villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Személyzeti Pihenő
eme téma címe
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Szabad Játéktér
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Adam & Shelley


Adammel kapcsolatosan két dolgot tanultam meg: mindig vegyem őt komolyan, de olyankor ha eszik, olyankor leginkább arra figyeljek, hogy ne egye degeszre magát, amit persze soha nem sikerül elérnem, de az az igazság, hogy a sok jó tulajdonsága között ezt kedveltem még nagyon benne. Ahogyan képes volt az élet apró örömeiben, úgy is mint a sütemények végtelen ízvilágában való elmerülés is tökéletesen lubickolni. Őt nem lehetett senkihez sem hasonlítani önmagán kívül. Én meg egyszerűen csak szerettem vele lenni olyankor is amikor éppen egy fél szakasznak elegendő ételt tüntetett el a hűtőjéből. Nála lenni nem csupán azt jelentette, hogy kiadhattam magamból mindent ami bántott, nála lennie egyenlő volt azzal, hogy csak ülök a konyhaasztalnál, és az államat megtámasztom a tenyeremben, a konyhaablakon nézve a kinti rohanó világot és egy pillanatra megfeledkezni mindenről. Hallgatni a hűtő sercegő zúgását, hallani ahogyan az állkapcsa ütemesen koccan egymáshoz, és hallani szinte másodpercről másodpercre miképpen dobban a szíve. Olyankor el tudtam felejteni, hogy nem egy átlagos lány vagyok, nem azok közül bármelyik akik találkoznak az utcán barátokkal, ismerősökkel rokonnak és megérintik, megölelik egymást. Annyiszor elképzeltem, hogy néha már csak ez tette ki a gondolataimat. Egy idő után semmi másra nem tudtam gondolni, és az járt a fejemben, hogy ha éppen eszik, vagy a másik szobában alszik, akkor nem érzem azt az erőteljes késztetést, hogy kipróbáljam, hogy meg akarjam érinteni. Pedig minden alkalommal bennem volt, mégis legyűrtem, mintha egy kártékony gondolatot próbálna meg az ember elfojtani magában, és bármennyire is nehéz, bármennyire is hadakozik ellene meg kell tennie. Nem bánthatom őt is…mi van ha valami olyasmi történik benne amit nem akarok tudni, amit nem lennék képes feldolgozni, ami fájdalmas lenne? Ugyanezen ok vezérelt azzal kapcsolatosan, hogy végül nem kértem meg, hogy tartson velem a tóhoz, csak annyit kértem, hogy vigyen le oda. Még sosem kértem ilyesmire, és még sosem mentünk el ketten hosszabb útra. Valahogyan a barátságunk bekorlátozódott a város füstös és szmogos világába, ahonnan időnként úgy éreztem nincs menekvés. Pedig én szeretném, szeretnék újra nevetni, és szeretném jól érezni magam, ahogyan mellette szoktam. Amikor felragasztom a plafonra a palacsintát, és ő türelmesen, mégis fintorogva forgatja a szemeit és nevet az egészen. Sosem haragszik, sosem…sosem tudna bántani, sosem tudna ártani nekem még véletlenül sem. Én meg senkiben nem bízom csak benne. Mégis hetek óta titkolózom előtte, hetek óta nem mondom el mi történik Mr Whittson irodájában ha behív magához ebédelni, és amikor kijövök onnan akkor csak nézek Adamre és a fejemet rázom.  Nem tudom mit gondol rólam, bár talán sejti, hogy nem azért vagyok benn órákig, amiért a többi hasonló lány is bejárt a főnökünkhöz, csak arról nem vagyok meggyőződve, hogy ő esetleg nem gondolja azt, hogy Mr Whittson erőszakoskodna velem. Nem, erről szó sincs, ha volt is ilyen próbálkozása, azt hiszem elég hamar belátta jobban jár ha nem ér hozzám egy ujjal sem. Most csak nézem azt a fánkot a kezébe és a mosoly egyre szélesedik az arcomon, csak bólintok a fejemmel, hogy tüntesse el a maradékokat, mert a vödröt vissza kell vinnem a konyhára, itt még az utolsó papírdarabbal is el kellett számolni, a főnökünk igen szerette az alaposságot, bár azt hiszem nem vethettem semmit a szemére. Szóval én csupán egyszerűen azt szerettem volna, hogy együtt lemegyünk a házhoz, talán megállunk pár órára a tónál a stégen, talán nem is szólunk egymáshoz, csak csendesen szemléljük a vizet, talán elmondom neki a gyermekkori emlékeimet, amikor még rengeteg időt töltöttünk hármasban ott. Lehet talán azért is vágyom oda, mert így visszakerülhetek azokba az időkbe amikor még nem voltak ilyen problémásak a dolgaim, amikor még nem volt elég csak megérintenem, meg is kellett valakit szorítanom, vagy ölelnem, hogy működésbe hozzam a képességem. Most viszont, ez egyre elviselhetetlenebb. Bár az tény, hogy kicsit aggasztott, hogy ez Adam közelében egyre inkább csökkent, és talán ezért foglalkoztatott annyira, hogy milyen érzés lenne, ha megérinthetném. De nem mertem sem most szóba hozni, és talán később sem merem, talán majd valamikor máskor…nem is tudom létezik egyáltalán az ilyesmihez jó alkalom? Még nem válaszol, még nem mondja, hogy persze megteszi, ahogyan nem mondja azt sem, hogy nem, a csend mint mindig ismerősként üdvözöl kettőnket, és jó lenne most egy pillanatra megérezni őt, de még mindig nem vagyok rá képes, csak apró rezgéseket érzek felőle, egészen enyhe, csak a bizonytalanság apró kis részét hordozza magában. Miért nem szól? Rosszat kértem talán, vagy olyasmit amit már nem szeretne nekem megtenni, vagy nem akar a tóhoz lejönni…tengernyi bizonytalan kis apróság motoszkált a fejemben és igazából fogalmam sem volt, hogy miképpen űzhetném el onnan, amikor rádöbbentem, hogy sehogyan, mert csak a válasza lesz képes feloldani azt a gombócot ami lassan összegyűlt a gyomromban. Visszatartom a levegőt már készülök, hogy egy kissé kínos, tréfás nevetés kíséretében vissza is szívom a szavaimat, meg majd megoldom másképpen. Ilyen és ehhez hasonló dolgok jutnak eszembe, persze fogalmam sincs hogyan lehetne az a másképpen, mert rajta kívül ó egek ez most tudatosul bennem, egyetlen olyan barátom sincs akire számíthatnék, és ez talán kissé ironikus és elkeserítő. Sosem tartottam magam alapvetően sem rossz természetűnek, sem csúnyának, mégis valahogyan a barátok, ismerősök, de még a futó kapcsolatok is kimaradtak az életemből. Hogy még Michael-el sem jutottam túl a csókon az meg egyenesen rémisztő is volt számomra. A legalapvetőbb dolog hiányzott az életemből és nem hiszem, hogy mindezt bármi képes lenne kárpótolni. És megint az jutott eszembe, hogy majd az a pár nap a tónál, az a pár kellemes nap ebben a gyönyörű, ébredező tavasszal teli levegőben, nézni miképpen ébred reggelente velem fel a természet. Csend, nyugalom, semmihez sem fogható béke, ami ott majd rám talál. Nézem őt, azt hiszem a tekintetem riadtabb mint kellene, félek a választól, hogy majd azt mondja nem. Fel vagyok rá készülve, de bántana a dolog. Mégsem tudnék haragudni ezért rá. Adamre soha! Mozdulatlanul várom a feltételt, és amikor kimondja, hogy lent szeretne velem maradni ezen a bizonyos hétvégén, nem tudom hirtelen örüljek, vagy merjek örülni? Az, hogy egy éjszakát időnként vele…illetve nála töltöttem vagy néha egész napokat ott lógtam a kanapéján török ülésben és a sokadik zacskó csokis kekszet tömve magamba bánatomba…szóval ezek másabbak voltak. A tóparti ház az különleges, de hát éppen egy számomra különleges ember akar velem oda tartani. Lassú mosoly született meg az arcomon, azt hiszem le sem tagadhattam volna, hogy boldoggá tesz a tudat, hogy le akar velem jönni.
– Én….nem is tudom mit…de szerintem úgyis tudod, hogy boldoggá tenne, ha ott lennél velem.- felelem egyszerűen, és éreznie kell, hogy minden egyes mondatom arról árulkodik, hogy valóban őszintén örülök neki.
– Akkor én összeszedem ami kell, és pénteken reggel 8-kor találkozunk nálunk. Ott majd bepakoljuk ami kell, addigra lerendezem anyáékkal a ház kulcsait és felhívjuk Mr Monroe-t a gondnokot, mégsem szeretném, ha az éjszaka közepén ránk törnék az ajtót, hogy idegen behatolók vagyunk.- mosolyodtam el, és a szokásosnál is jobb kedvem lett. Most már bármi történhet a nap további részében, számomra ez a hétvége amit mindennél jobban várok. Az üres vödörért nyúltam, felálltam a kanapéról, és belebújtam a cipőmbe is.
– Rendben Adam, akkor ezt én most visszaviszem a konyhára, és menjünk vissza mielőtt valaki jelenti Mr Whittsonnal, hogy túlléptük a pihenő időt.- reméltem követi a példámat és utánam indul az utolsó sütimaradékával együtt.

music: Aura Dione | Külső:Shell Ruha -

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Shelley & Adam
ide jön valami szép. meg ide is

– Nem hiszem, hogy az evési képességeimre valaha is panaszkodtál – felelem, néminemű büszkeséggel a hangomban. Egy oylan típusú pusztítási képesség ez, amivel mosolyt tudok csalni valaki arcára... Mégis mi a fene az, amire ne lenne büszke az ember? Persze ott van a nem éppen apró tény, miszerint néha már a „pukkadásig” kategórián is túlzabálom magam, csak azért, met tudom, hogy a haldokló pillanataim egészen biztosan mosolyt csalnak Shel arcára. A kesztyűt pedig nem hagyom a földön pihenni, nem az az ember vagyok én, hanem fölveszem, és ha már fölvettem, vissza is fizetem vele a kölcsönt. – Hidd el, a „dobálva” készült palacsintáról már lemondtam. Két órán keresztül kapartam a plafonról a legutóbbi próbálkozásodat.
Mindenféle negativitásom ellenére örülök, hogy a lény humorizál. Féltem, hogy komolyabb beszélgetésbe torkollik ez az egész, és még a barátságunk is veszélybe kerül... Az a rohadék exe ennyit azért nem ért meg, bármennyire is jó volt összeverni a szemétládát. Elismerem, kicsit talán tovább mentem, mint keleltt volna. Furcsa megkönynebbülés az, amikor a másik orrának reccsenése képes csak elűzni a téged emésztő kínokat és kísérteteket.
Amikor viszont az utat hozza szóba, a falat is megáll a számban – nem tudom, hogy került oda, vagy éppen a legújabb fánk a kezembe, biztos valami mágia, vagy az a Flash nevű fickó rakhatta oda. Oldalra sandítok, és kicsit tovább gondolkodok a válaszon, mint az ildomos lenne, de közben már járni kezd újra az állkapcsom, és csak reménykedem, azt hiszi, emésztek, ezért nem felelek gyorsan. Mert az igazság az, hogy rémisztő egy dondolat ez – egy egész hétvégére összezárni magam egy másik emberrel. Tudom, hogy Shel meg én több időt töltünk együtt, mint általában, mégis flélek azonnal igent mondani.
Mert mi van akkor, ha előtör belőlem valami, amíg ott vagyunk? MI van, ha ismét azt hiszem majd, odaát vagyunk...? Nem akarom, hogy lássa ezt, és igaz, a legutóbbi epizódom már több, mint fél éve volt, és akkoriban sem volt gyakori, félek, bármikor visszatérhet. De mégis, mi értelme van élni az életet, ha nem vállalunk néha kockázatokat?
– Egy feltétellel, Signoritafelelem neki, mintha máris egy sofőrsapka lenne a fejembe húzva. – Csak akkor, ha én is lent maradhatok. A tóparti ház jól hangzik.


Tag: → Shelley ezt hallgatom megjegyzés ©
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Adam & Shelley



Michaelnek valahogyan ennyi idő távlatából is tökéletesen sikerült kettőnk közé ékelődnie, mert ahányszor csak szóba került kisebb vita alakult ki közöttünk, holott éppen ezt akartam leginkább elkerülni vele. Nem Adamre voltam dühös, hanem a tehetetlenségemre, hogy még mindig képtelen vagyok feldolgozni ezt az egészet, holott próbálom azt mutatni, hogy erős kislány vagyok túlélem. Ezt játszottam mindig mióta csak az eszemet tudom, talán azért, hogy elrejtsem magam mások elől, hogy ne legyek sebezhetőbb még annál is, amit tudom mások kihasználnának. Ahogyan teszi ezt már jó ideje a főnökünk, és jól tudom minden ebéddel, minden esti alkalommal, minden nála töltött órával egyre gyengébb vagyok, és egyre kevésbé tudok majd neki nemet mondani, és azt is tudtam, hogy ez mivel jár. Beszélnem kellett volna róla a barátomnak, de nem tudtam ezt sem megtenni. Őt féltettem, leginkább saját magától, meg attól, hogy bármi is legyen, bárhogyan is próbálnám neki elmagyarázni, hogy nekem szükségem van arra, hogy itt legyen, nem biztos, hogy megértené. Oly döntéseket hoztam a nevében amelyet illett volna megbeszélnem vele, és ezért hazugnak is véltem magam. És most én vagyok aki a barátságunkról papol neki, meg arról, hogy mit is jelent ez pontosan. De a barátok őszinték egymáshoz, és én most nem vagyok vele az, ahogyan ő sem volt velem. Helyre akartam ezt valahogyan hozni, ahogyan az ember megpróbálja a törött pohár cserepeit egymáshoz illesztgetni, és bár jól tudja, hogy ugyanolyan már soha nem lesz, mégis ragaszkodik hozzá. Valami megváltozott egy ideje, ezt tudtuk mindketten, csak könnyebb volt nem beszélni róla. Ő azért mert ilyen volt, én meg azért, mert talán elárultam volna magam. Így aztán a hallgatásból szőtt háló mögé menekülve pislogtam vissza rá, és mosolyogva úgy tettem mintha még mindig ugyanaz a Shell lennék, aki néhanap nála bandázik, és eltünteti az összes dugis csokis kekszet is a szekrényből.Nem tudom mit is akartam jobban, hogy valóban ugyanaz lehessek, vagy inkább ez a másik, akivé váltam. Nehéz döntés, talán nem is leszek képes meghozni. Most jó volt, így vagy inkább csak áltattam vele magam, a végeredmény szempontjából annyira lényegtelen volt. Csak álltam ott távolabb tőle, és csak a fizikai távolságot éreztem mást nem. Ez megint egy picit megrettentett. A kíváncsiságom feléledt bennem egy ideje, és megint ahányszor csak rámtört a közelében ez a fura és megmagyarázhatatlan érzésmentesség. Olyan volt, mintha egy végtelen mély gödör alján lennék, hallom a hangját, és ahogyan felnézek a nap fénye sötét árnyékot rajzol köré, tudom, hogy ott van de nem érzem úgy ahogyan másokat. Mintha a jelenléte kikapcsolna bennem valamit, és olyanná válhatnék mint más normális ember. Arra még nem jöttem rá, hogy mi okozza, egyszerűen csak jelen volt, hívatlanul, kéretlenül, bárhogyan is de ott volt. A vödörre pillantottam és mosolyogva csóváltam meg a fejem. Szerintem még ha két ilyennel hozok, azt is képes lenne elpusztítani, és én mégsem bántam, egyszerűen mert jól esett nézni, hogy legalább kettőnk közül neki van étvágya. Nekem mostanában az sem volt. Az utolsó eset óta nem bírta a gyomrom bevenni az ételt, és két nappal ezelőtt szinte csontig hatoló migrénnel küzdöttem. Mintha ezer törpe kalapált volna a fejemben dalolászva, és minden egyes hang élesen verődött vissza a koponyámról. Egyedül voltam a szobámban, szinte napok óta olyan egyedül, hogy szinte hallottam azt is, hogyan veszek levegőt, hallottam még azt is ahogyan az árnyékom mögém lopakodik. Nem akartam...ma este tényleg nem akartam most ott lenni. A hely, amely biztonságot kellett volna, hogy jelentsen hirtelen rideggé vált, és idegenné. Adamnél akartam lenni, ahol csak úgy egyszerűen lehetek...én magam, aki vagyok felszabadultan és igazán jókedvűen. Még akkor is ha tudom, hogy a reggel beköszöntével el fogok onnan menni mielőtt még felébred, és kicsit magammal viszek megint egy közösen eltöltött, a maga egyszerűségében múló estét. Legtöbbször én beszéltem, mint mindig ő meg mosolygott a butaságaimon, azon, hogy időnként mennyire képes vagyok túlaggódni a dolgokat, és hogy én valójában nem csupán érzelmeket voltam képes irányítani, hanem ezekből épültem fel. A legutóbbi vizsgálatok alkalmával megint láttam azt az ismeretlen megnevezést a papíron, és az értéket, amely egyre magasabb lett. Anya nem tudta, hogy láttam a papírt, ahogyan azt sem tudta, hogy lemásoltam és egy darab volt belőle a birtokomban. Találnom kell valakit aki meg tudja mondani mi az pontosan, amely minden egyes vizsgálat alkalmával, már évek óta egyre nagyobb számban van jelen a szervezetemben. Ha eddig csak sejtettem, hogy valami nem stimmel velem, hogy ez nem csupán születési rendellenesség, most meg tudtam róla győződni, hogy ezt valami okozza. És ahogyan oda bekerült, ki is lehet venni. Én ebben hittem. Persze voltak olyan másodpercek, olyan pillanatok, amikor nem tudtam, hogy meg akarok e tőle szabadulni vagy sem. Az azonban mindenképpen aggasztott, hogy Adam közelében ezt érzem...pontosabban nem érzem amit mások mellett. Nem tudom mi futhat végig a fejében, nem juttat el hozzám semmit abból ami éppen benne kavargott. Pedig az övét akartam leginkább érezni, és azt hiszem most értettem meg azt a bizonytalanságot, amelyet a normális emberek szoktak mások közelében érezni. Amikor velem ellentétben nem tudják mire számíthatnak, nem tudják, hogy a következő pillanatban mi lesz az amelyet a másiktól kapni fognak. Ahogyan egyre sűrűbben előfordult, hogy én sem éreztem Adamét. Lehet, hogy ha megpróbálnám megérinteni akkor biztosabb lehetnék...és ha mégsem? Kicsit bizonytalanul túrtam át a hajam, láthatóan még mindig feszült voltam és a görcsösség nehezen oldódott bennem. Csak akkor tudtam némiképp megnyugodni, amikor hallottam a szavaiból kicsendülni, hogy őszintén úgy véli nincs miért aggódnom. Én mégis végtelenül haragudtam Michaelre, mert a szelleme még mindig itt kísértett bennem, ahogyan azoknak a lányoknak is láttam néhanap még az arcát, az átszellemült, szenvedélytől kitágult pupilláik bámultak rám, ahogyan felriadtam éjjelente. Ha egyedül voltam nagyon rossz volt, ilyenkor semmi nem tudott megnyugtatni. De ha nála ébredtem fel, akkor tudtam, hogy nem lehet baj, hogy ott van egy szobányira tőlem, és ez jó volt így...jobb volt. A rémálmok majd elmúlnak, ezzel biztattam magam, bár talán kicsit rémisztő volt, hogy a legutóbbi két esetben is voltak visszamaradt emlékek, amelyek az álmaimban szüntelen visszatértek. Abba kellene hagynom, teljesen, legalábbis egy időre, mostanában mintha túl sokat vállaltam volna magamra ilyen téren. De voltak dolgok amelyekre nem tudtam nemet mondani. Igaza volt Adamnek, én nem csupán közvetítem az érzelmeket, hanem beépítem azokat magamba. Idővel a részemmé vált mindegyikük, és kicsit olyan volt ez mintha időzített bombán ülnék. Talán ha kihagynék egy kis időt, talán ha szabadságot vennék ki és elutaznék valahova...mindig szerettem a tóparton lenni. A messzeségben elnyúló lombjukat vesztett fákat nézni, kinn állni apa stégjén és a fodrozódó víztükrön pihentetni a tekintetemet. Kiüríteni mindent magamból. Talán el kellene kérnem apától a tóparti ház kulcsát, és egy hétvégére elmenni oda. Kizárni a város zaját, kizárni mindent amely felkavar, amely szüntelen nekem csapódik kéretlenül. Az emberek vibrálóan színes érzéshullámai között lavíroztam nap nap után, mintha soha nem lennék képes ebből a körforgásból kiszakadni. Ez a gondolat, meg az ahogyan elmosolyodik, és érzem ebből a sóhajból, hogy végre felenged, némiképp engem is megnyugtat. Ehhez még képesség sem kell, csupán az, hogy ismerem őt, a rezdüléseit volt alkalmam már megfigyelni, ahogyan azt is miképpen reagál azokra az alkalmakra amikor nála akarom tölteni az estét. Jó érzés, hogy szereti ha ott vagyok, még jobb, hogy én is szeretek ott lenni, bár talán valóban túl sok időt töltök vele és nem marad ideje a saját életére. Sosem faggattam erről, ahogyan azóta az apjáról sem, és a bátyjáról még kevésbé. Egy alkalommal kicsit azt hiszem többet ittunk a kelleténél, bár talán nekem már egy kevés is sok. Akkor beszélt erről igazán őszintén. Akkor egyszer, én meg nem mertem felhozni, nem mertem róla kérdezni, mert akkor még éreztem rajta mennyire fájdalmasan érinti ez az egész.
- Rendben, de azt már most megmondom nem lesz kímélet. Palacsintát fogok sütni és te szépen beburkolod mindet. Dupla adag, és nem fogom dobálni!- emeltem fel figyelmeztetően az ujjam, utalva a legutóbbi ilyen alkalomra, amikor ezt kérte tőlem. Nagyjából három félig sült tészta után rájött, hogy butaság volt.
- Forgatva Adam, nem dobálva!- nem az épületes humoromért fognak elrabolni azt hiszem, de az ő vidámsága valahogyan mindig ragadós volt, és amikor eszembe jutott, hogy nála lehetek, valahogyan megkönnyebbültem. Otthon lenni nem szerettem mostanság, és azt hiszem a rossz kedvem egy részét is pontosan ez okozta. Egy nagyot sóhajtva huppantam le mellé ismét a kanapéra és oldalra sandítottam
- Arra...arra gondoltam, hogy jövő héten elkérem apától a tóparti ház kulcsát. Szükségem van egy kis nyugalomra távol a várostól. És mivel jogosítványom ugye nincs...autóm meg méginkább, szóval megkérnélek, hogy legyél a sofőröm, ha nincs ellenedre.- persze azt is szerettem volna, ha velem tart, de nem akartam ezzel rögtön lerohanni, nekem egyelőre elég az, ha erre az autókázásra igent mond. Az is egy laza egy órás út.

music: Aura Dione | Külső:Shell Ruha -

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Shelley & Adam
ide jön valami szép. meg ide is

– És ez miért az én hibám? – kérdezem, meglepő nyugalommal. Talán azért, mert végre elcsöppentett egy információmorzsát arról, amiről hallani akarok már egy ideje. De vajon mit jelentsen az, hogy mindenki úgy kezeli? Jobb kérdés: egészen pontosan ki? Bár nem hiszem, hogy jelen pillanatban elmondaná nekem, bárki legyen is az, tekintve, hogy miként bántam el a legutóbbi figurával. Csak nyúlok a doboz irányába, és egy újabb fánkkal töltöm meg a számat. Jobb ez így, addig em mondok semmi marhaságot, ami talán bajba sodorhat... valamelyikünket. Vagy engem, vagy őt.
– Pontosan azért tudom, mert én is ismerem. A történeteidből összeraktam már a képet, Shel – arcom fáradt vigyorra húzódik, főként azon célból, hogy megnyugtassam szegény, aggodalmaskodó lányt. Tetszik, hogy ennyire aggódik értem, nem mondom, remek érzés, de mégis jobban szeretném, ha ezt kisebb vehemenciával tenné. Tudok én magamra vigyázni. Az sem kerülte el a figyelmem, hogy visszavette a kesztyűjét, de nem kommentálom, nem szeretném még emiatt is kellemetlen helyzetbe hozni. – Ő egy olyan ember, aki csak és kizárólag az erőből ért. Aki nem fogja föl, amit mondasz neki, amíg nem ordítasz vele, és nem tanul, amíg nem vered bele a fejébe. Hidd el, nekem nem lesz vele több problémám, megtanulta, hol állunk, ő meg én.
Tudom, hidegen hangzik, és általában nem is szoktam így gondolokodni, de ha valamit, ezt egészen biztosan megtanultam a seregnél. Az emberek egy része, és sajnos jókora része, csak és kizárólag abból ért, ha erőszakot alkalmazunk ellenük. Másképpen nem tudják, vagy csak nem képesek felfogni. Erre mondják, hogy a parancsnoki lánc egy oylan lánc, amivel addig ütnek, amíg nem tudod, ki adja a parancsokat.
– Nem fogunk – nyugtatom meg. Nem teszem hozzá, hogy csak akkor, ha a másik sem ad rá okot. Ez tipikusan egy oylan kikötés, amivel Shelnek nem kell foglalkoznia. Amikor megkérdezi, nálam aludhat-e az este, elmosolyodom, végre mindenféle gúny, hidegség nélkül, szívből. Szeretem, amikor ott van, amikor amásik ágy párnáján még érzem az illatát másnap is. – Persze, nem gond. Mi casa, tudod. És ne aggódj, nem probléma, kifejezetten élvezem, amikor nyaggatsz...



Tag: → Shelley ezt hallgatom megjegyzés ©
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Adam & Shelley



Bárcsak lett volna olyan képességem amivel egy kis időre nyugalmat tudtam volna neki hozni. Minden alkalommal ezt kívántam, hogy erre legyek egyszer képes, hogy ezt tudjam elérni nála. Helyette csupán a zaklatottsága feszült nekem, és legszívesebben megemeltem volna a kezem és nyugtatóan ráhelyezem a karjára. Mások számára talán magától értetődő lett volna a mozdulat, de számomra nem volt az, és ez volt az egészben a legelkeserítőbb. Ugye ezek tükrében talán nem is olyan meglepő miért érzem magam időnként annyira mérhetetlenül magányosnak? Ahogyan ott ültem közel hozzá és figyeltem minden rezdülésére néha már kicsit kínosnak éreztem, hogy próbálok benne olvasni, hogy az érzései által akarom őt megérteni, hogy szeretnék neki valamiféle vigasztalást hozni, az talán az én sutaságomból adódott, hogy fogalmam sem volt miképpen kezdjek ehhez hozzá? Hogyan kellene elérnem, hogy ne csupán hagyja, hogy ráhangolódjak az érzéseire, hanem ő maga beszéljen róla? Megint ott kötöttünk ki ahol korábban, hogy a tárgyilagosság álcája mögé temetkezik, és némi mácsó beütéssel fűszerezi a szavait. De én nem ezt akartam, én azt szerettem volna, ha ő maga nyílik meg nekem, ha többet mondd el, semmint éreztet velem. Ó istenem miért zárkózik időnként ennyire magába, és miért érzem őt egyre haloványobban? Miért van az, hogy ha a közelében vagyok mintha valami láthatatlan falba ütköznék valahányszor rá szeretnék hangolódni? Kicsit csalódottan nyúltam a vödör felé, ajkaimon egy fintorba futó lemondó sóhajjal és elloptam az utolsó fánkok egyikét, a többit úgyis meg fogom hagyni neki, mert mindig ezt játszottuk. Amúgy is szerettem nézni ahogyan jóízűen falatozik, még akkor is ha nem mindig a legjobb falatokat sikerült felhoznom a konyháról. Pedig igyekeztem és mindig próbáltam, én tényleg próbáltam a kedvébe járni, bár azt hiszem néha túlzásba estem, vagyis nem tudom. Most először elbizonytalanodtam, melynek oka legtöbbször pont az volt, hogy nem voltam képes felfogni a barátom felől érkező érzelmi hullámokat. Ez nagyjából két hete kezdődött nálam, amikor szembesítettem magam a tükör előtt állva, hogy mit is jelent nekem Adam Grown. Ott volt Mr Whittson mondata ami a fülemben visszhangzott szüntelen, ott volt még jó pár olyan mondat, amely által be kellene végre ismernem, hogy egy bizonyos ponton ez az egész túljutott. De nem, én erre egyszerűen nem voltam hajlandó és nem is leszek, nem akarom elfogadni, hogy valami megváltozott ahogyan nem voltam hajlandó elfogadni sem. De a tagadás nem bizonyíték, hanem sokkal inkább egyfajta beismerés, hogy tényleg úgy van ahogyan a környezetem érzékeli, hogy itt már régen nem arról szólnak a dolgok amiről eleinte. Hogy hol volt az a pillanat? Még mindig ezen pörögtem és szüntelenül visszatévedtem az együtt töltött estékhez, azokhoz a lágy fénnyel körbevont estékhez, a hallgatással, azzal, hogy kérdések nélkül beszélgetünk, hogy a csend, amely láthatatlan indaként ölel bennünket körül, és ott marad kéretlenül is. Amikor rá nézek és rám néz, amikor ezzel a másodpercek egészen picit, tényleg csak egy lélegzetvételnyi időre nálunk maradnak, akkor születik meg az a többlet az a plusz, amellyel átlépjük önmagunk határait. Hogy fontos a másik ez tagadhatatlan, hogy mennyire, na ez volt a sarkalatos kérdés. Miért ő lett az érzékeny pontom, miért ő az akin keresztül még sebezhetőbb vagyok mint általában, és miért nem tudok a gondolattól szabadulni, hogy én mégsem vagyok vele őszinte mostanában?De úgy tűnik ő sem volt az. Mintha ez a parányi kis momentum, hogy ő sem és én sem mondtunk el a másiknak mindent, lyukat vert volna a barátságunk kikezdhetetlennek vélt szövetébe. Nem érti amit mondok, vagy nem akarja érteni, ez világosan látszik, még éreznem sem kell őt hozzá, tudom, hogy így van. lelkiismeret furdalást okoz bennem, hogy én vagyok az oka, hogy nem kellene ennyire komolyan vennie azt, hogy még a széltől is óvjon, noha jól tudom, hogy erre szorulok, mert a lehető legkönnyebb volt engem kihasználnia bárkinek, és ehhez elég volt egy rosszul végbemenő mozdulat, ahogyan erre már nem egyszer volt példa, ahogyan arra is, hogy éppen Adam volt az aki egy-egy ilyen alkalom után legyengülve szedett valahol éppen össze, Mindig az ő arcát láttam valahányszor nagyjából visszanyertem a saját öntudatom, ott volt benne a kérdés, ahogyan rám nézett, és csak azt akarta tudni jól vagyok e? Én meg csak bólogattam, hogy igen, pedig soha nem voltam igazán jól és nem is leszek amíg ez az egész bennem van amíg nem leszek képes megszabadulni tőle, Pedig nagyon úgy nézett ki nem leszek. Semmi másra nem vágytam csak ennyi idő után az alapvető emberi érzéseket megismerni, ami abból áll, hogy megfogjuk valaki kezét, hogy nem minden alkalommal külön koncentrációt igényel csupán az, hogy megölelhessem akit én szeretnék. Büntetlenül akarom ezeket a dolgokat, anélkül, hogy valami olyasmi költözne belém, amit nem tudok feldolgozni, vagy amelynek rémképe még napok múltán is kísért. Vagy éppen olyan dolgokat akarnék megtenni, amit egyébként nem. Nem csupán a fájdalom de az öröm is keserű tud lenni, ha a másét kapom meg. Én nem akartam ezt. A sajátomat akartam, és amikor csak ránéztem Adam-re egyre többször tört rám a keserű gondolat, hogy az övét is szeretném…csak egy picit. Egy egészen kicsit megismerni. nem elvenni, hanem átélni. Nagy különbség. Még rengeteg kérdésem volt, és szerettem volna ha ez a pihenő idő nyugalmasan telik el és nem úgy, hogy Adam és én vitázunk, de most olyasmi történt ami azelőtt még sosem. Magamtól kezdtem el gondolkodni, magamtól kezdtem el, hogy megérthessem őt, hogy mit miért tett. Kértem valamire, de úgy tűnt nem érti meg. Ez volt Adam, a hős aki valahogyan mindig meg akar menteni, miközben nem látja, hogy nekem nem arra van szükségem, hogy megmentsen, hanem, hogy egyszerűen ott legyen velem, ahogyan most is. Ott ültem mellette, csak néztem percekig miképpen tűnnek el a fánkok és néha, de tényleg néha lopkodtam el magamnak is néhányat, aztán vigyorogva gyűrtem le, hogy aztán megint komolyság költözzön az arcomra. A szűkszavúsága lepett meg a leginkább és nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. Mit titkol előlem? Lehet talán semmit, csak én beszélem be magamnak, csakúgy mint általában. Hátradőltem a kanapén, és a kezemet a mellkasom alá helyeztem tenyérrel lefelé, dobolni is kezdtem rajta, úgy pislogtam vissza a barátomra.
– Most megint menjünk vissza a barátságunk elejére Adam? Ugye nem akarjuk ezt az egészet előlről kezdeni? Miért csinálod? Én…nem tagadom, hogy jól esik az ahogyan törődsz velem, tudod, hogy te vagy az egyetlen, aki ezt megteszi, akit tényleg érdekel, hogy velem mi van. Aki nem akar kihasználni, aki nem egy tárgyat lát bennem, vagy nem egy lehetőséget, Mint egy kisérleti nyúl!- felcsattantam, és egy lendületet véve fellöktem magam a kanapéról, de nem bújtam vissza a cipőmbe, csak az asztalhoz nyúltam és idegesen kezdtem vissza szerencsétlenkedni a kezemre a kesztyűmet. Valahogyan ilyenkor még a szokásosnál is bénább vagyok. Félresepertem az arcomba hulló hajamat, lángolt az arc csontom környéke, a pír apró kis rózsákat barázdált rá. Kicsit zaklatott voltam. Én tényleg féltettem őt, még ha ő ilyen könnyedén is veszi a dolgokat, akkor is…és én a legjobban azt hiszem attól féltem, hogy majd nem tudok rajta segíteni, hogy nem leszek rá képes.  Fel-alá kezdtem járkálni, mint egy riadt állatka és úgy magyaráztam neki.
– Honnan tudod, hogy nem lesz bajod belőle? Honnan tudod? Te nem ismered őt, nem ismered, hogy mire képes, én tudom…Adam, Michael az a fajta aki mindig megszerzi amit akar, ilyen szempontból semmiben sem különbözik a főnökünktől. Hát ezért félek tőle….mert fogalmam sincs miért keresett, hogy mit akar, hogy miért akar újra látni? Nem…eszemben sincs elmenni, de akkor is félek. Nem akarom…- nyeltem egy nagyot és a sarokban álló zöld dísznövény levelével kezdtem játszadozni. A kesztyűmön végighúztam, aztán megint és megint. A végtelenségig tudtam volna ismételgetni a mozdulatot.
-… nem akarom, hogy ti ketten újra találkozzatok! És nem akarom azt sem, hogy újra olyasmit kapjak tőle amit nem bírok feldolgozni.- suttogtam az utolsó mondatot szinte csak magam elé, aztán karommal átfontam magam, mintha most ebben a pillanatban nem lenne Adam nem lenne senki más csak én lennék magamnak az egyedüli vigasz. Mit mondjak még neki? Hogy a barátom, hogy féltem, hogy nem akarom én sem, hogy baja legyen, hogy szeretem? Szeretem? Igen persze, hiszen a barátom.  Lassan fordultam felé, azt hiszem kicsit kétségbeesettebben pillantottam rá, minden rá volt írva az arcomra: aggodalom, félelem, féltés és még annyi minden más, amit szavakba sem lettem volna képes önteni, mert ezt valahogyan nem tanultam meg. Én mindig csak megmutattam mit érzek, beszélni róla….az nem ment sosem.
– Nálad alhatok este? Anyáékkal megint egy kicsit feszülten váltunk el és nem akarok most hazamenni…- már készültem egy ideje erre a kérdésre, de hovatovább kényelmetlenül éreztem mindig magam miatta, hogy már megint és ismét. Kellene már egy saját lakás, el kellene költöznöm anyáéktól, egyre kevésbé bírom ezeket a titkokat, ezeket a szótlan órákat, és nem lóghatok állandóan a barátom nyakán. Csak most még az utolsó alkalommal.
– Ígérem nem nyaggatlak vele sokat, jövő héten nézek valami kis lakást magamnak, ahova elköltözhetek.- tettem hozzá ahogyan a sarokból visszafordultam a kanapé fel, de nem mozdultam közelebb, ott maradtam.


music: Aura Dione | Külső:Shell Ruha -

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Shelley & Adam
ide jön valami szép. meg ide is

Fél tőle? Még egy jó ok arra, hogy igazoljam magamban, amit tettem. Ha egy nő fél egy férfitól, akkor már régen rossz – de nem próbálok a végére járni annak, miért tart a másiktól. Tartok attól, megtudnék valami olyasmit, amitől fölállnék a kanapéról, elmennék a fickó lakására, és ezúttal nem fognám vissza magam. Meg sem próbálnám. Csak ütném, egészen addig, amíg valaki leszed róla, vagy... Vagy amíg nem tudom tovább ütni, mert nincs már mit. A pokolba is, olyan iszonyatosan jó érzés volt, és még a rémálmaim is elmúltak néhány éjszakára azután, hogy... Nem. Én nem az az ember vagyok. nem lehet olyan ember.
– Erőszakos véleménycsere történt – felelem bizarr, keserédes vigyorral a képemen, de amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan távozik is. Nem kell mondania, hogy komoly a dolog, én is tudom, éppen eléggé jól. Mégis, az adott helyzetben, adott lelkiállapotomban megtenném újra. És újra. Akár még azután is párszor. – Ne aggódj, Shell, nem fog följelenteni, a főnökhöz meg egészen biztosan nem fog elmenni.
Tudom, hogy tudja. Tudja, csak néhány olyan dolog van, ami visszafogta a kezem azon az estén, és ezek közül csak egy volt Shell, és az, hogy mit gondolhat rólam. Egy akadályt könnyű figyelmen kívül hagyni, még akkor is, ha törődök a lánnyal. De ha elveszítem a többit, akkor újra meglátogatom, és már nem lesz, ami visszafogja a kezemet.
– Az lehet, de próbálkozni azért még szabad, igaz? – Messze nem veszem annyira komolyan ezt az egészet, mint ahogy ő teszi. Nem tudom miért van ez így. Talán azért, mert a komolysággal amúgy is van némi problémám az elmúlt időszakban, talán azért, mert tudom, hogy ez a golyó most éppen nem talált el. És ha mégis? Nem hiszem, hogy olyan nagy akadálya lenne annak, hogy elmenjek testőrnek, rendőrnek, vagy éppenséggel vissza a katonasághoz. Oké, a középső büntetett előélet esetében kiesik.
– Nem lesz belőle bajom, Shell, mint ahogy azt már mondtam – még mindig végtelen nyugalommal beszélek. Nem vagyok a legokosabb ember a világon, nem vagyok a legnagyobb tervező, akit a Föld a hátán hordott, de ennyire azért látok előre. A fickó fél tőlem. Megpróbált aláásni, de fél, és tudja, hogy ha túl messzire megy, mi történhet.
Arra nem válaszolok, hogy ne csináljam ezt. Ahhoz, hogy iylesmit megígérjek, tudnom keleltt volna, miért tettem először, és hogy őszinte legyek, nem vagyok benne teljesen biztos.


Tag: → Shelley ezt hallgatom megjegyzés ©
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Adam & Shelley



Csak néztem őt és  magamban azon gondolkodtam, hogy melyik volt az a pillanat amikor először tekintettem rá barátomként. Vajon akkor amikor olyan segítőkész volt velem a megérkezésem napján, amikor rettegve rántottam vissza a kezem valahányszor közelebb volt az övé az enyémhez és értetlenül pislogott rám? Arcán az a lassan megszülető nevetés, amelynek akkor mégis valami keserű éle volt. Nem értette miért viselkedem így de nem is érthette, én magam is olyan bizonytalan voltam. Ahogyan a kesztyűre is furcsán nézett az első pillanatoktól kezdve. De éreztem, valahogyan éreztem, hogy egyszer majd el fogom mondani neki, valahogyan benne megbíztam, ámbár a bizalom nagyon lassan érkezett el nálam, és szinte csak nyomokban, apró kis mondatokkal míg aztán azon az estén megtörtént a baj. Persze ma már úgy gondolok vissza rá, hogy szükséges volt ahhoz, hogy az utolsó akadályok is ledőljenek amelyek egy megszülető barátság útjában álltak, mert addigra nekem már nem igazán voltak barátaim. Egy kezemen meg tudtam számolni, hogy mennyi, és két ujjam elég volt, hogy az igazán jókat nyilvántartsam. Ennyi és nem több, és Adam betoppant az életembe. Akkor kezdtek a dolgok zavarossá válni Michaellel, míg egy nap aztán kisírt szemekkel mentem be dolgozni egyszerűen a volt pasimtól kapott érzelmeket másnapra sem tudtam feldolgozni, olyan volt, mintha egészben nyeltem volna le valamit és még mindig háborgott tőle a gyomrom. Nem tudom miért és nem tudom hogyan voltam képes túl leni rajta és csak ő volt, csak Adam volt akinek beszélni tudtam róla, igaz kicsit akadozva és talán összefüggéstelenül is. A fájdalmas az egészben nem a tudat, hanem a látvány és az érzés volt, amit előző este át kellett élnem. Olyan az egész mintha film szerűen kellett volna átélnem az egészet, de nem úgy, hogy kívülről látom, hanem én voltam maga Michael, aki az egészet megélte. A szívem ezerrel zakatolt és emlékszem féltem, rettentően féltem és jó is volt egyben. Ez a kettős érzés tökéletesen felkavart, valahogyan a világ olyan tompa és zajtalan lett körülöttem, újra meg újra csak azokat  a képeket láttam, szinte éreztem magamon a lányok parfümjének a bódítóan tömény illatát, láttam miképpen vetnek árnyékot a hajnali szoba falára, és hallottam miket súgnak a barátom fülébe. Az élmény leírhatatlan volt, és ez inkább negatív értelemben. Az egészben talán a legrosszabb az volt, hogy direkt csinálta, hogy direkt így mert még ahhoz is gyáva volt, hogy beismerje, ez neki nem fog menni...mármint velem. Nekem még egy csók is megerőltető volt vele, hiszen olyan erős koncentrálást igényelt, hogy néha úgy éreztem kettéhasadok. Talán ez volt a baj, hogy nem vagyok átlagos, hogy nem lehet velem úgy bánni mint a többi lánnyal, hogy hozzám több türelem és rengeteg kitartás kell, és persze nagyon sok óvatosság. Ezért nem lehettünk úgy igazán soha együtt, mert ebbe még bele sem mertem menni vele. Meg úgy igazából senkivel....hogy ezt még Adamnek sem mondtam el? Nos igen, vannak dolgok amelyeket egyszerűen képtelen vagyok kimondani, ez annyira....kellemetlen. Nem is biztos, hogy ez a legjobb szó rá, én mégis így érzem. Azt hiszem azok alapján amit Michael mondott és amit Adam kezdtem összerakni a kirakós darabkáit, és ez – még ha a szándék tudom is, hogy mi volt- nem tetszett, cseppet sem. Nem akarom, hogy miattam, még akkor sem ha Adam úgy érzi ez így volt helyes.
Nagyon sok dolog megváltozott Michael óta, és nem rossz irányba. Mint a hajó, amelynek vasmacskáját felhúzzák és útjára engedik, hogy szabadon szelhesse a habokat, végtelen és ismeretlen utak várják. Rám is ez várt, mégsem bántam, mégsem bántam, hogy belevágok, hogy nekilódulok a világnak, hogy majd olyan dolgok fognak velem történni amelyekre tán nem is számítottam korábban. Hogy mi változott leginkább? Azt hiszem az, hogy lett egy támaszom, egy biztos pont az életemben, amely eddig hiányzott, és amely nélkül biztos, hogy sokkal nehezebb lenne. Adam. Aki most itt ül mellettem, én meg láblóbálva nézem miképpen tünteti el a fánkokat olyan jóízűen, szinte majdnem egészben nyelve le a falatokat. Néha nevetek a látványon, néha meg csak egyszerűen nézem őt és továbbgondolom ezt az egészet. Igen, azt már tudom mikortól nevezhetem őt a barátomnak, de mikortól érzem én, hogy ez több is lehet? Azt hiszem először akkor gondoltam bele, amikor apa arról beszélt, hogy férfi és nő között nem lehet barátság, mert szerinte a vibrálás amely egy ilyen kapcsolatban megvan két irányba billenhet: vagy véget vet neki, vagy egy egészen más irányba fordítja az egészet. Nem tudom....jobban belegondolva nem akarom, hogy billenjen....legalábbis ezen győzködöm magam, de persze mint sok dolog ez is hazugság. Másodszor talán akkor gondoltam bele jobban, amikor két héttel ezelőtt nála aludtam és megint felriadt az éjszaka közepén, és akkor nem tudtam megállni, be kellett mennem hozzá. De nem mertem közelebb menni, csak az ajtóban állva maradtam és onnan néztem. Még a sötét árnyékok sem tudták eltakarni a tekintetét, ahogyan visszanéz rám. Másodpercek voltak, vagy percek? Az idő ilyenkor annyira megbecsülhetetlen mértékű, hogy magam sem tudnám megmondani. Csak egyszerűen nekidőltem az ajtófélfának, és csendesen csupán annyit kérdeztem: „Jól vagy?” Bólintott de nem felelt. Akkor és ott éreztem, hogy egyszer majd talán...egyszer majd eljön a pillanat, hogy nem maradok ott az ajtónyílásban hanem beljebb megyek, mindig egy kicsit beljebb és lesz talán egy olyan másodpercünk az időben amikor el tudom majd viselni, hogy magamhoz vegyem a rémálmainak egy részét, hogy megszabadítsam tőle. Semmi másra nem vágytam volna jobban, mint segíteni neki. Nem tudom, néha nem mutat felém érzelmeket, és most is csupán a lélegzetvételének megváltozása, ahogyan egy másodpercre lehunyja a szemét árulkodik nekem, hogy nem örül....innen már még inkább könnyű összeraknom, hogy valami történt, valami olyasmi amiről lehet tényleg jobb ha nem tudok. Bár ennek fényében nem tudom miért keres, hogy miért üzenget rajtam keresztül, és leginkább az lep meg, hogy találkozni akar velem. Megráztam a fejem, jelezve, hogy eszemben sincs elmenni, és nem csupán azért amit tett, hanem mert félek.
- Nem...nem akarok elmenni. Én félek tőle. Amit tett akkor velem az nagyon fájt és azóta is álmodom még ezekkel a dolgokkal, és fogalmam sincs miért nem múlt ez el nyomtalanul belőlem, mint normál esetben szokott. Hogy miért látom azokat a lányokat még időnként....ez annyira megalázó, de tényleg.- valóban így éreztem, és most kicsit el is fordultam, hogy most némiképp én szedjem össze magam. Valóban sokat gondolkodtam az utóbbi időben, hogy miért maradt meg ennek a lenyomata bennem, és miért ilyen álomként. Mintha visszhang lett volna, amelyet az emlékeim sziklafala dobál folytonosan vissza az elmémbe. Akkor kaptam vissza a fejem és néztem azt hiszem kicsit a kelleténél is döbbentebben Adam-re amikor elmondta, hogy járt nála a szakításunk után. Kicsit szétnyíltak az ajkaim, és cserepesedni kezdtek a lassú sóhajomat követően, de megszólalni sem mertem, csak hallgattam. Elvesztette a kontrollt, de mennyire? Na igen, ismertem őt, tudtam, hogy....óóóó igen sok mindent tudtam, csak azt nem, hogy pontosan mire is képes. De nem akartam, hogy ebből baja legyen, miattam meg főleg nem.
- Beszélgetteeeeeteeeeeek?- kicsit talán szemrehányónak tűnt a hangom, pedig nem akartam, hogy az legyen. Lassan nyaltam meg az ajkaim és megint megráztam a fejem, és csak pislogtam amikor visszanéztem rá.
- Adam...egy beszélgetéstől nem kerül valaki traumatológiára.- abbahagytam a láblóbálást és közelebb csúsztam hozzá féloldalasan fordulva, hogy szembe tudjak nézni vele.
- Figyelj rám, kérlek! Én tudom....én elhiszem, hogy szeretnél megvédeni, de nem lehetsz mindig mindenhol ott és nem verheted meg az egész világot ha olyat tesz...amit...amit nem kellett volna....a barátaiddal. Ennek nem ez a módja.- fogalmam sincs mi történt, de abban biztos voltam, hogy ha orvoshoz kellett vinni Michaelt akkor az nem egy szimpla pofonverés lehetett.
- Nem őt féltem, hanem Téged. Nem akarom, hogy ebből esetleg valami bajod legyen.- kicsit visszafogtam a hangom, sőt még a vállam felett hátra is néztem, hogy nem téved be ide valaki aki olyasmit hallhatna amit nem kellene.
- Felfogtad, hogy el is veszítheted az állásod? Hogy feljelent, hogy...nem tudom... a csudába Adam ne csináld ezt!- azt hiszem önző voltam kicsit, de talán most ez számított a legkevésbé. Ha elbocsátják, akkor valaki más kerül a helyére akivel fogalmam sincs hogyan jönnék ki, de nem is akartam megtudni. Abban biztos voltam, hogy hiányozna, hogy nem látnám minden nap, hogy nem lenne itt velem. Azt hiszem ha jobban belegondolok apának félig igaza volt. Valamerre billennie kell ennek az egésznek és én éreztem is az ellensúlyt az egyik oldalon, amely mutatta számomra, hogy merre tart. Csak abban nem voltam biztos, hogy ezt lehet, hogy ezt szabad.

music: Aura Dione | Külső:Shell Ruha -

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Shelley & Adam
ide jön valami szép. meg ide is

A válaszát hallgatva egyetértően hümmögök – éppen a fánk utolsó darabjainak elpusztítása ugyanis a szentnek tekintett küldetésem, és egy kicsit nagyobb falattal adom meg neki a kegyelemdöfést, mint ahogy azt az illendőség diktálná. Végeredményként átélek egy fulladáshoz közeli állapotot, amikor megpróbálom kisebb darabokban lenyelni és helyette megindul az egész. Ha valaki tudná, milyen módon szabadultam meg ettől a kajatömegtől, egészen biztosan keresett lennék a város bizonyos köreiben. De ahogy sikerül leküzdenem a falatot, válaszolok Shell-nek, csak a biztonság kedvéért.
– Erre az esetre vannak kitalálva a fülhallgatók. A legmodernebb, vezeték nélküli cuccokat még csak észrevenni sem lehet könnyen, és a fickó szeme nem éppen a legélesebb – felelem vigyorogva. Lehet, megosztottam már vele ezt a túlélési tippet, de valószínűbb, hogy nem. Néha nehéz észben tartani a trükköket, amiket az embernek használnia kell ebben a szállodában, és nem csoda, ha nem emlékszem rájuk amíg specifikusan szóba nem kerülnek.
A következő szavait hallva tőle távolabb eső, rejtett kezem először ökölbe szorul, majd kiegyenesik, és ismét összeszorul. Arcomra nem ül ki semmiféle érzelem, de a szememet egy pillanatra lehunyom, és várom, mit fog mondani a nő, miylen üzenetet hagyott neki az a szemétláda. Tudom, ki kellett volna vágni a nyelvét, de azt túlságosan brutálisnak találtam. Hallgatnom kellene a megérzéseimre...
– Ha legközelebb beszélsz vele, mondd meg, hogy máskor is szívesen – felelem egykedvűen. A közhiedelemmel szemben nem lelem örömöm az erőszakban, büszke pedig főként nem vagyok arra, amit tettem. Miért lennék? összeverni egy embert, aki képzetlenebb nálam, nem dicsőség. Amikor viszont azt mondja, ismét találkozni akar vele az a barom, felmorranok. – Ugye nem fontolgatod, hogy el is mész arra a találkozóra?
Éppen megkérdezném, mit értett az alatt, hogy jót tenne nekem, vagy éppen nekünk, ha elemnnénk valahová, amikor hirtelen megváltozik a tónusa a beszélgetésnek. A kérdésre, hogy honnan ismer engem a volt pasija, csak megvonom a vállam először. Rosszabb lesz, ha nem tőlem tudja meg? Egészen biztosan. De nem merem elmesélni csak úgy, mit műveltem. Egy dolog megtenni, egy másik elmondani valakinek, aki nem értené meg a miérteket. Legalábbis attól félek, nem értené.
De mégis, muszáj.
– Nem sokkal azután, hogy szakítottatok, elmentem, hogy móresre tanítsam. Az ilyen nem ember, Shell, amit veled tett pedig olyan messze van az emberség legkisebb szikrájától is, hogy ha csak belegondolok, felfordul a gyomrom. – Pedig ott van még a teli doboz fánk. Nem msot akarom elveszíteni az étvágyam. – Lehet, egy kicsit elvesztettem a kontrollt, miközben ebszéltünk. – Kicsit. Ez is egy módja annak, hogy elmondjam, szívem szerint péppé vertem volna az arcát. De ilyen szavakat végképp nem fogok használni. Helyette azt mondom, amit magammal is próbálok elhitetni már egészen azóta: – Ott, ahonnan én jövök, vigyázunk a barátainkra, Shell.


Tag: → Shelley ezt hallgatom megjegyzés ©
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Adam & Shelley



Adam és a sütemények. Édes párosítás volt mindkettő. Amikor a konyha mellett elhaladtam tudtam, hogy vinnem kell fel a pihenőbe egy vödörrel, amelynek garantáltan a felét ő fogja bepuszilni. De nem bántam, mert azt hiszem úgy volt összerakva, hogy ha fánkot kaphatott, vagy úgy bármit amibe több cukor volt mint ami egy átlag embernek egy évre elgendő lett volna, akkor jobb kedve lesz. Lehetett volna azzal magyarázni, hogy az édességekbe boldogsághormon van vagy valami hasonló zagyvasággal, de én rendszeresen azzal győzködtem magam, hogy egyszerűen egymás társaságában oldódunk fel, és a fánkok csupán csak kiegészítő kellékei ezeknek a beszélgetéseknek. Kényelmesen dőltem el a párnák között, és élvezettel hunytam le a szemeim, mert sikerült egy olyan darabot kifognom amibe a szokásosnál is több töltelék jutott. Ha Adam nem igyekszik ezúttal egyedül fogom az egészet befalni. Na jó, ennyire azért nem vagyok önző, vele szemben meg amúgy sem voltam, főleg ha ezekről a finomságokról volt szó. Nem egyszer ha hozzá mentem mindig vittem magammal valamit. Tudtam, hogy nem kéri, viszont azt is tudtam, hogy imádja, én meg örömet akartam szerezni neki vele, úgyhogy a lakásától nem messze lévő kis pékséget egyszerűen nem tudtam kihagyni. Ismerték már a kesztyűs kisasszonyt mint a rossz pénzt, és a nagymama korabeli tulajdonos, aki azt hiszem ázsiai lehetett, vagy legalábbis félig az volt gyakran vágta csípőre a kezét és még jobban összeszűkülő szemekkel próbálta kitalálni hova viszem én olyan nagy rendszerességgel ezek a változatos finomságokat. Ő nagy vehemenciával állította, hogy fiú van a dologban én meg még nagyobbal hárítottam, hogy igen de nem úgy ahogyan ő gondolja. De persze amíg sétáltam a ház felé, magamhoz ölelve a zörgő papírzacskót, bizony sokszor el kellett azon gondolkodnom, amit ez az idős nő mondott...a csuda vigye, hogy beletette a bogarat a fülembe. Igaz ott volt az már jó régóta, csak ugye próbálom magam győzködni és próbálom azt mondani, hogy ugyanmár mindez csak kitaláció, és különben is....bla bla jönnek a kifogások minden egyes alkalommal. De ha a szívemre tenném a kezem egyetlen lélegzetvételnyi időre, és megpróbálnám megfejteni ez a kis szerkezet mit súg nekem, azt hiszem fülig vörösödnék, és tovább tagadnék rendületlen. Nem engedhettem meg magamnak, az egyetlen bizalmasom, az egyetlen igazi barátom, ha félreértem őt vagy akár magamat akkor elveszíthetem, azt pedig nem akartam. Tudom üres és néha elcsépelten unalmas kifogásnak tűnhet a dolog de ez volt az igazság. A furcsa talán az egészben az volt, hogy ő volt az egyetlen akitől az utóbbi hetekben nem éreztem azt a különös vibrálást amit mások felül, nem éreztem úgy az érzéseit, mint másokét, mintha üres lenne, mintha egy nagy szobában az egyetlen zajforrás a saját szívem eszement kalapálása lenne valahányszor a közelembe jön, és közelebb mint úgy általában. Nagyon sokszor fordul meg a fejemben mindenféle ostobaság amelyet tompítani próbálok összetákolt hazugságokkal, amelyek egyszer majd úgyis leomlanak ha színt kell vallanom önnön lelki ismeretem előtt. Addig meg itt vannak az édes finomságok amikkel némiképp kárpótolom magunkat. A lábamat lendületesen nyújtottam ki, aztán visszahúztam és úgy helyezkedtem, hogy ha megérkezik mellém tudjon ülni, előre felkészültem a nem kis port felverő belépőjére. Stílusa volt na, és közben mire kettőt pislogtam már a szájában lesz a fél vödörnyi finomság, már amit hagyok neki, mert ha nem igyekszik nem sok minden marad.
Mire éppen csak nyammogok az egyik sütivel akkor érkezik meg...kettőt sem tudok pislogni, már nyúl át a vállam felett és fogalmam sincs hogy csinálja de mire mellém zuhan már a szájában is van. Ez a srác egy varázsló komolyan mondom, én meg csak vigyorgom,  és az utolsó falatokat küzdöm le, hogy végre beszélgetni tudjunk. Bár gyanítom amíg a fánk kitart én leszek aki szóval tartja, mert el lesz foglalva azzal, hogy minél többet megszerezzen magának a vödörből. Nem vagyok irigy felé nyújtom, hogy vegyen még, és közben pillantásom az asztalon heverő kesztyűmre téved. Tudom, hogy nem lehet baj, vigyázni fog rám, meg kellett tanulni, hogy mellettem még a legapróbb érintésnek is jelentősége van, ahogyan annak is, hogy mikor milyen lelkiállapotban van a közelemben. De ez egy ideje nem érződik, egy ideje csak magát Adamet látom és érzem, a barátomat aki itt van mellettem aki vigyáz rám. Talán túlságosan is, mert aggasztó a két nappal ezelőtti telefonhívásom Michaeltől, amelyben őt említi. Az egészben a furcsa talán csak az, hogy én nem beszéltem neki Adamről, még a nevét sem tudta, tehát máshonnan az ismeretség, és amit mondott...majd később, majd később, most inkább mosolyogva figyelem, és élvezettel merülök el ebben a nyugalomban amelyet kaptunk és amelyet valószínű a pihenő ideje alatt az égvilágon senki nem fog megzavarni. Mr Whittson főleg nem. Az utóbbi időben amúgy is gyakran élt vissza a pihenő időmmel, az ebéd időmmel és az esti műszakos pihenőimmel is amikor az irodájába rendelt. Az egészben talán az volt a legkülönösebb, hogy teljes titoktartásra kötelezett mindenkivel szemben így a fánkot éppen nagy vehemenciával falatozgató sráccal szemben is, én pedig egy beletörődő sóhajjal vettem tudomásul. Nem akartam, de egyszerűen nem volt más választásom. Itt biztosan nem beszélhetek neki róla, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb meg kell tennem titok ide vagy oda. A barátságunk múlik rajta, és nem érdekel ha kirúgnak, már az sem számít. Egyetlen szó nélkül néztem őt egy darabig kezem az ölemben pihent és a mosoly az arcomról nem távozott egy ideig, és már nem számított, hogy a teljes vödröt birtokolja, hiszen neki hoztam, ahogyan a pékségből a barna zörgő péksüteményekkel telerámolt papírzacskót is minden alkalommal. Valahogyan magától értetődött a számomra, hogy örömet okozzak neki ezzel, meg úgy bármivel amiről úgy gondoltam szebbé tehetem a napjait. Ismertem a múltját, de valahogyan nem akartam róla tudomást venni, nem akartam róla tudni, én azt az Adam-et akartam akit megismertem, bár jóllehet nem dughatom örökké homokba a fejem, főleg a rémálmai miatt amelyek minden éjjel gyötrik. Én felkelek a kanapéról néhány tétova lépést teszek, hogy bemegyek hozzá, aztán egyszerűen lehajtom a fejem és visszavackolom magam csak a szemeim látszanak ki a takaró alól. Nem félek, hanem keserű vagyok és szomorú, hogy nem tudom megtenni azt amit a legtöbb barát ilyenkor, hogy átöleli és megnyugtatja. Az élet kegyetlen tréfája, hogy éppen azon nem tudok ezzel segíteni aki a leginkább megérdemelné tőlem. Nem merem elvenni tőle, nem merem egyszerűen mert tudom, hogy abba bele fogok pusztulni, és azt is tudom, hogy ő is fél átadni. Még nem készültünk fel rá, talán a barátságunk még nem jutott el erre a szintre. De vajon mikor fogjunk úgy érzeni, hogy készen állunk rá, hogy megtegyük, hogy segíthessek neki?
- Odafönt? Csak a szokásos. Mrs Ronson nagyjából fél órán keresztül magyarázott a damaszt terítők fehérítési metódusáról, ezen a héten már harmadszor. Úgyhogy holnap neked kell végighallgatnod, mert én már kezdem kicsit unni. Ha nem dolgozna olyan fantasztikusan és gyorsan valószínű nem nézném el neki ezt a borzalmas litániát.- forgattam meg a szemeimet, majd nevetve húztam fel az egyik lábamat és kulcsoltam át a térdem, a másikat előre nyújtottam és szórakozottan lóbáltam a lábfejemet. Persze tudtam, hogy még minig jobban járok ezekkel a feladatokkal, mint a vendégek fogadásával és nem győztem hálás lenni ha Adam ezt a terhet leveszi a vállamról. Oldalra pillantottam és láthatta az elkomolyodó arcomról, hogy most valami egészen másról akarok beszélni semmint a munka vagy éppen az, hogy a virágok hűtését is ellenőriztem a hűtőkamrában. Holnap kell az ikebanákat kihelyezni....élmény lesz.
- Tegnap felhívott Michael.- az első mondatom után némi hatásszünetet tartottam, szerettem volna valami reakciót látni az arcán, de Adam olyan pókerarcot volt képes vágni, hogy azon még én is nehezen láttam át. Nem....továbbra sem éreztem az érzelmi energiáit és ez nyugtalanított. Miért kezd eltűnni, pont az övé?
- Azt mondta adjam át üdvözletem Adamnek, és mondjam meg, hogy a traumatológusa üdvözletét küldi és köszöni a munkát.- félrebillent a fejem, a hajam félig belelógott a szemembe de nem törődtem vele, most csak őt néztem és próbáltam kitalálni vajon mire is gondolhat, mi járhat a fejében, de nem láttam át rajta. Adam kezdett számomra olyanná válni mintha csak egy árnyék alak lenne, akinek nem érzékelem a kisugárzást, ellenben valami egészen mást érzékelek magamban, de nem tudom a kettőnek köze van egymáshoz vagy sem. Talán meg lehetne fejteni, de ahhoz először önmagamnak kell néhány dolgot beismerni ami megintcsak nem fog menni, mert egyszerűen túl gyáva vagyok hozzá azt hiszem.
- Találkozni szeretne velem, és én mondtam neki, hogy én nem akarok. Holnapra már amúgy is programom van...én arra gondoltam, szóval az jutott eszembe, hogy a belvárosban van az a toronyház, tudod amilyeknek minden ablaka szinte más-más színű. És annak a tetejére nemrég telepítettek egy tetőkertet. Olyan mini arborétum. Arra gondoltam jót tenne neked....- elhallgattam össze-vissza kezdek zagyválni úgyhogy kellett néhány másodperc, hogy ráncba szedjem a gondolataimat.
- ...jót tenne nekünk, ha elmennénk oda. Nem tudom, csak gondolom....és igazából az érdekelne, szóval az, hogy...-nyögd már ki Shell, hogy mi érdekel? Ó nagyon sok minden érdekelt jelen pillanatban, de volt amit egyszerűen nem mertem megkérdezni, volt amihez sem bátorságom sem erőm nem volt. Nagyot sóhajtottam, megráztam a fejem és pislogtam kettőt, majd már némiképp összeszedettebben néztem vissza Adamre.
- Szóval, az érdekelne, hogy honnan ismerhet téged Michel? Mi ez az egész Adam, elmondod? És az üzenet azt sem nagyon értem....- és tényleg, fogalmam sem volt róla mi történt és reménykedtem, hogy Adam majd megosztja velem. Az eddig felhúzott lábam leengedtem, oldalra nyúlva most én maradtam el egy fánkot a vödörből és a számba tömtem, addig is csendben vagyok, és a két harisnyába bújtatott lábfejemet lóbálva vártam a barátom válaszát.

music: Aura Dione | Külső:Shell Ruha -

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Ma éjjel ismét Manderleyben jártam. Egy King-könyvben olvastam az idézetet – és igen, néha olvasok is, főleg ha egyedül vagyok a recepción az éjszaka kellős közepén –, és már hetek óta mindig ezt hazsnálom arra az elményre, amikor fölébredek az éjjel, és egyetlen pillanatig, egyetlen fájdalmas, torokszorító pillanatig még mindig azt hiszem, Bolíviában vagyunk, és én Matty testét vonszolom a helikopter felé, kapaszkodva valami csalfa reménybe, hogy ki tuom vinni onnan. Érzem a test súlyát, érzem a vér szagát, hallom a lövéeket mögöttünk, Hallom Jess kiabálását, hogy mozgassam már magam. És a lábam mozdul is. Többnyire ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy a takaróm alatt vagyok, nem lőnek már rám, és hosszú idő telt el azóta, hogy mindez megtörtént.
Legalább a mai napom nem volt különösebben problémás. Nem voltak nagyigélnyű, vagy éppenséggel szimplán idióta vendégek. Ez utóbbit kissé sajnálom, ők szokták a jó történetek alapján jelenteni. Mégis, ahogy közeledett a szünetünk, amikor nem kell a pultban állnunk és azt lesnünk, felénk vet-e valami szerencsétlen lelket a balsors. Nem mintha olyan rossz dolog lenne ebben a hotelben megszállni, bár ismerve a takarítónőink munkamorálját, én nem tenném. Azért ez elmond valamit, nem? Ha az alkalmazott inkább máshová menne.
Shelley hamarabb ér a pihenőbe, mint én, de így legalább stílusosan érkezhetek. Elhaladtamban fölmarkolok egy fánkot, és a felét a számba tömöm, mielőtt átugranok a kanapé támlája mögött, hogy behuppanjak mellé a másik oldalra. Nem sokon múlott, hogy saját súlyom nem vitt tovább, és estem hátsóval a földre, de sikerül megúsznom a megaláztatást. Fogam közül elővillanó fánkdarabkákkal tarkított vigyort villantok a fiatal nőre, majd nagyot nyerek, és megszabadítom a számat a tartalma felétől.
– Minden rendben odafönt? – kérdezem nyugodtan. A saját dolgaimat elvégeztem, anélkül nem is jöttem volna ide. Fenének kell, hogy a főnök megint kiabáljon valami apróság miatt, a teljes személyzet színe előtt. Esküszöm, néha viszket az ujjam a nem létező ravaszon.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Adam & Shelley



Péntek volt, végre. Csak erre tudtam gondolni, mióta reggel kinyitottam a szemeimet és kelletlenül felkeltem az ágyamból. Szokatlanul nyűgös voltam, amit annak tudtam be, hogy este egy régi ismerőssel moziban voltunk. A film merő unalom volt, és kétszer sikeresen be is aludtam rajta, a fejem a mellettem ülő, nagyjából anyu korabaeli nő vállán landolt. Kicsit furcsán is nézett rám, még szerencse, hogy a félhomályban, melyhez fényével csak a hatalmas mozivászon járult hozzá, a kezemen nem láthatta a kesztyűmet. A legtöbb ember csodálkozik, mintha nem lenne oda illő ruhadarab. Amit nem értek, mert régen a hölgyek hordtak ilyesmit a csöpp kacsóikon, miért lenne meglepő, ha nekem is eszembe jut ilyesmi. Persze hamar rádöbbentem, mert az élet megtanított, hogy mindenki a szokatlantól fél, attól ami nem odaillő, ami a világ törvényeinek valamilyen módon ellentmond. És én nem csupán a kezemen viselt kesztyűvel voltam ilyen, hanem úgy általában mindennel. A teljes életnagyságom egy nagy ellentmondás volt. Nem volt könnyű megszokni és leginkább azt nem volt könnyű, amikor a barátaim az életemből úgy jártak-keltek mint a feltámadó huzat a házon. Nem tettem semmi rosszat én ezzel együtt születtem, és nem úgy működöm, hogy kikapcsolom. Legfeljebb megpróbálom visszafogni. Nem mindig sikerül, ahogyan az sem mindig sikerül, hogy észrevegyem némelyek lelki szemeteskukának használnak, akinél lerakhatják a gondjaikat és cserébe megkaphatnak belőlem valami többet. A pozitív energiák termelődtek bennem, mintha a komorságot képes lennék valamilyen módon azzal, ahogyan feldolgozom átalakítani, így lesz belőle az a mosolygós lány, aki egyébként alaphelyzetben voltam. A legtöbb kapcsolatom, legyen az akár komolyabb, vagy felszínes, esetleg baráti, néhány hónapnál soha nem tart tovább. Valahogyan nem működnek ezek a dolgok, és valahogyan én sem vagyok képes folyamatosan odafigyelni, hogy - még ha akaratlanul is- de ne bántsak valakit.
Adam volt az első és eddig egyetlen kivétel és az egykor volt kapcsolatom, és ők ketten valahogyan sikeresen fedték egymást az időben. Talán az akkori lelkiállapotom, talán az ahogyan akkoriban viselkedtem keltette fel a figyelmét és vált általa azzá a személlyé aki jelen életemben az egyik legfontosabb pillér. Ez valahogyan így alakult. Néha bemagyarázom magamnak, hogy csupán azért mert a nap nagy részét együtt töltjük, mert közös a munkánk, és talán ő is időnként éppen olyan magányosnak érzi magát mint én. Csak ő más miatt. A szakításom után az első volt aki önként ajánlotta fel, hogy elveszi a rossz érzéseimet, hogy cseréljem ki, éljek igenis vissza ezzel a képességemmel egyszer legalább az életben a saját javamra, de nem tudtam megtenni. Úgy vélem, hogy ezt nekem magamnak kellett lerendeznem, és nem azáltal, hogy használom az erőmet, hanem a lelkemet, ami bennem volt az összes emlékkel, jó és rossz dolgokkal egyetemben. Nem állítom, hogy sikerült, de ennek már több mint két éve, ám nyomokban még mindig bennem van. Hogy mégis itt van nekem, az sokat jelent, sokat jelent, hogy meghallgat, hogy elviseli időnként az indokolatlan nyafogásomat, vagy éppen a konok hallgatásomat. Hangulatember voltam és időnként kiszámíthatatlan. De a barátot pontosan onnan ismered meg, hogy az ilyen helyzetekben még nyilvánvalóbb a jelenléte, és az övé az volt. Egész nap azon járt az agyam, hogy közös programot kellene szervezni vele, de már lassan kezdtem soknak érezni magam az életében, néha eszembe jutott, hogy túlságosan rátelepszem, amit ő nem tett szóvá. Szóval volt az a tetőkert amit nemrég nyitottak meg, és nagyon különleges növényekkel ültették be. Úgy nézett ki, legalábbis a neten a képeken amit találtam, mint egy magasba száműzött, világtól elzárt kis arborétum. A gondolat amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is hessegettem, ez olyan romantikusnak tűnne, azt meg nem biztos, hogy akarom, vagy kellene akarnom. Bizonytalan voltam szinte állandóan Adammal kapcsolatosan,de egyszerűen olyan voltam mint valami kis zizegő bogáncs, nem tudtam róla leakadni. A mai beosztásunkat ahogyan mindig reggel beszéltük meg, és ahogyan mindig most is hamarabb volt bent mint én. No igen, ő hozzászokott a korán ébredéshez, nekem ez valahogyan nem ment. Én a korán alvásra voltam kódolva, ami azt jelentette, hogy ha befáradtam képes voltam másodpercek alatt beszunnyadni. Ilyenkor többnyire a kanapéján aludtam azok között a puha takarók között, amibe mindig jó volt bebújni, és elmerülni benne. Szerettem nála aludni, mert nyugalom volt, nyugalmasabb mint otthon, ahol már egy ideje elég feszült a viszonyom a szüleimmel, az állandó kérdéseim miatt. Így aztán többször kötök ki Adamnél, és néha csak némán ülök felhúzott lábakkal, vagy éppen a puha párnákat vackolva magam köré mint valami mókus, és némaságba burkolózom. Ő nem kérdez, én meg nem beszélek, mégis tudom, hogy mindent ért, elég csak ránéznem.  És hozza a levendula teát, amit annyira szeretek mézzel és citromkarikával. A barátokat innen is megismered, hogy ismerik az ízlésed, hogy szólnod sem kell és tudja mire van szükséged. Nekem például a Superman-es pólójára amiben alhatok, és többnyire meg is kapom. Mosolyt csal az arcomra a gondolat, ahogyan az eszembe jutnak az ilyen esték, és valahogyan szebben indul mindig a másnap.
A másodikról jöttem éppen lefelé, a kezemben az fehér damaszt terítők, amelyet az étkező asztalokra hoztam, szám szerint tizenkettőt. A kisebb étkezőbe, és már gondoskodtam az e heti virágokról is, amit Mrs Whyatt, a főnökünk a tavasz jegyében jácintokból szeretett volna látni, helyes kis zöld puszpang levelekkel.Lila és fehér jácintok. Szerettem ezeket a helyes kis fürtös virágokat, amelyekből ikebana formájában mi is kapunk majd a recepcióra. Finom illatuk van, azt hiszem be kellene szereznem egy ilyen parfümöt, ha már tavasz. Magamhoz öleltem a terítőket és beszálltam a megérkező liftbe, arcomon levakarhatatlan mosoly csücsült. Hogy minek is örültem? Nem tudom, semmi okom nem volt rá, azt hiszem most ütközött ki rajtam a pár nappal ezelőtti történések teljes érzelem világa, amely akkor nem adott okott az ilyen fajta mosolygásra. Ha elrendeztem a dolgokat, akkor jön az egy órás pihenő idő, a személyzetnek fenntartott nappaliban. Amúgy is holtidő jött, és ilyenkor Adam meg én bevackoltuk magunkat oda, az ajtót nyitva hagytuk, a csengőt pedig kitoltuk a pult szélére, hogy ha vendég jön akkor meghalljuk. Így nyúlt legtöbbször két órásra az egy órás időintervallum. Ma ő rendezte a számlákat és az új foglalásokat, a mosoda, a virágok, és a szobaasszonyok beosztásának kiadása rám maradt. Melyik szoba nem kér takarítást, hova kérünk fertőtlenítést, és melyik az a szoba ahova már komplett felújítást kell rendelni, mert ilyen is akadt. Én értem vissza hamarabb és a konyháról elcsentem egy doboz linzert, azt a finom omlós fajtát, amit ha kettéharap az ember, akkor a benne lévő lekvár szétomlik a szájában. Szóval kényelmesen lehuppantam a kanapéra és lerúgtam a lábamról a cipőt és lazán dőltem neki a narancs és vajszínű díszpárnákkal, ölemben a kosárnyi süteménnyel. Amíg vártam Adamet lehúzgáltam a kezemről a vékony anyagból készült kesztyűmet és az asztalra dobtam. Az ő jelenlétében nincs rá szükségem. Majd vigyázni fogok. Megpróbálok vigyázni.

music: Aura Dione | Külső:Shell Ruha -

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Pihenőszoba
» -= Park =-
» Konohagakure Shinobi Kódex
» Elena Gilbert /Salvatore/ - Folyamatban
» Személyes akta #minta

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Central Hotel-
Ugrás: