S C A R S
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots

nincsen






utolsó bejegyzések
Üzenetek
Yesterday at 9:10 pm
Yesterday at 8:30 pm
Yesterday at 7:52 pm
Yesterday at 12:09 pm
Pént. Máj. 26, 2017 6:42 pm
Pént. Máj. 26, 2017 6:42 pm
Pént. Máj. 26, 2017 4:06 pm
Pént. Máj. 26, 2017 3:54 pm
Pént. Máj. 26, 2017 3:44 pm

legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
oldal statisztika
ennyien vagyunk

CSOPORT FÉRFI
ALIEN 1 1
ANTI-HERO 2 1
BORROWED 0 1
CITIZEN 4 0
CRIMINAL 5 4
DOCTOR 2 0
ELIT 1 1
GOVERNMENT 0 0
HERO 3 3
METAHUMAN 5 1
POLICE 2 2
VIGILANTE 0 3
VILLAIN 3 8
Összesen 28 25
a tél oscarai
legjobbjaink

• A tél női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• A tél férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• A tél női saját karaktere •
pandora morrigan
the culebra

• A tél férfi saját karaktere •
cesar clifron
the writer

• A tél előtörténete •
ethan vasilev
the cop

• A tél keresett karaktere •
richard gecko
the losculebra

• A tél párja •
barry allen
zara tepes


Share| .

S C A R S



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Poszt témája: Re: S C A R S •• Szomb. Feb. 11, 2017 9:41 pm ••


Harley & Cat



Take an angel by the wings, time to tell her everything.



Engem nem érdekel a pénz. Soha nem is érdekelt. Bármilyen nevetségesen-, vagy szánni valóan hangzik, így van. Ez afféle tény. Amikor még első sorban rendőrnyomozó voltam, akkor sem érdekeltek az anyagi hasznok és jövedelmek. Ostobaság ez részemről, hiszen manapság már minden, minden pénzbe kerül. Valahogyan mindig is többet értek nekem az életek. Azok, amelyeket még éltek, és azok is, amelyeket többé már nem – mert megfosztották tőlük az áldozatokat, az embereket. Nincs megoldatlan ügyem, mert fáradhatatlanul, megállíthatatlanul, rendíthetetlenül kerestem a nyomokat, a kapcsolatokat, a gyilkosokat. És ördögien jó vagyok ebben. Valami van itt, bennem, egy fényesen izzó, vehemensen pattogó, erőteljesen égő, apró kis szikra, az acélba csavarodott, sötéten dobbanó kőszívemben, ami soha nem hagyott nyugodni, ami mindig csak hajtott előre, és még tovább, a végsőkig.
Soha nem számított a pénzösszegben mért fizetésem, amit minden hónap elején a számlámra utalnak. Sokkal magasztosabb érzés, amikor az ügy lezárul, amikor a veszély, még, ha csak átmenetileg is, de megszűnik létezni. Ez a szikra a szívemben ugyanis arra hivatott, hogy a sötétségben szolgáljon, és fényt szolgáltasson akkor, amikor már minden remény elveszett, amikor már teljes a sötétség.
Meglehet, hogy túl nagy terhet vettem a vállaimra azzal, hogy időnként, groteszk módon intim kapcsolatba kerülök a halállal. Túl sokat akartam, túl sok embert akartam megmenteni, túl sokat vett el-, vett ki belőlem a Ripper ügye. De Anglia éppen annyit vett el tőlem, amennyit adott. Úgy vélem, a veszteségeinket, a sérüléseinket egytől-egyig hasznossá kell tennünk. Erőssé kell nőnünk tőlük, belőlük. Tanulnunk kell a fájdalomból.
És most, hogy élő, lélegző, hús-vér emberekkel foglalkozom többnyire, bár más-más palettát szemlélek minden egyes alkalommal, közel sem olyan árnyalatokat, mint korábban, mint Firenze előtt, nem változott semmi, és mégis minden más. Többé már semmi sem hófehér, avagy ónix fekete. Ez a paletta ugyanis sokkal, sokkal szélesebb skálán mozog, mint a korábbi. Itt már semmi sem feltétlenül világos, vagy sötét, jó, vagy rossz. Itt, ebben a közegben minden fényévekkel komplikáltabb és bonyolultabb. A mindenféle színek, érzelmek és gondolatok összekeverednek, nekem pedig utat kell találnom magamnak ezeken az ingoványos talajokon, a rögös utakon, kínosan ügyelve rá, hogy ne okozzak még nagyobb kárt, még több szenvedést, mint, ami osztályrészül jutott egynémely páciensnek.
Nem hiszem, hogy egy életet – jelen pillanatban Harleen Quinzelét - pénzben kellene mérnem. Én nem azért vagyok most itt Gorhamben, avagy egészen konkrétan az Arkham Asylumban, mert a pénz motivál. Ha így lenne, én is egy lennék a pökhendi módon, a folyosókon fel-alá járkáló, fehér köpenyes orvosok közül, akik nemigen tesznek egyebet, semmint begyógyszerezik az embereket, mondván, legalább megnyugszanak. Legalább lehiggadnak. Legalább nem gondolkodnak. Legalább elalszanak. Legalább elhallgatnak a hangok a koponyáikban.
Nem hajszolom a hírnevet sem. A média minden egyes műfaját messziről, nagy ívben elkerülöm. Nem adok interjúkat, nem felelek a feltett kérdésekre, nem állok kamera elé, de még csak orvosi cikkeket-, vagy könyveket sem írok az elmegyógyintézetben töltött napjaimról.
Erről a napról is kettő feljegyzés fog majd készülni: egy szakvélemény, mely Ms. Quinzel aktájába kerül, és egy személyes, a naplómba, amit hét lakat alatt tartok elzárva, és soha, senkinek sem adnám oda.
- Sajnálom, hogy egyedül van – sütöm le pilláimat, bár egy cipőben járunk. A férjem-, és a válásunk óta nincs egyetlen biztos pont sem az életemben. Nincs gyerekünk, mert én nem akartam. Mert a karrieremre koncentráltam. Mert mindig több, és jobb akartam lenni, mint, ami vagyok az adott pillanatban. A magány lassan gyötrő kínzómester, ennek én is tökéletesen tudatában vagyok. – Talán megoldható, hogy gyakrabban jöjjek, ha szeretné – alapvetően nincs szüksége több kezelésre, legalábbis a főorvos úr szerint, de a labda nálam pattog. Eléggé sok mindent irányíthatok, és kellően nagy a mozgásterem, annak fényében, hogy én vagyok az egyetlen a városban – ha nem az országban -, aki hajlandóságot mutatott arra, hogy az Arkhamban dolgozzak, a hírhedt Harley Quinnel. Én pedig ki is használom ezt a rugalmasságot. – Vagy, hogy kimenjünk innen, ebből a roppantul... impozáns helyiségből – cinikus vigyorra rándul ajkam szeglete, miközben még mindig nem tántorodom el a rácsoktól, nem hátrálok, meg sem rezzenek. A harapásra nem reagálok, mivel nem volna etikus bármit is felelni erre, másfelől pedig a hölgyemény a végén még vérszemet kapna, és leharapná a füleimet, vagy az ujjaimat. Harley könnyű szerrel elérhetne így a ketrec túloldaláról, ha éppen arra vetemedne. Akár bánthatna is. Meglehet... hogy meg is ölhetne engem.
Le sem veszem opálos lélektükreimet a nőről. Minden mozdulatát követem, figyelem, szinte szemrebbenés nélkül, ahogy kecses nagyvad módjára libben el előlem, hogy odabent, a személyes börtönében ugrálhasson. Nem szólok, amíg nem szól hozzám. Közben azon töprengek, hogy milyen volt egykoron, teljes életnagyságban, amikor még Harleen Quinzel volt, mindenki számára, és nem a közismert Harley Quinn, a Joker partnere, avagy barátnője. Csak szellős-, már-már széljegyzetnek minősülő, rövid leírásokat kaptam az egykori doktornőről.
Hogy szeretem-e Harley Quinnt? Nem hiszem, hogy Ő szeret engem. Elvisel, megtűr maga mellett, vele szemben, a ketrec rácsainak túl felén, de gyanítom, a szemében én is csak egy orvos vagyok, a sok közül, egy nő a tömegből. Leölésre szánt, szép vadállat. Se több, se kevesebb. Hogy én szeretem-e Harley Quinnt...? Nem szerethetem. Minden létező szabálynak ellentmond ez. A saját szabályaimmal az élen. Nem szerethetem Harley Quinnt, mert nem hagyhatom, hogy az érzelmeim vezéreljenek, miközben kezelem Őt. Együtt érzek vele. Sajnálom, hogy így alakult a sorsa, hogy alárendelte magát egy olyan férfinek, egy olyan embernek, aki meg sem érdemli. Sajnálom, hogy neki az íratott meg, hogy a Jokert szeresse töretlenül. Segíteni akarok neki. Azt akarom, hogy önmagára leljen, hogy megtalálja azt a valamit, ami ott van benne – Harley és Harleen egyvelegét. Nem akarom megtörni, nem akarom megölni. Pedig Ő sokakat megölt. Egy hang – az egykori nyomozóé - a fejemben azt mantrázza, akárhányszor ide jövök, hogy Harley Quinn csak egy utolsó, rohadt gyilkos, hogy ezt-, vagy ennél klasszisokkal rosszabbat, szörnyűségesebbet érdemel. Miért segítesz neki? Miért? Miért akarod megmenteni? Lehet, hogy nem is akarja, hogy megmentsék. Lehet, hogy nincs is szüksége rád, Cat. Lehet, hogy ez az egész csak egy olcsó, bazári trükk, csalás, ámítás, illúzió.
De, mint mondtam, a világom többé nem ilyen, nem kétpólusú. Egy ember élete nem ér kevesebbet a másikénál.
A Rippert – és több tucat, másik gyilkost – persze nem menthetted meg, Cat. Akkor hol volt az emberséged, hm? Vagy, amikor te öltél meg egy-egy embert, még akkor is, ha azok gyalázatos gyilkosok voltak? Valakinek a szemében te is csak egy rohadt gyilkos vagy - annak a szemében, akinek a fiát, a lányát, a testvérét, az anyját vagy az apját ölted meg.
- Szívesen – felelem, halovány mosolyra görbítve ajkaimat.
Aztán felkészülök a robbanásra, a detonáció ugyanis megkezdődött. Nem távolodok el, sziklaszilárd, rendíthetetlen középpont, kikötő akarok lenni a tomboló vihar gócpontjában - ahogy mindig is ez a személy akartam lenni.
- Harley... – próbálom csillapítani a dühöt és a haragot, ami eluralkodott rajta, de az egyik fülén be, a másikon ki. Tompa koppanás, ahogy nekiszalad a rácsoknak. Vér serken a bőre alól. Tüdejéből tébolyult kacaj melódiái robbannak a helyiségbe, soha el nem múlónak tűnő visszhangot festve a falakra. – Harley, kérem! – nyúlok át a rácsok között, hogy hideg tenyereimbe fogjam az arcát, amennyiben persze hagyja ezt nekem.
Farkasszemet nézek Harley-val, ahogy mindketten előregörnyedünk ültünkben, mostanra alig feszül közöttünk távolság. Szinte érzem a haragot, ahogyan a pórusaiból pulzál.
- Arra gondolok, igen – bólintok erélyesen, hangom azonban nyugodt, karcos, akár a jégszilánkokra csorgatott méz. – Arra, amikor egyedül csinálta mindezt, a Joker nélkül. Azt szeretném-, hovatovább kérem, hogy beszéljen róla – tekintetemet az övébe vájom, nem eresztem pillantását, fogva tartom, bebörtönzöm a lélektükreim hideg, acélos kékjébe.


Words: 1 221 ▲ Music: Angel by the wings ▲ Notes: I know you have never felt so alone, but hold on, head up, be strong ♥
avatar
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Detective (DSI), profiler
✻ karakter arca :
▲ Gillian Anderson
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: S C A R S •• Hétf. Jan. 30, 2017 7:32 pm ••





This is the story of a really sad clown.



Nem mehetsz többé haza. Véget vethetnénk már végre ennek az őrületnek, Harley? Shhh! Éppen monológot mondok…! Thomas Wolfe írta ezt. Nem mehetsz vissza oda, amit egykor az otthonodnak hívtál. Habár azt hiszem, hogy ő nem is konkrétan a helyre célzott… Otthon. Mindenkinek van, vagy legalábbis mindenkinek volt otthona. Nem mehetsz többé haza. Ezúttal a haza nem egyenlő az otthonnal. Wolfe sokkal inkább az időre értette – mint egy megfoghatatlan, végtelen entitást, amely töretlenül halad előre, és sosem néz hátra. Az idő nem várja meg, míg összegyűjtöd a szíved szilánkosra tört darabkáit. Mert az időt egyáltalán nem érdekli, hogy éppen ízekre tépik a lelkedet, a tudatodat vagy a személyiséged egészét. Az idő nem hezitál, nem vesztegel, nem vár. Az idő kegyetlen; nem engedi, hogy visszamenj a múltban, hogy semmissé tegyed azokat a dolgokat, amiktől azt érzed, hogy a lényed egy része most megsemmisül. Nem mehetsz többé haza. Nem tudsz visszatalálni ahhoz a személyhez, aki valaha voltál… Mert az idő nem hagyja. Még véletlenül sem. De Wolfe tévedett! Kihagyta az egyik legfontosabbat, amit az időről tudni kell. Azt, azt… hogy az idő nem felejt. Nem mehetsz többé haza. Viszont nem is olyan dolog ez, amit csak úgy a hátad mögött hagyhatsz. Hisz’ ez a hely egyszer olyan volt nekem, mint az otthonom. Egy másik életben. (…)
Gyermeteg kíváncsiságtól csillogó szemekkel környékezem meg a ketrec rácsait, ahol a doktornő áll. Mintha csak a régi önmagamat látnám farkasszemet nézni velem. Ha-ha-ha. Elég őrült, mi?
- Hát persze! Hiszen egyedül itt annyira unalmas… Nem jössz be játszani hozzám? Kérlek, úúúgy unatkozom…! – lebiggyedt ajkaim végül bohókás vigyorra rándulnak, ahogy belevihogok a doktornő képébe. Ha-ha. – Esküszöm, nem harapok! – lihegek a rácsra, ahogy az arcom átvált valamiféle egészen torz, aberrált, tébolytól részegült grimaszba. Kezeim erőszakosan markolják a ketrec széleit, miközben én magam is ilyesfajta dühödt vehemenciával feszülök neki, az arcomat valósággal kipasszírozva a rácsok között, eszelős vihogás közepette. – Hacsak persze nem akarod… – Ádáz monológom megkoronázása gyanánt fogaimmal belemarok a levegőbe, akár egy kiéhezett vadállat. És közben nevetek. És nevetek. És nevetek.
Látod, nem mehetsz többé haza… Nem tudsz visszamenni ahhoz a személyhez, aki egykoron voltál. Elég már, Harley? HAHAHA, DEHOGY ELÉG!
Arkhamban jobban bánnak velem, mint a Belle Reve fegyházban. Itt még nem sütnek meg annyiért, hogy a ketrecnek feszülök a testemmel. Azért sem büntetnek meg, amiért a fejemet kis híján kidugom a rácsok között, sőt még az sem zavarja őket, hogy inzultálni kezdem a terapeutámat. Nem büntetnek meg, mert tudják, hogy Harley Quinn számára ez a büntetés maga lenne a megtestesült GYÖNYÖR jutalom!
Megunva a játszadozást, visszahőkölök méltó helyemre, az én kis személyre szabott kalickámba – persze csak azért, hogy unaloműzésként kezeimet végighúzva a rácsok fogain csörtessek körbe a ketrec területén. Játékosan, és már-már vidáman ugrándozva. Míg végül megunom ezt is, és akkor… egyedül csakis akkor vagyok hajlandó különösebb figyelmet szentelni a dokinak. Elég a bohóckodásból, kérem! Ha-ha-ha.
A kezemet nyújtom neki. Várom az édesen émelyítő csodát, a mesésen mámoros – RÓZSASZÍN!!! – rágógumit, amit olyannyira imádok, és amit errefelé nem szokás csak úgy adni egy ilyesfajta szörnyetegnek, mint amilyen én vagyok.
Ámde egy magamfajta szörnyetegnek valóban nem jár az édesség. Szinte egy világ omlik össze bennem, amikor meghallom szavait. Hát ő sem hozott nekem… Csalódott, szinte kétségbeesett képpel pillantok bele a szemeibe, pedig a legszívesebben a falnak rohannék tehetetlen dühömben. Ha-ha.
Már éppen szóra nyílnak az ajkaim, amikor is hirtelen megpillantom a nő kezében lévő, nos… – rágógumi helyett nyalókának tetsző édességet. Szinte újult lelkesedéssel ragyog fel az arcom, ahogy megjutalmazott kisgyerek módjára elveszem tőle a jussomat. – Úúú, köszi! Tudtam én, hogy mindig is szerettél, doki…! Hahah! – Bohóckodom el ezt is, természetesen, holott valahol a lelkem mélyén nagyon is meghat az, hogy így gondolt rám. Persze… persze egy gonosz hang az elmémben próbál meggyőzni az ellenkezőjéről. A gonosz hang az elmémben, aki ami már úgy hiányzott. „Ha igazán törődne veled, Harley, akkor rágógumit hozott volna.” Mistah J?
Nem mehetsz haza újra. Fájdalmas lassúsággal rebbennek a pilláim, ahogy a számban eddig még vidáman forgatott nyalóka megáll. Ledermedek. Mintha az idő egyszeriben csak megfagyna körülöttem… Látom, mindent látok magam előtt, amit el akartam felejteni. De képtelen vagyok rá. Látom a robbanást. A vért. A romlást. A mocskot, amelyben fürdőzöm szakadatlanul. És közben nevetek, mert nagyon is élvezem azt a személyt, aki lett belőlem. Egy részem… Az a részem, aki képtelen arra, hogy felismerje mások szenvedését. De itt van ez a másik is, aki valósággal szégyenkezik amiatt, hogy ki lettem én. A kérdés már csak az, hogy melyikük Harley és melyikük Harleen? És melyik vagyok én?
Egyikük sem vagyok, és mégis mindkettőjük bennem él. Hogy lehetséges ez? Ki vagy te?
Felröhögök. Élesen. Fájdalmasan. Ugye elég már, Harley?
- Melyiket? – HAHAHA! Van, amikor a vicc elfedi a fájdalmat, a dühöt, a haragot. Éveken át humorba burkolva fojtottam el azt a MÉRHETETLEN fájdalmat és dühöt, amely belülről feszített. De van, hogy a vicc már többé nem vicces, és a humor egészen egyszerűen elillan – és olyankor a harag uralja a műsort. Ha-ha. – Melyik robbanásra kíváncsi a doktornő a sok EZER és EZER robbanás közüüül? – Tébolytól eltorzult arccal vágódom neki újult erővel a rácsoknak. A lendülettől még a homlokom is felszakad, vérezni kezd, de nem érdekel, nem törődök vele. Semmivel sem törődök olyankor, amikor éppen a tébolyult DÜH uralja a műsort, mert ez nem foglalkozik semmivel, elpusztít mindent, ami az útjába áll. Élve emészt fel, belülről, ha kell.
- HA-HA-HAAaaA! – szaggatott, ritmikátlan nevetés szakad fel a tüdőmből – szinte hörögve, fuldokolva röhögök. – Arra kíváncsi, amikor felrobbantottuk a gothami televízió állomást? Még a kezdetek kezdetén…! Vaaaagy amikor megöltük a polgármestert, és az ő rezidenciáját röpítettük a levegőbe? Vaaagy – rántom el hirtelen a fejemet; oldalra kapom és aztán a semmibe révedek. –… arra gondol, amikor a gyermekkórházat fosztottuk meg egy egészen kicsikét a talpazatától? Hahha! Mondja doktornő, mégis melyikre kíváncsi? Olyan rengeteg van és minden annyiraaa nagyooon összefolyik idebent…! – ütögetem meg a halántékomat erőszakosan és durván. – Vagy talán arra kíváncsi, amikor egyes-egyedül csináltam mindezt? Egymagamban, Mistah J nélkül? – tekerednek ujjaim ismételten a rács köré, ahogy a vérző homlokomat a ketrec élének döntöm. Így nézek farkasszemet a nővel, színlelt higgadtsággal, belülről mégis feszítő tébollyal és észveszejtő dühvel. – Arra a történetre kíváncsi, amikor Ő elhagyott? – Amikor a semmiért öltem meg annyi ártatlant…
Nem mehetsz többé haza. Nincsen út, ami visszatalálna a régi önmagadhoz. Nincsen már többé olyan, hogy régi önmagad. Ugye elég lesz már, Harley?


avatar
✻ tartózkodási hely :
HA HA LAND {Gotham}
✻ foglalkozás, hobbi :
The C l o w n Herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: S C A R S •• Szer. Jan. 11, 2017 8:20 pm ••


Harley & Cat



Take an angel by the wings, time to tell her everything.



Tele volt vele a sajtó. Amikor Gothambe érkeztem, tudtam, hogy miért-, és ki végett jövök. Felkészültem. Ismerni akartam őt. Tudni akartam, hogy mi történt vele, hogy mi a története, bele akartam lapozni az életébe, mint, ahogyan azt mások egy könyvvel teszik. De valahogyan nem elégedtem meg mindazzal, amit leírtak – a pszichiáterből lett pszichopata -, hiszen a világ, az élet, az emberek nem ilyen egyszerűek, nem ilyen egysíkúak; semmi sem hófehér, vagy ónix fekete.
Én bele akarok látni a fejébe. A lelkébe. Legszívesebben felnyitnám a koponyáját, és belenéznék abba a csavaros, groteszk módon érdekes elméjébe, és látni akarom őt – nem csak nézni az újságok címlapján, a hírekben, a nevét a szalagcímeken olvasni, mintahogyan azt mindenki más is teszi.
Ha másban nem is, ebben hasonlítunk egymásra Harleen Quinzellel – avagy Harley Quinnel, ahogyan híres-, vagy sokkal inkább hírhedt lett a Joker oldalán: mindketten ott szerepeltünk a napilapok címlapján, éppen csak a törvény két különböző oldalát képviselve. Bár, az én esetemben a sajtót nem kifejezetten én, mint nyomozó, vagy magánszemély érdekeltem, hanem mindaz, amit tudtam-, vagy csupán sejtettem a modernkori Jack the Ripperről. Nem is ez a módfelett bosszantó az egész ügyben, habár a legkevésbé sem vágytam az újságírók, a tévé stábjának cseppet sem megtisztelő figyelmére, ami egyébként fojtogatott akkoriban, a Brit földön. Mindez nem is olyan régen történt, lévén még most is gyakran felemlegetik a Rippert, nem csak a rendészeti szervek berkein belül, hanem a rendvédelmi-, vagy orvosi egyetemek pszichológia karára is gyakran elhívnak, hogy tartsak egy-egy órát. A legfájdalmasabb és legundorítóbb dolog az egészben, hogy a sajtót az a patetikus fasz érdekelte, aki kegyetlen brutalitással végzett azokkal a nőkkel – az áldozataival -, és egy cseppet sem tisztelték a holtakat, sem pedig az élőket, a hozzátartozókat. Egy kisebbségi komplexusos, irigy alak volt a címlapon, és fürdőzött gyalázatos tetteinek dicsfényű glóriájában, aki egyébiránt módfelett intelligens, és nyájas, hovatovább kedves férfinek tűnt első blikkre – és egy ilyen alak hírhedt lett, lévén a gyilkosságokon túl aligha tudott volna felmutatni bármit is, ami érdekessé teszi.
Színpadias volt.
Undorító volt.
De – mindenekfelett – ember volt.
Pontosan emlékszem minden részletre, néha még a mai napig álmodok vele éjszakánként, és a visszataszító műveivel, az áldozataival, akikből élő-holt próbababákat készített a tetthelyen, és, akiket természetellenes módon imádott, istenített és dicsőített-, ugyanakkor gyűlölt és megvetett egyszerre.
Nem kifejezetten a nőket gyűlölte, az egész világot gyűlölte.
Talán még önnönmagát is beleértve. De leginkább a nőkre haragudott, a magasan kvalifikált, magas pozíciókban elhelyezkedett nőkre, akik többek voltak, mint a férfi.
Talán az anyja miatt, aki majomszeretettel viseltetett irányába, majd magára hagyta, abban a minutumban, amikor öngyilkosságot követett el; ekkortájt olyan hét-nyolc éves lehetett a Ripper.
Talán az első, nagy szerelme miatt, akin életében először kipróbálta a fétisét, és, aki mégis visszautasította idővel, amikor komolyra-, és ijesztőre fordultak a dolgok, majd elhagyta.
Talán azért, mert jobb sorsot szánt magának, semmint, hogy egy senki legyen, egy kiadványszerkesztő cég kishala, egy szürke hétköznapokban monoton életet élő, unott férj.
Volt egy meglehetősen hosszú időszak, amikor bármit megtettem volna érte, hogy megöljem, hogy nemes egyszerűséggel lelőjem, mint egy leölésre szánt disznót. A lelkemet is eladtam volna magának az Ördögnek, ha én lehettem volna az utolsó ember, akit lát, még mielőtt golyót repítek a koponyájába, éppen a két szeme közé.
Aztán történt valami. Megváltozott valami. Talán bennem, talán az egész világban, amit ismertem; és többé nem kívántam a halálát. Azt akartam, hogy a törvény vasmarkában szorongassa, hogy oda kerüljön, ahová való, hogy megkapja a méltó büntetését, és, hogy megfizessen, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért. Nem akartam többé látni sem az újságokban, sem az interneten, sem a tévében, sem sehol. Azt akartam, hogy mindenki felejtse el, hogy mindenki annak az apró kis porszemnek, annak a senkinek lássa, aki valójában. Gyűlöltem, hogy hónapokig látta magát a médiában, mert pontosan tudtam, hogy ez gőgös, makacs és önhitt beképzeltséggel tölti el, hiszen egy egész város félte a nevét - a nőkkel az élen -, amit a sajtó ráhúzott, és egy egész ország kereste azt a valakit, akit a fantomképeken láttak az ügy vége felé. A Rippert.
Aztán az akta rövidesen lezárult, én pedig elmenekültem Angliából, az emlékek, a rémálmok, és a sajtó elől.
Nem módfelett érdekes ez a védekező mechanizmus? Elmenekülünk a problémáink-, az életünk elől, és abban bízunk, hogy valahol máshol, egy új helyen majd újra kezdhetjük, de végtére is, nem változik meg semmi, nem igaz? Nem kezdhetünk új életet, bármennyire is szeretnénk. A múlt sebei ott maradnak a testünkön, a lelkünkön, és hiába menekülünk el előlük, bárhová szaladunk, nem szabadulunk meg tőlük; soha. Elszökhetünk, de úgyis új problémákat generálunk magunk körül, akarva, vagy éppen akaratlanul, a véletlennek köszönhetően, a sors fricskájaként, vagy gúnyos vigyoraként.
Megváltozhatunk, láthatjuk más színben a világot, és önmagunkat, de végtére is a lényünk, a természetünk, a mozgatórugónk belénk van kódolva, megmásíthatatlanul és megváltoztathatatlanul. Nem lehetünk mások, mint, akik vagyunk, mert a múltunk formál minket azzá, akik ma vagyunk – ha tetszik, ha nem -, a múltat megváltoztatni, átírni pedig köztudottan nem lehet.
Így lehet az, hogy visszatértem Londonba, és visszatértem a pszichológia területére is, éppen ahogyan Miss Quinzel is visszatért oda, ahol minden elkezdődött. Még egy közös pont.
Már messziről hallom a hangját.
- Ne boruljon ki, és ne sikítson – morran rám az őr vigyorogva, miközben a keskeny folyosón haladunk végig, és nem rest jó alaposan megnézni magának menet közben, és valósággal mustrál és méreget, mint ahogyan azt mások a piaci húsokkal szokták tenni.
- Nem szokásom – hangom hideg és közönyös visszhangot ver a fehérre vakolt falakról. Valamiféle megmagyarázhatatlan, igencsak ambivalens érzés bont szirmot szívemben. Borzongató kíváncsiság lesz úrrá rajtam.
’Az elmebajosokat, sivár, bűzös cellákban tartották, és 'őrzőik', akik gyakran használták korbácsaikat, szabadon regulázhatták őket. Az engedetlen betegek, amikor éppen nem verték őket, a cella padlójába, vagy falába vert vaskarikához voltak láncolva, kéz-, vagy bokabilincs tartotta őket féken, kényszerzubbonyokba voltak gyömöszölve, amelyben tehetetlen, dühödt kötegként vonaglottak.’
Meg sem rezzenek, amikor Harley nekirohan az üvegnek, egy tapodtat sem mozdulok, de nem nevetek a férfiakkal. Le sem veszem átható, opálkék íriszeimet a nőről, végignézem, ahogy feláll a földről, és veszett róka módjára – mely törleszkedik, túl közel merészkedik az emberhez, hogy aztán belé marhasson – dörgölőzik az üvegnek. Kérdését hallva kissé jobbra biccentem a fejemet, és nem eresztem Harleen pillantását.
- Valakinek ördög, másoknak angyal – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat.
’Vad teremtmények ők, akik emberfölötti erővel bírnak. Köteleket és láncokat bírnak szétszaggatni, ajtókat, falakat ledönteni... szinte fáradhatatlanok... tűrik a hideget, a forróságot, a virrasztást, a koplalást, az ütéseket és a sebeket, érzékelhető sérülés nélkül. Ha meg akarjuk gyógyítani az őrülteket, elengedhetetlen, hogy félve tiszteljék orvosaikat, és úgy tekintsenek rájuk, mint 'kínzóikra'.’
Sokadszorra nem szakítom félbe azt, amit a levegőben művel, a rácson. Soha nem tettem ilyesmit. Tudom, hogy ez megnyugtatja, valószínűleg boldoggá teszi, és én biztos, hogy nem fogom megfosztani ettől az érzéstől. ’E házaknak semminemű orvosi rendeltetésük nem volt, nem azért fogadták be az embereket, hogy ápolják őket, hanem azért, mert az illető már nem lehet a társadalom része, számára ez már tilos volt.’ – minden korban voltak olyan emberek, akiket környezetük őrültnek tekintett. Az őrületre sokféle magyarázat volt: ártó szellemek, isten büntetése, az idegek gyengesége, de egészen a 17. századig a nyugati társadalom meglehetősen toleráns volt a ’bolondokkal’ szemben. Szabadon járhattak-kelhettek, az elmeháborodottság része volt a mindennapi életnek. Az európai országok államigazgatásának egyre fokozódó szervezettségével azonban előbb-utóbb minden országban eljött a pillanat, amikortól a ’furcsa’ emberek begyűjtötték és őrizték.
- Valóban? – függesztem rá átható, vesébe látó tekintetemet. – Várt engem? – nem távolodok el akkor sem, amikor egészen közel lép a rácsokhoz, és akkor sem mozdulok, amikor átnyúl az egyik résen. Valószínűleg meg tudna ölni, ha nagyon akarna. Talán még ma meg fog ölni engem. Vagy holnap. Nem... nem azt mondom, hogy bízok Ms. Quinnben, de hiszek neki, elhiszem neki, hogy a visszatérése ezúttal nem egy olcsó, bazári trükk része. Talán túl naiv vagyok, túl nagy hitet fektetek belé, a szavába. De, ha nem én, hát ki hinné el neki? Ha nem én, hát ki segítene neki? Ki volna képes rá, ki merne segíteni neki, ki akarna segíteni neki?
Én ellenben nem csak és kizárólag a kihívást látom Ms. Quinzel személyében, nem a hírnevem miatt vállaltam el, nem azért, hogy jól meghízzon a májam, vagy, hogy nőjön az egóm. Én mást is látok a nőben. Elveszettséget. Kilátástalanságot. Talán félelmet. Ingovány bizonytalanságot. Persze, mindezt jól leplezi, és nyilvánvalóan én nem látok bele a fejébe, és nem tudhatom, hogy mi jár az agyában.
Kérdésére halk, rövid nevetést hallatok.
- Nem. Nem hoztam rágót – ingatom meg a fejemet, majd a blézerem zsebébe nyúlok, és kiveszek belőle egy fényes, rózsaszín papírba csomagolt, édes, cukorka illatú, gömb alakú nyalókát, melyet Harley felé nyújtok. Nyilvánvalóan, miután elvette, közölheti, hogy nem fogja tartani magát a megállapodásunkhoz, de én nem akarom hitegetni, nem húzom el az orra előtt a mézesmadzagot, mint azok a dilettáns köcsögök, akik azt szajkóznák neki, hogy ’megkapod, ha elmeséltél mindent’. Valahol ez a gesztus is a bizalom egyik, apró, meglehet, hogy jelentéktelen mérföldköve.
- Nem hiszem, hogy szüksége volna rá, Ms. Quinn – ingatom meg a fejemet, miközben előveszem a képeket. Senkinek sincs szüksége rá. A harmincas években kezdett el vele kísérletezni egy római elmegyógyintézetben Dr. Ugo Cerletti, és a módszert ma is használják gyógyszeres kezelésre nem-, vagy nem megfelelően reagáló betegek esetében; leggyakrabban unipoláris-, vagy bipoláris depresszió kezelésére. Kognitív mellékhatásai a memóriakárosodás, az anterográd amnézia, a retrográd amnézia, a zavartság, az akut organikus pszichoszindróma -  koncentrálási nehézség, dezorientáció, zavartság, perszeveráció, körülményesség, afázia, apraxia, az arcra és a testre lokalizálódó dysgnosia, hallucinációk és téveszmék -, a nonkonvulzív status epilepticus és aneszteziológiai szövődményekkel is járhat.
Embertelen és barbár módszer.
A pszichiátria alapja nem a kínzás és a megtörés.
Ha valaki türannoszi elveket alkalmazva elektromos áramot vezet át egy testen, kínzásról beszélünk, de, ha köz- és magán-kórházak hivatásos pszichiáterei vezetnek át elektromos áramot egy ember agyán, az már terápia... nyilvánvalóan.
Harley soha nem ült le-, vagy nem feküdt le a kanapéra, én pedig nem ültem le a székre. Helyette most is kibújok a cipőmből, és térdre ereszkedem, majd a sarkamra ülök. Aztán figyelem, és hallgatom. Próbálok olvasni a vonásaiból, a mimikáiról.
- Beszéljen a robbanásról. Egy megtörtént esemény emlékét eleveníti fel az ábra? – kérdezek rá, majd, amikor meglátom az arcán legördülő könnycseppet, valami fájdalmas érzés hasít élesen acélszívembe. Újfent a blézerem zsebébe nyúlok, ámbár ezúttal egy zsebkendőt nyújtok Harley felé, átnyúlva a ketrec két rácsa között. – Mi jutott eszébe, Ms. Quinn? – hangom lágy, akár a legfinomabb, legnemesebb kelme, és alig hangosabb egy elsuttogott titoknál.


Words: 1 713 ▲ Music: Angel by the wings ▲ Notes: I know you have never felt so alone, but hold on, head up, be strong ♥
avatar
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Detective (DSI), profiler
✻ karakter arca :
▲ Gillian Anderson
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: S C A R S •• Szer. Dec. 28, 2016 4:02 am ••





This is the story of a really sad clown.



Hallom őket. Hallom a fel nem tett kérdéseiket. Miért jöttem vissza ide? Minek jöttem vissza önszántamból? Ez is csak egy trükk? Vagy végleg megőrültem? Én. A napi téma. Én, én, én. Én, Harley Quinn. Pedig csak haza akartam jönni. Ide, ahova tartozom. Idetartoznak a mentálisan labilis, degeneratív elmék. A törvényen kívüliek. Az olyanok, mint én.
Lehunyt szemekkel dúdolok, ahogy néma dallamra ring a csípőm – kezeim először jobbra, majd balra libbennek. Hatalmas, színpadias mozdulatokkal töltöm meg a cellám majdhogynem üres légterét. Magamban énekelgetek, alig hallhatóan, vihorászva, szertelen mosollyal a szám szélén. Elhagyatva. Egyedül. Magányosan.
- Megütött, és olyan volt, mint egy csók… – túrok bele játékosan a hajvégeimbe, miközben a testem továbbra is a néma zenére vonaglik. Milyen érzés volt, Harley? – Bántott ugyan, de olyan volt, mint az igaz szerelem…! – karcosan hagyja el tüdőmet a melódia. Mindenki ismeri az örökzöld Lana Del Rey számot. – Add nekem az összes erőszakot! – Mintha neki énekelnék. Mintha neki táncolnék. Mintha még néha itt lenne velem… az elmémben… Néha látom őt a lelki szemeim előtt. És hallom a nevetését. Hallom Őt, ha nagyon-nagyon csendben vagyok, éppen ezért szeretek csendben lenni. Ugyanis ha nem figyelek eléggé, akkor elillan… Nem látom és nem hallom őt többé. Mintha szépen fokozatosan elhalványulnék én magam is. Ki leszek én nélküle? Ki vagyok én nélküle? (…)
- Hallom a szirénákat, szirénákat… – Nem tudom mennyi idő telik el így. Órák, percek, napok, évek… Órák, percek… Most már nem táncolok; a sarokban kuporgok esetlenül. Törökülésben húzom magam alá a lábaimat, arcomat a két térdem közé szorítva, könnyáztatta arccal. Napok telnek el. Újra táncolok és önfeledten énekelek. –… szirénákat, szirénákat… – Dobhártyaszaggató hangot hallatva kattan egyet a cellám zárja. Látom, hogy az őrök engem mustrálnak az üveg túloldaláról. Az őrök és még valaki. Egy orvos. Egy doktornő. A néhai önmagam. Ha-ha. Vicsorogva fordulok az irányukba, anélkül hogy egy percre is abbahagynám az éneklést. Az énekhangom eközben valamiféle morgáshoz hasonló nyögéssé torzul. Dühödten mozdulok – üvöltve száguldok neki az üvegcella ajtajának, majd ugyanazzal a lendülettel vágódom hanyatt a padlón. Nevetve. Ha-ha!
Hallom a szirénákat, szirénákat, amint a kedvenc őröm megszólal.
- Nyugi, mindig ezt csinálja. Őrült a csaj, nem? – Nevetést hallok. Férfiak nevetését. De a doktornő nem nevet.
Vérző orral és felszakadt homlokkal tápászkodok fel a jéghideg padlóról, hogy aztán közvetlen közelről megcsodálhassam ezt a bámulatos idegent. Tenyerem felszínét a véremtől ragacsos üveghez tapasztom, még az arcomat is nekidörgölöm. Csak az üveg van köztünk. – Te vagy… te vagy az ördög? – Eltátott szájjal, kitágult pupillákkal bámulok az arcába, mintha még sosem láttam volna hozzá fogható teremtést ezen a világon. Talán így is van. Olyan, mint én, a néhai önmagam… Akár én is lehetnék, húsz év múlva, feltéve, ha nem őrültem volna meg idő előtt, ha-ha! Valahogy így találkoztam én vele. Az ördögi nővel.
Először.
És másodszor.
És harmadszor.
(…) Ki számolja már?
Láncokba tekert lábakkal, bilincsbe burkolt csuklóval és emberi szájkosárral az arcomon vezetnek a terápia helyszínére most is, mint mindig. A helyszín egy nagyon sajátos, egyénre szabott ketrec – kísértetiesen hasonlít arra a kalitkára, ahol hónapokig éltem a sitten. Elég őrült, mi? Ilyen rendkívüli óvintézkedéseket tesznek csak azért, hogy ne öljek meg senkit, vagy ne akarjak megszökni. Esetleg mindkettő. Persze tudom én, tudom. Annyit hazudtam, csaltam, és gyilkoltam már az eddigi pályafutásom alatt, hogy én sem hinnék magamnak. Pedig ezúttal KIVÉTELESEN tényleg nem a vicc kedvéért tértem vissza ide önszántamból. A megbánás vezérelt. A megbánás… és az érzelmek. Megvilágosodás. Rádöbbenés. Nem biztos, hogy az vagyok, akinek egészen idáig gondoltam magam. Valaha voltam valaki. Emlékszem erre a személyre, aki kedves volt és önzetlen. Becsületes és bátor! Szavahihető, mégis szókimondó – és néha egy egészen kicsikét talán fékezhetetlen. De az a nő túl sokat szenvedett, és mostanra már nincs többé. Eltűnt. Ugye elég lesz, Harley? Bár néha-néha még mintha hallanám őt. De az a nő már nem én vagyok. De akkor (…) ki vagyok én most? Egy szomorú bohóc. Joker szajhája. Udvari bolondja. A vicc csattanója! A felelősség, hogy bántok másokat – mert ha-ha, de vicces! –, a tudat, hogy érte teszem, hogy mindent érte teszek, mert azt akarom, hogy apuci boldog és elégedett legyen velem… Mikor torzult így el a világ velem együtt? Mikor lett ez az egész több egy játéknál? És mikor döbbentem rá arra, hogy ez a játék már nem vicces többé? Mikor, Harleen, mikor?!
A mentálisan sérült. A nő, aki mindig menekül. Menekül önmaga elől… Menekül a világ elől… Az, aki állandóan hátat fordít magának. Akinek nincs hová mennie. Nincs élete. Nincs otthona. Impozáns kívül, de torz legbelül. Az, aki mindent feladott a szerelemért. A gyökértelen. A kripli. Vagyis csak én, Harley Quinn. Ha-ha.
Némán haladok a kíséretemmel, láncokba és bilincsbe borított testtel – szájkosárral, mint valami elfajzott vadállat. Úgy kezelnek, ahogyan én magam is bántam velük. Állat módjára – harapva, tépve, karmolva, cibálva. Erőszakkal, dühödten. Korcs bestia. Ha-ha. Sok embert megöltem már. Olyannyira sokat, hogy már meg sem tudnám számolni. És ezért az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. Néha képes vagyok érzékelni más emberek fájdalmát. Néha viszont nem. Néha egyáltalán nem érzékelem mások szenvedését.
Tudom, hogy okkal vagyok itt. Mert itt kell lennem. Itt a helyem. Ezen a helyen majd segítenek rajtam. Vagy nem. Meglehet, hogy már túl késő rajtam segíteni…
Kattan a zár, a bilincs csakhamar lekerül a csuklómról, megszabadulok a láncoktól és a szájkosártól is; immár a ketrecen belül nyújtózom egyet, miközben incselkedve az őr felé harapok a levegőben – csak úgy, a hecc kedvéért, ha-ha. Nem tudom megtagadni azt, aki vagyok. És most is, mint mindig – minden egyes alkalommal, amikor várnom kell – nekiveselkedek a napi testmozgásnak, amit sajnálatos módon a saját cellámban képtelen lennék megtenni a minimális hely végett. De itt… itt… tökéletes!
Homorú gerinccel rugaszkodom el a földtől, a lábaim a magasba lendülnek – szaltózva jutok el a rácsokhoz. Felmászok rájuk. Fel, egészen a tetejéig. Ott aztán beakasztom a lábfejemet, és úgy lógok fejjel lefelé. Ez az egyetlen pozíció, amiben kényelmesen, nyugodtan érzem magam. Ez az egyetlen pozíció, amelyben aludni tudok. Sehogy máshogy nem tudok elaludni, csak amikor azt érzem, hogy a vér a fejembe zúdul. Ha-ha.
Mélyet szippantok a levegőből, mialatt az egyik lábam kiakad a rácsból, most már csak egyetlen lábbal tartom magamat – a másikat a fejem mellé húzom, kinyújtva – nyújtózkodva. Behunyt szemmel karolom át az arcom mellé feszített lábfejemet. Így lazítok, míg meg nem érkezik az ördögi doktornő. Az én doktornőm. Miközben a szemem sarkából, a ketrecem alján még mindig őt látom. Rendületlenül. Mistah J?
Ezüstös szemek. Azt ígérted, hogy sosem hagysz el… Pedig igazából most sem vagy itt!
És nevetek, holott a legszívesebben sírnék. (…) Nyers erőből engedem el lábfejemmel a rácsot, és a levegőben fordulok meg arccal előre. Végül talpra érkezem.
- Hello, doki! Már nagyon vártalak ám…! – ördögi vigyor jelenik meg a szám szélén, miközben pimaszul csillannak fel a szemeim. Lustán, mégis kecses mozdulatokkal, akár egy jóllakott nagymacska, vonulok oda a ketrec oldalához, a doktornő elé. Egyik kezemmel a rács szélét markolom meg, másik kezemmel pedig a nő felé nyúlok – ki a ketrecből, habár tudom, hogy nem szabad. – Ugye hoztál nekem rágógumit?
Kislányos lelkesedéssel toporgok a kalitkám szélénél, várva a kedvenc csemegémet, amihez itt oly’ nehezen lehet hozzájutni, vagyishogy nagyjából sehogy. Nem engedik, hogy rágózzunk idebent, mert a betegek kárt tehetnek magukban vele. Micsoda őrültség! És akkor még rám mondják azt, hogy bolond vagyok. HAA! Ha-ha.
Azt mondtam neki, hogy elmesélem a történetemet… Elmesélem neki, hogy miért vonultam be ide önszántamból, ha hoz nekem cserébe egy rágógumit. Szerintem teljesen fair ajánlat. Remélem hát, hogy hozott! Máskülönben kénytelen leszek megtartani magunknak a kis titkaimat, nem igaz, Harleen? – Huh? – Hirtelen úgy kapom fel a fejemet, mintha lenne még valaki rajtam kívül a ketrecben. Van is. Ugyanis hárman vagyunk idebent. Az elmémben. A ketrecemben. A lényemben.
És tudom, hogy nem szabadna ezt a rácsot fogdosnom, különben árammal fognak megcsapni az őrök, akik a kamerán keresztül figyelnek. Ó, régi szép idők…! Akarom, érezni akarom! Csak egy kicsikét… Hogy emlékezzek…
- Jobban lennék, ha az ápolók elvittek volna elektrosokk-terápiára, ahogy kértem – önfeledt bólogatásom elégedetlen fejcsóválássá lényegül mondandóm közepette. Éppen ezért kell most ilyen észveszejtő vehemenciával kapaszkodnom a rácsokba, hátha rájönnek, hogy tilosban járok, és adnak egy kis áramot a testemnek. Ha-ha. Nézzétek, milyen jó kislány vagyok, megérdemlem! Kérlelő pillantásokat küldök a kameráknak. Persze az őrök le se szarnak. Ezért nekifeszítem a rácsnak az arcomat is – valósággal beszorítom a két rács közé. Ha-ha. Így figyelem meg a doki képeit.
- Úúú, régen nekem is volt ám ilyenem! – rikkantok fel önfeledt lelkesedéssel, noha egyáltalán nem ez volt a kérdés. A képeket magát még meg sem néztem. Nem szeretem ezt a játékot. Dacolva biggyesztem le az ajkaimat. Se rágógumi, se áramütés.
Igazán, igazán szomorú bohóclány vagyok most.
Szomorú bohóclány módjára csüccsenek le végül a hideg padlóra, pedig a ketrecben található egy szófa is. Pontosan úgy, ahogy az a terápiákon lenni szokott, általában.
Elmosolyodom.
A helyszín ugyanaz maradt, csak a szereplő változott. Én. Nem fogok lefeküdni ugyanoda, ahol annak idején az én pudingom is heverészett. Ott kezeltem én őt. Nem vagyok páciens. Beteg vagyok, aberrált, eltorzult személyiség. De nem páciens… Páciens az nem lehetek én. Nem, mert már évek óta lemondtak rólam. A Joker nője nem gyógyítható mentális betegségtől szenved. Blah-blah-blah! Talán nem is akarom, hogy meggyógyítsanak… Van bármi módja annak, hogy véget vess az őrületnek, Harley?
Keserű arccal pillantok bele a képekbe. És hogy mit látok bennük? Fájdalmat. Árulást. Vért. Mocskot. Önmagamat. Nevetek. Szerelmet. Földöntúli gyönyört.  Nem evilági gyötrelmet. Röhögök. Mit látok, mit látok? (…)
- Látok… látok egy robbanást… – És ezrek halálát. De nem érdekel. Mert érte tettem. Csak azért, hogy rám találjon.
Döbbenetes vehemenciával robban bele a tudatomba az emlékkép. Egy felhőkarcoló tetején állok. Látom a sok kicsi robbanást, ahogy a füst gombafelhők formájában hagyja el az atmoszférát, és mindezt én okoztam. Mégis elhagyatva állok ott a felhőkarcoló tetején. Egyedül. Magányosan. Kiégve.
- Joker nem törődik veled, Harley.
- És?
- És így a semmiért melóztál ennyit.

Egy könnycsepp szánt végig az arcomon, miközben továbbra is szakadatlanul nevetek. Eszeveszetten, mint egy hiéna. És nem értik ők, a bolondok (!), hogy miért szeretem őt még mindig…


avatar
✻ tartózkodási hely :
HA HA LAND {Gotham}
✻ foglalkozás, hobbi :
The C l o w n Herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: S C A R S •• Kedd. Dec. 20, 2016 6:58 pm ••


Harley & Cat



Take an angel by the wings, time to tell her everything.



A szokásos időben riadok fel zaklatott szendergésemből, az egyik korahajnali órában. Begyakoroltnak tetsző mozdulattal nyúlok az éjjeliszekrény felé, először a kislámpát kapcsolom fel, majd a fekete noteszt-, és egy tollat veszek a kezembe. Felütve a könyvecskét az éppen soron következő oldalra írok cikornyás betűimmel, fekete szavakat.
Tél. Hó. Vér? Festék? Hideg. Köd. Nevetés. Légüresnek ható, végtelennek tetsző táj (?). Magasság.
Minél több dolgot próbálok felidézni magamban, de zavaros a kép. Kusza. Szinte kifürkészhetetlen. Mint mindig. De arra tisztán emlékszem, hogy nem éppen kellemes élményben volt részem. Fel akartam ébredni, és tudtam, hogy az egész csak a fantáziám torz szüleménye, gonosz tréfája, csúf játéka, de nem tudtam menekülni, egészen idáig.
Az álomnaplónak oka és célja van. Lelki oka, és többnyire lelki célja, de az esetemben hivatalos célja is van; már egy ideje a munkámban is felhasználom a naplót. Az ember agya éjszaka sokkal aktívabb, mint azt bárki gondolná, sokszor éppen ekkor kapunk választ a fel(nem)tett kérdéseinkre, csak éppen nem emlékszünk ezekre a válaszokra, ugyanis az álmok, melyekre emlékszünk, csupán az ébredés előtti pár percet töltik ki. Rengeteg minden kavarog a fejünkben, amikről lehet, hogy nem is tudunk, sokszor éppen ezekben a pillanatokban vonunk le egy-egy konklúziót, legyen az magánéleti-, vagy hivatalos. És én úgy vélem, hogy az alvó agy talán gyorsabban megtalálja a kapcsolatot, legyen szó bármiről, mint az éber agy.
Aztán a napló visszakerül az éjjeliszekrényre, a lámpát pedig lekapcsolom, és, még mielőtt visszaaludhatnék, arra gondolok, hogy ez is egyfajta megszállottság, lévén kiképeztem-, ha úgy tetszik, beprogramoztam magamat arra, hogy felébredjek az éjszaka közepén, és leírjam mindazt, amire emlékszem.
A felkelő Nap első sugarai az uszodában lelnek rám. Vehemens, megállíthatatlan tempót diktálok, erőteljesen csapok karjaimmal és lábaimmal; újra, és újra, és újra. Egészen addig, amíg másfél órával később úgy nem érzem, mintha ki akarnának szakadni a helyükről, mintha a tüdőmet szétfeszítené a jeges hideg, mintha nehéz lennék, mint egy kő.
Az agyam megállíthatatlanul pörög, és kattogok, ide-oda csapongok a gondolataim között, arcok és nevek sejlenek fel, emberek, történetek, esetek, ügyek, tetthelyek, hullák, számokká minősült, hasonló kaliberű emberek alkotta sorozatok.
Pont olyanná váltam, mint akiket kezelek, csak éppen a másik oldalon ragadtam. Lojális vagyok a törvényekhez, pár évvel ezelőtt még én is egy voltam a hű kutyái közül, de valami megváltozott bennem, vagy az egész világban. Talán rájöttem, hogy az emberek – beleértve az elme-, és egyéb orvosokat is – ostobák, vagy, ha nem is, hát ostoba módjára tudnak viselkedni. Néha ez éppen abban csúcsosodik és élesedik ki, hogy mereven és szemellenzőt viselve úgy követnek minden könyvet, leírást, paragrafust, definíciót, mintha azt egy nagyobb erő, vagy hatalom írta volna. Holott ennek a szar világnak, amiben élünk, nem definíciókra van szüksége, amit egy ugyanolyan ember írt, mint ön, vagy én, hanem emberségre. És embereknek kell maradnunk a legkiszolgáltatottabb helyzetben is, akkor is, ha nehéz, ha fáj, ha legszívesebben állatok módjára viselkednénk. Hiszen, ha a szemet-szemért elvet követnénk, az egész világ vakon tapogatózna a sötétségben, amit maga okozott.
Fogalmam sincs, hogy egészen pontosan mi vett rá arra, hogy ezen a területen helyezkedjek el, bár az, ami pár éve voltam, nem áll távol ettől. Nem fogok hazudni, néha hiányzik az az élet, hiányzik az, hogy hű kutya legyek, hiányzik az izgalom, az adrenalin. Na, nem, mintha ez a munkakör kevésbé volna izgalmas, vagy kevésbé volna idegtépő, esetleg kevésbé doppingolna.
Maradjunk annyiban, hogy szünetre volt szükségem, el kellett határolódnom a rendőrségtől, bár, ebben sem voltam túl jó, elvégre, még mindig bűnözőkkel foglalkozom, és jelenleg én vagyok a legkeresettebb pszichiáter a szakmában; pont, hogy a múltam miatt. Ki csinálhatná ezt annál jobban, mint aki korábban maga épített ki egy teljes, komplett, komplex jellemet, csupán a nyomokból, amiket ilyen-olyan helyszínen talált...?
Fekete Volvómba ülve hajtok az Arkham felé, immár fehér blúzomban, fekete ceruza szoknyámban és fekete magas sarkúmban, valamint fekete szövetkabátomban. Igazság szerint, nem magamtól jelentkeztem erre az állásra, de, amikor felkértek, rövid gondolkodási idő múltán elvállaltam, és a jelenlegi feletteseim cserébe biztosítottak szállást, és állták az utamat a Szigetországból az Államokba. Aztán a páciens minden egyes aktáját átolvastam, minden megjelent cikket átnyálaztam, minden videó felvételt megnéztem, mindezt többször is, lévén teljes képet akartam kapni a nőről, már látatlanban is. Felkerestem régi ismerősöket, kollégákat. Életben maradt áldozatokat. Alapos munkát végeztem, még az első találkozónk előtt, ami talán már mindent jó előre eldöntött.
- Doktor Gallagher! – kiabál rám egy férfi, amikor kiszállok az autóból, és a következő pillanatban a telefonját az arcomba nyomja, és készít rólam egy minden bizonnyal szar fotót, a nem kevésbé szar honlapjához. – Doktor Gallagher, igaz, hogy a hírhedt bohóc lány, a Joker társa, leghűbb bizalmasa, Harley Quinn újra az Arkham Asylumban tartózkodik, és nem is akárhogyan került be újra az intézet falai közé, önszántából jött vissza? – a férfi hadar, és a tájszólásából ítélve Mississippi államból származik-, és élete nagy részét ott is élte le.
- Nem nyilatkozom – nyugodt egykedvűséggel reagálok szavaira, és indulnék meg a bejárat felé, de elém áll, és nem enged utamra.
- Csak válaszolnia kellene. Egy egyszerű igen, vagy nem is megtenné. Szóval... igen, vagy nem? – egyre erőszakosabban viselkedik, a hangja is ingerült és türelmetlen, és nem, hogy elállja az utamat, még meg is ragadja bal felkaromat. Hanyag eleganciával rántom ki tagomat ujjai bilincséből.
- Csak el kellene takarodnia a faszba – blazírt képpel dorombolok. – Most – és, mivel nem tesz így, csak pislog, mint hal a szatyorban, elsétálok mellette és magára hagyom, hogy fel tudja dolgozni a burkoltan közölt válaszomat. Valahol bízok benne-, és remélem, hogy ez a kellemes párbeszéd majd hivatalosan is megjelenik.
- Doktor Gallagher, jó reggelt! – köszön rám az egyik szintén itt dolgozó pszichiáter férfi, miközben szemüvegét a steril, makulátlanul fehér köpenye zsebébe csúsztatja, és felém nyújt egy papírpohárban kávét. Még mindig nem tudja, hogy hogyan iszom a feketelevest.
- Jó reggelt, Doktor Wells – átveszem a poharat, de nem iszok bele.
- Ma is a szörnyetegnél kezd? – kérdezi, én pedig rávillantom opálkék íriszeimet, és megállok a folyosón, teljes alakommal felé fordulva, megvárom, hogy ő is ugyanígy tegyen.
- Hagyja abba, mielőtt még elkezdené, kérem – válaszul megütközve néz rám. – Felőlem úgy látja a világot, ahogyan akarja, de ezzel a szemléletmóddal én nem tudok azonosulni, tudja? Az olyan emberek, mint Harleen Quinzel túlságosan is emberiek, túlságosan is érthetők. Ő nem szörnyeteg, Doktor Wells, hanem egy ember – hangom akár a jégszilánkokra csorgatott méz, pillantásomat az övébe vájom, kíméletlenül tartom a szemkontaktust és nem eresztem el. – Ugyanolyan ember, mint ön vagy én – nem válaszol, de láthatóan zavarban van és kettőnk közül csak ő érzi kínosnak a csendet, cseppet sem szerény személyem inkább jótékonynak és áldásosnak nevezném. Rövidesen el is válnak útjaink, én pedig hanyag eleganciával az első kukába ejtem az érintetlen kávét.
Az irodám egy tenyérnyi része csupán az óriási intézetnek, de kellően-, és meglepően nagyok az ablakok, sok fény árad be rajtuk. Talán ez az Arkham egyik legvilágosabb helyisége. A fekete bőrtáskámat az íróasztalszékre teszem, kivéve belőle a jegyzeteimet és egy tollat, majd a fekete szövetkabátomat a fogasra akasztva elindulok a szokásos helyre.
Mint mindig, pár perccel előbb érkezem, mint kellene. Az ajtó halkan kattan mögöttem.
Elnyújtott, kecses ragadozóléptekkel közelítem meg azt a méltatlan kalitkát, ahova Ms. Quinzelt bezárták, ahol mindig is lenni szokott, minden beszélgetésünk alkalmával.
Mint mindig, most sem ülök le a nekem odakészített székre, csupán a magammal hozott holmimat teszem le oda.
Mint mindig, természetesen most sincs rajtam orvosi köpeny,
Annak ellenére, hogy tudom, hogy a helyiség be van kamerázva, és elvileg nem szabadna átlépnem a ketrec köré festett, élénksárga sávot (habár kiharcoltam-, és aláírtam egy nyilatkozatot, miszerint engedélyt kaptam rá, hogy saját felelősségre átléphessem ezt a határt), megteszem. Mint mindig.
- Jó reggelt, Ms. Quinn – halovány mosoly bujkál ajkam szegletében. – Minden rendben? Hogy van ma? – az emberek általában a hétköznapokon is felteszik ezeket a kérdéseket, de a válasz már kevésbé izgatja őket. Nos... kezdjük ott, hogy, ha nem izgatna, eleve nem kérdezném meg. Civilben soha, senkitől. Ha mégis megkérdezem, annak oka van, mégpedig nem kevesebb, mint, hogy érdekel a válasz.
- Ma hoztam magammal pár képet, bizonyára ön is ismeri a Rorschach-tesztet - utalok a mappámban lévő, festék foltok vektoros illusztrációira. Nyilván Harley is találkozott velük, amikor még ő is az elmegyógyászatban praktizált. Abban bízok, hogy a legutóbb félbe hagyott beszélgetésünk ma folytatódni fog, és az ábrák majd kihoznak belőle valamit. Valamiféle előre lépést. - El kell mondanom, még akkor is, ha tudja, hogy egyenként minden táblát nézzen meg, és mondja el, hogy miket lát a foltokban, azok egésze-, vagy egy-egy része mit juttat az eszébe - ha pedig felkészült, előveszem a képeket, és egymás után mutatom meg neki őket.


Words: 1 404 ▲ Music: Angel by the wings ▲ Notes: I know you have never felt so alone, but hold on, head up, be strong ♥
avatar
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Detective (DSI), profiler
✻ karakter arca :
▲ Gillian Anderson
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: S C A R S •• ••

Sponsored content
live like legends

S C A R S

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: különlegességek :: Magánrészleg-