villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs
üdv itt
kedves vándor lélek
Ebben a pillanatban egy olyan szerepjátékos felületre léptél, mely kimondottan a DC univerzummal és annak karaktereivel foglalkozik.  Az elmúlt évek folyamán nem csak, hogy a képregények szerelmeseivel ismertették és szerettették meg az újabbnál újabb szuperhősöket, avagy azok gonosztevőit, hanem egyenest elhozták mindannyiunkhoz az otthonunkba azzal, hogy a képernyőre vetítették az adaptációikat. oldalunk alapjául veszi a flash, arrow, supergirl és a legends of tomorrow sorozatokat, amelyek mondhatni egymásból virágoztak ki, hiszen a kezdetekkor még számunkra is csak az első kettő jelentette az alapforrást. emellett a filmes világot is igyekszünk a sorozattal összeolvasztani még akkor is, ha jelen álláspont szerint két különböző univerzumban helyezkednek el. akkor se félj, ha a képregény vonalát követnéd szívesebben, hiszen mindenre megadatik a lehetőség, ha egyszer csatlakozol a családias kis csapatunkhoz. multiuniverzumunk rengeteg dolog megvalósítására kínál számodra lehetőséget, akár más sorozatokból merített ötletmorzsa is megvalósítható ezáltal. ám, ha átlagos emberi életbe bújnál ki nagy rajongással és odaadással követi a városok szuperhőseit vagy akár gonoszait, akkor bizony itt a helyed! csatlakozz hozzánk egy képregénybeli szereplővel, valakinek a hőn áhítatot keresettjével, vagy esetleg egy teljesen saját karakterrel. egy biztos, mi várunk rád!
OLDAL ALAPÍTÁSA:
2015. MÁRCIUS 01.
jelentkezz be
a karatkered már hiányol
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
❖ Elfelejtettem a jelszavam!
üzenj bátran
ígérjük nem falunk fel
erre járunk
ki van itt?
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Caitlin Snow, Lois Lane

A legtöbb felhasználó (72 fő) Vas. Ápr. 30, 2017 9:05 pm-kor volt itt.
új üzenetek
irományaink gyűjteménye
Bár
Lois Lane
pötyögte
Yesterday at 8:19 pm
avatar foglaló
Bruce Wayne
pötyögte
Yesterday at 10:51 am
Munkaügyi Központ
Bruce Wayne
pötyögte
Yesterday at 10:51 am
Elkészültem a karakterlapommal!
Bruce Wayne
pötyögte
Vas. Okt. 22, 2017 4:42 pm
Megfigyelõ
Felicity Smoak
pötyögte
Pént. Okt. 20, 2017 6:46 pm
Central City - Leonard Snart & Mick Rory
Mick Rory
pötyögte
Pént. Okt. 20, 2017 1:51 pm
Tetõ
Nayeli Marlowe
pötyögte
Csüt. Okt. 19, 2017 9:45 pm
Dommiel
Dommiel
pötyögte
Csüt. Okt. 19, 2017 8:19 pm
az oscaraink
legjobbaklegjobbjai
• A nyár noi canon karaktere •
black siren
laurel lance

• A nyár férfi canon karaktere •
leonard snart
captain cold

• A nyár noi saját karakterei •
heily hellfire
little kryptonian

• A nyár férfi saját karaktere •
sean weston
the experimenter

• A nyár elotörténete •
claire adams
big sister

• A nyár keresett karaktere •
astrid faye rhodes
broken one

• A nyár párja •
sean weston
gwen summers

Share|
Where the hell are we?!
eme téma címe
it's where my demons hide

avatar
heroes ❖ villains
dc universe
kereslek :
The Gunslinger
tartózkodási hely :
Central City
foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
karakter arca :
Cameron Monaghan
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése


Reece & John


Az egyik percben még minden tagomat megfeszítve készülök egy sorsdöntő összecsapásra, hogyha nem az nyitná ki ezt a szekrényajtót, akire számítok, a másikban pedig már ismét az öltöző közepén állok, a rejtekhelyül használt szekrényem előtt, karom sajog, aminél fogva nemes egyszerűséggel kirántottak a szekrényből, mintha csak egy kabát lennék. Magamban zsörtölődve dörzsölgetem a vasökölnek áldozatául esett részt, mintha ez bármit is képes lenne javítani a helyzetemen, de hátha enyhül legalább a fájdalom, ha már éktelen vörös nyom maradt kezének a helyén. Mekkora erő szorult ebbe az emberbe? Már ha ember persze, manapság már sosem lehet tudni. Meredten bámulok ki a folyosóra és ahogy telnek a másodpercek, azzal arányosan lassul le még sérülésmentes karom, a kinti feketeség pedig egyre közelebb jön hozzám, mintha terjeszkedése közben ide is be akarna gyűrűzni. Jobb mindenkinek, hogyha kint maradsz. Újdonsült barátom hangja viszont egy szempillantás alatt megszakítja köztem és a folyosó között kialakuló gyűlölködést, hangjától összerezzenek és még egy nőietlen sikolyra is futotta volna, hogyha ajkaim nem záródnának össze olyan szorosan, mintha egymáshoz lennének ragasztva. Tegyem el? Tegyem... Szórakozik velem vagy túlbecsüli az erejét? Ahogy az eddigiekből levettem, inkább túlbecsüli magát. Értetlenkedő arccal fordulok felé, ajkaim között a ragasztás végre elenged és elválnak egymástól, hogy szóra nyíljanak, de miért is akarok bármit mondani? Hisz nem fogom tudni meggyőzni Mr. Rettenthetetlent, hogy ennek is van haszna, bármennyire szeretném is, nem beszélve arról, hogy az ész most többet ér, mint az erő, bár erről végképp nem fogom tudni meggyőzni. Ajkaimat összezárom újra és nagy levegőt véve fordulok vissza a folyosó irányába. Mi a csoportos túlélés első szabálya? Az együttműködés, de szemmel láthatóan partnerem nem hisz ebben, hanem elgondolása szerint rángat majd maga után, betömköd a szekrényekbe, bezár a szobákba, berugdos az asztal alá, amíg ő kevésbé sikeresen igyekszek leteríteni  minden utunkba akadó ellenfélnek minősülő torzszülöttet, hogy a végén büszkén elmondhassa magáról félholtan, hogy megmentett egy bajbajutottat, aki nem mellesleg púp volt a hátán egész úton. Rendben. Hogyan fordítsuk ezt a helyzetet a magunk hasznára úgy, hogy ne haljunk meg? Hagyom, hogy rángasson maga után, betömködjön a szekrényekbe, bezárjon a szobákba és berúgjon az asztal alá, hiszen amíg ő foglalkozik a lakókkal, én kereket tudok oldani.
'Mert nem egy irányba mentek végül is. Mehetsz, de mi történik akkor, hogyha nem csak egy van, abból az óriásból, hanem több? Elájulsz megint, vagy kidüllesztett mellkassal, büszkén rohansz a halálba egy szalonnavágókéssel? Most az egyszer tedd félre a büszkeséged és a gondolatot, hogy egyedül is meg tudod oldani a dolgokat és hagyd, hogy ez az ember taszigáljon. Hamarabb kijuttok.' - áh, Mr Dawson! Már azt hittem sosem fog visszatérni és nem hallom többé a jó tanácsait, még egy kicsit el is keseredtem, hogy nem fognak felügyelni alvás közben, de most már teljesen nyugodt vagyok. Sértődötten nézek először a férfira, majd Mr. Dawsonra és magamban morogva indulok el újra nyitogatni a szekrényeket, hátha kifelejtettem valamit és mégis találok legalább egy retikülben tökéletesen elrejthető kis kézifegyvert, de a legvégén újra csak a Playboy lányok kacsintanak rám és próbálnak ösztökélni arra, hogy belepillantsak az összeragadt oldalú újságba. Talán máskor. Visszacsukom az utolsó szekrényt és homlokomat nekidöntöm a hideg fémnek, szemeimet lehunyom és megint megpróbálom felidézni magamban az intézet belsejét, de többnyire csak a szobám négy sarka jut eszembe.
'Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz...' - dünnyögöm magamnak, agyam viszont a vártnál hamarabb lövi fel az életmentő rakétákat és szinte kiugrom a szekrény sor mögül, ahogy gratulálok szorgos kis elmémnek. - 'Te! Nem tudom, hogy mi a neved, úgyhogy innentől "Te" te leszel. Szóval, Te. Gondolom te is bejöttél valahogy az épületbe, nem pedig csak úgy idecsöppentél. Igen, én is jöttem, csak az én ötletem, hogy a bejárati ajtón távozzak nem vált be, úgyhogy be kell érnem valami mással, például egy hátsóajtóval! Te meg hogy is mondjam... sokat látott embernek tűnsz, akinek az ilyen csip-csup épületeknek az alaprajzai ott vannak mind a fejedben. Hátsóajtó biztos van, mert mindennek van egy ilyen kijárata viszont lehet, hogy akadnak itt olyan kijáratok is, ami csak az alaprajzon van, megépítették, de nem tud róla senki, csak kevesen. Mint a Fehér Házban a bunker. Mondjuk arról mindenki tud. Nem baj, most nem szabad elkalandozni! Tehát, van ilyen ajtó, csapóajtó, padlástér, tetőtér, alagsor, pince, fal mögötti titkos járat és vagy bármi, ami arra szolgál, hogy hamarabb kijussunk és ezzel megnöveljük a várható élettartamunkat?' - ennyi? Ennyit sikerült összehoznom? Egy titkos átjárót, ami kivisz minket innen? Ám nem egy elásandó dolog, hiszen ahol ilyen lények rohangálnak, ott van valami titkos, amihez kell egy ajtó, onnan pedig egy másik kivezet, hogyha esetleg vészhelyzet támadna. Még mielőtt azonban mennyei magasságokig emelném magamat és a zsenimet, egy velőtrázó kattanással Te helyreteszi sérült karját és még csak annyit sem mond, hogy áú. Most látom csak, hogy mennyire leharcolt állapotban van. Meggyűlt a bajod azzal a szörnnyel, igaz-e? Ezért kell használni az eszed, különben így, vagy még rosszabbul fogsz kinézni rövid időn belül. Fogadjunk perceken belül, vagy amikor elindulunk, már nem leszek ennyire bölcs és mindent tudó, hanem csak egy kis gyáva alak, aki megbújik a nagyobbak mögött, mert ott biztonságosabb.
Hörgés hallatszik a folyosó irányából. Elszáll minden örömöm, amit a megmenekülés legkisebb esélyének gondolata váltott ki belőlem, helyette kiül arcomra a félelem és lámpámat késemmel együtt magamhoz szorítva fordulok az ajtó irányába.
'Te, beférsz az egyik szekrénybe?' - suttogom, vagy inkább próbálok meg suttogni, de hangom mégis a magas C-nél szeretne maradni, amitől inkább hangzom úgy, mint akinek ráléptek a lábára. A szekrény gondolata azonban nem ad semmiféle megnyugvást, mert fölvetem magamnak az igen nyugtalanítós kérdést; mi van ha ezek benéznek mindenhová és ocsmányságuk nem garancia arra, hogy ostobák is? De nincs már több időm ezen gondolkozni, mert megjelenik az ajtóban a szörcsögő hang gazdája, akit a legjobb jóindulattal sem mernék sármosnak nevezni. A kitörni készülő sikítás a torkomra forr és sikítozás, fejvesztett rohanás helyett csak tátott szájjal állok, lábaim földbe gyökereztek, szemeim pedig majd kiesnek üregükből, ahogy az ajtóban álló férfit bámulom. Biztos, hogy az? Zseblámpámat felkattintva világítok végig rajta, hátha többet megtudok, de az csodával határos módon épen maradt ruha alól kidomborodó nemi jellegek sem árulnak el semmit, mert szinte sehol nem látszik semmi. Az arcáról végképp nem tudok megállapítani semmit, mert csak az egyik szeme látszik ki és a szája. Már ami maradt abból a szájból. Egyetlen szemének csak a fehérje látszik, ajkai pedig hiányoznak és csak hiányos fogazata látszik ki. Az állát eltakaró kötés részt a megállás nélkül folyó nyála már jócskán átáztatta és hosszan elnyúlva csöpög az anyagból a testnedv. Magabiztosan jelentem ki, doktori diploma hiányában is, hogy szerencsétlen már jó ideje nem láthatott semmit, csak vakon kóborol az épületben, amíg jobb életre nem szenderül. Szánalommal vegyült undorral és persze tátott szájjal nézek végig rajta újra és újra, amíg meg nem állapodik tekintetem a karjain. Hunyorogva nyújtogatom felé a nyakam, hogy jobban lássam, de vissza is hőkölök rögtön, amikor észreveszem a fehér férgeket az eleven húsban vájkálni, a rothadó testrészek szaga pedig lassanként hozzánk is elér, ahogy a szag gazdája is. Vakon, tapogatózás nélkül indul útnak az öltözőben, én pedig kést szorongató kezemet Te szájára szorítom, mielőtt bármit is mondhatna és kifogásolhatna, másik kezemmel pedig jelzem neki, hogy hangtalanul induljon el, mert megkerüljük ezt a szerencsétlent. Kárt nem tud bennünk tenni, de hangja attól még lehet, ez esetben viszont jobb a békesség és remélem Te is egyetért abban, hogy most a csöndes eltűnést válasszuk.

