villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs
jelentkezz be
a karatkered már hiányol
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
❖ Elfelejtettem a jelszavam!
üzenj bátran
ígérjük nem falunk fel
erre járunk
ki van itt?
Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég

Alice Effendi, Caitlin Snow, Sammie Dempston, Tyler Batson

A legtöbb felhasználó (72 fő) Vas. Ápr. 30, 2017 9:05 pm-kor volt itt.
új üzenetek
irományaink gyűjteménye
Skyler Lorelay Lynch
Skyler Lorelay Lynch
pötyögte
Today at 8:40 am
Állatmenhely
Tyler Batson
pötyögte
Yesterday at 10:34 pm
Fürdőszoba
Tyler Batson
pötyögte
Yesterday at 5:02 pm
képesség foglaló
Sammie Dempston
pötyögte
Yesterday at 4:20 pm
avatar foglaló
Sammie Dempston
pötyögte
Yesterday at 4:18 pm
Sammie Dempston
Leonard Snart
pötyögte
Yesterday at 4:07 pm
Városi park
Lucille Kingsland
pötyögte
Yesterday at 7:21 am
Gyárépület belseje
Jason Todd
pötyögte
Vas. Aug. 20, 2017 3:18 pm
az oldal stat
ennyien vagyunk itt
CSOPORT
ALIEN 1 1
ANTI-HERO 3 1
BORROWED 0 2
CITIZEN 5 0
CRIMINAL 3 3
DOCTOR 1 0
GOVERNMENT 1 3
HERO 1 0
METAHUMAN 2 5
VIGILANTE 0 0
VILLAIN 1 5
Összesen 18 20
az oscaraink
legjobbaklegjobbjai
• A tavasz női canon karaktere •
black siren
laurel lance

• A tavasz férfi canon karaktere •
julian albert
alchemy

• A tavasz női saját karakterei •
abigail vicious
the redhead

• A tavasz férfi saját karaktere •
sean weston
the experimenter

• A tavasz előtörténete •
oswald cobblepot
the penguin

• A tavasz keresett karaktere •
lucille kingsland
miss badass

• A tavasz párja •
sean weston
gwen summers

Share|
HELLFIRE & MALGUS ☀ time and space baby
eme téma címe
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
▼ national city ▼
foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



reece & lana
nice too meet you again. no, not really.

Még fel sincs időm fogni, hogy mi történik körülöttünk, amikor egyik pillanatról a másikra már nem a házban vagyunk. Sőt a háznak nyoma sincsen. Olyan, mintha egy hatalmas erdő venne körbe minket. Nincs egy ösvény sem, semmi ami utat mutathatna nekünk, hogy mégis merre kellene elindulni. Ez pedig rémisztő. Mondjuk elég furcsa, hogy az rémiszt meg, hogy nem tudom hol vagyunk, mintsem hogy akivel együtt vagyok egy erdő közepén az meg akar ölni. Talán még az egyik fa alá el is temethetne. Mert én aztán élve nem megyek vele sehova. Nem értem, hogy miért olyan nehéz ezt megérteni.
Jó fel tudom fogni én is azt, hogy ez neki a feladata, de ettől függetlenül nem is igazán értem, hogy miért veszi olyan komolyan. Látta, hogy mire vagyok képes így nem is értem a szüntelen próbálkozását. Vajon sakkban tartják valamivel? Nem úgy tűnik, mint aki képes arra, hogy valaki is fontos legyen a számára saját magán kívül. Talán pont ezzel tartanák sakkban? Vagy azt teszed, amint mondunk vagy meghalsz. Hát igazából így már össze is rakható a kép. Ha túl is éli és nem visz vissza, akkor ugyanúgy kicsinálják, mint ahogyan én tehettem volna vele. Bár erre még mindig ott a lehetőség. Aztán eljátsszuk, hogy tényleg halott. Nem lehet olyan nehéz..
- Oké.. Legközelebb harapd le a fejemet légyszíves. - Nem tudom, hogy mire fel ezek a hangulatingadozások, de nem is akarom megérteni. Minél kevesebb ideig kell vele egy légtérben tartózkodnom annál biztosabb, hogy én élve úszom meg ezt a helyzetet anélkül, hogy vissza kellene sétálnom a poklok, poklába. Ha vissza is megyek oda, akkor anélkül nem jövök el, hogy egytől-egyig az összes nyomorult rohadékot, akik a kriptonittal védett kis alagsoraikban használnak ki hozzám hasonlókat. Bár nekem a gyenge pontom egy zöld kavicska, de ez nem azt jelenti, hogy másoknak nincs hasonló gyengesége, amit erőszeretettel használnak fel ellene. Mindannyiunknak megvan a maga sebezhetőségi pontja.
- Mennyi időnk van? Én nem hallok és nem is látok egyetlen egy bombát sem pittyegni, hogy hahó mindjárt felrobbanok, szóval nem mondanám azt, hogy feltétlenül veszélyben érezném magam, vagy fenyegetve. - Be kell vallanom, hogy ez a minden túlságosan békés már egy kicsit vészjósló lehetne, de most komolyan melyik helyzet jobb? Hogy fogom magam és követem azt, aki el akar vinni valahová, amihez valljuk be, hogy ez a valami egy igazán remek terv. Talán az is lehet, hogy most is az ellenség gyomrába vezet anélkül, hogy tudnék róla.
- Mégis miért követnélek? Te akarsz engem elvinni valahová. Honnan tudjam, hogy ez nem a beteges játékod része, hah? Tudod mit? Jó lesz nekem itt. - Azzal összekulcsolom a lábaimat és a fejemet oldalra fordítom, hogy még véletlenül se rá nézzek, de a szemem sarkából még tökéletesen ki tudjam venni az alakját. Nem őrültem meg. Nem fogom követni, hiszen nem tudhatom, hogy hová visz. Vagy, hogy ez az egész tényleg a véletlen műve lenne. Mert az egyszer biztos, hogy nekem semmi közöm nincs hozzá.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains


w i n t e r w i t c h ♡
Egészen sokáig leköt a fejemben beálló csend. Mintha nagy kő esett volna le a mellkasomról és végre lélegezhetek. Ami azt illeti, egy olyan kő, ami jó volt ott, ahol volt, szabadon lélegezni pedig nem is olyan jó dolog. Az mondjuk rejtély, hogy azért érzem-e magam ilyen rémesen, mert annyi időn át már hozzám nőttek a mellékhatások és azoknak a hiánya feszélyez, vagy tényleg ennyire kásásított a chip és ilyen agyatlan lettem, hogy kell az irányítás? Kelletlenül dörzsölgetem a tarkóm feletti részt, ahol beültették a szilikont. Szilikon... szilikon borítású a chip, hogy kellően beágyazódjon, de jobban szeretem vasdarabnak hívni. Mégis ki a fene titulálná magát szilikonfejűnek? A valóságba – bár, mi a valóság jelen esetben – a kislány hangja ránt vissza, én pedig katonásan állok fel, mintha mi sem történt volna és legalább annyira összeszedett lennék, mint mindig, ha nem jobban.
- Jól vagyok. – Olyan mogorva hangon vágom rá hirtelenjében, hogy hallhatóan az sem jutott el a tudatomig, hogy mi volt a kérdés. De a válasz, ó az kérdés hiányában is nagyon határozott. Nem tudom, hülyén érzem magam a chip hatása és a fejemben cikázó parancsok és háttérzaj nélkül. Azt viszont nem tervezem megvárni, hogy hozzászokjon a szervezetem az átmeneti felszabaduláshoz. Ha egyszer megszabadulok a chiptől, az végleges lesz és szándékos. Nem így, nem ilyen mézes madzag stílusban ki tudja hova pottyanva.
- A kérdés nem az, hogy hol vagyunk, hanem hogy mennyi időnk van. – Elgondolkodva nézek körbe, amikor a lány szavaira felelek. Igen, van ötletem arra, hogy hol vagyunk, még ha a kezdeti válaszom nem is túl kielégítő. Szűkszavú vagyok, meg általában kicsit morcos is. Sajnálom, azzal vagyok épp elfoglalva, hogy összerakjam a képet. – Gyere. – Biccentek felé. Kivételesen ártó szándék nélkül. Nem mintha lenne oka követni. Nem kell bíznunk egymásban, és tarthatjuk egymás hátánál a késünket a biztonság kedvéért, sőt kedvelnünk sem kell egymást, de az azt hiszem mindkettőnk arcán tükröződik, hogy egyikünknek sincs köze ahhoz, ami történt, még ha a másik szeretné is rákenni.
Bármerre nézünk, mindenhol ugyanazt láthatjuk. Ritka erdős terület, amiről nem lehet eldönteni, hogy ködös, vagy egyszerűen fakó, mintha egy bepárásodott szemüvegen keresztül néznéd a világot, ahogy azt sem hogy inkább zöldes, vagy inkább vöröses a táj. A nyomasztó érzés viszont állandó. Mintha ezer szempár szegeződne ránk, mégsincs sehol egy lélek sem. Látszólag tetszőleges irányba indulok el, katonai bakancsban könnyedén gázolok előre a magas, nedves fűben. És attól, hogy nem adok neki hangot, az általam tartott irány nagyon is tudatos. Lenne tippem, hogy miért sült ki a chipem.
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
▼ national city ▼
foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



reece & lana
nice too meet you again. no, not really.

Egyszer elengedhetem büntetlenül, de másodjára nem tehetem meg ugyanezt, hiszen az elég ostoba lépés lenne a részemről. Elsőre még azt mondom, hogy helyes döntés volt megkímélni az életét, mert nem tett nekem keresztbe semmilyen módon sem. Most azonban ezt már nem mondhatom el róla. Mindenképpen be akar vinni engem. Egyáltalán tisztában van azzal, hogy mi lesz velem, ha bevisz? Vagy tényleg ennyire nem avatták be semmibe, ami velem kapcsolatos? Mégis, hogyan várhatják el tőle, hogy teljesítse a feladatát, mikor igazából nem is tudja, hogy mi is az pontosan. Láthatóan nem tudja minden gyenge pontomat. Nem is értem, miért nem egy kriptonit nyakörvvel küldték ide. Azzal elég könnyedén és gyorsan megoldhatták volna a problémát és nem kellene aggódniuk azért, hogy valami bántódása esik a hűséges katonájuknak. De talán ez lehet részükről egy teszt, hogy képes-e bevinni engem. Megannyi embert öltem már meg, a vérük a kezemen szárad és ez talán gyilkossá tesz engem. Viszont azt egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy akiket megöltem szintén gyilkosok voltak. Minden áldott nap elvettek tőlem egy darabot. Darabokra szaggattak és apránként igyekeztek elpusztítani. Addig míg rá nem jöttem, hogy többre vagyok képes, mint azt valaha is el tudnák képzelni. Ez pedig az életükbe került.
- Nem kellett volna idejönnöd. - Lehet, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, de amennyire én is küzdök azzal, hogy tökéletesen talpon maradjak szerintem ez ugyanúgy érvényes rá is. Mindkettőnkre hatással volt az összeütközésünk. Még rám is. Nem tudom, hogy mi volt az. De, mintha egy olyan területére léptem volna az agyának, amihez nem volt jogosultságom.
De nincs is időm ezzel foglalkozni, hiszen érezhetően megváltozik körülöttünk a légkör és az egyetlen biztos pont a keze, ami erőteljesen fonódik a csuklómra. Mintha beszippantana minket valami a következő pillanatban pedig már egyenest rajta landolok és, habár valamennyire kitisztul a kép még mindig nem tudok teljesen megmozdulni. A kezeim és a végtagjaim, mintha hirtelen elsorvadtak volna. Kellett pár perc, míg összekapartam magam és legördültem róla. Még ezután is szükségem volt néhány percre, hogy úgy kitisztuljon előttem a kép, de valamiért még mindig ugyanúgy szédültem.
- Igen.. Megvagyok. Azt hiszem. Te? - Fordítom felé az arcomat, de még mindig kicsit zizi vagyok a történtektől. Bármi is történt itt. Mert még mindig nem tudom, hogy mi hozta be ezt a változást. Eddig nem volt semmi, akárhányszor hunyászkodtam meg a házban. Talán erről is ő tehetne? Vagy sokkal inkább ő vonzotta be? Az is lehet, hogy valami más oka van. Hiszen az a hely valahogy mindig olyan otthonos érzetet nyújtott nekem attól függetlenül, hogy eléggé egy lepukkadt helyről beszélünk.
- Van valami ötleted arra, hogy mégis mi a fene történt? Vagy egy sokkal jobb kérdés. Hogy hol a fenében vagyunk? - Felküzdöm magam nagy nehezen álló helyzetbe és körbenézek, hogy végül is merre is indulhatnánk el, de valahogy egyik opció sem tűnik túl biztatónak.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains


w i n t e r w i t c h ♡
Tetszik, hogy így felvágták a nyelvét. És egészen sikeresen tart szóval, pedig általában megyek, elvégzem a munkát, jövök. Nem mintha például a legutóbbi gyíkemberrel túl értelmesen kommunikálhattam volna. Vele is talán csak azért van így, azért lazsálok ennyit ahelyett, hogy kiütném és vinném, mert én sem vagyok benne biztos, mit kezdjek a helyzettel. Mint mondtam, eddig csak likvidálnom kellett. Erre képeztek a képességemmel együtt. Amire viszont kértek... Nem tudom hogyan kell. Legalábbis jó ezzel a gondolattal ringatnom magam, mert a másik opció az, hogy szimplán csak nem akarom megtenni. Nem akarom bántani a lányt. Nem azért, mert puhány lennék, vagy engedetlen, egyszerűen csak: nem. Pedig kellene. És a nevetség tárgya, hogy ugyanezt ő is megtehetné, mint már bebizonyosodott, mégis állunk mint két fas... fa. Az erdőben.
- Azt azért nem mondanám, hogy mindegy, ki tesz el láb alól. Lehetőleg senki ne tegyen. – Pörgetem meg az ujjaim közt egy ráérős mozdulattal a pengémet, amit egy lehengerlő mosollyal fűszerezek. A mosoly talán a késemnek szól, mert azt figyelem annyira. Tudod, a férfiak meg a játékszereik, ez már csak ilyen. A kislány szavaiban azonban van valami. Miért nem fordítok nekik hátat? Lényegében meg sem szokott fordulni a fejemben, hogy megtegyem. Miért adnám az életem olyan emberekért, akik számára csak egy mexikói söpredék vagyok, az a fajta, akit már a határon le kellene lőni? A szomorú, hogy sejtem a választ. Olyan ez, mint bármely mentális betegség. Kémiai egyensúlyzavar van az agyban és egyéb finomságok. A fejembe ültetett chip is hasonlót tehet velem. Ahányszor megfordulna a fejemben az ellenszegülés, vagy bármilyen módszer keresése arra, hogy eltávolítsam... egyszerűen meghátrálok, nem veszek róla tudomást, hogy ott van és csak élvezem az életet. Azt az életet, ami nekem jutott. Azt, amit élvezhetek belőle. Az útszéli bárok, a pengéim húsba mártása, a töménytelen mennyiségű szemétkaja, ami nem árt meg, mert a force fury erősen detoxikálja a szervezetem... És így tovább.
A nagy eszmefuttatásom után hamarosan jön a zuhanás az ég felé, ami alatt különös mód a fiatal lány csuklója jelenti az egyetlen biztos pontot, és csak abból tudom, hogy ez még a valóság és nem megint valami elmejáték, hogy érezhetem a puha bőrét a tenyerem alatt. Majd puffanás. Puffanok én, puffan ő. Meg is volnánk. Hm, nagy az univerzum, tegyük fel, hogy igazat mond és önhibánkon kívül kerültünk ide. Tegyük fel. Ez esetben még örülhetnék is, hogy vele történt meg, ha már mindenképp megtörtént volna, nem pedig az előző célpontjaimmal. Tekintve, hogy a lány tetőtől talpig rajtam landolt. Szívós vagyok, de nem biztos, hogy egy három métert súroló metát ilyen könnyedén elbírtam volna, mint az ő könnyed súlyát.
Azon egyelőre nem tudok elkezdeni gondolkodni, hogy hol is van az az itt. Amíg rajtam van és próbál magához térni, én is hasonlót teszek. Elterülve fekszem, az egyik kezemmel kelletlenül dörzsölgetem a homlokom, mint aki most ébredt halál másnaposan. Mikor leszáll rólam a leányzó, akkor én is felülök, de innen már nem mozdulok egy darabig. Telefonok, órák, semmi nem működik itt, így ő is csak becsülheti, hogy mennyi idő telik el, amíg úgy bámulok magam elé, mint akinek kisütötték az agyát. Szerintem egy-két perc lehet, mire felnézek rá és mintha mi sem történt volna küzdöm magam álló helyzetbe. A szétnézéssel nem is bajlódok, csak őt figyelem.
- Jól vagy? – Egészen más tónusú most a hangom, mint a feltételezett portál másik oldalán volt. Hidd el, hamar el fog múlni, de most kissé elveszettnek is tűnhetek. Úgy érzem magam, mint aki elvesztette az egyensúlyérzékét. A legjobban talán úgy tudnám leírni, hogy fülesen hallgatsz valami zúzós zenét, hangosan és hosszú ideig, majd hirtelen lejár a lemez és csak a fájdalmas, néma zúgás marad. A semmi hangja. Mióta a fejembe ültették a chipet, megvan ez a háttérzaj a fejemben. Mint amikor egy zsúfolt étteremben ülsz és minden létező irányból jönnek az összemosódott hangok. Na ez most megszűnt. A chipem teljesen elnémult és nem meglepő, hogy kellemetlenül érint az egész, mikor két éve hozzá vagy szokva. Mondhatni félelmetesen csendes.
- Na jó. – Köszörülök torkot az átmeneti lányos zavar után, és végre szétnézek, hogy felmérjem, mi is történhetett és hol lehetünk, a megszokott szigorú arckifejezéssel.
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
▼ national city ▼
foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



reece & lana
nice too meet you again. no, not really.

Tényleg azt hittem, hogyha ez az egész engem is egy kicsit a földhöz vágott legalább egy kis időre lehetőségem adatik pihenni, vagy megpróbálni összekaparni magam. Még mindig elég kótyagos vagyok és a pihenés sem igazán akart összejönni, mert mire éppen igazán békésen lehunynám a szemeimet megzavarnak. Bár egy ilyen helyzetben, amikor már megint erőteljesen érzem a céltáblát a hátamon elég nehéz békében pihenni. Valahogy mindig fél szemem nyitva kell legyen talán ezért sem tudtam nyugodtan lefeküdni. Egyszerűen nem tudtam elengedni a dolgot. Fogalmam nincs, hogy miképpen találtak rám. Azt hittem, hogy már mindenkit megöltem, aki bajt hozhatna a fejemre. Talán vele is pontosan ezt kellett volna tennem. Megölnöm és, akkor most teljes békében élvezhetném a napom hátralevő részét, de nincs olyan szerencsém. Ostobaság volt a részemről, hogy hagytam élni, de nem éreztem azt, hogy veszélyt hozhatna a fejemre. Mármint nem akartam személyessé tenni ezt az egészet, hiszen vele aztán nekem egyáltalán nincs bajom. Csak a feladatát teljesíti ennyi az egész. Kicsit talán sajnálom is, hogy őt küldték erre az úgymond öngyilkos küldetésre, de nem az én dolgom elbírálni, hogy ki az, aki megérdemli, hogy éljen és ki az, aki nem. Legalábbis nem minden esetben. Van, amikor tényleg én vagyok az, aki meghozza az ítéletet, de ahhoz tényleg keresztbe kell tegyen nekem valaki. Mint azok, akiknek a vére a kezeimen szárad a mai napig.
- Szóval számodra teljesen mindegy, hogy mégis ki tesz el láb alól.. Értem.. Hát, de ha tényleg ilyen könnyedén feláldoznak mégis miért nem fordítasz nekik hátat? Csak nem eladtad a lelked az ördögnek? - Hát, ha létezik pokol, akkor pontosan oda valók lennének azok a szörnyetegek, akik kihasználták a fiatalságomat, a törékenységemet. Az egyszer biztos, hogy  jó párat hozzásegítettem ehhez az utazáshoz, de láthatóan nem eleget ahhoz, hogy azt mondhassam egy életre nyugtom van ezektől a szörnyetegektől. Nem tudok szabadulni, ha akarnék sem. Pedig mennyire magam mögött akartam hagyni ezt az egészet, de nagyon úgy tűnik, hogy valamiért újra meg újra megtalál.
Nem mozdulok, mikor közelít felém. Eszem ágában nincs meghátrálni, ha nem megy el innen úgy, hogy egy hullazsákban szállítják el a megbízói, már ha egyáltalán érdekelné őket annyira, hogy elvigyék a holtestét. Azért nem éppen ez az a hely, ahol túl sok ember járna, hiszen másképp nem is lenne a tökéletes búvóhely a számomra. Talán meg sem találnák.. Akit ennyire nem érdekli, hogy él vagy hal úgy gondolom nem igazán hiányolná bárki is.
A pengéje ismét a torkomhoz közelít, de nem állítom meg. Nincs is rá szükség, hiszen belefagy magától a mozdulatába. Eltart pár másodpercig míg felfogom, hogy nem azért állt meg, mert rájött, hogy mégsem lenne olyan jó ötlet, vagy esetleg megesett rajtam a szíve. Nem, köze sem volt ehhez. Volt valami a hátam mögött. Mintha megváltozott volna az egész légkör. Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mi is ez, de határozottan érezhető volt, hogy valami megváltozott. De nem tudtam ellene tenni. Nem fordultam meg. Egyrészt nem akartam látni, hogy mi az, amit ő lát. Másrészt pedig nem bízom benne semennyire sem. Az pedig, hogy hátat fordítsak neki nem volt opció. Nem őrültem meg. Könnyűszerrel hátba szúrhatna. Én pedig nem kockáztatok.
- Semmit nem csinálok.. - Jelentettem ki, amikor megszorította a csuklómat és körülölelt minket a sötétség. Az egyik pillanatról a másikra történt mindez és olyan érzésem volt, mintha egy hullámvasúton ültem volna, a gyomrom felkavarodott, de igazából az egész porcikámat felkavarta ez az egész. Nem tudtam mindezt hova tenni, azt sem tudtam igazán, hogy hol vagyok egészen addig, amíg újra nem éreztem magaménak teljes egészében a testemet, amely éppenséggel pont az övén pihent meg. - Hol a fenében vagyunk? - Nyöszörögtem, majd megpróbáltam felállni, de valahogy még mindig kicsit zsibbadtak voltak a testrészeim. Hát most az egyszer biztos, hogy könnyen elintézhetne. Csak remélem, hogy ő is olyan állapotban van jelenleg, mint én.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains


w i n t e r w i t c h ♡
Fáradt kifejezéssel fordulok hol jobbra, hol balra, alig egy négyzetméteren mozogva. Teljesen ráérősen. Mintha nem a bútorzatban igen foghíjas nappali közepén állnék, hanem az ajtó túlsó oldalán várakoznék, hogy a vendéglátóm beengedjen. Kár, hogy utóbbit megoldottam magamnak. Nem tudom, hogy a kislány mit keres egy ilyen helyen, de egy, nem is érdekel, kettő, lényegében semmit nem tudok róla úgyhogy eleve nincs sok alapom nagy gondolatfuttatásokba bocsátkozni. Mindenesetre, ha bujkál, csinálhatná jobban. Elvégre itt vagyok. Kimérten várok, de mikor nemes egyszerűséggel elém sétál, bizonyos értelemben mintha felragyogna az arcom. A kérdésére egy kiábrándító mosoly kíséretében tárom szét a karjaimat. Első látszatra talán ennyi lesz a válaszom is és folytathatjuk a kettőnk kis dolgát, ahol abba hagytuk. De néhány másodpercnyi szemkontaktus után eltüntetem az arcomról azt a polgárpukkasztó kifejezést és megszólalok.
- Tudod hogy van ez, kicsi lány. Vagy elvégzem a munkámat, vagy... – Ekkor a kezem a torkomhoz emelem és vágást jelezve húzom rajta végig a mutatóujjamat. A tekintetem továbbra is könnyelmű és rideg, de már nem az igazi. Nem feltétlenül az, amit a kávézóban láthatott. Nyilván én is kimerültem. Igaz, az ide úton bedobtam két müzliszeletet, meg egy csomag paprikás chipset, azzal egy darabig el leszek. Ezen a gondolatsoron felnevetek, elég látványosan, mintha valaki most mesélt volna nekem egy viccet, közben pedig a tarkómhoz nyúlok és dörzsölgetni kezdem. Mintha fájna. Mintha ki akarnék onnan valamit marni, mélyen a bőröm alól. Teljesen akaratlan az egész. Azt hiszem, mégsem vagyok olyan jól, mint azt gondoltam, amikor leléptem a kórházból. Na, nem mintha számítana. Egy valami számít, az pedig a lány. Élve, bedobozolva, masnival átkötve.
Hamar magamhoz térek, épp olyan hivatalosan nézek rá, mint a kávézóban tettem. Közelebb lépek hozzá, miközben kimérten, cseppet sem rejtve a mozdulatot az egyik vibránium pengémért nyúlok. Kék íriszeimmel nem engedem el a tekintetét, egyetlen pillanatra sem. Nem tudom, hogy én babonázom-e meg őt, vagy ő engem, de túl közel állok meg hozzá és ő sem hátrál el tőlem. Egy apró lépés ha marad köztünk, az egyik pengém pedig már a kezemben van. Ezt a különös bódultságot betudom a nem régi összecsapásunknak. Annak, hogy a fejembe mászott és maradhatott ott valami belőle. Vagy belőlem benne... Oh ez a nyelvtan nekem már sok. Mintegy lassított felvételként emelem a finom torkához a késem. Úgy nézhetünk ki, mint egy elcseszett szürke ötven árnyalata... Illetve emelném, mert félúton megakad a mozdulat és a tekintetem valami egészen más vonzza, önkéntelenül.
Egy másodpercre összeszorítom a szemeimet, hogy felébredjek ebből a szürreális bódultságból, de ez sem sokáig megy. Még a pislogást sem engedélyezve sajátítja ki a tekintetem a lány mögött felénk ágaskodó folyosó, ami egyszerre tűnik egyre sötétebbnek és... Nem is tudom. Mintha felénk lüktetne. Dobolna. Ekkor kezdem úgy érezni, hogy mégsem a kis boszorkány játszadozik a fejemmel. Sikerül elszakítanom a tekintetem a fénytelen és végtelen alagútnak tűnő folyosótól – amiben biztos vagyok, hogy amikor bejöttem csak egy két méteres kis átvezető folyosó volt egy másik szobába – szigorúan nézek le a lány szemeibe. Mintha figyelmeztetni akarnám, hogy bármit is tesz velem, hagyja abba. De ha ő teszi, miért tűnik ő is épp olyan tehetetlennek, mint én? Mintha még közelebb is lépett volna hozzám.
De nincs sok idő a kettőnk rövid éltű macska-egér kapcsolatán filozofálni. Hirtelen erős... nem fájdalmas, inkább végtelenül hideg, mégis égető rántást érzek. Mintha lerántottak volna egy felhőkarcoló tetejéről és a gravitációval ellenkező irányba zuhannék... a fiatal lánnyal együtt.
- Még egyszer nem cseszel ki velem. – Feltételezve, hogy ő csinálja, a minket körülölelő sötétségben megragadom a csuklóját és nem engedem el. Ha én megyek, ő is jön. Úgy érzem, mintha bedugtak volna egy mosógépbe... Majd tompán puffanok a nedves avaron, a lány pedig rajtam, egy ködös erdőben.
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
▼ national city ▼
foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



reece & lana
nice too meet you again. no, not really.

Az utóbbi időben épp elég pénzt szereztem magamnak - nem éppen törvényes módon -, hogy ennél a lepukkant, elhagyatott háznál többet is kaphassak. Az igazság azonban az volt, hogy én túlságosan is szeretem ezt a házat. Valami mindig vonzott hozzá és nem tudtam megmondani, hogy pontosan mi. Egészen otthonossá igyekeztem varázsolni attól eltekintve, hogy eléggé lelakott, de ilyenkor mikor meg kell húznom magam pontosan megfelel a célnak. Nem mutatkozhatom nyilvánosan. Addig nem, míg nem tudom, hogy tiszta a terep. A fejem még mindig zavaros a találkozásunktól, de ettől függetlenül igyekszem tartani magam. Nem olyan fából faragtak, hogy egyetlen keményebb harc miatt hetekig, hónapokig nyalogassam a sebeimet. Erősebb vagyok ennél. Még akkor is, ha ez az első alkalom, hogy kryptonit jelenléte nélkül képes volt valaki megsebezni. Viszont meg kell találnom a jó stratégiát arra, hogy lerázhassam magamról véglegesen ezt a pasit. Más viszonyok között talán még azt mondanám, hogy szimpatikus is a számomra, de jelen helyzetek között, hogy a szakadt kanapét nyomom, mert forog velem a szoba semmi jót nem tudok róla mondani. Nem akarom őt megölni, de ha továbbra is keresztezni fogja az utamat, akkor nem lesz más választásom. Élnem kell. Távol a szörnyetegek markától, akik úgy gondolják teljesen természetes valakit kísérleti patkányként tartani.
Lehunyom a szemeimet, hogy pihenhessek egy kicsit annak érdekében, hogy a lehető leghamarabb magam mögött tudhassam ezt a szédelgést, de ekkor egy túlságosan ismerős hang csapja meg a füleimet a bejárat felől. Hát ez remek mondhatom. Mikor már azt hiszem, hogy nyugtom van tőle akkor felbukkan. De egyáltalán mégis, hogyan talált meg? Nem tudom. Viszont én sem vagyok a helyzet magaslatán ezért arra merek következtetni, hogy ő sem áll olyan szilárd lábakon, mint hosszú órákkal ezelőtt. Utálom, mikor pihenni szeretnék, de valahogy az agyam nem akar leállni és megállás nélkül kattog valamin. Amit azonban ennél is jobban gyűlölök, amikor már éppen átesnék a kellemes pihenés öleli karjaiba, de valaki erőszakosan visszaránt. Most pedig pont ezt tette. Órák óta figyeltem, ahogy a szoba forog körülöttem és, mikor már érezném, hogy egy hajszál választ el attól, hogy kikapcsoljak fel kell bukkannia. Ha eddig nem akartam holtan látni most már határozottan felvéste magát a listámra.
Nagy nehezen feltápászkodom és elindulok a bejárat irányába, majd keserédes mosoly ül ki az arcomra, mikor a tekintetem találkozik az övével. - Te tényleg, rohadtul meg akarsz halni, ugye? - Nem tudok semmi más okot felsorakoztatni amellett, hogy mégis miért jönne utánam. Már, ha utánam jött. Fogalmam nincs, hogyan talált meg, de nem is számít. Mert innen már nem sétál el élve. Azt a lehetőséget eljátszotta, amikor nem tisztelte a két harc közötti pihenőt. Ha nincs még ilyen szabály én tuti bevezetném. Láthatóan rá is fért volna még egy kis idő, úgyhogy nem értem mi ez a sietség. Vagy csak ennyire vágyna a halálra? Bármi lehetséges.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains


w i n t e r w i t c h ♡
Mi történt az elmúlt nyolc órában? Kezdve azzal, hogy földbe döngölt egy csaj... Lassan nyitottam ki a szemeimet. Lélekben kicsit még mindig a kávézó padlóján éreztem magam, talán azért, mert még mindig rémesen fájt a fejem. Nyilván az elviselhető határokon belül, tekintve, hogy már nem üvöltözve hemperegtem ide-oda a földön, mint egy girhes macska. Ahogy kitisztult a kép, láttam, hogy egy fehér kórházi szobában feküdtem. Steril volt, de mintha egy raktárba dugtak volna be. Egyetlen ágy, néhány használaton kívüli gép és szekrény átlátszó ponyvával letakarva. Infúzióra voltam kötve, de jobban megnézve nem volt túl bizalomgerjesztő a lötty színe, amit belém folyattak. Egy hirtelen mozdulattal ki is rántottam magamból és felültem, erős szédülést eredményezve. Yay. Majd csörgött a mellém készített telefonom. A felettesem volt az, ki más. Elmondta, hogy üzemkész állapotba hoztak annyira, hogy kibírjak egy visszautat Washingtonig. Személyesen akar jelentést, meg fogják vizsgálni a chipem, satöbbi. Ha olyan apával nőttél volna fel, amilyennel én, te sem félnél a tűztől sem rajta kívül. De a felettesem hangnemét hallva kicsi azért... lefehéredtem. Eszem ágában sem volt a lány nélkül visszamenni Washingtonba. Tudtam, az mit jelentene.
Bőven a késődélutánban jártunk már, te jó ég mennyi időt vesztegettem el alvással – bár inkább mondanám ájulásnak. De ha én gyenge vagyok, akkor talán ő is. Így nehézkesen kiküzdöttem magam az ágyból, visszaaggattam magamra a fegyvereimet és indultam. Igaz, az ajtón kilépés helyett lényegében kidőltem a folyosóra, csak a szemközti fal fogott meg. Nem baj, menni fog ez. Egy-két bizonytalan lépés még nem a világ.
Idő volt, mire előkerítettem az autómat, és az engem ellátó, kormány által pénzelt orvos is megpróbált megállítani, de hajthatatlan voltam. Arra gondolom már rájöttél, hogy nem jó ötlet elállni az utamat, amikor épp megyek, mint egy tank. A cherokeemban lefuttattam a környék térfigyelő kameráinak a felvételeit, végig követve a kislány lehetséges útvonalát a nem túl romantikus találkozásunk óta. Újabb órát vesztettem vele, de eljutottam a külvárosig, ahonnan már a chipre hagyatkozom.
Számomra is új, hogy ilyen értelemben másztak a fejembe, de mint a világon mindennek, az ő erejének is van lenyomata. És mivel a fejemben volt, ha a vonzáskörzetemben van, le tudom követni a chipel. Az egész hatásossága minden órával, perccel fakul, de még kivitelezhető. Így az utolsó nyomnál leparkolva megtöltöm a fegyvereim velociraptor nyugtatóval. Az lehet, hogy a golyó nem fog rajta, de ha a vibránium pengémmel felsértem a bőrét, akkor azokon a vágásokon keresztül már bármit a szervezetébe juttathatok. Lehet, hogy szívós, de ekkora mennyiséggel ő sem bírhat el. Tíz perc kóborlás következik, de a chip tájékán egyre inkább hasogat a fejem, ami azt jelenti, közeledem. Nem azért, kibírom, de fájdalom helyett pittyeghetne is mondjuk... Egy lakatlan házban kötök ki az utca végén. Nem zavartatom magam a hátsóbejárat keresésével, úgy megyek be a bejárati ajtón, mintha haza mennék.
- Hé, kicsi lány. Ne bújócskázzunk, jó? – Kürtölöm szét a házban elég hangosan ahhoz, hogy biztosan meghallja, mintha csak azt mondanám, hogy édesem haza jöttem. Majd lassan indulok beljebb, hátha szembe jön velem.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains


***
Sponsored content
it's where my demons hide

heroes vs villains


1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Loki & Thor - A long time ago
» Klaus szobája
» Run, baby, run - October, Ville & Birdie
» Ice, ice baby!

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: különlegességek :: idõsíkok forgataga :: lezárt játékok-
Ugrás: