nem fogja annyiban hagyni. Ha Joker elment, terjeszkedhet. A Bábmester pedig most adott neki indítékot. Talán tehetünk még valamit. – hangosan gondolkodtam, nem Harley-nak szántam a szavaimat, de… megadom az esélyt, hátha tud valami használhatót is mondani a megszokottakon kívül. – Jim Gordon-t hívtad. Ő nem köp, de az ilyen előbb-utóbb kitudódik. Falcone sok embert fizet le a rendőrségnél… alighanem tud már róla. Gondolom meg is öltél pár embert…   pillantottam Harley-ra, bár igazából nem volt szükség a válaszára, hogy ebben biztos legyek. – Beszélnem kell vele. Te is jössz. Remélhetőleg hinni fog neked. – mondtam, ahogy beszálltam. Nem hinném, hogy így volna, ezért pedig aligha tudom hibáztatni Falcone-t. Azonban a legkevésbé sem időszerű, hogy Gotham-ben megint egymásnak ugorjanak az utcai bandák. Falcone-vel lehet tárgyalni, remélhetőleg szót értek vele.
-Falcone-nak van egy bárja a közelben. Ott valakinek tudnia kell, hogy hol van most. – már útközben mondom mindezt neki. – Én hátulról fogok bemenni, úgy kevesebb ember vehet észre. Vond magadra a figyelmet, hogy elkaphassam, akit kell. – amint Harley betér oda, a helyi főnök valószínűleg egyből az irodájába barikádozza majd el magát. Én pedig ott ütök rajta. – Lehetőleg ne ölj meg senkit! Értetted? – megálltam a bár közelében lévő sikátorban, majd Harley-ra néztem. – Csak foglald le őket. – ha bólintott, vagy mondta, hogy megértette, felnyitottam a tetőt, hogy kiszállhassunk. Bíznom kell most benne. Ez pedig egyáltalán nem tetszik.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Nem mintha panaszkodni akarnék, mert a bőregér társasága mérhetetlenül üdítő, mint mindig – de az igazat megvallva, számtalan helyen lennék most szívesebben, mint vele. Mistah J-re gondolok… Vajon mit szólna, ha tudná, hogy segítek a legádázabb ellenségének? Mit tenne most, ha látna? Összefacsarodik a szívem a gondolattól. Nagyon, nagyon, nagyon csalódott lenne! Azt gondolná, hogy bárcsak inkább hagyott volna odaveszni a vegyi anyaggal teli tartályban. Azt gondolná, hogy bár meg se teremtett volna magának. Nem érdemlem meg azt, hogy a saját képére formált annak idején, hiszen annyi, de annyi fájdalmat okoztam már neki. A puszta létezésemmel. És ezt ő maga mondta. Persze nehéz olyasvalaki szavaira időt fecsérelni, aki annyiszor sorsomra hagyott már. Miért bíznék benne? Miért érdekelne az, hogy csalódást okozok neki? Elvégre ő mit tett velem…?! Tönkretett. Megölt engem. Megölte azt, aki voltam. És adott cserébe egy új életet, tele fájdalommal és őrülettel. És vérrel. Elég már, Harley? Talán életemben először most cselekszem valami jót, megannyi gyalázatos tett után – ellentmondva ezzel az elveimmel, az egyetlen szerelmem akaratával, és mindennel, amiben valaha hittem. Vajon ha nem leszek többé önmagam, akkor ki leszek én? Mert nem emlékszem már arra az időre, ami előtte volt, és arra a valakire sem, aki én voltam előtte. Tragikus, mi? Ez aztán az igazi bohóc-rapszódia!
- Mert… – kezdek bele az ominózus mondandómba, miközben bizalmasan odahajolok hozzá, hogy még csak véletlenül se hallja meg senki. Nem mintha lenne bárki is rajtunk meg az agyonvert fazonon kívül a sikátorban. Ha-ha. –… ezt mondták a hangok – suttogom a fülébe átszellemülten, igazán komoly arcot vágva a produkcióhoz. Majd a következő pillanatban megtörténik az, amit már minden bizonnyal várt: beleröhögök a képébe. Ha-ha.
- Jaj, Bats, olyan vicces vagy! Hát nem is mondták neked??? Őrült vagyok! Totál dinka… elmebetegnek titulált flúgos, akit a diliházban kezelnek. Hahha… Szerinted tudom, hogy mit miért teszek? Hahah! – Önfeledt nevetgélésem közepette előregörnyedt háttal csapkodom a térdemet. De a sipítozó hang az elmémben egyszerűen nem hagy nyugodni. Próbálj meg NORMÁLISAN viselkedni, Harley! – Huh? Hogy mondod?
- Persze az is meglehet, hogy csak annyira unatkoztam, hogy felhívtalak téged. Na, kielégítő válasz? – lusta napközis-vigyor feszül a képemre, ahogy a szemeibe révedek. Szegény, szegény Bats. Ilyen őrülten jó társat kap segítségül, mint szerény személyem. Ha-ha. Jaj, a végén még megsajnálom…! Ja, mégsem. Ha-ha.
További faggatózására csak unottan megforgatom a szemeimet, miközben levakarom az arcomra ragadt rágógumi maradványait. Aztán újult erővel helyezem vissza a számba, ha-ha – mialatt még mindig a szemeimet forgatom a fullasztó unalomtól.
- Neeem tudoooom. És nem is érdekel. Hjaj! – sóhajtok fel színpadiasan. – Uncsi, uncsi, uncsi! Mikor jön már az a rész, amikor hazaviszel? – elhúzott szájjal, durcás grimasszal pillogok rá. Szívem szerint azonban kifakadnék… Életemben először nem akartam kiszabadulni az Arkhamból, életemben először ott akartam maradni, hogy segítsenek rajtam, mint ahogyan azt ígérték. Ott vannak a barátaim. Ott van a terapeutám. Ő az egyetlen barátom igazából, de attól még bármilyen groteszk is legyen, szeretek ott lenni. Odatartozom. Régen is odatartoztam. Egy másik életben. (…)
Ám miután végre hajlandó abbahagyni a vallatást, és közli velem azt, amit voltaképpen hallani akarok – a vonásaim olyan szabályosan lágyulnak el, mint amilyen brutálisan szabályos agresszor képet vágtam az imént. Ha-ha.
- Tényleg? Tényleg visszaviszel? – És most először ül ki az arcomra egy olyasfajta érzelem, amit még biztosan nem láthatott rajtam. Amit voltaképpen én magam sem éreztem… nagyon-nagyon régóta. Hála. – Ígérem, nem bánod meg! Én leszek a legjobb szárnysegéd a világon… Majd meglátod, még jobb leszek, mint Robin! Ha-hahha! – Akit nem mellesleg én öltem meg. Ha-ha. Csúnya, rossz, Harley.
Illedelmes bohóclány módjára ülök be a bőregér híresen hírhedt verdájába, ahol aztán illedelmes bohóclány módjára viselkedek; első körben rongálom meg ugyanis a berendezést. Ha-ha.
- Aww, hallgassunk egy kis muzsikát! – rikkantok fel, majd dj-zni kezdek a kütyüin, mire zene helyett csak egy hatalmas BUMM hallatszik a hátunk mögött, ahogy a gépjármű elindul. Meglehet, hogy egészen véletlenül a rádió helyett kilőttem egy rakétát. Ha-ha. – Ooops!
Ártatlan, gyermeki mosoly mögé bújok, hátha akkor nem szakítja le helyből a fejemet, amiért megsemmisítettem a sikátort, ahol az előbb még beszélgettünk. Vagyis ő beszélt, én meg röhögtem. Mifelénk ez a felállás, kérem. Elég őrült, mi? Ha-ha.
Az autóüldözés során is a hozzám illő szintet hozom: eszeveszetten röhögök akár egy sakál. Vagy mint ahogy az én kicsikéim szoktak vihogni. Aww!
Ellenben az, amikor tüzet nyitnak ránk, már korántsem tetszik annyira. Magamra öltöm hát az udvari bolond sipkámat, majd a fegyveremért nyúlok.
- Egyet se félj, Batsy, Robin 2.0 máris megoldja a problémát! – Azzal lehúzom a batmobil ablaküvegét, és üdvözlés gyanánt rájuk eresztem a fegyvertáram tartalmát. – Ezt nektek, pancserek! HAHAH!
A verdából kiszállva szenvtelenül cigánykerekezek egyet, míg a bőregér elkapja az ellenséget. Én nem töröm magam, elvégre nem Mistah J-ről van szó. Nem kifejezetten érdekel, hogy mi zajlik körülöttem, legalábbis addig nem, míg nem kell megölni valakit. Ha-ha. Ekkor azonban eszembe jut, hogy ezúttal jó kislány vagyok. Megígérted Dr. Gallagher-nek, hogy nem csinálsz semmi őrültséget, Harley. Szuper! Akkor nem ölhetek meg senkit… De várjunk csak! Abban meg mi a jó…? „Bűnöző vagy, emlékszel? Hát viselkedj is úgy!” Észveszejtő vehemenciával kezdem el rázni a fejemet, hátha a hatására majd elcsitulnak az őrjítő hangok. De nem csitulnak, csak hangosabbak lesznek… Viszont közben történik valami. Valami izgalmas. Az eddig nem látott, harmadik fickó is beszáll a buliba, amint kábán kecmereg ki az autóból, fegyverrel a kezében – és az egyértelmű szándékkal, hogy lelője a bőregeret. Nem tudom miért, de valamiért feldühít, amit látok. Nyilvánvaló, hogy ha most megölik B-mant, akkor nem fogok visszajutni vacsorára az Arkham falai közé. Tehát hogyha ez a denevérmaskarás idióta most meghal, akkor búcsút inthetek a ma esti vaníliapudingomnak…
- HALÁÁÁL! – Acsarogva, vérben forgó szemekkel és féktelen lendülettel rohanok neki a férfi sziluettjének. Aztán meg sem állok… Szaltóval ugrok a nyakába, a lábaimat a torkán keresztülvetve szorítom el a légcsövét, míg el nem ájul alattam. – Azt hitted hagyom, hogy bántsd az új legjobb barátomat… Pussy! – dobok egy cuppanóst a levegőben az eszméletlenül fetrengő emberünknek, majd csatlakozom a másik kettőhöz.
Batsy mögött sündörgök, amíg a Bábmester meg nem lát. Merthogy utána már nincs mit tenni: hupszi, lebuktam! Ha-ha.
- Bohóc! – gyilkol le a szemeivel, mire csak egy macskákat megszégyenítő szisszenés a válaszom. A fogaimat kivillantva fújok rá. Aztán megunom, és inkább nevetni kezdek. – Tudod… egy bohóc mindig bohóc marad, történjék bármi! Hahha!
Ezt tudnia kellett volna mielőtt kihozatott a diliházból. Mellesleg miért is? Most már engem is érdekel, még ha eddig nem is érdekelt, de most már tudni akarom, hogy miért lettem megfosztva az engem megillető vaníliapudingtól, HAA! Így hát hogy megeredjen a nyelve, a szájába dugom a pisztolyom csövét, amíg a bőregér meghitten tartja őt a karjában. – Hogy mondod? Szeretnél énekelni nekünk?


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Mindenki életében van egy pont, ahol valami megtörik. Megváltozik valami, ami végül teljesen átformálja őt, más irányba viszi. Az enyém gyerekkoromban jött el. Szemtanúja voltam a szüleim halálának. Egy gyereknek a szülei a hősei, és mikor elveszti őket, az olyan űrt hagy maga után, amit nem lehet kitölteni. A szüleim igyekeztek jobbá tenni Gotham-et, segíteni rajta, a szegényeken, akik a mocsokban éltek, mégis, cserébe nem kaptak mást, csak halált. Értelmetlen halált. Megfogadtam a sírjuknál, nem fogom engedni, hogy a haláluk a semmiért legyen. Úgy éreztem folytatnom kell, amit elkezdtek. Azonban, ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy ezt a háborút csak egy valahol lehet megvívni: az utcákon.
Amíg Alfred igyekszik hozzáférni a kamerák képéhez, hogy beazonosíthassa a járművet, kénytelen vagyok Harley-t figyelni, aki szokásához híven, nem szeret egyhelyben maradni, én pedig feladom, hogy végig kövessem a szememmel.
-Inkább ne. – feleltem kurtán. Habár tisztában vagyok vele, hogy talán még ő maga sem érti, hogy mit beszél, a gondolat is igazán abszurd volt. Arról nem is beszélve, hogy ezen a téren van, aki igencsak túltesz rajta. Ő azonban a bűnözők között egy másfajta helyet foglal el, mint Harley.
Nem vágok a szavába, miközben beszél. A Bábmester. Miért pont Harley-ra volt ehhez szüksége? Biztos lett volna alkalmas ember, akit nem kell a feladathoz előbb megszöktetni egy elmegyógyintézetből. Egy ok lehet az, hogy Harley képességeivel a bejutás könnyű az épületbe, de… ez túl kevés. Az Arkham-ból pedig kockázatos megszöktetni bárkit is, főleg őt. Ennél többről van itt szó. Ennyire nem lehet ostoba. Elhúztam a számat, mikor ”kis barátnőm”-et hozta szóba, de végül nem mondtam semmit. Talán még hálás is lehetek érte a Bábmesternek, hogy őt kihagyta ebből. Bizonyos szempontból sok nehezebb dolgom lenne vele, mint Harley-val. – És a rendőrség? Miért hívtál fel rajtuk keresztül? – erősen kétlem, hogy a Bábmester tervének a része legyen az, hogy magára hívjon. Ez sokkal inkább vallana Harley-ra és Joker-re. Azt pedig nem zárom ki, hogy ők ketten ugyanúgy játszák a saját játékukat, ahogy a Bábmester is. – Mit akart még tőled a Bábmester? Falcone-t mással is kitudja raboltatni. Oka kell legyen, hogy kihozatott Arkham-ból. – egy egyszerű lopás pedig mindezt nem téríti meg.
-Talán jobb is. – bár nem hiszek neki teljes mértékben, ha mégis így volna, azzal én is csak jól járok. Külön kevesebb bajt tudnak okozni, mint együtt.
-Uram, sikerült bemérnem a keresett járművet. Az adatokat továbbítottam a Batmobile-ba. – informált Alfred, miközben Harley-t néztem. Talán most látom először úgy, hogy nem fullad meg a nevetéstől, vagy a félrenyelt rágógumijától.
-Segíts megoldani ezt, és visszaviszlek Arkham-ba. Megkapod a… vaníliapudingodat. – lényegében kárpótlástul. Nem tudom, hogy örülnöm, vagy épp aggódnom kéne annak, hogy visszaakar oda menni. Tény, hogy a hozzá hasonlóknak ott van a helye, de a legtöbben bármit megadnának, hogy szabaduljanak.
Pillanatokkal később érkezett meg a Batmobile, amit Alfred vezetett el onnan, ahol hagytam. Intettem Harley-nak, hogy szálljon be, bár néhány pillanatig tétováztam, végül magam mellé engedtem. Vannak ezzel kapcsolatban rossz emlékeim. Úgy indultam el, mintha ágyúból lőttek volna ki, a műszerfalon lévő térkép segítségével láttam merre mennek a Bábmesterék, így könnyebb volt őket beérni, majd mikor már a saját szememmel is láttam a kocsit, felgyorsítottam, hogy melléjük érjünk. A városnak ez egy forgalmasabb pontja volt, nem nyithattam itt tüzet rájuk, és le sem szoríthattam őket. Így azonban elértem, hogy ők is gyorsabban menjenek, az útvonaluk alapján pedig a külváros felé tartanak, ott könnyebb dolgom lesz velük. Egyből tüzet nyitott persze két férfi az ablakon át, de hiába, a golyók lepattantak.
Amint kiértünk a belvárosból, eléjük vágtam, majd kiengedtem a hátul lévő csákányt, ami a járművükbe fúródott. Hirtelen léptem a fékre és rántottam oldalra a kormányt, rántva egyet a csákányon és ezáltal az autón is, ami a magasba repült, megfordult a tengelye körül, majd hangos robajjal ért földet.
Kiszálltam a járműből és éppen ekkor pillantottam meg a roncsból kikászálódó két alakot. A harmadik férfi-t nem láttam sehol, minden bizonnyal nincs olyan állapotban, hogy kitudjon jönni. – Válaszokra van szükségem. – morogtam, ahogy elindultam feléjük. Az egyik a fegyvere után nyúlt volna, amit a roncsban felejtett, de mielőtt így tehetett volna, felordított, mikor a térdére tapostam, majd egy erőteljes ütést mérve a fejére elhallgatott és kábán terült el a földön.
-Beszélj! – ragadtam meg a Bábmestert, felhúzva a földről és a roncs oldalának szegezve őt. – Bőven van még ép csontod, amit eltörhetek! – pillantottam a törött karjára, amit szorongatott. Nem is tudja, hogy ezzel milyen olcsón megúszta eddig.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



A bőregér az a fajta rejtély számomra, akit nemhogy én, de még a jó öreg Harleen sem tudna megfejteni. Mindig úgy gondoltam, hogy Mistah J is csak azért szórakozik vele, mert szinte már kihívásnak érzi azt, hogy végre megnevettesse ezt a mélabús pofát. Persze mondanom sem kell, hogy minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Minden muris gyilkosság, vicces robbantgatás, Gotham káoszba taszítása. Ez a város már mocskos volt előttem is, Mistah J előtt is – ez a város olyan, amilyen. Bűnös. Mi meg csak alkalmazkodtunk a világ mocskához, ha-ha. Ő, én, Mistah J. Meglehet, hogy nem értem a bőregér motivációit, és meglehet, hogy nem tudom megfejteni azt a valakit, aki a denevérmaskara mögött megbújik, de abban biztos vagyok, hogy nem sokban különbözünk mi hárman egymástól. Csak mi más oldalt választottunk, de ugyanaz a mocsok szült mindhármunkat. Gotham. Én még emlékszem a születésem pillanatára, amikor a világra okádott ez a bűnös város. A vegyi anyag. Egy pszichopata bohóc szerelme. Biztosan neki is megvan ám a maga története, hogy felnőtt férfi létére miért öltözik óriásdenevérnek és üldözi a gonosztevőket, akik másnap úgyis újra szabadlábon lesznek, hiábavaló harc az egész. Mégis csinálja. Minden egyes nap feláll, és lerója ugyanazokat a köröket, újra és újra. Van valami magasztos abban, amit csinál – ha nem én volnék én, akkor talán még csodálnám is érte. De megvannak az okaim, hogy miért nem csodálom őt (…) megvannak az okaim, hogy miért gyűlölöm őt teljes szívemből. Mistah J.
Ügyet sem vetve a bőregér méltatlankodására – meg arra, hogy szemmel láthatóan nem hisz nekem –, vidáman téblábolok körülötte, mintha csak rég nem látott cimborák lennénk – MELLESLEG, azok is vagyunk, ha-ha! –, miközben önfeledt játszadozásba kezdek a számban leledző rágógumival. Ha-ha. Hiperaktív fürgeláb-szindróma révén pedig nem tudok meglenni egyhelyben, ezért aztán kisvártatva faképnél is hagyom őt, hogy a sikátorban cigánykerekeket és szaltókat vetve táncikálhassak – a helyzet súlyosságára való tekintettel MÓDFELETT komolytalanul. Ha-ha. Ismer már. Tudja, kivel van dolga. Egy bohóc mindig bohóc marad, történjék bármi…!
- Huh? – fordulok vissza hozzá bamba képpel, mikor felteszi a NAGYBETŰS kérdést. – Mi? Mi? Miii? Nincs olyan, hogy mi, Bats. Csak te vagy és én. Habár igazán nem akarlak kiábrándítani, nagyon kedves tőled, hogy ilyenekre gondolsz, de hogy is mondjam… Nem egészen vagy az esetem – mustrálom végig pofátlanul a gigantikus bőregeret egy pimasz mosollyal a szám szélén. – ha-HAAA! Csak viccelek…!
Miután magamhoz híven jó alaposan kiröhögcséltem magamat, újult lelkesedéssel szólalok meg.
- A Bábmester volt az. Botrány! Képzeld csak el, mi történt… Aljas módon elraboltatott Arkham-ból ezzel az emberrel – mutatok egykedvűen a szétvert fazonra. –, hogy megbízzon ezzel a melóval. Nem nézed ki belőlem, mi? Pedig jobb, ha elhiszed, ugyanis ezúttal most nem hazudok, Mistah J életére esküszöm, el sem akartam onnan jönni, erőszakkal kényszerítettek! – Persze nagyon meggyőző lehetek, hogy közben röhögéstől rázkódik minden egyes porcikám. Ha-ha. – Mista…Don Falcone épületébe kellett betörnöm, a legfelső szintre, és mivel alulról nehéz lett volna ezt megvalósítani, tudod, elég sokan őrzik azt az épületet, ezért fentről kellett bejutnom. Nem menne ám akárkinek az a tornászmutatvány, amit végrehajtottam, de nagy szerencsédre… illetve szerencsétlenségedre szerény személyem a legügyesebb akrobata a városban – tárom szét gyermeteg lelkesedéssel a karjaimat, majd azzal a lendülettel tartok is egy gyors szaltóbemutatót, ha-ha, csak hogy lássa, kivel van dolga. –, ezért felbérelt. Engem. Táddá! És most itt vagyunk… De remélem, azért nem vagy féltékeny, hogy nem a kis barátnődet bízták meg ezzel az igencsak kényes munkával, ahova elengedhetetlen az ügyesség, és az olyan zseniális észjárás, mint az enyém! HAHHA! – Őrült vihogásom közepette pukkan ki a rózsaszín rágógumi, amely végül az egész arcomat beteríti. Nem igazán zavartatom magam miatta, inkább tovább szövegelek. – De ha már itt vagy, esetleg nem vinnél vissza a diliházba? Mostanság lehet a vacsora, nem akarok lekésni róla, állítólag ma vaníliapuding lesz, a kedvencem! – visítok bele a fülébe nyughatatlan lelkesedéssel, azonban ahogy Mistah J nevét kiejti a száján, valósággal az arcomra fagy a mosoly. Ideglelő nevetés kezdi el rázni a porcikáimat, majd átmenet nélkül hallgatok el. Egy szó se jön ki aztán a torkomon. Se nevetés. Se semmi. Megnémulok. És bénult tehetetlenség lesz rajtam úrrá.
Csak akkor tér vissza valamelyest a lélekjelenlétem, mikor újra rám szól, hogy jobban teszem, ha beszélek. Voltaképpen nem is tudom, hogy miért fogadok szót neki. Sosem szoktam. Ja igen, mert most jó kislány vagyok… Vagyis próbálkozom.
Viselkedj normálisan, Harley! Próbálj meg nem megölni mindenkit… „Tedd meg, tedd meg, tedd meg!”
Megrázom a fejemet, hogy az idegesítő hangok elhallgassanak végre az elmémben. Fásultan szólalok meg végül.
- Nem tudom… nem tudom, hogy hol van Mistah J – sóhajtok fel keserű lemondással a hangomban. És most, talán életemben először igazat mondok neki. Elég őrült, mi?


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Mikor elkezdtem ezt az egészet, azt reméltem, hogy sikerül valamiféle változást elérnem. Ahogy azonban teltek az évek, az ellenségeim száma nőtt, hiába győztem le őket, visszatértek újra és újra. Gotham felneveli a saját mocskát, hogy aztán kiengedve őket a ketrecükből kedvükre pusztíthassanak. Megtettem mindent, hogy megakadályozzam ezt, de rá kellett ébrednem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Gotham ilyen és kész. Javulhat ugyan a helyzet, de megszűnni soha nem fog. Az örökségem pedig nem a diadal lesz, csak az örökös, eredménytelen harc, ami rövidebb időkre nyugalmat hozhat, de tartósan soha. Végül, Alfred-nak igaza lett. Gotham engem is magával rántott.
Megfeszül az állkapcsom, ahogy az előttem ugráló Harley-ra pillantok. Habár Gotham nem megmenthető, legalábbis nem úgy, ahogy eleinte gondoltam, mindig is meglepett az, hogy végül nem hozták vissza a halálbüntetést. Ez csak az utca sajátja volt, ott mindenki maga ítélhette el a másikat, bíró nélkül. Azonban a törvény előtt… hiába öltek meg annyi embert, tettek annyi életet tönkre… még mindig úgy gondolták az emberek, hogy rácsok mögött megjavulhatnak. A bűnözők mindig is az emberek jóindulatán és együttérzésén élősködötek. Ez az, ami miatt végül soha nem győzhetjük le őket. Jobbak akarunk lenni, és ezzel fegyvert adunk a kezükbe.
Felsóhajtok, vagyis inkább felmordulok, mikor arra pillantok, ahova mutogat. Elhúzom a számat, mikor megpaskolja a vállamat, a táskát pedig, amit az előbb a kezembe nyomott, a földre ejtem.
-Próbálja a kamerákat, hátha látta őket az egyik. – beszéltem Alfredhoz, ahogy egy pillanatra elfordultam Harley-tól, de a szemem sarkából végig figyeltem. Túl sok kellemetlen meglepetést okozott már.
-Mi ez az egész? – kérdeztem, visszafordulva felé. – Te nem zsoldos vagy. Ki bízott meg és miért? – nem zsoldos, hanem őrült. Az nem éppen idegen tőle, hogy magára hívja a rendőrséget, vagy épp engem, de az, hogy a pénzt, amit ellopott visszaadja, önszántából, az már nagyon is. – Mit terveztek Joker-rel? – nem is igazán fordul meg a fejemben, hogy ő most nincs benne a képben. Elvégre, mindig benne van, ezek ketten egyfolytában együtt okoznak fejfájást. – Nem fogom újra megkérdezni, jobban teszed, ha beszélsz! – figyelmeztetem, ha esetleg szórakozni támadna kedve. Nem éppen én vagyok ahhoz a legjobb partner. Megszöktették Asylumból, hogy amit elvitt pénzt, végül visszaadja? Ha róla van szó, akkor már rég sántít az, ha valami logikus, de ez teljesen abszurd.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Nehéz visszatérni ahhoz a személyhez, akit egykor hátrahagytam. Nehéz az út visszatalálni a régi önmagamhoz. Talán már nincs is olyan, hogy régi önmagam… Vagy az én voltam egyáltalán? Az élet, amit előtte a magaménak tudhattam, annyira zavaros, annyira nagyon összefolyik minden azokból az időkből. Látom saját magamat a tükörben, aki már nem én vagyok. Látom magam előtt az anyám arcát, amint kileheli magából az életet. Én tettem ezt vele. Én öltem meg. És látom az apámat meghalni. Mistah J végzett vele, hogy megmentsen engem… Engem, aki a tetemmel szemben kuporog esetlenül a padlón. A teste csupa vér. A lelke csupa vér. Emlékek (…) Vajon létezik visszaút mindezek után? Mindazon szörnyűségek után, amiket tettem, amiket tettünk… Én és az Ördög. Kéz a kézben. Pedig milyen mérhetetlenül boldog bohóclány voltam akkoriban! Igazán, igazán boldog. Az önfeledt szabadság, amit hittem, hogy adott nekem, valójában csak a téboly egyik formája volt. Nincs bajom az őrülettel – leszámítva azt, hogy az ember nagyon magányos. Mert senki sem értheti. Talán ezért teremtett meg engem. Talán ezért választott ki maga mellé, hogy ne legyen többé egyedül… De most én vagyok az, aki egyedül van. Én, a szomorú bohóc. És nincs más vágyam, minthogy hazamehessek oda, ahol megértenek engem, holott voltaképpen ott is csak egymagam vagyok, és igazából senki sem ért meg, legfeljebb csak úgy tesznek, mintha értenének. Arkham Asylum. De legalább ott nem bántok másokat. Fájdalmas lassúsággal rebbenek meg a pilláim, ahogy valósággal belerobban az elmémbe ez a csúfos felismerés. Ugyanis az igazság az, hogy túl mélyre ástam már a régi énemet ahhoz, hogy csak úgy visszaszambázzak oda… Oda, vissza a kezdetekhez. Az a nő már nincs többé. Nem tudok visszatalálni hozzá… Ezekkel a hangokkal a fejemben, és az őrülettel. (…) Nem is akarok visszatalálni hozzá. De ettől még lehetek másvalaki. Lehetek több. Lehetek jobb. Elég már, Harley? Igen, elég.
De itt van ez a másik hang is. A gonoszabbik. „Csináld, csináld, csináld!” Apuci pici szörnye.
- Ha-ha… HAHAHA! – röhögve fogom be a füleimet, míg az ellenem irányult golyózápor végül támadásba lendül. Még szerencse, hogy néminemű menedéket nyújt azért az egyik szemetes konténer, ami mögé hirtelen lányos zavaromban el tudtam bújni. Ha-ha. – Lá-lá-lááá! Nem hallak titeket, taknyok!
Aztán a zajos hangok alábbhagynak. Na, nem az elmémben – ha-HA! –, hanem a sikátor falairól visszaverődő lövések háttérzaja halkul el valamelyest, az a megnyugtató szimfónia, amit az esetek többségében szívesen hallgatnék. De most… de most valamiért nem…
Eltátott szájjal pillantok ki a kuka mögül, amint elcsitulnak a dörrenések, hogy felmérjem a terepet. Mondhatni, a látvány, ami hirtelenjében elém tárul… egészen elképesztő! Rögvest felcsillannak hát a szemeim, ahogy kislányos lelkesedéssel rikkantva ugrok ki a menedékem biztonságos környezetéből, egyenesen a bőregér lábai elé vetve magamat – bohókásan bohóckodva, akár egy jólszituált udvari bolond. Ha-ha. Örömittas lelkendezések közepette csapom össze a tenyereimet, miközben rajongással teli arccal pillogok rá, a szám szegletében pedig egy derűs mosoly feszül. – AZ ÉN HŐSÖM!
Persze a bőregér sosem volt a szavak embere; egyből a tárgyra tér, mire kedvem támad máris agyoncsapni, csakhogy mivel ezúttal jókislány vagyok, ezért ahhoz tartom magamat. Különben is tönkretettem már az óriáskalapácsomat. Ha-ha. És amúgy is én hívtam ide. Ha-ha?
- Nahát, máris bele a közepébe! Semmi előjáték? Oh, te aztán tudod, hogyan kell bánni egy hölggyel, Batsy!
Kérdését hallva a kocsi irányába mutatok, ami esküszöm, hogy az előbb még ott volt, de most mintha egy egészen kicsikét köddé vált volna. Ha-ha.
- Ott van… izé… volt? – mutogatok idétlenül a semmibe, avagy a megbízóm kocsijának a hűlt helyére, egy meglehetősen zavart mosollyal a szám szélén, elpirult arccal és lehunyt szemekkel. – De ne aggódj, a szajré nálam van!!! Látod?! – lóbálom meg büszkén a bankókkal kitömött táskát az orra előtt. – Áh, ne aggódj, nem akartam megtartani, a tiéd lehet… Neked úgyis nagyobb szükséged van rá! – nyomom bele a kezébe a táskát, miközben hanyag eleganciával megpaskolom a vállát. – Vegyél magadnak belőle valami szépet…! – Elvégre lássuk be, hogy a denevérszerkó már kiment a divatból, ha-ha.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Gotham-nek nincsenek nyugodt éjszakái. Valami mindig történik, valaki mindig szenved, valaki mindig meghal. A szüleim halála előtt nem is érdekelt. Tudtam, hogy Gotham milyen, de nem akartam róla tudomást venni. Azt hittem, csak azért, mert én nem hallom a sikolyaikat, a fájdalmuk nem is létezik. Könnyű volt így gondolni, amiről nem tudtam, nem is fájhatott. Azonban azután az este után minden megváltozott. Hallani akartam őket. Hirtelen áttudtam érezni a fájdalmukat. Megismertem Gotham igazi arcát. Azt, amelyikről nem akarunk tudomást venni, amelyik elől éjszakánként a takaró alá bújunk. Nincsenek nyugodt éjszakáim, idejét sem tudom, mikor aludtam utoljára igazán jól. Ha egyáltalán ilyet lehet ebben a városban.
Emiatt nem töltöm otthon az estéimet. Otthon… fura szó, lényegében már nem létezik. A hölgyvendégekkel nem kell foglalkoznom, általában kitalálnak maguktól is, ha pedig kíváncsi kedvükben vannak, Alfred kisegíti őket az ajtóig. A látszatot fent kell tartani, az pedig csak kapóra jön, ha úgy érzik kihasználtam őket. Lényegében ez így is van, de akármilyen álszentül is hangzik, nem szívesen teszem, de muszáj. Egy ideje már, hogy jobban érzem magam denevérruhában, mint öltönyben. A maszkot maszkra cseréltem. Megtanultam úgy mosolyogni, hogy elfedjem az igazat, hogy ne lássák a fájdalmam, a dühöm. Ha nem találnak rajtam fogást, fegyverük sincs ellenem.
-Uram, azt hiszem, ez érdekelné önt. – Alfred a szokásos kimért, ámbár barátságos hanglejtéssel szólt hozzám, majd néhány pillanat múlva egy rövid, de annál fontosabb beszélgetést hallgathattam végig.
-Honnan jött a hívás? – a rendőrséget egy ideje megfigyelem, erről Gordon csak korlátozottan tud. Azon kevés ember egyike, akikben megbízom, ennek ellenére jobbnak gondolom, ha ő sem titkolózhat előlem. A korrupt rendőrök kiszúrása az elsődleges célja ennek, azonban rengeteg olyan hívás van, ami sokkal többet ér nekem, mint a rendőrségnek. Akárcsak ez. Egyelőre nem tudom, hova rakjam. Nemrég szabadult ki, de már is visszamenne? Nem mintha megengedhető luxus lenne, hogy szó szerint értsem ennek a nőnek a szavait.
Alfred segítségével még időben a helyszínre értem, igaz, szerencsére nem is tartózkodtam túl távol. A kísértés nagy volt, hogy egyből elkapjam, de a hívása alapján a megbízóihoz tartott, így csak követtem. Tisztes távolban voltam egy magaslati ponton, mikor egyszer csak, teljesen váratlanul tüzet nyitott rá a férfi. Egyből elrugaszkodtam, egy-két méterre érhettem földet a fegyverestől, akinek esélye sem volt tüzelni. Kicsavartam a kezéből a fegyvert, majd egy erős rántással előbb a vállában törtem szilánkosra a csontjait, majd aztán a fejét megragadva a földhöz vágtam.
-Ki a megbízód? – szegeztem hozzá egyből a kérdést, ahogy kiegyenesedtem előtte. A férfi, aki mozdulatlanul feküdt mögöttem, egy közvetítő. Névtelen senkiknek Harley Quinn aligha hallaná meg a szavait. Az ismertebb bűnözőktől is csak azt hallja meg, amit szeretne.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Minden azzal a kislánnyal kezdődött. Hol van az otthonod, Harley? A kislánnyal, aki miattam vakult meg. És most itt vagyok, szabadlábon, az akaratom ellenére – távol a biztonságot adó otthonomtól. Arkham. Odatartozom én. Én, a gyökértelen, a torzszülött. Az, aki állandóan csak menekül. Az, akinek nincs hova mennie. Az, akinek nincs élete. És nincs otthona, ahol álomra hajthatná a fejét. De igenis van! Arkham. Odatartozom én. Odatartoznak a beteg elmék… A torzszülöttek…
Erősen szorítom meg az óriáskalapácsom nyelét – olyan erősen, hogy amikor az áldozatom belép az ajtón, kettétörik a nyele, ahogy lecsapok vele. És újra. És újra. Nézem a férfi karmazsinvörös vérét, amint fájdalmas lassúsággal a padlóra ömlik; farkasszemet nézek a koponyáján tátongó lyukkal is. Meghalt? Nem tudom, nem akartam megölni, azt hiszem. A lényem racionális oldala felismeri a fájdalmat, képes felismerni mások szenvedését. De a lényem racionális oldala igencsak csekély a másik oldalához képest. A másik, a torz, az elkorcsosult. Az, amelyik hozzá tartozik. Nevetni kezdek. A régi Harley ezt tette volna. Ha-ha-ha! Csakhogy az a nő egy mentális katasztrófa; magamba fojtom hát a kényszerű cselekedetet, melyet mindannyiszor tettem már. Főleg olyankor, amikor éppen valakinek az életét vettem. Ha-ha. A kislány megvakult, mert én a pénzt választottam a testi épsége helyett, pedig nem is volt rá szükségem igazán. Pont olyan szörnyeteg vagyok, mint az a férfi, aki teremtett. De neeem, én több vagyok annál! A lényem racionális oldala képes érzékelni mások szenvedését. A lényem ezen oldala törődik másokkal, a gyengébbekkel, a kiszolgáltatottakkal. Az olyan szerencsétlenekkel, mint én. Mikor magamra hagyott nem volt senkim az égvilágon, kétségbeesetten jártam Gotham elhagyatott sikátorait – zokogva, gyötrelemtől telt szívvel. Én… csak… haza akarok menni…
Tudom, hogy a férfi, akit nagy valószínűséggel megöltem pont olyan bűnöző volt, mint én. Gyalázatos dolgokat tett, akárcsak én. Végtére is mi, rosszak… mind ezt tesszük. Ezért nem annyira bánt a dolog, mint amennyire kellene – de képes vagyok felismerni azt, hogy nem feltétlenül kellett volna ekkora ütést mérnem a koponyájára. Éppen ezért, habár görcsszerűen gyötör a röhögés, a kezeimet a számra tapasztva szippantom magamba az önfeledt nevetgélés első és egyben utolsó hullámait, minek következtében egy groteszk és elhaló, gurgulázó hang verődik vissza a szoba falairól. Senki nem mondhatja, hogy nem próbálkozom, ha-ha!
Elveszem a férfitól a bankjegyekkel megpakolt táskát, ami miatt képesek voltak engem kihozni – voltaképpen az akaratom ellenére raboltak el, ha-ha – az elmegyógyintézetből, hogy végezzem el ezt a munkát, merthogy egyedül csakis én vagyok rá képes. Legalábbis Mr. Scarface elmondása szerint. Közös múltunk van, ezért elvállaltam, meg hát mi mást tehetett volna egy ilyen védtelen bohóclány, mint én??? Huh! Mit fogsz most csinálni? Hova fogsz most menni, Harley? Nem tudom. H a z a.
Eszement ötlettől vezérelve pattanok fel a szobában lévő asztalra, majd megragadva a vezetékes telefon kagylóját, a rendőrséget kezdem el tárcsázni. Ha-ha.
- Helló, itt Quinn, Harley Quinn! Beszélhetnénk Gordon felügyelővel? Mi? Komolyan! Hát csak nem gondoljátok, hogy őőőrült vagyok?! – Ha-ha-ha! Dehogyisnem…! – Héé Gordie! Van egy visszautasíthatatlan ajánlatom neked. Itt vagyok Falcone embereivel – pillantok a szoba közepén összekötözött emberkupacra, akiket az imént vertem le, és esküszöm, hogy ezek közül csak egyetlent vertem halálra! –, és pénzével. Mit szólnál hozzá, ha leszállítanám neked ezt a mosott pénzt, a rosszfiúkat, és a megbízómat, aki szintén a zsákmányra pályázik? Cserébe csak egy fuvart kérek vissza a gyagyaházba. Ja igen, és szerintem hívd a bőregeret is, mert ezek kemény legények ám! – Azzal leteszem a telefont. Még címet sem adok meg neki, elvégre valamit a rendőrségnek is csinálnia kell a fánkzabáláson kívül. Ha-ha.
Egy óra elteltével ott találkozom a Bábmesterrel, ahol megbeszéltük. A pénzestáska a kezemben, csakhogy eszem ágában sincs odaadni neki. Pedig… pedig egy hang a fejemben minduntalan azt suttogja, hogy tegyek eleget a bűnözői feladatomnak. Sőt! Ne is adjam oda a pénzt, inkább tartsam meg magamnak! Mistah J hangja mantrázik a fejemben szakadatlanul és kitartóan – tedd meg, tedd meg, tedd meg! Dühödt vicsorra húzódnak ajkaim az ocsmány ötleteitől, mert a legutóbb is miatta kerültem bajba. Arra gondoltam, hogy vajon mit tenne most Mistah J? Egy kislány szeme világa bánta. És még sok ártatlan élet. Nem tudom, miért látom még mindig őt. Nem tudom azt sem, hogy miért hagyott el – egyik pillanatról a másikra. Mint ahogyan azt sem tudom, hogy mit kezdjek én magammal ezek után? De egyvalamit tudok. Azt hogy hova tartozom. Mit fogsz csinálni most, Harley? Hazamegyek. Haza.
„Te bűnöző vagy, Harley, hát viselkedj is úgy!” Látom, látom Őt. Látom azt a kihipózott fehér képét, és az eltorzult mosolyát, az acélozott fogait. A gyilkos pillantását. Érzem a kényszert, hogy tegyem meg, amit ő mond, mert mindig mindent érte tettem. Neki akartam örömet szerezni minden egyes tettemmel. És mi lett a vége?
„Viselkedj végre bűnözőként!” – utasít a hang. A gonosz hang az elmém mélyén.
NEM…!
Megragadom hát a táska fogantyúját, majd azzal törlöm képen az illetőt, aki elrabolt, Mr. Scarface emberét, legyőzve ezzel a késztetést, hogy a késemet tövig a nyakába mártsam. Viselkedj normálisan, Harley! Próbálj meg nem megölni mindenkit… Én próbálok. Próbálok… Ezzel a gondolattal térek ki a golyózápor elől, amit a hirtelenjében ellenséggé vált szövetségesem válaszaként kapok, hovatovább a viszonzása jeléül. Hát nem ééédes??!


Sponsored content
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Batman karakterek
» Humor
» Bálna vs. Harley 4:0

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: különlegességek :: Magánrészleg :: lezárt játékok-
Ugrás: