villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Rendelő- Szoba
eme téma címe
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Mianna  & Chris

It's time to start my therapy...



Már kisgyermek korom óta ez volt az álmom, amikor az a kis madár újra szárnyra kapott a kezem között, miközben néztem, ahogy elrepül a távolban, már akkor tudtam, hogy merre is kell, induljak az életben. Még nem is voltam teljesen tisztában képességemmel, de már tudtam, hogy olyan dolgot szeretnék adni a világnak, amitől ők is szárnyra kelhetnek, csak úgy, mint az a kis madár. Persze nem csak a gyógyításra gondolok, hanem egy kedves szóra, egy mosolyra vagy éppen egy ölelésre olyannak, akiknek szüksége van rá, ezek is bírhat akkora erővel, mint a képességem. Mi több, nem kerülnek semmibe, hogy megtedd, mégis feldobhatod velük teljesen a napját annak a bizonyos embernek. Manapság az emberek nagyon zárkózottak, teljesen beszűkült a látókörük és észre sem veszik azt, ha olyan ember szorul segítségre, akiket ők nem ismernek. Úgy gondolják, ha nincs semmi kötöttségem hozzád, nem vagy barát, családtag, közeli ismerős, akkor miért foglalkoznék a te problémáddal, amikor megvan a sajátom. Mi okom lenne bármit adni neked, ha cserében nem várhatok vissza semmit. Néha elszomorít, ez a fajta hozzáállás, nemtörődömség és önzőség, amit átjárja a világot. Persze én sem vagyok tökéletes, ezek ugyan úgy megvannak bennem is, nekem is megvannak a magam hibai, amit tudom, hogy változtatnom kellene. Én is tudok makacs, lusta és eléggé idióta barom lenni, ha iszom. De ha látom, hogy valakinek egy segítő kézre van szüksége, én megpróbálok nyújtani egyet. Ugyanis saját tapasztalataim alapján tudom, hogy jó tetteket sokkal nehezebb elfelejteni, mint a rosszakat. Hisz az emberek próbálják elfeledni a rossz élményeiket, hogy az újra tudjanak koncentrálni. Ezért van az, ha valaki megbántott vagy keresztbe tett neked, egy ideig dühös vagy, de ez idővel enyhülni fog, de ha valaki valami jót tett veled, azt viszont a szívedben őrzöd. Így szeretnék én valami maradandód alkotni, hogy olyan dolgot teszek, amire büszke lehetek és emlékezhetnek az emberek.
Úgy érzem egyre több közös van én és a doktornő gondolkodásmódjában, hisz habár az elmével foglalkozik, kijelentése alapján fontosnak tartja azt is, ami a szívünkben lapul. Ugyancsak rátapintott a lényegre, ugyanis jelen pillanatban érzéseim és gondolataim közt is háború dúl. Sok dolog van, amit szívem szerint kimondanék, vagy épp megtennék, de közben az agyam azt súgja, hogy nem szabad.
- Többnyire arról álmodok, hogy egy asztalon feküdve térek magamhoz, kezeim és lábaim leszíjazva, valamiféle erős fény világít a szemembe. Próbálok kiszabadulni, amikor is megjelennek azok az orvosi maszkos alakok. Először csak hangos kacajuk az, ami bejárja az egész szobát, majd az én kiáltásaim, miután belém vájták éles szikéiket és csak akkor ébredek fel, mikor elveszítem eszméletem a fájdalomtól. - csak néztem magam elé és úgy mondtam el visszaemlékezve, hogy miket is éltem át azon a helyen. Ez egy olyan fájdalmas emlék, vagy a doktornő szavával élve trauma volt, amit nem lesz könnyű elfelejtenem. Hisz nem csak az a része fájdalmas emlék, amit testileg kellett elszenvednem, hanem az is, hogy itt tapasztalhattam meg először az emberi gonoszság egyik felsőbb határát. Hiába is áltatom magam hogy ez egyáltalán nem változtatott meg, ha nem is teljesen, de igen is okozott bennem változást. Már tudom, hogy vannak emberek, akik egyszerűen nem tudnak, olyat tenni, amivel jóvátehetik szörnyeteg mivoltukat, egyszerűen nem érdemelik meg az életet.
- Itt, teljes mértékben igazat adok magának. - jelentettem ki, miközben a szívemre mutattam. - Ugyan akkor itt, nem érthetek egyet. - mutattam a halántékomra ugyan úgy, ahogy ő tette az előbb. - Már jó pár éve hordozom magamban, de csak most, hogy egyedül töltöm, mindennapjaimat kezdem el érezni, hogy titkom lassan felemészt belülről. Mindig is gyűlöltem titkolózni, hisz ez olyan mintha valami jóból hagynám ki szeretteimet és csak magamnak tartanám meg. De ugyan akkor tudom, hogy mivel járhat, ha mégis megosztom pár emberrel és ezt a kockázatot egyszerűen nem vállalhatom. Inkább töltöm a hátralévő életem egyedül, minthogy az a lehetséges szörnyűség bekövetkezzen. - próbáltam megértetni vele, hogy nagyon is szeretném elmondani, de nem tehetem, ha azzal megvan az esélye annak, hogy a halálba taszítom őt vagy akárki mást, aki megtudja. Bujkálva élni nehéz, de az viszont elviselhetetlen lenne, ha miattam hal meg még valaki. Eztán a doktornő felállt, majd odasétált a zenejátszóhoz, hogy betegyen valamit. - Csak nyugodtan. - nem értettem először miért is tesz be zenét, gondoltam, hogy nem a miatt, mer untatom, minden esetre belementem, hisz ő a pszichiáter és biztosan valami nyomós oka van rá. Azonban egy kis idővel az után, hogy bekapcsolta, megértettem. Nem is tudom miért, de a zenét hallgatva, hagyva, hogy átjárjanak a dallamok, egyfajta megnyugvást éreztem, mintha az összes múltbeli és lehetséges problémáim teljesen megszűntek, és csak a jelen létezett volna. Az a súly, amit eddig szívemet nyomta, mintha abban a pillanatban súlytalan lett volna, éreztem, hogy ott volt, de nem volt teher többé.
- A másik rémálmom pedig barátomról, Thomas Riley-ről szól, aki életét adta, hogy megőrizze képességem titkát. Csupán azért mert még abban a helyzetben is betartotta ígéretét, csupán mert jó barát akart lenni, ezért kellett meghalnia. A szemem előtt vérzett el és nem tehettem érte semmit. - hagyták el ezek a mondatok számat, könnyek között. Ezek az álmok sokkal fájdalmasabbak voltam, mint amit a kísérleti asztalon éltem át. A zene hatására azonban csak úgy kijött belőlem, de csak később eszméltem rá, hogy túl sokat is mondtam.
- Sajnálom, ez nekem nem megy. - pattantam fel a kanapéról, majd elindultam az ajtó irányába. Kimondtam a képesség szót, amit nem lett volna szabad. Egyszerűen nem, nem és nem... nem fogom elkövetni ugyan azt a hibát.    
             



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Chris & Mianna
Egy különleges páciens


Minden betegem a maga nemében fontos volt számomra már az első pillanattól. Onnantól kezdve, hogy betette a lábát a rendelőmbe, egészen odáig, amikor már sokadik alkalommal érkezett, és a sokadik alkalommal próbáltam hozzá közelebb került. Mindegyikük apró kis ékszeres doboz volt, amely temérdek kincset rejtett és én szerettem volna látni a ragyogásukat. Egykor régen magam is megnyíltam az emberek felé, aztán az életem alakulása, és tragikus fordulata megtanítottak a hallgatásra, arra, hogy sok esetben csak figyelnem kell és bár nyitott maradtam már nem az én szavaim voltak a fontosak. Nem az amit én akarok mondani, hanem amit a másik akar nekem megmutatni vagy éppen elmondani. Néha a szavak annyira nehezen jönnek, úttalan utak vándoraként csak a kezemet nyújtom nekik és megmutatom merre van a fény vissza az életük ragyogásához. Csak elkezdem helyettük a mondatokat, a zenébe kapaszkodom, abba az egyetemes nyelvbe amely bármely lelket képes megnyitni és amelyről anyám egykor azt tartotta, hogy lélekmozgató ereje van. Szavakat varázsol a szótlan ajkakra, megindít valamit, ami aztán felszínre tör és többé semmi nem lesz képes az útját állni. Figyeltem a jövendő betegemet a kanapé másik oldaláról és a zene felcsendülése óta arra vártam, hogy beszéljen, noha már előtte is megtette. Kényelmesen és figyelmesen vártam mindenre amit nekem szeretne mondani, és gondolatban végiggörgettem azokat. Kezdett előttem világossá válni, hogy Chris számára a kísérletek amelyeket rajta végeztek egyenlőek voltak azzal, hogy eltapossák a lelkében azt a madarat aki ő maga volt. Tolla és szárnyafosztott lett, és vajon lesz lehetősége és alkalma még majd a színes és önfeledt repülésre? Szerettem volna azt hinni, hogy én majd képes leszek visszaadni a hitét újra az emberekben és a világban. Az álmai, legalábbis amiről először beszélt megmutatták, hogy nem a fizikai fájdalom az erősebb hanem amit ott belül kellett elszenvednie, amikor lekötözték a testét akkor a szívét is együtt szíjazták oda ahhoz az ágyhoz, és noha a teste már megszabadult onnan a lelke még ott maradt lekötözve. Az álmai azt sugallták számomra, hogy ott kóborol azon a helyen és képtelen kitörni onnan. Ezért jár a rémálmaiban vissza oda, hogy elvegye megszerezze magának azt aki ő volt, akit elvettek tőle és akit nem engednek onnan elszabadulni. Chris számára a saját bensőjében lakozó jóság volt az ami képes volt arra, hogy másokon segítsen és ezt próbálták elvenni tőle. Ő az a fajta ember lehetett aki teljes egészében arra tette fel az életét, hogy az embereken segítsen, hogy a támaszuk legyen ha csak egy rövid időre is. Az élete volt a hivatása és a hivatása az élete, éppen úgy mint nekem. A zene lassan hullámzott közénk, a keserédes dallamok beburkoltak minket, olyan volt minden ritmus, minden kis ütem mint egy lassúdad módon ránk boruló selyemdallam. Simogatón vont körül, és szinte torkon ragadta az embert. Szomorú volt, mégis ott volt benne a remény valami jobbra valamire amit képes lehet ő is elérni, ha végre újra magára talál. A zene fogja pótolni az ellopott színes szárnyakat a számára és ennek segítségével együtt fogunk visszajutni majd arra a helyre ahol elvették a szívét, ahol kivágták belőle láthatatlan kezek az érzéseiket és csupán rettegéssel és bizonytalansággal pótolták. Valóban van ami sosem gyógyul, vagy legalábbis megmarad a nyoma, a heg, ez azonban arra lesz majd jó, hogy mindig emlékeztessen arra ami fontos. Beszélt hozzám, fejem oldalra billent figyelmes hallgatóság módján és a kezem lazán a párnán nyugodott, igyekeztem a lehetőségekhez mérten mozdulatlan maradni, hogy segítsem őt abban, hogy ne a külvilág zajaira figyeljen, hanem a zenére és leginkább ezáltal önmagára. Igyekeztem nála elérni egy olyan állapotot, amikor még engem is képes egy időre lefeledni, hogy ott ülök a kanapé másik oldalán és a szavaira figyelek, az álmaira, amelyek nyugtalanítják és amelyektől inkább a magányt választja. Nos igen, magam is tudtam milyen érzés ez, hogy inkább egyedül semmint, hogy ártani legyek képes valakinek. De kinek is ártanék azzal, ha igent tudnék valamire mondani amitől mindenkinek jó lesz? Az én apró, életbeli dilemmáim semmik voltak ahhoz képest amin jelenleg ez a férfi keresztül ment, és úgy tűnik nincs kapaszkodója, egy kéz amely megtartja és nem ereszti. Gondolatban felé nyújtottam a sajátomat és csak reménykedtem, hogy megérzi. Néha elgondolkodtam, hogy mennyi felé lennék képes osztani magam, hogy mennyi az amikor már elfogyok, amikor már nem lenne elég erőm ahhoz, hogy segítsek, hogy legyen mindenkihez kedves szavam, hogy képes legyek azt mondani számukra, hogy mindig van remény, csak talán még maguk sem látják? Hogyan vagyok képes reményről beszélni mikor már én sem látom azt, amikor eltemettem George-a együtt? Honnan van még bennem mégis az, hogy hiszek benne őszintén, hogy számukra, a betegeim számára megadatott az amit én elveszítettem? Olyan voltam mint a gyertya amelyet lassú égésre terveztek és egyre bizonyosan majd elfogyok, nem lesz már sem fényem sem lángom, de bíztam benne, hogy majd egy kéz újraformál, a lecseppenő viaszokat újjá gyúrja és akkor megint éghetek ezerszeresen mint egykor. Most csupán őrláng vagyok, a betegeim apró kis lángja, de talán pont elég, hogy a fényem vezesse őket. Ebbe akartam hinni, ez volt a kapaszkodóm. Bólogattam a szavai hallatán, és azt hiszem igazán akkor értettem meg, hogy mi az ami valóban hiányzik számára, amikor a zene hatására hirtelen olyan lett mint egy lapjaira nyílt mesekönyv. Olyan sorokat fedett fel amelyeket szem nem láthat, amelyre figyelni kell, minden rezdülésére a szavainak súlya volt, amely halkan koppant előtte. A szobába beszökő fény, hosszúra rajzolt árnyakká varázsolt bennünket amelyek a kanapé előtt egyetlen sötét masszává olvadtam. Megváltozott az arckifejezése, és a korábbi mosolyt felváltotta a rettegés, az amit belé tápláltak, amiért el akarták érni, hogy ne a világtól, ne is a magánytól és ne is attól szenvedjen ami történhet vele. Felismertem mitől fél a legjobban mi az ami rettegéssel tölti el, mi az ami szinte az álmatlanságba taszítja, mi az amitől a rémálmai vannak. Szemeim elkerekedtek és az ajkaim elnyíltak, a levegő puhán szökött ki a szám rései között, egy halk sóhaj kíséretében: Chris önmagától félt a legjobban. Önmagától akire a leginkább támaszkodhatott, önmagától akitől az utolsó kis reménysugár is érkezhetett arra, hogy a dolgok megváltozhatnak. A legnehezebb amit el lehet érni, hogy feloldjuk a betegben azt a kényszert, hogy a saját maga ellensége. Mert ez leginkább abból fakad amit a világból visszajelzésként kap. Az önkép egy tükör, amit a kísérletek Chris esetében megrongáltak, és nem tudom mennyire vagyok jó mester ember, hogy ezt megjavítsam. Szerettem volna annak gondolni magam, csak az volt jelen pillanatban az én nagy problémám, hogy a saját tükröm is sérült volt némiképp. Ahogyan azonban más esetekben , úgy itt is szerettem volna azt gondolni, hogy a sérült dolgok képesek egymást is gyógyítani. Hatás és kölcsönhatás alapon működtetve a dolgokat. Amikor kimondta a szavakat éreztem, hogy a zene is meglódul a zongorán a billentyűk egyre erőszakosabban csapódtak minden hang szinte beleütötte magát az elmémbe, hogy aztán megint megragadjon és magával cibáljon közelebb a betegemhez. Nem tudtam volna már elereszteni azok után amit nekem mondott, noha már abban a pillanatban éreztem, hogy menekülne, ahogyan a legőszintébb szavai kibuktak belőle. Ahogyan mozdult együtt mozdultam vele, és magam is előre dőltem, de még nem álltam fel, megvártam, hogy mit szeretne, és már nyitottam a számat, hogy válaszoljak neki, amikor láttam a szemében a félelmet, azt a bizonyos sérült tükröt. Megrepedt és pattanása egészen a szívemig eljutott. Menekülne, pedig jól tudja, hogy nincs hova. Kinyújtottam a kezemet, de csupán a levegőbe markoltak bele az összezáródó ujjaim. Hagynom kellett volna elmenni, hiszen a tiltakozás, vagy éppen az erőszakos marasztalás még inkább megsebesíti és még inkább megriasztja én pedig ezt nem szerettem volna. Azt akartam, hogy maradjon itt, hogy fejezze be amit elkezdett, hogy meséljen még nekem. És megint eljutottam egy olyan pontra, amire Dean esetében is egykor, hogy ha azt akarom, hogy megnyíljon kicsit talán nekem is jobban kellene nyitnom felé. Nem a fizikai közelséggel, sokkal inkább azzal, hogy ha valaki tudja, akkor én biztosan, hogy mi az amin keresztülmegy. Adni, hogy kaphassak. Néha úgy érzem túl nagy ár ez, de meg kell tenni. Vajon van ennek köze mindahhoz, amiről beszélt...ahhoz a bizonyos képességhez? És ismét valami olyasmivel találkozom ami ezen a pályán elindított. Hirtelen világossá vált, hogy miért voltak a kísérletek, hogy miért kellett elszenvednie mindazt amit. Hogy én lettem volna a legmegfelelőbb a számára ebben az egészben? Nem nem én voltam, de jelenleg talán az egyetlen voltam aki megérti, aki megértheti és pontosan emiatt nem hagyhattam, hogy elmenjen.
- Tudom, hogy nem megy, kérem....- szólaltam meg csendesen és álltam fel magam is a kanapéról, minden mozdulatomból sütött, hogy marasztalni akarom, de nem erőszakkal, sokkal inkább azzal ahogyan rá néztem, ahogyan beszéltem. A hangom fátyolos rezgést kapott, és ott volt benne ami a zenében is: a háttérben morajló remény. Lehet, hogy halk, lehet, hogy alig hallható, de mindenképpen ott van.
- Tudom....milyen elveszíteni valakit....tudom milyen olyasmivel együtt élni, amin nem képes változtatni, tudom milyen menekülni önmagunk elől, az álmok elől a folytonos lelkiismeret elől...a kérdések elől...én tudom. És ön is tudja. Éppen ezért van itt, és én éppen ezért akarom, hogy itt is maradjon. Kérem....Chris.- nem tudtam mivel tudnám maradásra bírni, így aztán abba kapaszkodtam amim volt, ami az én rettegésem volt, amivel én sem tudtam együtt élni ami miatt az én rémálmaim voltak amitől nem tudtam soha szabadulni....amitől valószínű én is menekültem volna hozzá hasonlóan. És bármit...bármit megadtam volna, ha akad valaki aki maradásra bír.
- A férjem...egykor a szemem láttára épült le. Három éven keresztül néztem miképpen válik csupán árnyékává önmagának. Három éven keresztül készültem arra a napra, amikor majd meghal. És amikor tényleg eljött a pillanat, amikor még elköszönhettem volna tőle, nem voltam vele. Elvesztegettem az utolsó másodperceket egy ....kávéra, amit neki készítettem. Valóban nem megy ez senkinek Chris, de ha ott ragadok a konyhában a kávét készítve, ha ön gondolatban ott ragad ahol kisérleteztek magával, vagy nem fogja elengedni a barátját, akkor valóban egyedül marad.- nem azért mondta el neki az életem egy apró kis szeletét, hogy sajnáljon, csak azért, hogy megértse, bár máson mentünk keresztül, mégis valahogyan hasonló cipőben járunk. Talán ez valami sorszerű dolog, hogy éppen olyanokkal foglalkozom mint én magam. Felé nyújtottam a kezem, noha már közelebb volt az ajtóhoz mint hozzám. Intetettem, hogy jöjjön vissza majd a tekintetem a kanapéra vezettem
- Kérem Chris...segítsen nekem, hogy megérthessem önt...meséljen nekem a barátjáról, Tomról.- ott kellett kezdenem, ahonnan az egész azt hiszem kiindult.




×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Mianna  & Chris

It's time to start my therapy...



Levegőt... levegőt... belülről elkezdett mardosni és alig kaptam levegőt. A dolgokról beszélve újra előidézett nálam egy pánikrohamot, ami olyan érzés volt, mintha egyszerre a gyomromat és a nyakamat valaki elkezdené szorongatni. Ebben a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy mihamarabb el kell tűnnöm onnan. Olyan érzés kap el ilyenkor, mintha minden figyelem rám szegeződne, mintha tudnák mi vagyok és emiatt elítélnének. Ez a paranoia már olyannyira beszőtte magát a fejembe, hogy még itt is, még egy olyan helyen, ahol tudom, hogy csak ketten vagyunk és a doktornő nem tenne olyat, képes elhatalmasodni rajtam. Olyannyira próbálok ellene küzdeni, de nem tudom legyőzni. Az agyam ilyenkor mintha egy csatatér lenne, amíg az egyik fele azt sugallja, hogy nincs semmi baj, minden rendben lesz, amivel próbálom elnyomni magamban a rossz gondolataimat. Addig a másik fele megállás nélkül azzal a kérdéssel bombáz, hogy "De mi van, ha?". De mi van, ha mégis tudják? De mi van, ha már rám is találtak? De mi van, ha még több embert taszítok a halálba? Egyszerűen képtelen voltam megszabadulni tőlük, egyre nagyobb hatással voltak a mindennapjaimra. Emlékszem, amikor először rám tört ez a pánikroham, egy gyorsétteremben ültem és csak úgy a semmiből megcsapott ez a fojtogató érzés. Persze tudtam, hogy miért van, hisz csak arra tudtam gondolni, de nem értettem, hogy mi okozza a testi reakciót. Ekkor szintén próbáltam kisétálni az ajtón, de valamiben megbotlottam, a földre kerültem és ott kapkodtam  tovább a levegőért. Mindenki körém gyűlt, hogy megbizonyosasodjon, hogy jól vagyok e, amit egy másik helyzetben kedves gesztusnak gondolnék, de abban csak még idegesebbé tett. Az egyik pincérnő még a mentőt is kihívta, de amire azok kiértek, én már messze jártam. Attól a naptól fogva pedig félelem járt át mindig, mikor kiléptem a lakásból, hisz nem tudhattam, hogy mikor jön elő újra. Az, hogy most is megtörtént, mutatja, hogy mennyire nem vagyok ura saját érzelmeimnek és az azok által kiváltott testi reakcióknak. Amikor kiléptem abból a börtönből, azt gondoltam, hogy végre vége, hogy végre szabadon élhetem tovább az életem, de hatalmasat tévedtem. Még mindig fogságban vagyok, csak most a külvilág helyett, a saját fejemben. Bármivel is próbálkozok, egyszerűen képtelen vagyok elszakítani azokat a láncokat, amik emlékeimmel kötnek össze.
Már a kilincsér nyúltam, mikor a doktornő marasztaló kijelentését hallottam a hátam mögül, amire megálltam és visszapillantottam. Arcomon még mindig a félelem és bánat fájdalmas keveréke ült, miközben zihálva vettem a levegőt. Ugyan akkor a doktornő tekintete megértést és együttérzést sugárzott, láttam rajta, hogy szeretné, hogy maradjak. Minden porcikám azt súgta, "Menj tovább Chris, hagyd itt ezt a helyet." Én mondtam az elején, hogy sosem adom fel és most mégis menekülök. Ahelyett, hogy áttörném azt az akadályt, csak hátat fordítok neki és hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam... Mégis ki vagyok én? Már magamra sem ismerek... talán igaza volt, a mosolyom mostanság tényleg az fájdalmaim leple... de nem a külvilág elől rejti el a dolgokat, sokkal inkább saját magam elől. A következőkben a doktornő folytatta a felém irányuló együttérzését, de most már szavakba is öltötte őket. Azok pedig olyan mondatokat alkottak, amik után képtelen voltam otthagyni. Olyan dolgot osztott meg velem annak érdekében, hogy maradásra bírjon, ami egykor az ő lánca másik oldalán lebegett, az ő fájdalmas múltját. Már régóta nem volt részem olyan fokú törődésben, amit a doktornő ebben a pár percben felém nyújtott, ezért teljesen szíven ütött a dolog. Az elmúlt hónapokban egyedül voltam, senkire nem támaszkodhattam és most jön Mianna, aki egy röpke fél óra alatt betölti ezt a hiányt.
- Részvétem a férje miatt, Mianna és köszönöm. Köszönöm, hogy képes volt felhánytorgatni és megosztani velem az ön fájdalmas múltjának egy darabkáját, csak azért, hogy maradásra bírjon. Köszönöm, hogy élő képe annak, amiért mentősnek álltam hajdanán, az emberi jóságnak, amiért érdemes küzdeni. Maga ezt tárta most felén. Hisz hagyhatott volna csak elmenni, hagyhatta volna, hogy kilépjek azon az ajtón és azzal levegyek egy terhet a válláról. Hagyhatta volna, hogy magam oldjam meg a problémáimat, még ha tudja is, hogy nem vagyok rá képes, hisz a pénzt már úgy is megkapta. De e helyett együttérzést mutatott, amiért nem tudom eléggé kifejezni a hálámat. - mondtam ezeket komoly tekintettel a doktorőre nézve, a végén egy enyhe mosollyal. Ekkorra elmúlt a pánikrohamom, a doktornő irántam tett gesztusa volt az, ami teljesen megnyugtatott. Éreztette velem, hogy nem vagyok egyedül, mondhatni saját fájdalmával enyhített az enyémet. Elérte nálam, hogy teljesen megbízzak benne, bár ez nem is igazán a bizalomról szólt, hisz nem a saját bőröm az, amit féltek. Természetesen nem szeretnék visszamenni arra a helyre, de sokkal inkább fekszek fel megint a kísérleti asztalra, inkább kürtöljék szét a titkomat, minthogy annak megtartása miatt gyilkolják meg.
- Viszont mielőtt folytatnánk, mondanom kell valamit. Nos, azok a rohadékok, akik kis híján lerombolták az egész eddig felépített életem, akik kísérleteztek rajtam, minden bizonnyal még a nyomomban lehetnek. Akár már azt is tudhatják, hogy most itt ülök magával. Szóval kérem, ha furcsa alakok keresnék fel rólam érdeklődve, csak mondjon el nekik mindent. Ne foglalkozzon az orvosi titoktartással, ha kell, feloldom ez alól, csak ne próbáljon meg engem fedezni. Higgye el, azok a fickók nem kérdeznek kétszer, ha nem beszél, megölik. Már így is röstellem, hogy ilyen helyzetbe hoztam magát, de muszáj volt valakivel beszélem, és úgy érzem jól választottam. Viszont tényleg nem szeretném, ha valami bántódása esne miattam. - sétáltam már vissza, de még mielőtt leültem volna, fel kellet világosítanom, hogy mivel nézhet szembe, amiatt, hogy én itt vagyok. Képességem igazából csak egy plusz teher annak, akinek elmondom, már eleve azzal veszélybe sodrom az illetőt, ha kapcsolatba lépek vele. Ezt nem szeretném senkinek, de ugyanakkor képtelen vagyok az egyedüllétre. Nekem szükségem van arra, hogy megoszthassam valakivel a gondolataimat, a jókedvem, vagy épp rosszkedvem, hogy nevethessek valakivel, vagy épp sírhassak valaki vállán. Hiányzik az emberi közelség, társasági lény vagyok az isten szerelmére, ha ezt megfosztják, tőlem nem is tudom, mihez kezdjek. Úgy szeretném már újra látni azokat, vidám tekinteteket, mikor elhagyhatja az egykori beteg, akit én vittem be, végre a kórházat. Sokszor látogattam szinte kivétel nélkül mindegyiküket, jó volt megismerni őket és kicsit feldobni a kórházban töltött idejüket.
- Tom egy fantasztikus ember volt, öt éve ismertem meg őt, mikor a Central city-i kórházban lettem mentős. Ő is pont akkor kezdett ott és valahogy úgy alakult, hogy társak lettünk. Eleinte ki nem állhattuk egymást, persze megpróbáltunk összedolgozni, hisz a munkánk még is csak fontosabb volt, mint az ellentét, ami köztünk volt. Minden esetre nem kedveltük egymást és ezt előszeretettel fejeztük ki néhány egymás ellen elkövetett átveréssel, amik kisebb nagyobb vitákba torkollottak. Hát igen, felnőtt létükre olyanok voltunk, mint két civakodó gyerek. Végül aztán megváltoztak köztünk a viszony, az hosszú történet, hogy miért, de a lényeg, hogy jó barátság alakult ki köztünk azután. És most vége van... a saját megfontolatlan tetteim következményeképp megölték őt. Csak jót akartam, de ennek köszönhetően találtak rám azok az emberek és onnan már lavinaként söpörte végig az életemet. - meséltem a doktornőnek már visszaülve a kanapéra, az elején elmosolyodva emlékeztem vissza, magam elé tekintve, majd arckifejezésem a végére, komolyra váltott.      
   
             



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Chris & Mianna
Egy különleges páciens

Egykor azt próbálták megtanítani nekünk, hogy ne tárulkozzunk ki a betegek előtt, mert az sebezhetővé tesz bennünket. Nem szabad kiadni magunkat mert akkor ezáltal túl nagy kapaszkodó leszünk a számukra, akiktől a kezelések befejeztével sem leszünk képesek megszabadulni. A túlzott függőség orvos és betege között pedig egy olyan fals és a világ szemében is érthetetlen viszonyt eredményezhet, amiből nem szabadulhatunk egyhamar. Emlékszem ezekre a dolgokra mindig különös és furcsa módon tekintettem, hiszen én nem is akartam, hogy ez a viszony a későbbiekben megszűnjön. Én azt gondoltam, hogy az olyan emberek akik a lelkükben valami fájdalmat hurcolnak, okozza azt bármi is, pontosan ezt a kötődést keresik. Mintha egy második köldökzsinór lenne a lélek és a szív között amelynek a vége hozzám köti őket. És én próbálom táplálni a szavaimmal, a gesztusaimmal, azzal, hogy emberként törődöm velük, még akkor is ha némelyikük bizonyos furcsa dolgok miatt, vagy ahogyan Chris emlegette képesség miatt nem is érzi ide valónak magát. Ha a régi professzorom hallotta volna a szavaimat bizonyosan azt mondta volna, hogy alkalmatlan vagyok a pályára, ahogyan sok szakmabeli mai napig úgy vélte, hogy a túlzott empátiámmal a szakmám legalján lenne a helyem. De könyörgöm aki a lélekkel foglalkozik, az nem tekinthet szenvtelenül, pusztán kívülállóként ezekre a dolgokra. Nem nézhetem úgy mint egy törést, vagy éppen egy vesegörcsöt, amelyet azonnal meg kell oldani, lehetőleg a legrövidebb időn belül. A test gyors beavatkozást igényelt és minél precízebbet. A lélek és az elme viszont lassú folyamatot, és nem is annyira precizitást, mint inkább a megfelelő időben és módon elejtett szavakat vagy éppen az olyan mozdulatokat, ahogyan most én próbálom marasztalni Christ. Látom rajta a szorongást, hogy azokat amiket nem mondott nekem ki, amit nem is akart legszívesebben kimondani ott rezegnek a szája sarkában és inkább nyomná le azt a kilincset, legszívesebben hátra sem nézne és ezerszeresen bánná, hogy mégis vette a bátorságot és eljött hozzám. Ahogyan én is bánnám ha hagynám kisétálni azon az ajtón. Nem, továbbra sem vagyok hajlandó dogmatikusan elfogadni azt, hogy egy pszichiáter csak akkor képes a gyógyításra, ha tökéletesen kívülállóként, objektíven szemléli a betegét. A diagnózist felállítani egy dolog, de a megoldást megtalálni rá, az mindenképpen egy külön folyamat. Ahogyan ujjlenyomat sincs két egyforma, ahogyan szerintem szem színből sem létezik tökéletesen egyforma árnyalat, ahogyan a mosoly megkülönbözteti az embereket, ahogyan mindenkire jellemző módon minden egyedi, azt gondolom, hogy a lélek sem gyógyítható egyformán. Még a levegőt is visszatartom egy pillanatra, és az ajtó amely az előbb megnyílt a férfi számára lassan záródik vissza, de egy résnyire mindig nyitva marad. Lehetőséget adok oda bármikor betekinteni, rajta múlik mikor szeretné. Én csupán azt akartam, hogy érezze nem egyszerű eset ő a számomra, nem pusztán egy páciens akinek a kartonján egy szám szerepel, ő számomra valaki, aki segítségre szorul. És most, hogy menekülni látom még inkább ez az érzésem. Nem csak a szavaim marasztalóak, és ahogyan látom visszafordulni, érzem felőle áradni a szorongást, a félelmet valamitől...valamitől amit egyelőre még csak ő tud, de érzem, hogy közöm van hozzá. Mi történhetett, mi az amitől ennyire fél? Esetleg a kísérletek miatt, azok miatt retteg ennyire? Azt mondta sosem adja fel, és a mozdulatából látom, hogy pontosan ebbe a mondatba kapaszkodik. Nem tudja feladni, nem akarja, és talán hinni vélem, hogy nekem is közöm lehet ahhoz, hogy mégis marad, itt marad velem. A keze lecsúszik az ajtó kilincséről, halkan kattan a lejátszó, ahogyan új zenére vált


Mintha érezte volna a pillanat, hogy most kell ezzel a dallammal betoppani, mintha most amikor visszafordul, amikor rám néz, és én látom a szemében azt az apró reménysugarat, hogy visszavonzom őt, nem csupán a szavaimmal, nem csupán azzal a tétova hívó mozdulattal, nem csupán a magasba ívelő szemöldökömmel, nem csupán ezekkel....talán érzi és tudja, hogy segíteni akarok. Mindenkin és mindig segíteni akarok, mintha érezném, hogy az utolsó pillanatok lennének...ahogyan egy régi dalban hallottam:

"Minden napot úgy élek, mint ha az volna az utolsó,
minden mondatot úgy írok, mintha nem maradna több szó..."*


Még az ajtóban állt amikor beszélt, saját magától várt azt hiszem megerősítést arra nézve, hogy egyáltalán vissza merjen jönni, és azt hiszem legbelül egy pici hangocska arra biztatta, hogy tegye meg, és éreznie kellett, soha, egyetlen pillanatra sem élnék vissza mindazzal amit nekem mond. Nekem ez már régen nem a pénzről szólt, sokkal inkább a hivatástudatról, arról, hogy ezt lélekből csinálom, valami belső erőtől vezérelve. Igaz a pénz mint olyan soha nem volt mozgató erő, talán mert volt belőle pont annyi amennyire szükségünk volt. Hogy a  férjem révén jutott ki számomra mindez már olyan lényegtelen, ahogyan az is, hogy a megismerkedésünkkor nem ez motivált. Középosztálybeli lány voltam, értelmiségi család gyermeke, és mint ilyen mindig a belső tűz irányított. Talán gondolná rólam Chris milyen is voltam egykor? Megmosolyogtató a gondolat, hogy nem hinné, hogy hidakat másztam meg, hogy a London Eye tetején üvöltöttem világgá, hogy szeretem George Winterberry-t. Mintha csak tegnap lett volna, mégis akár a búgón megkonduló harang tompa visszhangja messzire száll majd elhal. A zene közénk úszott és lassú pislogással vettem tudomásul a szavait.
- Semmiség, igazán....ha ezzel elérhetem azt, hogy ujra itt üljön mellettem.- szólaltam meg, majd magam mellett a kanapéra siklott a tenyerem és megpaskoltam finoman. Figyelmeztetni akart, hogy ha elvállalom a kezelését veszélyes vizekre evezek. Nem tudom igazán ez a része érdekelt e engem. Egy ideje már olyan jelentéktelennek számított a saját életem, és nem éreztem egy pillanatig sem azt, hogy ő veszélybe sodorna. Sokkal inkább rosszul éreztem volna magam, ha a szavaim nem érik el a kellő hatást és ő egyszerűen kisétál az ajtómon. Most ezt éreztem, ez volt ami motivált arra, hogy maradásra bírjam.
- Chris, ha nem lennék orvos...- megráztam a fejem egy enyhén lehajtva majd úgy néztem vissza rá
- Pontosabban ha nem lennék pszichológus, akkor is tudnám, hogy a mosolya mögött valami sokkal súlyosabb lakozik. Valami amitől retteg, amitől fél, ami igazán megrémíti Mondhatnám azt, hogy ennyi volt, köszönöm, várom a következő alkalommal. De nem véletlenül engem ajánlott önnek Dr Silber. Ön nem az a fajta aki megoldja önmagától a problémát, ön az aki menekül előle. De vegye észre kérem, hogy örökké nem futhat. A veszteség, a múlt mindenhova el fogja kísérni, ahogyan engem is elkísér minden alkalommal a temetőbe. És tudja...a holtak nem fognak nekünk feloldozást adni. A némaságukkal felelnek, a szél játékával a sírok között, a görgetett ördögszekérben, a lehulló száraz levélben, a temető nyugalmában. De igazából a megoldás ott van bennünk. Bennem, önben,...mindenkiben. Csak meg kell hozzá találni az utat. És az első lépés, ha beszélünk róla. Nem az tart vissza, hogy mi történik majd később, hanem sokkal inkább az ami most van.- követi a pillantásom ahogyan végül visszasétál hozzám, és én csak egy bólintással adok neki ígéretet arra nézve, hogy ne magát hibáztassa majd azért ha valami történik velem. Többet nem ígérhetek meg neki, csak annyit amennyit a saját lelkiismeretem elbír. Árulásra nem kényszeríthetjük egymást. A lassan elolvadó mosolya a mögötte megjelenni valódi ember látványára olyan lassan kezdtem lélegezni, hogy a megcsendülő mondatok mögött lehetett hallani mindkettőnk szívverését, ahogyan egymást kergették a szobában. Kezem az ölemben pihent és egy darabig, amikor elhallgatott még magam is gondolkodtam. A saját életembe kellett segítségért visszamennem, ha el akartam magyarázni neki miért vannak benne ezek az érzések.
- Ez egy olyan barátság, amelyet időtlenségre ítéltek, amelyet sem idő, sem tér, sem pedig a világ változása nem tud kikezdeni.- sóhajtottam egyet, és egy egész röpke időre félrefordítottam a fejem. Magam is ismertem az érzést, ahogyan azt a részét is, hogy milyen valakit elengedni. Drew és a barátságunk, amelyet semmi nem fog soha megváltoztatni, még az sem, hogy egy ideje az én telefonom is néma és az övé is. Hogy így kellett ennek lennie, talán így van, nem tudom megmondani. Csak azt, hogy soha egyetlen erő sem lesz képes velem azt kimondatni, hogy Drew már nem jelent számomra semmit. Mert jelent, mindig is jelentett.
- Tudja Chris az utolsó hónapokban amikor el voltam keseredve...amikor tudtam, hogy el fog menni, tudtam, hogy egyszer majd vége lesz az egésznek, nem akartam elfogadni. Lázadtam a megváltoztathatatlan ellen, és hibáztattam még saját magamat is. És akkor azt kérdezte a férjem tőlem, hogy mi volt a legjobb dolog kettőnk kapcsolatában. És én azt mondtam, hogy az amikor megismerhettem. Ő pedig...ő pedig azt mondta, hogy akkor ezt soha ne veszítsem szem elől. Hogy ezt a pillanatot soha senki már nem veheti el tőlem. nemrég valaki azt mondta nekem, ha folyton visszafelé tekingetek, akkor nem tudok egyetlen lépést sem előre haladni. Mindig is arra tanítottak, hogy az árnyak nélkül nem lehet fény, hogy ahol egyszer sötét volt, oda majd visszatérhet a fény, és ahol fény van, egyszer majd visszatalál a komor feketeség.- megint elhallgattam és a csendet egy halk sóhajt követően törtem meg.
- Ön szerencsés, mert volt egy barátja, mert ismerhette őt. Ez a legfontosabb, ahogyan minden bizonnyal az ő számára is ez lehetett akkor amikor elhunyt. George mindig azt mondta, hogy akit megérint a halál hűvös ujja már nem azt látja ami keserű, hanem azt ami édes. Az élet új jelentést kap, és ez akkor sem változik ha ez a vég hirtelen érkezik el. Tartozik annyival az emlékének, hogy fényt varázsol újra az árnyakba, mert ott érezheti újra őt is.- mintha azokat mondtam volna neki amivel magamat is biztattam mindig. Nekem nagyjából sikerült, és szerettem volna azt gondolni, hogy annyi erő van bennem, hogy neki is adhatok egy keveset.
- Mondja, miért alakulhatott át a kezdeti ellenségeskedés barátsággá, mi volt az a pont amikor nem megsérteni, hanem megérteni akarta  a barátját? - fontos momentumnak véltem ezt, mert talán ott lesz benne a kapaszkodó, az az aprócska erő, amely előre lendíti majd Christ.


*Fankadeli


×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Mianna  & Chris

It's time to start my therapy...



Igaza volt a doktornőnek, mindvégig menekültem, ha nem is tudatosan, de próbáltam kizárni a veszteség után érzett fájdalmat. Arra koncentráltam, hogy meneküljek elrablóim elől, holott a fejemben is ugyan ezt tettem, csak ott emlékeim voltak azok, amik elől elrejtőztem. Ezért volt az, ha egy-egy emlék mégis felszínre tört olyan hatással volt rám, ami nem csak mentális, de testi reakciót is kiváltott. A munkámban és a magánéletemben egyaránt próbálom a körülöttem lévő embereket felvidítani, azt sugallni feléjük, hogy bizony az a bögre nem félig üres, hanem félig tele van. Próbálom reménnyel eltölteni a kórházba bevitt betegeket, akik szerettei életüket vesztették a balesetben. Csupán tartani bennük e lelket, hogy később tovább tudjanak lépni és továbbra is egy boldog életet élhessenek. De most, hogy ez velem történt, most, hogy tényleg át kell, éljem ezt, nekem is szükségem van valakire, aki a jó út felé terel. A doktornőmben pedig úgy tűnik ráleltem erre a személyre, tényleg tudja, mit csinál és már is úgy érzem, hogy segített pár darabkát újra összerakni a fejemben elzárt kirakósból. Hisz sosem élhetek egész életet, ha csak abból gazdálkodok, amik kedves emlékek a számomra, ahhoz, hogy minden darabka a helyére kerüljön, sajnos a fájdalmas emlékekre is szükségem lesz.
Olyan nehéz... olyan nehéz elbúcsúzni valakitől, aki ilyen fontos volt számodra. Egy olyan embertől, aki része volt a mindennapjaidnak és, akire számíthattál a bajban. Egy társtól, akinek ismerted a vágyait és álmait, akire tudod, hogy milyen sok minden várt volna még. Egy baráttól, akit ily tragikus módon ragadt el a sors. Képtelen vagyok pozitívan állni ehhez, azt gondolva, hogy ő már egy jobb helyen van és könnyek helyett, mosollyal az arcomon emlékezni vissza rá. Persze tudom, hogy ezt kellene tennem, hisz ő sem akarná, hogy miatta szomorkodjak, de egyszerűen nem tudom elfogadni a tényt, hogy ő már nincs többé és ebben az én kezem is benne van. Ha nem lettem volna olyan felelőtlen... ez olyan nehéz... hisz ha nem bántam volna, olyan felelőtlenül a képességemmel ő még élne, de ugyanakkor sok másik ember biztosan halottak lennének. Ő volt itt a hős nem én, nálam volt a képesség, de ő annál valami sokkal nagyobb dolog birtokában volt.
- Tisztában vagyok azzal, hogy az élet olyan, mint egy hullámvasút, egyszer fent van, egyszer lent és ahhoz, hogy fel tudjon menni, előbb lent kell, hogy legyen és ugyan ez fordítva. Ezek kívül pedig még megannyi hasonlatot használhatnánk erre, az élet útjai ugyanis kifürkészhetetlenek. És természetesen igaza van, igaza van megboldogult férjének és magának is, a jó élmények azok, amiket szem előtt kell tartani, hisz nincs értelme leragadni azoknál, amiken úgy sem változtathatsz. Én is ezzel próbáltam biztatni a kórházban veszteséget szenvedett betegeket, de most, hogy ez velem történt látom, hogy nem olyan egyszerű. Akárhányszor eszembe jut Tom, vele együtt, mindig előjönnek azok a szörnyű képek is. Nem csak arról van szó, hogy elveszítettem őt, én egy székhez kötözve végignéztem, ahogy meghal. Ettől az emléktől pedig nem tudok megszabadulni. - végignézni egy olyan személy brutális halálát, aki ilyen közel állt a szívedhez, az mély sebet ejt benne, amit nagyon nehéz begyógyítani.
Szerencsésebbnek nem is érezhetném magam, hogy őt a barátomnak mondhattam. Még, ha néha kicsit nyer is volt a stílusa, egy hatalmas szívvel rendelkezett.  
- A halála előtt, Tom szemében láttam, hogy tudta mi vár rá, tudta, ha tovább hazudik, meg fogják ölni... - ezen a ponton elcsuklott a hangom... - Sajnálom. - visszaemlékezve az utolsó pillanatokra teljesen a hatása alá kerített, mutató és hüvelykujjammal a szememet dörzsölgetve tartottam egy kis szünetet. - ...Jól van, nos... még ott is sugárzott belőle az erős jellem, ami mindig is volt. Még a halála előtti utolsó percekben is engem fedezett, még ekkor sem volt hajlandó kiadni. Ilyen ember volt ő. Ezt pedig sajnos már nem viszonozhatom neki mással, minthogy megőrzöm emlékét. - még ha fájdalmas is volt róla beszélni, kicsit mintha jobban éreztem volna magam, miután megosztottam ezt a doktornővel. Talán azért mert most mondtam ki először, eddig csak gondoltam rá, de most szavakba is foglaltam őket, hogy mit kell tennem. Nem szabad, hogy a fájdalmas dolgok befeketítsék Tom emlékét, hisz annyit megérdemel, hogy megőrzöm őt a szívemben, amíg élek, nem pedig a rossz dolgok miatt próbálom elfelejteni. Végre megértettem, hogy akármennyire is fáj, még ha néha el is szomorít, tovább kell lépnünk, nem azért, hogy mögöttünk hagyjuk a múltat, nem azért, hogy felejtsünk, hanem azért, hogy büszkévé tehessük azokat, akik fentről néznek le ránk.  
- Nos, az úgy történt, hogy egy súlyos esethez riasztottak minket, méghozzá egy többszöri lőtt sebhez. A közelben voltunk, szóval sikerült időben odaérnünk és rögtön meg is kezdtük a sérült ellátását. A probléma ezzel csak az volt, hogy még a rendőrök megérkezte előtt ott voltunk, szóval még a környék nem volt biztosítva. De nem tétovázhattunk emiatt, hisz amire a rendőrök odaértek volna, biztosan elvérzik az áldozat. Amíg én kötszerért mentem vissza az autóhoz, az elkövető meg is jelent, puskával a kezében, fenyegetőzve, hogy Tom hagyja abba az ellátását, vagy lelövi. Teljesen el volt borulva az agya a fickónak, de szerencsére Tom higgadt maradt és elkezdte beszéltetni. Ezáltal pedig a háta mögé tudta kerülni és egy jó irányzott mozdulattal, valamint egy mankó segítségével leütöttem. Hát igen, ez volt az a pillanat, egy stresszes és életveszélyes esemény kellett ahhoz, hogy barátság szövődjön köztünk. Ezelőtt is együtt dolgoztunk, de itt voltunk először csapat. Mindketten tudtuk, hogy mit vállalunk azzal, ha biztosítatlan környéken kezdjük meg a beteg ellátását, de egyikünk lehetőségei között sem szerepelt, hogy cserbenhagyjuk sérültet emiatt. Ez most egy jó emléknek számít? Nem is tudom... mondja meg maga. Ha úgy nézzük ez volt a legveszélyesebb mentő akció, amin részt vettem, hisz kis híján lelőtt minket egy elmeháborodott, megcsalt férj. - még szép, hogy ez egy jó emlék, hisz a történtek után meg is ünnepeltük, hogy nem röppentettek golyót a fejünkbe és sikeresen bevittük a sérültet is a kórházba. Méghozzá egy bárba mentünk, ahol... ahol... mi is történt? Nos, gondolom jobb is, hogy erre a részére már nem emlékszem.
- Tudja mit? Nincs miért tovább titkolóznom maga előtt. Olyan dolgokon segített át ebben az egy órában, amiken nem gondoltam, hogy valaha is túl tudok jutni. - álltam fel a kanapéról, majd odasétáltam az asztalához és elvettem az ollót onnan, majd visszasétáltam hozzá. - Tudom, hogy bízhatok önben és úgy érzem, ennyivel tartozok is magának, hogy nem hagyom csak azon tanakodni, mi is volt az a titok, amiről mindvégig beszéltünk. - azzal, hogy elmondom neki, már nagyobb veszélybe nem sodorhatom, azt pedig biztosan tudom, hogy nem fogja világgá kürtölni. - Ha bízik bennem, ideadná az egyik kezét? - kérdeztem ezt már visszaülve a helyemre, újra elmosolyodva, persze mutathattam volna ezt saját magamon is, de úgy gondoltam az, hogy én magam is regenerálódok, nem mutatja meg képességem igazi értékét. Ha belegondolok, még sosem mosolyogtam és bőgtem így felváltva még soha, olyan vagyok mint egy terhes nő, akit hirtelen hangulatváltozásokon megy át.... Jézus...
             



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Chris & Mianna
Egy különleges páciens


Újabb olyan szabályt szegtem meg a praxisomban már nem először, amely íratlanul is a részünk volt. Hogy a betegeket ne engedjem magamhoz közelebb azzal már régóta nem foglalkoztam, ahogyan azzal sem, hogy ne csupán lélekben, hanem fizikailag is tartsunk meg bizonyos távolságot. Én abban hittem, hogy a közelség, az, hogy a tekintetünk időről időre találkozik, hogy látja benne a megértést, a törődést, a biztonságot vagy éppen azt, hogy figyelek rá, azzal közelebb kerülünk egymáshoz, hogy jobban beenged majd a saját világába. Nem lehet egy kapun úgy belépni, hogy csupán messziről, torkunk szakadtából könyörgünk bebocsátásért. Mindig abban hittem és azt vallottam, hogy ha azt érzik mellettük vagyok, ha azt érzik, hogy bármelyik pillanatban megfoghatják a kezem, ha azt érzik, hogy nem csupán egy akta mögül kipislogó orvos vagyok, akkor már engednek számomra ott egy kicsit helyet maguk mellett. Ezért volt nekem fontos, hogy Chris például hova ül le, hogy mennyire lesz lehetőségem nekem is mellé telepedni. Nem akartam csak annyira amennyire ő engedte. Ha csak egy apró jelét fedeztem volna fel a tekintetében a tiltakozásnak, ha csak egy egészen enyhén rezdült volna a szemhéja, vagy elakad a szava, netalán úgy érzi kevés a levegő, azonnal hátráltam volna A menekülése nem nekem szólt, nem tőlem futott el, hanem a felismeréstől, hogy megláttam benne valamit, ami miatt nem akartam elengedni, mégsem kapaszkodtam belé olyan erőszakosan ahogyan azt mások is tették. A lélek kicsit olyan mint a kisgyermek. Minél jobban tiltunk neki valamit annál inkább csinálni akarja, és minél inkább szeretnénk elérni, hogy maradjon ő annál inkább menekülni akar. Azt kell elérnünk, hogy ő maga akarjon maradni, ehhez pedig szükséges, hogy magunkból is megmutassunk valamit, ahogyan én tettem vele. Ez volt az a határ amit nem léphettem volna át, amit nem tehettem volna meg következmények nélkül, és amellyel mégsem foglalkoztam. Egyszerűen mert szükségem volt rá, egyszerűen mert szerettem volna még többet tudni róla. Különleges aura vette körül, valami megmagyarázhatatlan erő, amelynek még engem is sikerült bevonzania, amelyet úgy nőtt mégis körbe a keserű szomorúság, akár a mállott vakolatú házakat a vadszőlő indák. Újra beszélni kezdett és én hálás pillantásokkal mondtam köszönetet a szavaiért, még akkor is ha éreztem biztatná ő magát, el is hinné amit mondok, csak nem tudja hogyan. A vigasztaló szavak a vigasztaló erő másokkal szemben működik, magunkkal szemben gyakorta hasztalan. Lassan bólintottam arra amit mondott, hogy hiába hiszi maga is el akkor amikor a betegeknek mondja ezeket a kórházban, ahogyan én is hiába hiszem el, amikor neki mondom, ha magamra kell alkalmazni akkor már nem működik, valahogyan nem működik. Talán ha lenne valaki aki engem vigasztal, talán ha lenne valaki aki esetleg őt vigasztalja, a kölcsönhatás minden bizonnyal leírhatatlan erővel bírna. Vajon képes lennék rá, hogy pusztán a szavak vagy éppen a muzsika erejével hatással legyek rá? Vajon képes lennék arra, hogy megnyugvást hozzak neki a történtekre? Nem, egyértelműen nem. Nem azt kérem tőle, hogy felejtsen ilyet senkitől nem is lehetne kérni.
- Tudja Chris, a hullámvasút valóban a legjobb hasonlat, talán nem is sejti mennyire. És talán arról sincs fogalma, hogy bizonyos helyzetekben orvos és betege ugyanabban a stádiumban van, és ez a fajta egymásra utaltság fogja megkönnyíteni a visszajutást. Mert ketten mindig könnyebb felülemelkedni, mint egyedül, nem?- egészen finoman mosolyodtam, el biztatón és reményt próbálva sugalni felé, hogy érezze a törődést, azt hogy figyelek rá, hogy fontos számomra mennyire tudom őt kivezetni újra a fényre. Hogy az emlékek visszakerüljenek oda ahova valók, és ne rémálmokként kísértsenek szüntelen.
- Nem azt akarom önnél elérni, hogy felejtse el ami a barátjával történt. Nem azt akarom elérni, hogy felejtse el milyen volt őt meghalni látni. Nem is azt akarom elérni, hogy többé ne jelenjen meg a lelki szemei előtt a székhez kötözött képe. Tudja Chris mit szeretnék a legjobban elérni?- közelebb húzódtam, tenyeremmel megtámaszkodtam a kanapé finom bársony huzatán, és úgy néztem egyenesen a szemébe, szavaimat aláfestették a hangszóróból felcsendülő egyre erőteljesebb és követelőzőbb dallamok. Hatásuk volt, rám legalábbis biztosan.
-Azt szeretném ha megértené, hogy ez egy emlék csupán. Hogy akkor, abban a pillanatban megadatott az ön számára, hogy láthassa, hogy belenézhessen a szemébe, és tudja, hogy egy soha el nem múló barátságot vitt magával. Nem, valóban nem vigasztaló a tudat, hogy ezt láthatta ahhoz képest, hogy elveszítette. A halálon mint tényen soha nem vagyunk képesek túllépni, ahogyan nem vagyunk képesek elfogadni azt sem, hogy egyszer minden élet elmúlik. Hogy mennyi jutott ki nekünk?- megvontam a vállaimat, az ajkam bizonytalanul biggyedt le, szemeim résnyire szűkültek, és könnyedén visszadőltem a kanapén az előbbi helyzetbe
- Soha senki nem tudja megmondani. Lehet, hogy amikor ön innen kiteszi a lábát történik velem valami, ahogyan történhet a szomszédommal a titkárommal vagy akárki mással. A halálra nem lehet felkészülni. Gondolja ha tudta volna mikor jön el a vég és szépen csendben alszik el akkor jobban el tudta volna fogadni? Én nem hiszem. Azért képtelen feldolgozni a halálát, mert azt gondolja megmenthette volna. Mind ezt gondoljuk. Azért gondoljuk ezt, mert az embernek mindig kell egy bűnbak akit hibáztathat: isten, a világ, a bűnözők, vagy éppen saját magunk. De ha jobban belegondolunk, nincs értelme bűnbakot keresni, mert a halál már eleve belénk van kódolva a születésünk pillanatában. Az, hogy ez hogyan történik meg szintén nem választható. Van egy film tudja...talán látta is.- nem tudom miért erről kezdtem el beszélni neki, talán azt akartam elmondani, hogy a halál nem válogat, a halál  kortalan.
- Logan futása, az a címe. Nagyon régi film, valamikor a hetvenes években forgatták, igaz nem túl ismert, ami azt illeti. Arról szól, hogy a földet a jövőben úgy védik meg a túlnépesedéstől, hogy az emberek csupán 25 éves korukig élnek. A tenyerükbe beültetnek egy kristályt, amely eleinte fehér, akár a ragyogó gyémánt, és az idő előre haladtával egyre színesebb lesz, mire pedig eljön a halál ideje, amikor letelik a számukra elrendelt huszonöt esztendő egy ősi haláltánc keretén belül vetnek véget az életüknek. Minden ember tisztában van vele mikor fog meghalni, szinte percre pontosan. És a film mégsem ezzel foglalkozik...ahogyan azt hiszem mi sem foglalkozunk vele. Vajon másképp élnénk az életünket ha tudnánk mikor fogunk meghalni? Vajon miért nem tudjuk azokat a gondolatokat hamarabb kimondani, amikor így is tudjuk, hogy egyszer vége lesz? Mi akadályoz meg abban, hogy elmondjuk? Azt mondta látta a szemében, hogy tudja...mégis megtette. Tudja miért van ez? Mert abban a pillanatban már nem mi leszünk a fontosak, hanem az akit hátrahagyunk. És ha meghalunk azt akarjuk, hogy ő tovább éljen, hogy éljen azért amiért mi magunkat áldoztuk. Tudja....ha így lenne én is ezt szeretném, és biztos vagyok benne, hogy Tom is ezt akarta. Ha nem így lenne nem néz a szemébe. Tiszta volt a lelkiismerete. De tudja viszonozni...tudja és ezt maga is érzi. Méghozzá úgy tudja viszonozni, hogy folytatja azt amiért Tom gyakorlatilag az életét adta. Ön tud valamit, képes valamire amit a barátja az életével próbált mások elől megvédeni. Ha a legdrágább kincsét adta oda, ne tékozolja el, Chris!- megint előre dőltem, és közelebb voltam hozzá, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, megtörtem ismét a felvett fizikai távolságot.Én innentől csendben maradtam és némán figyeltem a szavaira, a gondolataira, a gesztusaira, ahogyan arról beszélt mikor kezdődött kettejük barátsága, hogy mit jelentett neki a férfi. Tudtam, hogy olyan dologban volt része, amit kevesen tapasztalnak meg és még kevesebben értenek. Amikor az élet egyetlen apró kis momentumában két tökéletesen egyforma lélek összeér. Ahogyan a láthatatlan kis energiaszálak összefonódnak, és valahol a távolban halk hangok kélnek szárnyra, suttogva a világba bele ennek a kialakuló barátságnak a legapróbb rezdüléseit. Én tudom mit érezhetett, hiszen én is éreztem ezt egykor...Andrew. A név amit egy esetleges soha nem viszontlátás sem lesz képes kitörölni az elmémből. Régvolt emlékek kuszasága között vergődő barátságunk utolsó apró sóhajai.
Bólintottam, hiszen persze, hogy bízhat bennem, ahogyan én bízni szeretnék benne.Éreztem a szavainak súlyát, tudtam, hogy nem bántana, hogy soha nem tennék, Nem tudom miért de ezt gondoltam, talán a megmagyarázhatatlan aura, talán a különös és nagyon magával ragadó, személyiségéből adódó kisugárzás okozta, nem is tudom. Felvontam az egyik szemöldököm és lassan felé nyújtottam a jobb kezemet. Az első mozdulatom bizonytalan volt, aztán már határozottabban nyújtottam felé, a fejemet felemelve néztem  rá.
- Bízom Önben!- a szavaimmal meg kellett, hogy erősítsem a mozdulatomat, éreznie kellett a test tartásomból ahogyan ezeket mondtam, éreznie kellett, hogy bármit is szeretne nem félek. Hiszen éppen az előbb beszéltem neki arról, hogy ha valaminek szükségszerűen be kell következnie, az idő a változó...csak az idő, maga az esemény soha. Láttam az érzelmeket végigsuhanni az arcán, az előző fél órában szinte minden átrobogott rajta a legszélsőségesebb megnyilvánulásokkal együtt, és tudtam, hogy ez annak a jele, hogy kezdenek benne felszakadni a gátlások. Ahhoz, hogy igazán megláthassuk önmagunkat meg kell járni a mennyeket és a poklokat is, és aztán ha visszataláltunk, ha a szemünk a világra nyílik akkor leszünk képesek azokká válni akik vagyunk. A kezem a kezébe tettem és félrebillenő fejjel, kíváncsian vártam mit szeretne csinálni az ollóval amit felvett az asztalomról. Csak egy kicsit féltem....csak egy nagyon kicsit. De bíztam benne, bízni akartam benne. Ha valami, ennek meg kell győznie őt, és persze magamat is.




×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Mianna  & Chris

It's time to start my therapy...



Azonosulni tudott helyzetemmel és ez volt a kulcs ahhoz, hogy segíteni tudjon. Szinte minden egyes mondata igaz volt rám, mintha csak az én fejemből pattantak volna ki. Persze orvos lévén mindenfajta mentális betegséghez hozzá tud tenni valamit, hogy átsegítse rajta betegeit, de mégis csak azt tudjuk megérteni legjobban, amit saját magunk is átéltünk. Hiába a szaktudás, hiába tudod, hogy mi lenne a helyes hozzáállás abban a szituációban, amíg csak másokat látsz keresztül menni rajta és nem a saját bőrödön tapasztalod meg. Mianna ezért volt képes már egy óra alatt eloszlatni a kételyeket a fejemben, mert tapasztalatból tette, mert ő is átment ugyan ezen. Más betegségekben szenvedő betegeket is bizonyára ugyan ilyen jól ellátni, de ott bizony sokkal több időre van szükség és sokkal mélyebbre is kell ásnia, mint az én helyzetemben. Első kérdésére egyetértően bólintottam elmosolyodva. Mindenkinek szüksége van valakire, az ember egy társas lény, ezért a problémáit is így tudja legkönnyebben leküzdeni.  Hisz csak úgy, ahogy a fogorvos sem magának fúrja a fogát, úgy még egy pszichiáternek, aki megtanulta minden ilyen problémánk a kiküszöbölését, is kell egy lelki támasz. Ahogy ez az én esetemben is így van, én is láttam megannyi szörnyűséget, megannyi embernek próbáltam támaszt nyújtani veszteségük után, de hiába az efféle tapasztalat és tudás, az egész fabatkát se ér, ha te vagy az, akinek támaszra van szüksége.
Eleinte azt gondoltam, hogy ki kell vernem a fejemből a történteket, hogy úgy kell élnem tovább, mintha meg sem történt volna. Próbáltam elnyomni magamban minden rossz emléket, minden szörnyűséget, ami múltamban történt, azt hittem ez a helyes út. Már akkor arra gondoltam, hogy nem szabad a múlton siránkoznom, hisz Tom sem akarná, hogy ezt tegyem, de ahelyett, hogy elfogadtam volna, hogy megbirkóztam volna vele, csak elzártam magamban. Ez a doboz, olyan volt akár Pandora szelencéje számomra, tele volt az összes fájdalmammal és keserűségemmel, ami csak a pillanatra várt, hogy rámzúdíthassa szörnyűségeit. Ez a szelence a fejemben pedig szivárgott, ha nem is tárult még teljesen ki, de minden egyes nap egyre több emlék szökött ki belőle, rémálmokat és később pánikrohamot, paranoiát okozva nekem. Mintha csak az apokalipszis kezdett volna kibontakozni a testemen belül. Szépen lassan épített le engem és be is teljesedett volna, ha nem eszmélek rá a probléma súlyosságára. Szerencsére rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább és eljöttem a mai nap a doktornőhöz, aki megmutatta nekem, hogy ezeket nem elnyomni kell, a felejtés pedig nem a megoldás a problémáimra.  
- Erre van is egy éppen klappoló idézet, nem fordítanám le ugyanis úgy gondolom ennek az eredeti nyelvén sokkal nagyobb ereje van. "How do you live if you're ruled by your past? But, how do you let go of a past that made you?" A múlt dolgai néha keserűséget hoznak a jelenbe is, ami miatt úgy érezhetjük, hogy legjobb lenne megszabadulni tőlük, de igaza van... A múltunk is az életünk része, még, ha egy részét szörnyűségek is övezik be, a múltunk tett azzá, akik ma vagyunk, ezért ahelyett, hogy harcolnánk ellene, csak meg kell vele békélnünk. Már értem, hogy mit próbált mondani azzal, hogy a jó pillanatokat kell szem előtt tartanunk. De  nem szabad átesni a ló túloldalára, rosszakról sem szabad megfeledkeztünk, hogy fennmaradjon az egyensúly. Hiszen, aki csakis a jóra koncentrál, aki teljesen kizárja a rosszat és álomvilágban él, az bizony saját magának hazudik, ahogy én is tettem. - már képes vagyok elfogadni és belátni, hogy a múltunknak nagy jelentősége van, mint a jelenre, mint a jövőnkre nézve. Nem szabad, hogy a múltunk határozzon meg minket, de minden egyes esemény, ami benne történt vezetett el a jelenbeli utunkra és ahhoz, hogy folytathassuk ezt az utazást a jövőben is, meg kell békélnünk minden egyes részével. Nem hagyhatjuk, hogy éveken, akár évtizedeken át lappangjon bennünk a fájdalom, a szomorúság és atombombaként törjön elő belőlünk a jövőben, ugyanis akkor már túl késő a megoldásra.  
- Persze, bárhogyan is halt volna meg, az mindenképp egy sorscsapás lett volna a számomra. És tudom, hogy semmi értelme bűntudatomnak, hisz az nem fogja visszahozni őt, ha magamat hibáztatom, de mégis én hoztam rá a bajt és ezt nem bocsájtom meg magamnak. De ne aggódjon, ezzel már megbékéltem, a bűntudatomon pedig majd az idő segít. - egyszer mindenkinek meg kell halnia ebben igaza van, de ez az egy dolog, amit nem vagyok képes csak úgy elfogadni. Úgy érzem, akkor hazudnák magamnak a legnagyobbat, ha csak azzal hitetgetném magam, hogy ez volt Tom-nak megírva és nem tehettem semmit. Ezzel csak a saját lelkiismeretemen enyhítenék, csak saját magamon dolgát könnyíteném meg vele, amit nem érdemlem meg. Még ha nem is menthettem meg őt, eleve miattam került oda és ezzel a bűntudattal kész vagyok szembe nézni. Ha nem is támaszthatom fel vele, de nem fogom egy legyintéssel azt mondani, hogy itt járt le az ő ideje és ezzel minden rendben is van. A francokat... sok dolog várt még rá az életben, egy fantasztikus ember volt és nem hiszem, hogy Istennek vagy akárkinek joga lett volna megfosztani őt tőle, csupán azért mert ez volt a sorsa.
- A filmet még nem láttam, viszont tényleg egy érdekes témát foglal magában. Kérdései pedig elgondolkodtatóak, de nem lehet őket megválaszolni, hisz nem tudhatjuk, milyen lehet elve ebben a tudatban felnőni. Abban azonban biztos vagyok, hogy a jelenlegi emberiség nagy része nem tudna, mit kezdeni ezzel a tudással. - ha hirtelen mindenki megtudná, hogy mikor is jön el számára a vég, nem hiszem, hogy képesek lennének csak úgy tovább élni az életüket, várva a bizonyos időpontra. Egyfolytában azon kattogna az agyuk, hogy mennyi idejük maradt még hátra és minden napjukat félelem határolná be. Amit Tomról mondott, újra eléggé megérintett... már nem is a szomorúság volt, ami miatt könnybe lábadt a szemem, sokkal inkább a hála és a köszönet könnyei voltak, hogy barátom ezt megtette értem. Feláldozta magát, hogy én folytathassam utam, hogy tovább segíthessek az embereken képességemmel. Miközben őt hallgattam a többnyire a földet bámultam, csak egy-két pillantás erejéig néztem a szemébe.
- Halála nem lesz hiábavaló, ezt bizton állíthatom. - mondtam ezt már komoly és határozott tekintettel a doktornőre tekintve. Mindent megteszek annak érdekében, hogy amikor lenéz majd rám, büszke lehessen arra, amit lát, hisz mind az nélküle nem jöhetett volna létre.
Megbízik benne, szavai egyszerre töltöttek el örömmel és félelemmel. Tudtam, hogy mit csinálok, hogy bármi, amit teszek vele, az nyomtalanul el fog tűnni, de mégis bennem volt a félelem, amiatt, hogy fájdalmat okozok neki. Odanyújtotta kezét, amit gyengéden meg is fogtam, majd az olló egyik élét, hüvelykujja ujjbegyéhez közelítettem. - Sajnálom, ez egy kicsit fájni fog. - tényleg nem akartam neki fájdalmat okozni, de szükséges volt, ahhoz, hogy megmutathassam neki titkomat. Oda is nyomtam az olló élét és egy apró vágást ejtettem rajta. Az ujjából kicsorduló vércsepp végig folyt az ujján, majd megállt mikor elérte az én kezemet. - Most pedig figyelje. - mondtam csak ennyit még mindig tartva a kezét, enyhe mosollyal, majd becsuktam a szemem és a vágás gyógyulására koncentráltam képességem. Amire az egy szempillantás alatt összeforrt, mintha csak ott sem lett volna.

             



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Chris & Mianna
Egy különleges páciens


A bizalom az egyetlen olyan szó amely törékenyebb bárminél. A bizalom, amelyet csak kiérdemelni lehet, amely vagy megszületik valakiben vagy hosszú évek kellenek ahhoz, hogy kialakuljon, és amelyet a legkönnyebb eljátszani. Éltem során annyi emberrel találkoztam akik ezt eltékozolták, akik kérdés nélkül megkapták, mégsem éltek vele, hanem egyszerűen félredobták, akár egy megunt és semmire sem jó holmit. Nekik talán fogalmuk sincs arról, hogy mások viszont éppen azért küzdenek, hogy ezt megtarthassák. Christ hallgatva az jutott eszembe, hogy számára ez a szó a világ egyik legtermészetesebb szava volt, hogy a férfi, akit a barátjának nevezett feltételek nélkül adta az életét azért mert bízott valamiben amire képes volt, és amelyért nem volt drága egyetlen élet. Tartottam magam a szavaimhoz, hogy a halál idejének bizonytalansága nem lenne szabad, hogy befolyásoljon bennünket, hogy éppen úgy kellene viselkednünk akkor is amikor tudjuk és akkor is amikor még csak sejtésünk sincs róla. Vannak kultúrák, amelyek azt tanítják, hogy ez csupán egy út, egy ösvény, amely a sűrűbe visz, hogy aztán egy másik, talán járatlan csapáson folytathassuk az utunkat. Vannak kultúrák, ahol a léleknek súlya van, ahol azt mondják, hogy energiából, érzésekből tevődik össze és nem veszhet el csak úgy a semmibe, azt valahogyan a továbbiakban még éreznünk kell. Talán Chris is így gondolja? Talán ő is azt érzi amit én a férjem halála óta, hogy valójában nem is ment el, hogy egy része itt maradt velünk, és van számunkra feladata. Hogy tovább éljünk, hogy azokat a dolgokat folytassuk amik igazán fontosak a számunkra, hogy ne vesszen el a hit, amiért egykor éltek. Aki szeret az hisz a másikban, aki szeret az nem mérlegel, az egyszerűen csak ad. Mióta nem volt velem George szinte nem múlt el nap, hogy ne éreztem volna a közelségét, éjszakák nem múltak el, hogy a kezem meg ne indult volna a párnámon, és tapintotta volna meg a mellettem üresen ásítozó habfehér, keményített ágyneműt. Érintetlen volt és rideg ezüstjével vetült rá a holdsugár, ami bekéredzkedett az ablakomon. Nem múltak el napok, hogy néhány apróságról ne őt idéztem volna fel magamban, és nem múlt el egyetlen reggel sem, hogy ne láttam volna egy itt maradt mosolyát a fürdőszoba tükörben. A kettőnk házassága a bizalomról szólt, ahogyan az igazi barátságok is erről szólnak, egy érzésről ami nem változik,mégpedig azért nem mert egy igazi barát képtelen lenne elárulni bennünket. Csak ülök Chris mellett és hagyom, hogy beszéljen, végre megnyílt egy láthatatlan csap, és bármit is akar velem közölni meg fogom hallgatni, azt szeretném, hogy megossza velem az utolsó gondolatait is, és én most nem fogok közbeszólni. Most hagyom őt beszélni. És ráérez arra amire mióta csak betette a lábát próbálom rávezetni, hogy ne végletekben gondolkodjon, hanem megszelidülő egyensúlyban. Ne hibáztassa magát, csak fogadja el, ne megváltoztatni akarja, hanem megérteni, ne elmenekülni akarjon előle hanem szembenézni vele. A fájdalom nem azért születik meg bennünk, a lelkünkben, hogy könnyeket fakasszon, az csak járulékos. A fájdalom azért születik meg, hogy segítsen túllépni, és megtanítson érzékelni. Az egyensúly, végre ráérzett és én csak bólintok a szavaira, egyetlen ajakrándulással, mely most egy mosolyt rejt, csak neki. Megnyugvással tölt el a tudat, hogy végül nem maradt a keze a kilincsen, hogy végül nem ment el, hogy végül megértette miért kell maradnia. Én nem csupán az orvosa akarok lenni, hanem egy sziget, egy biztonsági zóna, amelyben nem bánthatják. Én erre tettem fel az életem, mert a hivatástudat vezért, noha a mi szakmánkat mindig is valamiféle kuruzsló dolognak tartották. Magam is úgy tartottam, hogy jó páran elárulták azt amire egykor felesküdtek. Hogy a pénz vagy a hírnév bolondította meg őket talán nem is lényeges, sokkal inkább az, hogy elhagyták a hitüket. Számukra többé nem létezett bizalom. Nem csak a másik emberben nem, hanem önmagukban sem. Figyelem őt, ahogyan beszél, már nem úgy veszi a levegőt mint korábban, már nem látom az arcán meghúzódni azt a megmagyarázhatatlan szomorúságot, a helyét átvették az őszinte szavak. Én annak érzem, és tudom, hogy az is. Elértük nála az első fázist, amelyben már beszélni, már el meri mondani, hogy mit gondol, és nem csupán egy kedves mosoly mögé rejti önmagát. Tudom, hogy őszintén adja, de egyben falakat is húz vele maga elé. Ha valakire rámosolygunk, akkor úgy járhatunk elég könnyen mint a humorista aki annyit tréfálkozik, hogy ha szomorúság éri és arról akarna beszélni, már nem veszi senki komolyan. Szelektálnunk kell a továbbiakban
– Sokan nem akarnak kiszakadni az álomvilágból. Van aki beletemetkezik a gyászába, és a továbbiakban képes úgy kezelni az elveszített szerettét, mintha még élne. Ezek az emberek sem feldolgozni, sem elfogadni nem képesek a változást. Nem tudom milyen lehet így élni, csak azt tudom milyen úgy élni, hogy megtörtént, és már nem változtathatunk rajta. De emlékezni szeretnék mindenre. A jóra és a rosszra egyaránt. Arra is amikor még minden jó volt és arra is amikor már olyan gyenge volt, hogy nekem magamnak kellett a kezébe adnom a kávésbögrét esténként, lefekvés előtt. Emlékszem milyen volt amikor a tóban önfeledten fürdőzött…remek úszó volt. Aztán láttam miképpen okoz nehézséget a fürdőkádba ülni. Egy ember leépülése a szemem láttára. Én tudtam, hogy megfog halni, és mindent ennek rendeltem alá. Ön nem tudta ezt a barátjáról, egészen az utolsó pillanatig. Mégis úgy érzem nem maradt bennem semmi amit ne mondtam volna el neki. És ahogyan most beszélt nekem Tomról, a reményről amit ő adott magának, úgy érzem ki a szavaiból, hogy ugyanezt gondolja. Maga tudott élni azzal a lehetőséggel váratlanul is, amivel mások sokszor akkor sem tudnak, ha már közel a vég, és ismerik annak idejét.- amikor a bűntudatot említi nagyon lassan bólintok a szavaira.
- Mindannyian érezzük, noha sokszor nem vagyunk hibásak, és igaza van, ezen csupán az idő fog segíteni. Amikor a halál egy régmúlt esemény lesz, amikor tudni fogjuk, hogy ha tehettünk is volna ellene, nem a mi hibánk. A bölcsek azt mondják, ilyenkor hazatér a lélek. Vissza, önmagába, és kivetkezi magából a rosszat, a küszöbön hagyja.- elgondolkodva tekintettem előre, még éreztem ahogyan a bőrömön végigfutnak a szavai, nagyon enyhén meg is remegtem. De előre nyújtott kezemben ott összpontosult minden hitem, minden reményem benne. Féltem, mert nem tudtam mi vár rám és ez a félelem valóban sokkal inkább az ismeretlennek szólt, semmint neki. Felemeltem a fejem és a szeme kékje akár a lassan elcsituló, hullámait vesztett óceán. Ringatóan egyszerű. Megnyugtató volt, szinte magához húzott. Halkan sóhajtottam és még egyszer bólintottam a szavaira, talán csak egy kicsit fintorodtam el arra vonatkozóan, hogy ez most fájni fog. Nem magától a fájdalomtól féltem. Hiszen a test fájdalma olyan elenyésző ahhoz képest amit belül vagyunk képesek átélni. A szobában olyan csend volt, hogy az ereimben dübörgő vér visszhangja kopogott végig a falak repedéseiben. Alig mozdult valami. Ruha surrant, és a bőrömön szántott végig az olló hűvöse. Halkan szisszentem fel, és a reflex szerű kézvisszarántó mozdulatomat Chris egy határozott szorítása fogta vissza. Néztem miképpen tör utat magának a kibuggyanó vérem, és már éppen szólaltam volna meg, kérdeztem volna, hogy mi történik, hogy mihez kell a vérem, amikor olyasmi történik, amire az egyszerű emberek csupán egyetlen apró szócskát szoktak használni: csoda. A háttérben az elhalkuló majd újonnan felcsendülő zene adja meg a megfelelő hangulatot, és magam is meglepődöm, hogy ez a válogatásom a lehető legjobb lett erre a kezelésre. Azt hiszem mostantól nála ezt fogom alkalmazni.


A vérem vékony kis ösvénye eljutott az ő kezéhez is, és kíváncsian alig merve levegőt venni figyeltem ahogyan kérte. Sokszor hallottam már sok mindenről de magam még nem tapasztaltam. A vágás helye csípett és mondani akartam, hogy ezt majd be kell…de még csak a végére sem jutottam a gondolataimnak. Lehunyt szemhéja rezdült, és velem együtt vette a levegőt. Koncentráltam magam is, rá, méghozzá erősen, aztán a kezemen lévő vágást néztem és az ajkaim elkerekedtek akárcsak a szemeim, és egyetlen másodpercre azt hiszem úgy éreztem az összes érzékszervem becsapott. A vágás, amelyet az ollóval ejtett szépen lassan kezdett összezárulni, mintha csak egy vérrel festett óriási ajtó lenne. Halk nyögés hagyta el a torkom, és megráztam a fejemet. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Vártam, hogy végre megint rám nézzen, hogy valamiről árulkodjon a pillantása. De csak nyugalmat láttam benne, mintha megkönnyebbül volna attól, hogy megmutatta nekem.  Egy titkát bízta rám, egy olyan titkot amelyért a barátja az életét adta, egy olyan titkot, amelyet valószínű kevesen tudhatnak, és én most már közöttük vagyok.
– Chris, ez egyszerűen…ezt hogyan…és mióta?- kicsit talán összefüggéstelenül hatottak a szavaim, ami nem is meglepő. Másodpercekkel korábban még egy vágás éktelenkedett a kezemen, amelynek már semmi nyoma. Azt hiszem ebben a szent pillanatban kezdtem abban hinni, hogy csodák igenis léteznek, ahogyan vannak angyalok is, és az egyikük éppen itt ül a rendelőm kanapéján, kezében a kezemmel, és a segítségemre vár. Hogyan tudnék ÉN segíteni egy angyalnak?





×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Mianna  & Chris

It's time to start my therapy...



A gyász, minden embernek meg kell tapasztalni az életében valamilyen formában, ez egy olyan dolog, ami elől nem futhat el az ember, előbb vagy utóbb mindenkire rátalál. Ennek ereje pedig sok mindentől függ. Függ attól, hogy mennyire kötődtél ahhoz a bizonyos emberhez, akit elvesztettél és attól is, hogy te magad, hogyan vagy képes kezelni. Itt nem az számít, hogy te milyen erősek és megrendíthetetlennek mutatod magad kívülről, ugyanis ez a dolgok a legmélyebb érzelmeidbe hatol bele. Vannak, akik a lélek ezen fájdalmát könnyedén viselik, gondolkodásmódjuk miatt könnyedén túl tudják magukat tenni a gyászon. Én azonban a másik részbe sorolnám magam, olyanok közé, akik nagyon nehezen élnek meg bármiféle emberi távolságot. A gyász nálam egy lesújtó érzés, nem hiába ülök most pszichiáter irodájában. Olyannyira magamhoz kapcsolom azokat az embereket, akikben megbízok és szeretek, olyan kötelék alakul ki a részemről, amit nagyon nehéz elengednem. Még szüleimet is hívom, legalábbis hívtam a történtek előtt, egy héten többször is, miután Floridába költöztek, csak, hogy hallhassam hangjukat és tudhassam, hogy jól vannak. Egyszerűen gyűlölöm, ha távol kell lennem olyan emberektől, akiket szeretek, és ha ez a távolságot már nem léphetem át ebben az életben, az szinte elviselhetetlen. Ismerek olyat, aki úgy van az ilyesféle ismertségekkel, hogy jobb egy vonalat meghúzni, jobb inkább ezen határ másik oldalán maradni, mint átlépni és rettegni a lehetséges fájdalomtól. Úgy van vele, hogy jobb minél kevésbé kötődni bárkihez is, kevesebb szeretetet mutatni felé és kevesebbet is várni vissza, csak azért, hogy amikor egyikük eltávozik, ne legyen olyan fájdalmas. Én magam is hihetetlennek tartom, de tényleg vannak ilyen emberek, akik inkább nem tapasztalnak meg ilyesféle örömöket, mint, hogy át kelljen érezniük a dolgok másik oldalát. Nevezhetnénk őket gyávának, de akár törődőmnek is, hisz nem csak saját érzelmeiket óvják ezzel, hanem azokét is, akik elől elrejtik igazi érzéseiket. Azt sem szeretnék ugyanis, hogy az ő haláluk miatt legyenek lesújtva szerettei. Én azonban úgy vagyok vele, hogy mi értelme élni, ha azt nem teljes bedobással tesszük? Mi értelme egyáltalán a létezésünknek, ha nem adjuk ki magunkból, amire igazán elhivatottak vagyunk, a szeretetre? Engem legalábbis csupán ez az egy dolog éltet, hogy szeretetet adhassak és remélhessek. Még ha ezzel vállalom is azt a kockázatot, amin most is keresztülmegyek. Hisz azok a pillanatok, amiket ez által megéltem sosem vesznek el, mindig is őrizni fogom a szívemben és elkísér egész életemen át. Ha pedig életem útjának végére érek, újra találkozni fogok rég nem látott barátommal.
A gyógyítás egyszerűen olyan érzés, mintha az emberek fájdalma az én testemet behálózva enyhülne. Ahogy a testüket borító seb gyógyulásnak indul és azzal szenvedésük is véget ér, olyan felemelő érzés tölt el, amit még csak hasonlítani sem tudok semmihez. Az érezés, ahogy látom a megkönnyebbülést sérültjeim arcán, miután csupán egy érintéssel gyógyulásnak indítottam sebeiket, leírhatatlan. Tom tudta, hogy milyen képesség birtokában vagyok és azzal, hogy életét adta értem, azt akarta, hogy tovább használjam ezt az isteni ajándékot az emberek megsegítésére. Szóval, ahogy eddig is tettem, ezen túl is ki kell használnom ott és ahol csak tudom, hisz nem tékozolhatom csak úgy el, nem riaszthat el tőle holmi nevetséges társaság, akik rá vájják a fogukat. Persze nem becsülhetem őket alá, és óvatosnak kell lennem, de nem hagyom nekik, hogy megfélemlítsenek. Miután az ujján ejtett vágás teljesen begyógyult, kinyitottam a szemem és elmosolyodva néztem a doktornőre. Láttam rajta a hatalmas meglepődöttséget arcán, amire természetesen számítottam is, hisz nem minden nap láthat az ember másodpercek alatt begyógyuló sebet. Jó érzés volt megmutatni neki, hogy valakivel megoszthattam, ugyanis nagyon nehéz számomra az a rész, hogy titkolóznom és olykor még hazudnom is kell képességem miatt. Ez azonban szükséges, ugyanis ha kitudódna, már nem tudnám csak úgy jóra használni. Az emberekből két dolgot váltana ki, vagy meg akarnák kaparintani maguknak, úgy, ahogy azok az emberek. Vagy valami vallást alakítanának ki körém, mondván, hogy én valamiféle megváltó vagyok, amit szintén nem szeretnék. Csupán egy normális fickó akarok maradni, aki megteszi a tőle telhetőt, hogy segítsen az embereken. Viszont abban biztos vagyok, hogy a doktornőre rábízhatom ezt és nem fogom megbánni. Ő egy erős nő, aki sok dolgon ment keresztül az életben, és megosztotta velem ezeket, hogy segítsen túltenni magamat sajátomon gyötrődésemen, szóval ez volt a legkevesebb, amit tehettem.
- Amióta az eszemet tudom, birtokában vagyok a gyógyítás képességének. Én magam sem tudom, hogy mégis mitől történik ez, de sosem igazán érdekelt. Még gyerek koromban elhatároztam, hogy ezt felhasználva szeretnék segíteni az embereken és ezért is álltam később mentősnek. Azok az emberek pedig, akikről meséltem, amiatt raboltak el, hogy megszerezzék maguknak. Nos, most már mindenről tud. - válaszoltam neki mosollyal az arcomon, majd elengedtem a kezét, végre teljesen nyíltan beszélhettem valakivel és emiatt hatalmas megkönnyebbülés töltött el.
- Köszönet mindenért, de tényleg. Amikor beléptem azon az ajtón... - mutattam az ajtó irányába. - ...nagy kételyek voltak bennem azzal kapcsolatban, hogy bármit is sikerül majd elérnie a javulásom szempontjából. Persze akartam, hogy így legyen, hisz tudtam, hogy valamit tennem kell, de ugyanakkor sok dolgot rejtve szerettem volna hagyni. Magának azonban sikerült megértenie vele, hogy nincs okom titkolózni és olyan érzelmeket hozott ki belőlem, ami még magam elől is rejtegettem. Sikerült elérni csupán egy alkalom alatt, hogy újra teljes pozitivitással álljak az élethez és ezért hálás vagyok. - persze ezzel nem azt mondom, hogy túl vagyok az egészen, csak azt, hogy már jó úton haladok az elfogadás és megbékélés felé. Többé már nincs bennem az a szorongás, ami nap, mint nap gyötört, ugyanis végre kiadhattam magamból.  


             

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Chris & Mianna


Egy különleges páciens


Agyász egy állomás egy pont az életünkben, amikor a veszteséget megismerjük, amikor megismerjük a múlandóságot, azt hogy milyen érzés elveszíteni valakit. A gyász egy pillanat, az időtlenség egyetlen sóhaja. Hajlamosak vagyunk ifjonti éveink alatt azt hinni, hogy soha nem múlik el velünk az élet, hogy a számunkra legkedvesebb ember nevetése örökkön elkísér, hogy ha felébredünk akkor is ott lesz nekünk. Talán csak látomás lesz, talán csak egy ködből kélt árnyék, egy csendes hajnalon. Én is így voltam vele, amikor még friss volt az egész. Amikor George távozásával azt hittem csupán csak az elmúlt idő ment el, nyomait hagyva a házon, hogy még hallom a hangját, érzem a frissen főtt kávé kesernyés illatát, hallom ahogyan az újság kartonos hangja zörren, ahogyan a csészében csörren a kanál. A múlandóság a lábnyomait akár egy hívatlan látogató pakolta szét a lakásunkban, és hiába is küzdöttem ellene, csak a képembe nevetett. Tudomásul kellett vennem, hogy hiába látom barna fürtjeibe belekapaszkodni a nyári szellőt, tudom, hogy a tél hűvöse már nem simogatja majd át. El kellett fogadnom, hogy egyszer majd elhagy, el kellett fogadnom, hogy fakuló mosolya mögött ott bújkálnak a búcsú nem kívánt szavai, hogy minden amit nekem még adni tud, az az utolsó másodpercek ajándéka lesz majd. A halál olyan hirtelen sepert végig a házon, ahogyan a feltámadó szél, és a por borít be mindent. Nem akartam, mégis jött. Soha többé nem volt olyan semmi nélküle. Azt gondoltam, hogy a jövendőm az örök magányra ítéltetett, hogy semmi nem lesz képes akárcsak pótolni is őt. Ha szeretünk valakit, ha ragaszkodunk valakihez, legyen az barátság avagy szerelem képtelen vagyunk elfogadni, hogy bármi valaha képes lesz akárcsak megközelíteni is ezt az érzést. Én is így véltem egykor, amikor a férjem elhagyott, amikor a barátom Indiába utazott, amikor a számomra fontosnak vélt emberek egymás utánban mondták le a találkozókat és kerestek indokot arra miért nem akarnak velem összefutni. Rá kellett jönnöm, hogy voltak olyanok akik csak a számomra voltak csupán fontosak, ez visszafelé már nem működött. George nélkül törött, csorba kis pohár lettem, egy fél hang a zongora darabban, egy hamis szólam, egy rosszul kiejtette mondat. Azt hittem, hogy nélküle már ne fogok érni semmit, de tévedtem. A gyász nem csupán arra tanított meg, hogy feldolgozzam és elfogadjam a hiányát, hanem arra is, hogy újra értékeljem önmagam. Tudom, hogy azok a dolgok  amiket együtt éltünk át, örökre a részemmé válnak, hogy azok az emlékek az együtt töltött évek a házasságunk megannyi kis titka, és boldog vagy éppen kevésbé boldog pillanata majd elkísér, de hozzám tartozik akár a hajóhoz a hullámok, akár a tengerpart homokjába  beletaposott lábnyom. Mai napig érzem őt, mai nap valahányszor leülök a sírja mellett a temetőben, és csak órákon keresztül nézek magam elé, érzem ahogyan a fák között életre kelt szellővel cirógatja meg a karomat, aztán átfut mókásan a hajtincseim között, hogy láthatatlan ujjaival csimpaszkodik bele az ajkaimba, amíg nem érzi, hogy elmosolyodom… „Mosolyogj Mia…tudod mi a mosoly? Az angyalok titkos nyelve amit kevesen ismernek, és ha egyszer találkozol majd eggyel csak ezen az egy nyelven tudsz majd vele beszélni” a szavai még mindig itt vannak bennem. Ahogyan ott feküdt az ágyon, a kertben figyelte miképpen színezi a közelgő ősz rozsda színűre a leveleket. Hiányzott nekem…nem csupán az a férfi akit szerettem, hanem az a férfi is, aki mindennél többet tudott rólam, aki mellett kinyílhattam akár egy titkos, ritkán szirmot bontó virág. Ha tudná…vajon elhinné, hogy egy igaz angyal sétált be a mai napon a rendelőmbe? Azt hiszem csak mosolyogna és bólogatna, hiszen ő küldte. A sorszerűség, az összefutó, párhuzamos utak, a lelkek találkozása. Barátságok csupán akkor képesek születni, ha előtte könnyezik a lélek. Ezt anyám mondogatta mindig és soha nem értettem egészen addig a pillanatig amíg nem láttam mit művel előttem a betegem. Csoda történt a szemem láttára egy titok testet öltött és én tudtam, hogy valami olyasmit kaptam ami a maga nemében megismételhetetlen, de olyan felemelő mint első alkalommal soha nem lesz. Azt hiszem az első szavaimmal törtem meg a varázslatot, és azt hiszem, ez volt az amikor vissza kellett térni a valóságba, a rendelőm egyszerűségébe, a falak közé zárt hétköznap délutánba. Nem is érzékeltem az idő múlását, lehet már régen meg is haladtuk azt az időt amit megbeszéltünk. De mivel új betegről volt szó nem is nagyon fogadtam utána mást. Megszoktam, hogy egy új kapcsolatot nem lehet csupán egy óra alatt kiépíteni, ahhoz több kezelés kell, több óra, több ilyen pillanat, amikor beszélgetünk egymással. Semmi más nem történik, csak a gondolataink cserélnek helyet, az enyém az övével. Szerettem volna tudni mi történt pontosan, hogy mitől képes erre, amit az előzőekben velem tett, hogy miképpen képes csupán az elméjével a csodára. És azt hiszem tökéletesen megértettem miért rejtőzködik, hogy a barátja pontosan miért is adta az életét, megértettem, hogy Chris hosszú távon ezzel az egésszel, ezzel a tudással, ezzel az isteni adománnyal nem képes észrevétlenül elrejtőzni sokáig. Valaki, valamikor felfigyelhet rá, akár véletlenül akár úgy, hogy egy ideje már figyelemmel kíséri őt.
– Tudja Chris az jutott eszembe, hogy azzal, hogy mentős lett még inkább kirakatba helyezte magát azzal amire képes. Úgy értem ha valami civil munkát vállal talán soha senkinek nem tűnt volna fel….viszont ha így tett volna akkor most nagyon sok ember akin minden bizonnyal segített nem élhetnének, nem élhetnék ezt az életet. Nem is tudom….olyan mintha önt egykor egy égi hatalom csókolta volna homlokon és itt maradt lenyomata ez a képesség, és én egyszerűen alig akarok hinni a szememnek.- emeltem magam elé a kezem és ahol az előbb még az olló által keletkezett seb volt, most gyakorlatilag még nyoma sem volt ennek, mintha nem is történt volna meg ez az előzőekben. Még a vékony vér erecskék is eltűntek. Tökéletesen semmissé váltak. A kezeimet lassan engedtem vissza az ölembe, hogy újra a betegemre nézzek
– Ön egyszerűen…nem is találok rá szavakat, olyan szegényes a szókincsem arra vonatkozóan, hogy megfogalmazzam milyennek látom. Mintha a kaleidoszkóp legszebb színe lenne, mintha a napsugarak legforróbb simogatás, mintha egy kellemes délután utolsó kis megrezdülő fuvallata, amely egyszerre hűsít és megnyugtat. Nem tudom elmagyarázni, ezt éreztem az egész alatt miközben a keze a kezem felett volt. Tudja….ez olyan dolog amiért egyesek ölni képesek, egyesek pedig a lába nyomát csókolnák meg. Én pedig még mindig alig akarom elhinni ami történt. És azt hiszem meg is értettem miért van itt. Ez valami olyasmi amivel együtt élni és nélküle élni is nagyon nehéz ehet, ahogyan nehéz lehet minden egyes olyan emberrel megosztani akit féltene. Köszönöm, hogy velem mégis kivételt tett, hogy…érdemesnek talált erre a fajta bizalomra.- nem tudtam másképp elmondani neki, mert egy olyan titkot bízott most rám, amelyért a legjobb barátja az életét adta. A mosoly újra  megérkezett az arcára, és én is visszamosolyogtam rá, majd felálltam a kanapéról és visszasétáltam az asztalomhoz, megállva a csokornyi rózsa előtt, ujjaimmal ugyanúgy játszani kezdtem velük mint akkor amikor belépett az ajtómon ideérkeztekor.
– Ne köszönje, az az ajtó csupán elválasztotta önt attól amitől félt és attól amitől többé nem kell félnie, vagyis tőlem. Tudja….minden reggel friss rózsákat szoktam tenni a vázába, mert reggelre lehullik a szirmuk. Anyám azt mondta, hogy a virágok olyanok mint maga az élet. Szirmot bont, de magában hordozza a múlandóságot, de mindig jönnie kell valami újnak, egy újabb csokornak, amely szebb mint az előző.  Örök körforgás, amelybe időnként jön valami különleges….deus ex machina…ismeri a kifejezést ugye? Az isteni közbeavatkozás. Azt gondolom, hogy az ön képessége is valami ilyesmi, de azt is gondolom, hogy ezzel nem tanították meg együtt élni, nem tanították meg arra miképpen legyen képes szelektálni, miképpen legyen képes elrejteni az avatatlan szemek elől. Mintha egy angyal mutatná meg a világnak a szárnyait, és bizonyos emberek annak a lehetőségét keresnék miképpen vágják le azokat. Ilyenek lehetnek az ön üldözői is.- kihúztam egy szál, még bimbózó halványsárga rózsát a csokorból, és az arcomhoz emelve szippantottam belőle, majd visszasétáltam a kanapéhoz, hogy leüljek újfent, Chris felé nyújtva a virágot.
- A rózsáim maradtak a férjem után és ez a ház. Nekem ezekkel kellett megtanulnom együtt élni, hogy feldolgozzam a hiányát. Ne hagyja Chris, hogy a gyász felett érzett keserűség elnyomja azt ami önben lakozik. Ha ezért tehetek valamit hát itt vagyok. Ezért vagyok.- vártam. hogy elvegye tőlem a rózsát, majd kényelmesen megint hátradőltem, és egy egészen rövidke időre lehunytam a szemeimet. Még mindig alig akartam elhinni azt ami történt. A fejem hátrahanyatlott a kanapé támláján amikor beszélni kezdem hozzá nagyon lassan szinte suttogva.
– A képességét rejtegetheti a világ elől, bárki elől. De ha segítséget kér, akkor fel kell fednie, ahogyan most ön is tette. Mit gondol, mindenkin segítenie kell, vagy érzi néha, hogy vannak emberek akiken nem akarna, akiken nem tud. Vannak bármiféle gátló tényezők önben. Képes a szelekcióra?- kinyitottam a szemeimet, lassan emeltem fel a fejem és tekintettem rá, két kezem két oldalt pihent a kanapén, kényelmesen és lazán. Én is feloldódtam némiképp, noha még mindig hihetetlen volt számomra az amit az előbb átéltem. Egyszerűn még csak tapasztalni sem tapasztaltam semmi hasonlót.


 
You will see Ruha ♠ Note:
@
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Mianna  & Chris

It's time to start my therapy...



Nem tudhattam, hogy fog rá reagálni, persze gondoltam, hogy nem fog sem kiakadni, sem elájulni, annál azért keményebb fából faragták. De mivel nem vagyok ebben a dologban túl jártas, hisz Tom-on kívül még senkinek nem mondtam el, fel kellett készülnöm mindenre. Emlékszek, amikor Tom rájött, nem is igazán magára a képességemre, de látszott rajta, hogy úgy érzi valami nincs rendjén. Minél többször történtek meg ezek a furcsa esetek, annál jobban gyanakodott, hogy az én kezem lehet a dologban. Hisz mindig próbáltam én szemügyre venni először az áldozat sérüléseit, hogy még azelőtt gyógyíthassak rajta, hogy Tom meglátta volna. Viszont a probléma ebben az volt, hogy mikor rettentő súlyos sérüléshez hívtak, olyanhoz, ahol a sérült élete csupán másodperceken múlott, az, amire Tom szemügyre vette sosem volt olyan súlyos, mint a telefonban leírták. Szóval rájött, hogy valamit eltitkolok előle és kérdőre vont. Amikor először kérdezett rá, hogy mégis mi folyik itt, nem mondtam el neki. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam benne, az életemet is rábíztam volna, csak féltem megosztani vele, hisz azelőtt még senkinek sem mondtam el és nem tudtam, hogyan reagálna rá. Ő azonban nem hagyta ezt annyiban, én mindig csak próbáltam elterelni a témát, de addig-addig húzott vele, míg végül úgy döntöttem, hogy elmondom neki. Nos, amikor megtudta, teljesen kitört magából, nem dühös lett, sokkal inkább izgatott és a fejemhez vágta, hogy "Hogy a fenébe titkolhattál el előlem egy ilyen eszméletlen dolgot?" Egyszerre minden annyival egyszerűbb lett, az után, hogy nem kellett rejtegetnem előle, ő is be tudott segíteni. Elterelte a kíváncsiskodó emberek figyelmét, amíg én tettem a dolgom és egy tökéletes csapatot alkottunk. A munkán kívül pedig egyfolytában az ő sebeit kellett gyógyítgatnom, amik természetesen minden esetben véletlenek voltak és nem valami hülyeséget csinált mondván, hogy úgy is meggyógyítom. Ezek ellenére is örültem, hogy elmondtam neki, még ha csak pár hétig is, jól érzés volt, hogy valakivel teljesen nyitott lehettem.        
- Igen, tisztában vagyok vele, ha nem vállalok egy olyan munkát, ami eleve ezzel foglalkozik, sokkal könnyebben rejtve tudtam volna maradni. Viszont nekem nem a titok megtartása volt a fő célom, hanem hogy ezt a titkot hasznosítani tudjam és ebben az esetben pedig csak úgy tudtam a lehető legészrevétlenebbül közel kerülni a sérültekhez, ha mentősnek állok. Képességemet nem tartom a sajátomnak, csupán a birtokosa vagyok, akinek ez által kötelessége megosztani a világgal. Sajnos én is csak ember vagyok, nem vagyok superman, hogy pillanatok alatt odarepüljek bárhova, de megteszem a tőlem telhetőt. - az elrablásom előtt sosem gondolkodtam el azon, hogy talán más munkát is végezhetnék. Tudtam, hogy kockázatot vállalok azzal, hogy a képességemhez tökéletesen passzoló munkát végzek, de mindenképp jó célra szerettem volna fordítani. Habár pár órája még azon a véleményen voltam, hogy ez egy rossz döntés volt a részemről. Már úgy érzem jobb nem is lehetett volna. Persze ha nem leszek mentős, nem ismerem meg Tom-ot és talán még most is élne, de akkor az a sok ember lenne halott, akiket mi, együtt megmentettünk. És biztos vagyok benne, hogy ezt ő sem akarná. Az a sok felcsillanó szem, mikor hamarosan elhagyhatják a kórházat, mindkettőnk számára összehasonlíthatatlan érzést nyújtott.
Visszatérve a doktornő reakciójára, különbözött Tométól, de mégis olyan hasonló volt. Az ő szemében is láttam azt az örömöt, izgatottságot, hogy részese lehetett valami újnak, valami csodának, amire legmerészebb álmaiban sem gondolt, hogy létezhet. Olyan szenvedéllyel írt körül engem és képességemet, ami megmelengette a szívemet. Sosem vártam a cselekedeteimért jutalmat vagy viszonzást, nem azért tettem, amit tettem, hogy elismerjenek, de most mégis olyan jó érzés volt a doktornő szavait hallgatni. Még ha nem is ez az, amire igazán vágyok, mindenkinek jól esik, ha elismerik a munkáját. Ezt követően felállt és az asztalán lévő rózsákhoz sétált, én pedig azokra tekintve hallgattam tovább mondandóját. Képességemet hasonlította hozzájuk, mint a folytonos körforgás egy isteni csodája. Én is ennek gondoltam, egy csodának, ami véletlenül nálam kötött ki.
- Nehéz volt úgy felnőnöm, hogy nem tudtam miért történik ez velem, hogy egy ilyen fantasztikus dolgot el kellett titkolnom. Már akkor éreztem, hogy ez egy olyan valami, amit csak úgy adhatom át az embereknek, ha ők maguk nem tudnak róla. Ugyanis mindig akad valaki, akinek az kell, ami még neki nincs... persze nem gondoltam, hogy idáig fajul majd... - a féltékenység és kapzsiság az emberiség két legpusztítóbb tulajdonsága. Mindig van néhány ember, aki nem elégszik meg azzal, amije van, akik bármit megtesznek, hogy megszerezzék maguknak, amire vágynak. Akiknek nem számít, ha ezzel társaikat rántják halálba vagy akár elpusztítják azt, amire vágytak... úgy vannak vele, ha az övék nem lehet, másoké se legyen. Az ilyesféle hataloméhes emberek hoztak már megannyi szörnyűséget a világra.
Egy még bimbózó rózsát nyújtott felém, amit el is vettem és meg is láttam jelentését. Az a kis rózsa magában hordozza a lehetőséget, hogy a későbbiekben gyönyörű szirmaival elkápráztassa a világot, de még kibontakozóban van, még rejtegetni kényszerül őket, amíg meg nem tanulja, miként tárhassa ki, úgy, hogy egy része mégis titokzatos maradjon. Még én is ebben a stádiumban vagyok, tudom, jól mi lakozik bennem, de még nem tudom, hogy tárjam ki anélkül, hogy azt felfedjem.
- Ilyen szempontból úgy érzem, a gyász már nem fenyeget. Ugyanis ahogy maga a rózsáival emlékszik meg férjére, barátom mindig mellettem lesz, amikor képességem fénye felragyog. - a gyász már többé nem akadályoz abban, hogy teljesítsem kötelességemet, ugyanis Tom az oka, hogy egyáltalán még van erre lehetőségem.
- Ha ezt a történtek előtt kérdezi meg tőlem, azt mondtam volna, hogy számomra mindenki egyforma és egyenértékű. Mindenkit egytől-egyik meg akartam menteni, kivételekről szó sem volt. Minden egyes ember saját magában különleges, és nekem nincs jogom felettük bíráskodni. Nekem mindössze az volt a célom, hogy képességemet felhasználva segítsek rajtuk, ezt éreztem kötelességemnek. Viszont a történtek óta, sok minden átértékelődött bennem. Megtapasztaltam az emberi gonoszság azon formáját, ami felett már nem tudok csak úgy szemet hunyni. Egyszerűen olyan mértékben gyűlöletet érzek irántuk, ami után azt kell, mondjam, ők nem érdemlik meg a segítséget... olyan messzire mentek, ahonnan már nem lehet és nem is akarom őket megmenteni. - válaszoltam komoly tekintettel, a földet bámulva, a végén ökölbe szorított kézzel. A szelekció még mindig nem az én reszortom, nem hagynék, meghalni valaki csak azért mer olyan súlyosan megsérült, amit emberileg már nem lehet helyrehozni. Azért vagyok, hogy ezeket az akadályokat is át tudjam lépni és azokat az embereket is meg tudjam menteni, aki már fél lábbal a másvilágon vannak. Viszont azok a szörnyetegek már nem tudnak empátiát kiváltani belőlem.



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Chris & Mianna


Egy különleges páciens


Még nagyon sok ilyen beszélgetés várt ránk, ha tökéletesen fel szeretnénk oldani azt a görcsöt, ami benne van, amit a képessége feletti önkontroll megtartása okoz. Ha jobban belegondolok ezzel a gyönyörű és felemelő képességgel együtt hatalmas terhet is raktak az égiek a vállára. Hiszen miközben ad, miközben gyógyítja a testet az ő lelke, talán észre sem veszi, de folyamatosan gyengül. Bizonytalanság afelett, hogy a titkot vajon titokként őrizze tovább, vagy kik legyenek azok akikkel megosztja? Kik azok akikben bízhat, akikről tudja, hogy a helyükön kezelik majd ezeket a dolgokat. Az ilyen és efféle gondolatok, mindig is foglalkoztatják az embert. Hogy mennyi ami felfedhet a világnak, és mennyi az aminek feldolgozására még nem lenne képes. Egy ilyen dolog...egy ilyen isteni adomány ha azt vesszük, amivel ez a férfi rendelkezett...igen azt gondoltam, hogy ez a világ, amely szépen lassan önmagát pusztítja el még nem készült fel erre, még csak elpusztítani lenne képes semmint hasznosítani. És ennek a legékesebb bizonyítéka amit vele tettek. Óvatosan emeltem meg a fejem és már nem suttogtam tovább, hanem a tekintetem a rózsára vezettem amelyet neki adtam, halovány mosollyal az ajkaimon pillantottam vissza rá.
- Félreértett engem azt hiszem. Vannak bizonyos dolgok amelyeket az emberek nem érthetnek meg. Hátha én igazán nyitottan állok mindenféle dologhoz, nem értelmét kutatom a dolgoknak, sokkal inkább az érzelmi, vagy éppen a mélyben lappangó hatásokat. Azokat, hogy mivé válunk általuk, hogy kik vagyunk mi valójában, és miért éppen ezek a dolgok jellemzőek ránk? A világot a kölcsönhatások mozgatják. Nem csupán ahogyan a környezetünk hat ránk, hanem az is ahogyan egymásra hatunk. Gondoljon bele, sokszor még arra sincs az ember igazán felkészülve ha egy egyszerű meglepetés éri, ha olyan dolog történik, ami a szokásaitól eltér. Ezeknek igazából nagyobb kihatásuk nincs az életünkre, legfeljebb érzelmi lökéshullámokat adnak. Mint a víz amibe beleteszi a tenyerét, és apró kis fodrokat gerjeszt, majd ezek a fodrok szépen lassan elcsendesednek. De mit történik akkor, ha egy nagyobb dolog, egy szél, egy orkán kavarodik a levegőben - emeltem meg jobb kezem mutatóujját és köröztem vele egyet, jelezve, vagy inkább szimbolizálva, támasztékot adva a szavaimnak.- és nekifeszül az óceánnak, és akkora szökőárt gerjeszt, hogy a nyomában csak a pusztulás marad? Mindkettőben a vizet mozgattuk meg mi vagy a természet, mindkettőben ugyanaz a dolog ami mozdult, csak a mozgatóerő más. Ugye érti már, hogy amit ön tud az nem csupán egy vízre simuló tenyér?- fejeztem be, végül majd nyugodtan tettem keresztbe a lábaimat egymáson és a szavaimnak ellensúlyozásaként mosolyogtam rá újfent. éreztetni akartam vele, hogy olyan dolog birtokában van, amit ő a maga szelídségével és finomságával fogad. És nem kötelessége, hogy megossza a világgal. Ez az övé, hozzá tartozik, ő kapta, ne becsülje alá saját magát.
- Persze értem egyébként, hogy miért nem orvos lett. Ott sokkal nagyobb annak a kockázata, hogy feltűnik valakinek, semmint mentősként egy esetleges sokkos helyzetben amikor úgyis mindenki a beteggel van elfoglalva, semmint azzal, hogy a környezetében lévőeket figyelje. Így könnyebb önnek. Értem én.- bólintottam többször egymás után, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak a mozdulat által. Bárcsak el tudtam volna neki mondani, hogy egész életemben talán arra vártam, hogy találjak valakit aki olyan mint ő...akkor talán még élne a férjem, akkor talán még lett volna rá mód, hogy ne távozzon olyan hamar és váratlanul az életemből. Itt azt hiszem némi erkölcsi aggályom támadt azzal kapcsolatosan, hogy ki tudnám ezt a férfit használni? Az ablak felé fordultam, azt hiszem a tekintetem most egy kicsit árulkodóbb volt, ahogyan a múltba révedtem, egészen addig a pillanatig visszautazva, amikor először tudtam meg, hogy George-nak gyógyíthatatlan betegsége van. Áttétes a daganat, nem volt kétséges, kétszer csináltak nála szövettant, mindkétszer ugyanazzal az eredménnyel. Megsemmisülten és leforrázottan álltam az orvosa előtt, aki a kezét rátette a kezemre, és én csak hosszú percekig a jegygyűrűjét bámultam. Mit tenne ez a nő ha megtudná, hogy akár pár hónapon belül elveszíti azt akire az egész életét építette, aki a támasza aki értelmet ad minden elmúló napnak? Nem is tudom, nem tudtam megszólalni, és amikor mégis akkor valami érthetetlen kérdéssort szegeztem neki leginkább gyógyszerezésről és valami olyasmiről is azt hiszem, hogy most mitévő legyek? Hogyan éljem tovább az életem nélküle, hogyan legyek képes a dolgokat úgy látni, hogy ő már nincs? Ahol eddig két bögre volt, ott most egy marad, ahol két teríték az asztalon ott most egy, ahol a vetett ágy két személyre szólt, ott érintetlen marad az egyik, ahol két lábnyom lépett télen a szűz hóban, ott már nem lesz csupán az enyém, ahogyan megállok a kertben a fenyők tövében és bámulom a piszkosszürke égboltot. Nem volt kitől segítséget kérnem, és nem volt kinek panaszkodnom....az utolsó időkben egyetlen támaszom volt, Drew. De aztán ő sem volt, a gyász azt hiszem a legalattomosabb betegség, mert azt támadja meg aki itt marad és meglehet, hogy kártékony leplével örökre elfedi előlünk a tovább lépés esélyét. De nem akartam benne megragadni, ahogyan éppen ugyanezt tanácsoltam Chrisnek is. Felejteni soha nem fogunk, de tovább kell lépnünk, tovább amerre még látunk lehetőséget lépni. Az se baj ha ismeretlen, csak ne egy helyben toporogjunk.Visszafordultam felé, bár azt hiszem a múltból itt maradt emlékek vékony hártyáját a szememről nem tudtam messze űzni, mégis próbáltam egy sóhajból erőt nyerni. Nem néztem az idő múlását, nem néztem, hogy mennyi ideje beszélgetünk, annyira lényegtelen volt, csak azt éreztem, hogy most megnyugtató, hogy itt van és megnyugtató, hogy maradt, hogy figyel rám, hogy a szavaim talán célt érnek nála. Nem egy alkalom fog számára gyógyulást hozni, de elindíthatja egy úton, amelynek a végén jobb lesz számára, minden jobb lesz. Egy barát elvesztése akár fizikai akár lelki értelemben mindenképpen fájdalmas, ezt én is tudtam egy ideje ezzel kelek és fekszem, hogy ott a telefonom, ott a mail boxom mégsem veszek magamon erőt, hogy keressem. Talán benne volt az utolsó találkozásunkban az újra látásban a búcsú is. Észrevétlen bocsátottuk útjára azt amit már nem lehetett megmenteni, egy régi kötődés utolsó morzsáit. Már csak ezek maradtak.
- Gyönyörű hasonlat, azt hiszem tökéletesen rávilágított vele a lényegre.- jegyeztem meg ahogyan a tekintetemmel végigsimogattam a virág szirmát, majd sötét szemeimet ismét a betegemre függesztettem és helyeslően bólintottam.
- Mindegy, hogy egy tárgy, egy virág, egy emlék, egy régi magunkban őrzött történet által emlékszünk valakire, a lényeg, hogy még sok év után is képesek legyünk felidézni őt. A képessége pedig azt hiszem mégis olyan adomány, amellyel élni kell, még akkor is ha sokan nem értenék meg. Nem is mindig kell a dolgokat megérteni, ahogyan mondtam, elég ha csak elfogadjuk.- különös, hogy éppen én mondom ezt, aki még egyelőre abban sem biztos, hogy szabad az érzelmeit szabadon engedni valakivel kapcsolatosan, vagy inkább zárja el. Megéljem, vagy megértsem? Ha választanom kellene jól tudom melyiket választanám, de vajon szabadna ezt nekem? Halkan kattant a CD lejátszó, és egyelőre nem indult új zene. A csend ült kettőnk közé, bűvös fényét vonszolva a kanapéra, ahogyan az ablakon át a felhők mögül kikukucskáló napsugár végigsimította azt.Félrebillenő fejjel és érdeklődve hallgattam ahogyan arról mesél nekem, a képességét tudja szelektálni, vagy mindenkinek egyformán segítene vele? Azt akartam megtudni bármiféle gát működik benne, vagy akár  a legutolsó ellenségét is képes lenne meggyógyítani ha arra kerülne a sor? Ez, ha azt vesszük valamilyen szinten azt mutatja meg számomra mennyire befolyásolják emocionális tényezők ebben az egészben. Vagy az elrablása mennyire volt rá hatással ilyen szempontból. Picit ráncolom a homlokom egy egészen enyhén elnyílnak az ajkaim aztán kifújom a levegőt, és összezárom. Pengevékonyra nyúlik, a szemeim is résnyire szűkülnek, mintha valamiféle görcsösség lenne rajtam, aztán elernyedek.
- Értem...azt hiszem értem. Úgy érzi, mintha elárulták volna, mintha el akarták volna venni öntől a tudását...a képességét és ezáltal valamiféle gátat építettek ki önben. De ez nem a többi ember felé gát. Úgy érzem az alapvető bizalmat, ahogyan az emberek felé fordulunk azt nem sikerült önből kiűzniük....úgy értem...- ráztam meg a fejem, mert éreztem, hogy nem fogalmazok pontosan és lehet nehezen értetem meg magam vele.
- Úgy értem, hogy az ember alapvetően bizalommal fordul mindenki felé, amíg nem történik vele valami ami aztán arra készteti, hogy óvatosabb legyen, óvatosabb mint korábban. Önnél ilyesmit ez nem hozott elő? Ugyanúgy tud mindenkire tekinteni, vagy egy alapvető gátat az események okoztak önben? Hogy megérthessem mitől fél igazán, tudnom kell, hogy kialakult ilyesmi vagy sem. Bocsásson meg kérem.-álltam fel egy pillanatra a kanapéról, hogy az asztalomon található telefonközponthoz sétáljak, és benyomtam rajta egy zöld gombot.
- Sean?- megvártam amíg az asszisztensem bejelentkezik, és megkérdezi mit szeretnék.
- Nekem hozzon egy tőzegáfonya teát citrommal és mézzel, Mr Leightonnak pedig...- érdeklődve fordultam a betegem felé, és annak függvényében mit kért, kávét, teát, esetleg ásványvizet, azt kértem az asszisztensemtől. Nem volt sürgető a hangom, nem reméltem, hogy túl hamar sietne tőlem a férfi, reméltem, hogy szívesen van a társaságomban és jó ideje már, tehát ezért is kértem némi frissítőt a magunk számára. Visszasétáltam a kanapéhoz és helyet foglaltam ismételten mellette, majd újfent minden figyelmemet felé fordítottam, ahogyan tettem ezt azóta, hogy belépett az ajtómon. Akár az egész délutánomat rááldozom ha ezzel segítek neki.


 
You will see Ruha ♠ Note:
@
Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: mia otthona és munkahelye-
Ugrás: