villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Konyha
eme téma címe
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



pancake time at midnight


- Tulajdonképpen mit akarsz Willa? Mit vársz tőlem? - mert ha azt, hogy majd egyedül elhozom a házasságunk megváltását, akkor sajnálom, de ez nem fog megtörténni. Ez nem csak az én saram, nem csak az én házasságom. Ketten vagyunk benne és egyáltalán nem gondolom, hogy jobban sáros lennék a dolgainkban, mint ő.
Megkapaszkodunk, amiben még lehet, én legalábbis így tekintek a közös vacsorákra vagy, hogy eszembe jut virágot küldeni neki, amikor nem tudok jelen lenni a munka miatt. És ezekhez a gesztusokhoz ragaszkodom is. Mert amíg ezen kis kapaszkodóink megvannak, addig legalább a látszat él, hogy valóban házasok vagyunk. Különben mi más maradna még nekünk...
- Tényleg?! - mordulok rá, ami szintén nem szép tőlem, de most egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki nagyon is tudatában van annak, hogy bizony egy olyan vállalat tetején ülök, ami több száz embernek ad munkát és megélhetést minden egyes nap. És ez bizony elég sok áldozattal jár, olykor valóban nem jutok haza időben úgy, ahogyan szeretnék.
- Az istenit neki asszony!! - ha lenne valami a kezemben, ezen a ponton vágnám a földhöz, de mivel nincs, így nem marad más, minthogy visszafogjam indulataimat és csak szavakkal csattanjak fel. Számomra annyira nincs különbség a virág küldetés és a személyes küldés/vásárlás között, hogy azt szerintem el sem lennék képes mondani. A végeredmény ugyanaz.
- Miért vitatkozunk egyáltalán ezen?! Eszembe jutott, hogy küldessek neked, nem maguktól szállingóztak ide! - valóban nem látom, hogy miért lenne más, ha én állítanék be egy csokor virággal, mint az, hogy napközben megkapja.
Veszek néhány mély lélegzetet, hogy lehiggadjak, mert ma éjjel már nem egyszer viselkedem a saját feleségemmel úgy, ahogyan azt egyáltalán nem illik. Nem ezt érdemli, tudom én is, és később mélységesen szégyellni fogom, amiért úgy beszéltem vele, ahogyan. Most azonban nem tudok elég higgadt lenni, ezért kényszerítenem kell magam arra, hogy lehűtsem magam.
És talán ez volt az a pillanat, amikor átszakadt bennem valami. Akarom a feleségemet, most is legalább annyira, mint amikor elvettem őt, ehhez kétség sem fér. Nem tudom, hogy miért és mi is romlott el közöttünk, de ebben a percben nem is akarom kikutatni az okát. Az egyetlen amire vágyom az Ő, hogy érezzem a testét, hogy vele és benne legyek úgy, ahogyan a megismerkedésünk idején is. Szeretem őt, tisztán érzem, mégsem voltam képes kimondani, pedig megérdemelné, hogy hallja tőlem.
Szavak helyett azonban ölelem és csókolom, lelököm vállairól a köntös puha anyagát és a bugyitól is megszabadítom, amely most nagyon is útban van. Hagyom, hogy elsöpörjön a vágy és az ösztönök, türelmetlen mozdulatokkal oldom ki saját nadrágom is. Nem akarok tovább várni, nem akarok hideg és rideg lenni vele.
Ahogy hozzám ér és segít a nadrágot lejjebb tolni, úgy nyögök fel halkan mordulva, torok hangon. Az asztal szélére csúszik, segítem benne, ahogy szorosan magamhoz vonom. Ölének forrósága csak tovább sietett és elsöpri megmaradt józanságom minden utolsó darabkáját.
Megharapja alsó ajkam, kezeim pedig a dereka alatt kapaszkodnak meg testében és ahogy körém fonja combjait, egy határozott és cseppet sem finomkodó mozdulattal lököm belé magam.
Ahogy elmerülök forróságában, úgy szakad fel torkomból egy újabb elfojtott, hörgésszerű kéjes hang. Megállok egy pillanatra, szemeimet szorosan lehunyom és épp, csakhogy egyetlen szívdobbanásnyi időt hagyok eltelni, mielőtt elkezdenék benne mozogni.
Engedek a vágyaknak, az ösztönöknek, nem kímélem testét, gyors mozdulatokkal egyre mélyebbre csúszva benne csapódok ölének. Istenem, milyen régen voltam így vele, már elfelejtettem mennyire finom és jó érzés ez és nem csak a maga ösztönösségében, hanem, mert Ő van velem. Mert Willa az a nő, akire szükségem van, akihez egy életre hozzá kötöttem magam, mert rá van szükségem.


//bocs, hogy csak most :S//



willa & shane
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my husband

- Ez talán azért van, mert így érzem, Shane… - közöltem kissé kimérten, habár tényleg semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy vitatkozzunk. Ettől függetlenül azonban tény, hogy nagyon sokszor az volt a benyomásom vele kapcsolatban, hogy csak nyűg neki ez az egész, és kötelességből költi el velem a vacsoráját. Hát kinek kell ez az alamizsnaként szolgáló félóra? Mert ennyire azért még én sem vagyok kétségbeesett, noha elég sokat megtettem volna azért, hogy a dolgok helyrejöjjenek valamilyen úton-módon. Még akkor is, ha ez jelenleg egyáltalán nem tűnt egyszerű feladatnak, megoldással pedig pláne nem tudtam szolgálni.
- Tisztában vagyok vele! – láttam rajta, hogy neki is nehezére esett visszafogni az indulatait, de ez előfordul, ha két olyan ember kerül egymással szembe, akik ezen a téren egészen hasonlítanak egymáshoz. Én is hamar fel tudtam kapni a vizet, ha valami olyan téma került elő, amit nem kedveltem, vagy ami egyenesen kiborított. Ez leginkább mind a kettő volt, így szívem szerint mondtam volna tovább a véleményemet azokkal a férfiakkal kapcsolatban, akik a munka általi elfoglaltságuk mögé bújtak fedezékbe a feleségeik elől, de nem tettem. Kis híján leharaptam ugyan a nyelvemet, de akkor sem ragoztam tovább.
- Elég szomorú, hogy nem tudod, mit számít. Ezt csak küldetted, Shane! Nem tőled kaptam… már rég nem kapok tőled virágot, noha rendszeresen virít egy csokor valamelyik vázában – lemondóan ráztam meg a fejemet, a továbbiakban nem kívántam még inkább felhergelni, mert már így is jóval dühösebbnek tűnt, mint amilyen lenni szokott.
Talán ez volt az, ami rávitt arra, hogy színt valljak az érzéseimmel kapcsolatban. Talán csak meg akartam őt nyugtatni, újra látni egy mosolyt, vagy legalább azt a derűs nyugalmat, amit régen úgy szerettem. Már évek óta nem fedeztem fel rajta ezt, amióta csak rosszra fordultak köztünk a dolgok. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy mégis mit vártam ettől. Leginkább semmit, de amit kaptam helyette, az talán minden ki nem mondott, be nem ismert várakozásomat felülmúlta ezzel az estével, ezzel a helyzettel kapcsolatban.
Azt ugyan nem mondanám, hogy szemérmesen fúrtam az arcom a nyakába, mindenesetre különös érzés volt, hogy újra hozzám ért, hogy lassacskán megszabadított egy ruhadarabomtól. Légzéseim szaporák, leheletem a nyakának finom bőrét cirógatja, miközben ujjaim a hajába túrnak, így tartva még közelebb magamhoz, nehogy meggondolja magát véletlenül és eltávolodjon tőlem. Nem, most már olyan vizekre evezett, amin kénytelen lesz végighajózni, akár tetszik neki, akár nem. Legalább annyira vágytam rá, mint ahogyan felőle érzékeltem fellobbanni az erőteljes, sürgető kéjt, éppen ezért nem botrákoztam meg a sietségén. Nem éreztem azt, hogy csupán kihasználja a helyzetet és minél előbb le akarja zavarni a menetet, hiszen ez a sietség most nem abból fakadt. Valahol imponált és jól esett, hogy ennyire nem bír betelni velem, így aztán a slicc hangját követően ujjaim a nadrágján feltűnő domborulathoz siklottak, hogy úgy segítsek neki lentebb tolni a nadrágot.
Közben előzékenyen csúsztam még inkább az asztal szélére, így lábaim már könnyedén a dereka köré kulcsolódhattak, az ölemből áradó forróságot pedig akkor sem tudtam volna titkolni előle, ha szeretném, hiszen olyan közel került így. Úgy emeltem a csípőmet, hogy kínzón dörgölőzhessek hozzá, és ha megemelt egy kicsit, akkor játszi könnyedséggel tudott belém hatolni. Sóvárogva vártam a pillanatot, ujjaim egyre követelőzőbben érték a bőrét, fogaim alsó ajkába mélyedtek ingerlően. Ez most nem romantikával átitatott, ráérős kis légyott volt, hanem szenvedélytől fűtött, kissé türelmetlen együttlét.



† Music: ide, ide † Note: ide, ide † Words
©

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



pancake time at midnight


Tekintetem elsötétül, vonásaim komorabbá válnak. Hordom a jegygyűrűnket és bár a házasságunk a szakadék szélén van, ettől még ugyanannyira tisztában vagyok azzal, hogy férj és feleség vagyunk, amennyire ő is. Éppen ezért nem válaszolok a visszakérdezésére.
- Nem Willa, ezt nem fogod rám kenni. Nem én hoztam fel, hogy nem kell semennyi időt sem együtt töltenünk és mégis úgy állítod be, hogy azért nem akarod, mert én nem élvezem a társaságod. – dühösen villannak íriszeim rá. Hihetetlen, hogy ezt így adja elő. Ha nem akarja már ezt a minimális kis időt sem velem tölteni, akkor azt mondja és ne csűrje-csavarja itt nekem. Bár igazság szerint, ha ezzel hozakodott volna elő, akkor sem biztos, hogy engednék és csakúgy azt mondanám, hogy rendben. Ha már nem menthető meg ez a házasság, legalább tegyünk úgy, mintha civilizált felnőttek lennénk és képesek arra, hogy fél órát a másik társaságában eltöltsünk.
Részemről az el-nem-költözés és el-nem-válás témaköre abszolút tisztázott, nem óhajtok ezekre több szót fecsérelni, hiszen mindketten ugyanazon az állásponton vagyunk. Akkor meg minek kellene újra és újra átrágnunk magunkat rajta?!
És megint visszakanyarodunk ugyanahhoz a témához. Idegesen dörgölöm meg a képem, mielőtt még reagálnék a szavaira, hogy ezzel is kicsit az időt húzzam és lenyugodjak.
- Kétszer mondtam le. Ez még nem jelenti azt, hogy nem akarom veled tölteni ezt az időt, hanem csupán van egy vállalatom, ami néha többet követel meg tőlem, mint amennyi a munkaidőmbe beleférne. – próbálok nyugodtan beszélni vele, de nehezen megy, mert ezeket ő is éppen annyira jól tudja, mint én. És mégis, hihetetlen, hogy azon vitatkozunk, mert kétszer lekéstem a vacsorákat.
- Mit számít az, hogy tudom-e milyen virágot kaptál? Biztos vagyok abban, hogy olyat, amit szeretsz! – én megint kezdek ezzel kijönni a béketűrésemből. Tudnom kellene, hogy Ophelia milyen virágokat küldetett neki, de nem tudom. Fogalmam sincs és igazából nem is hiszem, hogy tudnom kellene. Van fontosabb dolgom is, mint azt nyomon követni, hogy milyen csokrot küldetek a feleségemnek.
Egy bólintással reagálom le, hogy ismételten egyetértünk, nevezetesen most abban, hogy fél óra mégiscsak több, mint a semmi. Csak azt nem értem, ha ugyanazon a véleményen vagyunk, akkor miért kell emiatt veszekednünk. Miért jó ez?!

A vallomása elindít bennem valamit. Megcsillogtatja annak a lehetőségét, hogy van még remény számunkra. És mégsem tudom neki kimondani, hogy én, hogyan érzek iránta. Egyszerűen csak nem megy. Inkább megindulok felé, éreznem kell a közelségét. Meg akarom érinteni, megcsókolni, érezni az illatát és mélyen belélegezni, emlékezni bőre finom puhaságára.
Tenyereim közé fogom arcát és magam felé fordítom a tekintetét. Elrebegi a nevem, tekintetét fürkészem, végül pedig ajkaira forrok és átviszem őt a konyhaasztalra. Mozdulatai, teste pontosan ugyanúgy reagálnak érintésemre, mint egykoron, mintha semmi sem változott volna közöttünk attól a naptól kezdve, hogy egymásba szerettünk. Ujjai alatt bizsereg a bőröm, egyre türelmetlenebbül falom ajkait. Szétnyitom a köntös, ami elfedi előlem őt, kérem, hogy a ma éjszakát töltse velem. Szavak nélkül válaszol és nekem ennyi éppen elég ahhoz, hogy leszakítsa minden láncomat, ami eddig visszafogott vele kapcsolatban. Kezei a ruhám alá siklanak, köntösének vékony anyaga lehull a vállairól és én türelmetlen mozdulatokkal nyúlok be a hálóinge alá. Ajka elszakad az enyémtől és míg a nyakam cirógatja végig, addig belekapaszkodok a bugyi vékony pántjába és lehúzom róla a falatnyi kis anyagot.
Ismételten az arcát fogom közre tenyereimmel, megint megcsókolom, ujjaim a vörös tincsekben szántanak utat maguknak, majd jobbommal a saját övemet oldom meg. Aztán következik a gomb és a slicc. Olyan régen nem voltam már vele, és olyan követelőzőn hajt a vérem, hogy képtelen vagyok ezt most lassan, elnyújtva a pillanatot végezni. Vágyom rá itt és most, türelmetlenül.



willa & shane
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my husband

- Valóban? – a visszakérdezésem kételkedő volt, de további szavak helyett mégsem mondtam semmit, csupán a fejemet ráztam meg. Én nem voltam annyira meggyőződve arról, hogy tisztában volt vele, hogy nem csupán ismerősök vagyunk egymás számára az utóbbi években. Sokszor ugyanis szemernyi hajlandóságot sem láttam felőle azt illetően, hogy valamit változzon a kapcsolatunk. Jó, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én sem törtem éppen a kezemet-lábamat, de talán néma beletörődésből csupán, nem pedig azért, mert nekem ez így tökéletesen megfelelt. Nem, távolról sem felelt meg, és sok mindent szerettem volna most a fejéhez vágni, helyette viszont csak néztem őt, várva a reakcióit, amelyektől valahol mélyen még most is tartottam.
- Fogalmam sincs, hogy mit akarok! – vágtam vissza kissé türelmetlenül. – Azt tudom, hogy nem akarom rád erőltetni a társaságomat, ha már nem élvezed azt – tettem még hozzá, immár egy kicsit csendesebben. Annak érdekében, hogy megpróbáljak valamelyest megnyugodni, ittam néhány kortyot a poharamban pihenő borból, majd halk koccanással tettem le ismét a pultra. – Igen… - nem, korántsem tisztáztuk, de talán nem ez volt a legalkalmasabb időpont arra, hogy vitába bonyolódjunk egymással. Éjszaka volt, a személyzet pedig bármikor felébredhetett a kiabálásra, hogy fültanúja legyen a veszekedésünknek. Hiába éltek velünk egy fedél alatt és voltak tisztában a közöttünk feszülő ellentétekkel és feszültséggel teli viszonnyal, mégsem szívesen hoztam volna a tudtukra ilyen formában, hogy mennyire vészes valójában a helyzet.
- Nekem semmi bajom azzal a fél órával, Shane! Te vagy az kettőnk közül, aki többször mondja le ezeket az alkalmakat is, cserébe pedig virágot küldetsz a titkárnőddel. Tudod egyáltalán, hogy mit kaptam ma? – kérdeztem felvont szemöldökkel, immár jóval nyugodtabban. Sőt, nem is nyugalom volt ez, hanem az a beletörődés, amit tanúsítottam az elmúlt hónapokban is. Inkább éreztem magam fáradtnak és elgyötörten üresnek, semmint vitára késznek. Mivel vághattam volna vissza? Legalább azzal tisztában voltam, hogy mind a kettőnk hibája, és nem csupán őt akartam hibáztatni. Azonban voltak olyan dolgok, amikért nem tudtam mást, csakis őt felelősségre vonni.
- Igen, annál valóban több – hagytam végül rá, de attól még mindig nem voltam kibékülve azzal, hogy napi fél órától várjunk csodát. Bár már melyikünk volt az, aki várta azt a bizonyos változást? Mert szerintem valahol mélyen már mind a ketten feladtuk még a reményt is arra, hogy ez megtörténjen. Arra, hogy újra képesek legyünk normálisan beszélni egymással, hogy ne csak társaságban próbáljunk meg úgy viselkedni, mint a házasok, hanem tényleg legyünk azok. Egymás társai, nem csak egy fedél alatt lakó idegenek. Annyi biztos, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, sőt, nagyon nehéz lesz, de én kész lettem volna arra, hogy megpróbáljuk. És vajon ő kész rá?
Míg ezen gondolkoztam, és átkoztam magam azért, amiért ilyen őszintén bevallottam az érzéseimet, feszülten vártam az ő válaszát is. Ha most visszautasít, akkor biztos, hogy nem fogom kibírni az elkövetkező éveket csak úgy. Szükségem volt kedvességre, bókokra, egy kedves simogatásra, vagy egy szenvedélyes ölelésre, de ezeket azóta nem kaptam meg, hogy viszonyom volt. Sőt, ha őszinte akartam volna lenni magamhoz, akkor az is inkább volt pótcselekvés részemről, mint valódi boldogság. Vissza akartam valami olyat hozni az életembe, ami eltűnt, és ami után továbbra is vágyakoztam. Csak éppen a személy volt az, aki nem megfelelő számomra. Nem attól kaptam mindezt, akitől szerettem volna, és így kár volt erőltetni tovább.
Végül a válasza hiányából, és a mozdulatból arra következtettem, hogy szó nélkül fog magamra hagyni, mert még válaszra sem méltat. Ugyan a szívem hevesebben vert, ahogy mellém ért, de előbb számítottam arra, hogy tovább halad, semmint arra, ami valóban megtörtént. Tekintetem éppen lesütöttem, hogy ne lássam őt távozni, amikor megéreztem az arcomon az ismerős érintést. Már idejét sem tudom, hogy mikor simított meg utoljára, hogy mikor ért hozzám úgy, mint nőhöz, márpedig ez a mozdulat igencsak bensőséges viszonyról árulkodott volna egy külső szemlélő számára.
- Shane… - helyette én voltam az, aki mondott valamit, de már én sem tudtam, hogy pontosan mit akartam. Egyetlen pillanat volt csupán, mégis óráknak tűnt, amíg elmerültem az enyémhez kísértetiesen hasonlító kék íriszekben. A lélegzetem benn akadt, pillám pedig megrebbentek, amikor ajkai hosszú idő után először értek hozzá az enyémekhez, belém fojtva minden kikívánkozó szót, ellenállást, bármit. Óvatosan emeltem fel a kezemet, lágyan simítottam tenyeremet az arcára, hogy aztán ujjaim a tarkójára kússzanak, beletúrva a sötét tincsekbe. Nem markoltam bele erősen, csak annyira, hogy testem az övéhez préselődjön valamelyest. Tapasztalatlan kislányként ejt zavarba a mozdulat, ahogyan felemel és könnyedén visz át, hogy aztán az asztalra tegyen le, amin a már oly sokat emlegetett vacsorát szoktuk elkölteni.
Szapora levegővételeim hallatszottak csupán, válaszra azonban nem számíthatott tőlem, szerintem így is elég beszédes volt, ahogyan újra magamhoz húztam. Hagytam, hogy széthúzza a köntöst, de nem az alatta viselt hálóing vékonysága miatt voltam egész testemben libabőrös, hanem az érintésétől, ami olyan jól esett, hogy szinte fájt, mégis olyan természetes volt, hogy már el is felejtettem, milyen ez. Combom erősen szorított rá a lábára, ahogy közelebb húztam magamhoz, vállamat könnyed mozdulattal ejtettem le, hogy leeshessen róla a viselt ruhadarab. Ujjaim birtoklóan, egyre inkább felbátorodva kalandoznak a testén, végül a derekánál nyúlva be az anyag alá, hogy én is érezzem a felhevült bőrét. Csókom ezzel egy időben válik egyre hevesebbé, követelőzőbbé, kicsit még bele is harapok az ajkába, majd ajkaim siklanak tovább a nyakára, a füle mögötti érzékeny bőrfelületre.


// Tökéletesen jó volt így! Smile //


† Music: ide, ide † Note: ide, ide † Words
©️

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



pancake time at midnight


- Tisztában vagyok vele. – sziszegem a fogaim között a szavakat. Pontosan tudom, hogy nem csupán ismerősei vagyunk egymásnak. Bár, ha az utóbbi éveket nézzük, akkor egyre inkább azokká váltunk. A ma este is ékes bizonyítéka annak, hogy képtelenek vagyunk két percnél többet eltölteni egymás társaságában anélkül, hogy ne kezdenénk el veszekedni. Végül mindig ugyanoda lyukadunk ki. Marjuk egymást.
- Akkor mit szeretnél? Fejezzük be a minimálisan együtt eltöltött időt is? Vagy mégis mit akarsz Willa?! – persze, gondolom, most hálásnak kellene lennem, amiért fel akar menteni a közös vacsorák alól, csakhogy a legkevésbé sem érzem magam hálásnak. Dühösnek, megbántottnak, sértettnek annál inkább. Komolyan azt gondolja, hogy nekem egyedül kellene mindent megtenni azért, hogy a félórás vacsorákon túl több időnk is legyen együtt? Ezt is én javasoltam és belement. Nem tudom mit is akar és ez most baromira összezavar. Sosem voltam jó abban, hogy kitaláljam, mi is zajlik le egy nő fejében, és most is azt érzem, hogy egyszerre két beszélgetést folytatunk, egyet a valóságban, egyet pedig a fejében. Csak hát én nem vagyok a fejében, nem ismerem a gondolatait és ezért a leghalványabb dunsztom sincs, hogy mire akar kilyukadni. Mégis mit kellene tennünk?!
És végül el is érkezünk a lényeghez. Ő sem tudja, hogy mit lehetne tenni, nincs javaslata. De akkor mit vár el tőlem?
- Akkor ezt is tisztáztuk. – a költözés sem jöhet szóba, csakúgy, ahogyan a válás sem. Legalább ebben a két kérdésben teljesen egyetértünk.
- És te minek nézel engem? Már azt a fél órát sem akarod nekem adni az életedből, ami alatt egyszer eszünk egy nap. Mit kellene erről gondolnom? Hm? – talán újabb férfi van kilátásban az életében és zavaró tényező vagyok az esti randevúkhoz. Szomorú és kegyetlen, de ez az első gondolat, ami eszembe jut. Mi más oka lenne arra, hogy ez alól is kivonja magát?
- Lehetséges, de a semminél mégiscsak több, nem gondolod?! – igaza van. Fél óra az életünkből nem fogja a házasságunkat megmenteni, de legalább ad egy biztos pontot a mindennapokban. Én legalábbis szerettem erre gondolni, így legalább az illúziója megvan annak, hogy ez a házasság nem esik szépen lassan apró darabjaira.
Lazán támaszkodok a pultnak, de közben összeszorul a szívem és kiszárad a szám, amíg a válaszát várom arra, hogy miként is érez irántam. Gondolatban már százszor lezajlott ez a beszélgetés kettőnk között, pontosabban csak az, hogy megkérdezem őt, de a válaszra nem volt elég a fantáziám.
És mégis olyan gyorsan és látszólag könnyedén ejti ki azt az egy szót, aminek megkönnyebbülést kellene hoznia. Tehát szeret még.
Mindig úgy képzeltem, hogy ettől majd fellélegzek és végre megnyugszom, de valahogy ez az érzés elmaradt. Valami egészen idegen és furcsa bizsergés és idegesség egyvelege szalad végig rajtam. Lehet, hogy még van remény kettőnk számára? És, ha igen, mennyire számít az, hogy nem vagyunk közömbösek a másik iránt?! Mert én sem szűntem meg őt szeretni, mégsem tudom kimondani.
Közénk feszül az egyetlen kérdés, amire a válasz neki is éppen annyira jár, ugyanúgy megérdemli, ahogyan én is akartam az enyémre a feleletet. És ennek ellenére csendben maradok. Hosszú pillanatokig nézem őt, feszültségtől vészterhesen múlnak a másodpercek.
A csendet ő töri meg, folytatja, kérdez, reménnyel teli javaslatot tesz valamire, amiről azt hittem, már mind a ketten lemondtunk örökre. És most itt lebeg előttem, felajánlja a lehetőséget. Mit kellene tennem? Mit mondhatnék? Vajon menthető még, ami ennyire elromlott?
Hirtelen lököm el magam a pulttól és egy szívdobbanásnyi idővel később már ott vagyok mellette. Tenyereim közé veszem az arcát és elmerülök kék íriszeiben. Egy pillanatig úgy tűnhet, hogy mondani akarok valamit, felelni a kérdésére, akármelyik kérdésére… de a szavak a torkomra forrnak. Lehajolok és megcsókolom. Ha nem hadakozik vagy utasít el, akkor előbb hosszan és finoman, majd egyre inkább felbátorodva a saját tettemtől és a remény kétségbeejtő szikrájától, ami hűtlen ribancként ígéri, lehet még olyan a kapcsolatunk, mint egykoron.
Átkarolom és ha engedi, akkor fel is emelem és átsétálok vele a konyha asztalhoz, hogy ott tegyem le.
- Legyél ma velem… – suttogom ajkai közé a kérést, de a választ megvárása helyett beharapom alsó ajkát, kezem pedig könnyed mozdulattal söprik félre a köntös finom anyagát. Érezni akarom a tenyerem alatt a bőrét.

//tudom, kicsit előre szaladtam, ha valami nem oké, akkor szólj vagy majd alkalmazkodom a reagodhoz Smile//



willa & shane
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my husband

Ha nem ezt hittem volna, akkor nyilvánvalóan nem tettem volna szóvá, úgyhogy válasz helyett csupán csendesen megvontam a vállaimat. Mit lehet erre mondani? Úgysem jövök ki jól a helyzetből, és különben is ő hangoztatta egyfolytában az olyan gondolatait, amik alapján az lenne az első gondolatom, hogy csak a külsőségek érdeklik. Az, hogy mit gondolnak mások, hogy mennyire tűnünk házasoknak. Ugyan már, ennek semmi értelme nem volt tovább, egyszerűen belefáradtam. A boldogtalanság leszívott, ahogyan ehhez sem volt már hangulatom, hiába volt könnyű kezdetben eljátszani a boldog feleséget.
- Azért hoztam fel, mert nem látom sok értelmét annak, hogy rosszul érezd magad azért, amiért nem vacsorázol együtt valakivel, akivel igazán nem is akarsz. Azért, mert továbbá annak sincs értelme, hogy üljünk egymással szemben, és udvariasan megpróbáljunk értelmes, ám felszínes társalgást folytatni, akárcsak az ismerőseinkkel. Mi nem csak egymás ismerősei vagyunk, Shane! – mondtam ki azt, aminek lennie kellett volna, és ennek ellenére mégis inkább hajaztunk a lakótársakra, már-már idegenekre. Pedig régen nem volt olyan dolog, amit ne osztottunk volna meg a másikkal. Hogyan fajult idáig a helyzet? Hogyan romolhat el ennyire az, ami egykor olyan szép volt?
Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy túlzottan megviselnék őt a szavaim, mivel eddig sem mutatott különösebb érdeklődést az iránt, hogy esetleg megpróbáljuk helyrehozni a kapcsolatunkat. Rendben, talán én is próbálkozhattam volna erélyesebben, vagy többször, de nála nem láttam a hajlandóságot, és ez az én kedvemet is igencsak elvette. Féltem a csalódástól, a visszautasítástól, még ha nem is akart elválni, bántani akkor is lehetett a másikat.
- Fogalmam sincs… - szusszantam egyet hosszan, mert nem számítottam rá, hogy kérdései lesznek. Sőt, egyáltalán nem számítottam semmiféle reakcióra, maximum arra, hogy megint elveszíti a türelmét és ingerülten kiabálni kezd velem. Vagy nemes egyszerűséggel, szó nélkül itt hagy engem egyedül, ám ehelyett érdeklődést láttam, vagy legalábbis valami olyasmit. Ez máris annyira kizökkentett, hogy ami eddig kikívánkozott belőlem, az is végül kiment a fejemből. – Eszembe sem jutott a költözés – jutottak el a szavak a tudatomig, néhány pillanatnyi késéssel. Most rajtam volt a sor, hogy a szemöldököm megugorjon valamelyest a meglepettségtől, mivel én erre még csak nem is utaltam, ahogyan korábban a válásra sem. Mégis, annyira keserű és borúlátó volt, hogy az szinte már belém mart.
- Újabban már fogalmam sincs, hogy minek nézel azon túl, hogy a vacsorapartnered vagyok, arra a napi félórára – ingattam a fejemet lemondóan, egy percig sem titkolva, hogy mennyi keserűséggel és szomorúsággal tölt ez el engem. Figyeltem, ahogyan mozdult, követtem minden egyes momentumot, mikor a pultnak támaszkodott. – Te is tudod, hogy kevés fél órával életben tartani egy házasságot. Még viccnek is rossz – keserűen nevettem fel, egyáltalán nem volt jó kedvem, azt azonban mindenképpen pozitívnak értékeltem, hogy legalább érdekelte egy kicsit is ez az egész, nem pedig elutasította élből. Míg én ezen törtem a fejemet, addig újabb csend telepedett ránk, de kivételesen egyáltalán nem zavart. Sőt, kifejezetten meg is nyugtatott, hogy addig sem vitáztunk, és volt egy kis időm átgondolni mindazt, ami már eddig is elhangzott. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, ami ez után következett.
Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy mit feleljek a feltett kérdésre, mégsem szólaltam meg egyből. Csak néztem rá nagy szemekkel, melyek rövid úton vándoroltak inkább a pult felületére ahelyett, hogy a tekintetét keresték volna a kéklő íriszeim.
- Igen – válaszoltam végül halkan. Egyetlen szó volt csupán, mégis ennél kifejezőbb és őszintébb nem jutott eszembe. Talán nehezen hiszi, talán hazugságnak is véli kapásból, mégis, ha magamba nézek mélyen, akkor ez volt az igazság. Tényleg szerettem még mindig, máskülönben lenne még szeretőm, és egyáltalán nem viselne meg a jelenlegi helyzet. Sokkal inkább kényelmesnek találnám, de nem éreztem komfortosan magam mégsem. – És te? – magától értetődően jött a visszakérdezés, ezek után én is szerettem volna tudni, hogy a látszat mögött mi rejtőzik. – Érzel még valamit irántam? Egy kicsi szikrát… akármit?! – megvontam ugyan a vállaimat, de olyan lassan, mintha mázsás súlyok nehezedtek volna rájuk. Néha tényleg így éreztem. – Mert ha még nem menthetetlen ez a házasság, akkor… - nyelnem kellett egyet, hogy valamelyest összeszedjem magam. -… akkor talán megpróbálhatnánk tenni érte valamit – igazából féltem a reakciójától. Attól, hogy élből visszautasítja a lehetőséget, mondván, hogy neki megfelel ez a mostani helyzet is, ahogy van. A gyomrom szerintem az első randink óta nem volt ennyire görcsben, aprócskára összezsugorodva az idegtől.



† Music: ide, ide † Note: ide, ide † Words
©

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



pancake time at midnight


- Szóval azt hiszed, hogy ez csak a megjátszásról szól… – megrázom a fejem és a egy keserű mosoly vetül az ajkaimra. Hogy gondolhatja, hogy azért ragaszkodom a minimális együtt töltött időhöz, mert egy nem létező közönségnek akarok játszani?! Hát ennyire nem ismer már?!
Megdörgölöm a képemet, megkerülöm a pultot és mindkét kezemmel nekitámaszkodok annak, így hallgatom őt tovább.
- Helyes. Ebben az esetben nem tudom minek hoztad ezt fel. – feleslegesnek érzem, hogy előhozta a témát, hacsak nem az volt a célja, hogy ismételten veszekedésbe torkolljon a beszélgetésünk. Hihetetlen, hogy mennyire egymás torkának esünk mindig. Mert mindig ez a vége.
Végül visszaülök mellé, hiszen, ha azt mondja, hogy nincs mit megbeszélnünk, akkor tökéletesen jól leszek a bárszéken is. Kiiszom a poharam tartalmát, de valahogy van egy olyan érzésem, hogy még nem tettünk ennek az estének a végére pontot. És tessék, igazam is lesz, mert folytatja.
Tekintetem ráemelem, mikor kérdez, de nem válaszolok, nem hiszem, hogy igazán választ várna. És, ahogy folytatja, ahogyan a szavak elhagyják ajkait, úgy formálódik meg bennem a keserű epe ízét is megszégyenítő és fájdalmas igazság. Persze, hogy válást sejtek, hiszen kettőnk közül nem én kacsintgattam ki ebből a házasságból. És mégsem vetem a szemére, hiába marja a gyomrom olyan nagyon és fájón ez az egész. Én is éppen annyira tehetek arról, hogy más karjaiba rohant, amennyire ő is. Miért hibáztatnám csak őt, amiért a boldogtalan és halott házasságunk helyett élőnek és gyönyörűnek akarta magát érezni?! És mindezzel együtt sem megy, nem tudom teljesen megbocsátani, csupán megérteni.
- Rendben, akkor mit javasolsz? – ha nem jó ez így, ahogyan van, akkor mégis mit akar? Államat a tenyerembe temetem és így könyökölök fel a pultra.
- Nem költözünk szét ennél jobban. – szögezem le előre, ugyanis elválni vagy külön házban élni teljesen ugyanaz. A ház két végében élünk már így is, a személyzet titoktartási szerződést írt alá, hogy senkinek sem szivárogtathatnak ki semmit sem, ami az életünket érinti.
- Pontosan tudod te is, hogy sosem néztelek kirakati bábúnak. – megdöbbentenek a szavai és mélyen belém vájnak. Sosem gondoltam volna, hogy ez valaha is felmerül benne. Kell néhány pillanat néma csend, azt hiszem mind a kettőnknek. Felállok mellőle és a mosogatóhoz megyek, magammal viszem a tányéromat is és odateszem. Megfordulok és lazán a konyhapultnak támaszkodok, szembe a feleségemmel, közöttünk pedig ott az a konyhasziget pult, ahol az előbb még ettünk. Vagy enni kezdtünk.
- Ha nem érdekelne a házasságunk, nem ragaszkodnék ahhoz, hogy naponta fél órát együtt töltsünk. – szólalok meg halkan végül. Tenyereim magam mögött fognak rá lazán a pult szélére.
- Nem te vagy az egyetlen, aki nem tudja már, hogy mit gondol vagy érez a másik. – mormogom halkan, majd megint tartok egy hosszabb szünetet, de egyértelműen érezni lehet, hogy nem fejeztem még be.
- Szeretsz még egyáltalán? – a maguk mázsás súlyával feszülnek közénk a szavak. Vajon tényleg tudni akarom? Hallani a választ, amitől évek óta tartok? És ő vajon kész arra, hogy feleljen erre?



willa & shane
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my husband

Az egyszerű megjegyzésem kimondásakor sem gondoltam még azt, hogy ezzel majd milyen lavinát indítok el. Jó szándékkal mondtam a szavakat, de valahogy általában mindig abból vannak a legnagyobb problémák. Mindegy, hogy minket veszünk alapul, vagy más embereket, mindegy, hogy milyen téma kapcsán vetődnek fel ezek a kósza gondolatok, a vége mégis mindig katasztrófa.
Annyira azért már ismertem őt, hogy pontosan tudtam, miként ment fel benne a feszültség, pillanatról pillanatra. Szinte láttam, ahogy az erek kidagadtak az indulattól a halántékán, hiszen ismertem a düh jeleit az ő esetében. Vele ellentétben én csendesen ettem tovább, néha-néha felpillantva rá akkor is, amikor felállt mellőlem. Ugyan összerezzentem a villa lecsapását kivetően, mégsem szólaltam meg, egyszerűen nem voltam hajlandó rá, már csak tüntetőleg sem. Mire mentünk volna vele? Én tényleg nem azért jöttem le hozzá, hogy veszekedjünk, de ha ő ennyire vágyott rá, akkor a legokosabb az lett volna, ha szó nélkül fogom magam és itt hagyom, hadd forrongjon csak magában. A helyzet azonban az, hogy ez elég távol állt tőlem, ugyanis engem sem kellett félteni, ha vitáról volt szó. Nem szokásom megfutamodni a konfliktusok elől, de akkor most miért éreztem rá olyan nagy késztetést?
- Mindig csak az lebeg a szemeid előtt, hogy mi az, ami szükséges. Az istenért Shane, itthon vagyunk, senki előtt nem kell megjátszanunk magunkat! – fakadtam ki most már én is, bár vele ellentétben óvatosan helyeztem le a tányérra az evőeszközt. – És egy szóval sem mondtam, hogy el akarok válni – ezúttal már halkabban beszéltem, visszafogva még éppen időben a belőlem is kitörni készülő dühöt. Helyette inkább fásultságot, szomorúságot éreztem. Hozzá hasonlóan már nekem sem volt sok kedvem enni, helyette a poharat vettem magam elé, valamint az üveget, amiből újra telitöltöttem. Rám fért most, annyi biztos! – Eszem ágában sincs elválni… - tettem hozzá újra, megerősítve azt, ami már elhangzott az előbb a számból.
A gyerek téma olyan valami volt, amivel akkor is belém fojtotta volna a szót, ha éppen hatalmas patáliát csapok éppen. Most eleve nem volt erre szükség, így pedig csak még mélyebbre nyomta azt a tőrt a szívemben, amit amúgy is készült megforgatni azóta, hogy így kiakadt. Néhány pillanatig némaságba burkolóztam, csak a vörös borból kortyoltam néhányat, hogy egyből a felét el is tüntettem a pohárba kitöltött mennyiségnek.
- Nem. Semmi… - ráztam a fejemet. Valószínűleg egyfajta távolságtartást, érdektelenséget olvashatott volna le az arcomról, ha jobban megnéz, pedig valójában kedvem lett volna felordítani a fájdalomtól, ami belülről mardosott. Hogy fájhat valami ennyire, még ilyen hosszú idő után is? Minden reggel azt gondolom, hogy megszoktam, immár ez az életem, de ez nincs jól. Estére valahogy mindig rádöbbenek, hogy valami nagyon félresiklott, és nem így kellene lennie. Az életünk nagyon rossz irányba haladt, és én nem voltam hajlandó továbbra is a lejtőn lefelé gurulni úgy, hogy nem próbálok meg megállni. Éppen elég ideig néztem tétlenül ezt, betelt a pohár! – Hogy jutottunk idáig, Shane? – tettem fel a kérdést, miközben felemeltem a fejemet, és egyenesen ránéztem. Csak akkor folytattam tovább, ha méltóztatott ő is rám figyelni, és a tekintetünk találkozott.
- Mégis mi a fenét csinálunk mi itt?! – tettem fel a kérdést, amit valószínűleg éppen úgy félreérthetett elsőre, ahogyan az előbbit is. – Miért tartunk ott, hogy felajánlom, hogy nélkülem is megvacsorázhatsz, ha ahhoz van kedved, és te máris válást sejtesz? – lemondóan ráztam meg a fejemet, immár nem is próbáltam meg palástolni, hogy ez mennyire elszomorított engem. – Nem akarok tőled elválni, a fenébe is! – kezem ökölbe szorult a pult tetején, de rávettem magam arra, hogy ellazítsam az ujjaimat. Nagyot szusszantam, alaposan át kellett gondolnom, hogy tényleg ki akarom-e mondani azt, ami már régóta kikívánkozott. – Viszont így élni sem akarok tovább… - halkan beszéltem, mégis elég határozottan ahhoz, hogy komolyan vegyen.
- Nem vagyok boldog. Te sem vagy boldog – mondtam ki azt, ami teljesen nyilvánvaló volt mind a kettőnk számára. – És fogalmam sincs, hogyan lehetne megállítani azt a folyamatot, ami már régen elkezdődött. Már nem tudom, hogy mit gondolsz, nem tudom, hogy mit érzel, és nem is osztod meg velem – fakadtam ki ezúttal én. Mindaz, ami hónapok óta gyűlt bennem, most egyszerűen csak elkezdett fokozatosan kijönni belőlem. – Talán már sokkal hamarabb meg kellett volna ezt beszélnünk… - vetődött fel bennem, bár inkább magamnak mondtam, mint neki. – Egyáltalán érdekel még ez a házasság téged, vagy jó vagyok egyszerű kirakati bábúnak az oldaladon? – nem erre szántak a szüleim, nem ezt a sorsot szánták nekem az égiek sem. Miért kell ennek ellenére mégis ezt elszenvednem? És neki? Egyikünk sem érdemelte ezt meg.


† Music: ide, ide † Note: ide, ide † Words
©

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



pancake time at midnight


- Ennek igazán örülök. – pillantok fel, bár őszintén szólva fogalmam sincs, hogy Ophelia milyen virágokat választott és küldetett. Nincs arra időm, hogy az ilyesmit magam intézzem. Van egy lista, amin a feleségem által kedvelt virágok szerepelnek, ez mindig az éppen aktuális asszisztensemnél van és arról válogathat, amikor arra kérem, hogy intézze el a virág küldést.
Kicsit meglepődök, mikor azt meséli, hogy hol is van a csokor, de végül szó nélkül hagyom. Ha nem látnám a házban, fel sem tűnne, hiszen a személyzet gondoskodik arról, hogy mindig legyen friss virág a házban, így aztán nem tudom, hogy melyiket ki hozta, küldte és a többi.
Mikor elfogadja a palacsintát, kiszedem neki is és ugyanúgy készítem el, ahogyan magamnak is megtettem a másik adaggal. Végignézem, ahogy Willa helyet foglal, tekintetem megakad a lábain és azon, ahogyan eltakarja őket. Szívesen mondanám, hogy hagyja csak a köntöst szétnyílni, szeretném látni, de már régen nem nekem mutatja meg a testét. Nincs már azt hiszem jogom ahhoz, hogy erre kérjem.
Kitöltöm a bort is és én is helyet foglalok mellette, hogy nekikezdhessünk az evésnek.
- Kösz. Még mindig úgy csinálom, mint évekkel ezelőtt. – mert máshogyan nem tudom elkészíteni, ez is hozzátartozik az igazsághoz. Nagyon ritkán van időm és lehetőségem arra, hogy a konyhában ténykedjek, így aztán nem változtatok azon, ami már jól bevált.
Én is enni kezdek, de az elhangzott szavakra megáll a villa a kezemben és egy pillanatra rágni is elfelejtek. A feleségem tekintetét kutatom, majd el is kapom róla a sajátomat. Meglengetem a villát a kezemben, a mozdulat nem fenyegető, csak hirtelen kapcsolok, hogy nem fagyhatok le. Tovább rágom az ételt, lenyelem, majd iszok rá egy korty bort is. A palacsintámat bámulom, amikor megszólalok és csak lassan fordítom felé az arcomat.
- Ezt már számtalanszor megbeszéltük. – a hangom vészjóslóan halk és ahogy egyre másra buknak ki a szavak belőlem, a pumpa is úgy megy egyre feljebb bennem.
- Szükséges, mert házasok vagyunk. - észre sem veszem, hogy minden szóval emelkedik a hangerőm is.
- Szükséges, mert ebben egyeztünk meg. – egyszerűen nem hiszem el, hogy már megint ez a téma. Úgy tudtam, hogy a vacsorák elfogadható áldozat mindkettőnk részéről.
- Szükséges, mert egy kibaszott fedél alatt élünk és végül rohadtul szükséges, mert nem fogunk elválni!!! – szinte sosem beszélek így. Nem amikor nyugodt vagyok, akkor sem, ha tárgyalok. Idegenekkel nem. De most egyszerűen nem tudom mire vélni a szavait. Pontosan tudja, hogy ebből a házasságból nincs kiút, a holtomiglan, holtodiglan szó szerint értendő. Nem engedhetünk meg magunknak egy olyan botrányt, mint a válás.
Felpattanok és mire a mondatok végére érek, dühösen csapom le a villát. Elment az étvágyam. Veszek egy nagy levegőt, később majd bocsánatot kérek a megfelelő módon a viselkedésemért, de most egyelőre csak le akarok higgadni.
- A kötelességünk az lett volna, átadjuk a családunk örökségét az utódunknak. A vacsora igazán nem nagy áldozat, de javíts ki, ha tévednék. – nincs gyerekünk. Mire mindketten vállaltuk volna – pontosabban, mire én (is) akartam volna –, addigra már nem álltunk úgy egymással, hogy megfoganhatott volna az a kölyök.
De legalább lehiggadtam és már újra csendes vagyok. Remélem nem kell parttalan vitát folytatnunk arról, amivel mindketten tisztában vagyunk. Ez a házasság nem fog felbomlani.
Veszek egy mély levegőt, visszaülök a bárszékre és a borospoharat fogom a kezembe.
- Semmi komoly, amit érdemes lenne megemlíteni. Veled történt olyasmi, amiről beszélnünk kellene? – megint nem nézek rá, a vöröslő nedűt nézem és ahogy a kérdést ki is mondom, úgy kortyolok bele a borba.



willa & shane
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my husband

Furcsa, hogy annak ellenére, hogy milyen a jelenlegi kapcsolatunk egymással, még most is rosszul esik, hogy már nem látom azt a tüzet a szemeiben, amit annak idején, mikor rám nézett. Már az égvilágon semmit nem tudok kiolvasni, csak a távolságtartó, érdektelen kifejezést. Valahol vágyom rá, hogy újra ott legyünk, évekkel ezelőtt, hiszen minden nőnek szüksége van arra, hogy egy férfi érzékeltesse vele, mennyire vonzó és kívánatos. Én ezt már régen nem kapom meg a tulajdon férjemtől, az utóbbi időben mégis mindig egyedül hajtottam álomra a fejem, pedig lett volna nem is egy olyan jelentkező, aki ezer örömmel a tenyerén hordozott volna. Nem kellett. Rájöttem, hogy attól, akitől meg kellene kapnom, még most is szeretném viszont látni a régi tüzet, de az esély napról napra egyre kevesebbnek tűnt erre.
- Értem! – ugyan nehezemre esett kimértnek lenni, mikor semmi hangulatom nem volt hozzá, mégsem bírtam levetkőzni azt a viselkedési formát, amit mind a ketten felvettünk a másikkal szemben. Az a leheletnyi kis csalódottság, ami mardosott belülről emiatt, szinte már fel sem tűnt, olyannyira a mindennapjaim részévé vált. Sajnos. – Igen, megkaptam őket! Nagyon szépek! – sejtettem, hogy semmi köze a választáshoz, de azért a mosolyt mégiscsak kipréseltem magamból, ahogyan tettem volna bárkivel szemben. Ez így volt udvarias viselkedés, nekem pedig szokásom volt a tökéletes modor. Csak nem a férjemmel szemben kellett volna kényesen ügyelni erre, de ez már a legkisebb gond kettőnkkel.
- Fent vannak a szobámban – tettem hozzá, mintegy mellékesen. Nem akartam, hogy furcsállja, hogy miért nem látja sehol, ahová máskor a virágokat szoktuk rakni. – Én magam tettem vízbe a csokrot – tényleg így volt, ez az én butaságom, hogy nem akartam, hogy a személyzet valamelyik tagja tegye ezt meg helyettem, mikor én magam is képes voltam egy vázába vizet ereszteni. Ezt azonban már nem mondtam ki hangosan, ahogyan azt sem öntöttem szavakba, hogy milyen rosszul esett, hogy még csak rám sem néz. Hát ennyire kibírhatatlanná váltam volna? Már napok, sőt, hetek óta érlelődött bennem, hogy ideje lenne beszélni, mert lassan felemészt a sötétség és az üresség belül, de eddig nem volt rá alkalom. Most azonban, mintha csak a sors akarta volna, hogy jött ez a lehetőség, hogy csak ketten vagyunk fent, és nem járkál körülöttünk senki.
- Igen – még néhány pillanatig ott álltam az ajtóban, amíg el nem készült a tálalással. Csak akkor löktem el magam a félfától, és ültem le a pult mellé én is. Hosszú lábaimat kereszteztem, aztán gondosan rásimítottam a köntöst is. Nem mintha feszélyezett volna, de őt talán zavarja. Már fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretne tőlem, és mit nem visel el. Egy fedetlen láb látványa talán már a határokat súrolná erőteljesen, én pedig meg akartam ma maradni a semleges tartományban, kerülve mindennemű feszültséget. – Jöhet az is! – bólintottam, közben pedig már fel is emeltem a poharat, úgy tartva felé. Amint megtelt a vöröslő nedűvel, már kortyoltam is belőle egy hatalmasat, abban bízva, hogy oldja a rossz érzést, és a felesleges stresszt bennem.
- Egyezség… - túl ridegen hangzott a meghatározás, pedig pontosan ennyiről volt szó. Csak a fejemet ráztam meg, és lenyelve néhány szitkozódást, inkább ettem egy falatot a palacsintából. – Finom! – ismertem el, halovány mosolyt küldve felé. – Még mindig nagyon finoman csinálod… - akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy esetleg másnak előszeretettel készít ilyesmit, de inkább haraptam be az ajkamat, minthogy hozzávágjam a kételkedést és a gyanakvást. – Nem szükséges velem vacsoráznod, ha nem akarsz. Belefáradtam, hogy csak kötelességből tegyünk valamit, amit nem szeretnénk – igazából nekem már csak ennyi maradt belőlünk, amikor kicsit úgy tehettem, mintha minden rendben lenne. Pedig akkor sem volt, ezután sem lesz. Már nem tudtam olyan oldottan viselkedni, mint régen, pedig hiányoztak azok az idők, amiket együtt töltöttünk pusztán azért, mert ahhoz volt kedvünk. Hol van az már? Ugyan szerettem magam keménynek mutatni, de nem vagyok kőből. Igenis rosszul esett, valahányszor szembesültem a nyilvánvalóval, hogy elhidegültünk egymástól.
- És van helyette valami más, amire szemet vetettél? – érdeklődtem. Felszínes társalgás, ahogyan az elit tagjaitól megszokhattunk. Csodás éjszakának nézünk elébe! Máris jobb ötletnek tűnt egy újabb korty bor, amit nem voltam rest magamba önteni.

† Music: ide, ide † Note: ide, ide † Words
©

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



pancake time at midnight


Kiteszek a tányérra néhány elkészült palacsintát és a tésztából újabb kis „tócsákat” öntök a serpenyőbe, amelyek azonnal sülni kezdenek. Amíg készülnek, leveszek egy másik tányért is, majd átteszek a készt palacsintákból néhányat. Mindegyiket vékonyan megvajazom, egymásra halmozom, nyakon öntöm juharsziruppal, áfonyát szórok a tetejére és még tejszínhabbal is megfejelem az egészet. Aztán ismét a serpenyőhöz nyúlok, megfordítom a benne sorakozó tésztákat és ekkor hallom meg Willa hangját. Felemelem a fejem, tekintetem az övét keresi.
Mielőtt még megszólalnék, magamba iszom látványát, karcsú alakját, ahogyan az ajtófélfának támaszkodik és összefogja magán a lehelet vékony köntöst. Még emlékszem azokra az évekre, amikor mindennél jobban szerettem az alá a köntös alá bújni, pőre testét a magamén érezni és egész nap mást se csinálni, csak együtt lángolni a szenvedélytől…
Ma már nyoma sincs a lángoknak, de még csak a parázsnak sem. Pedig még most is gyönyörűnek tartom, kívánatosnak, tökéletesnek. Még most is látom benne azt a lányt, akibe beleszerettem, akinek megkértem a kezét, akit elvettem. Az évek azonban kegyetlen játékot űztek velünk. És most itt vagyunk mindketten, éjfél után a konyhában, szinte idegenekként.
Elszakítom tőle íriszeimet és kiszedem az utolsó palacsintákat is.
- Kedvem volt elkészíteni párat. – morgom az orrom alatt. Tényleg nagyon régen volt, hogy ténykedtem volna a konyhában és eztán sem fog sűrűn előfordulni.
- Tisztában vagyok vele. A héten már másodjára. Küldettem virágot, remélem megkaptad. – miközben beszélek, a palacsintákkal foglalatoskodok, kikapcsolom az tűzhelyet, megmosom a kezemet. Tulajdonképpen mindent csinálok, csak Willara nem nézek. Fáradt vagyok a veszekedéshez.
- Kérsz te is? – azt hiszem azt azért bizton állíthatom magamról, hogy sosem voltam tapló, így természetes számomra, hogy megkérdezzem, akar-e enni. Ha igen, úgy neki is elkészítem a palacsinta tornyot a vajjal, juharsziruppal, áfonyával és tejszínhabbal, ha nem, akkor csak a magamét teszem a konyhapultra, majd előszedek evőeszközt is. Kiveszek a hűtőből egy üveg vörösbort, két poharat is a pultra teszek és az üveget felemelve, na meg a szemöldökeimet feljebb vonva kérdezem meg szavak nélkül, hogy ezt kér-e, töltsek-e neki is.
Felülök az egyik bárszékre és várom, hogy a feleségem vajon mit szándékozik tenni, csatlakozik avagy sem.
- Ne aggódj, nem csinálok rendszert a kimaradásokból, tartom magam a vacsorákat illető egyezségünkhöz. – mert megegyeztünk, hogy azokat együtt költjük el. Házasok vagyunk, gyakran jelenünk meg a világ előtt együtt és ezért nem árt, ha tudjuk is a másikról, hogy hogyan telnek a napjai. Könnyebb így megelőzi az esetleges kínos kérdéseket.
- Már lezártam a Watson & Cooper kiadó kérdését, nem veszem meg őket, túl kockázatos pénzt fektetni beléjük. – vonom meg a vállamat végül és nekilátok enni. Ez vonta el az utóbbi napokban az időm jó részét. Egy cég felvásárlásakor szeretem magam is átnézni az összes adatot és nem csak az elemzőimre és kockázati szakértőimre hagyatkozni.



willa & shane
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my husband

Időnként különös, hogy az emberek mennyire a szokásaik rabjává képesek válni. Sőt, az én esetemben már sokkal inkább egyfajta zsigeri berögződésről lehetne beszélni, hiszen elmúlt már éjfél is, és hiába nem olyan az életünk, mint annak idején, még mindig nem tudok aludni. Nem jön álom a szememre, ugyanis tudom, hogy Shane még nem ért haza. Nem fog már befeküdni mellém, nem lehel „jó éjt” csókot az ajkaimra, mégis, valahogy megnyugvással tölt el, amikor tudom, hogy ő is itthon van végre.
Ez talán még a szokottnál is később következett be, de a halk ajtócsukódás ellenére is pontosan tudtam, hogy mikor tette be a lábát az impozáns épületbe. Nem sietett elé senki, a sötétbe burkolózó plafont bámulva azonban próbáltam kitalálni, hogy vajon merre vezethet az útja. Sajnos a távolság miatt csak nagyon tompán szűrődtek fel a zajok, de abban teljesen biztos voltam, hogy valamit csinált. Egy ideig még igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy bőven túlléptem már a saját magam által szabott takarodó idejét, de végül nem segített semmit, egyszerűen nem bírtam elaludni.
Végül némi mérlegelést, és saját magammal vívott néhány vitát követően félredobtam a takarót, és az ágy mellett pihenő papucsomba léptem. Kellemesen melegítette a lábaimat, jól bélelt darabról van szó, ráadásul hangot sem igazán adott ki a lépteim közepette, úgyhogy szinte nesztelenül sétáltam le a földszintre. A hall közepén ugyan megálltam egy pillanatra fülelni, de innentől kezdve már igazán nem volt nehéz dolgom, már ami a férjem tartózkodási helyét illeti.
Első gondolatom az volt, hogy akkor most már el is indulok vissza felfelé, ám végül meggondolva magam, már vittek is a lábaim a konyha irányába. Szinte egyből megcsapott a palacsinta kellemes, hívogatóan édes illata. Még jól emlékeztem azokra az időkre én is, amikor gyakran sütött nekem reggelire ilyet, vagy akármilyen más napszakban is tökéletesen megfelelt. Gazdagság ide, vagy oda, az egyetemi évek már csak ilyenek. A gondolat persze egyből meg is mosolyogtatott, kissé nyúzott, fáradt vonásaimon lágyítva egy egészen kicsit.
Ostobaság, hogy a saját otthonomban elgondolkozom azon, hogy belépjek-e valamelyik helyiségbe, az pedig pláne, hogy felnőttként hirtelen egyből görcsbe rándult a gyomrom, de mégis mind a kettő bekövetkezett. Látszólag azonban lazán támaszkodtam neki az oldalammal az ajtófélfának, úgy figyeltem néhány percig, ahogy Shane gyakorlott mozdulatokkal forgatta a tésztákat, egyre nagyobb toronyba halmozva, a már elkészült kis korongokat.
- Már idejét sem tudom, hogy mikor sütöttél utoljára palacsintát… - szólaltam meg végül, megtörve az éjszakai csendet. Nem állt szándékomban veszekedni, sőt, igazából fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit akartam. Egészen egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nem mehetek el szó nélkül, ha már fent vagyunk mind a ketten. – Tovább voltál ma, mint szoktál – nem szemrehányásnak szántam, ennek ellenére felkészülve a visszavágásra, védekezőn húztam össze magam előtt a selyem köntös két oldalát.

† Music: ide, ide † Note: ide, ide † Words
©

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



pancake time at midnight

Elmúlt éjfél már. Igen nem sokkal, talán fél órával maximum. Az Audi motorja csendes dorombolással halkul el, ahogy megállok az impozáns épület előtt, ami inkább illik be egy mini kastélynak, mint másnak. A családom birtokában van az épület már hosszú évek óta és 10 kmre vannak a legközelebbi szomszédok. A birtok hatalmas, ami körbeveszi a házat. Itt nőttem fel és amióta átvettem a céget, az egész terülte itt szintén az enyém. Az ingatlannal és benne minden ingósággal is. Pontosabban Willaé és az enyém.
Általában én is sofőrrel – aki egyben testőr is – mozgok, de most kivételesen egyedül tettem meg az utat a belvárostól hazáig, nem volt kedvem más társaságához. Az autó ajtaja halkan csapódik be utánam, felsétálok a kőlépcsőkön és benyitok a házba. Itt sosincs vaksötét, néhány lámpa mindig fel van oltva, pontosan azért, mert gyakran jövünk-megyünk éjszaka a feleségem és én.
A konyha felé veszem az irányt, ilyenkor már alszik a személyzet és eszemben sincs felverni őket. Leveszem a zakómat és leteszem az egyik szék háttámlájára, aztán felhajtom az ingujjamat – mindkettőt – majd a hűtőhöz sétálok és kinyitom azt. Tömve van, csupán el kell döntenem, hogy mit is akarok enni. Valójában nem vagyok vészesen éhes, de tény, hogy dél óta nem ettem és ha nem is érzem, hogy az éhség mardos, attól még tisztában vagyok azzal, hogy enni kell. Egyszerűen muszáj.
Végül úgy döntök, hogy se túl késő, sem pedig túl korán nincs a jó öreg palacsintához, amihez ki is veszem a tojásokat és a tejet, meg az áfonyát és a juharszirupot is. A többi hozzávalót is előkerítem, hamarosan pedig egy tálban keverem össze a tésztát, majd bekapcsolom a tűzhelyet, kerítek egy megfelelő serpenyőt és készülnek is a kis méretű és vastag palacsinták.
Még az egyetem alatt tanultam meg főzni, egészen kellemes kikapcsolódásnak találom, ráadásul a minden este étteremben kajálás akkoriban nem volt kivitelezhető és valljuk be, kedvem sem volt hozzá hosszútávon. Személyzetet pedig nem akartam, elvégre tanulni voltam ott, nem másért.
A palacsinták egyenletesen és halk sercegő hang kíséretében sülnek arany barnára. Emlékszem, Willanak is gyakran készítettem reggelenként, amikor nem kellett előadásokra rohannunk és a nap jó részét ágyban töltöttük, meztelenül. Hol vannak már azok az évek?! Mintha egy egész élet eltelt volna a boldogtalan és gondtalan életünk óta. Most pedig olyan idegenek vagyunk egymás számára, mint akik sosem töltöttek el 5 percnél többen ugyanabban a helyiségben ugyanabban az időben.
Mechanikus mozdulatokkal fordítom át a palacsintákat és közben kerítek egy tányért, amire kiszedhetem őket. Eszembe jut, hogy jó lenne némi tejszínhab is, így kis kutatás után az is előkerül a hűtőből. Az édeskés illat pedig teljesen belengi a konyhát.



willa & shane

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Hatalmas konyha a földszinten
Sponsored content
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Étkező és konyha [régi]
» Konyha és étkező
» Konyha és étkező
» Konyha és étkező

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Montgomery Rezidencia-
Ugrás: