villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Konyha
eme téma címe
Domander
it's where my demons hide

avatar
heroes ❖ villains
dc universe
kereslek :
every new member
tartózkodási hely :
◆ we live between the forumlines ◇
foglalkozás, hobbi :
◆ this ♥ page ◇
karakter arca :
◆ faceless helper ◇
heroes vs villains


Szabad játéktér!
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Rachel & Raul



I love you, Rachel..



ღ zene: Unconditionally ღ megjegyzés:

Még most sem tudom, sőt sohasem tudtam igazán, hogy mit is keresek ebben az életben.. Szerelmet, szeretetet, családot..? Boldogabb életet, jobb sors körülményt, s fájdalom mentességet..? Vagy valami teljesen mást, ami végre nem a kínzó poklot jelöli meg a számomra? Tudom, számtalanszor vétkeztem, és meg annyiszor megismételtem a tetteim sorát, de kérem szépen.. ember vagyok. Embernek kell lennem, egy embertelen világban. A sorsom összefonódott a végzettel, s hiába is ismételgetem el ezerszer, hogy nem én kértem az életemet, ha mindezzel nem leszek sem előrébb, sem pedig hátrébb. Mondhatnám, hogy másoknak mennyivel jobb, s mennyivel könnyebb, de nem fogom. Miért is tenném? Hisz mindenki szenvedett már az életében legalább egyszer, s mindenki élt meg fájdalmat, bár más formátumban, de megélte azt. Tudom jól, hogy nem lehettek jó ember, mert mélyen bűnös a lelkem, de ettől függetlenül még változtathatok mások életén.
-A bizalmad, és a kitartásod teljességgel ámulatba ejtő, de én magam.. nem tudom. Addig nem akarok véleményt felmutatni, amíg nincs látszata a dolgoknak.-Részletezem halkan kiejtve a szavakat, melyek úgy hagyják el a számat, hogy szinte teljes remény veszteségbe futottam bele.-Én köszönöm, hogy mindezt megteszed értem, de a saját hibáimat nekem kell helyrehozni, nem de?-Halvány mosolyra gördülnek az ajkaim, ahogy egy bizalmas bólintás keretén belül szemlélem őt. Egy olyan ember, aki megtört, és végleg feladta a létet, s már csak menekül a saját árnyékától is.. annak nincs, egyszerűen nincs pozitív meglátása, hisz úgy érzi elhagyta őt a remény sugara is. Úgy érzi megfosztották őt mindentől, és ennek kapcsán teljes kilátástalansággal néz szembe. Elzárkózik, nincs kapcsolata, nincsenek barátai, csak egymaga éli a napjait a magányba zárva, miközben azon töpreng a múltjában mit is rontott el. Nehezen hajlandó megnyílni, vagy csak eljátssza a dolgot, és senkinek sem mutat valósat. Ez lennék én? Nos mindenképpen megeső tényképviselet.
-Te tudod a legjobban rólam, hogy a változások engem széttépnek, s menekülök mindenféle újdonság, avagy probléma elől.-Mondom számára közölve az igazságot, amit magamról gondolok.-Nemcsak, hogy menekülök, de a jó dolgokat szabályosan kikerülöm.-Nézek rá egyetlen egy pillanatra nyomatékosan, és én magam is elhiszem, hogy csupán azért szenvedtem ennyit mindig is, mert én magam minden elől elfutottam, elbújtam, s elrejtőztem. Hosszú a bűneim listája, s többek közt ez is rajta szerepel. Ha nem kerültem volna el néha a dolgokat, s nem jövők el anno, akkor talán most sokkalta boldogabb életem lehetett volna, de nem.. Én mindig mindent feladok, s amikor észreveszem a hibámat.. már késő. Sírhatok azokért a dolgokért, amelyeket kihagytam, s amelyekkel nem éltem ez eddig.
-Én? Tényleg én?-Megrázom egy pillanatra a fejem, ahogy olyan halkan suttogok, hogy a szavaim teljességgel kivehetetlenek. Feladtam a magamba vetett hitet, vagy azt, hogy jó az, amit teszek, mert lépten, s nyomon bűnt követtek el. Megtettem anno, és képes lennék rá mostan is. Szavak nélkül hajlandó lennék eltűnni, de nem.. nem hátrálhatok meg. Könnyebb lenne a feladás, igen, és sokkal jobban érezném magam terhek nélkül, de a bűntudat belülről szétmarna, s hogy miért? Mert egyszerűen nem néztem szembe semmivel sem. Mindig csak meghúzódom a sarokban, vagy elfutok messzire, s amikor feldühítenek, csak úgy őrülten túlzásokba esem, és a másik fejéhez vágok erősen mindent. Pedig minden egyes pillanatban tudom jól, hogy nem szabadna bántanom az embereket.
-Köszönöm.-Szorítom meg a kezét gyengéden, mégis bizalmasan, ahogy felnézek rá.-Köszönöm, hogy számíthatok rád, és hogy nem hagysz magamra.-Nyomok egy apró csókot a kézfejére végül.-Én juttattalak oda, ahová, ezért nem neked kell börtönbe menned, hanem nekem.-Bólintok rá a szavaimra, majd hogy feloldjam a feszültséget, elmosolyodom. Ugyan megjátszom magam, de nem akarom elvenni a kedvét, csak mert én megtörtem végérvényesen.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Szavai hallatán egy hatalmas nagy kő esik le szívemről. Igazából reméltem, hogy ezt fogja válaszolni, de mégis ott volt bennem az a bizonyos "de mi van ha...?". Fogalmam sincs mihez kezdtem volna, ha azt mondja, egyáltalán nem akarja megismerni a lányát, mert egy gyáva féreg. Valószínűleg kapott volna egy szép nagy pofont, aztán elviharoztam volna, de úgy, hogy az életben többet ne találjon sem rám, sem pedig Chloera. Nem akarom, hogy szórakozzon velem, és legfőképpen azt nem szeretném, hogy a lányommal szórakozzon. Az a kislány már így is annyit szenvedett az elmúlt alig hat éve során, mint amennyit más emberek egész életük során nem szoktak. Semmi szüksége arra, hogy megjelenjen egy apa az életében, aztán ott is hagyja őt. Amilyen kicsi, valószínűleg ő azt úgy érezné, mintha miatta ment volna el az apja. Így is néha rákérdez, hogy a papa miatta nincs-e velünk. Én pedig sosem tudok ezekre mit válaszolni... Az igazat semmiképp sem mondhatom el neki. Viszont hazudni pedig utálok neki. Nehéz... Sokkal könnyebb lenne, ha Raul mellettünk döntene. Illetve, szavaiból ítélve talán mellettünk is dönt. Hát kellene ettől több?
–  Rendben! Nem vitatkozom veled tovább, nem mondom, hogy neked jobb volt, eddig sem mondtam azt... Viszont én itt leszek melletted végig, és segíteni is fogok. Csak hagyd, hogy segítsek, és hidd el, hogy fantasztikus apa lesz belőled! – Mondom hatalmas nagy könyörgő bociszemekkel és nagyon remélem, hogy nem fogja elutasítani a segítségem. Raul alapvetően egy olyan személy, aki ha valamit a fejébe vesz, azt onnan kalapáccsal sem lehet kiütni. Keményfejű! Ha ő elhatározza, hogy soha nem lesz belőle jó apa akkor végig úgy fogja hinni, hogy ő szörnyen csinál mindent, miközben ez egyáltalán nem így van. Nem tudom miért nincs annyi önbizalma, vagy mije, hogy ezt végre elfogadja és meg is értse. Ahogyan azt is, hogy szükségem van rá!
–  Elhiszem, hogy új. Nekem is új volt, de hidd el, hogy nem árt egy kis újdonság az életedbe néha... Nem árt ha kicsit kizökkensz a mindennapokból. Meglásd, élvezni fogod... – Mondom, miközben szélesen elmosolyodom. Biztos vagyok benne, hogy szörnyen élvezni fogja azt, hogy van egy lánya. Ki ne tudná élvezni Chloe társaságát? Az a lány maga a boldogság. Képes egyetlen szavával is akár feldobni az egész napomat.
–  Igen, te lennél! Ki más? – Kérdezek vissza egy fanyar mosollyal, miközben figyelem ahogy letelepedik a fal mentén. Először természetesen nem esik túl jól ez a távolodás, tényleg olyan érzésem támad tőle, mintha újra menekülni akarna előlem, de aztán rájövök, hogy nem így van. Nem is kell kétszer jeleznie, hogy menjek közelebb, amint int, én már indulok is felé. Mikor odaérek elé, csak leguggolok, miközben megfogom a felém nyújtott karját. –   Nem kell félned, Raul! Én végig melletted leszek. – Mondom, majd végigsimítok kezén. –  És soha nem felejtem el, amit odakint tettél. Börtönbe is vihettél volna, de te nem tetted. Ez nekem nagyon sokat számít... Még ha neked nem is.


Raul & Rachel

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Rachel & Raul



I love you, Rachel..



ღ zene: Unconditionally ღ megjegyzés:

Az ember azt hinné, hogy az idő begyógyítja a sebeket, s mik egykoron megtörtének, nos az a jelenben, avagy az idő előrehaladtával elfelejtődik. De mindez nincsen így, s minderre ékes példa az én életem is, mely akárhányszor jó irányt vett volna, sosem jött össze. Persze lehet, bennem van a hiba, és már gyerekkoromtól kezdve hibák ezreit követtem el, amiért ezt érdemeltem, de.. de ez őrültség. Hisz mégis milyen súlyos bűnöm lehetne? Mit tudtam tenni egyáltalán, amiért egy életen át való szenvedéssel kell megfizetnem? Nem kizárt, hogy a vétkem mindabban rejlik, hogy megszülettem, sőt logikussá is válna a kép, miszerint a világra sem kellett volna jönnöm. De ugyan már! Én nem kértem senkitől sem, hogy szülessek meg, sőt azt sem kértem, hogy legyek életben. S ennek kapcsán nem én vagyok a hibás, de ugyanakkor mégis. Azt, amit íróként vallok, és azt, amit eredetiből produkálok, nos nem ugyanaz egyáltalán sem. Igazság szerint az emberek érzőlények, és épp ezért a vétkeik, melyek egykoron rájuk tapadtak, nos.. azok örök sebként marják szét őket nemcsak belülről, de kívülről is egyaránt. Hibáztam én is számtalanszor, de sosem gondoltam volna, hogy az egykoron elejtett múltbeli hibám visszatér, s megtetézi ennek fejében még önmagát. Igen, aláírom, hogy kisétáltam Rachel életéből, igen, odateszem, hogy elhagytam őt, de.. de nem tudtam, hogy terhes, fogalmam sem volt róla, mert ha tudom, akkor nem tűnök el, akkor nem hagyom magára. Erre tessék, egyszerűen csak a problémáim miatt leléptem, s összetörtem őt ezáltal, de ő még ennek ellenére is ragaszkodik az idióta fejemhez. Vicces..
-Én megakarom ismerni Chloet, és adni akarunk magunknak is egy esélyt... és.. és egyáltalán nem keresek semmilyen kifogást sem.-Válaszolom a szavait követően elgondolkozva.-Csupán a szüleink példájával nem értek egyet. Igen, igazad van, kidobtak téged is, mert nekik a pénz számított, de felneveltek, Rachel. Én mikor álmodtam ilyet? Talán a kínzó asztalon feküdve?-Vonom fel a szemöldököm, majd megrázom a fejem.-Ez nem kifogás, csupán lásd, hogy a két helyzet nem egy, és ugyanaz. S lehet te megvetted őket, de ettől függetlenül neked voltak, s ha nem lennének, akkor pedig azért sajnálkoznál, mint most én.-Mutatok magamra, majd végül kifújom a tüdőmben tartott levegőt. Tudom, hogy fáj neki a családi helyzete, tudom, hogy nem fényes, és mindez miattam van, de ne akarja elkönyvelni, hogy a sorsunk hasonló, mert kicsit sem. Egyáltalán nem szenvedett úgy, ahogy én, és soha nem is fog, ha rajtam múlik.
-Rendben, megnyugszom, csak kicsit új ez nekem.-Mosolyodom el zavartan, hisz tényleg új ez nekem. Soha életemben nem voltam még apa, és ha azt nézzük, akkor eddig sem voltam igazán erre felkészülve, mert... mert tapasztalatom sincs. Nem, dehogy félek! Ugyan már! Csak nem akarok elszúrni semmit sem, egyszerűen.. nem szeretném, ha bármi probléma lenne még pluszba az én hülyeségeim miatt, mert már így is sokkot kapok lassan a tényektől, s még vele sem közöltem. Oh, apám, mennyi titkom van! De túl rövid az élet ahhoz, hogy a titkokról szóljon, hisz egyszer meg fog teljesen ismerni, csak idő kell nekem, és ha hisz bennem, akkor talán könnyebben, és hamarabb megnyílok, mint gondolnám.
-Én lennék az?-Nagyot nyelve kérdezek vissza, ahogy hátrálok, de több szót nem ejtek ki az ajkaimon. Másodpercek telnek el, s nem előle akarok futni voltaképpen, sőt nem is akarok elbújni sem, még az eltűnés sem jutott eszembe, csupán... csupán rossz ember vagyok. S megszeretném óvni magamtól. Igen, aggódom, s nem magamért, hanem érte. Szokásosan érdekelnek az emberek, s most, hogy újra megjelent egy különös érzés gyúlt lángra bennem. Ezt már anno is éreztem, de úgy látszik, hogy most sem szűnt meg.. Amint meghallom újabb szavait megállok, hisz igaza van.
-Sajnálom.-Mondom ki, ahogy lehajtom a fejemet, majd végül a közeli falnak dőlve lecsúszok a mentén, hogy ezek után a földön elhelyezkedve, és a falnak nyomva a hátamat üljek a jéghideg padlón egymagam. Feltekintek rá végül, ahogy felhúzom a mellkasomhoz a lábaimat. Ezek után bal kezemet rájuk helyezem, míg a jobb kezem felé nyújtom, miszerint jöjjön közelebb. Készen állok immár nyitni.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Már nem tudom eldönteni, hogy Raul csak nem akarja megérteni azt amit mondok, vagy tényleg nem érti. Neki vajon jobb lett volna két olyan szülő, akik azt hiszik mindent meg lehet oldani a pénzzel és hírnévvel? Nem mellesleg ha szabályosan nézzük, engem is pontosan ugyanúgy eldobtak, mint őt, csak éppen már húsz éves fejjemmel. És miért is tettek ki az utcára egy táska ruhával a kezemben? A hírnév miatt! Szegényeknek hatalmas nagy szégyen lett volna ha ilyen "fiatalon" nagyszülők lesznek. Más szülők alig várják, hogy újra legyen egy pici a családban, akit mindenki agyonra kényeztethet, ezek meg szégyennek gondolták. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy vajon engem is annak gondoltak régen? Vagy mit vártak? Hogy majd negyven éves koromban szülöm az első gyermekem épp úgy ahogy anyám is tette? Az én családom egyáltalán nem számít példaképnek, talán jobb is lett volna ha még gyerekkoromban kidobnak és nem várnak ennyit. Bár az is lehet, hogy Raul csak a kifogásokat keresi és valójában egyáltalán nem szeretné mégcsak megismerni sem Chloét. Akkor meg minek hozott ide? Minek húzza az agyam? Mondja, hogy nem és akkor el is tűnök innen a fenébe.
–  Tulakdonképpen engem is ugyanúgy kitett az utcára a családom, ha még rémlik. Viszont én tovább nem győzködlek, Raul. Ha csak a kifogásokat keresed arra, hogy ne kelljen találkoznod a lányoddal, akkor inkább mondd azt, hogy nem akarod és már itt sem vagyok. Bár akkor nem értem egyáltalán minek hoztál ide... – Mondom, miközben észrevehetően megrándítom a vállam, majd következő szavai hallatán kissé megrázom a fejem. Hogy lehet valaki ilyen csökönyös? Mostmár aztán tényleg nem tudom eldönteni, hogy mit akar. Lassan egy nagy katyvasz lesz a fejemben, úgy mindennel kapcsolatban ami itt elhangzott. Én, Chloe, a kettőnk kapcsolata, és az ő apasága. Egyszer nem akar semmit, másszor szeret és megcsókol, egyszer ki akarja próbálni az apaságot, másszor viszakozik... Miért ilyen bizonytalan? Ennyire félne az apaságtól?
–  Nem is neked kell reménykedned. Elég lesz nekem meg a lányodnak... Én pedig tudom, hogy tökéletes apa lehet belőled. Túl sok rossz tapasztalatod van ahhoz, hogy jó legyen belőled, mert nem akarod elkövetni a szüleid hibáját. Ráadásul ott leszek én, hogy segítsek! – Mondom kedvesen, bár nagy erőfeszítésembe kerül, hogy kiszűrjem hangomból a türelmetlenséget. Annyira szeretném ha újra részese lenne az életemnek, és annyira szeretném ha végre megismerné a lányunkat is. Chloe megérdemelne egy igazán jó életet, amiben végre nem csak egy anyukája van.
–  Honnan tudod, hogy számomra ki az ideális férfi? Miért nem hiszed el, hogy te vagy az? Nekem másra nincs szükségem... – Szomorúan pillantok fel rá, ahogy hátrálni kezd. Nem akarom, hogy megfutamondjon... Nem teheti meg miután újra összesodort minket az élet. Szükségem van rá, és neki is rám, hiába mondja az ellenkezőjét, látom amit látok! Ha nem érezne semmit akkor már a börtönben csücsülnék, nem pedig itt állnék előtte.
–  Ne menekülj el előlem, kérlek! – Könyörögő szemekkel nézek rá, fogalmam sincs hogy meddig szándékozik hátrálni tőlem, de ettől csak úgy érzem magam mintha egy leprás lennék, aki elől menekülni kell.
 


Raul & Rachel

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Rachel & Raul



I love you, Rachel..



ღ zene: Unconditionally ღ megjegyzés:

Szívdobbanások, lélegzetvételek, gondolatok.. emberiség, élet lehetőség, eszmeiség.. mulandó dolgok, zavaros múlt, őrült elmejátékok. Embernek érezzük magunkat, s azt hisszük, hogy ezáltal jók vagyunk, holott ha tudnánk az igazat, akkor talán nem ezt vallanánk, akkor talán nem ily könnyedén fognánk fel az életet magát. Minden egyes kimondott szó mögött meglapul a hamisság, minden egyes elhallgatás mögött ott áll a leplezés, minden egyes tettnél felmerül a bűn elkövetés, s talán észre sem vesszük, de lépten, s nyomon vétket ejtünk. Én magam is számtalan bűnt tudhatok magam mögött, amelyre a mai napig nem vagyok büszke, de a múlton nem változtathatok, s az, hogy jelenleg szembe kell néznem minden hibámmal: a fájdalmas igazság, s a kínkeserves valóság maga. Talán sohasem voltam jó ember, s soha nem is leszek már, de amiket el kellett szenvednem gyerekkoromtól kezdve.. azokat mivel érdemeltem ki? Miért kellett fájnia minden lélegzetvételnek, minden szívdobbanásnak, s gondolatnak, mely testet öltött bennem? Miért kellett összeomlanom végképpen belülről, s miért kellett a földre hullva fennmaradnom, hogy aztán meghaljon a lelkem utolsó darabja is, mely valaha reményt adhatott? De immár.. nem teszi, nem ad semmit, csak egy üres ígéretet, egy fájdalmas létet kecsegtet, s mi egykor jót ígért, mára a szakadékba lökve a sötétséggel kínálkozik. Én pedig összeomlottam, s elhulltam.. talán végleg.
-Nem gondolhatom komolyan?-Kérdezek vissza szavaival élve egy pillanat alatt.-Nem hiszem, hogy remek példa volt, de neked legalább voltak szüleid.. téged nem dobtak el!-Emelem fel a hangomat hirtelen, s egy kósza könnycsepp folyik le az arcomon végül, amit egyetlen mozdulattal letörlök. Nem vagyok gyenge, hisz a múltat már rég eltemettem, csak ez a kínzó magány, s egyedüllét készít ki, csak ez a maró fájdalom az, mely felemészt, s elsorvaszt szépen lassan belülről fakadva. Mélyen szívom magamba a levegőt, s próbálok nyugodt maradni, nem ordibálni egy múltbéli sérelmemen.
-Ebben nem reménykednék.-Jegyzem meg finoman utalva a tényre, hogy én erre lelkiekben még nem készültem fel. Egy gyerek.. egy gyerek, ami az enyém. Kissé sokkol ez az újdonság, de ugyanakkor valahol jósággal is tölt el, bár nem vagyok biztos benne, hogy Chloe elfog fogadni. Ez eddig nem voltam mellette, csak az anyja nevelte, s mint én... apa? Igen, apa.. kimaradtam az életéből, s nem vagyok neki más, mint egy ismeretlen alak, aki cserben hagyta, aki eltűnt, s aki... Lezárom a szemeimet egyetlen pillanatra, de az elmém nem tisztul. Nem elég, hogy van ez a vacak telekinetikai képességem, vagy mi, de még ez is.. Nem, nem bajom van vele, csak fáj, hogy mennyi mindent elrontottam, s mennyi vétkem van ezáltal. Talán megérdemelném a halált magát.
Ahogy a nevemen szólít szinte megremegek, s nagyot nyelek mindeközben. Nem akarok felé fordulni, csak hagyj egyen, és.. és nem tudom. Mélyen lehunyom a szemeimet, s próbálok nem a feltörekvő érzéseimre koncentrálni, amelyeknek nem is kellene bennem lennie voltaképpen, hisz régebben mindet elnyomtam.. legalább is azt hittem, ez eddig. Ahogy végig simít a karomon a testem automatikusan beleremeg az érintésbe, amelyet talán ő maga is észrevehet ezáltal. Én tényleg nem akarom, nem akarom.. hogy csalódjon, hogy megbántsam ismét bármivel is. Végül meg fog a csuklómnál, és maga felé kezd el húzni, s akármennyire is nem akarnám hagyni magam, ha a szívem mást diktál, mint maga az eszem. Van szívem? Ez érdekes.-Nincs semmi rendben.-Mondom ki nagy nehezen a szavakat suttogva.-Mert.. mert én nem akarom, hogy csalódj bennem. Már nem az vagyok, aki egykor, és... és nem akarom, hogy fájdalmat okozzak neked, vagy Chloenak.-Fordulok felé lassan, ahogy a szemeibe nézek végül.-Nagyon szeretném, sőt akarom, hogy itt maradj velem, és beköltözz.. beköltözzetek hozzám, mindketten, de nem én vagyok számodra az ideális férfi. Jobbat érdemelsz.-Megemelve a szabad kezemet lassan végig simítok az arcán, majd hátrálni kezdek tőle. Nem, nem fogom elhagyni, csak nem akarom, hogy fájjon neki a jelenlétem, a létezésem..


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Kissé meglepődve pillantok rá szavai hallatán. Azt még ő sem gondolhatja komolyan, hogy nekem volt kiindulópontom. Azt kívánom, bár ne lett volna inkább. Akkor legalább nem ért volna az a csalódás, hogy a saját szüleim kidobnak a házból és egyben a családból is, pont akkor amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk. Nem tudom Raul, hogy van vele, de nekem ez egyáltalán nem lenne jó példa. Ahogy az sem, hogy folyton csak a pénz körül járjon az eszem... Én nem akarom úgy nevelni Chloét, ahogyan azt velem tették a saját szüleim. Az egyetlen dolog amiben még reménykedni tudok, hogy legalább igenis megbánták azt amit tettek és, hogy majd ha egyszer az életben még találkozni fogok velük, akkor majd bocsánatot kérnek és kíváncsiak lesznek az egyetlen unokájukra. Lehet, hogy hatalmas nagy ostobaság lenne tőlem, de én hülye még hajlanék is a megbocsátásra attól függetlenül, hogy pontosan tudom milyenek is ők valójában. Azért mégis valamilyen szinten a szüleim... Örülnék ha Chloe nem csak egy anyával rendelkezne, hanem igazi szerető családdal. Raul pedig az első lépés lenne ebben a családban. Remélem, hogy majd jól ki fognak jönni egymásssal. Nagyon nem szeretnék egyikőjüknek sem csalódást okozni, elvégre mindkettejüket nagyon szeretem. –  Ezt te sem gondolhatod komolyan. Jól tudod, hogy milyen szüleim voltak, hogy más sem számított nekik, mint a pénz. Szerinted ez egy jó példa volt számomra? – Kérdezem felvont szemöldökkel, majd mikor meghallom következő szavait, megjelenik egy mosoly arcomon. Szinte alig hiszem el amit mond. Úúú, hogy ennek mennyire fog örülni Chloe ha megtudja! Bár azért azt hiszem nem ártana kitalálnom valami igazán jó és hihető magyarázatot arra, hogy mégis eddig hol volt elveszve az apja.  
–  Rendben van! Nekem ennyi bőven elég... Hidd el, hogy nagyon jó apa leszel, biztos vagyok benne, hogy előőbb vagy utóbb, de bele fogsz jönni. Chloe pedig imádni fog. – Bólogatok csak bátorítóan, miközben még mindig mosolygok rá.
Kicsit viccesnek találom, ahogy magyarázkodni kezd nekem, mintha csak valami tinik lennénk, viszont nem nevetem ki, még csak el sem vigyorodom, elvégre nem áll szándékomban sem megbántani, sem pedig mégjobban zavarba hozni. Az egyetlen dolog amit vele szeretnék az a hozzábújás. Éppen ezért ölelem magamhoz úgy, mintha csak az életem múlna rajta. Mondjuk ez talán tényleg így van. Most, hogy megtaláltam ennyi év után, egyszerűen úgy érzem, nem akarom többet elengedni. –  Nem kell magyarázkodni. – Lassan megrázom a fejem, miközben végig a gyönyörű szempárba nézek, aztán meglepve figyelem ahogy elfordul tőlem. Átfut az agyamon a gondolat, hogy gyorsan be kellene kapnom azt a pizzát, hogy aztán ne állhasson már semmi hülyeség közénk, de hirtelen teljesen elment az étvágyam. Egyáltalán nem vagyok éhes.
–  Raul...? – Szólítom meg, majd lassan felé nyúlok és végigsimítok karján, viszont mikor csuklójához érek, megfogom azt és lassan húzni kezdem vissza magam felé. –  Minden rendben? – Nem teljesen értem, hogy mégis miért fordult el tőlem. Remélem, hogy nem azon agyal máris, hogy megbánt mindent és holnap újra tovább áll.
 


Raul & Rachel

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Rachel & Raul



Az élet meglepetés..



ღ zene: Love me like you do.. ღ megjegyzés:  

"Éjnek évadja az, amelynél az idő jár. Sötétség borítja be a tájat, mely jelzés értékűen tudatja, hogy a környék ilyenkor kihalt állapotban tetszeleg, mintha az élet ezen időfázisban tűnő mulandóság lenne, mintha sohasem létezne élet, mintha minden eltűnne eme világról ez időre tevődően. Néhány helyenként felbukkanó lámpafény jelöli ki a sötétség árnyalati homályában az utat, ez világítja be a terepet, ugyanakkor a fenti égboltozaton fel-feltűnő csillagok, és az a kedves kis ezüstös árnyalású Hold az, amely megsegíti a látást, amely világosságot ad ebben az elveszendő sötétség uralta tájban. Lágy, és egyben mégis kellemes érintésű szellő fuvallat uralja a helyet; megmozgatva ezzel néhány erkélyen álló növény levelét, belekapva a hajamba, és megborzongatóan áthalad a bőröm felületén, amelytől a hideg ráz ki egy pillanat leforgása alatt. Két kezemmel a korlátot fogom, ahogy ezáltal támaszkodom meg kissé rádőlve. Hol az eget csodálom, hol pedig a tájon futtatom végig ezerszer is újra a tekintettemet, mintha nem bírnék betelni a látvány okozta élvezeti lehetőséggel. Egy jó pár órája már, hogy itt állok szótlanul egymagam a sötétségbe burkolózva, és elfedve ezáltal azt, hogy létezem. Aludnom kellene talán a holnapi munkám miatt, de nem nagyon izgat, hisz csupán a szokásos megy. Mindig ugyanaz a körleforgás.. semmi változatosság. Nem hálátlankodom, hisz örülök, hogy az életem ezen szakasza legalább jól alakul, de hiányolom mindebből a szakmai kihívást. Manapság olyan könnyű kezdő ügyeket találni; lopások, könnyed ölések, zsákmányolások.. hiányzik az akció. Kissé megrázom a fejem, és kiürítve az elmémet - , bár minő meglepő, hogy ez nehezen megy - egy teljesen új árnyalatba suhanva át figyelem tovább a hajnali órákban a tájképet.. a város összhatását; gyönyörű, és a maga titokzatosságával rabul is ejt."

Hirtelen eszmélek fel Rachel szavaira, s azonnal a valóságban találom magam, amely hideg közönnyel fogad teljességgel. Mondtam már, hogy utálom a valóságot? Mélyen felsóhajtok, s megrázom a fejem, hisz vitába szállnék vele, hogy ez nincs így, de inkább elfogadom, hogy feleslegesen emlegettem, hisz nem tekint bűnösnek, holott én tettem őt tönkre teljes mértékben, s még a saját.. gyerekemet is. Mekkora egy idióta vagyok, de akkora! Utálnia kellene, de nem teszi meg, pedig az lenne az igazságos, ha mindezért elakarná előlem tiltani a kislányt, de nem így tesz.. miért? S miért bocsátott meg ily könnyen?
-Nem vagyok rá képes. Én nem tudok jó apja lenni.-Ejtem ki könnyedén az ajkaimon.-Amúgy neked volt kiindulópontod, hisz voltak szüleid, de nekem tényleg nem volt senkim..-Lehajtom egy pillanatra a fejemet, majd lazán megrázom.-Megpróbálhatom, de nem ígérek konkrétat, azaz nem mondom, hogy kiválóan fogok a helyzethez viszonyulni, mert.. akárhogy is legyen.. én nem fogok lelépni szó nélkül, ezt megígérhettem.-Mondom biztatóan, hisz anno sem tűntem volna el, ha nem lett volna problémám, de már nem tudtam elbírni tovább ama terhet, hogy senkim sincs.. igen, erre az a válasz, hogy ő ott volt, de a fájdalmamat ő sem tudta volna enyhíteni sosem.. szóval sajnálkozhattok, de.. azzal semmit sem érek el, de komolyan. Ezek után teljesen új irányváltás történik, hisz megölel, én viszonozom, s mindez nyugtatásként kellene, hogy hasson, de én mégis őrültségemhez méltán akaratlanul kimondom a "szeretlek" szót, holott én.. én nem ígérhetném ezt neki, azaz de, vagy nem tudom. Érzem, hogy maradt bennem valami, amit még érzek az irányába, de nem akarom már megbántani, s azt sem akarom, hogy én érezni kezdjek, hisz akkor megint fájna minden, bár már most is fáj.. lényegtelen. Megcsókolom, s jelen esetben arra számítanék, hogy jól pofon vág érte, de helyette egy kisebb hatásszünet után viszonozza, ami meglep, ahogy megszakítja észhez térek, s rögtön mondanék is valamit, de még előbb ő mond néhány dolgot.
-Én sajnálom, nem akartam.. vagyis de akartam, avagy..-Zavarodok össze, ami vicces, hisz általában a nők szoktak zavarba jönni, de most én lettem az.-Igazság szerint enned kellene, de képtelen vagyok téged elengedni.-Vallom be őszintén, ahogy a szemeibe nézek mélyen. Adok egy apró csókot a homlokára, ahogy kezeimet végig simítom a hátán.-Na jó tényleg enned kellene.-Mondom, ahogy óvatosan elengedem, aztán egyszerűen hátat fordítok neki, hisz nem akarok ránézni, mert ha ránéznék, akkor neki esnék, s tuti nem az evés lenne a programja azt követően..


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Nem tudom, hogyan is hiheti, hogy egyáltalán tudom őt gyűlölni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Jó persze az tény és való, hogy amikor hat évvel ezelőtt otthagyott és kiderült, hogy terhes vagyok tőle, akkor talán nem voltam oda érte. Akkor tényleg gyűlöltem, és a halálát kívántam. Aztán mikor elmúlt a kezdeti sokk, már inkább azt kívántam, bár visszajönne. És most is azt kívánom, bár újra kezdhetnénk mindent. Egyáltalán nem utálom őt, hiszen bennem is vannak érzések. Megértem őt. Ha valaki igazán szeret valakit, akkor nem tudja teljes szívéből gyűlölni, mondhat az illető akármit. Ráadásul én nagyon szeretném, hogy Raul megismerje Chloét, és apja legyen neki. Valószínűleg Chloe kiugrana a bőréből is, ha megtudná, hogy neki is van egy apja aki szereti és apaként akar viselkedni is, nem pedig csak átnézni rajta. Tényleg nem mondtam a lányomnak soha, semmi rosszat Raulról, mert mindig reménykedtem abban, hogy egyszer eljön az a pillanat is, mikor találkozunk és lesz alkalmam elmondani neki mindent. Mondjuk azt kihagytam volna a beszámolómból, hogy éhezünk és bűnöző lettem... Ez most így sikerült.
–  Nem gyűlöllek, fogd már fel végre! – Pillantok fel rá. Egyszerűen már nem tudom, hogy mondhatom még el, vagy hányszor, ahhoz, hogy végre megértse és el is higgye, tényleg nem utálom. Csak abban tudok reménykedni, hogy nem lép le ismét pár napon belül, és lesz időm megértetni ezt vele. Ahogy azt is remélem, hogy nem az után lép le, miután már bemutattam Chloenak. Akkor már nem az én szívemet tépné ki, hanem a lányunkét. Viszont azzal elérné, hogy szörnyen megharagudjak rá, hogy felkutassam és letépjem a heréit, és ezzel elintézzem, hogy a büdös életbe ne lehessen neki gyereke akit bánthat.
–  Ugyan Raul! Szerinted én kiről veszek példát? A pénzéhes szüleimről, akik csak saját magukat nézték és azt, hogy ne hozzam őket szégyenbe, majd pedig kidobtak az utcára üres kézzel, hogy találjam fel magam? Hidd el, hogy nekem sem több tapasztalatom volt ebben az egészben, nekem sem volt kitől tanulni... Egyszerűen csak a szívemre hallgattam és még mindig azt teszem. Próbálok úgy cselekedni, hogy Chloenak jó legyen... Ez neked is menni fog. Neked is van szíved, én már csak tudom. Ráadásul én itt leszek és segítek neked. Nem leszel teljesen egyedül. – Azt már inkább csak magamban teszem hozzá, hogy nem úgy mint én, hiszen nekem teljesen egyedül kellett boldogulnom. Viszont nem szeretném, hogy megint elkezdje az önsanyargatást, arra semmi szükség nincs. Egyedül azt akarom, hogy végre felfogja amit mondok. Mikor megölelem először félek, hogy majd elküld, vagy valami rosszabb, de végül megérzem derekam körül kezeit és megnyugszom. Szorosan ölelem magamhoz, próbálok lelket önteni belé. Viszont mikor újra szóra nyitja a száját, és szavai értelmet nyernek fejemben, hirtelen lesokkol amit hallok. Nincs időm reagálni sem rá, hiszen ajkait megérzem az enyéimen. Először nem tudom mit csinaljak, sokminden végigfut az agyamon. Majdnem el is lököm magamtól, hogy lekeverjek neki egy pofont, de még időben sikerül rájönnöm, hogy hülyeséget csinálnék, hiszen hat éve várok erre. Nekem szükségem van rá, ahogy neki is rám. Talán örökre egymáséi kell, hogy legyünk, és ha most ellököm őt, valószínűleg soha többé nem jön el ez az alkalom. Nem jön egy harmadik esély. Egyedül maradok a lányommal. Így tehát még ha habozva is, de viszonzom csókját, ugyanolyan szenvedéllyel, mint amilyennel ő csókol engem. Derekánál fogva szorítom magamhoz, és soha többet nem akarom elengedni őt.
–  El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányzott már ez nekem... – Mondom miután megszakítom a nagy csókcsatát, majd szemeibe pillantok és hozzáteszem a következőt. –  Én is szeretlek, Raul. Akármit is tettél a múltban, ez nem múlt el és nem is fog elmúlni.
 


Raul & Rachel

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Rachel & Raul



Az élet meglepetés..



ღ zene: Love me like you do.. ღ megjegyzés: Tudom nem lett hosszú.. sorry  

Lassan emészt fel belülről egyre inkább a bűntudat, és a kín érzete, mely úgy árad szét a testemben, mint valamely bénító hatás kellege, mint valamely drog kábulata, avagy egyszerűen csak méregként hoz rám kegyetlenül mért halál.. s mindez megöl, megesz, feltép minden egykori sérelmet, és végül kíméletlenül rám zúdítja azt. A lelkem darabokra szakítja önmagát mindinkább, a szívem porrá morzsolja a léte fogalmát is, és én elveszem eme teher alatt végleg. Nem bírom ki, hogy ne tegyem szóvá mennyire sajnálom, és bánom, hogy képes voltam őt ott hagyni, pedig szerettem; tiszta szívvel, és lélekkel. De, ami aznap történt felemésztet, és megégetett. Úgy éreztem összeomlok, és megfojtom önmagam, ha abban a városban maradok. Koránt sem gondoltam volna, hogy a vége ez lesz, és szenvedni fog; miattam.. egy őrült voltam, egy kegyetlenül fájdalmas őrült. Mélyen szívom magamba a levegőt, de a nyugtatásomhoz ennél jóval több kellene. Ökölbe szorul a kezem, és gyűlölöm önmagam, amiért képes voltam azon tettre akkoriban. Nem lehet a múltat megváltoztatni, de a jövőn talán javíthatok, és ha bele is pusztulok, akkor is jobb élet körülményt biztosítok nekik, mert megérdemlik, míg én azt se érdemelném meg, hogy lélegezhessek. Fájdalmasan pillantok rajta végig, de a napszemüveg kellően takar ahhoz, hogy ő mindezt ne láthassa egy cseppet sem. Még szerencse, hogy nem hagytam magam, és a elrejtettem előle a pillantásaim sorát, mely kínok ezreiről, és fájdalmairól vallanának színt, ha hagynám nekik. A gyerekkorom, a családi fogalom.. nem tudom milyen szeretni, és milyen mindezt igazán kimutatni, hisz nincs benne tapasztalatom. Anno sem volt, csupán belementem egy kapcsolatba, és éreztem valami leírhatatlanul bizsergő érzést a mellkasomban, amely majd felemésztet örömmel telten, de amikor elsült a fegyver egy részem vele halt, és képtelen lettem volna gyilkosként belenézni Rachel gyönyörű szemeibe. Ő volt az első nő, aki megdobogtatta a szívem, és ő is volt az első, akivel lefeküdtem, és aminek az eredménye ezek szerint egy gyermek lett.. Emlékek ezrei kapnak szárnyat bennem, és a múltba repítenek vissza a boldog pillanatok tört részéhez, de mindez már késő.. hisz, amikor elmentem, akkor elrontottam mindent, és eme hiba nem vonható már vissza. Most, hogy ő megjelent, nem is tudom őszintén szólva mit gondoljak, hisz egyszerre vagyok boldog, és összezavart, kínokkal telt, és reménytelen, hogy mivé is tettem. Egy aljas dög vagyok! De igazság szerint semmilyen jelzővel sem lehet kifejezni azt, hogy mennyire egy gyáva alak vagyok, aki arra sem képes, hogy ne hátráljon meg ismét, és ismét.. - Sajnálom. - Suttognám a szót, de csak az elmémben hangzik fel, hisz hangszálaim nem engedelmeskednek, és fáj, amiket mond. Köszönni? Mégis mit? Hogy tönkretettem az életét, és megfojtottam ezáltal képletesen kimondva? Vagy mégis miért ennyire megértő egyáltalán, amikor hat évig még felé sem néztem, és nem hogy a lányomról nem szereztem tudomást, de még szenvedést adtam nekik.
-Könyörgöm ne mond ezeket.. hisz gyűlölnöd kell, amiért egy önző barom vagyok.-Suttogom a szavakat komolyan, hisz ez az igazság. Semmit sem adtam nekik, csak éhezést, kínt, és szenvedést. Ráadásként bűnözővé vált, alig tudtak megélni, és a saját lányom.. lányom? Még gondolatba is furcsa megemlíteni, hogy gyerekem van, és apa vagyok. Szinte mindezt fel sem akarom fogni, hisz valljuk be erre lelkileg sosem készültem fel igazán. Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy van egy gyerekem sírva kiröhögöm.. és erre tessék! Álmaimban sem képzeltem volna mindezt, de van egy lány.. lányom. De nem tudok neki mit adni, és az, hogy nem voltam az életében csak azt erősítheti benne, hogy sose szeretem igazán, pedig még esélyt sem kaptam.. mi a francért tűntem el anno csak úgy? Az Istenért!-Nem kell  köszöni.-Suttogom végül totálisan halkan, ahogy a kutyámmal foglalkozom kezdetben, de Rexi is tova megy végül, és már csak én maradok ott felálltan egyedül. Lehunyom a szemeimet egy pillanatra, de ekkor elém lép, és átölel.. összerezzenek, és a szívem dobbanása egy ütemet is kihagy. Szeretem? Vetődik fel bennem a kérdés gondolata, és csak ekkor tudatosul bennem az, hogy mindennek nem szabadna így lennie, hisz csak ártok magamnak, és neki is..
-Nem tudom milyen apának lenni, Rachel. Az enyém eldobott, és anyám sem volt.. mégis kitől vehetnék példát? Hogyan lehetnék jobb, mint a saját családom? Család? Még a fogalmat sem ismerem.-Ironikusan felnevettek, aztán egy mozdulattal leveszem magamról a napszemüveget, amelyet a közeli asztalra dobok. Ahogy végig simít a hátamon beleremegek, és ennek következtében kezeim felcsúsznak oldalán, majd viszonozom az ölelést végezetül.-Sajnálom.-Suttogom fülébe lágy hangon, majd mélyen magamba szívom az illatát. Óvatosan magamhoz szorítom, ahogy megemelve a fejem most már a szemeibe nézek. Mély kék tekintettemet az övébe vésem, és engedem, hogy meglássa a szenvedésem nyomait. Arcomon egy könnycsepp folyik le, ahogy lassan lezárom a szemeimet, majd közelebb hajolok hozzá. Ajkaim az ajkait súrolják, ahogy suttogni kezdek.-Szeretlek.-Szökik ki belőlem a szó akaratlanul, és még mielőtt bármit is mondhatna hirtelen megcsókolom. Mohón, szenvedélyesen, és úgy, mint ahogy régen.. az első csókunk is pontosan ilyen volt, de ez annál kissé mélyebb, és bensőségesebb - úgy érzem.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Hát hogy is tudnék haragudni rá bármiért is, mikor ilyen lelkiismeretes? Egyszerűen képtelenség! Látszik rajta, hogy mennyire megbánt mindent, hogy otthagyott engem, és egyben a lányát is. Nem tudom őt hibáztatni semmiért már, pedig annyira de annyira szeretném. Valakit mindig hibáztatnia kell az embernek, elvégre jobb másra fogni a dolgokat. De tény, hogy itt nem csak ő a hibás. A terhesség mindkettőnk miatt van... Viszont ezzel soha nem volt bajom, és soha egy pillanatra sem bántam meg, tehát ezért még csak nem is haragudhatok rá. A szüleimre annál inkább! Igazából ők az okozója mindennek... Ők! Csakis ők! Ha hajlandóak lettek volna elfogadni azt a tényt, hogy terhes vagyok, talán most minden rendben lenne, és nem kellene nap mint nap szenvedni azért, hogy ne haljak éhen. Persze egy ember sokáig kibírja étel nélkül, de attól még teljesen legyengül. Én konkrét több mint huszonnégy órája nem ettem semmit, de előtte sem voltak nagy lakomáim, így jó ideje alig van erőm. Viszont azt nem akarom hagyni, hogy például Chloé járjon így. Ő még kislány, nem éhezhet! Na, de visszatérve a szüleimhez... Soha nem kívánnám, hogy éljék azt át majd egyszer, amit most én élek. Nem szeretnék hasonlítani rájuk... Bár tény, hogy valószínűleg azért is nem akarták a gyereket, az unokát, mert az apa egy olyan ember, akinek nincsenek milliói a bankban, nincs csodálatos sportkocsija, és nincs három nagy villája, a világ három legszebb országában. Ha ez mind meglett volna neki, tuti nem problémáztak volna. Így viszont szégyelltek engem és őt is. Egyszerűbb volt kidobni minket. Talán jobb is. Így legalább megtanultam élni, megtanultam megállni a saját lábamon. Az ő nyakukon ezt mind nehezen tanultam volna meg. Mondjuk kíváncsi leszek, hogy ha egyszer meghalnak, ki örököl mindent... Én vagyok az egyetlen családtag. Gonoszság, de kíváncsian várom, hogy mi lesz.
–  Én megtettem mindent, hogy "az a gyerek" megkapjon mindent. Legalábbis azt amire szüksége van. Nem hagynám, hogy éhezzen... az én részem is nekiadom, így legalább jól lakik. – Azt inkább nem hangoztatom, hogy én viszont cseppet sem lakom jól, de ez valószínűleg annyira nem is érdekli. Őt maximum Chloe érdekli, és csakis a kislány miatt aggódik, cseppet sem miattam. Már miért is érdekelné, hogy velem mi van? Hat évvel ezelőtt is azért hagyott ott mert már nem akart mellettem lenni, mert nem szeretett, és ennyi. Az viszont máris jó, hogy legalább a lányát nem akarja éhesnek tudni. Én sem akarom, éppen ezért mondok le folyton a saját kajámról az ő részére. Meg kellene tanulnom nagyon jól lopni, és akkor talán néha tudnék elcsenni innen-onnan pár falatot. Egyszerűbb lenne, mint kirabolni bármit is, vagy drogot árulni. Egyszerűbb és sokkal veszélytelenebb. Bár annyit nem is keresek vele. Épphogy nem éheznék, de házbért nem futna.
–  Igen, én vagyok az anyja. De te pedig az apja, és igenis szüksége van rád. Be tudnál pótolni mindent, ha tényleg törnéd magad. Chloe gyorsan megszeretne... Mindenkinek szüksége van a szülőkre. Egy apa pedig a gyereknek általában biztonságot nyújt, védelmet. Szerinted én meg tudom őt védeni ha rátámadnak? Fenéket... Chloénak szüksége van a biztonságérzetre. Egy apára, aki néha elviszi iskolába, és ráijeszt azokra a kissrácokra akik bántsák őt. – Itt megállok egy pillanatra, veszek egy nagy levegőt, jól belelendültem a szövegelésbe... –  Tényleg szüksége van rád. Legalább próbáld meg, hogy milyen az apaság. – Könyörögve nézek rá, tényleg nagyon szeretném ha megpróbálná, ha az egyetlen lányom végre megismerkedhetne az apjával, és ha végre én is számíthatnék némi segítségre. Máris kevésbé félteném annyira Chloét ha tudnám, hogy már nem egyedül vigyázok rá. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy Raul rám is vigyázni akar. Nagyon meglep ezzel az egésszel. Felcsillan némi remény, hogy talán mégis szeretett, és még mindig szeret. Lehet, hogy volt nyomós oka arra, hogy otthagyott. –  Raul, nem hagyhatom, hogy engem is te tarts el! Nem akarom, hogy szánalomból, vagy bűntudatból tedd ezt... – Szemeibe pillanatok, bár igencsak zavaró ez a napszemüveg. Nem látok át a lencsén, így csak próbálok szemébe pillantani. Szeretném látni, hogy mit gondol, és erre természetesen a szeme lenne a legalkalmasabb. Tényleg nem akarom, hogy bűntudatból foglalkozzon velem. Szeretném azt gondolni, hogy még mindig számítok neki valamit, hogy még akkor is velem szeretne élni ha nem lenne semmi gondom. De persze ez mind csak álom marad.
Végül nem ellenkezem, hagyom hogy hazavigyen engem. Persze abba még közel sem egyeztem bele, hogy ide költözöm, de mindenesetre nem igazán van erőm ahhoz, hogy kiugorjak karjaiból. Ő túl erős ahhoz. Ez már csak abból is látszik, hogy bármiféle erőlködés nélkül megy végig velem az utcán, pedig azért nem egy húsz kilós példány vagyok. Mikor leültet egy székre a konyhájában, még mindig nem mozdulok, csak őt figyelem és végighallgatom. Hirtelen nem tudok megszólalni sem. Belém fojtotta a szót, csak hallgatok és meredek rá. Egyre inkább megértem azt hogy mit miért tett annak idején, főleg, hogy látom ez az egész tényleg fáj neki. Ilyesmit senki sem tudna ennyire hitelesen előadni. Ő pedig nem olyan jó színész azért.
–  Megértem... De komolyan! Nem is tudok rád haragudni. Akkor talán igenis gyűlöltelek, de már nem. Rég volt, azóta én is megváltoztam, már nem az vagyok aki voltam. Lehet, hogy bűnöző lett belőlem, de hidd el, hogy nem élvezetből csinálom. Ha lenne más választásom, eszembe sem jutna az ilyesmi. – Megrázom a fejem, közben alig láthatóan a vállam is megrántom. –  Tényleg nagyon sokat jelent nekem, hogy nem vittél börtönbe, pedig megtehetted volna. Sőt! Meg kellett volna tenned... – Mondom kissé szégyellősen, miközben lassan elmosolyodom ahogy elém teszi a pizzát. Nagyon jól esik, hogy gondoskodni akar rólam. –  Köszönöm! – Mondom, de nem kezdek el enni. Őt figyelem még mindig. Nem tudom mit tudnék tenni annak érdekében, hogy ne legyen ilyen siralmas a kedve. Figyelem pár pillanatig még, aztán fogom magam, felkelek, odamegyek hozzá és egyszerűen magamhoz ölelem.
–  Figyelj rám! Én teljesen megértelek téged... Nem haragszom, nem is tudok rád haragudni. Nem kell aggódnod. Csak próbáld meg ezt az apaságot, ha nem is az én kedvemért, akkor a lányodért... – Szemeibe nézek végig amíg hozzá beszélek, de egy pillanatra sem engedem el. Végig ölelem magamhoz, néha hátát simogatom, egyszerűen csak próbálom megnyugtatni. Mi mást is tehetnék?
 


Raul & Rachel

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Rachel & Raul



Az élet nehézségei tönkretesznek, és megfojtanak belülről, de gondolj arra mindez csupán egy akadály..

ღ zene: Love me like you do.. ღ megjegyzés: *.*

"Az emberek összeomlanak, feladják a létük értelmét, elárulják önmagukat, és a hitüket, melyet eddig oly szenten őrizgettek. Megvetik az életet, az életüket, a sorsot, avagy a sorsukat, és azt hiszik mindezzel jobbá tehetik azon tetteket, amik megtörténtek egykoron, de nem.. ettől nem lesz jobb, sem könnyebb, sem egyszerűbb, hisz az, hogy másra fogják a bűneiket nem menti meg a lelküket, nem teszi őket ártatlanná, és nem is válnak tőle jobbá. Senki sem attól jó ember, hogy nincs hibája, hisz olyan ember nem létezik eme bolygón, aki bűntelen lenne, s ártatlan, olyan ember nincs, akiben nem bújik meg az a fajta gonosz, ami mélyen mindannyiunkban benne él. A tetteink szava beszél, az érzelmeink mélysége, és az, hogy hogyan is viszonyulunk eme világhoz. Én szánt szándékkal segíteni akartam, de ahogy elsült a fegyver, ahogy anno eldobtak, és bántalmaztak a nevelőintézetben, ahogy az élet elbánt velem, ahogy éheztem, és fáztam, ahogy meghaltak körülöttem azon személyek, akik egykoron fontossá váltak, és ahogy ezernyi darabra tört eközben a szívem.. megölt, megölt belülről, majd végleg, és így mulasztotta ki a létem, a létezésemet, és a jövőm élet lehetőségét. Tönkrementem attól, amivé lettem, és amivé váltam. Az élet megedzett, és mára képtelen lennék az érzelem produkálásra, de ettől függetlenül hiszek abban, hogy ha én nem is lehettek boldog, akkor más igen. Hiszek abban, hogy segítséget érdemelnek az emberek, hiszek a szebb jövőben.. A múltban már meghaltam nem is egyszer, hanem ezerszer, de a jelenben élni szeretnék, és eme élet mellé jóvá teszek minden elrontott dolgot. Beteljesítem azt, amit egyszer elrontottam, így nem hagyok magára innentől kezdve senkit sem. Elnézést kérek, amiért élek, amiért létezem, és amiért miattam omlott a porba annyi ember, de nem várok sem szeretet, sem megértést.. nem akarok érezni, nem akarok újra szenvedve a padlóra kerülni, nem akarok ismételten idegronccsá válni, nem akarok meghalni végleg, hisz az már magában felemésztene, és a kitartás megölne.. végérvényesen."
Hiszem, hogy amit érzek az nem csupán holmi téves játszma, hogy amit kivált belőlem az nem több, mint bűntudat. Régen szerettem őt, és bármit megadtam volna neki csak, hogy boldog lehessen, de ama nap, amikor elsült a fegyver, és a szemeim előtt hullott a porba a barátom élettelen teste, kinek a szemeiből kihullott az a csodás fény, akkor rájöttem, hogy az élet rövid, fájdalmas, és hogy tönkreteszem azokat, akik mellettem vannak, így eltűntem a semmibe vetülve. Felszívódtam mindenhonnan, és elrejtettem a nyomaimat, hisz képtelen voltam bárki elé is odaállni, ahogy a mély fájdalmi érzet felemésztet, és ahogy szépen lassan telt az idő kiüresedtem. Mostan pedig, ahogy megláttam mit tettem, és hogy hová juttattam a szívem szorul össze.. egyszerűen felemészt, és megfojt belülről. A mellkasomat összeszorítja, és kitépi egyszerre.. megöl, megesz, szétroppant. Nem akartam fájdalmat, de erre tessék, megkaptam! Tekintettem őt szemléli, míg hol egészen mást.. szégyenlem magam a tetteim záloga miatt.
-Ne hogy már te sajnáld, amikor is én tehettek mindenről.-Zárom le eme kérdéskört hevesen, hisz kezd elegem lenni, hogy védeni akar, hogy ártatlanak titulál, holott mindent én rontottam el, és igen.. most nem lenne bűnöző. Börtönbe kéne zárnom érte, de anya, és egyben az én bűneim miatt vezekel.-Az a gyerek kaphatott volna életet, jólétet, és ételt.. házat, és nem létbizonytalanságot, ahogy te is, de én leléptem, mert egy önző barom voltam, akit az élet tönkretett..-Mélyen fújom ki a levegőt, és ezáltal lezárom ezt is, hisz nincs értelme vitatkozni. A bűneim az én bűneim, s bár most törvényellenesen, de jól cselekszem.
-Te vagy az anyja, és ez maradjon is így. Te vagy egyedül neki.. én már nem létezem, és sohasem fogok.-Fújom ki mélyen a tüdőmben tartott levegőt nehézkesen.-Nem lehettek így az apja, Rachel.. mármint nem tudok minderről semmit, és hogy őszinte legyek azon hat évvel ezelőtti dolog óta magamba zártam mindent, nem érzek semmit, csak félelmet.-Mintha csak saját magamnak tépném ki a szívemet ezen szavakkal. Aztán egyszeribben csak felkapom az ölembe, és elkezdek vele elindulni az adott helyszín felé.-Először is éhes vagy, másodsorban le nem raklak, harmadsorban nincs vita.. hozzám költözöl, ha tetszik, ha nem..-Mosolyodom el pimaszul, és így megyek a házam felé. Na igen az utcán sem néznek őrültnek..

***

A házamhoz érve bemegyek vele együtt a kiskapun, majdan be a ház ajtón, és így sétálok el vele egészen a konyháig, ahol egy székre ültettem. Finoman végig szökik a tekintettem a bútoron, de a napszemüveget most sem veszem le. Szinte túl kifejező lenne az a mélységesen kék pillantásom, amely elárulná minden fájdalmam, minden szenvedésem, minden kínom..
-Tudod magyarázattal tartózom.-Kezdek bele halkan, ahogy pillantásom végig fut a falon, majdan a hűtőhöz lépve kinyitom azt, amelyből előszedek egy tányért, amelyen pizza van, majd berakom a mikróba, hogy beállítva megmelegítsem.-Anno nem azért léptem le, mert jó dolgom volt.-Öntök egy pohárba neki narancslevet, majd elé sétálva odatolom neki.-Többek közt már sok volt a múltbeli sérelmem, amiből nem régiben megtudtad az egyiket.. a szüleim eldobtak, így sosem volt családom, míg másrészt a testemen lévő sebeket is láthattad, amelyek egykori szenvedéseim nyomát viselik. Tudom minderről nem beszéltem, mert szerettem volna mindezt elzárni. De, ami aznap történt..-Lépek a mikróhoz, majd kiveszem belőle az ételt, és Rachel elé helyezem le.-..csak csepp volt a pohárban, és... úgy éreztem ez megfojt.-Egy könnycsepp gördül le az arcomon, és én ennek értelmében finoman arrébb sétálok tőle, hogy mindezt ne láthassa.-A lényeg nem akartam, sajnálom, és ugyanakkor jó étvágyat.-Mondom csendesen, ahogy a kutyám hozzám dörgölőzik, hisz érzi, hogy bajom van. Okos kutya ő, és az egyetlen társam volt eme pár évben.
-Ne félts, nagyfiú.-Guggolok le, majd megsimogatom a jószágot, ahogy elmosolyodom halványan, és gondolom mindezt Rachel is hallhatja. Szeretem Rexit, hűséges, és nem egyszer mentette már meg az életemet. Néha terepre is kiviszem, de van, amikor csak úgy otthon hagyom őt. Ez helyzet kérdése..


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


***
Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Étkező és konyha [régi]
» Konyha és étkező
» Konyha és étkező
» Konyha és étkező

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: raul jones háza-
Ugrás: