Én aztán komolyan elhiszem, hogy mennyire nagyon megijedhetett, de le merem fogadni, hogy még csak a közelében sem jár annak a félelemnek amit én érzek nap, mint nap már évek óta. Ha csak egy hétre a bőrömbe bújhatna és utána toppannék ide be hozzá, valószínűleg nevetgélve fogadna egy nagy adag fagylalttal és popcornnal... sőt, talán még filmet is keresne kettőnknek amit megnézhetnénk. Persze nem mindenki élete lehet olyan fantasztikus, mint az enyém. Ő biztosan az a tipikus "mindentmegkapok" kislány, aki még életében nem éhezett, nem járt börtönben, még csak látogatóban sem, és biztosan van egy szőke hercege is... Ami elég nyilvánvaló, tekintve, hogy egy gyermek van a pocakjában. Talán ez az egyetlen dolog ami összekötne minket. A baba. Nekem is van egy lányom... Szinte máris sokkal szimpatikusabb a nőci. – Ne haragudj! Nem állt szándékomban a frászt hozni rád. Ha lett volna más lehetőségem, nem török rád, hidd el... – A fene sem tudja már, hogy mit gondoljak róla. Igazából részben meg is értem, elvégre azt sem várhatom el, hogy szívélyesen fogadjon itt engem. Örülnöm kellene inkább, hogy nem dobott még ki, ne pedig magamban korholni szegényt. Valószínűleg ez is csak az idegeskedés miatt van. Következő kérdése hallatán elgondolkozom néhány pillanat erejéig, elvégre nem vághatom a képébe, hogy ki és miért akar elrabolni. Ha megtudná, hogy piti kis bűnöző vagyok, már tényleg nem gondolkozna tovább, hanem kivágna, hagy vigyenek el a fenébe innen. Viszont részigazságokat még mondhatok... – Hát... Néhány évvel ezelőtt egy "barátom" feladott egy nagyon rossz embert a rendőrségnek, aztán rám fogta. Tehát most legfőbb célja, hogy elkapja és talán meg is ölje azt az illetőt aki beköpte őt, de mivel úgy tudja, hogy én vagyok az, így engem üldöz. – Hadarom el szinte egy szuszra az egészet, aztán lassan megvonom a vállam. Igazából ez nem is részigazság, hanem pontosan az igazság. Csak annyit hagytam ki, hogy éppen ennek a gonosz emberkének dolgoztam éveken át én is és az a bizonyos barátom is. De azt hiszem ez most nem olyan lényeg. Ha nem dolgoztam volna neki, akkor is éppúgy bajban lehetnék, mint most. Vagy nem... Mindegy, inkább bele sem megyek ebbe a vitába, saját magammal. – Rendben van, köszönöm! De ne aggódj, nem maradok túl sokáig... Csak ameddig biztos nem vagyok abban, hogy elmentek már a közelből. Nem is maradhatok sokáig, mert még a végén úgy döntenek, hogy a lányomat viszik el helyettem. Valahogy haza kell jutnom minél előbb. – Az utóbbi mondat nem is igazán neki szól, sokkal inkább egy hangos gondolkozás akart lenni.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd pont hozzám fognak betörni, de az egyszer biztos, hogy a terhességemnek nem tett jót ez az egész, mert remegett minden egyes porcikám, de komolyan. Féltem, hogy ez az egész kisebb izgalom, hogy a kezemben egy lámpával hadonászva még a végén beindul a szülés, de aztán mély levegőt vettem annak érdekében, hogy lenyugtassam magam. Az is lehet, hogy egy macska szökött be kintről, vagy esetlegesen a szél szórakozott elmémmel. Ezer meg ezer magyarázatot tudnék mondani arra, hogy miért csak képzelődtem, de valahogy tudtam, hogy nem képzelődtem. Van valaki a lakásban. A rendőrséget akartam hívni, de ha későn érnek ki és az illető megtudja, hogy már rég kihívtam őket talán felbőszül és még nekem is esik, amiért elintéztem őt egy életre azzal, hogy börtönbe kerül betörés miatt, vagy tudjam is én. Egy pillanat erejéig nem hiszek a szememnek, hogy egy hosszú szőke lombkoronát pillantok meg. Oké, most vagy vegyes felvágott, vagy egyszerűen egy nő tört be az otthonromra, aki egyáltalán ezek után talán már soha nem fog rászolgálni a bizalmamra, de megadom a lehetőséget, hogy megmagyarázza. – Nem akarsz semmi rosszat, de már az sem éppenséggel jó, hogy a frászt hoztad rám és betörtél a lakásomra. – Nem szeretném kioktatni, de azért szerintem ezzel nem mondok semmi újat, hogy kis híján kiugrottam a bőrömből, mikor meghallottam, hogy van még itt rajtam kívül valaki. Az összes eddigi életemben látott horror filmek olyan élesen ugrottak az elmémbe és mutatták be minden ehhez hasonló helyzet alakulását, hogy az egyszerűen csak rátett még egy kalappal az egészre. –Mégis miért akartak volna elrabolni? – Lehet, hogy a legegyszerűbb válasz az lett volna, hogy teljesen véletlenszerűen választották őt kis, hogy utánpótlást vigyenek külföldre esetleg vagy tudjam is én. De ő mégis valahogy úgy tűnt, mintha többet tudna erről az egészről, mint amit elárul. – Maradhatsz, de többször ne merészelj ide belépni. Ha a nappali küszöbét csak egy centivel is átléped, hívom a rendőrséget. Az egyetlen indok a mosdó, amit a lakás másik végében van. Megértettük egymást? – Nem vagyok túlságosan bizalmatlan ember és talán a nagylelkűségemről is híres lehetnék akár. Mégsem dobhatom ki az utcára. Legyen bármi is az oka annak, hogy el akarták őt rabolni. Amúgy sem az én dolgom, hogy ezzel foglalkozzak.
Jóformán még mindig csak levegő után kapkodok, mikor hangokat kezdek hallani a házból. Ó bakker, most végem! Nem kicsit pánikolok be, legszívesebben fognám magam és ahogy berontottam ide, úgy ki is rohannék innen. Viszont ha össze kell hasonlítanom az itt lakó, talán békés emberkét, meg a maffiózó kis "haverjaimat", akkor már inkább maradok és megpróbálom kimagyarázni magam. Ha szerencsém van akkor talán még maradhatok is majd egy kevéske ideig és nem leszek azonnal kidobva, akárcsak egy macska. Először elkezdek azon agyalni, hogy legjobb lenne ha elbújnék valahová, így neki is állok a búvóhely keresésnek, de végül abbahagyom, elvégre nem olyan nagyon jó ötlet ez. Az itt lakó ember pontosan tudja, hogy bejöttem elvégre nem mondhatom lopakodásnak azt amit csináltam. Ha rám találna valószínűleg rendőrt hívna, amire pedig igazán nem lenne szükségem. Nem egyszer kaptak már el kisebb lopások miatt, szóval egy betörést simán rám tudnának bizonyítani, ami pedig már egyenesen börtönnel járna. Persze jól tudom, hogy nekem a jelen helyzetemben a börtönben lenne a legjobb dolgom, úgy biztonság mint éhezés szempontjából... Most mégis azt gondolom, hogy nem hagyhatom magára a kislányomat. Neki még szüksége lenne rám, egyáltalán nem akarom, hogy valami hülye intézetbe kerüljön. Hirtelen ugrom egyet ijedtemben, mikor meghallok egy női hangot a hátam mögül. Természetesen azonnal megpördülök és a szempárba nézek. Kicsit megnyugszom, hogy nem egy kigyúrt fickóval állok szemben... Azt hiszem az ilyen alakokból mára már bőven elég volt. Egy terhes nő talán nem jelent olyan nagy veszélyt rám. – Hé-hé-hé! Ne félj! Nem akarlak bántani... Nem akarok semmi rosszat! – Mondom először is valami megnyugtatásképp, miközben felemelem mindkét kezem, hogy lássa nincs benne semmi veszélyes tárgy, és remélem, hogy abbahagyja a hadonászást azzal a lámpával. – Kérlek hallgass végig mielőtt kidobsz innen, vagy leütsz, vagy rendőrt hívsz, vagy akármi... – Teszem hozzá, miközben lassan leengedem a kezeimet, majd folytatom egy kis magyarázattal. – Az igazság az, hogy bajban vagyok. Az imént odakint épp el akartak rabolni. Épphogy sikerült elmenekülnöm, de muszáj volt valami menedéket találnom és ez tűnt a legjobb megoldásnak. – Hadarom el egy szuszra az egészet, aztán csak reménykedve várom a további reakcióját. Mondjuk azt nem kell tudnia, hogy valójában miért akartak elrabolni. Igazság szerint azt senkinek sem kellene tudnia.
Belebújok az ágyba, hogy lepihenjek. A fáradtság olyan könnyedén segít vízszintesbe helyezkedem, hogy meg is lepődök, hogy bármilyen szorosan csukom össze a szememet egyszerűen nem tudok elaludni. Mégis rettenetesen fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Forgolódom egy darabig. Aztán bekapcsolom a tévét, de nem találok semmi értelmesnek mondható műsort, vagy ami egy kicsit is lekötné a figyelmemet ezért hamarosan inkább úgy döntök, hogy kikászálódok az ágyamból és csinálok magamnak valamit enni. Egy salátát készítek magamnak, majd amíg egy kicsit hagyom összeállni kisétálok az éjszakába. Szükségem van egy kis friss levegőre és kellemesen hagyom, hogy megtöltse a tüdőmet a kellemesen hűvös levegő. Még egyszer a postaládához sétálok, hogy hátha figyelmetlen voltam és igazából vár ott egy levél engem Sam-től, de újra csak az üres belsejét látom. Visszacsoszogok a lakásba, majd nekiállok a salátámnak, amit nem is kívánok annyira. Egyszerűen csak le akarom foglalni magam és ezért eszem. Most nem árt meg hiszen biztos vagyok benne, hogy az éjszaka közepén, amikor ténylegesen tudnék pihenni, akkor pedig felébresztene engem. Megpróbálom előre kiiktatni a problémát, ami igazából lehetetlen, de a próbálkozásért még senkit sem csaptak agyon. Miután sikeresen elfogyasztottam a saláta nagy részét a maradékot a kukába öntöm és végül lezárásképpen elmosogatok. Utána ismételten, ahogyan azt már lefekvés előtt is tettem megmosom a fogamat és a laptopomat magamhoz véve mászok vissza az ágyamba. Bejelentkezek Skype-ra és látom, hogy Sam most sem elérhető. Már nagyon hiányzik. Napok óta nem beszéltünk és ezzel az őrületbe fog kergetni engem. Tudom, hogy most vannak az utolsó napjai és valahogy ki kell találnom, hogyan mondjam el neki az igazságot. Talán leírom egy cetlire és átnyújtom neki. De az annyira nevetséges. Hazudni nem tudok neki, mert átlát rajtam. Az, hogy nem mondom el neki a teljes igazságot még rendben van. Mert ha elmondanám neki, hogy terhes vagyok be nem állna a szám és mindent egyszerre kiböknénk neki. Azzal talán pedig elveszíteném a barátságát. Hogyan kellene kettőnknek gyereket nevelni? Úgy, hogy tudjuk azért lehetséges ez, mert egyszer össze melegedtünk, de nem szabadna megtörténnie többször? Bárcsak többször történt volna.. Nem bánom, hogy terhes vagyok, vagy hogy pont tőle.. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy szükségem van rá. Még akkor is, ha mindent meg tudok oldani egyedül, hiszen soha nem voltam az elveszett kislány, aki nem találja a helyét. Feltalálom magam. De most, hogy a szüleim sincsenek velem egyszerűen sokkal nehezebb kezelni ezt az egész helyzetet. Viszont a munkám jó elterelés. Bár azt sem tudom, hogy meddig vagyok képes rendesen végezni. Írok egy rövid helyzetjelentő üzenetet Sam-nek aztán lehajtom a laptopot és megpróbálok pihenni, amikor meghallom, hogy valaki bejön a bejárati ajtón. Nyitva felejtettem. A francba! Kihúzom a konnektorból az éjjeliszekrényen lévő lámpát és rámarkolva mindkét kezemmel indulok kifelé. Talán nem életem legjobb döntése, hiszen terhesen nem kellene semmilyen harcba keverednem. Azonban a telefonomat fogalmam nincs, hogy hova tettem így nem tudok segítséget hívni. Magunkra vagyunk utalva. Mint az esetek többségében. Én és a csöppségem. Mikor megpillantok egy szőke hajzuhatagot a nappalimban elgondolkozom, hogy mögé lopakodjak-e vagy valami, de inkább fenntartom a tisztes távolságot. -Ki maga?- Teszem fel a kérdést, miközben folyamatosan hadonászok a kezemben lévő lámpával.
Idegesen toporgok a folyosón. Egyre idegesebb és idegesebb vagyok, ahogy sorba mennek be előttem az emberek arra a nyomorult állásinterjúra. Eddig mind fapofával jött ki, egyikük sem volt felhőtlenül boldog, tehát ezt jó jelnek veszem, azt következtetem ki belőle, hogy valószínűleg egyik sem kapta meg az állást. Tök szívás, hogy egyetlen munkahelyre, vagy negyvenen állnak sorba. Pedig ez még nem is jól fizető hely. Egy egyszerű eladót keresnek, én pedig csak reménykedhetek, hogy majd látnak bennem valami különlegeset, amit esetleg a többiekben nem. Hát sajnos a következő pillanatban kiderül, hogy ez nem történik meg már soha, ugyanis az ajtó ismét nyílik, ahogy az elmúlt egy órában az összes többi embernél tette... Csakhogy most nem a fapofával rendelkező ember lép ki, hanem az a fickó, aki épp meghalgatott volna engem és a többi fennmaradt embert is. Simán bejelenti, hogy az állásinterjú ezennel végetért, k munkahely betelt, és menjünk haza. Mondhatja ezt olyannak akinek igazából nincs is igazi otthona... Merthogy nincs. Bárcsak lenne! De a meleg otthon helyett folyamatosan, napról napra, hazatérve csak egy levél vár rám, amelyben épp a visszaszámlálás folyik. Visszaszámlálás arra a bizonyos napra, amikoris el kell hagynom a lakást, Chloéval együtt. Fogalmam sincs hová fogunk menni, de már csak másfél hét van, aztán az utcára kerülünk, hacsak nem történik valami csoda, és nem jutok annyi pénzhez, amiből ki tudom fizetni az elmaradásomat, és a következő lakbért is. Hát lássuk be... Mostanában engem igencsak elkerül a csoda. Kétlem, hogy pont most találna rám. Lassan ideje lenne hozzászoknom. Kilépve az épületből lassan indulok meg az iskola felé, hogy összeszedjem Chloét. Bár még van több mint egy óra, de a tanítónénije amúgy is beszélni akar velem... Állítólag Chloé megrúgdosott egy srácot. Igazából én ezt csak viccesnek találom, főleg miután a lányom ok nélkül nem tesz ilyet. Tehát meg tudja magát védeni, ami pedig nagyszerű. Büszke is vagyok rá, de ettől függetlenül még végig kell hallgatnom Mrs Collins prédikációját. Viszont mielőtt még elérhetnék az első sarokig, megáll mellettem egy nagy fekete, sötétített ablakú Jeep. Mikor kinyílik a hátsó ajtó, hirtelen pánikolok be. A rendkívül gyors reflexeimnek köszönhetően, mikor a fickó felém nyúl, én hátra ugrom, így csak épp a kabátom ujját sikerül neki elkapnia, amit én egy gyors mozdulattal elrántok, majd rohanni kezdek amilyen gyorsan csak tudok. Érzem, hogy a kabátom túl szellős lett, így biztos vagyok benne, hogy ki is szakadt, de ezzel most nincs időm foglalkozni. Csak rohanok előre, mint egy idióta. Néha sikerül is egy két járókelő vállába ütközni, hiába próbálom őket elkerülni. Amikor hátrapillantok vállam felett, meglátom közeledni az autót, és rohadtul elegem van. Pontosan tudom, hogy ki küldte rám ezeket az embereket... Bekanyarodom egy utcába, majd egy másikba, próbálok minél többször elfordulni, míg el nem veszítenek szem elől azok a mocskok. Végül ez meg is történik, de jól tudom, hogy nincs túl sok időm. Percek kérdése, hogy utolérjenek, így gyorsan kell cselekednem. Fogom magam és a legközelebbi házhoz rohanok. Reménykedve nyomom le a kilincset, és megnyugodva veszem tudomásul, hogy az ajtó nincs bezárva, tehát berontok a házba, majd miután becsuktam az ajtót, a hátam a kemény fának vetem, és levegő után kapkodok, akár egy idióta. – Aaa fenébe! – Mormogom el az orrom alatt, miután már sikerül kicsit helyreállítani a légzésem, majd csak ezek után pillantok fel, és indulok meg az egyik szoba felé, hogy kiderítsem kié is lenne ez a ház. Mondjuk remélem, hogy nem támad rám és nem is dob ki, hanem hagyja, hogy megmagyarázzam a helyzetet.
Tárgy: Re: nappali 
