Harley cellája
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot







utolsó bejegyzések
Üzenetek
Yesterday at 9:12 pm
Yesterday at 7:45 am
Yesterday at 7:36 am
Hétf. Máj. 22, 2017 9:57 pm
Hétf. Máj. 22, 2017 11:11 am

legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
oldal statisztika
ennyien vagyunk

CSOPORT FÉRFI
ALIEN 1 1
ANTI-HERO 2 1
CITIZEN 4 0
CRIMINAL 5 3
DOCTOR 2 0
ELIT 2 1
GOVERNMENT 0 0
HERO 3 3
METAHUMAN 4 1
POLICE 2 2
VIGILANTE 0 3
VILLAIN 3 8
Összesen 28 23
a tél oscarai
legjobbjaink

• A tél női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• A tél férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• A tél női saját karaktere •
pandora morrigan
the culebra

• A tél férfi saját karaktere •
cesar clifron
the writer

• A tél előtörténete •
ethan vasilev
the cop

• A tél keresett karaktere •
richard gecko
the losculebra

• A tél párja •
barry allen
zara tepes


Share| .

Harley cellája



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Poszt témája: Re: Harley cellája •• Csüt. Feb. 23, 2017 7:42 pm ••


Harley & Cat



I got history too, and it's never too late to share a secret today.



Arkhami irodámban vetem hátamat a fekete, bőrhuzatos székem támlájának. Csak a csend és én. Már egészen megszoktam a magány érzését. Igazság szerint már évek óta ezt érzem. Nem tudom, hogy mi romlott el a világban, vagy sokkal inkább, bennem. Visszatekintve-, és időről-időre felütve az álomnaplómat, azt a konklúziót vontam le, hogy az apám halála okozta bennem ezt a törést. A férfi, akit mindennél, mindenkinél jobban szerettem, akinek mindig meg akartam felelni, aki a példaképem volt, akit istenítettem – egyszer csak megszűnt létezni. Meghalt. Nem volt többé. És én, egészen pontosan az a kislány, aki akkoriban voltam, egyedül maradtam.
Nagyon régóta, nagyon sok helyen és nagyon sok emberben kerestem azt, ami egykoron az enyém volt, de elvesztettem valahol az út során. A világot kerestem, egy egész univerzumot kerestem. Az iskolapadból, frissen kikerülve, ifjú nyomozónőként volt időszak, voltak évek, amikor azt gondoltam, és azt akartam hinni, hogy megtaláltam a férjemben. James jelentette mindazt, amit kerestem; legalábbis én ezt mantráztam magamban és ezt akartam elhitetni magammal. Iszonyúan próbáltam annak a boldog embernek lenni, akinek mutattam magamat. Annak a fiatal, sikeres nyomozónőnek, annak a boldog házasságban élő arának, aki valójában sohasem voltam. Ez a látszatot pedig egyre csak nehezebb volt fenntartani, amikor a belfasti főnökömmel kavartam, amikor az ottani munkatársaimmal bonyolódtam egy-páréjszakás kalandokba.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy többé már nem kutatok ez után az érzés után, mert de. Veszettül. És tudom, ha meglelem, foggal-körömmel ragaszkodom majd hozzá.
De azóta sem találtam meg. Soha. Sehol.
Mindig magányos vagyok, még akkor is, ha emberek alkotta húsmasszában lényegülök magam is a tömeg részesévé. Akkor is, amikor ágyba bújok valakivel, amikor magamévá teszek testeket, és lelkeket. Talán az a probléma, hogy én nem vagyok ott, csak testileg, szellemileg, de lelkileg soha.
Senki és semmi sem tudja kitölteni teljesen és véglegesen azt az űrt, azt a tátongó feketelyukat, ami az acélba csavarodott kőszívemben feszül – mindent csak elnyel, minden csupán a semmivel lesz egyenlő, minden egyszerűen eltűnik, éppen ezért rendre új impulzusokra van szükségem, melyek csak átmenetileg toldozzák-foltozzák repedezett, szilánkosra tört, több sebből vérző szívemet.
Valahol tudom, hogy én állok saját magam útjában. Én vagyok az, aki túl magasra emelte a falakat, akik végvárrendszert alakított ki maga körül, aki várárokkal védi az elefántcsonttoronyba rejtett, gondosan hét lakat alá zárva tartva szívét. Én vagyok az, aki ellöki magától az embereket. Mert nem biztonságos. Mert elveszíthetem őket. Mert félek, hogy elveszítem őket.
Éppen ezért jobb egyedül, s a magány hű társának lenni.
Nem a semmiből hullnak a bombák. Hallottam a helikoptert, csak éppen nem törődtem vele. Ami ez után következik, arra senki sem számított volna.
Dobhártyaszaggató robbanások, lusta, öblös hangjainak sorozata vegyül a vészjelző csengő hangjaival. Az arcom tükörképe vörösen izzik fel a szirénával szinkronban, amikor az ablakon kipillantva keresem a baj, a tragédia, a katasztrófa okozóját és a gócpontot, mely nem más, mint a magasztos, szürke épületnek az a szárnya, ahol Harley Quinn cellája is található.
Nem tétovázok. Nem hezitálok. Gondolkodás nélkül, ösztönszerűen tépem fel az ajtót, és ahelyett, hogy a tömeggel egyenértékűvé válnék, ahelyett, hogy haladnék az emberáradattal – vele ellentétes irányba megyek. Futok. Nekem jönnek, és én is nekimegyek embereknek. Sikítanak, ordítanak és zokognak. Megfagyott a levegő, melyben vér és puskaporos füst szaga terjeng. Én néma, sötét vízcseppként szelem a levegőt, utat törve magamnak az emberek erdejében. Ide-oda tolongtam a többi ember között. Képek villannak be, de fáradhatatlanul, megállíthatatlan vehemenciával rohanok: sötét alakok a folyosó végén, vérző sebekkel éktelenített haldoklók, üveges tekintetű, mozdulatlan, még meleg hullák. A riasztó élesen figyelmeztető hangja, a vörös fény játéka a sötétséggel. A halál szaga az orromban.
Egy robbanás megsüketít, ahogy kirobbant az egyensúlyomból. Halálhörgés és siralom. Nem tudom, hogy ki az, nem fordulok oda, nem állok meg – semmit sem tehetnék akkor sem, ha megállok.
Megragad valaki, azonnal kitépem a karomat a bilincsként ráfogó ujjak közül. Wells az. Csak Wells.
- Dr. Gallagher, jöjjön, mennünk kell, nem maradhatunk itt! – megragadna újra, de nem hagyom neki, kitérek előle.
- Nem – és már mennék tovább, de elém áll. Csak most veszem észre, hogy őt is meglőtte valaki.
- De a Joker... – sokatmondóan pillantok rá. – Miért hozzá fut? Miért hozzá fut, amikor annak az elmebeteg bohócnak az emberei a munkatársait lőtték le, köztük engem is?
- A halottakon nem segíthetek, Dr. Wells, ahogyan a még élőkön sem. Pszichiáter vagyok – emlékeztetem, és egy lépést teszek hátra. Aztán még egyet. – Quinzel kapott egy második esélyt, és azt akarom, hogy éljen, hogy élni tudjon az esélyével és a lehetőségeivel. Ezértremélem, hogy élve kijut – gondolom, de nem mondom ki, helyette Harley cellája felé rohanok. A folyosók egyre kihaltabbak, a hangok egyre tompábbak. A szívem harci dobok vehemens, vad ritmusára dobban, erőteljesen, pulzálva bordáim alkotta ketrecének feszül, vergődik, mint egy kalitkába zárt rabmadár.
Harley a végtelennek tetsző folyosó végén gubbaszt.
Rengeteg szín jégbe fagyott, zavaros pókhálója mérhetetlenül szomorú.
Üvegszilánkok és kőtörmelékek roppannak, törnek ezer darabra talpam alatt, ahogy megközelítem az összerogyott nőt. Érzékszerveim kiélezve a lehetséges és nagyon is várt támadásra a hátam mögül – de nem nézek hátra. Opálos lélektükreimet a nőre szegezem. Megnyugszom, hogy él. Ahogy egyre közelebb érek, látom, hogy mellkasa emelkedik és süllyed. Egészen közel merészkedek hozzá, és leguggolok, majd letérdelek mellé. Rám nem jellemző, gyengéd mozdulattal simítom ki a kósza, ezüstszőke tincseket az arcából, melyek a vérbe tapadtak. Az ő vérébe.
Belülről harapom meg a számat, a húsból vér serken.
- Oh, Harley... mit tett? – vesébe ható pillantásokkal fürkészem Ms. Quinn vonásait, és tekintetébe vájom az enyémet, nem eresztem.


Words: 891 ▲ Music: We can hurt together ▲ Notes: You say you are fine, but I see pain.
avatar
✻ tartózkodási hely :
▲ Gotham City
✻ foglalkozás, hobbi :
▲ Detective (DSI), profiler
✻ karakter arca :
▲ Gillian Anderson
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Harley cellája •• Vas. Feb. 12, 2017 3:12 am ••


(…) de az is lehet, hogy az elektrosokk hatására kelt bennem végül életre a saját álcám, aki eleinte még csupán egy kitaláció volt, egy védtelen kislány agyszüleménye – a védelmi mechanizmus, amely végül valósággá vált. Persze ahogy Harlequin felemelkedett, úgy veszett a feledés homályába az, aki voltam – vagy legalábbis akit hittem, hogy voltam. Vagy csak a világ hitte? Nagyon próbáltam eljátszani (…) talán még magam is elhittem. De az a nő nincs többé, és tulajdonképpen sosem létezett. Mégis egyszer… tehetetlen magányomban, gyötrő kínok közepette, az áramütéstől eltorzult tudattal… egyszer csak megszólalt. Hozzám szólt ez az ismerős idegen. A jobbik hang. Annak a hangja, aki lehettem volna… Egy jobb, egy nemesebb lelkű ember hangja. Hello, az elméd vagyok, hogy valaki beszéljen hozzád… És onnantól fogva többé már nem voltam egyedül… idebent. Ha-ha Elég őrült, mi?
A szemeibe révedek, elhaló és kiüresedett tekintettel. Ugyanazt látom a tekintetében, mint megannyi szánalmas évvel ezelőtt. Voltaképpen csak most értem meg igazán, hogy mit jelentettek az akkori szavai. Oh, nem foglak megölni… Csak bántani foglak téged… Nagyon… NAGYON DURVÁN! Sötétségbe borul az arcom, míg a szemeimbe könny szökik. Hagyom legördülni. Hagyom, hogy végigszántson a bőröm felszínén, égetve, marva. Újra és újra. Látom magam előtt, szinte a lelki szemeim előtt játszódik le az emlékfoszlány; a néhai önmagam. A nő, akinek a személyisége megcsömörlött, a lénye pedig elfajzott korccsá torzult. Nem foglak megölni… Nem, tényleg nem ölt meg. Csak elvett tőlem mindent. De bántani foglak… Lüktető fájdalom. Egy ökölcsapás. Egy törött csont. A bőröm hangja, ahogy felhasad. Égető kín. Sav. Nem. Nem sav. Egy tartály. Vegyi anyag. Zöld és fehér. Tükörkép. Szomorú bohóc. Nevet a bohóc. Udvari bolond. Ostoba kis játékszer. Mindig a vicc tárgya. Nagyon… A hírhedt. Nagyoooon. Az egyetlen. …durván. Harley Quinn.
Oh, tudom! Nagyon is jól tudom, hogy az ilyen degenerált beteg elméjű kripliknek nem jár a feloldozás… De nem is vágyom rá. „Ne merészelj hazudni nekem, Harley!” Huh? Ő az. A gonosz hang. A tudatalattim rosszabbik fele.
Felröhögök. Velősen. Fájdalmasan.
- Nem számít… – húzódnak keserű mosolyra az ajkaim. Nem számít. Még utoljára kipasszírozom magamból az értelem leheletnyi kis szikráit. Aztán magába szippant a dühödt és féktelen ŐRÜLET. Végérvényesen és visszafordíthatatlanul elveszek ebben a kaotikus masszában. Tudod, ugye, hogy nincsen már út, ami visszavezetne önmagadhoz…?
Tombolni kezdek – vadul, haragosan, és reménytelenül. Mint akinek már minden mindegy…
Kezek. Mocskosak. Értem nyúlnak. Újabb emlékfoszlány reked meg a tudatom mélyén, miközben eszeveszetten verem a fejemet a vasból készült ágytámlába, csak azért, hogy észrevegyen. Férfiak. Erőszakos kezek. Tépik a bőrömet. Ütnek. Vernek. Leterítenek. De én csak nevetek. Meggyalázva. Meztelen testtel. Elázott hajjal. Felszakadt szájjal. Hátamat a falnak vetve. Belle Reve. És megannyi szép emlék! Ha-ha! Bon appetit! Milyen ízesítésben kéred a vacsorádat, kisbohóc? Műanyag cső az orromban. Szinte az agyamig hatol. Azzal etetnek. Eper. Vanília. Csokoládé. Valami gusztustalan lötty. Bezúdul a légcsövembe. Fuldoklom tőle. Vicsorgok. A szám kipeckelve. Képeket készítenek. Velem. Ahogyan szenvedek. Bármelyik pillanatban eljöhet értem… Most már tarts ki, Harley. Nemsokára itt lesz… Bármelyik percben itt lehet… Leszíjaznak. Fuldoklom… Fuldoklom… Hol vagy már, Mistah J? A ketrec. Kinyújtom a kezemet. Az ég felé nyúlok. Megmarkolom. A semmit markolom. Ott alszol a földön! Áramütés. Meggyötört test. Árván fekszik. A börtönkalitka alján. Nem foglak megölni… Csak bántani foglak… Nagyon… Nagyon…
Gyötrelmes kínnal és kínzó gyönyörrel tépem, szaggatom az ajkát, ahogy az idő az örökkévalóságnak feszül, és nem létezik most más rajtunk kívül a világon. A magasztos pillanat, ahogy a két vad dühödten összecsókolózik. Én nem létezek nélküle. Mint ahogyan ő sem létezhet immár Harley Quinn nélkül… Mégsem lehetünk többé együtt. Mert én így döntöttem. Mert túl mélyre merültem, és elfelejtettem időközben levegőt venni. Mint ahogyan elfelejtettem a visszavezető utat is… Mert mindvégig csak adtam és adtam neki. És nem maradt már többé mit adnom… Ugye elég már, Harley?
Keserves arcot vágva, kétségbeesetten pillantok rá, amint az arcomat a kezei közé veszi. Véget ér a csókunk. Véget ér a két vad magasztos pillanata. A két fenevad, ahogyan tépi és marja egymást – héják örökös násza a miénk. És most egyszeriben csak vége szakad. Illanva tűnik el minden, amit együtt felépítettünk. Gotham királya és királynője. Nincs többé.
És ekkor bennem is csakugyan összetörik valami. És sírva fakadok.
„Nem foglak megölni. Csak bántani foglak. Nagyon… nagyon… durván.” Némán szakad meg a szív, és törik szilánkosra, mint megannyiszor már az évek folyamán.
- Ég veled, Puddin’… – Csakhogy ez most végleges. Tényleg búcsúzunk. „Oh, meghiszem azt. De ki fogom bírni.”
Végignézem, ahogy elsétál a szerelmem. És nem teszek semmit. Mozdulatlanságba dermedve állok. Szaladnék, másznék, rohannék utána. De nem lehet. Nem lehet… Vess már véget végre ennek az őrületnek, Harley! Fájdalmasan szánkázik végig a gerincem a fal mentén, ahogy zokogva összerogyok mellette. És teljesen megsemmisülök. (…) hogy valami szebb és jobb születhessen újjá a hamvakból. Vagy az őrület maradványaiból.
„Nem öllek meg. Csak bántalak… nagyon… nagyooon… DURVÁN!”
… ki fogom bírni! Esküszöm, ki… fogom… bírni…


avatar
✻ tartózkodási hely :
HA HA LAND {Gotham}
✻ foglalkozás, hobbi :
The C l o w n Herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Harley cellája •• Pént. Feb. 10, 2017 10:09 am ••


My Harley Quinn




Mélységes pokol ránt magába. Nevetek és üvöltök egyszerre, hogy megoldjam a helyzetet magam körül. Mennyivel egyszerűbb lenne ledurrantani édes kis fejét a helyéről és annnnnyi gond megoldódna. Egy villanásnyi idő alatt. Nem teszem meg, mert szórakoztat. Képes vagyok nevetni mennyire megbolondítottak a szőke tincsek, az alabástrom bőr és az édes kis csicsergése. Szolga volt. Porban csúszó szolga, akinek csak csettintenem kellett.
De jön egy katt amikor rájövök miért nem élvezi Harley azokat az egetrengető mókázásokat. Különbséget akar tenni jó és rossz között. Ítélkezik. Bírál. Válaszokra vár. Talán nem a jó okból kifolyólag alakítottam masszává az agyát, hiszen a szerelem, különösen a hirtelen fellángoló illanékony. Puff volt és már nincs. Akkor pedig mi marad? Káosz, amiban az agy maradványai próbálnak rendet tenni. Nekem pedig nem egy hősnő kell, aki menti a szegényeket, oltalmazza a gyengéket és kiáll az igazság győzelméért.
Ah-ah... HAhaHA.
Valahol mélységesen kielégítőnek látom vergődését, hiszen most olyan mint egy egyszemélynek vetített mozifilm. Ő a színésznő, én pedig a néző. Halreybaby pedig most egyszerre nagyon sok személyiséget alakít. Belémkapaszkodik körmeivel, amikor a magasba emelem és adok neki egy kezdőlöketet a következő felvonáshoz.
Nevet én pedig becsatlakozok kérdésem után. Talán Harley Quinn sem elég erős ahhoz, hogy túlélje a Jokert. Megvertem. Összetörtem őt. Átszíneztem a bőrét a lila legszebb árnyalataiba. Talán túl sok volt ez már neki. Ezért nem követett. Talán tényleg remélte, hogy ide már nem jövök utána, hogy elfelejtem, magam mögött hagyom és még csak búcsút sem kell intenie. Azonban nekünk nincsenek szabályaink. A bohócok sosem követik a szabályokat ezért viccesek. Ezért tehetnek meg bármit. Még a nézőből is lehet szereplő, ha túl közel ül az előadáshoz. Talán ez történt a doktornőmmel is. Túl közel húzódott a színpadhoz, hogy jobban láthasson a porondon. És nem tudta mikor kellene elhagynia a nézőteret.
Szabadságot kért, és én megadtam neki, hogy lássa tényleg könyörtelen az én kis világom, hiszen az olyan tiszta lelkeket mint az övét egy hős megóvta volna, én viszont tárt kapukkal vártam, hogy körtúrára vigyem egy lyukas ladikkal a vad hullámok közé.
Szerelmét bizonygatja, amikor cserben hagyta apucit. Csak össze kellett volna szednie a halmijait és elindulni velem ugyanazon a sárga köves úton amin eddig haladtunk. De nem. Ő visszautasított, ellenszegült, most pedig azt mondja szeret. Vajon engem próbál meggyőzni vagy saját magát? Nem reagálok, csak tovább élvezem a műsort, amit a csodálatos, az egyetlen Harley Quinn szolgáltat. Talán az egyik utolsónak lehetek éppen szemtanuja, hiszen éppen elbukni készül. Végérvényesen.
Kétszemélyes harc dúl a testében. Az egyik a bokámba kapaszkodik, a másik visszarátnja a sarokba. Az egyik kérlel, a másik eltaszít. Annyira nagyon kiváncsi lennék, hogy felnyitnám a fejét a két édes kis copfja között vajon még hallanám-e sikoltozni az én drága doktornőmet az agytekervények között, vagy csak Harley Quinn gubbasztana egy sötét sarokban, a fenekén hintázva és kiabálna, hogy PUDDDDINNN', amikor meglátna. Talán meg is kellene néznem.
-Meséld el nekem, Harls. Mi volt a forgatókönyv a kis fejedben? Majd itt játszadozunk a növérekkel? Vagy a többi kriplivel? Engem nem zárhatnam rácsok mögé. Mi sosem leszünk már olyanok mint ők. Neked sem fog senki megbocsátani. SOHA.-meg akarom forgatni a kést a lelkében, hogy tudja számára egyetlen járható ösvény van és az nem ezek között a falak között található.
Kiborul. Teljesen és ez annyira vicces, hogy egyenesen az arcába nevetek. Saját fejét verte véresre, szinte felér egy önfeloldozással. Ettől még én nem bocsátom meg neki az engedetlenségét. Úgy néz a szemeimbe akár egy vadállat és el nem tudnám mondani, hogy ezt mennnnnyire élvezem. Harley Quinn. Az én egyszemélyes seregem, az én vadállathordám. Végre megint látom felcsillanni a kék szempárban a jelenlétét.
-Gyere csak...-nevetek az arcába mielőtt elrugaszkodna. Könnyedén tartom meg magamon vékony testét. Csókol, harap, morog, viszonzom. Heves csatába kezdünk de ezúttal csókokkal. Íly könnyedén játszadozhat velem az én királynőm. Megfordulok és a fal és magam közé préselem a testét. Fémes ízű a csókja a vérünktől, de egyetlen pillanatig sem bánom. Aztán elválik tőlem és nevetni kezd. Vérben forgó szemekkel és én megint csodálatosnak látom őt, de csak egyetlen kósza pillanatig. Amíg rá nem jövök, hogy miért volt ez a kis közjáték. Bizonyít nekem, hogy Harley Quinn akar egy másik útra lépni, nem pedig Miss Quinzel. Ez azonban nem az a fogócska, amiben én kergetem őt. Neki kell utánam jönnie, mert az a világ, ahova ő készül az engem sosem fogadna be. De majd rájön... rá kell jönnie, hogy neki sem való. De nem fogok az útjába állni, hiszen ott nagyobb pofonok várják majd, mint amiket tőlem valaha is kapott.
-Nem tartok veled, Harls.-két kezem közé fogom az arcát. Megkönnyítem neki. Ez lesz az én búcsúajándékom számára. Az én királynőmnek. Előhúzom a fegyveremet és elhátrálok Harleytól. A saját halántékomhoz nyomom a fegyvert. Tudod, hogy ha rászegezném, akkor sosem állna meg. Én pedig sosem tudnám meghúzni a ravaszt. Miközben hátrálok áttaposok a rózsacsokron, de nem veszem le róla a szememet, hiszen valószínüleg most látom utoljára az én kis angyalkámat.

avatar
✻ kereslek :
Where have i put my common sense?
✻ tartózkodási hely :
Gotham fckn City.
✻ foglalkozás, hobbi :
Stand-up Comedian.
✻ karakter arca :
Jared fckn Leto.
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Harley cellája •• Pént. Feb. 10, 2017 2:19 am ••


Tudom, hogy csak egy kis senki lennék nélküle. Egy névtelen mezei kis doktornő… Egy megtört lélek. Egy meg nem értett elme. Egy elfojtott személyiség. Az igazság az, hogy a doktornő igazából sosem létezett; én teremtettem meg őt. Illetve egészen pontosan az elmém szülte, azzal a céllal, hogy megvédjen engem. Amikor a valódi énem volt a felszínen mindig bajba kerültem, és mindig bajt okoztam. Más voltam, mint a többiek. Nem értettek meg. Senki sem értett. És amikor végre megértettek… Amikor végre meglátták az igazi énemet… elrettentek. Aztán elhagytak engem. Ezért jött létre a másik én, aki okos, racionális, és ésszerűen gondolkodik. Ezért fedtem el azt, aki voltam, és temettem el jó mélyre, hogy többé ne ismerjék meg az emberek az elmém sötét és torz bugyrait. Azért, hogy többé senki se hagyjon el… Ez a személy, aki általam született – jó volt, becsületes, és teljes mértékben megfelelt a társadalom elvárásainak. Aztán jött Ő és felszabadított. Előcsalta, és szabadjára engedte az igazi énemet. A kitalált, hamis én pedig elbújt a sötétbe – olyan mélyre taszítottam, amilyen mélyre ő taszított engem annak idején. Csak azt nem tudom, hogy ez a fikcionális karakter, ez az agyszülemény, ez a nevetséges szerep, amit hajdanán magamra erőltettem, és ami végezetül egy valós személlyé nőtte ki magát az évek során, mikor kelt bennem tényleg életre? Álnok módon, az éj leple alatt, észrevétlenül burjánzott el az elmémben – mintha tudat alatt mindvégig tudtam volna, hogy még szükségem lesz rá. Ezért hát életre kelt. És talán… minden egyes ütéssel, amit ajándékba kaptam tőle – az én egyetlen drága pudingomtól –, egyre csak erősebb és erősebb lett ez az alattomosan burjánzó élősködő a lelkem mélyén. Mindahányszor az ökle acélosan csattant meg a bőröm felszínén, úgy elevenedett meg ez a kitalált személy – észre se vettem, hogy egyik pillanatról a másikra valóságossá vált. Csak a hangok… egyedül a hangok jelezték az ittlétét. Talán hallgatnom kellett volna rájuk… Még a legelején…
A történelem megismétli önmagát – különösképpen a miénk, újra és újra lerójuk ugyanazokat a köröket. Újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, amelyeket azelőtt. Újra és újra ugyanott hibázunk. És bántjuk egymást. Állandóan. Megmérgezzük egymást.
Körmeimmel a húsába vájok, amikor a torkomnál fogva a magasba emel, és fújtatva veszem tudomásul, hogy újfent fojtogatós játékot játszunk, noha ezúttal KIVÉTELESEN nem is akartam játszani. Ha-ha. Elég őrült, mi?
Aztán a gerincemmel a matracnak vágódva nagyot nyekkenek a földön, miközben a két énem valósággal egymásnak feszül. Én pedig nem tehetek egyebet, mintsem hogy tűröm. És élvezem. Vagy legalábbis elhitetem magammal, hogy élvezem. Oh, mééég! HAHAHAAA! Mikor lesz végre elég ebből az őrületből, Harley? Könnybe lábadt szemekkel nézek fel rá kétségbeesetten – ámde az ajkaim mégis acsarogva válnak el egymástól, ahogy a képébe vicsorítok, akár egy veszett bestia.
Kérdése visszhangot ver az elmémben. Nem éreztem helyesnek (…) a dolgokat, amiket együtt tettünk? Velőtrázó, aberrált nevetés kezdi el rázni a testemet. A válasz pedig ott lapul a szemeimben. Az ideglelő röhögés az én válaszom. És az őrület. Vajon meddig képes süllyedni az emberi lélek? Vajon milyen mélyre tudja taszítani a téboly a normalitás maradványait? Vajon mind eredendően rossznak születünk? Én tudom a választ. Én ott voltam… Mikor a téboly a tetőfokára hágott és nem hagyott mást maga után, mint az őrület apró kis szilánkjait. Normalitás? Ugyaaan, hol volt az akkor, HA-HA! Én ott voltam… Én ott voltam… Ott voltam, amikor lelőtte az apámat. És én nem tettem semmit. Csak nevettem. Akárcsak most. Saját kezűleg öltem meg az anyámat. Az Ő kedvéért. A szerelmünkért. A közös jövőnkért tettem. És csak nevettem, és nevettem rajta. Vajon elbírhat-e még ennél is több tébolyt az elme? Szemtanúja voltam a tulajdon szüleim kivégzésének – sőt, még részt is vettem benne! És milyen büszke voltam rá…! Ha-ha. Lehet-e valami még ennél is mocskosabb…? Vajon van-e hangja annak, amikor a tudat kettéhasad? Igen, van. Egy velőtrázó kacaj.
- … de én szeretlek. – Nem is neki, sokkal inkább magamnak mondom. Motyogom. Vérszegényen. Az orrom alatt. Nem hisz nekem. Mi több (!) azt hiszi, hogy a doktornő vagyok. De hiszen tudja, hogy a doktornő nem létezik, és sosem létezett. Csupán az elmémben van jelen. Ott hallatja a hangját. Üvölt és toporzékol. Ne tedd ezt, Harley! Jobb vagy te ennél… Jobb lennék? Amikor minden egyes percben azt érzem, hogy a szívem majd szétszakad csak azért, hogy vele lehessek? Vadul, és dühödten pulzál idebent. A lelkem – az a rothadt, nem létező lelkem – pedig kétségbeesetten sír a másik fele után. És hiába nyúlok felé, ő elhúzódik tőlem. Elönt a pánik és a rémület elegye. Ideglelés lesz rajtam úrrá. Mennyire vagy mélyen? Annyira, hogy rögvest visszamásznék hozzá. Ijedtemben. Gondolkodás nélkül. Visszamásznék. A padlón csúszva. Megalázva. A vicc tárgyaként. Ha-ha.
- Várj, Puddin’… – kapok hirtelen az irányába kezeimmel. – Nem hagyhatsz el megint! – megragadom a lábát, és szinte piócaként tekeredek rá. Mondd csak, Harley, mi is volt a terved tulajdonképpen? Nem gondoltam bele, hogy mi lesz azután, ha közlöm vele, hogy a diliházban akarok maradni. Nem gondoltam bele abba, hogy mi lesz akkor, ha tényleg búcsút intünk egymásnak. Mármint… mi lesz velem ezután? Nem emlékszem már arra az életre, ami előtte volt… Nem tudok visszatérni ahhoz a valakihez, aki voltam… Mert nem volt valós. Hogyan térjek vissza a régi életemhez? És hogyan kezdhetnék el egy újat… nélküle? Egy új élet (…) amiben Ő nincsen benne. Vicsorogva húzom el a számat, ahogy az arcom a fájdalomtól eltorzul. Ostoba lány, mégis mire gondoltál?! Hogy majd várni fog rád…? Hogy miután majd helyrehoztak idebent, minden ugyanúgy lesz, mint régen? Azt gondoltad, hogy a helyes út egyenlő a boldogsággal? Nem lehetsz jó és lehetsz együtt a Jokerrel egyszerre, te is jól tudod…
FOGD BE, FOGD BE, FOGD BE!!!
Eleresztem a lábát. Visszakúszok a fal mellé állított ágykerethez. Felhúzom magamat rajta, kiegyenesedek. Mindeközben ádáz tekintettel nézem őt. És megmarkolom az ágytámla rácsait. Aztán féktelen, vad vehemenciával vágom bele a fejemet a vaskeretbe. Teljes erőmből, üvöltve. – Nem hagyhatsz el engem… NEM HAGYHATSZ EL!
Fáj, ugye? Mert nem tudod elhagyni, ugyanakkor tudod, hogy nem is mehetsz vele. Nem tarthatsz többé vele az őrület posványába dagonyázni.
Őrület kell neked? Ó, majd ééén mutatok neked őrületet…!
Vagy tán a doktornőre vágysz? Oh, én megadom neked azt is! Mindent, amit csak kérsz, Puddin’, a tiéd… Én a lábaid elé vetem mindenemet, amim van. Amim még maradt…
- NEM. – Paff. – HAGYHATSZ. – Paff. – EL! – Paff. – engem… – szanaszéjjel vert fejjel, véresen engedem el végül az ágytámla rácsait. Erőtlenül csuklok a földre, röhögve. A szemeim vérben forognak. A fogaim vérben úsznak. Mennyire vagy mélyen? Süllyedhet-e egy emberi elme ennél is mélyebbre? (…) Újult erővel lököm el magamat a talajtól, és mihelyst felegyenesedek, már pattanok is hozzá ugyanazzal a lendülettel. Nem finomkodok úgy, mint az előbb, de még csak nem is kérdezek, nem kérek engedélyt sem tőle; csak elveszem azt, amit akarok. Erőszakosan ragadom meg a tarkóját, és vele együtt azokat a gyönyörűséges zöld tincseit is – magamhoz rántom a fejét. És megcsókolom. Durván. Követelőzve. Fogaimmal az ajkába harapok, és addig tépem azt, míg el nem ered az ő vére is. Őrületet akartál? A tiéd. A doktornőt akarod? Soha nem is létezett. Akarom, hogy tudja… tudnia kell, hogy aki a döntést meghozta, az én vagyok. A nő, a Bohóclány, akit magának teremtett. Én döntöttem így. Én akarom ezt. Persze egyúttal őt is akarom. Nem kaphatod meg mindkettőt. A jó út és a szerelem együtt nem létezik, Harley. Ám ezúttal figyelmen kívül hagyom a hangokat, csak vigyorogva nézem őt, bestiális tekintettel, ahogy látom a saját eltorzult elmémet a lélektükrein keresztül. Ugye büszke vagy arra, amit teremtettél, apuci? És ahogy a vérünk összemosódik, egyszeriben minden annyira világossá válik. Ő. Én. Mi ketten, az eredendő bűnben, vérben és mocsokban fürdőzünk. Az őrület és káosz mezsgyéjén. Hát mi ez, ha nem szerelem?


avatar
✻ tartózkodási hely :
HA HA LAND {Gotham}
✻ foglalkozás, hobbi :
The C l o w n Herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Harley cellája •• Csüt. Feb. 09, 2017 8:27 am ••


My Harley Quinn




Hamis istennő. Porcelánnak álcázott műanyag bőrrel. Hová tűnt minden? Minden amit felépítettem? Én. Teremtettem. Őt. Elárul. Elhagy. A saját szárnyait akarja használni. Tán nem elég szélesek az enyémek? Tudnia kellene. Annyira de annyira tudnia kellene. Neki én vagyok az életben maradás. Nélkülem ő egy senki lenne.
De az én csodás ki teremtményem hátat fordít nekem. Hosszasan beszél hozzám. Hallom a szavait, de már nem érdekelnek, mert tuom, hogy minde, ami kijönne a testéből csak fájdalmat okozna nekem. Nem akarom, hogy tovább kelljen hallgatnom hazugságait, hisz oly hosszú ideig próbálta őket lenyomni a torkomon. De én tudtam. Mindvégig tudtam, hogy álnok kígyó tekereg a lábaimon, örök hűséget esküdve. Belémégett. Ott álltunk. Ő meg én. Az autóm elé fektette a motorját. Könyörgött. Oly édesen. Oly kitartóan. Mindent megígért. Mindent megtett volna, csak hogy mellettem maradhasson. Engedtem neki. Miért? Csak azért, hogy bizonyítsam. Én nem egy olyan elmeállapot vagyok, amit szeretni lehet.
Grimaszba torzul az arcom, amikor próbálja enyhíteni mindkettőnk fájdalmát. Csacsi kicsi Harley. Ha meghúzod a kutya farkát nem szabad megölelgetni mert ne adj Isten torkon harap.
Mondcsak... mennyire kerget az őrületbe, hogy mostmár tudod mennyire vagy magányos valójában?
Felnevetek. Istentelen nevetés rázza végig a testemet miközben még mindig ölelget, még mindig magához húz mintha csak arra várna, hogy magamhoz ölelem, megcsókolom és azt mondom megértem.
Múltidőben beszél rólunk és ez taccsra vág. Elevenen kifordít és megcsócsál. Lüktetni érzem magam körül az egész világot és mintha minden színtválta egy homályosabban, aranyban úszóbb kiadásra. Egyik pillanatról a másikra fagy le az arcomról a nevetés, amikor azt mondja, hogy szeret és kapom el Harleyt a torkánál fogva majd a saját fejmagasságom fölé emelem. Elárult gyermek vagyok, aki nem kapta meg a karácsonyi ajándékot, amiben olyan nagyon reménykedett. Harley fején pedig szinte látom még a masnit.
-Ne merj hazudni nekem.-sziszegem vérben forgó szemekkel majd egyenesen a matracának dobom Harleyt. Távolabb kellett, hogy kerüljön tőlem, így végre kapok levegőt. Legalább néhány másodpercig. Mielőtt ismét elszabadítanám a saját lelki feloldozásomat. Kompenzálnom kell, mert hosszú idő után most először érzek fájdalmat és nem tudom hogyan szabadulhatnék meg tőlem.
-Nem érezted helyesnek? Nem érezted helyesnek? Nem érezted helyesnek?-mióta kerestük mi a helyes utat. Azt hittem ő érti majd. Azt hittem, ő majd követni tud a sötétségben is. Tévedtem. Sosem indult el utánam az ösvényen, de én bízva benne sosem néztem hátra. Nem vettem észre milyen messze marad le tőlem és csak gyönyörködik a látványban. Sosem volt igazán résztvevője.
Előre görnyedek és megtámaszkodok a térdeimen. Tépd ki. Gyűrd össze. Hajítsd az ajtó túloldalára és soha ne nézz rá vissza.
-Látod Harls.... én megmondtam neked az elején. Én egy idea vagyok. Amit nem lehet szeretni.-Egyenesedek vissza és hátrasimítom a hajamat. Tépd ki. Gyűrd össze. Hajítsd az ajtó túloldalára és soha ne nézz rá vissza.
A Joker sosem tartozik a pakliba. Bármit és bárkit helyettesíthet, még talán néha szükséged is lehet rá, de ha kiveszed a pakliból... sosem veszed észre a hiányát.
Nevetek egy övidet mielőtt ismét közelebb lépnék Harleyhoz.
-Mondja csak Dr. Quinzel? Milyennek találta a túrát a személyes poklomban? Kielégítő? Fárasztó? Mondtam, hogy a démonok, amik odabent lakoznak senkinek sem valóak... hiszen a szerelem az, amikor az én démonaim szépen tudnak játszani, valaki máséval. De az enyémek nem ismernek szabályokat. Harapnak, karmolnak és gyilkolnak. Én figyelmeztettem önt, doktornő. Ne merészkedjen olyan talajra, amin ha megcsúszik nem talál kapaszkodót. De kifejezetten örülök, hogy ön kijutott ebből. Kezdett untatni ez a fajta mókázás. és idegenvezetés. Van ennél fontosabb dolgom is.-Kitéptem. Összegyűrtem. És elhajítottam olyan messzire amennyire csak bírtam. Én már nem a kis Harley babymet láttam magam előtt. Csak egy nőt, aki hazudik a szemembe, az emlékeimben túrkál, felbolygat olyan dolgokat, amiket nem kellene. Nem fogom őt megölni. Az nem lenne neki bűntetés, én pedig feloldozni senkit sem fogok. Hagyom, hogy nékülem fuldokoljon az őrület peremén, hiszen én már rutinos úszó vagyok a vad hullámok között. Meglátjuk hogy boldogul majd nélkülem. De az Én Harleym .... valahol messze van már. Ott hagytam. Magam mögött. Valahol a főúton, feketéllett a bőre az öklöm nyomától. A halál küszöbén is harcolt értem, pedig én kergettem oda. Könyörgött. Könyörgött nekem értem, a szerelmünkért. Harley Quinn ott halt meg. Amikor én ott hagytam őt a semminek. A feledésnek. Nekem nincs mit gyászolnom. Azt hiszem már régen eltemettem a királynőmet.

avatar
✻ kereslek :
Where have i put my common sense?
✻ tartózkodási hely :
Gotham fckn City.
✻ foglalkozás, hobbi :
Stand-up Comedian.
✻ karakter arca :
Jared fckn Leto.
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Harley cellája •• Szer. Feb. 08, 2017 4:33 pm ••


Beskatulyáztak. Mikor elnyertem a doktori címet, ott voltam az élen, az évfolyam elsői között. Ezért betették az akkori nevemet egy dobozkába, és ráfirkantották, hogy „zseniális szintű intelligencia”. Aztán az összeomlásom pillanatában áttettek egy másik dobozba, amelyen már egy másik felirat állt: „disszociatív személyiségzavar”. És a zseniből pillanatok alatt őrült lett. Ha-ha. Az a baj az emberekkel, hogy kétdimenziósan látják a világot. Fekete és fehér. Számukra csakis egyetlen doboz létezik. Pedig én megtaláltam magamat egy dobozban, és annak a doboznak a belsejében is, egy másik dobozban. Elég őrült, mi? A külső doboz felszínes, nem gondolkodik, csak cselekszik. Felszabadító érzés nem gondolni a következményekre. Csupán annyi a hátulütője, hogy rájössz, ez a felszínes doboz érzéketlen. Az iskolában úgy hívtuk ezt, hogy DISSZOCIÁCIÓ. Elkülönülés. Személyiségzavar. A racionális oldalam felismeri a fájdalmat, ha látja azt mások arcán visszatükröződni. De a racionális oldalam egy igencsak kis dobozban van eltemetve a többi doboz mélyére. És ami még megmaradt belőlünk…? Nem a te dolgod, Harleen! Fejezd be a pszichoanalízist, és takarodj vissza a rohadt dobozodba! HA-HAHAAaaa! A legbelső elszeparált dobozkában található ugyanis a régi énem, Dr. Harleen Quinzel, vagy legalábbis ami még maradt belőle. A nő, aki sosem voltam igazán, mégsem tudok megszabadulni tőle, mert a lényem egy jelentős részét képezi. Azt a részét, amelyik gondolkodik. Nem vágtam ki magamból, mert megvannak a maga képességei – mesteri stratéga, zseniális megfigyelő, jó emberismerő, éles eszű, ördögi manipulátor – és a haszna is annak, hogy ott van. Csak jó mélyre kell rejteni azt a dobozt… betemetve a maradék doboz közé. És mégis elszeparálva… hogy ne zavarja össze a többit. Ha-ha. Egyébként beletehetsz AKÁRMIT egy ilyen kis dobozkába. Egy viccet. Lelkiismeretet. Egy gondolatot. Elég már, Harley? Gyűlöletet. Joker nem törődik veled, Harley. Vagy szerelmet…
Érzem, ahogy a kimondott szavaimnak súlya lesz – és ez nekem sokkal jobban fáj, mint neki. Mert amint kimondom őket, a szívem abban a pillanatban megszakad. És minden egyes szavammal mintha egyre mélyebbre fúródna a megszakadt szívemben egy alattomos kicsi szilánk, amiről mindeddig tudomást sem vettem. Vajon mióta lehetett ott? Hónapok? Netalán évek? Vagy már ott volt rég, a kezdetek kezdete óta?
Látom rajta az undort. Látom, ahogy elhúzódik tőlem. Érzem, ahogy a bőre már nem bírja többé elviselni az érintésemet. És ez nekem sokkal jobban fáj, mint neki… Levet a karjaiból. Mintha valami élősködő pióca lennék, úgy szabadul most meg tőlem. Az arcom fájdalmas grimaszba torzul. Ugye elég már, Harley? Elég… Elég… Megtört, kétségbeesett pillantással nézek fel rá a jéghideg padlóról, ahová „letett”. Hagyom, hogy végigszántson rajtam ez az elhagyatott, reményvesztett érzés. Fáj beismerni, de a másiknak igaza volt. Nem törődik veled, Harley… Most is hallom őt, próbál megóvni és védelmezni, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy közben szilánkosra törik a szívem. Felállok a börtöncellám padlójáról.
- Sajnálom, Puddin’… – felé nyúlok, próbálom az arcát megérinteni. Ismét a két tenyerem közé akarom zárni azt a csodás, fakó arcot. Amely tökéletesen passzol az enyémhez. Magának teremtett. Csakis magának. –… de… én…
Égetve, marva tép bele a szívembe a keserű méreg, hogy ismét ki kell mondanom azt, amit nem akarok. De muszáj…
- ÉN. NEM. MEGYEK. VELED. – keservesen szánt végig egy könnycsepp az arcomon, mely gyötrelmes lassúsággal folyik aztán végig a bőröm felszínén. Perzselő érzést hagyva ezzel maga után… – Nem mehetek… veled. – A hangom elcsuklik. És egyszeriben csak nagyon megerőltetőnek tűnik a levegővétel. A tüdőmre ólomnyi súlyú nehezék szorul. Fuldoklom. Valósággal belefulladok az érzéseim kaotikus masszájába. Ezerszer jobban fáj ez minden ütésnél, amit valaha is tőle kaptam…
Közelebb húzódok hozzá, bele a karjaiba – egyik kezem a tarkóját, míg a másik a vállát szorongatja. Szomorúan révedek a szemeibe. Ez nem te vagy… Harley. Több vagy te ennél! Igazad van…
- Tudod… sosem éreztem helyesnek a dolgokat, amiket együtt tettünk. Az a sok gyilkosság… az őrület… a káosz… Valahol persze élveztem is. Az élet melletted, a te oldaladon… több mint felszabadító. FRENETIKUS! Azok voltak a legszebb éveim… Melletted vagyok csak igazán önmagam, te is tudod… De a dolgok, amiket tettünk, sosem éreztem őket helyesnek. De szerettelek. És ezért megtettem. Aztán elmentél, és én magamra maradtam… Tettem dolgokat… rémes dolgokat aztán egyedül is. Ezzel bizonyítva azt, hogy megérdemellek téged… De csak rosszul éreztem magam miatta. És rájöttem, hogy ez már nem vicces többé…! Végül visszajöttem ide, és most az egyszer kaptam tőlük egy esélyt arra, hogy másvalaki lehessek… valaki, aki jobb annál, mint aki most vagyok. És tudod mit? Úgy érzem, hogy ez a helyes. Azt érzem, hogy itt van a helyem. Az Arkham az otthonom. – ragadom meg a tarkóját, hogy közelebb húzzam magamhoz Mistah J arcát. –… de még mindig szeretlek…! – Ezen mit sem változtat a tény, hogy azt mondják, Ő az én betegségem. Talán beteg vagyok. Talán őrült vagyok. De a szerelmem igazi. Az érzések, amiket az irányába táplálok nagyon is valósak. Ő és én… ez igazi. Valóságos. És akármi is legyen, ezen semmi, de SEMMI nem tud változtatni! Ha-ha.


avatar
✻ tartózkodási hely :
HA HA LAND {Gotham}
✻ foglalkozás, hobbi :
The C l o w n Herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Harley cellája •• Kedd. Feb. 07, 2017 8:46 pm ••


My Harley Quinn




Minden szavammal tagadtam a szerelmemet. Minden tettemmel tagadtam, hogy jelentene nekem bármit. De Ő tudtam. Tudtam, hogy tudja, amit mindketten tudunk. Mit is? Azt, hogy nekem ő az oxigén, hogy nekem ő a gravitáció. Tehettem vele bármit. Megverhettem, megvághattam tökéletes bőrét, hogy az én kis porcelánbabám ne legyen olyan tökéletes mások szemében, de sosem öltem volna meg sokakkal ellentétben, és öltem érte. Nem egyszer. Nem kétszer. Folyamatosan. Mindig. Bármikor. Mert nekem ő volt a mindenség. Az én Harleym. Az én királynőm. Ő csak az enyém volt, ő volt a világon az egyetlen aki elmondhatta magáról, hogy birtokol. Mert szeretem őt. Szerelemmel. Még akkor is ha ezt nem hangoztattam. Mert tudtam, hogy a hangok kavalkádjában, a szeszélyes zivatarban rátalál majd az én hangomra, ami szakadatlan azt suttogja a fülébe, hogy mennyire szeretem őt. Beismertem volna? Soha. De elárultam saját magamat. Talán ez a legnagyobb gyengeségem. Nem tudtam őt magam mögött hagyni, mert nem volt olyan forgatókönyv, amiben Harls csak a múlt. Az én kis pitécském csak a jövőm lehetett és a jelenem, de nem zárhattam ki. Nem gyűrhettem össze és hajíthattam azon a bizonyos ajtón túlra. Mert kellett. Ő volt nekem a dopping, ő volt nekem az adrenalin, ami lüktet, ami előrevisz, ami utolérhetetlenné tett. Olyan nekem mint egy szempár a tarkómon, ami mindig figyel és fedez, amikor mások a hátam közepébe lőnének. Ő volt nekem az élet. Az egyetlen, aki miatt képtelen lettem volna a bőregeret a meggyilkolásomra rávenni. Pedig oooohhh az lenne az igazi kiszálló. Az lenne ám az igazi csattanó, ha bemocskolhatném azt a tökéletes hírnevét a denevérruhás ellenségnek.
De Harley. Miatta megérte élni. Miatta megérte harcolni, hiszen a móka csak fokozódott. Mert meg kell hagyni... Harley az egyetlen, aki felér az én mókázásomhoz. Nincs rajta kívül olyan fegyver a világon, ami halálosabb lenne nálam. Imádom és egyszerre utálom is emiatt.
Őrül, akár egy kis madárka verdes a karjaim között. Lubickol a boldogságban, hogy Apuci most sem hagyta magára. Ha Harley nem megy Apucihoz... Apuci eljön érte... Pedig nem szívesen tettem be ide a lábam. Sok emlék, ami a süllyesztőbe ment, sok sok kacagás, aminek halálhörgésbe kellett volna torzulni. De mi nevettünk, mi mindannyian. Pedig itt mind a halálomat akarták, de akár a csótány én sem haltam meg. Mert tovább kellett mennem. Egyszerű ember, nem fékezheti meg a mókát... az nem lenne méltő... sőt mitöbb illő...
Hirtelen állok meg. Olvasok a sorai között. Miért itt? Miért nem máshol? Ennyire hiányoztam volna? Tudja, hogy ha kijelentek valamit akkor nincs apelláta. Most mégis mellé beszél, de a férfi most mélyen lappang bennem. A vadállat él, aki mészárolt csak azért, hogy ismét karjaiban tarthassa az ő kis kedvencét. Látom. Látom. Látom. Pedig rejtegetni akarja előlem. Látom a megbúvó könycseppeket, amik nyugtalanítanak.
Lefagy a mosoly az arcomról.
Nem értem. Nem fogom fel. Nem is akarom, hogy ez most megtörténjen, de a mindenhatás sajnos még nincs a palettámon, így nem tudok azzal festeni az élet vásznára. Csend lesz, és mindenki elhátrál ahogy kiejti a vérfagyasztó szavait. A doktornőt hallom és látom. Nem az én királynőmet. Az aki eddig szívtelennek gondolt most láthatta, hogy a viccnek is megszakadhat a szíve. Hirtelen leszünk ketten az én kis pitécském szobájában. Vagy nevezzem megint Dr. Quinzelnek. Tudtam. Az elejétől. Áruló. A szíve elárulta az enyémet. Ezért nem akartam. Ezért ellenkeztem, hogy ott és akkor velem jöjjön. Azt mondta meghalna. Azt mondta élne. Hazudott. Átvert. Viccelt. Talán ez is a terápia része. Végülis mindent a páciensért nem igaz? Bújik, de a szerelemből hirtelen lesz undor, mert nem ismerek a nőre, aki eddig a szívemet dobogtatta. Tudtam, hogy most nem játszadozik, tudtam, hogy komolyan gondolja. Honnan? Ismertem. Akár a rossz pénzt. És pedig ez lett volna az, amivel az én kis drágám nem merne viccelődni. Nem itt. Nem most.
Leteszem. De nem finoman. Nem óvatoskodtam. Szinte csak elengedtem karjaimból. Oly sok minden röppent végig elhalt agytekervényeimen. Túl sok forgatókönyv, túl sok érzelem. Újraindításra lett volna szükségem. De az nem változtatta volna meg a kimondott szavait. Megfagyott vonásaim grimaszba majd vicsorba torzultak.
-Mit mondtál?-kérdezek vissza, pedig Isten a tanum a hallásommal semmi baj nincsen a világon. Egyszerűen esélyt adtam neki arra, hogy kijavítsa azt amit az előbb mondot vagy fordítson egyet a szívembe szúrt késen. Árulónak láttam őt, annak ellenére, hogy a szívem még mindig a lelkébe kapaszkodott. Még éreztem, hogy a részem, még akartam őt, azt akartam, hogy igaz legyen ami köztünk van(?) vagy volt. Most mégis távolinak láttam őt mintha már nem lett volna a bőröm alatt az én édes kis parazitám.
-Hazajössz velem, Harls.-jelentem ki ismételten. Nincs választása. Ő az enyém. És ha kell ezt újra megtanítom neki.

avatar
✻ kereslek :
Where have i put my common sense?
✻ tartózkodási hely :
Gotham fckn City.
✻ foglalkozás, hobbi :
Stand-up Comedian.
✻ karakter arca :
Jared fckn Leto.
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Harley cellája •• Kedd. Feb. 07, 2017 7:13 pm ••


Annyira nagyon féltem… rettegtem attól, hogy mi van akkor, ha ezúttal nem jön el. Hogy mi van akkor, ha ezúttal a történetünk tényleg véget ért, és egyszerűen csak nincs tovább…? Talán a lényem egy része bele is törődött – de a másik… képtelen volt elfogadni. Dühödten hadakozott a józanész és értelem észérveivel, pedig semmit sem tudott felmutatni ellene. Túlságosan valóságosnak tűnt az elválás, a soha meg nem történt búcsúnk pillanata. Az egyik percben még mellettem volt, aztán nyoma veszett. Szertefoszlott minden… Nem találtam, hiába kerestem. És hiába hívtam fel magamra a figyelmét, Ő nem jött… Magamra maradtam. Az őrület és én. Ha-ha.
De most mégis itt van. Végül mégiscsak eljött értem. Eljött értem, mert szeret… Mindazok ellenére, amiket tettem. És mindazok ellenére, amiket ő tett… Mert minden alávaló bántalmazás, olcsó kis játék és kegyetlen tréfa ellenére is szeretjük egymást. Szerelem, szerelem… Őrült, feneketlen verem. Ha-ha. Ebben fuldoklunk mi ketten, kéz a kézben, és tudom, hogy megfulladnánk egymás nélkül. Legalábbis szeretném elhinni, hogy ő pont annyira szenvedett az én hiányomtól, mint amennyire én szenvedtem az övétől. Hinnem kell, hogy így van, különben a világ, amiben eddig hittem… nem létezik. De azt ugye tudod, hogy nem mehetsz vele, Harley? Shhh…! Próbálom magamba fojtani a gyötrelmes emlékképeket. Miket tettem én vele, az oldalán, a jobbján… hűséges oldalbordájaként. És mit tettem nélküle! Olyasvalamit, amivel a lelkiismeretem nem képes megküzdeni. Minden azzal a kislánnyal kezdődött… „Sajnállak téged. Te vagy az, aki folyton menekül… Akinek nincsen hova mennie… Akinek nincs élete… Akinek nincs otthona… Csak egy beteg elméje.” Igaza volt. Én vagyok az. A kripli. A gyökértelen. Mit fogsz most tenni, Harley? Nem tudom… Hova fogsz menni? Haza. Hazamegyek.
És most, hogy végre itthon vagyok, nem mehetek csak úgy el innen. Nem sétálhatok csak úgy ki az Arkham kapuján, mintha mi sem történt volna… Azt mondják, hogy Ő az én betegségem. Meglehet, hogy igazuk van, hiszen olyan őrülten szeretem őt, hogy az már valósággal fáj – érzem, ahogy belülről hasít belém a gyötrelmes kín, amiért ellen kell, hogy szegüljek neki. Neki és egyúttal a saját akaratomnak. Szégyen és gyalázat, de oly’ sok év után most először megtagadom a szívemtől azt, amire vágyik. A másik én teljesen felőröl idebent. A keserű gondolattól pedig könnybe lábadnak a szemeim, és ahogy rápillantok, csak még rosszabb lesz. Ölelve szorítom magamhoz, feltett szándékom ugyanis beköltözni a bőre alá. Ha-ha. Bárcsak az én drága pudingommal mehetnék, mint minden egyes alkalommal, amikor eljött értem. De azóta sok minden változott… Elhagyott engem. Ugye elég már, Harley?
Búcsúznunk kéne. De hogyan is öntsem szavakba azt, amit nem lehet?! Hagyom, hogy kisétáljon velem a cellámból, és közben a könnyeimmel küszködve szipogok – hol a nyakába, hol pedig a tőle kapott rózsacsokorba. Ha-ha. Elég őrült, mi?
- De várj még… várj… nem akarsz előtte menni egy kört a te kicsike Harleydon? – Elfedem a könnyeimet. Viccel és mosollyal leplezem a bánatot. – Vromm-vromm! – vihogva kezdek el ficánkolni a karjában, valahogy így próbálom meg húzni az időt.
Aztán mégis engedem, hogy utat törjön magának a reményvesztettség érzése. Búcsúznunk kell. Vérszegény hangon szólalok meg végül.
- Mistah J… Mistah J… – keserű sóhaj szakad fel a tüdőm mélyéről. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet fogok mondani. – Én nem megyek veled…
Azonban szavaimmal ellentétben a tetteim egészen mást mutatnak; egyszerűen képtelen vagyok lemászni a karjaiból. Mintha odaragadtam volna hozzá… Nem mehetsz vele, Harley, te is tudod! Tudom… Tudom…


avatar
✻ tartózkodási hely :
HA HA LAND {Gotham}
✻ foglalkozás, hobbi :
The C l o w n Herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Harley cellája •• Kedd. Feb. 07, 2017 8:34 am ••


My Harley Quinn




Ez egy őrült bvilág és mi egy őrült színdarabban táncolunk. Én és Harley. Senki más. A többiek csak a fényeket állítják, próbálnak nem útban lenni. De most egyedül állok a rivaldafényben és már elfelejtettem hogyan táncoljak nélküle anélkül, hogy megbotlanék. Az... én... kis... pitécském. Beitta magát a bőröm alá, felszívódott mélyre és már nem tudom kioperálni magamból. Jobban fáj, mint amikor a golyó szaggatja a bőrt, hogy most nem áll itt mellettem. Elvesztettem. Hanyag voltam. Biztosan nem. Ő veszett el. Elveszítette saját magát. Én felszabadítottam a lelkét. Bizony. Azt hitte, hogy ő kezel engem. Túl mélyre jutott. Túlságosan belátott az ajtó mögé. Elő kellett vennem olyan érzéseket, amikről már nagyon régen lemondtam. Ő. Kényszerített. Rá. Cserébe fogtam... vékony... idegesítően törékenynek tűnő tökéletes kis tetstét és lelöktem a józan ész pereméről majd utána ugrottam, hogy utat mutassak neki az őrület szilaj tengerén. Vele érdekesebb volt, hiszen hibát hibára halmozott. Az én tökéletes kis szörnyetegem. Heves, meggondolatlan, vad, indokolatlan. Minden, ami én sosem leszek. Nem értem a hibáit, de nem is kell, hiszen ettől jó a móka. HAhaHA. Ő tombol és csapkod.. én a háttérben tapsolok és meghúzom a ravaszt ha valaki túl közel akarna kerülni a prima donnámhoz.
Ő az enyém. Ő az enyém. Csak. Az. Enyém.
Nem szabadulhat meg az ördög fojtogatásától, engem ő nem hagyhat el. Nem. Nem. Nem. Ugye nem?
Holtakkal borítom be az elmegyógyintézet folyosóit. Pedig tudom. Annyira érzem, hogy a denevér a közelben lehet. Láncra verhetne, hiszen tudja, ahol Harley, az én királynőm felbukkan, ott előbb vagy utóbb, de én is megjelenek. Olyan nekem mint egy mágnes. Láncok nélkül láncol magához, nem ereszt, ha nincs mellettem, akkor keresnem kell.. vagy tudnom kell, hogy ő keres engem. Az én kis Harls babym eddig mindig hazajött. Mindig hazatalált. Hiszen tudja, az egyetlen hely ahol otthon lehet az mellettem van. Csak én védhetem meg mindentől.. és csak én adhatom a tudtára, hogyha valamit elhibázott. Ököllel. Nem gyenge érzelgős szavakkal. Most pedig hibát követett el, mégsem felejthetem el a tényt, hogy Harley nő. Hogy meglepődtem. HAhaHA. Szereti kéretni magát, de nem kell félni, majd kiverem belőle ezt a butaságot, ha egyszer hazaérünk.
Rohan. Szalad. Vetődik. Nagyon helyes kicsikém. Ez a minimum amit elvárok az én kis drágámtól. Apucinak ez a bánásmód jár, és ezt az én kis Harleym is tudja. A nevemet kiáltja és beleborzongok egy pillanatra. Hiányzott az idegesítő magas hangja, ami nekem a létezést jelenti. Fájdalmas volt enélkül ébredni.
Hagyom, hogy tomboljon. Alabástrom szoborként szinte csak szemlélője vagyok, annak ahogyan körbeujjong. Aztán amikor megcsókol életrekelek. Magamhoz szorítom, talán a kelleténél erősebben és amikor szétválnak ajkaink egy hangos nevetés hagyja el a testemet és megpördülök Harleyval a karjaimban. Ördögi szinfónia füleimnek ahogyan hangosan kacag és csacsog. Haza kell mennünk. Itt az ideje. Nincs kedvem az Arkhamben tölteni a következő... hmm... kb 500 évet, amire valószínüleg elitélnének eddigi tetteim miatt... van jobb dolgom. HAhaHA. Példáuuuul az én kis pitécském. Bőséges nevelésre szorul még hiszem apuci szívét elszomorította, hogy ilyen buta módon elhagyta az ő kis szívecsücske miután oly sok fájdalmat és bosszúságot okozott neki.
-Nem látogatóba jöttem pitécském. Hazaviszlek. Most.-nem érdekel, hogy eről mi a véleménye. Én egyszerűen tényeket közlök vele, hiszen nem olyanok az erőviszonyok, hogy beleszólítást biztosítsak a számára. Úgy tűnik még egy nagyon fontos feladat előttem áll, amivel azt hittem már nagyon régen megbirkóztam. Meg kell ölnöm Harleen Quinzel. Mert ő öli meg az én kis Harleymat.
Megfordulok. Vele a karjaimban és készülök nekivágni a kifelé vezető útnak.

avatar
✻ kereslek :
Where have i put my common sense?
✻ tartózkodási hely :
Gotham fckn City.
✻ foglalkozás, hobbi :
Stand-up Comedian.
✻ karakter arca :
Jared fckn Leto.
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Harley cellája •• Szomb. Feb. 04, 2017 3:25 am ••


„Mondd csak, Harley, mi van a gonosz hanggal a fejedben? Szoktad még hallani… Őt?” Vihogva tépek bele a hajamba, ahogy a vér a fejembe zúdul. Az ágyam felállítva van a falnak döntve – ez az egyetlen módja az alvásnak, ha fejjel lefelé vagyok. Ha-ha. A lábaim görcsösen tekerednek az acélrácsos támaszték köré, ahogy lajhármódra lógok le onnan. Tébolyodott, eszelős kacaj rázza a cellám retkes falait, és az Arkham Asylum minden egyes szegletét. Visszhangzik. Elég már, Harley? Siralmas, szánni való kacaj ez. Azt mondják, hogy a szerelem, amit érzek, az mindössze csak a fejemben létezik; nem valós. Azt állítják, hogy az érzéseim valójában nem is léteznek. Azt MERÉSZELIK az elmém mélyére beékelni, hogy Mistah J az én betegségem. Az, akitől függök… Az, akiért függök… Akiért élnék, és meghalnék… bármelyik percben… Akiért feladtam mindent… Még önmagamat is. Hogy kezdődött el, Harley? Egy csókkal. Egy pofonnal. Egy gyilkossággal. Érte tettem. Érte megtettem. Aztán megtettem újra és újra. Mivel kezdődött el, Harley? Oh, elegendő volt csupán magamra öltenem az udvari bolond jelmezt szerepét! HA-HA! Elég őrült, mi?
„Harley, Harley, Harley… Te aztán sosem tanulsz!” Huuuuh?
Hallom a hangokat. Ó igen, és a hangok is hallanak engem…! Mélyen a tüdőmbe szívom a levegőt, ahogy elmerülök tudatom kaotikus elegyében. A hangok… megnyugtatnak. Miattuk sosem vagyok egyedül. És Ő sosem hagy el…
Pedig elhagyott, Harley… Egyedül vagy. Te és az őrületed. Kéz a kézben jártok. Hello, én vagyok az, a tudatod… Azért jöttem, hogy valaki végre beszéljen hozzád… HAHAHHA.
Gyötrelmes nevetgélés rázza a testemet és annak minden egyes porcikáját, ahogy a fejemben egyre inkább eluralkodik a káosz. Mindeközben pedig nyughatatlanul hintázom az ágytámla rácsán, fejjel lefelé, kezemmel az ég felé nyúlok. Ocsmány, sipítozó rikácsolás lüktet a fülemben – már nem csak a hangokat hallom… Most már a doktornő szavai is itt tülkölnek a megbomlott elmém mélyén. A diagnózisa… HAA! Próbálják elhitetni velem a saját igazukat, de az, amit ők gondolnak, AZ NEM AZ IGAZSÁG! Hogyan is tudhatnák, hiszen ők nem voltak ott akkor… akkor, amikor minden elkezdődött. Meghalnál értem? Igen. Élnél értem? Igen. IGEN, IGEN, IGEN! Hát nem erről szól a szerelem? Mert mind őrültek vagyunk egy kicsit, amikor szerelmesek vagyunk… Vagy talán igazuk van, és mindez csak az én fejemben volt; az én képzeletemben létezett csupán ez a földöntúli, magasztos szerelem… Vajon úgy fognak majd emlékezni rám, mint a Joker szerelemtől eltorzult szárnysegédje, aki végül teljesen becsavarodott? (…)
Gyöngyházfényű hajzuhatag súrolja a mocskos cella padlóját, ahogy egyre lejjebb és lejjebb nyújtózkodom a testemmel, míg a kezemmel továbbra is az ellenkező irányba – a plafon, a szabadság felé! És mivel ért véget, Harley? Egy rossz szó. Egy rossz mozdulat. Egy elhamarkodott kijelentés. Az igazság. A fájó, csúf igazság! Aztán a férfi, akit olyannyira szerettem – aki nem kevesebbet jelentette nekem, mint magát az ÉLETET –, egyszer csak hátat fordított nekem. És a legszomorúbb az egészben az, hogy észre sem vettem, amikor elhagyott. Az egyik percben még ott volt, a következőben pedig már úgy illant tova, mintha soha nem is létezett volna. Akárcsak egy elfeledett emlék… Létezett Ő egyáltalán? Vagy mindvégig a képzeletem szüleménye volt? Csak a hangokat hagyta maga után… Ugye elég már, Harley?
Kellemes szimfóniaként csapja meg a fülemet a géppuskák félreismerhetetlen ropogása. Amit aztán a bombák szüntelen melódiája követ. Aww! Valósággal beleborzongok – akaratlanul, mi több (!), ösztönszerűen torzul a képemre az általam már jól ismert aberrált vigyor. Végezetül pedig, mintegy a műsor megkoronázása végett néhány őr terül el a cellám ajtaja előtt, premier plánban! Ha-ha-HAAh!
- Hékás, miért fekszetek mindnyájan a plafonon? Ahahha…! – visítok fel a saját hülyeségemen, miközben még erőteljesebb lendülettel kezdek el hintázni az ágyon fejjel lefelé. Aztán hirtelen kétségbeesek. Huuuh? Ruganyos mozdulattal, és féktelen vehemenciával szaltózom le az ágytámla rácsáról, hogy aztán a falon található lyuk mellé gubbaszthassak.
- Luciii! – rikkantok át a cellaszomszédomnak, aki maga az ördög. Ha-ha. Elég őrült, mi? – Ugye te is hallottad ezt? Lehet, hogy érted jöttek… a nyugtalan lelkek a pokolból! – Önfeledt nevetgélésem azonban mindössze csak addig tart, míg rá nem eszmélek, hogy Mista’ Lucifer nincs a cellájában. Talán éppen terápiára vitték. De akkor… így ki fog most játszani velem? Hirtelen pánikszerű érzés lesz rajtam úrrá. Az arcom teljesen elsötétül – bánatos, bús tekintettel meredek magam elé. Én akartam ezt. Én döntöttem úgy, hogy visszatérek ide. Ide, ahol minden elkezdődött… Hazajöttem. De az otthonom hirtelenjében nagyon távolinak, és idegennek tűnik… Pontosan úgy, mint annak idején. Azt mondják, hogy ő az én betegségem. Meglehet, hogy talán tényleg igazuk van. Mert engedtem, hogy akkor régen, elessen a szívem. És ahogy az enyém elesett… úgy emelkedett fel az övé. Annyira sötét és ijesztő volt a világ, míg az ujjait a nyakam köré nem csavarta, hogy kiragadjon onnan. De a térdeim túl gyengék voltak, a kezeim pedig túl erősek – hogy anélkül álljak a karjaiban, hogy a lábai elé ne esnék. Ezért megadtam magamat neki. Feltétel nélkül. És vakon bízva. (…) És most azt mondják nekem, hogy nem ez a szerelem? Azt mondják nekem, hogy amit érzek az csupán egy betegség?! HAH! HA-HA. HAHAHHA. HAHHAA!
Nem számít igazából, hogy mit mondanak, mert abban a szent pillanatban, ahogy meglátom őt a cellám küszöbén, a szívem vadul feszül neki a bordáimnak, és egyszeriben csak nem tudok levegőt venni. Szegény kicsi háborgó szív… dühödten dübörög a mellkasomban, miközben valósággal megfulladok. Ha-ha. Hát mégis mi a szerelem, ha nem EZ?
- PUDDIN’! – És már rohanok is… rohanok… Visszarohanok annak a férfinek a karjaiba, aki elhagyott engem. Elég őrült, mi? – Puddin’! – Mégis ahogy kiejtem a nevét a számon, olyan eufórikus csodálat lesz rajtam úrrá, akárcsak egy eltévedt vándornak, aki a sötét alagútból hosszas, lélekgyötrő bolyongás után végre kijut a fényre. Felragyog az arcom, amint újra a szemeibe pillanthatok, megannyi borzalom és kínszenvedés után.
Éhező fenevadként vetődök rá – egyenesen bele a karjaiba, azokba az oltalmazó karjaiba, ami már úúúúgy hiányzott! Még a lábaimat is az egyik könyökhajlatába fészkelem, mint a menyasszony, akit éppen a nászéjszakára visznek, úgy feszítek most én is Mistah J karjában.
- Hát eljöttél meglátogatni engem…! – fogom két kezem közé az arcát, hogy vérmes, vigasztalhatatlan (!) csókot harapjak ajkaira. Hadd érezze csak, hogy mennyire szenvedtem a hiányától, ha-ha! – Annyira hiányoztál, Puddin’! Azt hittem, már sosem jössz… – lehunyt szemekkel dörgölöm az arcomat az övének, és csakis ezt követően veszem észre a rózsacsokrot a kezében és azt, hogy milyen elegánsan kiöltözött… miattam! Aww.
- Oh, hogy kicsípted magad a kedvemért – vihogok a fülébe önfeledten, mialatt szertelenül viháncolni kezdek a karjában. – De a legjobban még mindig a vér áll neked, apuci… – húzom végig az orrom hegyét a fülcimpáján, ahova egy kevéske csurrant-cseppent az említett testnedvből. Ha-ha.
És mostantól minden úgy lesz, mint régen. Áhítattal veszem el tőle a szépséges virágot, amely pont az én színeimben pompázik. De ugye tudod, hogy nem mehetsz vele, Harley…? – robban bele az elmémbe az utálatos hang. A régikori önmagam hangja. Huh?


avatar
✻ tartózkodási hely :
HA HA LAND {Gotham}
✻ foglalkozás, hobbi :
The C l o w n Herself ⚜
✻ karakter arca :
Margot 'babygirl' Robbie ❥
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Harley cellája •• Csüt. Feb. 02, 2017 11:33 am ••


My Harley Quinn




Minden percbe egy kicsit belehaltam. Hiányzott. Tudni akartam hol van, mit csinál, kivel van. Az egyik percben a hideg rázott, a másikban a nevetés, a harmadikban már baseball ütővel trancsíroztam szét egy kponyát, hogy valahogy kompenzáljam az űrt, amit maga után hagyott. Nem emlékszem mikor voltam utoljára nélküle. Az. Én. Kis. Játékszerem. Nélkül. Hiányzik a tenyeremnek a tökéletes kis pofija. Ohh mennyiszer csúfítottam el a vonásait, hogy megmutassam mindkettőnknek mennyire lényegtelen a jelenléte. Most pedig? Vártam. Eleget. Felbosszantott, hiszem jönnie kellett volna. Utánam. Az udvari szolga legyen hűséges az urához. Eltévedt volna? Talán képeslapot kellett volna küldenem. Talán. De tudom, hogy igencsak csapnivaló az Arkham Asylum posta szolgálata.HAhaHA. Így mit tehet az ember. Egyszercsak felkerekedik akár egy vándormadár és útra kell, hogy személyesen adja át üdvözletét a címzettnek. Ohh drága kis pitécském. Annyira nem kellett volna még egyszer felbosszantani apucit. Nem tudod milyen fájdalmat okozol nekem ilyenkor. De lásd... mily kegyelmes úr a te gazdád kivasaltattam a legszebb ingemet, hogy örülj, amikor újra látod az arcomat. Úgy érzem itt az ideje egy hitvesi beszélgetésnek közöttünk, hiszen az ágyékomban érzem a fájdalmat miszerint te beteges függőség alatt állsz. Orvosi diagnózis. Talán a satnya kis ember, ami voltál feltört a felszínre, hogy egy utolsót kapálózzon levegőért. Ne izgulj, megyek, hogy vízbe fojtsam, ha kell akkor veled együtt madárkám. Hiszen elfogadtad a feltételeimet.... Meghalnál értem? Élnél értem? Csak addig élhetsz pitécském, amíg azt értem teszed. Túl nagy veszélyt jelentesz... túl nagy fájdalmat okoztál már így is apucinak. Mivé lennél nélkülem? Mivé lennék nélküled?
Stílusos belépőt terveztem, hiszem az én kis drágám a legjobbat érdemli. Helikopterrel lőtték be az arkham kerítését, majd a bejáratát de a legnagyobb durranás én vagyok. Nagy zajt csap az udvaron, így tudom, hogy nincs sok időm. Nem tervezek egyébként sem időt vesztegetni, hiszen vagy megölelem, vagy megölöm. Még én sem vagyok teljes mértékben biztos a végkimenetelben. Dehát ettől lesz iiigazán izgalmas ez az egész, nemde? HAhaHA. Megigazítom a csokornyakkendőmet és előreküldöm a gyalogságomat, hogy tisztítsák meg az utat. Az én kis pitécském nem rózsaszirmokon fog taposni amíg az oltárhoz vezetem, hanem az őrök hulláin. Annnnnyira nagyon el lesz ragadtatva. Eligazgatom a kezemben a virágcsokrot. Fekete és vörös rózsák kaotikus pompában, egy nagy rózsaszín masnival összeköt.
Amint megszólalnak a géppuskák, ütemes léptekkel vágok neki az ismerős folyosóknak. Szinte hiányzott az Arkham lélekfacsaró bűze. Megannyi szép emlék az édes délutáni kínzásokról. Mennyire dacos kis ápolóim voltak régen. Oly lelkesek, oly fáradhatatlanok. Unhatatlanul azon fáradoztak, hogy valahgy fájdalmat okozzanak nekem. Mindvégig hatástalanul. Az egyetlen, aki képes bántani apuci lelkét, az a drága kis szörnyetege.
Jókedvűen sétálok végig az őrök és a betegek hullái között. Kiegyenesítem csokornyakkendőmet mielőt elhaladnék az embereim között és egy könnyed mozdulttal berúgom az ajtót, aminek a túloldalán az én kis pitécském vár. Hátrasimítom a hajamat és egy fültől-fülig érő mosoly jelent meg az arcomon.
-HarleyHarleyHarleyHalrey... babyyyy. Nééézd ki van itt. Apuci békülni jött, mert hiányzol neki.-igazán komfortos a kis magáncellája. Felényújtom a virágcsokrot, hogy érezze mennnnnnyire szeretem őt.

avatar
✻ kereslek :
Where have i put my common sense?
✻ tartózkodási hely :
Gotham fckn City.
✻ foglalkozás, hobbi :
Stand-up Comedian.
✻ karakter arca :
Jared fckn Leto.
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: Harley cellája •• ••

Sponsored content
live like legends

Harley cellája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Bálna vs. Harley 4:0

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Városaink :: Gotham City :: Arkham Asylum-