►××× szó ; 1210► jegyzet: The dinner is ready, darlin'
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


ps cook me dinner wifey
Morcos kiskutyákat megszégyenítő kifejezéssel figyelem a fiút. Nem teljesen szándékos, egyszerűen ilyen az arcom, ha teljesül a nem értek valamit, nem veszem komolyan az illetőt, de határozottan nem tetszik a dolog szentháromság. Az meg tulajdonképpen lényegtelen, hogy beveszem-e a bömbölő hangfal előtt hagyott zselékupac előadását a nagy reszketéssel, mert mindkét esetben szánalmasnak tartanám azt, amit tesz.
- I-i-itt é-é-é-é..én kérdezek. – Utánzom a fiú dadogását, de az utolsó szó ha halkan is, de egészen mennydörgő tónusban jön ki. Tipikusan az a mozzanat, amikor egy türelmetlen katona igyekszik rendre inteni egy civilt, aki oda dugja az orrát, ahova nem kellene. Majd tovább hallgatom a poros hajú vöröskét, közben a szemeim szigorúan, teljesen érzéketlenül fúrom az övéibe. Ebben a környezetben egészen ólomszürkének tűnnek az egyébként kék íriszeim. Nem is értem egyébként, hogy miről beszél. Hallom, amit mond, hagyom, hogy mondja, de a figyelmem inkább a környezetünkre irányul. Igyekszem rájönni, hogy mi folyik itt. Hogy legalább néhány darabkát találjak ahhoz a kibaszott kirakóshoz. Nem sok sikerrel. Végül egészen megszánnám ifjabb Ron Weasleyt... már lazul a szorításom a pólóján, tekintve, hogy így egyértelműen nem fogok vele egyről a kettőre jutni, mikor mégis megragadja valami a figyelmem abból, amit mondott. Már nem bajlódok a pólója szorításával, egyszerűen a nagy tenyerem nyomom a mellkasára és szorítom vissza az üvegfalhoz.
- Szóval a srácokkal jöttél, he? – Kérdezek vissza. – És mondd csak, mikor jöttetek? – Szól gyanakvóan. Az alapján, amit előadott itt nekem, azt hinném, hogy most csak hazudik. Ezek a műkönnyek, a kétes kifejezés az arcán... kizárt, hogy az igazat mondja. De tekintve, hogy engem egy órája valaki csúnyán leüthetett és felvonszolt három emeletet, innen egészen a C szárny felé... Furcsa ez a fiú. Végül mégis elengedem, a szabad kezemben maradt pengém pedig láthatóan feltartva, egy zsonglőri mozdulattal fordítom át az ujjaim közt olyan helyzetbe, hogy könnyedén visszacsúsztathassam a combomra erősített tokjába. Csak hogy Vöröske is tisztában legyen az erőviszonyokkal és ne próbálkozzon semmivel.
Ellépek tőle, de kifejezetten ellenségesen figyelem, különösen azután, hogy összekente a pólóját egy kevés piros maszlaggal. Vér, mi? Hát az rajtam is van, kedves, és ha megtudom, hogy bármi közöd van hozzá: halott vagy.
Már épp közölném ezt a... hát mondjuk úgy, hogy változó hangulatú fiúcskával is, amikor ajtócsapódást hallunk abból az irányból, amerről én jöttem. Egyszerre kapjuk el arra a fejünket, egy másodpercre rá pedig a láncok hangja is felcsendül. Lassú mozdulattal veszem elő a nemrég eltett késemet, a másik kezemmel pedig oda sem nézve, magam mellé nyúlva tolom hátrébb a fiút, hogy ne legyen útban. Minden mozdulatomról süt a profizmus, felkészülve egy esetleges összecsapásra, amikor... A picsába veled! A fiú a padlón puffan mögöttem és a kísérteties csendben, amit csak a ritmusos lánccsörgés tör meg, sajnos nagyon is hallható volt az esés hangja. Látom, ahogy a távolban az alak megáll és a hang irányába, vagyis felénk fordul.
- Ez csúnya lesz. – Lehelem az orrom alatt, afféle kimondott gondolatként most, hogy jobban rálátok a... a mire is? Embernek nem mondanám. Egy másodperc töredékére összeakad a tekintetem a hörgő emeleti alakkal, aki megvadulva, de erősen sántítva indul felénk. – A rohadt életbe. – Nyögöm ki. Már megtenném az ellenkező irányba az első lépést, hogy kivételesen ne keveredjek céltalan harcba valami olyannal, ami akár meg is ehet uzsonnára, mikor beüt  ez a kis emberség. Utálom, hogy bennem van. Utálom, hogy folyton lelassít. Mennyivel könnyebb lenne, ha olyan lennék, mint az apám. Szép álmok, de sajnos nem vagyok olyan. Úgyhogy felkaparom a földről a vöröskét és magammal viszem. Egyik kezem a derekára fonom, a másikkal a karját tartom, amit átdobtam a nyakamon. Látok egy félig letört ajtót az iroda túlsó felében, afelé veszem az irányt. Semmit nem látok, de egyelőre elég motiváció a sötétben látáshoz az, hogy valami vérben tocsogó, büdös, nyálkás, tízköbméteres alak követ minket. Kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a srácnak nincs túl sok köze ahhoz, hogy engem kiütöttek és a hírhedt szárny felé vonszoltak. Ahogy az is, hogy miért szólnak eltusolt pletykák arról, hogy aki ide betette a lábát azt többet nem látták. Meg az, hogy miért engem küldtek ennek a bizonyos Billynek az anyagáért.
Egy folyosóra lyukadunk ki. Veszek egy erős bal kanyart, néhány métert követően egy erős jobb kanyart, de hamar utolér minket, így nem marad túl sok választásom. Berontok az első ajtón, a kis barátom elengedem és hagyom eldőlni, mint egy zsák krumpli. Nincs idő óvatoskodni. Nehézkesen, de sikerül eltorlaszolnom az ajtót egy szekrénnyel... ami nyilvánvalóan nem fogja sokáig bírni. Huh. Jól van. Ezt most jól benéztem. A srác csak lelassít, de civilnek tűnik, mégsem hagyhatom csak úgy itt. A két kisebb ablakon elég fény szűrődik be ahhoz, hogy lássam, egy öltözőben vagyunk. Vöröskét bedugom az első használható szekrénybe és rá is rúgok térddel az ajtajára, hogy szoruljon kicsit és biztosan ne dőljön ki a fiú. Ezzel egyidejűleg viszont hatalmas robajjal tárul ki a szoba ajtaja, dől az eltorlaszoláshoz használt szekrény, törik az ajtó... Én pedig közelebbről találkozhatok ezzel a...
- Elkapsz? – Húzódnak kaján mosolyra az ajkaim és előpörgetem a két pengémet. Nem lenne rossz kijutni innen, de az ablakon rács van, hátsóajtó meg nincs. Az egyetlen út felé vezet. Nevetséges, hogy ezt mondom, de megnyugtató, hogy rám támad. Amíg velem foglalkozik, addig elég támadnom, nem kell mellé védenem a fiút. Egy capoeira-szerű mozdulattal ejtek egy méteres vágást valahol a gyomránál, de olyan egyszerűen pöccint el hörögve, mint egy bogarat. Mi a picsából van ez? Miután feltápászkodom, újra felé lendülök és az egyik lába mellett átcsúszva átvágom az achillesét. Ezután rövid fogócskába kezdünk. Kijutok a folyosóra és szeretném minél távolabb tudni magunkat az öltözőtől. Ha a force fury kell ahhoz, hogy legyőzzem ezt a hatalmas valamit, akkor épp akkora veszélyforrást jelentenék én is, mint ő, a fiúra nézve.
Harminc perccel később. Úgy sántikálok vissza az öltöző felé, mint egy kutya, akin átment egy teherautó. Az egyik vállam kiment, azt a karom tartom az éppel. És az eleve sérült lábam helyzetén sem javított sokat a rövid, de intenzív összetűzés a malacképű walking deaddel. Még épp látom, ahogy csukódik a szekrényajtó, ahol a fiút hagytam. Nincs sok kedvem játszadozni, úgyhogy egyszerűen kirántom az ajtót, majd a vöröske karját megragadva egy határozott mozdulattal kirántom őt is. Ha orra bukik, az ő baja. Csak ezután törődöm a karommal. Hátammal az érdes falnak feszülök és egy gyors, de annál fájdalmasabb mozdulattal teszem helyére a vállam. Megremegve szisszenek fel, majd a fejem is hátradöntve fújom ki lassan a levegőt. Végülis, nem sikítottam, mint egy kislány, már ez is valami.
- Tedd el azt a kést. – Biccentek felé mély hangon, enyhén atyai tónussal. Láthatóan morcosabb vagyok, mint mikor legutóbb látott, kicsit véresebb is, és továbbra sem túl barátságos. Na, nem mintha nem az életét köszönhetné nekem eleve. Az már majdnem barátságos. Mégis mintha élvezném, hogy egy túlélős horrorba csöppentem.
it's where my demons hide

avatar
heroes ❖ villains
dc universe
kereslek :
The Gunslinger
tartózkodási hely :
Central City
foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
karakter arca :
Cameron Monaghan
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése


Reece & John


Ezek aztán határozott léptek! Az egész épület beleremeg, mintha lábai vasból lennének, hangját pedig az üres falak visszhangként verik vissza. Nem aggódik egy percig sem úgy tűnik, hogy fölkelti a szomszédságot és esetleg nagyobb bajban leszünk, mint amekkorában terveztük idáig. Legalábbis a magam nevében szólva. Egész testemmel a koszos falhoz simulok, remélve, hogy mielőtt észrevenne már régen kereket oldottam és az emeletek valamelyikén húzódom meg árnyékként a kiutat keresve, belőle pedig csak annyit fogok hallani végig, hogy: 'Hé!' és semmi többet. Bár ki tudja, lehet még hasznomra válhat, elvégre valahogy ő is bejött ebbe az épületbe, hátha tudja a kifelé vezető utat. Alsó ajkam rossz szokásomhoz híven fogsorom áldozatául esik, ahogy mérlegelem a helyzetet és figyelem, miközben a férfi sietős léptekkel halad az őrszoba irányába, majd lendületesen be is fordul a helyiségbe engem teljesen figyelmen kívül hagyva, ami nem jelent problémát, hiszen minél hamarabb letesztelhetem, hogy mennyire tud hamar elkapni, ha szándékában áll. Nem, nem szeretnék fogócskázni egy vadidegennel ebben a szó szerinti őrültekházában, maximum amíg le nem hagyom, mert onnan tudni fogom, hogy csak hátráltatna. Bár ki tudja, hiszen jól láthatóan emberünk erőnek nincs híján, pajzsnak még használhatom. Tekintetem le nem véve a hátáról rejtem vissza zsebkésemet nadrágom zsebébe, hiszen senkinek nem szokása egy késessel hadonászó őrültön segíteni, így pedig még azt is el tudom hitetni vele, hogy azt sem tudom hol vagyok és miért kerültem ide. Guggolójárásban, nesztelenül indulok meg az ajtó irányába, ami igazából nincs is messze, most mégis érzem, hogy vért fogok izzadni, mire az irodán kívül leszek, de ezt valaki másként gondolja. Pólóm nyaka hirtelen fojtogatni kezd és úgy emelkedem fel a földről, mintha csak egy játékbaba lennék, vagy amikor a mesében elkapják a rosszcsont egeret és a nyakánál fogva fölemelik, ő pedig ártatlanul mosolyogva néz a támadóira, mialatt megpróbál egy tervet villámgyorsan kieszelni a szabadulása érdekében. Ám amíg neki általában akad egy vagy két perce erre, nekem másodperceim vannak hátra, miközben fejem koppan egyet a szoba üvegén és halk szisszenést hallatva nézek farkasszemet az én támadómmal, vagy ha kijuttat innen, akkor még a hősömnek is nevezhetem.
'É - én... én... Maga kicsoda? És mi ez a hely egyáltalán?!' - az Oscarig nem ezzel fogok ugyan eljutni, de hangom reszket, mint  a nyárfalevél testemmel együtt. Kicsit még meggyőzőbben hozom a nagy a szám, de hogyha valaki bemos nekem egyet, rögtön szaladok anyuhoz típusú suhancot és reményeim szerint meg is vettem a fickót.
'Meg fog ölni? Ugye nem? Kérem, nagyon kérem... ne tegye! Hogy hívják, haver? Hm? Én Daniel vagyok. Daniel Robertson. Van otthon egy húgom és a szüleim, meg a barátnőm, Teresa. Magának van családja? Feleség, gyerekek, barátnő vagy valami? Biztos magát is várják otthon. Miattam meg ne menjen börtönbe, nem érek annyit egyáltalán. Hallgasson a szívére, haver, biztos súg valamit!' - hangom elcsuklik minden második szó után, fogaim kocognak a reszketéstől, kezeimet pedig próbálom a hátam mögé elrejteni. Egy ilyen nyámnyila nyálgép suhanc biztos nem szokott egy fél épületet elpusztítani, mialatt viaskodik a benne tomboló indulatokkal és próbálja a hangokat elcsöndesíteni a fejében. Apropó hang. Hol van Mr. Dawson? Nem láttam mióta elindultam otthonról, ami elég nagy szó, mert még mosdóba sem hagy egyedül elmenni. Hol vagy öreg? Tekintetem ide - oda kezdem kapkodni, mintha idegességemben és félelmemben nem mernék a támadóm szemébe nézni, de csak hűséges barátomat keresem, akit sehol nem látok. Kezdek egy kissé aggódni érte, ami fölösleges, tekintettel arra, hogy úgyis előkerül, hogy tovább bosszantson.
'T - tud nekem segíteni abban, hogy kijussak innen? Nagyon kérem! A srácokkal jöttünk ide egy kicsit nézelődni, de szét szakadtunk és itt kötöttem ki. Nem... nem nyílik az ajtó és nem tudok kimenni sem, hogy ott várjak rájuk. Kérem...' - az utolsó szót már szinte suttogom és próbálok könnyeket is erőltetni a szemeimbe. Hogyha ez nem kelt benne szánalmat, akkor ez a fickó vagy gondolatolvasó vagy pedig egy darab kő van a szíve helyén. Pólóm szorítása a nyakam körül mégis engedni kezd és már nem érzem azt, hogy egy hurokba dugtam a fejem, elmém pedig dübörög a sok visítástól és éljenző tapstól. Lehet, hogy egy színművészeti iskolában jobb helyem lenne, mint bárhol máshol és irány Hollywood! Na-na! Ne ússzunk el a gondolatok árjával, ha kérhetem. Egyenlőre túl sok minden múlik azon, hogyha ügyeletes Terminátorunk rájön, hogy az a kis csúszós meztelencsiga csak rögtönzés volt. Szaporábban szedve a levegőt, reszkető kezekkel igazítom helyre a pólóm nyakát, tekintetemet pedig egy pillanatra sem veszem le a férfiról.
'Kösz, haver. Egy percre azt hittem, hogy... de nem is érdekes. Hol vagyunk?' - add uram, hogy a pólóm nyaka ne legyen összemázolva a kezemről odakerült vérrel. Mégsem volt egy Oscar - díjas alakítás, ugye? Megláttad a kezeimet, ugye? Látom az arcán a gyanakvás minden apró jelét, ahogy tekintetével a kezeimet kutatja. De legalább elengedtél nem? Reszketésem úgy marad abba, mintha kikapcsolták volna hirtelen, kierőszakolt könnyeimet letörlöm az arcomról és teljes egészében eltűnik a szánalmat keltő kifejezés. Köszönjük, Daniel, hogy részt vettél a meghallgatáson, majd értesítünk.
'Nem lenne szerencsés húzás részemről, hogyha most megpróbálnám átvágni a torkod, ugye? Nyilván én húznám a rövidebbet kettőnk közül. Attól függetlenül viszont, hogy nem vagyok egy Daniel Robertson, remélem még segítesz kijutni innen.' - ajkaim vigyorba húzódnak és megadóan föltartom kezeimet, hogy részemről a rövid barátság rendben van, nem fogom hátba támadni. A széles, Colgate reklámokat megszégyenítő vigyorom töretlen és pislog nélkül nézek legújabb legjobb barátom szemeibe egészen addig, amíg meg nem hallok egy újabb ajtó csapódást az első emeletről. Mi ez, átjáróház? A lépések sokkalta súlyosabbnak hangzanak, mint újdonsült társamé, s minden egyes dobbanásnál megcsörren valamiféle lánc. Neked sem erényed halkan közlekedni ugye? Arcomra ráfagyott a mosoly és zavart tekintettel először a lépcső felé pillantok, majd vissza a férfira.
'Ezt te sem tudod, hogy micsoda. Ugye?' - mutatok a fölfelé vezető út irányába, amikor viszont meglátom a hangzavart okozó lábak és láncok gazdáját, minden vér kifut az arcomból, gyomrom olyan apróra zsugorodik össze, mint egy szem mazsola és a világ forogni kezd körülöttem újra, mintha megint a forgószékben ülnék. Mi ez a... valami? Mi ez?! Nem azt mondom, hogy megrettentett, de Daniel Robertson-t visszatapsolta a közönség és ő a boldogságtól örömittasan fogadta el a szerepet.
'Azt hiszem én most...' - nincs vége a mondatnak, csak az elsötétülő világ és testem puffanása a padlószőnyegen.

Sötétség vesz körül, amikor felébredek és egy parányi fénysugár szűrődik be közvetlenül az arcomat megvilágítva. Lassan már tényleg nem fogom tudni, hogy hol vagyok. Hunyorogva takarom el a fényt az arcom elől és nézek körbe a is helyen, amint szemeim alkalmazkodtak a fényviszonyokhoz. Egy szekrény? Képes volt valaki bezárni egy szekrénybe? A késem! Pillanatok leforgása alatt magamhoz térve kezdem tapogatni a zsebeimet és egy megkönnyebbül sóhaj hagyja el ajkaimat, amikor ujjaim a kis életmentő fegyver köré fonódnak. Nem maradtam egyedül és ideje elővenni, ha úgy adódik, már pedig az eddigi tapasztalatok alapján úgy fog, használni. Az apró fegyvert magamhoz szorítva nyitom ki a szekrény ajtaját és nézek ki rajta, de nem lépek ki a védelméből. Csönd uralkodik mindenütt. Nem hallok sem súlyos lépteket, sem láncokat, csak és kizárólag az egyszerű és zavaró csöndet. Jóságos Isten, mibe keveredtem? Hangosan kifújva a levegőt lépek ki végül a szekrényből és a pislákoló neonfénysugarában nézek körbe a helyiségben, ami újabban egy öltöző. Kell itt lennie valami használhatónak akkor. Nesztelen léptekkel és mozdulatokkal haladok végig a szekrényeken, de az eddigi legnagyobb áttörést egy elemlámpa jelentette meg egy Mars szelet. A csokoládét hamar megszabadítom a papírjától és nem törődve a lejárati dátummal eszem meg, hogy a leesett vérnyomásom minél hamarabb helyre álljon és visszaszerezzem a régi önmagam. Nem fog menni. Hiú ábránd. A fogaim közé ragadt karamellával küzdve nézem át a maradék szekrényeket is, de Playoy magazinokon és egyenruhákon kívül mást nem találok. Ezeknek nem voltak fegyvereik, legalább egy sokkoló? Mégis mit csináltak egy lázadáskor? Távolról dobálták tűvel a betegeket vagy elbújtak? Már értem, hogy a "C"- szárnyban történt lázadás után miért nem volt több bejegyzés. Zsörtölődve zárom vissza az utolsó szekrényt is, amikor léptek halk nesze üti meg a füleimet. Habozás nélkül lépek be a nemrégiben visszazárt szekrénybe és próbálom szemmel tartani az öltöző bejáratát, hűséges zsebkésem pedig készen áll arra, hogy megvédjen. Nagyon reménykedem benne, hogy csak újdonsült barátom lesz lentről és közli, hogy megtalálta a kifele vezető utat.

►××× szó ; 1353► jegyzet: They locked me up and took my soul
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


outplay outwit o u t l a s t
Ma valaki nagyon ver odafentről. Már egészen kitisztult fejjel lődörgök ezen a helyen. Illetve nem lődörgök, mert továbbra is célirányosan megyek, ahová néhány órával ezelőtt indultam, de tény, hogy kissé kótyagos a fejem. A kormány állított már néhány érdekes dolog elé, de azt nem hittem volna, hogy egyszer egy ilyen helyre küldenek majd. Egy kérdésem van, de az hatalmas: Miééért? Első hallásra még szórakoztató is volt. Egy legyalult elmegyógyintézet. Ez nekem is új, nem a megszokott szereposztás, végre valami friss. Az eligazításon ez alkalommal sem voltak túl bőbeszédűek, csak a legfontosabb információkat kaptam meg, meg egy szűkszavú aktát a nagy múltú, de nem túl bizalom gerjesztő intézményről, hiányos alaprajzzal és szárazinformációkkal. A feladat egyszerűnek hangzott – bár ebből már tanulhattam volna, általában az elsőre egyszerű feladatokkal szívok mint a torkos borz. Egy Billy nevű páciens anyagát kell begyűjtenem. Bevett rutin nálam, hogy az első nem megszokott dolog hallatán gyanakodni kezdek, hogy vajon milyen hátsószándékuk van a megbízóimnak ez alkalommal? Hogy hol a buktató? Ha minták meg papírok kellenek nekik, akkor miért engem küldenek, aki általában elefánt a porcelánboltban jelenség. Aki harcra képzett. Miért nem néhány ügynököt küldenek, akik észrevétlenül bemennek, összeszedik, ami kell és kijönnek?
Éppenséggel... ezek a kérdések csak addig lebegtek megválaszolatlanul, amíg be nem kebelezett az épület. Sajnos nagyon hamar világossá vált minden. Néhány órája érkeztem, a megszokott böhöm nagy fekete autómmal. A főbejáratot védő kétszárnyú vaskapuk tárva voltak, itt-ott meghajolva és letörve. Valaki nagyon sietősen távozhatott innen a keréknyomokból ítélve, amik már nagyon hosszú ideje ott lehetnek. Nem szokásom a hátsó ajtót használni, így értelemszerűen ajtóstól akartam rontani a házba. Nem nyílt. Az istenért sem. Néhány kudarcba fulladt próbálkozás után ott tartottam, hogy dinamitot nyomok rá, de végül csak átvetettem magam az előudvarra vezető kerítésen az épület mellett, és egy első emeleti ablakon másztam be, ami eleve ki volt törve. Egy kisebb társalgóba érkeztem, de tudtam, hogy nem jó helyen vagyok, lentebb kell jutnom, egészen mélyen a föld alá. Információim szerint a legegyszerűbb módja odajutni, ha a hallban lévő liftet használom, de... én azért szívesebben találtam volna egy hosszú-hosszú lépcsősort.
A hely kísértetiesen csendes és üres volt. Törmelék, papírhalmazok, rengeteg száradt vér, golyónyomok a falakban, meg ki tudja milyen belsőségek szétkenve itt-ott. A hideg futkosott a hátamon. És ez idővel csak rosszabb lett. Első körben az alagsorig jutottam el, ami térdig víz alatt volt. Képtelen voltam megszabadulni az érzéstől, hogy figyelnek. Hogy minden lépésnél van valaki a szemem sarkában. Mint kiderült... tényleg volt. Egy fekete árny suhant el előttem – nem, biztos vagyok benne, hogy nem azért volt árny, mert rosszak voltak odalent a látási viszonyok, hanem tényleg egy baszott árny volt – megrebegtetve az elemlámpám fényét és elhomályosítva a látásomat. Nem vagyok benne biztos, hogy mi történt. Mintha valaki hátulról kötelet szorított volna a torkomra, rövid dulakodás, majd újra az árny...
A második emeleten ébredtem egy folyosón fekve. A fejemhez nyúlva éreztem a homlokomra száradt vért és az egyik lábszáramon is magaménak tudhattam egy csúnya, de könnyű sérülést. A padlón lévő koszból láttam, hogy idáig húztak. Talán vonszolás közben akadhatott be a lábam valahova. Egy drogkartellben nevelkedtem. Nagyon, nagyon nehéz rám ijeszteni, de ezen a ponton kicsit felment a pumpa. Mi ez?! Szellemírtók? Szentségeltem, ahogy a csövön kifért. Hát még mikor észrevettem, hogy a hátamra erősített gépfegyver is eltűnt, csak a késeim maradtak nálam, a zsebembe gyűrt térkép pedig mellettem hevert a földön, körömnyi cafatokra tépve.
És itt tartok most, majdnem oda visszajutva, ahonnan elindultam. Mostanra világos, hogy nem lesz ez olyan könnyű, amilyennek elsőre hangzott, így én sem olyan nyugodtan sétálgatok, mint ahogy bejöttem. A megmaradt két pengém határozottan tartom a kezeimben. Az egyik kés hegye menetirányban áll, a másik hátrafelé. Zsonglőri ügyeséggel bánok velük, de az eltűnt gépfegyverem aggaszt. Érzem, hogy valaki játszadozik. Mind ismerjük a mondást, a félelem haragot szül, a harag gyűlöletet... én pedig úgy befostam ettől a kísértettanyától, hogy mérgemben lazán megdöfködném az első embert – vagy épp nemembert – aki a látóterembe kerül. Idővel sikerül visszakeverednem a második emeleti liftig. Az azt körülölelő lépcsőket használom, az első emeleten viszont megállok és kimérten teszek meg néhány lépést az üvegfolyosó felé. A földszintet figyelem. Illetve az ott ténykedő alakot. És ő is észrevesz engem.
- Hé! – Visszhangzik a hangom az egész hallban, mikor látszólag kereket old. Lesietek a földszintre, tartva azt az irányt, amerre az idegen eltűnt. Nem volt időm jól megfigyelni, de ő legalább nem tűnt fekete árnynak. Sőt, egész tisztának tűnt. Mármint... mondjuk annyira, mint én vagyok. Vagyis nem lehet itt sokkal régebben, mint én. Ki tudja, én mindenesetre követem. Bármit is keres itt, ez az én terepem, engem küldtek ide, jobb ha nem áll az utamba. És ha elárulja, melyik suhanc haverja támadott meg és miért. Nem törődöm a rejtőzködéssel, határozott léptekkel csörtetek utána. Olyan nagy lendülettel, hogy a feldúlt irodahelyiségbe belépve el is haladok mellette. Ám még időben meghallom és ha mozdul, visszarántom, ha pedig marad ott mozdulatlanul, felhúzom. Így vagy úgy, a pólója nyakánál fogva szorítom a már így is megrepedt üvegfalhoz.
- Hallgatlak.
it's where my demons hide

avatar
heroes ❖ villains
dc universe
kereslek :
The Gunslinger
tartózkodási hely :
Central City
foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
karakter arca :
Cameron Monaghan
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése


Reece & John


A világ csak forog, forog és forog végeláthatatlanul. Környezetemből semmi mást nem látok, csak hatalmas, egybefolyó masszát, amibe beleolvadtak a falak, tárgyak, de még a dísznek szánt növények is, amiket rendszerint a sarokba szoktak állni zöldellni, hogy legalább valami barátságos kisugárzása legyen tőle a helynek. Nincsenek többé körvonalak, csak és kizárólag a massza, amiben pörgök, na de mióta? Mióta foroghatok céltalanul itt a... hol is? Kinyújtott lábaim hirtelen lefékezik a sebesen pörgő széket, ami egy csapásra megáll és újra körvonalat, alakot kap az egész világ. Zavarodottan nézek a szemközti faborítású falra, amit nem díszítenek képek, oklevelek, boldog rajzok, vagy bármi, amit falra lehet akasztani, de még egy istenverte szög sincs beütve. A fal többé része viszont üvegben folytatódik, én pedig hunyorogva próbálok belátni az üveg másik oldalára, ám agyam még mindig nem állt le és hiába fókuszálok a lehető legerősebben, nem érek el vele semmit, csak azt, hogy egy kissé meg is fájduljon a fejem. Rendben! Hogyha nem látok be, akkor majd bemegyek. Lábaim a hirtelen ötlettől vezérelve állnak fel és indulnak el egyenesen a cél irányába, ám ezt a testem többi része és agyam máshogy látják, így a kelleténél hamarabb váltok üdvözlő csókot a padlóval. Mindez olyan hirtelenséggel történt, hogy meglepődni, esetleg az esést tompítani sem volt időm, egyszerűen egyik pillanatban még menni próbáltam, a másikban pedig már a földön fekszem és nézek magam elé, hátha gyorsabban helyreáll a rend és az általam okozott zajra nem figyelt föl senki. Zuhanásom ugyan hangtalan lett volna és akkor még méltóságteljes is, ám megvolt bennem a remény, hogyha belekapaszkodom a pultba, akkor nem kell a földön kikötnöm, aminek eredménye az lett, hogy megkapaszkodni ugyan nem tudtam, de kartávolságon belül lesöpörtem mindent a helyéről, s így ért földet egy halom papír, egy telefon és egy üvegpohár. A papírokkal nincs is igazán gond, tekintettel arra, hogy némi lebegés után földet érnek és ezzel be is fejeződött minden, viszont a pohár és a telefon nem érték be ennyivel. A vonalas telefonnak esett a legkisebb baja, hogyha csak azt a pár darabot nézzük, ami letört a műanyag borításából, de a pohár szilánkokra tört össze, csörömpölése pedig visszhangot vert az egész helyen. Én pedig csak várok, hátha történik valami. Jön valaki sietős léptekkel, aki meghallotta a zajt, vagy csak elmúlik végre ez az átkozott forgás. Igaz már jelentősen csökkent az esésem óta, de még mindig nem múlt el teljesen. Mozdulatlanul fekve nézem, ahogy a kis üvegszilánkok táncolnak, mint táborozók a tűz körül, de ahogy a világ visszaáll a helyére, a kis táncot is úgy hagyják abba a szilánk darabkák és fekszenek vissza véglegesen a padlóra.
'Végre...' - szólalok meg rekedtesen. Torkom meglepően száraz, köhinteni is alig tudok, mialatt feltápászkodom a piszokból. Kissé még megtántorodom ugyan, de a pultba már bele tudok kapaszkodni, s fejemet fogva nézek körbe, hogy hol is vagyok valójában, de nem látok mást, csak szétzúzott tárgyakat a környezetemben, lyukas fa felületet a falakon és a másik oldali üvegablak több helyről is ki lett törve. Hogyha erre a rombolásra nem jött senki, akkor fölösleges volt a pohár miatt aggódnom. Általában az ember, hogyha ilyet lát a környezetében, akkor rendszerint megkérdezi magától, hogy hol van, mi történt, ezt ki csinálta és miért, hogyha pedig nagy nehézségek árán ugyan, de rájön, hogy ő tette, akkor meglepődve jön a következő kérdés: ugyan miért tettem? Nálam a hol vagyok kérdés játszik egyedül szerepet, a többi kérdésre a választ mind tudom. Óvatos léptekkel indulok el fölfedezni a rommá vált környezetemet, miközben vérző és fájó kézfejemet kezdem el tornáztatni, ujjaimmal együtt, hogy a fájdalom még inkább észhez térítsen. Első utam a törött üvegű kis szobához vezet, ami inkább néz ki őrszobának, sem mint aprócska irodának. Út közben megkerülök egy irodai forgószéket, aminek bőr huzatát üvegszilánkok borítják és hasították fel egy-két helyen, hogy eljussak az ajtóhoz, bár úgy érzem ide fölösleges bemennem. Túl nagy mértékű a pusztítás ahhoz, hogy bármit megtudjak. Az összes monitor a földön hever valahol a fal mentén törötten, belsejéből még ugyan kipattan egy-egy szikra, de teljesen élettelenek, ugyanúgy ahogy a papírok is, amik körbeveszik őket, vagy inkább beborítják az egész helyet. A falról a képek vagy leszakadtak, vagy félig lógnak le, betört üvegekkel, keretük pedig néhány helyen jelentősen megrongálódott. Íme a képek, amiket hiányoltam! Ujjaim a kilincs gombjára simulnak és tudom ugyan, hogy próbálkozásom fölösleges lesz, mégis nekifeszülök a zárnak, hátha kinyílik az ajtó, de a zár megmakacsolja magát és zárva tartja az ajtót mindenki számára. Sebaj, az ablakon még be tud jutni, aki szeretné, hogy a ruhája és a keze szét legyen kaszabolva. A kilincset elengedve indulok a másik hasonló felépítésű kis szobához tartok, miközben kerülgetem tombolásom maradványait: a magam mögött hagyott irodából egy nyomtatót, nem is egy feldöntött, kicsorbított, földből kiforgatott kis dísznövényt, megszámlálhatatlan mennyiségű törmeléket és szilánkokat, a recepció berendezése is a földön kötött ki számítógépekkel, papírokkal és mindennel együtt. Szép kis rumlit csináltam, mondhatom. Az egyik meggyilkolt növényt átlépve lépek be a nyitott ajtajú szobába, ami biztosan őrszoba volt a méretei és egyszerű berendezése alapján, no meg persze a walkie talkie-ről az egyik asztalon. Legalább ezt a helyet nem pusztítottam el. Sietve lépek a falhoz állított könyvespolchoz, ami rengeteg év iratait tartalmazza évszámok szerint rendezve, bár ha ez a hely őröknek volt fenntartva, valószínűleg csak jelentéseket fogok találni, ami nem is olyan nagy probléma. Csak tudni szeretném, hogy hol vagyok és már megyek is. Lehet, hogy még egy bocsánatkérő cetlit is hagyok az ajtón a tulajdonosnak, bár hogyha szó nélkül maradt az, hogy szétszedtem gyakorlatilag az előcsarnokot, akkor lakatlan lehet már egy ideje. Viszont itt minden eléggé frissnek tűnik. Hogyha költöztek is, túl sok minden maradt itt, az iratokról nem is beszélve. Homlokomat ráncokba gyűrve nézek ki az ablakon a csarnokba, mialatt kiveszem a legutolsó mappát a sorból és az asztalhoz megyek, hogy kényelembe helyezve magam nézzek át pár dolgot. 2014-es a mappa, úgyhogy gyanítom az elmúlt 3 évben nem törekedtek arra igazán, hogy a hirtelen költözésből hátramaradt holmikat elszállítsák, biztos hamar pótolták is őket. Na de az iratok pótolhatatlanok. Azokat hogyan oldották meg? Számítógépes nyilvántartással. A modern korban, hogyha valamihez papírt használnak már az emberek egy nagy cégnél, akkor annak felettébb hivatalosnak kell lennie, máskülönben mindent számítógépeken tárolnak. Ezek viszont csak jelentések, semmi egyéb. Alsó ajkamat rágva helyezem kényelembe magam az egyik poros széken és köhögve legyezem magam elől a felszabadult porfelhőt, amit hirtelen és erőteljes zuhanásom idézett elő. Ám nem maradok sokáig a székben és köhögésemet is visszafojtom, amikor egy hatalmas döndülés rázza meg az épületet és ver visszhangot. Ereimben megfagy a vér és rögvest az asztal alatt keresek magamnak menedéket. Hogyha ez a hely elhagyatott pár éve, biztosan voltak olyanok, akik beköltöztek ide, mint végső menedékhelyre és a magukénak tudják, én pedig betolakodtam ide. Valószínűleg hajléktalanok vagy drogosok húzódtak be ide és élnek egymással jó szomszédi viszonyban, nem kell tőlük tartani. Löksz rajtuk egyet és máris dőlnek, mint a tekebábuk, de nem árt, hogyha sietek. Kissé kapkodva nyitom ki a mappát és olvasom el az utolsó A/4-es lapot, amit belefűztek.
2014. február 10., 14:15 : Zavargások a "C" szárnyban. Többen megsebesültek, az ápoltak az orvosokra és a biztonságiakra támadtak. Nem működnek a részlegen a telefonok. S.O.S. segítség!
A többi csak csip-csup ügyekről szól, de ez, ez nagyobb kaliber lehet, mert nincs több jelentés utána. Elfelejtették volna leírni, hogy vége a zavargásoknak és minden rendben? Vagy egyáltalán semmi sincs rendben? Tekintetem a könyvespolcra szegezem, hátha van az ilyen esetekre egy másik mappa is fenntartva, de csak évszámok mindenütt, sehol egy betű, vagy felirat, hogy: Megoldott krízishelyzetek mappája. A mappa nyitva a földön talál magának új helyet a porban, de előtte vetek még rá egy búcsú pillantást és fölfedezem a lap tetején a helynek a nevét, ahová soha többé nem akarok majd jönni: Colorado Állami Elmegyógyintézet. Hihetetlen, hogy a sors milyen tréfát képes űzni az emberekkel. Lábaimba mintha elektromos áram csapott volna a név elolvasása után, úgy szökkenek talpra minden gondolkodás nélkül és kocogok sietve a bejárathoz. Örülök, hogy megismertelek, coloradoi elmegyógyintézet, a soha viszont nem látásra! Az épületnek viszont teljesen más elképzelései vannak a távozásomról, ugyanis akárhogy erőlködöm, az ajtó még csak résnyire sem nyílik ki, hogy ki tudjak rajta slisszanni.
'Francba!' - hiába rángatom, tolom, feszülök neki, az ajtó megmakacsolta magát és beragadt. Másik utat kell találnom innen kifelé. A kilincset elengedve fordulok szembe az épület belsejével és hangosan kifújva a levegőt próbálom felidézni korábbi lakóhelyem minden rejtett zegzugát, ami talán ebben az épületben is fellelhető, hiszen minden ilyen állami intézmény egyforma, nem? Mielőtt azonban elmerülhetnék csodálatos emlékeim tengerében az elmegyógyintézetről újabb ajtó csapódik be, ezúttal a fejem fölött és a lépések határozottan a velem szembe lévő lépcsőhöz igyekeznek. Zsebemből hamar előkerül hűséges kis zsebkésem és olyan erősen szorítom, hogy sebesült bütykeimből újra kiserken a vér. Halk léptekkel oldalazok be az iroda nyitott ajtóján és guggolok le a fal mellé, hogy szemmel tudjam tartani a lépcsőt és lássam az idegent, aki talán az életemre akar törni, de lehetséges, hogy semmi ártó szándék nincs benne. Itt sosem lehet tudni.

►××× szó ; 1447► jegyzet: They locked me up and took my soul
Sponsored content
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: alternatív :: lezárt játékok-
Ugrás: