S C A R S
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot







utolsó bejegyzések
Üzenetek
Szomb. Jan. 21, 2017 10:09 pm
Pént. Jan. 20, 2017 4:27 pm
Pént. Jan. 20, 2017 1:05 pm
Pént. Jan. 20, 2017 1:03 pm

a változás szele
kalandunk

Ősrobbanásként köszöntött be a változás National, Star, Central City, Gotham és Metropolis városaiba. De az igazság az, hogy valami alapjaiban változott meg a világban – minden világ és minden univerzum eltorzult a valóságtól. Portálok nyíltak meg a semmiből, és szippantottak magukba embereket, hogy az ismeretlenbe rántsa őket, vagy éppenséggel hánytak ki magukból olyan személyeket, akik nem a saját világukba tartoznak. És a múlt… a múlt is változott. Nem érted, hogy mi ez az érzés, valahol ott a lényed mélyén – aki voltál, az kezd elhalványulni, eltűnni… számos emlékképeddel együtt. Tudod, hogy ki voltál valaha, de már nem érzed azt, hogy többé valóságos lenne, olyan mindössze, mint valami őrült álom, amely arra figyelmeztet, hogy ne veszítsd el önmagad, ne felejtsd el azt, aki valaha voltál. De késő, mert az idősíkok összemosódtak, és már semmi sem az, aminek látszik. És senki sem az, aki egykoron volt.

Are you ready?

legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
az ősz oscarai
legjobbjaink

• Az ősz női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• Az ősz férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• Az ősz saját karaktere •
zara tepes
the vamp

• Az ősz keresett karaktere •
gwendolyn summers
the double agent

• Az ősz előtörténete •
alex danvers
agent danvers

• Az ősz párja •
dommiel dragomir
june moone


Share| .

S C A R S



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Poszt témája: Re: S C A R S •• Szer. Jan. 11, 2017 8:20 pm ••


Harley & Cat



Take an angel by the wings, time to tell her everything.



Tele volt vele a sajtó. Amikor Gothambe érkeztem, tudtam, hogy miért-, és ki végett jövök. Felkészültem. Ismerni akartam őt. Tudni akartam, hogy mi történt vele, hogy mi a története, bele akartam lapozni az életébe, mint, ahogyan azt mások egy könyvvel teszik. De valahogyan nem elégedtem meg mindazzal, amit leírtak – a pszichiáterből lett pszichopata -, hiszen a világ, az élet, az emberek nem ilyen egyszerűek, nem ilyen egysíkúak; semmi sem hófehér, vagy ónix fekete.
Én bele akarok látni a fejébe. A lelkébe. Legszívesebben felnyitnám a koponyáját, és belenéznék abba a csavaros, groteszk módon érdekes elméjébe, és látni akarom őt – nem csak nézni az újságok címlapján, a hírekben, a nevét a szalagcímeken olvasni, mintahogyan azt mindenki más is teszi.
Ha másban nem is, ebben hasonlítunk egymásra Harleen Quinzellel – avagy Harley Quinnel, ahogyan híres-, vagy sokkal inkább hírhedt lett a Joker oldalán: mindketten ott szerepeltünk a napilapok címlapján, éppen csak a törvény két különböző oldalát képviselve. Bár, az én esetemben a sajtót nem kifejezetten én, mint nyomozó, vagy magánszemély érdekeltem, hanem mindaz, amit tudtam-, vagy csupán sejtettem a modernkori Jack the Ripperről. Nem is ez a módfelett bosszantó az egész ügyben, habár a legkevésbé sem vágytam az újságírók, a tévé stábjának cseppet sem megtisztelő figyelmére, ami egyébként fojtogatott akkoriban, a Brit földön. Mindez nem is olyan régen történt, lévén még most is gyakran felemlegetik a Rippert, nem csak a rendészeti szervek berkein belül, hanem a rendvédelmi-, vagy orvosi egyetemek pszichológia karára is gyakran elhívnak, hogy tartsak egy-egy órát. A legfájdalmasabb és legundorítóbb dolog az egészben, hogy a sajtót az a patetikus fasz érdekelte, aki kegyetlen brutalitással végzett azokkal a nőkkel – az áldozataival -, és egy cseppet sem tisztelték a holtakat, sem pedig az élőket, a hozzátartozókat. Egy kisebbségi komplexusos, irigy alak volt a címlapon, és fürdőzött gyalázatos tetteinek dicsfényű glóriájában, aki egyébiránt módfelett intelligens, és nyájas, hovatovább kedves férfinek tűnt első blikkre – és egy ilyen alak hírhedt lett, lévén a gyilkosságokon túl aligha tudott volna felmutatni bármit is, ami érdekessé teszi.
Színpadias volt.
Undorító volt.
De – mindenekfelett – ember volt.
Pontosan emlékszem minden részletre, néha még a mai napig álmodok vele éjszakánként, és a visszataszító műveivel, az áldozataival, akikből élő-holt próbababákat készített a tetthelyen, és, akiket természetellenes módon imádott, istenített és dicsőített-, ugyanakkor gyűlölt és megvetett egyszerre.
Nem kifejezetten a nőket gyűlölte, az egész világot gyűlölte.
Talán még önnönmagát is beleértve. De leginkább a nőkre haragudott, a magasan kvalifikált, magas pozíciókban elhelyezkedett nőkre, akik többek voltak, mint a férfi.
Talán az anyja miatt, aki majomszeretettel viseltetett irányába, majd magára hagyta, abban a minutumban, amikor öngyilkosságot követett el; ekkortájt olyan hét-nyolc éves lehetett a Ripper.
Talán az első, nagy szerelme miatt, akin életében először kipróbálta a fétisét, és, aki mégis visszautasította idővel, amikor komolyra-, és ijesztőre fordultak a dolgok, majd elhagyta.
Talán azért, mert jobb sorsot szánt magának, semmint, hogy egy senki legyen, egy kiadványszerkesztő cég kishala, egy szürke hétköznapokban monoton életet élő, unott férj.
Volt egy meglehetősen hosszú időszak, amikor bármit megtettem volna érte, hogy megöljem, hogy nemes egyszerűséggel lelőjem, mint egy leölésre szánt disznót. A lelkemet is eladtam volna magának az Ördögnek, ha én lehettem volna az utolsó ember, akit lát, még mielőtt golyót repítek a koponyájába, éppen a két szeme közé.
Aztán történt valami. Megváltozott valami. Talán bennem, talán az egész világban, amit ismertem; és többé nem kívántam a halálát. Azt akartam, hogy a törvény vasmarkában szorongassa, hogy oda kerüljön, ahová való, hogy megkapja a méltó büntetését, és, hogy megfizessen, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért. Nem akartam többé látni sem az újságokban, sem az interneten, sem a tévében, sem sehol. Azt akartam, hogy mindenki felejtse el, hogy mindenki annak az apró kis porszemnek, annak a senkinek lássa, aki valójában. Gyűlöltem, hogy hónapokig látta magát a médiában, mert pontosan tudtam, hogy ez gőgös, makacs és önhitt beképzeltséggel tölti el, hiszen egy egész város félte a nevét - a nőkkel az élen -, amit a sajtó ráhúzott, és egy egész ország kereste azt a valakit, akit a fantomképeken láttak az ügy vége felé. A Rippert.
Aztán az akta rövidesen lezárult, én pedig elmenekültem Angliából, az emlékek, a rémálmok, és a sajtó elől.
Nem módfelett érdekes ez a védekező mechanizmus? Elmenekülünk a problémáink-, az életünk elől, és abban bízunk, hogy valahol máshol, egy új helyen majd újra kezdhetjük, de végtére is, nem változik meg semmi, nem igaz? Nem kezdhetünk új életet, bármennyire is szeretnénk. A múlt sebei ott maradnak a testünkön, a lelkünkön, és hiába menekülünk el előlük, bárhová szaladunk, nem szabadulunk meg tőlük; soha. Elszökhetünk, de úgyis új problémákat generálunk magunk körül, akarva, vagy éppen akaratlanul, a véletlennek köszönhetően, a sors fricskájaként, vagy gúnyos vigyoraként.
Megváltozhatunk, láthatjuk más színben a világot, és önmagunkat, de végtére is a lényünk, a természetünk, a mozgatórugónk belénk van kódolva, megmásíthatatlanul és megváltoztathatatlanul. Nem lehetünk mások, mint, akik vagyunk, mert a múltunk formál minket azzá, akik ma vagyunk – ha tetszik, ha nem -, a múltat megváltoztatni, átírni pedig köztudottan nem lehet.
Így lehet az, hogy visszatértem Londonba, és visszatértem a pszichológia területére is, éppen ahogyan Miss Quinzel is visszatért oda, ahol minden elkezdődött. Még egy közös pont.
Már messziről hallom a hangját.
- Ne boruljon ki, és ne sikítson – morran rám az őr vigyorogva, miközben a keskeny folyosón haladunk végig, és nem rest jó alaposan megnézni magának menet közben, és valósággal mustrál és méreget, mint ahogyan azt mások a piaci húsokkal szokták tenni.
- Nem szokásom – hangom hideg és közönyös visszhangot ver a fehérre vakolt falakról. Valamiféle megmagyarázhatatlan, igencsak ambivalens érzés bont szirmot szívemben. Borzongató kíváncsiság lesz úrrá rajtam.
’Az elmebajosokat, sivár, bűzös cellákban tartották, és 'őrzőik', akik gyakran használták korbácsaikat, szabadon regulázhatták őket. Az engedetlen betegek, amikor éppen nem verték őket, a cella padlójába, vagy falába vert vaskarikához voltak láncolva, kéz-, vagy bokabilincs tartotta őket féken, kényszerzubbonyokba voltak gyömöszölve, amelyben tehetetlen, dühödt kötegként vonaglottak.’
Meg sem rezzenek, amikor Harley nekirohan az üvegnek, egy tapodtat sem mozdulok, de nem nevetek a férfiakkal. Le sem veszem átható, opálkék íriszeimet a nőről, végignézem, ahogy feláll a földről, és veszett róka módjára – mely törleszkedik, túl közel merészkedik az emberhez, hogy aztán belé marhasson – dörgölőzik az üvegnek. Kérdését hallva kissé jobbra biccentem a fejemet, és nem eresztem Harleen pillantását.
- Valakinek ördög, másoknak angyal – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat.
’Vad teremtmények ők, akik emberfölötti erővel bírnak. Köteleket és láncokat bírnak szétszaggatni, ajtókat, falakat ledönteni... szinte fáradhatatlanok... tűrik a hideget, a forróságot, a virrasztást, a koplalást, az ütéseket és a sebeket, érzékelhető sérülés nélkül. Ha meg akarjuk gyógyítani az őrülteket, elengedhetetlen, hogy félve tiszteljék orvosaikat, és úgy tekintsenek rájuk, mint 'kínzóikra'.’
Sokadszorra nem szakítom félbe azt, amit a levegőben művel, a rácson. Soha nem tettem ilyesmit. Tudom, hogy ez megnyugtatja, valószínűleg boldoggá teszi, és én biztos, hogy nem fogom megfosztani ettől az érzéstől. ’E házaknak semminemű orvosi rendeltetésük nem volt, nem azért fogadták be az embereket, hogy ápolják őket, hanem azért, mert az illető már nem lehet a társadalom része, számára ez már tilos volt.’ – minden korban voltak olyan emberek, akiket környezetük őrültnek tekintett. Az őrületre sokféle magyarázat volt: ártó szellemek, isten büntetése, az idegek gyengesége, de egészen a 17. századig a nyugati társadalom meglehetősen toleráns volt a ’bolondokkal’ szemben. Szabadon járhattak-kelhettek, az elmeháborodottság része volt a mindennapi életnek. Az európai országok államigazgatásának egyre fokozódó szervezettségével azonban előbb-utóbb minden országban eljött a pillanat, amikortól a ’furcsa’ emberek begyűjtötték és őrizték.
- Valóban? – függesztem rá átható, vesébe látó tekintetemet. – Várt engem? – nem távolodok el akkor sem, amikor egészen közel lép a rácsokhoz, és akkor sem mozdulok, amikor átnyúl az egyik résen. Valószínűleg meg tudna ölni, ha nagyon akarna. Talán még ma meg fog ölni engem. Vagy holnap. Nem... nem azt mondom, hogy bízok Ms. Quinnben, de hiszek neki, elhiszem neki, hogy a visszatérése ezúttal nem egy olcsó, bazári trükk része. Talán túl naiv vagyok, túl nagy hitet fektetek belé, a szavába. De, ha nem én, hát ki hinné el neki? Ha nem én, hát ki segítene neki? Ki volna képes rá, ki merne segíteni neki, ki akarna segíteni neki?
Én ellenben nem csak és kizárólag a kihívást látom Ms. Quinzel személyében, nem a hírnevem miatt vállaltam el, nem azért, hogy jól meghízzon a májam, vagy, hogy nőjön az egóm. Én mást is látok a nőben. Elveszettséget. Kilátástalanságot. Talán félelmet. Ingovány bizonytalanságot. Persze, mindezt jól leplezi, és nyilvánvalóan én nem látok bele a fejébe, és nem tudhatom, hogy mi jár az agyában.
Kérdésére halk, rövid nevetést hallatok.
- Nem. Nem hoztam rágót – ingatom meg a fejemet, majd a blézerem zsebébe nyúlok, és kiveszek belőle egy fényes, rózsaszín papírba csomagolt, édes, cukorka illatú, gömb alakú nyalókát, melyet Harley felé nyújtok. Nyilvánvalóan, miután elvette, közölheti, hogy nem fogja tartani magát a megállapodásunkhoz, de én nem akarom hitegetni, nem húzom el az orra előtt a mézesmadzagot, mint azok a dilettáns köcsögök, akik azt szajkóznák neki, hogy ’megkapod, ha elmeséltél mindent’. Valahol ez a gesztus is a bizalom egyik, apró, meglehet, hogy jelentéktelen mérföldköve.
- Nem hiszem, hogy szüksége volna rá, Ms. Quinn – ingatom meg a fejemet, miközben előveszem a képeket. Senkinek sincs szüksége rá. A harmincas években kezdett el vele kísérletezni egy római elmegyógyintézetben Dr. Ugo Cerletti, és a módszert ma is használják gyógyszeres kezelésre nem-, vagy nem megfelelően reagáló betegek esetében; leggyakrabban unipoláris-, vagy bipoláris depresszió kezelésére. Kognitív mellékhatásai a memóriakárosodás, az anterográd amnézia, a retrográd amnézia, a zavartság, az akut organikus pszichoszindróma -  koncentrálási nehézség, dezorientáció, zavartság, perszeveráció, körülményesség, afázia, apraxia, az arcra és a testre lokalizálódó dysgnosia, hallucinációk és téveszmék -, a nonkonvulzív status epilepticus és aneszteziológiai szövődményekkel is járhat.
Embertelen és barbár módszer.
A pszichiátria alapja nem a kínzás és a megtörés.
Ha valaki türannoszi elveket alkalmazva elektromos áramot vezet át egy testen, kínzásról beszélünk, de, ha köz- és magán-kórházak hivatásos pszichiáterei vezetnek át elektromos áramot egy ember agyán, az már terápia... nyilvánvalóan.
Harley soha nem ült le-, vagy nem feküdt le a kanapéra, én pedig nem ültem le a székre. Helyette most is kibújok a cipőmből, és térdre ereszkedem, majd a sarkamra ülök. Aztán figyelem, és hallgatom. Próbálok olvasni a vonásaiból, a mimikáiról.
- Beszéljen a robbanásról. Egy megtörtént esemény emlékét eleveníti fel az ábra? – kérdezek rá, majd, amikor meglátom az arcán legördülő könnycseppet, valami fájdalmas érzés hasít élesen acélszívembe. Újfent a blézerem zsebébe nyúlok, ámbár ezúttal egy zsebkendőt nyújtok Harley felé, átnyúlva a ketrec két rácsa között. – Mi jutott eszébe, Ms. Quinn? – hangom lágy, akár a legfinomabb, legnemesebb kelme, és alig hangosabb egy elsuttogott titoknál.


Words: 1 713 ▲ Music: Angel by the wings ▲ Notes: I know you have never felt so alone, but hold on, head up, be strong ♥
✻ hozzászólások :
4
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Psychiatrist, profiler; ex-detective
✻ karakter arca :
▲ Gillian Anderson
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: S C A R S •• Szer. Dec. 28, 2016 4:02 am ••





This is the story of a really sad clown.



Hallom őket. Hallom a fel nem tett kérdéseiket. Miért jöttem vissza ide? Minek jöttem vissza önszántamból? Ez is csak egy trükk? Vagy végleg megőrültem? Én. A napi téma. Én, én, én. Én, Harley Quinn. Pedig csak haza akartam jönni. Ide, ahova tartozom. Idetartoznak a mentálisan labilis, degeneratív elmék. A törvényen kívüliek. Az olyanok, mint én.
Lehunyt szemekkel dúdolok, ahogy néma dallamra ring a csípőm – kezeim először jobbra, majd balra libbennek. Hatalmas, színpadias mozdulatokkal töltöm meg a cellám majdhogynem üres légterét. Magamban énekelgetek, alig hallhatóan, vihorászva, szertelen mosollyal a szám szélén. Elhagyatva. Egyedül. Magányosan.
- Megütött, és olyan volt, mint egy csók… – túrok bele játékosan a hajvégeimbe, miközben a testem továbbra is a néma zenére vonaglik. Milyen érzés volt, Harley? – Bántott ugyan, de olyan volt, mint az igaz szerelem…! – karcosan hagyja el tüdőmet a melódia. Mindenki ismeri az örökzöld Lana Del Rey számot. – Add nekem az összes erőszakot! – Mintha neki énekelnék. Mintha neki táncolnék. Mintha még néha itt lenne velem… az elmémben… Néha látom őt a lelki szemeim előtt. És hallom a nevetését. Hallom Őt, ha nagyon-nagyon csendben vagyok, éppen ezért szeretek csendben lenni. Ugyanis ha nem figyelek eléggé, akkor elillan… Nem látom és nem hallom őt többé. Mintha szépen fokozatosan elhalványulnék én magam is. Ki leszek én nélküle? Ki vagyok én nélküle? (…)
- Hallom a szirénákat, szirénákat… – Nem tudom mennyi idő telik el így. Órák, percek, napok, évek… Órák, percek… Most már nem táncolok; a sarokban kuporgok esetlenül. Törökülésben húzom magam alá a lábaimat, arcomat a két térdem közé szorítva, könnyáztatta arccal. Napok telnek el. Újra táncolok és önfeledten énekelek. –… szirénákat, szirénákat… – Dobhártyaszaggató hangot hallatva kattan egyet a cellám zárja. Látom, hogy az őrök engem mustrálnak az üveg túloldaláról. Az őrök és még valaki. Egy orvos. Egy doktornő. A néhai önmagam. Ha-ha. Vicsorogva fordulok az irányukba, anélkül hogy egy percre is abbahagynám az éneklést. Az énekhangom eközben valamiféle morgáshoz hasonló nyögéssé torzul. Dühödten mozdulok – üvöltve száguldok neki az üvegcella ajtajának, majd ugyanazzal a lendülettel vágódom hanyatt a padlón. Nevetve. Ha-ha!
Hallom a szirénákat, szirénákat, amint a kedvenc őröm megszólal.
- Nyugi, mindig ezt csinálja. Őrült a csaj, nem? – Nevetést hallok. Férfiak nevetését. De a doktornő nem nevet.
Vérző orral és felszakadt homlokkal tápászkodok fel a jéghideg padlóról, hogy aztán közvetlen közelről megcsodálhassam ezt a bámulatos idegent. Tenyerem felszínét a véremtől ragacsos üveghez tapasztom, még az arcomat is nekidörgölöm. Csak az üveg van köztünk. – Te vagy… te vagy az ördög? – Eltátott szájjal, kitágult pupillákkal bámulok az arcába, mintha még sosem láttam volna hozzá fogható teremtést ezen a világon. Talán így is van. Olyan, mint én, a néhai önmagam… Akár én is lehetnék, húsz év múlva, feltéve, ha nem őrültem volna meg idő előtt, ha-ha! Valahogy így találkoztam én vele. Az ördögi nővel.
Először.
És másodszor.
És harmadszor.
(…) Ki számolja már?
Láncokba tekert lábakkal, bilincsbe burkolt csuklóval és emberi szájkosárral az arcomon vezetnek a terápia helyszínére most is, mint mindig. A helyszín egy nagyon sajátos, egyénre szabott ketrec – kísértetiesen hasonlít arra a kalitkára, ahol hónapokig éltem a sitten. Elég őrült, mi? Ilyen rendkívüli óvintézkedéseket tesznek csak azért, hogy ne öljek meg senkit, vagy ne akarjak megszökni. Esetleg mindkettő. Persze tudom én, tudom. Annyit hazudtam, csaltam, és gyilkoltam már az eddigi pályafutásom alatt, hogy én sem hinnék magamnak. Pedig ezúttal KIVÉTELESEN tényleg nem a vicc kedvéért tértem vissza ide önszántamból. A megbánás vezérelt. A megbánás… és az érzelmek. Megvilágosodás. Rádöbbenés. Nem biztos, hogy az vagyok, akinek egészen idáig gondoltam magam. Valaha voltam valaki. Emlékszem erre a személyre, aki kedves volt és önzetlen. Becsületes és bátor! Szavahihető, mégis szókimondó – és néha egy egészen kicsikét talán fékezhetetlen. De az a nő túl sokat szenvedett, és mostanra már nincs többé. Eltűnt. Ugye elég lesz, Harley? Bár néha-néha még mintha hallanám őt. De az a nő már nem én vagyok. De akkor (…) ki vagyok én most? Egy szomorú bohóc. Joker szajhája. Udvari bolondja. A vicc csattanója! A felelősség, hogy bántok másokat – mert ha-ha, de vicces! –, a tudat, hogy érte teszem, hogy mindent érte teszek, mert azt akarom, hogy apuci boldog és elégedett legyen velem… Mikor torzult így el a világ velem együtt? Mikor lett ez az egész több egy játéknál? És mikor döbbentem rá arra, hogy ez a játék már nem vicces többé? Mikor, Harleen, mikor?!
A mentálisan sérült. A nő, aki mindig menekül. Menekül önmaga elől… Menekül a világ elől… Az, aki állandóan hátat fordít magának. Akinek nincs hová mennie. Nincs élete. Nincs otthona. Impozáns kívül, de torz legbelül. Az, aki mindent feladott a szerelemért. A gyökértelen. A kripli. Vagyis csak én, Harley Quinn. Ha-ha.
Némán haladok a kíséretemmel, láncokba és bilincsbe borított testtel – szájkosárral, mint valami elfajzott vadállat. Úgy kezelnek, ahogyan én magam is bántam velük. Állat módjára – harapva, tépve, karmolva, cibálva. Erőszakkal, dühödten. Korcs bestia. Ha-ha. Sok embert megöltem már. Olyannyira sokat, hogy már meg sem tudnám számolni. És ezért az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. Néha képes vagyok érzékelni más emberek fájdalmát. Néha viszont nem. Néha egyáltalán nem érzékelem mások szenvedését.
Tudom, hogy okkal vagyok itt. Mert itt kell lennem. Itt a helyem. Ezen a helyen majd segítenek rajtam. Vagy nem. Meglehet, hogy már túl késő rajtam segíteni…
Kattan a zár, a bilincs csakhamar lekerül a csuklómról, megszabadulok a láncoktól és a szájkosártól is; immár a ketrecen belül nyújtózom egyet, miközben incselkedve az őr felé harapok a levegőben – csak úgy, a hecc kedvéért, ha-ha. Nem tudom megtagadni azt, aki vagyok. És most is, mint mindig – minden egyes alkalommal, amikor várnom kell – nekiveselkedek a napi testmozgásnak, amit sajnálatos módon a saját cellámban képtelen lennék megtenni a minimális hely végett. De itt… itt… tökéletes!
Homorú gerinccel rugaszkodom el a földtől, a lábaim a magasba lendülnek – szaltózva jutok el a rácsokhoz. Felmászok rájuk. Fel, egészen a tetejéig. Ott aztán beakasztom a lábfejemet, és úgy lógok fejjel lefelé. Ez az egyetlen pozíció, amiben kényelmesen, nyugodtan érzem magam. Ez az egyetlen pozíció, amelyben aludni tudok. Sehogy máshogy nem tudok elaludni, csak amikor azt érzem, hogy a vér a fejembe zúdul. Ha-ha.
Mélyet szippantok a levegőből, mialatt az egyik lábam kiakad a rácsból, most már csak egyetlen lábbal tartom magamat – a másikat a fejem mellé húzom, kinyújtva – nyújtózkodva. Behunyt szemmel karolom át az arcom mellé feszített lábfejemet. Így lazítok, míg meg nem érkezik az ördögi doktornő. Az én doktornőm. Miközben a szemem sarkából, a ketrecem alján még mindig őt látom. Rendületlenül. Mistah J?
Ezüstös szemek. Azt ígérted, hogy sosem hagysz el… Pedig igazából most sem vagy itt!
És nevetek, holott a legszívesebben sírnék. (…) Nyers erőből engedem el lábfejemmel a rácsot, és a levegőben fordulok meg arccal előre. Végül talpra érkezem.
- Hello, doki! Már nagyon vártalak ám…! – ördögi vigyor jelenik meg a szám szélén, miközben pimaszul csillannak fel a szemeim. Lustán, mégis kecses mozdulatokkal, akár egy jóllakott nagymacska, vonulok oda a ketrec oldalához, a doktornő elé. Egyik kezemmel a rács szélét markolom meg, másik kezemmel pedig a nő felé nyúlok – ki a ketrecből, habár tudom, hogy nem szabad. – Ugye hoztál nekem rágógumit?
Kislányos lelkesedéssel toporgok a kalitkám szélénél, várva a kedvenc csemegémet, amihez itt oly’ nehezen lehet hozzájutni, vagyishogy nagyjából sehogy. Nem engedik, hogy rágózzunk idebent, mert a betegek kárt tehetnek magukban vele. Micsoda őrültség! És akkor még rám mondják azt, hogy bolond vagyok. HAA! Ha-ha.
Azt mondtam neki, hogy elmesélem a történetemet… Elmesélem neki, hogy miért vonultam be ide önszántamból, ha hoz nekem cserébe egy rágógumit. Szerintem teljesen fair ajánlat. Remélem hát, hogy hozott! Máskülönben kénytelen leszek megtartani magunknak a kis titkaimat, nem igaz, Harleen? – Huh? – Hirtelen úgy kapom fel a fejemet, mintha lenne még valaki rajtam kívül a ketrecben. Van is. Ugyanis hárman vagyunk idebent. Az elmémben. A ketrecemben. A lényemben.
És tudom, hogy nem szabadna ezt a rácsot fogdosnom, különben árammal fognak megcsapni az őrök, akik a kamerán keresztül figyelnek. Ó, régi szép idők…! Akarom, érezni akarom! Csak egy kicsikét… Hogy emlékezzek…
- Jobban lennék, ha az ápolók elvittek volna elektrosokk-terápiára, ahogy kértem – önfeledt bólogatásom elégedetlen fejcsóválássá lényegül mondandóm közepette. Éppen ezért kell most ilyen észveszejtő vehemenciával kapaszkodnom a rácsokba, hátha rájönnek, hogy tilosban járok, és adnak egy kis áramot a testemnek. Ha-ha. Nézzétek, milyen jó kislány vagyok, megérdemlem! Kérlelő pillantásokat küldök a kameráknak. Persze az őrök le se szarnak. Ezért nekifeszítem a rácsnak az arcomat is – valósággal beszorítom a két rács közé. Ha-ha. Így figyelem meg a doki képeit.
- Úúú, régen nekem is volt ám ilyenem! – rikkantok fel önfeledt lelkesedéssel, noha egyáltalán nem ez volt a kérdés. A képeket magát még meg sem néztem. Nem szeretem ezt a játékot. Dacolva biggyesztem le az ajkaimat. Se rágógumi, se áramütés.
Igazán, igazán szomorú bohóclány vagyok most.
Szomorú bohóclány módjára csüccsenek le végül a hideg padlóra, pedig a ketrecben található egy szófa is. Pontosan úgy, ahogy az a terápiákon lenni szokott, általában.
Elmosolyodom.
A helyszín ugyanaz maradt, csak a szereplő változott. Én. Nem fogok lefeküdni ugyanoda, ahol annak idején az én pudingom is heverészett. Ott kezeltem én őt. Nem vagyok páciens. Beteg vagyok, aberrált, eltorzult személyiség. De nem páciens… Páciens az nem lehetek én. Nem, mert már évek óta lemondtak rólam. A Joker nője nem gyógyítható mentális betegségtől szenved. Blah-blah-blah! Talán nem is akarom, hogy meggyógyítsanak… Van bármi módja annak, hogy véget vess az őrületnek, Harley?
Keserű arccal pillantok bele a képekbe. És hogy mit látok bennük? Fájdalmat. Árulást. Vért. Mocskot. Önmagamat. Nevetek. Szerelmet. Földöntúli gyönyört.  Nem evilági gyötrelmet. Röhögök. Mit látok, mit látok? (…)
- Látok… látok egy robbanást… – És ezrek halálát. De nem érdekel. Mert érte tettem. Csak azért, hogy rám találjon.
Döbbenetes vehemenciával robban bele a tudatomba az emlékkép. Egy felhőkarcoló tetején állok. Látom a sok kicsi robbanást, ahogy a füst gombafelhők formájában hagyja el az atmoszférát, és mindezt én okoztam. Mégis elhagyatva állok ott a felhőkarcoló tetején. Egyedül. Magányosan. Kiégve.
- Joker nem törődik veled, Harley.
- És?
- És így a semmiért melóztál ennyit.

Egy könnycsepp szánt végig az arcomon, miközben továbbra is szakadatlanul nevetek. Eszeveszetten, mint egy hiéna. És nem értik ők, a bolondok (!), hogy miért szeretem őt még mindig…


✻ hozzászólások :
157
✻ tartózkodási hely :
in da coo-coo house
✻ foglalkozás, hobbi :
The clown herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: S C A R S •• Kedd. Dec. 20, 2016 6:58 pm ••


Harley & Cat



Take an angel by the wings, time to tell her everything.



A szokásos időben riadok fel zaklatott szendergésemből, az egyik korahajnali órában. Begyakoroltnak tetsző mozdulattal nyúlok az éjjeliszekrény felé, először a kislámpát kapcsolom fel, majd a fekete noteszt-, és egy tollat veszek a kezembe. Felütve a könyvecskét az éppen soron következő oldalra írok cikornyás betűimmel, fekete szavakat.
Tél. Hó. Vér? Festék? Hideg. Köd. Nevetés. Légüresnek ható, végtelennek tetsző táj (?). Magasság.
Minél több dolgot próbálok felidézni magamban, de zavaros a kép. Kusza. Szinte kifürkészhetetlen. Mint mindig. De arra tisztán emlékszem, hogy nem éppen kellemes élményben volt részem. Fel akartam ébredni, és tudtam, hogy az egész csak a fantáziám torz szüleménye, gonosz tréfája, csúf játéka, de nem tudtam menekülni, egészen idáig.
Az álomnaplónak oka és célja van. Lelki oka, és többnyire lelki célja, de az esetemben hivatalos célja is van; már egy ideje a munkámban is felhasználom a naplót. Az ember agya éjszaka sokkal aktívabb, mint azt bárki gondolná, sokszor éppen ekkor kapunk választ a fel(nem)tett kérdéseinkre, csak éppen nem emlékszünk ezekre a válaszokra, ugyanis az álmok, melyekre emlékszünk, csupán az ébredés előtti pár percet töltik ki. Rengeteg minden kavarog a fejünkben, amikről lehet, hogy nem is tudunk, sokszor éppen ezekben a pillanatokban vonunk le egy-egy konklúziót, legyen az magánéleti-, vagy hivatalos. És én úgy vélem, hogy az alvó agy talán gyorsabban megtalálja a kapcsolatot, legyen szó bármiről, mint az éber agy.
Aztán a napló visszakerül az éjjeliszekrényre, a lámpát pedig lekapcsolom, és, még mielőtt visszaaludhatnék, arra gondolok, hogy ez is egyfajta megszállottság, lévén kiképeztem-, ha úgy tetszik, beprogramoztam magamat arra, hogy felébredjek az éjszaka közepén, és leírjam mindazt, amire emlékszem.
A felkelő Nap első sugarai az uszodában lelnek rám. Vehemens, megállíthatatlan tempót diktálok, erőteljesen csapok karjaimmal és lábaimmal; újra, és újra, és újra. Egészen addig, amíg másfél órával később úgy nem érzem, mintha ki akarnának szakadni a helyükről, mintha a tüdőmet szétfeszítené a jeges hideg, mintha nehéz lennék, mint egy kő.
Az agyam megállíthatatlanul pörög, és kattogok, ide-oda csapongok a gondolataim között, arcok és nevek sejlenek fel, emberek, történetek, esetek, ügyek, tetthelyek, hullák, számokká minősült, hasonló kaliberű emberek alkotta sorozatok.
Pont olyanná váltam, mint akiket kezelek, csak éppen a másik oldalon ragadtam. Lojális vagyok a törvényekhez, pár évvel ezelőtt még én is egy voltam a hű kutyái közül, de valami megváltozott bennem, vagy az egész világban. Talán rájöttem, hogy az emberek – beleértve az elme-, és egyéb orvosokat is – ostobák, vagy, ha nem is, hát ostoba módjára tudnak viselkedni. Néha ez éppen abban csúcsosodik és élesedik ki, hogy mereven és szemellenzőt viselve úgy követnek minden könyvet, leírást, paragrafust, definíciót, mintha azt egy nagyobb erő, vagy hatalom írta volna. Holott ennek a szar világnak, amiben élünk, nem definíciókra van szüksége, amit egy ugyanolyan ember írt, mint ön, vagy én, hanem emberségre. És embereknek kell maradnunk a legkiszolgáltatottabb helyzetben is, akkor is, ha nehéz, ha fáj, ha legszívesebben állatok módjára viselkednénk. Hiszen, ha a szemet-szemért elvet követnénk, az egész világ vakon tapogatózna a sötétségben, amit maga okozott.
Fogalmam sincs, hogy egészen pontosan mi vett rá arra, hogy ezen a területen helyezkedjek el, bár az, ami pár éve voltam, nem áll távol ettől. Nem fogok hazudni, néha hiányzik az az élet, hiányzik az, hogy hű kutya legyek, hiányzik az izgalom, az adrenalin. Na, nem, mintha ez a munkakör kevésbé volna izgalmas, vagy kevésbé volna idegtépő, esetleg kevésbé doppingolna.
Maradjunk annyiban, hogy szünetre volt szükségem, el kellett határolódnom a rendőrségtől, bár, ebben sem voltam túl jó, elvégre, még mindig bűnözőkkel foglalkozom, és jelenleg én vagyok a legkeresettebb pszichiáter a szakmában; pont, hogy a múltam miatt. Ki csinálhatná ezt annál jobban, mint aki korábban maga épített ki egy teljes, komplett, komplex jellemet, csupán a nyomokból, amiket ilyen-olyan helyszínen talált...?
Fekete Volvómba ülve hajtok az Arkham felé, immár fehér blúzomban, fekete ceruza szoknyámban és fekete magas sarkúmban, valamint fekete szövetkabátomban. Igazság szerint, nem magamtól jelentkeztem erre az állásra, de, amikor felkértek, rövid gondolkodási idő múltán elvállaltam, és a jelenlegi feletteseim cserébe biztosítottak szállást, és állták az utamat a Szigetországból az Államokba. Aztán a páciens minden egyes aktáját átolvastam, minden megjelent cikket átnyálaztam, minden videó felvételt megnéztem, mindezt többször is, lévén teljes képet akartam kapni a nőről, már látatlanban is. Felkerestem régi ismerősöket, kollégákat. Életben maradt áldozatokat. Alapos munkát végeztem, még az első találkozónk előtt, ami talán már mindent jó előre eldöntött.
- Doktor Gallagher! – kiabál rám egy férfi, amikor kiszállok az autóból, és a következő pillanatban a telefonját az arcomba nyomja, és készít rólam egy minden bizonnyal szar fotót, a nem kevésbé szar honlapjához. – Doktor Gallagher, igaz, hogy a hírhedt bohóc lány, a Joker társa, leghűbb bizalmasa, Harley Quinn újra az Arkham Asylumban tartózkodik, és nem is akárhogyan került be újra az intézet falai közé, önszántából jött vissza? – a férfi hadar, és a tájszólásából ítélve Mississippi államból származik-, és élete nagy részét ott is élte le.
- Nem nyilatkozom – nyugodt egykedvűséggel reagálok szavaira, és indulnék meg a bejárat felé, de elém áll, és nem enged utamra.
- Csak válaszolnia kellene. Egy egyszerű igen, vagy nem is megtenné. Szóval... igen, vagy nem? – egyre erőszakosabban viselkedik, a hangja is ingerült és türelmetlen, és nem, hogy elállja az utamat, még meg is ragadja bal felkaromat. Hanyag eleganciával rántom ki tagomat ujjai bilincséből.
- Csak el kellene takarodnia a faszba – blazírt képpel dorombolok. – Most – és, mivel nem tesz így, csak pislog, mint hal a szatyorban, elsétálok mellette és magára hagyom, hogy fel tudja dolgozni a burkoltan közölt válaszomat. Valahol bízok benne-, és remélem, hogy ez a kellemes párbeszéd majd hivatalosan is megjelenik.
- Doktor Gallagher, jó reggelt! – köszön rám az egyik szintén itt dolgozó pszichiáter férfi, miközben szemüvegét a steril, makulátlanul fehér köpenye zsebébe csúsztatja, és felém nyújt egy papírpohárban kávét. Még mindig nem tudja, hogy hogyan iszom a feketelevest.
- Jó reggelt, Doktor Wells – átveszem a poharat, de nem iszok bele.
- Ma is a szörnyetegnél kezd? – kérdezi, én pedig rávillantom opálkék íriszeimet, és megállok a folyosón, teljes alakommal felé fordulva, megvárom, hogy ő is ugyanígy tegyen.
- Hagyja abba, mielőtt még elkezdené, kérem – válaszul megütközve néz rám. – Felőlem úgy látja a világot, ahogyan akarja, de ezzel a szemléletmóddal én nem tudok azonosulni, tudja? Az olyan emberek, mint Harleen Quinzel túlságosan is emberiek, túlságosan is érthetők. Ő nem szörnyeteg, Doktor Wells, hanem egy ember – hangom akár a jégszilánkokra csorgatott méz, pillantásomat az övébe vájom, kíméletlenül tartom a szemkontaktust és nem eresztem el. – Ugyanolyan ember, mint ön vagy én – nem válaszol, de láthatóan zavarban van és kettőnk közül csak ő érzi kínosnak a csendet, cseppet sem szerény személyem inkább jótékonynak és áldásosnak nevezném. Rövidesen el is válnak útjaink, én pedig hanyag eleganciával az első kukába ejtem az érintetlen kávét.
Az irodám egy tenyérnyi része csupán az óriási intézetnek, de kellően-, és meglepően nagyok az ablakok, sok fény árad be rajtuk. Talán ez az Arkham egyik legvilágosabb helyisége. A fekete bőrtáskámat az íróasztalszékre teszem, kivéve belőle a jegyzeteimet és egy tollat, majd a fekete szövetkabátomat a fogasra akasztva elindulok a szokásos helyre.
Mint mindig, pár perccel előbb érkezem, mint kellene. Az ajtó halkan kattan mögöttem.
Elnyújtott, kecses ragadozóléptekkel közelítem meg azt a méltatlan kalitkát, ahova Ms. Quinzelt bezárták, ahol mindig is lenni szokott, minden beszélgetésünk alkalmával.
Mint mindig, most sem ülök le a nekem odakészített székre, csupán a magammal hozott holmimat teszem le oda.
Mint mindig, természetesen most sincs rajtam orvosi köpeny,
Annak ellenére, hogy tudom, hogy a helyiség be van kamerázva, és elvileg nem szabadna átlépnem a ketrec köré festett, élénksárga sávot (habár kiharcoltam-, és aláírtam egy nyilatkozatot, miszerint engedélyt kaptam rá, hogy saját felelősségre átléphessem ezt a határt), megteszem. Mint mindig.
- Jó reggelt, Ms. Quinn – halovány mosoly bujkál ajkam szegletében. – Minden rendben? Hogy van ma? – az emberek általában a hétköznapokon is felteszik ezeket a kérdéseket, de a válasz már kevésbé izgatja őket. Nos... kezdjük ott, hogy, ha nem izgatna, eleve nem kérdezném meg. Civilben soha, senkitől. Ha mégis megkérdezem, annak oka van, mégpedig nem kevesebb, mint, hogy érdekel a válasz.
- Ma hoztam magammal pár képet, bizonyára ön is ismeri a Rorschach-tesztet - utalok a mappámban lévő, festék foltok vektoros illusztrációira. Nyilván Harley is találkozott velük, amikor még ő is az elmegyógyászatban praktizált. Abban bízok, hogy a legutóbb félbe hagyott beszélgetésünk ma folytatódni fog, és az ábrák majd kihoznak belőle valamit. Valamiféle előre lépést. - El kell mondanom, még akkor is, ha tudja, hogy egyenként minden táblát nézzen meg, és mondja el, hogy miket lát a foltokban, azok egésze-, vagy egy-egy része mit juttat az eszébe - ha pedig felkészült, előveszem a képeket, és egymás után mutatom meg neki őket.


Words: 1 404 ▲ Music: Angel by the wings ▲ Notes: I know you have never felt so alone, but hold on, head up, be strong ♥
✻ hozzászólások :
4
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Psychiatrist, profiler; ex-detective
✻ karakter arca :
▲ Gillian Anderson
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: S C A R S •• Today at 7:37 am ••

Sponsored content
live like legends

S C A R S

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Városaink :: Gotham City :: Arkham Asylum-