John Vicious
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

nincsen






utolsó bejegyzések
Üzenetek
Yesterday at 11:53 pm
Yesterday at 10:43 pm
Yesterday at 12:50 am
Csüt. Feb. 23, 2017 9:14 pm
Csüt. Feb. 23, 2017 7:42 pm

a változás szele
kalandunk

Ősrobbanásként köszöntött be a változás National, Star, Central City, Gotham és Metropolis városaiba. De az igazság az, hogy valami alapjaiban változott meg a világban – minden világ és minden univerzum eltorzult a valóságtól. Portálok nyíltak meg a semmiből, és szippantottak magukba embereket, hogy az ismeretlenbe rántsa őket, vagy éppenséggel hánytak ki magukból olyan személyeket, akik nem a saját világukba tartoznak. És a múlt… a múlt is változott. Nem érted, hogy mi ez az érzés, valahol ott a lényed mélyén – aki voltál, az kezd elhalványulni, eltűnni… számos emlékképeddel együtt. Tudod, hogy ki voltál valaha, de már nem érzed azt, hogy többé valóságos lenne, olyan mindössze, mint valami őrült álom, amely arra figyelmeztet, hogy ne veszítsd el önmagad, ne felejtsd el azt, aki valaha voltál. De késő, mert az idősíkok összemosódtak, és már semmi sem az, aminek látszik. És senki sem az, aki egykoron volt.


legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
az ősz oscarai
legjobbjaink

• Az ősz női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• Az ősz férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• Az ősz saját karaktere •
zara tepes
the vamp

• Az ősz keresett karaktere •
gwendolyn summers
the double agent

• Az ősz előtörténete •
alex danvers
agent danvers

• Az ősz párja •
dommiel dragomir
june moone


Share| .

John Vicious



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Poszt témája: Re: John Vicious •• Pént. Jan. 13, 2017 9:18 pm ••

Gratulálok, elfogadva!




Kedves John!

Nos, csak gratulálni tudok, teljesen levettél a lábamról az írásoddal. Úgy faltam a sorokat, mint ahogy a kedvenc regényeimet szoktam. Smile
Kíváncsian várom, hogy mihez fogsz kezdeni, mert hogy hallani fogunk rólad, az biztos.
Sipirc foglalózni, aztán irány a játéktér!

Kisses~

✻ hozzászólások :
141
✻ tartózkodási hely :
mögötted...
✻ foglalkozás, hobbi :
népirtás
✻ karakter arca :
Megan Fox
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: John Vicious •• Pént. Jan. 13, 2017 8:57 pm ••

John Vicious

Amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége

Cameron Monaghan
Criminal
21
Central City






The devil is in the details

Becenév: Here's Johnny!, Répa
Születési hely, idő: San Francisco, 1995. 04. 02.
Családdal való kapcsolat Jobb szeretem azt mondani, hogy egy rokonom sem él már.
Családi állapot: Egyedülálló
Nemi beállítottság: Mind a két nemnek megvannak a maga szépségei
Három dolog, amit szeretsz:
- Az ikertestvérem
- Sajtospogácsa kaviárral (csak próbáld ki egyszer)
- Bambulás közben úgy tenni, mintha nem figyelnék (pedig nagyon is éber vagyok akkor)
Három dolog, amit utálsz:
- Családom maradék hét tagja
- Hirtelen felindulásból cselekedni
- Leszedálva lenni (rémséges egy állapot)
Foglalkozás: Tolvaj (ha finoman akarunk fogalmazni, akkor a saját megélhetésemet biztosítom mások tárcája és egyéb vagyontárgyai által)
Képesség: nincs



'Szeretem mások életét élni. Tudják? Bár... biztos kitalálták már, tekintve, hogy itt állok hálószobájukban és a kedves Mr. Dawson ruháit próbálgatom. Megjegyzem nagyon jó ízlése van, Mr. Dawson. Ilyen korban ritkaság, hogy az ember ad magára és nem csak szürkét hord, meg olyan ruhákat, amik kétszer nagyobbak rá, de nem gond, hiszen olcsó volt és mégis márkás... mondjuk.' - vonom meg a vállamat, oda sem figyelve igazán a hátam mögött bekötött szájjal sikoltozó, rimánkodó házaspárra, akik már gyanítom elgémberedett lábakkal és fájó térdekkel térdepelnek az ágy mellett órák óta, amióta az élet keresztezte útjainkat. Miért választottam őket? Egyszerű; tetszett a házuk színe. Érthetetlen ugye? Hiszen, aki kirabol másokat, az nem a házuk színe alapján választ, hanem hosszas megfigyelés és kutatómunka után dönti el, hogy ki lesz a megfelelő alany a terveihez, a ház színére talán még csak nem is gondol, engem viszont mélységesen megbabonázott a ház halovány barack színe, a fehér ablakokkal és ajtóval, nem is beszélve a tűzpiros tetőről, bár a tető nem tetszett egyáltalán. Az utca túloldaláról nézve olyan nyomorúságosan néz ki a tető ezen a gyönyörű házon, hogy egyszerre keltett bennem a megjelenése riadalmat és nyugalmat. Egyszerre akartam mérgemben kitépni a hajamat és csöndben ülni a járdaszegélyen, mosolyogva nézni a fehér ablakokat, vagy elmenekülni és mégis maradni. Végül rászántam magam, hogy el tudjak vonatkoztatni a tető zavaró színétől, aminek majdnem sikerült elüldöznie, és menekülés helyett lépjek be az új életem kapuján, amit egyenesen Mrs. Dawson tárt szélesre előttem, amikor szánalmat keltő külsőmmel megjelentem a küszöbön és némi élelemért rimánkodva elmeséltem kitalált, sanyarú történetemet. Néha megsajnálom azokat az embereket, akik tényleg csak segíteni szeretnének másokon, nem él bennük hátsószándék és az adok-kapok gondolata, ők csak szeretnének önzetlenek lenni, pláne, hogyha az élet már lehetőséget adott rá, hogy meg is tehessék. Dawsonék ennyi pénzzel azt is megtehették volna, hogy az otthonuk belsejét megpróbálják nyugtatóbb színekbe öltöztetni. Ugyanazt éreztem a nappaliba lépve, mint mikor kívülről szemléltem a házat, még a bátorságom is meginogott egy pillanatra a színeket látva. Szerettem volna a háziasszonyt megrázni és a képébe ordítani, hogy azonnal csináljon valamit az egész házzal, de az is megfordult a fejemben, hogy lekuporodom a szőrös, bolyhos szőnyegre és sírva fogom a fejem, mialatt próbálok megszabadulni a fejemben lakozó összevisszaságtól. Végül mégis a hálószobában kötöttünk ki mind a hárman, ahol a kedves házaspár tekintélyes dudorral a tarkójukon pihentek meg, mialatt levakartam magamról az elmegyógyintézet minden egyes fertőzését, sebét, fekélyét és nem utolsó sorban eltüntettem azt a hihetetlenül ocsmány szagot, ami minden egyes belélegzésnél emlékeztetett a kis szobámra. A kis szobára, ami két évig volt az enyém minden vérző sebével és rajzokba foglalt kórtörténetével, vizeletszagú matracával, rácsos ablakával. Ha lehunyom a szemeimet pontosan fel tudok idézni minden egyes falra rajzolt, vagy falba kapart alakzatot, alakokat és formákat, amiket az előttem kezelt betegek hagytak hátra, sőt, hogyha kinyitom a szemeimet, hogy visszatérjek a valóságba, megesik, hogy akkor sem látok mást a groteszk képeken kívül, de most a saját torz ábrázatom nézett vissza a keretes tükörből a mosdókagyló fölött. A napfény nélkül eltöltött évek meglátszanak a petyhütté vált, tésztaszerű bőrömön, szeplőim pedig mintha teljesen felszívódtak volna az arcomról és a két karomról. A vörös fejtető újra ápolt és tiszta, némileg még rövidebb is lett, hála a a különböző otthon is magabiztosan használható hajnyírógépeknek, több hetes borostám pedig a lenyírt hajjal vegyülve intett nekem könnyes búcsút a mosdókagylóból. Egyedül a szürkéskék szempár az, ami újra csillogott az élettől, nem pedig fakón meredt a világra. Tüzet láttam benne és tenni akarást, terveket, melyeket mindenképp meg kell valósítanom, határozottságot, hogy most minden másképp lesz, erőt és reményt. Még hogy a szem a lélek tükre. Nálam egy egész francos kivetítő! Fejemben ezer és ezer gondolat kavargott, váltották egymást, mosolyom pedig vigyorrá nőtte ki magát, végül pedig hangos, eszelős röhögésbe törtem ki. Harsogott a fürdőszoba, nekem pedig kapaszkodnom kellett a mosdókagylóba, mielőtt a párától síkos kövön hanyatt vágódom és az élettel teli szempár hamar üressé válik. De kormányozzunk is vissza a jelenbe.
'De nem maga, Mr. Dawson! Maga nem! Maga az időt a próbálgatásra, na meg nem kevés pénzt sem sajnálva összeválogatott egy olyan ruhatárat, aminek a láttán megcsókolnám a kezét és a pénztárcáját. Igaz, kicsit lötyögnek rajtam, nem feszülnek annyira egy sovány testen, mint amennyire feszülhetnének egy jól táplált és gondosan kondicionált alkaton, de ezen tudok változtatni.' - illesztem orrnyergemre gondosan a Ray-Ban napszemüveget és fordulok a rögtönzött divatbemutatóm kétszemélyes zsűrije felé. - 'Még mielőtt bármit mondanának, kérem ne legyenek elfogultak. Tudom, hogy ezek az ön ruhái, Mr. Dawson, de egy kicsit helyezze magát egy harmadik szemlélő szerepébe, Mrs. Dawson is, hogyha kérhetem. Fontos számomra a megerősítés ezekben a nehéz időkben, és szükségem van némi bátorításra, hogy újraépítsem az önbizalmamat. Nooos?' - nyújtom el az utolsó szót, miközben fülig érő mosollyal kirántom a szájukból a rongyot és leveszem az újdonsült napszemüvegemet. De elismerő szavak helyett Mrs. Dawson torkából csak hangos zokogás tör fel, Mr. Dawson pedig rögtön a válogatott fenyegetést húzza elő a mentő eszköztárából, arcomról pedig a mosoly szépen lassan hervadni kezd.
'Ez így nem fog menni.' - sóhajtok csüggedten és a rongyok újra tulajdonosaik szájukba kerülnek. - 'Tudják mit? Elmesélek egy rövid kis történetet a családomról, maguk csöndben végighallgatják és a mese hallgatása közben újragondolnak minden egyes dolgot, ami megfordult a fejükben rólam kapcsolatban és utána elmondják a véleményüket, amit epekedve várok. Még valami! Nem szeretem, hogyha a szavamba vágnak. Hogyha egyetlen apró pisszenést, szipogást meghallok, akkor a szekrény felső polcán lévő alsónadrágok alól kiveszem a betörők ellen vásárolt 9 milliméterest és először az egyikük koponyájára varázsolok egy szép lyukat, utána a másikéra. Hogy ki legyen az első, azt eldönthetik maguk között, ezt a lehetőséget meghagyom. Értettük egymást?' - húzom eléjük a sminkes asztalkától a széket és kényelembe helyezem magam. - 'Tudják hét lánytestvér és egy édesanya mellett egyedüli fiúként felnőni igen nehézkes. Biztosan poénosnak találták egymás között a nőuralom kifejezést, amikor Mrs. Dawson akarata érvényesült egy-egy bevásárlás során, de a totális nőuralomról, Mr. Dawson fogalma sincs. Azt hiszem itt már elkezdődtek a bajok a fejemben. Zavart a folytonos kiabálás. Nem tudják milyen rossz, amikor egyszerre heten üvöltenek az ember fülébe, csupa női hang, és úgy érzik, hogy mindjárt elájulnak, szét robban a fejük, ordítani fognak, vagy mivel kicsik, sírni mérgükben. Én azt választottam, hogy ordítok, hátha abbahagyják végre és megszűnnek a fejemben a zajok meg az összevisszaság, de nem így történt. Az anyai pofonnak általában mindig van ereje, de ennek kivételes volt, így veszítettem el az első két tejfogam. Persze a fogtündér nem jött a két fogamért este. Viszont volt egy tündér, aki mindig ott volt mellettem, az ikertestvérem, Abby. Ő volt az egyetlen lány otthon, aki sosem kiabált velem, vert meg, törte el valamimet, húzta a hajam és a többi. Ő mindig kiállt mellettem, persze kapott akkor ő is, mert szolidaritást vállalt. De ahogy cseperedtünk otthon mindannyian egész elviselhetővé vált a helyzet, mert már meg tudtam magam védeni és egymás verése mindennapossá vált. Egyedül anyámra nem mertem soha kezet emelni, pedig elhihetik, hogy mennyire viszketett a tenyerem, hogy felpofozzam, sőt, néha el is játszottam a gondolattal, hogy a sok terhesség miatt megnyúlt bőrt a hasánál felvágom és megnézem mi van benne. Biztosan zsír, meg szövetek, semmi egyéb. De mivel ezt nyilván nem csinálhattam meg, azt választottam, hogy az anyám iránti dühöt másokra vetítettem ki és vááá! Ne tudják meg milyen jó volt! Középiskolában az egyik felsőbb éves arcát addig vertem, amíg az anyja csak a ruhájáról tudta azonosítani. És tudják mit éreztem? Elégedettséget, nyugalmat, boldogságot. Boldog voltam, hogy végre a bennem felgyülemlett düh utat talált magának és kiszabadult, de sajnos ez nem volt elég, mert haza kellett mennem és újra visszaállt a régi állapot. Egyre többet és többet verekedtem, amíg aztán eltanácsoltak, aztán újra, és újra, és újra, és újra. Legalább ötször váltottam iskolát fél év alatt, de a végén már nem csak az iskolában voltak velem bajok, hanem az utcán is. Tudják milyen azt hallucinálni, hogy nevetnek magukon? Mindenki a világon. Ujjal mutogatnak magukra, hangosan röhögnek, kibeszélik magukat hangosan, leköpik önöket. Őrjítő. Még úgy is hallottam, hogy befogtam a füleimet és ordítottam a nyílt utcán. Aztán egy hang a fejemben azt mondta, hogy mi lenne, hogyha megint másokra vetíteném ki az anyám iránt érzett haragot? És igaza volt. Amint belerohantam a tömegbe, megszűnt a röhögés, a mutogatás, csak a sikítást hallottam és a szörnyülködést, ami miatt nekem kellett nevetnem. És innentől kezdve követték a bajok egymást. Orvostól orvosig jártam, vizsgálták az agyamat, gyógyszereket írtak fel, amiket ki sem váltottunk, mert anyám csak összetépte a receptet és kidobta mindet, esélyem nem volt arra, hogy jobb lehessek. De tudják mit? Nem is akartam jobb lenni. Élveztem, hogy az agyamban lévő kuszaságot agresszióval tehetem helyre, új szemszögből láthatom a világot, ahogy senki más és még csak annyira sem bánom a tetteimet, hogy bocsánatot kérjek. Ez az igazán felszabadító érzés! És tudják mi lett volna még felszabadítóbb? Lehullt volna rólam rabláncom utolsó szeme is, hogyha sikerült volna aznap este anyám gusztustalan testében megmártani azt a francos konyhakést, utána pedig Abby kivételével az összes lányéban, aki a házban tartózkodott. Szerintem aznap este halálra röhögtem volna magam a nappaliban henteregve, vagy lefekszem és aludtam volna édesdeden reggelig, mintha semmi sem történt volna, de lassú voltam. É...' - Mrs. Dawsonra nézek és elveszítem a történet fonalát. Mrs. Dawson haragtól égő tekintettel néz rám és be nem áll a szája a rongy alatt. Csak mondja és mondja folyamatosan, én pedig ülök, hallgatom, mintha akárcsak egy szavát is érteném, miközben a homlokát fixírozom és a lyuk helyét képzelem oda, amit pillanatok múlva ki fog fúrni a golyó, a szépre festett falat pedig vér fogja borítani, ahogy a bolyhos, szőrös szőnyeget is. Arcomon újra megjelenik a türelmes mosoly, amíg a hölgy már annyira belelovalta magát a mondókájába, hogy arca egészen kipirult. Várok.
Kint minden csöndes ezekben a késő délutáni órákban, ám a Nap még koránt sem szándékozik lemenni, ezen a szép nyári napon. Mindenki a nyaralását tölti valahol távol, a gyerekek a barátaiknál játszanak vagy a városban csatangolnak, az idősebbek moziznak, vásárolnak, vagy a fene tudja mit lehet csinálni ennyi idősen. Aki megfelelően szocializálódott, az biztos tudja és egyszer el is mesélheti nekem, mert érdekel. A csöndes nyári délutánt két fülsüketítő dörrenés zavarja meg. Dawsonék számára nem lesz több nyári délután, sem pedig este és reggel. Azért a házukat szívesen megveszem, hogyha arra kerül a sor.



EVERYTHING HAS A BEAUTY BUT NOT EVERYONE CAN SEE IT

Hamiskás dúdolásommal töröm meg cellám kellemetlen csendjét - már amennyire csöndesnek lehet nevezni, amikor az ember szomszédjai két oldalról is ordibálnak egész nap, mert a baloldalit éppen a Szentlélek perzseli halálra, a jobboldali pedig azt állítja, hogy Elvis Presley szelleme kísérti nap hosszat -, amihez két és fél év eltelte után sem lehet hozzászokni. Rögtönzött, kissé talán börtön stílust idéző rovátkákból álló falinaptáram szerint még csak épphogy beléptünk az októberi hónapba, a lurkók még csak a halloweeni jelmezeiket tervezgetik lázasan és sajátítják el a tökfaragás művészetét, míg az én agyam egészen decemberig kalauzolta magát és szégyenérzet nélkül dúdolgatom a mindenki által jól ismert Jingle bells - t arcomon töretlen mosollyal, miközben az ocsmány, málló, csupasz plafont nézem, ahogy a beázás rothadó foltja napról napra jobban terjeszti ki hatósugarát, hogy egy napon az egész kóceráj a fejemre szakadjon és maga alá temessen a törmelék.
Jingle bells, jingle bells, jingle all the way...
Ha jobban belegondolok, lehetne akár december is, vagy a téli hónapok bármelyike, hiszen mióta beköszöntött az ősz és az éjszakai fagyok, az épület falai többé nem adnak meleget, a Nap nem tűz már be olyan vakítóan és perzselően a rácsok között, ahogy augusztusban, sötét van éjjel és sötét van nappal is, de legalább a kosztól megsárgult neoncsövek magabiztosan, pislákolás nélkül világítják be a kis cella minden apró zugát. Nézhetem a művészi alkotásokat, amiket elődeim hagytak hátra az utókornak, hogy akik némileg ép ésszel kerülnek be ide, azok is hamar elveszítsék az utolsó cérnaszálnyi kapaszkodót, ami ebben a világban tartja őket. Csak végig kell nézni a vastag kőfalakon és látni lehet a körömmel vagy más tárggyal belekarcolt apró rajzokat, amik próbálnak egy életet, egy kórt elmesélni, vagy ezzel próbálnak megszabadulni a fejükben megtelepedett démonoktól, hogy azok többé ne könyékezhessék meg őket, de akadnak itt egész mély kaparászások is, mintha valaki ki akart volna jutni ebből a börtönből a saját vérének árán is. Legalább a takarítószemélyzet volt olyan figyelmes, hogy a leszakadt körmöket gondosan eltávolította a repedésekből, ha már a vért nem sikerült, ettől pedig egészen olyan hatást kelt a fal, mintha maga az anyag is képes lenne arra, hogy vérezzen, ha felsértik. Egészen kellemes lázálmokat képes előidézni némi nyugtató mellett, hogy a démoni lyukról a plafonon ne is beszéljünk. Ismerem már ezt a kis szobát, mint a tenyeremet, még ha a legtöbb időmet ágyhoz szíjazva is töltöttem itt. A szivaccsal ellátott szíjak most is szorosan körbeölelik mind a két csuklómat és bokámat, hogy a személyzet ne az ágy szélén ülve vagy az egyik falhoz lapulva, vagy a sarokba bebújva találjon meg, mire elérkezik a rövidke kimenő ideje, vagy a gyógyszerezésé vagy pedig valamely étkezésé. Ujjaim kezdenek teljesen elzsibbadni, próbálom serkenteni a keringést azzal, hogy dudorászás közben csettintek ritmusosan, lábfejeimet pedig táncoltatom, mintha egy harmadrangú vasárnapi show műsor egyik tehetségtelen, fakezű és botlábú, repedt fazék hangú fellépője lennék, akin teli torokból nevet az egész világ.
Oh what fun it is to ride in a one-horse open sleigh
Hány óra lehet vajon? Mintha egy örökkévalóságon át hallgatnám a szomszédaimat, az arcomon feszülő vigyor pedig már koránt sem olyan lelkes, mint a nap elején, sőt inkább már csak úgy tűnhet, mintha az arcom helyén egy groteszk maszk lenne kiguvadt szemekkel és cserepes ajkakkal, amik örökké eszelős vigyorra húzódnak, a körülményekhez képest fehér fogait pedig mutogatja a szoba négy falának, a négy néma társnak, akik két és fél éve kitűnő hallgatóságként funkcionálnak, elviselik a dühkitöréseimet és nem szólnak érte, amiért a hangra nem vagyok egy operaénekes. Lehet, hogy még csak húsz perc telt el, de az is lehet, hogy már a második óra ütését mulasztottam el, amíg újra és újra, vagy ha úgy tetszik, végtelenítve dúdolgatom a dalocskát, hogy próbáljam tompítani a külvilág zajait, amelyek egyre idegesítőbbé válnak, mint a folyton csöpögő csap. Karom néha megrándul, már szabadulnék, már mennék el innen, de nem lehet. Ha tudnám, hogy ennek a napnak nincs tétje, akkor nem viselkednék úgy hónapok óta, mint akinek teljesen ép az esze, nem lennék udvarias és tisztelettudó mindenkivel az intézetben, nem mondanám azt, amit a doktorok és az ápolók hallani akarnak, hanem dobálnám magam az ágyon, ordibálnék  és nem röstellném arcon köpni  a személyzet összes tagját, vicsorogni rájuk, mint egy veszett kutya, alkalomadtán egy-egy szemet is kikaparnék, ha lenne rá lehetőségem, de ez a nap túl fontos ahhoz, hogy szabadjára engedjem a bennem tomboló indulatokat. Teszt jelleggel megvonták a napi gyógyszer adagomat, többet vagyok ébren, mint bármikor az itt eltöltött idő alatt. Nem mondom, hogy új erőre kaptam és képes lennék két vállra fektetni bárkit, de a szervezetem elkezdte beépíteni a táplálékot - már ha azt a moslék golyót annak lehet nevezni, amit odaszednek a tányéromra minden egyes nap háromszor - és már nem csak vonszolom magamat az udvari séták alkalmával. A helyzet nem túl rózsás, mert attól még, hogy a viselkedésem kifogástalan és akár a század orvosi szenzációjának is elkönyvelhetnek a csodálatos javulásom miatt, még mindig rajtam tartják a szemüket, ha nem jobban, mint eddig. Nem a paranoia beszél belőlem, hanem az idáig tapasztaltakat hasonlítom össze a mostani helyzettel és kifejezetten irritáló tud lenni, amikor ebéd közben három gorilla figyeli árgus szemekkel, hogy a kanalat mikor szeretném beledöfni az előttem ülő szemébe. Legszívesebben mindig, mert gusztustalannak találom, ahogy a nyála belecsöpög az amúgy is gusztustalan ételbe, ettől pedig egyenesen a hányinger kap el. A vizeletszagot már megszoktam, az ellen nincs kifogásom, sőt egészen biztos vagyok benne, hogyha kint meglátok egy tiszta mosdót, életidegennek fog hatni. Mindenki számára elképzelhetetlen, hogy embereket ilyen körülmények között tartsanak, mintha csak állatkertbe jönnének a látogatók, a bentiek pedig hamar alkalmazkodnak a feltételekhez, vagy fel sem fogják már, hogy milyen helyen vannak, mert a valóságot számukra már csak a képzeletük jelenti, ahová beragadtak. Légy jó fiú, Johnny, anyukád is mindig erre figyelmeztetett. Légy jó fiú és akkor kapsz cukorkát, csokoládét, meleg levest és talán nem lesz addig verve a segged, ami után már járni is nehézkes lesz. Légy jó fiú. Ujjaim ökölbe szorulnak, a karácsonyi dal pedig elveszíti meghittségét, hiába marad ugyanaz az alapanyag, a hangzása mégis erőszakossá válik. Újra megrándítom a karomat. Ki kell jutnom innen.
Jingle bells, jingle bells, jingle all the way
Nem is tudom mióta nem dúdolok már, csak fekszem némán az ágyban. Ujjaim kiengedtek és pislogás nélkül meredek az ajtóra. Fülelek. Elvis és a Szentlélek által kísértett szomszédaim elhallgattak végre valahára és az egyetlen zaj, ami beszűrődik a kinti világból, az ápolók gumitalpú cipőjének fülsüketítő nyikorgása, csikorgása. Mindegyiküket megfenyegettem, hogy egyszer lankadjon a figyelmük és akkor vétettek utoljára velem akkora hibát és utoljára volt rajtuk az a gumitalpú förmedvény. Persze egy adag gyógyszer és kényszerzubbony lett a jussom. Lehet hogyha szépen kértem volna őket, akkor most egyik sem veszett dögnek becézne... legyél jó Johnny fiú, csak ma legyél jó. Lehunyom a szemeimet és halkan kifújom a levegőt, mintha csak egy igazi maratoni versenyfutásra készülnék, de akiben hónapok óta tombolnak az indulatok, nehezen tartja féken magát, pláne, hogyha a cél egy hajszálnyira van az illetőtől. Tőlem. Nyikordul a cipő az ajtóm előtt, kattan a zár és az ajtó hangosan nyikordulva kitárul, akárcsak egy börtöncella rácsai.
'Szép napot, John. Szundikálunk, szundikálunk?' - csendül fel a minden dohánytól eltorzult hangú férfit megszégyenítő női hang, oroszos akcentussal. Drága Gertrud. Számtalan módon öletelek már meg fejben és még így sem teljes a lista.
'Szebbet magának is, Gertrud. Nem alszom, csak a szomszédok okozta fejfájást próbálom elhessegetni, de amint megláttam magát, már el is múlt.' - mosolyom mézes mázas, kisfiús, de ápolónőm reakciója csak egy korántsem nőies horkantás volt. Hogyha lenne vödör a sarokban még valószínűleg bele is köpött volna.
'Nálam ez nem válik be, málészáj. Tudod-e milyen nap van? Mert ha igen, akkor azt is tudod, hogy ezt az idétlen, bárgyú vigyort nem nekem kell villogtatni, hanem a doktor úrnak. A fiúknál mögöttem van egy korántsem kényelmes kabát, sokat volt már rajtad, gondolom tudod melyiket hoztuk magunkkal. Nem kell rád adnunk ugye? Nem fogsz fölöslegesen kapálózni, mint egy majom ugye?' - int hátra a fejével a mögötte álló két kopasz, igencsak nagyra nőtt férfiemberre. Már jól ismerem őket, Thomas és Albert. Thomas a születésekor előnnyel indult el az életben, mert kettővel több agysejttel rendelkezik, mint Albert, de Albert ha már nem okos, akkor cserébe erős. Nagyon erős.
'Nem, Gertrud, nem kell használni, jó fiú leszek ígérem.' - megöllek te kurva, amint mind a ketten jó messze leszünk már ettől a koszfészektől. Mosolyom töretlen marad és nem kell minden idegszálammal türtőztetni magam, amikor Gertrud odalép hozzám, hogy eloldozza béklyóimat, miközben minden egyes mozdulatának köszönhetően árad a ruhájából árad az egymás után elszívott cigaretták szaga és ha tippelnem kéne, akkor ez a kardigán akkor volt utoljára tiszta és illatos, amikor megvette a bolhapiacon. Szinte kipattanok az ágyból, amint minden végtagom megszabadult rabláncától. Szívem hevesen kalapál a mellkasomban, talán a kezeim remegnek is kicsit. Izgulnék? Hogyne. De nem szabad, hogy lássák.
Oh what fun it is to ride in a one-horse open sleigh
Csend honol mindenhol. A távolból még egy-egy elveszett kiáltás hallatszik, de csak tompán. Valószínűleg ő az utolsó, akit még nem ütöttek ki gyógyszerrel a délelőtti televíziózás előtt, hogy a kis szobában minden rendben legyen, senki ne csináljon zűrt és csak félholt szerű imbolygásra legyenek képesek, hogyha nagyon rájuk jön a mehetnék. Bevett szokás, addig sincs a beteggel probléma. A délelőtti matinét kitolják délig, amikor is mindannyian átmennek az ebédlőbe, hogy ott már félig éber állapotban képesek legyenek magukhoz venni a táplálékot, mert az ápolók nem etetnek meg senkit, nincsenek is olyan nagy számban, hogy ezt megtehessék. Ebéd után már sietni kell vissza a szobákba, hogy mindenki megkapja desszertként az újabb adag gyógyszert, mert addigra már túl éberek, és vacsoráig körülbelül alszik is mindenki. Aki idő előtt fölkel, kiviszik a parkba egy kis sétára, hogy ne legyen tele a bőre felfekvésekkel, utána vissza a cellába, amíg mindenki föl nem kel, hogy aztán vacsorázni induljon az egész népes közösség. És ez így megy napról napra. A menetrend nem változik, szorosan tartani kell, nem lehet eltérni a megszokottól. Én viszont kivétel vagyok. Sétálok, amikor mindenki más alszik, sétálok a szabadságot jelentő ember felé, akit a többiek csak nagy, rejtélyes alakként ismernek.
A folyosók nem különbek a kis szobától, amiben idáig éltem. Kissé rendezettebb, de nem mondanám azt, hogy el lehetne adni egy luxus szállodának, hogyha felmosnának néha napján. Idegességemben még inkább fázom, a talpam pedig, mintha üvegszilánkokon taposna végig minden egyes alkalommal, amikor hozzáér a járólaphoz. Nincs cipőnk, egyetlen ruhánk egy fehér, koszos hálóing, mert azt könnyebb áthúzni, hogyha a beteg nem tudja magában tartani, amit magában kell, télen sem kapunk másikat. Remélem annak a kopasz bagolynak van szőnyeg az irodájában, mielőtt búcsú ajándékként az intézettől egy kellemes felfázást kapok. Légy jó fiú, Johnny, légy jó fiú... Minden lépéssel egyre izgatottabb vagyok, amikor pedig megállunk a fehérre sikált ajtó előtt, ami mellett fényes, ezüst névtáblán szerepel a Dr. Kreizmeichzer név, majdnem kiadom magamból az összes moslékot, ami a tegnapi vacsorámat jelentette. Itt vagyok hát, megérte jónak lenni. Gertrud húsos öklével koppant párat az ajtó fehérre mázolt fáján, a válasz pedig nem várat magára soká: 'Jöjjön!'
Gertrud félretol az ajtó elől és mint egy kapitány, az élre törve lép be először az irodába, ami mesebeli birodalomnak számít ezen a helyen. Legtöbben el sem tudnák képzelni, hogy az épületen belül létezik egy ilyen szoba is. Gyermeki csodálattal nézek körbe és adózom hálával a jó doktornak a padlószőnyegért és fűtésért. Könyvespolcok sokasága sorakozik a fal mellett, mintha nem is lennének falak, hanem a maguk a polcok lennének azok a sok száz könyvükkel, melyek mind színesek és tündöklőek. Érzem, hogy nem illek ebbe a kis világba, tilos lenne nekem ide belépni, ahogy Gertrudnak, Thomasnak és Albertnek sem szabadna, csak a doktornak, aki teremtette ezt a kis világot. Az egész szobának melegséget ad a bíbor színű szőnyeg és a két hatalmas függöny, a polcok mögül kibukkanó enyhén barack színű festék egész jól harmonizál vele. Nem sötét a szoba, nem is lehetne az, hiszen a jó doktor asztala mögött akkora ablak húzódik meg, mint a kúriákban a hatalmas két szárnyú ajtók. Már értem, hogy hogy lehet szeretni itt dolgozni, nekem is kényelmes lenne és tetszene, hogyha egész nap itt ként bent ülnöm az asztalom mögött és csak néha napján néznék körbe a betegek között.
'John! Már vártalak, gyere foglalj csak helyet.' - összerezzenek a jó Dr. Kreizmeichzer hangjától és egy pillanatig nem is mozdulok, mint akinek nem jutottak el az információk az agyáig, így Thomas hátulról megtámogat egy kisebb fajta lökéssel, amitől majdnem orra bukom, de legalább elindultam tőle az asztal előtt álló szék felé. Szedd össze magad, ne most tűnj úgy, mint akinek a gyógyszerek kikezdték az agyát!
'Jó napot, Dr. Kreizmeichzer!' - arcom egy csapásra megváltozik és az ámuldozó kisfiú helyét ismét a mosolygós John veszi át. Fél lábbal kint vagyok. a jó doktor visszaül az asztal mögé és az asztalán tornyosuló barna mappák halmazából kis válogatás után előveszi az enyémet, s szó nélkül belemélyed. Sas orrán a szemüveg magabiztosan ül, némán olvas és hümmög magában, de alattomban engem figyel, hogy hogyan reagálok arra, hogy megvárakoztat, húzza az időt. Ismerem a trükkjeidet, doki, nem ez lesz az a nap, amikor visszadugsz a cellámba, hogy ott rohadjak meg életem végéig. Több izzadtságcsepp is végiggurul a hátamon, versenyeznek egymással, fejemben pedig újra felcsendül a már jól ismert Jingle bells dallama, ugyanúgy lágyan és kellemesen, mint legelőször. Dashing through the snow, in a one-horse open sleigh...
'Hogy vagyunk ma? Úgy hallottam, hogy az elmúlt napokban kiemelkedően jól viselkedtél. Nem fogták miattad a fejüket az ápolók. Dicséretre méltó.' - csukja be a mappát végül és dől hátra a bőr foteljében, mosolyogva összefonja az ujjait a hasán és úgy néz rám, mintha egy kiscserkész lennék, aki kiemelkedően jól teljesített a táborban. Szó sincs róla doktor, hogy ez örökké tartó állapot maradna.
'Kicsit fáj a fejem a Szentlélek és Elvis által űzött szomszédjaim miatt, de hamar elmúlik. Ami a jó létet illeti, igyekszem. Szeretnék megjavulni és úgy érzem jó úton haladok, most, hogy kevesebb gyógyszert kapok és többet vagyok ébren, volt időm gondolkozni és önmagamat megismerni. Az a bajos kisfiú... szerintem már sehol sincs.' - ne játszd túl, nem szabad. Feltűnik neki, ha nagyon szerepelsz és nem fog elengedni. Újabb cseppek indulnak meg a hátamon lefelé, amit pedig megérzek a homlokomon, azt rögtön belesimítom a zsírtól mocskos hajamba. De jó lesz hajat mosni és rendesen lecsutakolni magam...
'Örömmel hallom mindezt. A családodon is gondolkoztál?' - most akar megfogni. Ezért kerültem be. Ezzel akar megfogni. Még mielőtt bármire is tudnék gondolni, szám elkezd magától beszélni. A szavakat nem hallom, csak beszélek, beszélek és beszélek egyre, miközben anyámékra gondolok és a hét lány testvéremre, akik közül csak egyet kíméltem volna meg, hogyha meglett volna az alkalmam arra, hogy ténylegesen tehessek is valamit. Illetve megvolt, csak nem sikerült. Ott volt a kés a nyomorult torkán, amikor fölébredt és zöld bogár szemeivel úgy meredt rám, mintha nem is értené, miért akarom őt a holtak között tudni. Élvezkedtem, ez volt a baj. Ki akartam élvezni minden csepp félelmet, amit meglátok rajta és ez lett a vesztem. Revansot vehettem volna minden egyes csont törésért, rúgásért, verésért, pofonért, amit életemben tőle kaptam, az érzést, mintha csak egy kutya lennék egy részeges családnál, akibe jó belerúgni, ha útban van, ha ideges az ember, ha csak ahhoz van kedve. De Abby nem... Abby nem csinálta, mert közöttünk megvolt a kötelék, amit az emberek szeretetnek vagy testvéri köteléknek hívnak. Ha megvédett ő is kapott. Őt nem akartam bántani, csak a többieket. Nem is bántani, az finom szó, kisfiúk szájába való. A többieket meg akarom ölni. Ha utána visszajövök ide, visszajövök, de előtte elvégzem, amit elterveztem.
Mikor vettem át újra az uralmat a szám fölött? Amikor a jó doktor azt mondta, hogy köszönöm John, Gertrud elkísér a ruháidért, amiben ide jöttél. Sikerült összehazudnom mindent? Sikerült bizony. Megérte jó fiúnak lenni? De még mennyire. Nincs többé gyógyszerek halmaza reggel, délben és este, nincs több muslicával teli mocskos pépes étel, nincsen többé Elvis és a Szentlélek, sem pedig az a gusztustalan démoni lyuk a plafonon, se vérző falak mindenhol és vizeletszagú folyosók, megsárgult neoncsövekkel és ordító elmebetegekkel. Ha lehetne sírni a boldogságtól, most megtenném, de ismét csak arra tudok koncentrálni, hogy ne hányjam le a jó doktor asztalát.
Anyuci, találd ki, ki jön ma haza?    
heroes-vs-villains


A hozzászólást John Vicious összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 15, 2017 5:20 am-kor.
✻ hozzászólások :
22
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

John Vicious

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» John szobája
» Jay skatulyái
» Vicious - The Secret Circle & The Vampire diaries
» John Adams
» Olimposz > John Aaron / Árész

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: karakteralkotás :: elfogadott karakterek :: criminal-