Szobacellák
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot







utolsó bejegyzések
Üzenetek
Szomb. Jan. 21, 2017 10:09 pm
Pént. Jan. 20, 2017 4:27 pm
Pént. Jan. 20, 2017 1:05 pm
Pént. Jan. 20, 2017 1:03 pm

a változás szele
kalandunk

Ősrobbanásként köszöntött be a változás National, Star, Central City, Gotham és Metropolis városaiba. De az igazság az, hogy valami alapjaiban változott meg a világban – minden világ és minden univerzum eltorzult a valóságtól. Portálok nyíltak meg a semmiből, és szippantottak magukba embereket, hogy az ismeretlenbe rántsa őket, vagy éppenséggel hánytak ki magukból olyan személyeket, akik nem a saját világukba tartoznak. És a múlt… a múlt is változott. Nem érted, hogy mi ez az érzés, valahol ott a lényed mélyén – aki voltál, az kezd elhalványulni, eltűnni… számos emlékképeddel együtt. Tudod, hogy ki voltál valaha, de már nem érzed azt, hogy többé valóságos lenne, olyan mindössze, mint valami őrült álom, amely arra figyelmeztet, hogy ne veszítsd el önmagad, ne felejtsd el azt, aki valaha voltál. De késő, mert az idősíkok összemosódtak, és már semmi sem az, aminek látszik. És senki sem az, aki egykoron volt.

Are you ready?

legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
az ősz oscarai
legjobbjaink

• Az ősz női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• Az ősz férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• Az ősz saját karaktere •
zara tepes
the vamp

• Az ősz keresett karaktere •
gwendolyn summers
the double agent

• Az ősz előtörténete •
alex danvers
agent danvers

• Az ősz párja •
dommiel dragomir
june moone


Share| .

Szobacellák



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Poszt témája: Re: Szobacellák •• Today at 3:11 am ••


mistah devil & the clown
and are you... the devil?

Nem fogsz visszajönni. Nem fogsz visszajönni. Nem fogsz visszajönni. Nem fogsz visszajönni. Nem fogsz visszajönni. Monoton kattog az elmémben a rikácsoló hang. Nem hagy nekem békét. A lelkem nyughatatlanul verdesi rabláncait, feszengve dörgölőzik neki képzeletbeli ketrecének, ahogy egyre hangosabban, egyre keservesebben dübörög végig dobhártyámon ez a hamis gyönyört ígérő lidérc, aki ocsmány szörnyeteg képében kísért engem minduntalan. Pedig ő a jobbik hang a fejemben. Mégis Őt utálom jobban. Én, én, az udvari bolond. Ha-ha! Tébolyult magányba burkolózva hagyom, hogy magába szippantson a józan épelméjűség aprócska szikrája – a valós, a létező, a tapintható értelem. Az, ami létezik. Létezik, de mindvégig elkerült engem. Most mégis valamiért próbál utat törni magának a meghasadt tudaton és elmezavaron keresztül, annyi hosszú, hosszú év után. Elég őrült, mi? És én érzem, minden egyes őrült és őrülettől mentes porcikámban érzem, hogy nem fogsz visszajönni. Nem fogsz visszajönni. Nem fogsz visszajönni. Úgyhogy mondd meg, hogy merre kellene mennem? Balra, amerre semmi sincsen rendben? Vagy jobbra, ahol már semmi sem maradt? Nem fogsz visszajönni. Nem fogsz visszajönni… Tudom, hogy nem fogsz visszajönni. (…) Kérlek, ne gyere vissza…!
A józanész kontrasztja az őrület. Őrület; nem ismered őt annyira, amennyire én. És akárcsak a józanész, az őrület is éppoly’ valós és létező, tapintható entitás – veszett vadként pulzál az idegsejtjeimben, végigszántva a gerincem vonalán is. Megborzongok az erejétől. Aww. Ha akarnám még meg is ízlelhetném… És pontosan tudom, hogy milyen íze lenne. Vaníliapuding. Mint a pokolnak, amely valaha mennyország volt. Velőtrázó gyönyör. Túlvilági kín. Az a fajta, amit tudod, hogy nem akarhatsz, mégis csak arra vágysz, semmi másra. Beköltözik az idegeid alá, egészen a csontokig berágja magát, mint valami húsevő virág. Semmi sem károsabb nála. Idegölő, gyilkos méreg. Semmit sem ad, mindig csak elvesz. Egyre többet és többet, míg végül teljesen el nem fogysz, és azt nem mondod, hogy többé már nincs mit adnod neki. Őrület. Ennyi maradt meg nekem csupán. Az emléke az őrülettel mosódik össze. Mindent megadnék érte. Ezért az édes kínért. Akarok egy nyalintást belőle, ha-ha. Gejles cukormáz, rózsaszín és kék. Zöld. Karmazsinvörös. A vér színe. Az őrület színe megegyezik a karmazsinnal. Nem fogsz visszajönni. És én ebbe beleőrülök. Ha-ha!
Eltátott szájjal, és duplájára tágult pupillákkal tapasztom az arcomat a cellám hideg padlójára, átszellemülten tanulmányozva az épületbe érkezett új jövevényt. Az ördög. Ha-ha! Érzem, ahogy a kínkeserves kacaj valósággal szaggatni kezdi a tüdőm legmélyét, hogy kiszabadulhasson onnan. Alávaló vigyorra akarom húzni az ajkaimat. Nem én. Én nem. A régi Harley bizonyára ezt tenné. Fetrengve röhögne a padlón, mint egy eszement flepnis. Nevetne jó kedéllyel. Nevetne fájdalmasan. Nevetne viccből. Nevetne szánalomból. Mégsem nevetek. Nincs ezen semmi nevetséges. Ugye elég már, Harley? Elment. Többé nem jön vissza. Tudom, hogy nem jössz többé vissza…
- Nem te vagy az Ördög… – Tudom, mert már láttam az ördögöt. Ismerem. Érte léteztem. Érte lélegeztem. Érte dobogott az a rothadttá aszott, lélektelen szívem. – Nem te vagy az IGAZI Ördög… – Még akkor sem, ha tudom, hogy ő az igazi. Nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. Nem olyan, mint az általam már jól ismert ördög. – Te sokkal inkább angyal vagy, egy angyal… aki egy egészen kicsikét eltévedt. Hahha! Őrült, mi? – Elvégre Lucifer is angyal volt mielőtt elbukott volna. Akárcsak az én pudingom. Nem, NEM!, nem, ő már ördögnek született a legelején.
Nem fogsz visszajönni. Nem fogsz visszajönni. Nem fogsz visszajönni.
Hangom kesernyés csengése hamar megtelik élettel, ahogy megfogan elmémben az eszelős gondolat. Önfeledten rikkantok fel, ahogy a lyukon átlengő kezemmel hirtelen megragadom az ördögi fazon bokáját. – ÚÚÚ! Ugye megmutatod a szárnyaidat?!!! Légyszi, légyszi, léééégyszi… légysziii…!
Természetesen bőven van ott még, ahonnan ez jött, így némileg figyelmen kívül hagyva a lényegesnek tűnő kérdését, jól nevelt bohóclány módjára zúdítom a nyakába a magamét.
- Mistah… Mistah Ördög! – félénk hanglejtéssel és finom mozdulattal cibálom meg a férfi nadrágszárát, ha eddig még esetleg nem rázta volna le magáról az illetlenül tapogatózó kezeimet. – Azt szeretném kérdezni, hogy milyen… Milyen a pokol…? Tényleg olyan szörnyű, mint amilyennek mondják?
Mert ha létezik ő, mint az ördög maga (!), akkor pokolnak is lennie kell. És ha létezik pokol, akkor én minden bizonnyal odakerülök majd. Az ilyen torzszülöttek, mint én, mind a pokolra jutnak. Kivétel nélkül.
Ha-ha. HA-HA-HA! – Nahát! Hogyha te nem tudod, hogy hol vagyunk, akkor kétségkívül nagyobb bolond vagy, mint ééén! Pedig az ám nagy szó, higgy nekem! – súgom oda neki bizalmasan, egy szertelen vigyorral és bohókás pillantással. – A hangok is ezt mondták. HAhahha! Jaj, nyugi már, csak viccelek…! Jesszus! – Gyorsan szusszanok egyet mielőtt folytatnám a bolondozást. – Teljesen mást mondanak a hangok… – Ha-hAAA! Szinte elemi erővel robban ki belőlem az aberrált röhögés. Látni kéne az arcát, ha-ha-ha! Mármint tényleg látni kéne az arcát, ugyanis egy egészen kicsikét meglehet, hogy talán kitakarja Mr. ördögien jóképű Ördög urat a kettőnk közé pofátlanul bepofátlankodó fal. Ha-ha-ha! – Arkham Asylumban vagyunk, te kis butus! Gotham City legfelkapottabb luxus-elmegyógyintézetében, ahol az olyan hírességek is megfordultak már, mint Mista’ Pingvin, a hírhedt Rejtvény, vagy a legmegátalkodottabb bűnöző lángelmék közül is a legmegátalkodottabb lángelme, az egyedüli és utánozhatatlan JOKEEER!!! – Elvakult lelkesedéssel csapom össze a tenyereimet, ahogy a fanatizmusba átcsapó, mániákus rajongásom közepette valósággal cseppfolyóssá avanzsálok a cellám aljzatán. Ha-ha.

✻ hozzászólások :
157
✻ tartózkodási hely :
in da coo-coo house
✻ foglalkozás, hobbi :
The clown herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Szobacellák •• Hétf. Jan. 09, 2017 11:18 pm ••


lucifer & harleen
you really are crazy

Még mindig nem igazán értem, hogy a valóság melyik töredékére sikerült sodródnom, hiszen egyik pillanatban még a gyönyörű angyalok városában kocsikáztam a következő pillanatban pedig, mintha pont az ellentettjének a kellős közepébe csöppentem volna. Minden egyes porcikámban éreztem a bűnt, ahogy kecses természetességével tovaszállt a levegőben, ugyanakkor hátrahagyott ezzel együtt egyfajta minimális nyomott amely arra utalt, hogy igen is itt járt. Szinte az itt élők kilencvenkilenc százalékának a lelkén szárad valami. Mintha kiölték volna az ártatlanságot minden egyes négyzetméteréből. Ebben talán kétségkívül hasonlít magára a pokolra. Bármilyen játékot is űz velem a jó öreg teremtőm az egyszer biztos, hogy nem fog ki rajtam. De mindössze csak ennyi kellett ahhoz, hogy a sorsom könnyűszerrel a képembe röhögjön. A kocsimat eltulajdonították, amit nem vagyok hajlandó csak úgy elfogadni. Megtehetném, hiszen könnyedén szerezhetek egy másikat, de ettől függetlenül még a bűn elkövetőit meg kell büntetni. Amíg pedig nem tudom, hogy hol vagyok jobb, ha rábízom ezt azokra, akiknek ez a munkájuk. Amúgy is pont azért hagytam magam mögött a poklot, mert már nem kívántam tovább kezeskedni mások megbüntetésében. Itt pedig nem fogom újrakezdeni. Habár bevallom, hogy valamennyire azért hiányzik, de nem fogok fejest ugrani valamibe, amit itt más is képes megoldani.
A fogadtatásért már külön pont jár, hiszen itt legalább elhitték, mikor azt mondtam, hogy én vagyok az ördög. Az angyalok gyönyörű városában elég kevesen fogadták el, mikor kerek perec megosztottam velük az igazságot. A legnagyobb baj az emberekkel, hogy a legtöbbjük zárt elmével jár és kel, mintsem figyelve oda a világ részleteire, amelyek mindent megváltoztathatnak. Mintha szándékosan akarnák elszigetelni magukat a külvilágtól és annak lehetőségeitől. Egyszerűen már szívbe markoló, hogy mennyire igyekeznek mindent a látókörük szélére taszítani, hogy még figyelembe se kelljen venniük.
De mindez csak mindössze egy óráig tarthatott. Zsákkal a fejemben bevallom, hogy elveszítettem az időérzékemet, de abban a pillanatban, hogy szembesültem milyen különleges ellátásban is részesülök be kell vallanom, hogy elég nagyot csalódtam bennük mindössze másodpercek leforgása alatt. Ha bizonyítékot szeretnének kapni arra, hogy az vagyok, aki.. Hát nem kell sokáig várniuk, hogy megkapják, hiszen gondoskodni fogok arról, hogy pontosan azt kapják, amit megérdemelnek.  
Azonban a szabadulási kísérletemet félbeszakítja egy csiripelő hang, amihez igyekszem arcot párosítani, de valahogy kétlem, hogy megpillanthatom. Viszont a hang túlságosan is közelről érkezett. Kizárt, hogy egy fal átszűrte volna a rezgéseket. Vagy az is lehet, hogy az elmémet szaggatja darabokra a jó öreg, apuci odafent. Remélem, hogy jól szórakozik, mert megtalálom a kiutat ebből a pokollal túlságosan szoros kapcsolatba helyezhető helyből.
Körbeforogtam, de nem tudtam beazonosítani a hang forrását egészen addig, amíg a sarokban fel nem tűnt egy kéz, ami sokkal könnyebbé tette a számomra a hang tulajdonosának beazonosítását. Hát az egyszer biztos, hogy nem figyelnek oda túlzottan arra, hogy ez az épület épségben maradjon. Hm. Még talán egy ember is képes lenne innen kisétálni anélkül, hogy azok az agyatlanok észrevennék.
- Yes, I'm the devil. Igen én vagyok. Az egyetlen és utánozhatatlan. - Sajnálatos módon volt már szerencsém találkozni itt a Földön egy-két utánzómmal és meg kell mondanom, hogy náluk kiábrándítóbb dolgot még nem volt szerencsém megtapasztalni. Persze nem rajongom azért, hogy az emberek a létezésem puszta gondolatát is elvetik. Viszont túlzásokba sem kell esni. Mondjuk sosem értettem, hogy az emberek hittek a mennyországban és egytől-egyig oda akartak jutni, habár fogalmuk sincs arról, hogy miről beszélnek, vagy hova is terveznek kilyukadni, de a pokol létezését szinte zsigerből elvetik. Mintha a létezésem számukra semmit nem jelentene. Na, nem mintha a lelkembe taposnának ezzel, habár nem mondom, hogy hazugnak titulálnak. Ilyenkor mindig kisebb csorba esik a becsületemen, de ettől még nem adom fel. Mert azért igen is vannak értékes emberek a világban, akik pontosan megértik, hogy miről is van szó. Ez pedig úgymond pont kielégíti a számlát.
- Az öröm teljes mértékben az enyém. - Lehet, hogy egy elmegyógyintézetben vagyok, de ezek a falak engem nem sokáig tarthatnak maguk között az egyszer biztos. Viszont, mielőtt még kijutnék innen az lenne a legbiztosabb, ha meg is tudnám, hogy hol is vagyok egyáltalán. Mert bárhol is legyek az egyszer biztos, hogy nem ide tartozom az életem hamarabb vissza fog követelni magához, mint ez a hely elragadott tőle.
- Meg tudnád mondani szépségem, hogy pontosan hol is vagyunk? - Mindig is érdekesnek találtam az eltorzult emberi elméket és az, hogy itt van - természetesen lehetne tévedés, mint az én esetemben, de az utóbbiak után kétlem - már magában mindent megmagyaráz. Már előre érzem, hogy mi ketten igazán jól ki fogunk jönni egymással.

✻ hozzászólások :
5
✻ tartózkodási hely :
❖ soon gotham baby
✻ foglalkozás, hobbi :
❖ club owner
✻ karakter arca :
❖ tom brilliant ellis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Szobacellák •• Kedd. Jan. 03, 2017 6:17 pm ••


luci & harley
and are you... the devil?

Elmélyülten tanulmányozom a combomon díszelgő puding feliratú tetoválást, miközben minduntalan csak arra gondolok, amit az orvosom mondott. Az a férfi nem tesz jót nekem. A megszállottja vagyok. Abnormális módon ragaszkodom hozzá, és ez az én NAAAGY mentális betegségem. Vagy legalábbis annak a kiindulópontja… Mert végtére is minden vele kezdődött el. Azzal a csodás mosolyával. A fennkölt nevetésével. A világmegváltó terveivel! Kacajba és káoszba borítani az egész világot, még akkor is ha fáj. Neki. Nekem. Nekünk. És mindenkinek Gotham utcáin. Mostanra mégsem hagyott nekem semmit sem magából. Csak egyetlenegy név maradt utána. Joker. Mintha soha nem is létezett volna… És valóban, még sosem hagyott el így, ilyen módon, ennyi időre, és talán még én sem voltam soha ennyire kétségbeesett, mint amennyire most vagyok. Itt, a zord falak között, kifelé bámulva a cellám berácsozott ablakán. Messze, messze a szabadságba, amit nem érinthetek, és nem ízlelhetek többé, mert egy elfajzott szörnyeteg vagyok. Pontosan olyan, amilyenné tett. Mégis szeretem Őt. Mert szeretnem KELL Őt!
Harley, Harley, ugye elég már?
Ez az én mentális betegségem. Ő az én mentális betegségem. Mantrázom magamban szakadatlanul, amit a doktornőtől hallottam, mintha attól eljönne a megvilágosodás, vagy legalább megérteném, esetleg átérezném (?) De minden, amit jelenleg érzek az… Ha-ha. Nevetés rázza az egész testemet. Kínkeserves kacaj járja át minden egyes porcikámat, ahogy emlékek katyvasza kezdi el ostromolni az elmémet és a lelkem legsötétebb bugyrait. Arcokat látok. Olyan arcokat, amelyeket azelőtt még sosem láttam: az áldozataim arcát. Különös, de azelőtt sosem figyeltem meg őket. Minden arc ugyanolyan volt. Nem is arcok voltak igazán, csak a nevetség tárgyai. Eszközök voltak, nem emberek. Nem éreztem irántuk semmit. Nem volt bennük semmi. Érző, lélegző lények… Nem, csupán viccek. Vicces volt, ahogyan meghaltak. És sosem láttam az arcukat igazán. Sosem figyeltem meg. Nem láttam, hogy a szembogarak mögött lélek is lakozik. Ártatlanok voltak, nők, férfiak, és néha még gyerekek is… Nem tudták megvédeni magukat, én pedig nem akartam védelmet nyújtani nekik, mert helyette inkább jól kiröhögtem őket. Egy őrült bohóccal az oldalamon. Önmagammal. Ha-ha. Ja, és persze ott volt még Puddin’ is. Nem mondom, hogy nem élveztem azt az életet mellette, és azt a személyt, aki vele, aki általa voltam. Azt a féktelen felszabadultságot… A káoszt… Az őrületet! Élveztem. Minden. Egyes. Percét. Mégis, ha tehetném, ha most megtehetném, akkor… akkor visszaforgatnám az idő kerekét, mert az a részem, amely mindeddig nem volt képes felismerni mások szenvedését, most valamiért mintha teljes mértékben tisztán látna. És tisztán látom most már én is… Mindazok arcát, akiket megöltem. Ugye, fáj, Harley? A tükörképemre vicsorítva kapok a fejemhez mindkét kezemmel. Ujjaimmal keservesen tépek bele a saját hajamba.
- Elég, Harleen, ELÉÉÉG!!!
Néha, néha igazán elviselhetetlennek tűnik a létezés idebent. Idebent, ebben az őrültek házában, ahol bizonyára én vagyok a FŐ-ŐRÜLT! Ha-ha. És már nem látom Őt, nem hallom a nevetését, nem súgja a fülembe a morbid ötleteit, hogy miként szabaduljak ki innen. Nem csillan meg a fény az acélos fogsorán, amit valamilyen beteg és megmagyarázhatatlan módon úgy imádtam már a kezdetektől…
Néha viszont, néha viszont egészen jó itt lenni. Mert itt biztonságban vagyok. Itt figyelnek rám, és nem hagyják, hogy azt tegyem, amihez annyira nagyon értek. Gyilkolni. Röhögve. Ha-ha. Van valami megnyugtató a tudatban, hogy itt bent nem árthatok többé senkinek… Elzárva tartanak, akár egy veszett állatot. Egy fenevadat. Ha-ha. És úgy kezelnek, mint egy mentálisan sérült, degeneratív kórképpel megáldott jószágot. Néha figyelnek rám, néha törődnek velem, néha bántanak, néha jutalmaznak. De összességében… legalább nem vagyok egyedül. Sosem vagy egyedül, Harley – súgja a hang a tudatom mélyén, válaszul. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy melyik hang. A jó hang vagy a gonosz hang. Hahhhaa!
És olykor néha igazán, IGAZÁN jó ezek között a falak között lenni, mert ami Arkham falai között történik, azt talán sokan el sem hinnék… Pedig létezik. Valóságos. De mint tudjuk, senki sem hisz az őrülteknek. Ha-ha. Öreg hiba!
Elképedve, kitágult pupillákkal préselem az arcomat a cellaüvegnek, amint megpillantom az új jövevényt a folyosón. Már messziről hallottam a sugdosást, ahogy az orvosok fogadták. „Azt hiszi, hogy ő az ördög. Tébolyult. Rakjátok a bohóc mellé, ott jó helye lesz.” Micsoda bolondok! Ha-HA-haa! Ők nem látják azt, amit ÉN látok (!) Így ehhez mérten tapadok neki a falnak, szemérmetlenül és szemrebbenés nélkül, szinte megbabonázott ábrázattal figyelve az alakot, akinek a fejére zsákot húztak a taknyok zsernyákok. Te vagy az ördög? Én mindig meglátom, ha valakinek a lelke mélyén ott lapul Ő. Mindig. Mindig. És mindig.
- Hé, zsarukák! Akartok hallani egy viccet? Mi az, ami elől-hátul vérzik? HAA?! Boci, boci, tarka! Se füle, se farkaaa! Ahahahhaaa!
Szóra és egyetlenegy kósza pillantásra sem méltatva hagynak faképnél, miközben én az üvegnek támaszkodva röhögök – valósággal maguk alá temetnek a röhögés görcsszerű hullámai. Majd mintegy kihasználva a rend mélyen tisztelt fánkzabálóinak a távozását, hirtelen fordulok vissza a cellám felé, átmenet nélkül szakítva meg az eszement kacaj lendületes fázisait, mintha csak pusztán a hecc – avagy a vicc és a szórakozás! – kedvéért röhögcséltem volna az imént. Ha-ha.
Lényeges kérdésem van ugyanis Mr. Ördöghöz! Olyannyira lényeges, hogy a kérdés szinte nem tűr halasztást…! Ezért nem sajnálva, hogy összepiszkolom magamat és a kezeimet – nem mintha ez valaha is meggátolt volna bármiben is, mondhatni imádok a mocsokban dagonyázni címszóval születtem, ha-ha –, a falnak állított ágyamat pár méterrel arrébb húzom. Igen, a falnak van állítva, fejjel lefelé… Csakis fejjel lefelé lógva tudok aludni, amikor a fejembe száll a vér, mert ez tart engem észnél! HA-HA-HA! Csak viccelek… Ja, mégsem. Ha-ha. És miután gondosan arrébb tologattam mindent, hogy odaférjek a csupasz falhoz, és annak is a legaljához, nemes egyszerűséggel kihúzok két-három darab téglát a helyéről. Nem is értem, miért gondolják azt, hogy csak az ajtón keresztül lehet megszökni… Elvégre a falon keresztül mennyivel mókásabb!
- Héé, psszt! Te vagy a… te vagy az Ördög? Úgy értem, tééényleg, IGAZÁN te vagy az Ördög? – elképedt, ugyanakkor mégis kíváncsi tekintettel pillantok át a lyukon keresztül, az arcomat a padlóra fektetve, miközben a jobb karomat átdugom, hogy bemutatkozhassak. – Harley Quinn, nagyon örvendek! Szupiii a parfümöd, milyen márka? Olyan pokolian jóó, mint az égett hús szaga! Hahahhaaa!

✻ hozzászólások :
157
✻ tartózkodási hely :
in da coo-coo house
✻ foglalkozás, hobbi :
The clown herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Szobacellák •• Pént. Dec. 30, 2016 12:09 pm ••


lucifer & harleen
you really are crazy

Éppen csak két másodpercet töltöttem ebben a sötét kis városrészben és máris, teljesen lehangolódtam. Mintha ebben a városban nem lenne semmilyen élet, csak a bűnözéstől bűzlik itt a levegő, de amiatt egy percig sem kell aggódnia senkinek. Ezúttal nem állít félre semmilyen rendőrautó én vagyok az, aki félrehúzódik az egyik utcasarkon, hogy egy lelket találjon magának, akinek legalább fogalma lehet arról, hogy hol vagyok. Mert semmi nem ismerős ezekben az utcákban és még mindig nem tudom, hogy mi volt azaz örvénylő kékség, amibe sikerült egyenest belehajtanom. Nincs jó előérzetem a dologgal kapcsolatban, pedig azért valljuk be elég pozitív személyiség tudok lenni. Dübörgő zene csapja meg a füleimet, amit be is azonosítok, hogy az egyik aprócska ajtó mögül árad, amikor viszont kinyitom nem fogad más, mint puszta sötétség és az emberi testnedvek kábulata, de nem a jó fajtából. Ezután pedig sarkon is fordulok, hogy visszainduljak az autómhoz, de már csak a nyikorgó kerekeinek a hangját hallom, ahogy elfordulnak vele a következő utcasarkon.
- A fenébe! - Ez a nap, már nem is lehetne rosszabb. Pedig igazán pozitívan néztem elébe. A belső zsebemből előhalászom a telefonomat, hogy felhívjam Maze-t, hogy jöjjön már értem, de legnagyobb meglepetésemre a telefon szinte ki sem cseng, már egy hatalmasat sípol a fülembe. - Most boldog vagy, apa? - Ordítok az ég felé, de válasz most sem érkezik. Ezen meg sem kellene lepődnöm, de nem tudom, hogy most milyen játékot űz velem. Talán azért, mert nem voltam hajlandó visszamenni a pokolba egy olyan helyre juttat a Földön is, ami szinte már kísértetiesen arra emlékeztet. Hah, szóval ha ez is olyan, mint a pokol nem mindegy, hogy hol vagyok? Ó, apám erről már most letehetsz.
Mivel a telefonom még tájékozódási segítségként is használhatatlan az egyik kukában landol, majd elindulok egyenesen előre reménykedve abban, hogy kilyukadok valahol, ami elárulhatja nekem, hogy hol is vagyok. Végül az egyik épületen végre valahára megpillantok egy feliratot. Gotham City Police Department. Gotham? Még csak a városról sem hallottam, de ha már ide sodort az utam a legkevesebb, hogy bejelentem a kocsim ellopását, mert minél hamarabb találják meg és juttatják vissza hozzám - ezzel együtt pedig a tolvaj is elnyeri méltó büntetését -,  annál hamarabb vezethetek vissza az angyalok városába.
Belépve a kapitányságra nem látok más, mint hatalmas fejetlenséget. Mikor odalépek az egyik alakhoz esküdni mernék, hogy még be is csukta a szemét, hogy véletlenül se kelljen észrevennie. Olyan gyorsan suhant el mellettem, hogyha pislogtam volna egyet, akkor észre se veszem, hogy ott volt. Végül a tekintetemmel feltérképezem a helyem és az egyik unatkozó,  éppen a rágóját húzogató, pocakos alakhoz lépek oda és egy széket húzok magamnak, amire leülök, hogy vele szemben helyezkedjek el. - Szeretném bejelenteni, hogy ellopták az autómat. - Felvonja a pacák a szemöldökét és egyet talán még horkant is, mintha ez olyan vicces lenne. - Azt akarom, hogy találják meg a tettest és kapja meg a méltó büntetését. - A hangom erőteljesen csendül, habár nyugodt vagyok, hiszen elég nehéz kihozni engem a sodromból, de botrányos mennyire félvállról veszi a bűnözők megbüntetését. - És hogy is hívják magát? - Teszi fel unottan a kérdést, majd egy tollat a kezébe vesz, de papír még a közelében sincs. Legalább már egy kicsit összekaparta magát ez is valami. A rágója már a szájában van és idegesítően csámcsog rajta. - Lucifer, Lucifer Morningstar. - Felnevet és ennek következtében kis híján félre is nyeli a rágóját, ezért eltart pár percig, míg magához tér a tekintetem pedig nem sugall mást, mint értetlenséget. Amennyi vonzó ember van a világon mindegyikre jut egy ilyen szerencsétlen, mint ez is itt, ni. - Mint az ördög, Lucifer? - Teszi fel a kérdést, miután újra képes beszélni, de a feje már így is paprikavörös. - Nem, mint az ördög, én vagyok az ördög. - Az emberek számára olyan nehéz ezt felfogni, hogy én vagyok az ördög. Ha bezzeg titkolnám biztos vagyok benne, hogy rájönnének. Elég fura természettel rendelkeznek ezen a téren. De nem az én tisztem ítélkezni én csak megbüntetem azokat, akik megérdemlik. - Akkor talán jobb lesz, ha az önt megillető kényelembe kísérjük önt. - Azzal int két munkatársának, akik ott is teremnek sec-perc alatt, nem mint amikor én akartam bejelenteni a problémámat és a karjaimat fogva vezetnek ki a rendőrségről. - Köszönöm. - Mondom elégedettséggel, hiszen végre valaki komolyan vesz és megtisztel azzal a figyelemmel, amit megérdemlek. Ilyen sem minden nap történik. Talán nem is olyan rossz ez a nap, mint gondoltam.

***

- Hát ez koránt sem az a meglepetés, amire számítottam. De legalább pezsgő azért van, nem? Remélem nem az olcsó fajtából, mert a történtek után legalább ennek jónak kell lennie. - A zsák, amit a fejemre húztak annak érdekében, hogy meglepetés legyen az érkezési célom lekerült a fejemről, de az elém táruló látvány inkább volt visszataszító, mint lelkesítő. De nem húzom le én mindenki kedvét. Csak próbálok pozitívan hozzáállni, hiszen valószínűleg ebben az undorító, kis városkában ez a legjobb, amit kihozhatnak belőle. De, amikor az ajtó bezárul mögöttem értetlenül fordulok a kinn ácsorgó fuvarosaimhoz. - Ott vagy, ahol lenned kell, őrült fajzat. Heh, ez a hülye azt hiszi magáról, hogy ő az ördög. - Horkant egyet és ezzel együtt továbbsétálnak, mint akik jól végezték dolgokat. - Ó, ezért egy különleges hely fog járni nektek a pokolban. - De egy újabb ajtó becsapódása azt üzeni számomra, hogy mindössze a falnak beszélek. Érzem, hogy a szemeim vérvörössé változnak és minden porcikámban fellángol a bennem lakozó erő és készen állok arra, hogy kitépjem az ajtót a helyéről, amikor meghallok egy vékony, csilingelő hangot a fal túloldaláról.

✻ hozzászólások :
5
✻ tartózkodási hely :
❖ soon gotham baby
✻ foglalkozás, hobbi :
❖ club owner
✻ karakter arca :
❖ tom brilliant ellis
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Szobacellák •• Pént. Dec. 30, 2016 12:07 pm ••

***
✻ hozzászólások :
474
✻ kereslek :
⊱ everybody
✻ tartózkodási hely :
⊱ everywhere
✻ foglalkozás, hobbi :
⊱ this page
✻ karakter arca :
⊱ faceless
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése http://heroes-vs-villains.hungarianforum.com

Poszt témája: Re: Szobacellák •• Today at 7:37 am ••

Sponsored content
live like legends

Szobacellák

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Városaink :: Gotham City :: Arkham Asylum-