villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Mr. Whittson - Ügyvezető igazgató irodája- 1. emelet
eme téma címe
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Shelley & Christian




The Boss desire is fulfilled?


Mr.Whittson Tárgyalója


Világos volt, mint a nap, hogy kinek a döntésétől függ minden, de ha nem lennék biztos a dolgaimban, ha nem lennék felkészülve, nem rángattam volna fel ide Shelley-t csak úgy. Más kérdés, hogy a barátját már kevésbé akarná bajba sodorni, ezért sem akar mesélni róla.
Harmadszor… ha lefeküdnék vele, fent állna annak a veszélye, hogy elveszi a múltam egy részét. Azt pedig semmiképpen sem akartam, kezdtem világosan látni ezt a képességet, hozzám ugyan nem érhet, kivált úgy, hogy egyébként hozzám sem kell érnie, és máris vájkál bennem. Láttam. Mindent láttam, az arcára volt írva, engem ne sajnáljon! Gyűlölöm ha sajnálnak, azzal nem megyek semmire, nem lépek előbbre, nem juthatok attól magasabbra.
A sajnálattal nem érhetem el a céljaimat. A könnyeit sem kérem, Shelleynek, de akkor miért akarom a bizalmamba avatni? Végül is, nem ellenségemként tekintek rá, kezdem tisztelni azért, mert nemet mert mondani nekem ,többször is. Ellent tud nekem állni, noha ha észre vette, akkor egy ideje felhagytam a csábítgatásaimmal. Már nem akartam őt meghódítani, vagy az ágyamba csalogatni, legalábbis olyan vehemenciával nem, főleg annak fényében, hogy tudtam, mit veszíthetek általa, és nekem mindenre szükségem volt magamban. Minden egyes apró lego darabra. Ettől vagyok aki vagyok.
Nem veheti el tőlem, még egy véletlen együttlét alkalmával sem. Nem engedhetem meg magamnak.
Figyeltem, ahogy felém nyújtja a kezeit, mintegy mentő övként, csak ne legyen késő amikor felé nyúlok. Nekem ez, igen is sok volt, a múltamról a komornyikomon kívül nem tud senki. Sosem kértem segítséget ezzel kapcsolatban, bár anyám próbálkozott, szentül magyarázta, hogy orvos kell, igen, voltam mint kívül álló elmeséltem mindent, akkor. Gyermekkori poszttraumás stresszben szenvedek a mai napig, kellemes flashback-jeim vannak éjjelente, különösképp amióta távol alszom Mischelle-től. Mostanában kezdem nagyon hiányolni magam mellől. Hazudnék ha nem azt mondanám,hogy a komornyikom nem miattam fejezte be a pszichológiai doktoriját, pedig miattam tette meg. Próbál is segíteni, s minő szerencse! Köti az orvosi titoktartása, még a feleségemnek sem beszélhet arról,hogy rosszak az éjszakáim, hogy kettőnk kapcsolatának igen is jót tenne,ha leülnénk és megbeszélnénk? Ugyan mit használna az nekünk?! Semmit! Már semmit. Eltávolodtunk, és elhidegültünk egymástól, hogy birtokló vagyok? Minden ahhoz az éjszakához vezethető vissza, hogy a szüleim összevesztek egy apróságon, azelőtt nem láttam őket veszekedni, tányérok törtek, hangosak voltak, az akkori idilli kép millió darabokra szakadt.
De, én vagyok Christian Whittson, nem engedhetem meg magamnak, hogy összetörve lássanak, bárki. Ennek a lánynak is nagyon nehezen fogom megengedni, hogy lásson belőlem valamit is. Ugyebár, ennek az ára pedig az volt, hogy Adam beleegyezzen abba, hogy a testőröm legyen, aki kísérgethet mindenhova, aki ezáltal ott lehet Shelley közelében, hiszen ahova én megyek, ő jön velem, ők jönnének velem. Csak… ugyebár… fenn állna a veszélye annak, hogy ki védene meg olyan esetben, ha mondjuk tűzvonalba kerülnék, nem vitás, a lányt. Ezért nem maradnék vele sosem egyedül, két testőröm jönne velünk mindig, akiknek nem homályosítaná el semmi az eszét.
Hogy miért akartam,hogy velem legyen, a közelembe legyen Shelley? Mert, így az érzelmi megérzéseiből is hasznot tudnék húzni. Több fizetést kaphatnának, a gyerekei valószínűleg az Adammel közös gyerekeik pedig vígan mehetnének a legjobb egyetemekre, nem kellene azzal bajlódniuk, hogy nincs miből előteremteni a jövőjüket. Igen, ennyire előre látó vagyok, csak mernék bevallani maguknak, hogy szeretik egymást.
Mit akartam ezenkívül? Az ő boldogságukat látni, és azáltal élni meg a sajátomat. Igen, az önző Christian Whittson, kerítőt játszik, mert megunta azt nézni, ahogy kecses hattyúkként kerülgetik egymást odalent a recepción. Sosem vallanám be nyíltan, hogy mire készülök, és erővel sem tudnák kiszedni belőlem. Titkon talán barátokat akartam magamnak, olyat mint Shelley, aki megért, tudja,hogy min mentem keresztül, és miért vagyok ilyen, afféle közvetítőt, aki valahogy segít a feleségemmel való kapcsolatomban. De, ehhez nagy árat kellene fizetnem, megnyílni, ami számomra lehetetlenségnek tűnik,
Nem akartam a sebeket újra feltépni, szinte minden átkozott éjjel fájtak, hozzácsapódtak a feleségemnek okozott fájdalmak is, hiszen az arcát napról napra látom, undorodik tőlem, és megvet. Az én hibám. James szerint csak arra az estére emlékszem a szüleim kapcsolatából, a tányér törősre, és ezért hiszem azt, hogy ez így tökéletes ahogy van. Talán igaza lehet.
- Hmm… - szólaltam meg, s hangom még mindig rekedt volt egy kicsit, de továbbra is öszefontam a kezeimet a mellkasom előtt.
- Valamit nem árul el, igaz Shelley? - általában ügyelek, és csak akkor szólítom a keresztnevén, ha ketten vagyunk, vagy pedig ha épp haragszom rá. - Tudja jól, hogy nem szeretem a titkokat. - kortyoltam bele az italomba.
Intettem a testőrömnek, egy fekete gumis mappát vett elő, amelyben a titoktartási szerződés egy nyers példánya volt, átvettem a mappát, addig fogtam, míg letakarította előttem az asztalt a testőröm, biccentettem, majd átnéztem a szerződést. Kipótoltam azokkal a pontokkal a nagy hézagoknál, amelyek számomra voltak fontosak, hogy a múltról sem beszélhet senkinek, a jelenről, és arról sem,hogy mit szeretnék, mit akarok tőle. Mert nekem ez kellett, irányítani akartam az életének azon részét, amelyet rám volt kénytelen fordítani, az én nagyravágyásom miatt. Adamnek sem beszélhet a tervemről, kivált neki, hiszen tudom,hogy milyen kapcsolatban vannak ketten, még akkor is ha nem vallják be.
- Kipótoltam az egyik alap titoktartási szerződésemet, és kettőnkre igazítottam, olvassa át kérem, még meg van a lehetősége, hogy bele írjon, javaslatot tegyen, és pár napon belül megkapja a tisztázott változatot, azon még egyszer módosíthat, egyetlen egyszer. - intettem a mutató ujjammal figyelmeztetőn. A testőröm az intésemre átadta a papírokat Miss Hawkinsnak, én pedig vártam, más színű tollat kapott az alkalmazottam, hogy elüssenek az írásaink is, világossá váljon, hogy ki mit akar. Ez, egyelőre a titoktartási szerződés volt, semmi több. Nem munkaszerződés az elkövetkezendőkre.
- Mondja, maga…ezzel a képességgel született, vagy - csettintettem az ujjammal, és kérdőn pillantottam Shelleyre - Vagy, valamikor megkapta? - eddig ezt még sosem kérdeztem meg tőle,de úgy gondoltam,hogy ennyi idő alatt, ami csakis arról szólt, hogy meggyőzzem, talán már tudhatom.



Tag:Shelley §Zene:Ballade pour Adeline § Ouftit: Suit


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Christian & Shelley



Elbújt, elrejtőzött előlem, folyamatosan azon küzdött, hogy a gondolataiból a másfelé terelt érzéseiből építsen maga köré masszív falakat, melyeket talán nem is sejtette, hogy olyan könnyű lerombolni. Ha ezek hazugságra épülnek nem tartósak, ahogyan semmi nem tartós, ami ilyenre épül. Csak azzal védekezhetünk amik vagyunk, vagy voltunk, mással nincs értelme, mert egy gyakorlottabb szem át fog rajta látni. Jól tudtam ezt én is, és szerintem nagyjából ő is sejtette, talán csak elfogadni nem akarta. Küzdött ellenem, mert tudta mit akarok cserébe, csak talán az indokaimat nem ismerte. Talán nem is rá tartozik. Olyan dolgot kér tőlem, amelyet feltételek nélkül nem adhatok meg, mert azt gondolom, hogy az egyik legfájdalmasabb dolog lesz, amit valaha tettem. Itt és most nem a segíteni akarás vezérelt volna, mint olyan esetekben amikor szándékosan csináltam. Itt most ha azt vesszük sarokba szorított és nem hagyott más lehetőséget, mint hogy megpróbáljam elérni azt, hogy aki a legfontosabb számomra attól ne kelljen elválnom. Furcsa és különös dolog ez, mintha én is rejtegettem volna ezt magamban, és ő átlátott rajta, mindenféle különleges képesség nélkül. Ennyire nyilvánvaló lett volna hát, vagy csak én próbáltam még saját magam elől is titkolni, és azt gondolván, hogy soha senki nem fedezheti fel büszkén álltam a sarat? Ó igen, kicsit talán túl naív voltam, de most már nincs visszaút, ha már itt vagyok végig fogom csinálni, erős vagyok és képes vagyok rá...Miatta.Ahogyan ültem ott vele szemben, és a csendet hagytuk megtelepedni közöttünk, ahogyan csak a kinti zajok könnyű rezgése hallatszott fel, ide a világ tetejére, ahogyan szinte még a perceket is lehetett hallani ebben a csendességben ahogyan tovaszaladnak. Lebbent a terítő széle a leheletétől, és kissé nyekergett a szél, ahogyan finoman megmozdultam rajta. Csak néztem őt, egyre sűrűbben rezdülő pillákkal, és hirtelen mellbe csapott az a sötét érzés, amely néha elkapott a közelében. Nagyon erős volt és nagyon fájdalmas, szinte megmarkolta nem a szívem, hanem a lelkem, és csavart rajta egyet. Nem tudom miért de sírni akartam, nem miatta, hanem azért ami felőle áradt. Annyira félelmetes volt és annyira kegyetlenül fájdalmas, hogy majdnem belefulladtam, Mintha folyékony szurkot akarnék belélegezni. A poharamért nyúltam, innom kellett, a nyelvem alig fordult meg a számban, az ajkaim teljesen kiszáradtak. Még mindig éreztem ahogyan ez az érzés foszlány, ez a múltból felidézett emlékkép ott lebeg előttem, hallottam a karistolóan éles kacagását, és annyira picinek éreztem ebben a másodpercben magam. Mr Whittson valami olyasmit rejteget a világ elől, amely sokkal sötétebb mint a kifogástalan öltönyeinek éjszakát idéző színe, sokkal sötétebb mint a Gothamre leszálló árnyakkal terhes éjszaka. Azt akartam, hogy emlékezzen, hogy csak egy apró szeletkéjét kaphassam meg annak ami egykor benne volt, és ő meg is tette, bár gyaníthatóan nem akarta, de azzal, hogy felidézte magában a ködből emelt falakon túlra rántott.Elgondolkodtam ebben a tizedmásodpercben, hogy én valóban tudni akarom, hogy mi zajlik benne, valóban ismerni akarom kit rejt ez a jól felépített álca, ez a világ amelyben azt gondolja mindenki elől elrejtőzhet? A válaszom igen volt, még akkor is ha ez sokkal keserűbb volt mint bármi más amit eddig éreztem felőle. Ez most más volt, ez most igazi, majdnem belepusztultam, pedig csupán a széle kapott el, a vihar szemét még nem volt alkalmam látni, nem volt alkalmam ott lenni benne. De akartam, most már mindennél jobban. Senki sem sebezhetetlen, és valahogyan éreztem mindig is, amikor rápillantottam, hogy a hűvös pillantáson túl egy egykor volt riadt kisfiú lapul, és a kezét nyújtja felém. Addig pedig nem lehet igazán boldog, addig nem szerezheti meg igazán amit szeretne....akit szeretne, amíg ezt a riadt arcú, síró ajkú kisfiút ki nem engedi onnan. Hallottam ahogyan végigszánkázik a könnycsepp az arcán, és aláhull a semmibe, én is sírni szerettem volna vele, mert éreztem amit ő. Miért, ó egek mit tettek vele? Aztán mint valami hatalmas csapóajtó vágódott be előttem minden ami a főnököm felől érkezett, többé nem láttam át rajta. Felállt az asztaltól és én követtem a tekintetemmel, ahogyan az ablakhoz sétál, éreztem, hogy most nem szólalhatok meg, most őt kell hagynom beszélni, most neki kell mesélnie, bármit és akármit, csak a hangját kell hallanom, hogy tudjam nem képzelődtem az előbb, valóban igazak voltak a felőle áradó érzések. Nos igen, ez az amit az ember nem tud eltitkolni, amit nem tud megjátszani, ami a mélyben lapuló valódi és nyers érzések, amelyek zsigerből, amelyek ösztönből születnek, amelyeket nincs lehetőségünk befolyásolni, és ezek árulnak el bennünket. Ezért nem akartam hozzáérni, mert e pillanatban olyasmit adtam volna neki, amit nem biztos, hogy megértett volna, vagy talán túlságosan is. Aggodalom volt bennem, félelem a jövőt illetően, egy lehetséges veszteség súlya, hogy többé nem én fogom irányítani az életemet, hanem ezek a dolgok együttesen. De ha jobban belegondolok már most ezek irányítottak. A legsebezhetőbb akkor az ember, amikor van kit elveszítenie, van valaki aki saját magánál is fontosabb és érte még arra is hajlandó, hogy olyan dologba menjen bele, amiről jól tudja bele is pusztulhat. Ennyi fájdalmat amely minden valószínűség szerint Mrs Whittson lelkében lakozott még soha nem vettem át...több napon keresztül zokogtam a legutóbbi után, pedig az csupán egy veszteség volt, egy múlandó élet tengernyi keserű emléke. De nem ilyen, nem olyan amely mélyben gyökerezik, és nekem onnan kellene tövestől kirángatnom, és átadni neki a sajátomat. Azt, hogy szeretnie kellene és nem gyűlölnie, hogy visszaköltözzön a csillogás a szemébe, hogy láthassam mosolyogni, egyszer, úgy igazán. Mindig komoly volt amikor láttam, a gyönyörű ívű ajkakon, állandó és megmagyarázhatatlan szomorúság honolt. Mi a garancia arra, hogy nem lesz soha többé szomorú, mi a garancia arra, hogy nem hiába fogok ebbe belehalni egy kicsit? Utána...utána szükségem lesz valakire, és az nem lehet Adam. Nem lehet, mert ő az egészről nem tudhat semmit. Nekem egy külön megállapodásom lesz ez a főnökömmel, amelynek függvénye az ö válasza. Ördögi kör. Amikor újra visszaült az asztalhoz már tudtam, hogy valami megváltozott, hogy ezen a furcsa ebéden valami eltörött odabent, amelyet a szavaim váltottak ki, egy érzékeny emlék apró darabkáit tartottam jelenleg a kesztyűben pihenő kezeimben. Távolságot akart felvenni tőlem a mozdulatai álltak, mintha üzenni akarna, hogy itt vannak a határaim, és ne akarjak tovább menni, de már nem tudna visszatartani, megvillant előttem Pandora szelencéje, a múltjának egy apró részlete, melyet inkább csak foszlányokban éreztem, és nekem kellett volna az egész. meg tudnám szabadítani tőle, de akkor elveszne belőle az amely a küzdelem felé hajszolja.
- Mr Whittson önnek is vannak feltételei, nekem is vannak. Ha megoldást szeretnénk konszenzusra kell jutnunk. Gondolom elég gyorsan leszűrte, hogy itt most nem ön diktál és nem is én. Ön nem tudja mit vállalok amikor igent mondok, én tudom, fogadja el, hogy ennek ez az ára, még ha ez az ön számára túlságosan nagynak is tűnik első pillanatban. Adam döntése az én döntésem függvénye.- bólintottam neki, és még mindig a vizes poharamba kapaszkodtam. Az italra nem volt szükségem, amúgy sem szerettem inni, túlságosan összezavart, és ostobaságok elkövetésére sarkallt, azt pedig most végképp nem engedhetem meg magamnak.
- Én megismerni akarom a múltját nem elvenni, uram- feleltem csendesen, hogy értse a különbséget.
- Azt gondolom, hogy ha elvenném öntől, akkor elvennék mindent ami igazán fontos, ami miatt jelenleg itt tart ahol, amiért tulajdonképpen menteni akarná a házasságát, menteni akarná a karrierjét, és menteni akarna mindent ami igazán fontos az ön számára.- két karomat, mintha két törött szárny lenne, az asztalra helyeztem és kicsit előrébb dőltem. Ő ott volt velem szemben elzárkózva, az én testhelyzetem viszont a nyitásról árulkodott. Még egy darabig így voltam aztán egy igazán halovány, alig észrevehető mosoly kíséretében dőltem hátra, kényelmesen, lassan engedve el a súlyomat.
- A kérdésére, hogy miért sajnos nem áll módomban válaszolni, mert az nem képezi a megállapodás részét, Mr Whittson. Legyen elég annyi, hogy nálam biztonságban lesz. Én ne...kérem ne mondja, hogy nem így van, mert még mindig érzem, hogy bízik bennem. Különben nem lennék itt, nem ebédelnék már sokadik alkalommal önnel. Ami pedig Adam-et és a családját illeti, kérdezze kérem őt. Nem tisztem erről beszélni, más családjáról. Én csupán a döntését kértem, nem pedig a viszonyait. Ezt önnek kell kideríteni. Úgy érzem, túl sok mindent akar tudni egyszerre, és sajnos nem tudok minden kérdésére megfelelni.- bár erősnek próbáltam mutatkozni, azt hiszem érezte rajtam, hogy nem vagyok az. Tudtam mit veszíthetek, és tudtam, hogy nem akarom elveszíteni, nem akarom, mert nélküle fogalmam sincs mi lesz velem. Nekem tényleg csak ő maradt.
- Pontosan ahogyan mondja: elveszem tőlük, és valami mást kapnak cserébe. Jobbat, vagy rosszabbat, ez mindig függ az én lelki állapotomtól, emiatt is fontos, hogy tudjam Adam rendben lesz, hogy nem akar bennünket elválasztani. Ha kétségek között hagy engem, akkor kétségeket fogok tudni átadni. De ha valami egészen mást kapok...ha sikerül elérnem egy nyugalmi állapotot bármit neki tudok adni...a feleségének, amit csak szeretne, ahogyan bármit el tudok venni, amit szeretne. Ő csupán arra fog emlékezni, hogy nagyon sokat aludt, és álmodott, de nem tudja majd eldönteni nagyjából két napig, hogy ez valóság volt vagy valóban csak egy képzeletbeli esemény. Két nap...neki ennyi kell. Nekem több. És nem, amit megkapok, nem tudom már visszaadni, mert távozik belőlem, hogy mennyi idő múlva? Nem olyan sok, meg tudom oldani.- most volt az a pont, ahol nem mondtam neki igazat, de hogy ezt leplezzem elfogadtam a süteményt. Nem a csokoládé miatt, és nem azért, hogy a korábbi könnyeim nyomait elrejtsem, hanem, hogy a hazugságot leplezzem. Hogy ebbe az egészbe most belehalhatok. A villára könnyedén került fel az első adag sütemény darabka és eltüntettem az ajkaim között. Miközben jóízűen falatoztam, arra biztattam magam, hogy meg tudom csinálni, hogy képes leszek rá. Nem én voltam a fontos, végre van célom, van amiért ezt megtehetem. Adam.


music: Over the rainbow |Ruha: Shell Ruha  

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Shelley &Christian




The Boss desire is fulfilled?


Mr.Whittson Tárgyalója


Dehogynem! El fogom rejteni magamat előle, amennyire csak lehetett, nem engedhettem meg magamnak,hogy gyengének mutatkozzak, soha, de soha! Nem látszódhattam annak, mert akkor az a karrierem végét jelenthette volna, és még közel sem voltam ahhoz a bizonyos székhez, amely Gothamhez vezetett. Annak a polgármesteri székéhez.
Amikor pedig rólam kezdett el beszélni Shelley, kezdett elegem lenni, nincs joga, hogy bennem leskelődjön, egyszerűen nincs! Előre dőltem, és bár nem volt ilyen képességem, de igyekeztem, hogy minél erősebb falakat építsek magam köré, keményeket, áthatolhatatlant, mindegy mit , csak megszenvedjen vele. Nem láthatja, egyszerűen nem láthat, és nem csak azért, mert féltem attól,hogy amit talál ott, még mélyebben, azt még undorítónak is fogja tartani, nem! Ahhoz a részemhez semmi köze, így is épp elég, hogy… megpróbálja felhozni bennem azokat az emlékeket, és sajnos sikerrel járt, sajnos. Szinte roppant volna a kezemben a pohár, ha nem rakom le az asztalra, hátra dőltem, és láttam magam előtt, ahogy… veszekednek a szüleim, a vacsoránál, aztán a nagyapámat, ahogy elvon ettől a helyzettől, egy sötétebb helyre, én nem akartam menni, James… ő volt aki rajta kapta, és kegyetlenül elverte az öreget, aztán az apám volt az aki követte a példáját, anyám zokogott a sarokban, én… szégyen szemre bőgtem, rossz volt, minden. Az öreget kitiltotta apám Gothamből, de amikor átköltöztünk ide, megpróbált megint a közelembe férkőzni, de James ott volt, és… segített, ismét. Ráadásul, őriztem egy felvételt is. Az elsőnél azt sem tudom,hogy hány éves voltam, a második alkalommal már huszonegy voltam, és tőlem is kapott az öreg… Akkor már ki tudtam magamért állni. De, nem egyszerűen ezt nem hagyhatom,hogy megtudja Shelley. Csak, tudnám,hogy hogyan lehet ellene védekezni, mindenesetre, érezhette,hogy ha tovább mer menni, roppant ideges leszek, és azt szerintem nem akarhatta, legalábbis reméltem.
Felálltam az asztaltól és a whiskys poharamhoz nyúltam, a süteményhez nem volt nagy kedvem. Pedig nem szerettem ott hagyni az ételt, eleget láttam a szülővárosomban éhezőket, az ablakhoz sétáltam, és háttal álltam Shelleynek. Azt hiszem kezdett beletanulni a taktikámba, vagy kezdett kiismerni ez a lány, és ez veszélyes volt, izgalmas, de nem véletlenül nem jártam pszichológushoz sem. Pénzzel mindenki megvehető, vagy egyéb eszközökkel, rá vehető volt dolgokra, olyanokra amiket nem akartak, és ennél a lánynál nagyon is jó úton jártam azt hiszem, ahhoz, hogy megtegye nekem azt, amit akarok tőle. Egy érintésért cserébe soknak gondoltam ezt az árat, soknak, mert ez nem gyerek mese, a kis Christian nem véletlenül vált ilyenné.
Elhúztam a függönyt, hogy annak a résén át pillantsak ki a fényárban úszó városra, egy emelet magasság is elég volt ahhoz,hogy érezzem, felettük állok, és letekintek rájuk, és szerettem volna azt hinni, hogy képes vagyok kiszűrni a tömegből a mételyt, azt, amelyik bomlassza és destruktív a társadalomra nézve, de sajnos nem volt ilyen képességem, talán azért sem kaptam mert túl veszélyes lettem volna a társadalomra nézve. Jó volt így, meg kellett tanulnom ezeket a képességeket a magam előnyére fordítani, az ő képességeiket.
Belekortyoltam az italomba, és figyeltem a pohárban kavargó italt, ahogy a jég teret nyer magának az aranyló nedűben. Sokáig nem szólaltam meg Shelley szavait hallva.
Hogy miért teszem? Egyszerűbb. Könnyebb. A feleségemet akarom, úgy ahogy régen, eddig… egyedül ő nem vetett meg, egyedül rá számíthattam, hiányzott a mosolya a tüze, és ha valahol mélyen beakartam vallani magamnak, sajnáltam amit tettem vele, tényleg nem érdemelte meg, de az ő munkája is fontos, nem rángathatom magamhoz, ahányszor kedvem van… amellett… vannak bizonyos dolgok, amiket nem kérnék tőle, mert tudom,hogy nincs oda azokért a helyzetekért. A harmadik pedig a gyerek, tényleg kellett, ha politikai karriert akartam magamnak. Elengedhetetlen része az életemnek, és… ez Shelley nélkül nem menne. Hogy miért mással akarom megoldani a problémámat? Mert, így könnyebb. Kevesebb időt kellene erre az egészre fordítani, hamarabb elérhetném a célomat. Akartam, hogy működjön, és ha nem lett volna az a béna recepciós , talán most már várandós is lehetne a feleségem! Fogcsikorgatva bámultam a poharam tartalmát, dühös voltam.
De a végeredmény számított, nagyszerű, eljön!
- Akkor, majd, annak függvényében megérinti a feleségemet is? - szűrtem halkan, szenvtelenül, Shelley szavai után, miközben szembe fordultam vele, a hangom jeges volt és számító. Egy lépést tettünk előre, most már a többi következhetne, de tudtam, hogy nem haladhatunk olyan gyorsan, és talán én voltam jelenleg a sokkal marhább, és talán kétségbeesettebb, hogy belementem a terápiás feltárásba, igen, én annak hívtam. Fel akarja tárni a múltam eltitkolt pillanatait. Az ő hibája lesz, és tudom,hogy nem fog neki tetszeni, hát még nekem!
Az egyik karomat átvezettem a mellkasom előtt, és a másikkal pedig a kézfejemre könyököltem, így tartottam a poharamat, mondjuk, elég zárkózott tartás volt ez részemről, hiszen máskor is legfeljebb csak addig merészkedek,hogy a kezeim a nadrágzsebemben pihenjenek, ebből is látszott, hogy a jelenlegi beszélgetésünk engem is felzaklatott.
Adam… ő nehezebb lesz, vele még nem igen beszélgettem, de láttam, hogy hogyan viselkedik Shelley közelében, nála más eszközöket kellett alkalmaznom, mert katona volt, férfi és bár még nem vette észre ,de szereti Shelleyt, fontos a számára, ezért nála nem erről az oldalról kellett közelítenem, hanem más oldalról, a családja oldaláról, úgy is ott voltak a problémák, részben.
- Ha ennyire fájdalmas, miért is akarja megismerni a múltamat, hm? - kérdeztem félrebiccentett fejjel, és egy sajnálkozó mosoly kíséretében Shelley-től. Esetemben, ő a történetemet akarta hallani, a saját múltam, pont olyan volt a számomra, mint ennek a nőnek, az amit egy érintés után átélt, miért is akarja annyira erőltetni,hogy belém lásson jobban? Elindultam az ajtó felé, holott csak a kis kocsihoz mentem,hogy újra töltsem a poharamat és Shelleynek is adjak egy adag whiskey-t, ezek után szüksége volt rá úgy hiszem, meg megtoldottam egy Whittson feliratú zsebkendővel.
- Ugye, Adam és a családja nincs túl jó viszonyban…? - sétáltam vissza a helyemre és ültem le a süteményemhez.
Remélhetőleg Shelley is a hasznomra lesz a srácot illetően. Nem engedhettem meg magnak a felesleges kiborulásokat. Meg aztán… kár lenne, ha kisírt arccal, és elmaszatolódott sminkkel térne vissza Ademhez Shelley, az rontaná a renomémat, más kérdés, hogy így is roppant furdalja a kíváncsiság az oldalát, velem és a lánnyal kapcsolatban, látom rajta. Ha tudná… hogy mire akarom rá venni? Végül, a villámért nyúltam, és megkezdtem a sajttortámat, kevesen tudták rólam,hogy egyébként ez a kedvenc édességem, nem hangoztatom, ahogy a hobbijaimat sem, azt pedig végképp nem,hogy otthon milyen a helyzetem, de a testőreimen és talán Shelleyn kívül senki más nem tudhatta, hogy még ennek a szobának a rideg távolságtartásával vetekszik az otthonom egykori melege. Valaha, Mishelle volt az aki megtöltötte élettel, nem volt az a csacsogós típus, de úgy tudott levonulni a lépcső tetejéről, hogy, szó szerint bearanyozta a házat, azért volt többnyire az otthoni berendezés is fekete és fehér, hogy emlékeztessen arra, hogy mit veszítettem, a kis Christiant, s kaptam, helyette magamat, aki maga mögött hagyta a múltját, próbáltam túllépni a baklövésemen, a hibámon, amelyet én követtem el valóban, de ezt az egyet talán nem tudtam olyan könnyedén elfeledni.
- Olyan…úgy beszél erről az egészről, mintha elvenné tőlük az emlékeiket… vagy az érzelmeiket, ezek megmaradnak önben, és tárolja őket, vagy elvesznek, és nem is képes visszaadni az illetőnek, akitől elvette….? - kíváncsiskodtam, egy újabb falat előtt. Jóllehet, hogy a társalgásom szétszórtnak tűnt, de koránt sem volt az, mindig tudtam, hogy mit mikor, és miért kérdezek, olykor… ezzel kicsit talán össze is szoktam zavarni a tárgyaló feleimet, de ebből is látszik,hogy figyelek, és hogy engem nehéz csőbe húzni.
- Kérem, kóstolja meg, legalább a süteményt. Igazán kár lenne kihagyni, és a csokitól kicsit kipirulna az arca… - vagyis, kevésbé látszana, hogy a sírás szélén állt, és arra, hogy giotine -ra várakozik minden egyes alkalommal, mikor belép hozzám. Látom rajta, hogy legszívesebben menekülne, de még nem adom meg neki a kegyelem döfést, még beszélgetni akarok vele. Még kérdéseim vannak.


Tag:Shelley §Zene:Sound § Ouftit: Suit


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Christian & Shelley



Tudnom kellett volna, annyira tudnom kellett volna már amikor meghívott ismételten az irodájába, ahogyan minden alkalommal tette, hogy újabb adu van a kezében, amivel megpróbál nálam célt érni. Miért gondoltam, hogy feladja, hiszen ismertem minden rezdüléséből éreztem azt, hogy amit el akar érni, azt akárhogyan is, lehet, hogy kerülőutakkal, de el fogja érni. Még én sem leszek képes a végtelenségig ellenállni neki, ami a kérését illeti. Ami engem magamat, azt hiszem azt már korábban letisztáztam vele. Vagy...én azt gondoltam, hogy letisztáztam. Azt hiszem sikerült meggyőznöm, hogy egyikünknek sem lenne éppen felemelő élmény, ha hozzám érne, tekintve, hogy adott pillanatban minden másra vágyom, csak rá nem. Kegyes hazugság volt, de szükséges. Az ebéd valahogyan szokatlanul keserű volt, nem esett jól, ahogyan nem esett jól itt lennem sem, nem akartam hallani amit mond, csak meg akartam fordulni és kimenni innen, rohanva és futva elmenekülni, vissza Adamhez...Adam. Kijátszani készül ellenem. Már az elejtett, szinte a véletlenség látszatát keltő mondataiból éreztem, hogy ez a célja. Tényleg ennyire látni rajtam mennyire ragaszkodom hozzá, csak én gondolom azt, hogy meglehetősen remekül lepleztem idáig? Igen, túl naív voltam. Amíg én éreztem másokat, ők leolvasták az arcomról a gondolataimat, az érzéseimet, azt a fajta kötődést, amely azt hiszem mindig ott volt a tekintetemben, valahányszor a barátomra néztem. Ha nincs senkid, akiben igazán megbízol csupán az az egy személy, akit a világon mindennél jobban féltesz, akkor oly mértékűvé válik a kötődésed, hogy magad sem leszel képes kontrollálni.Újra és újra említi a srácot amitől minden esetben összerezzenek, várom mikor fog valami olyasmit mondani, amivel döntésre kényszerít, és ismerve magamat még ha fogcsikorgatva is de bele fogok menni, még akkor is ha a saját lelkiismeretem majd ezerszeresen számon fog kérni a döntésemért. Itt már nem arról van szó, hogy én mit szeretnék, itt már nem arról van szó, hogy mi az ami összeegyeztethető az elveimmel, hanem arról, hogy Adamet megvédjem bármi áron. Ahogyan a főnökömre nézek látom a szemében megcsillanni azokat a pokoli vörös szikrákat, mintha magával az ördöggel ülnék most egy asztalnál, és egy lélekről diskurálnánk, illetve kettőről és mindkettejük valamilyen módon tőlem függ. Nem kértem ezt az áldozati szerepet, de úgy tűnik nekem mindig ez jut. Kihasználni a végtelenségig, és aztán félreseperni, ha már nincs rám szükség. Hogy fáj, hogy minden ilyenbe kicsit belepusztulok, az már talán nem érdekel senkit. Súlyos, nehéz teher az érzelmeket magamra venni, fájdalmas is egyben. Az agyamban nekifeszülnek, és elárasztanak. Mit kezdjek Mrs Whittson bánatával, a tengernyi megaláztatással amit a férjétől kaphatott azokkal az emlékekkel, amelyek benne lehettek, amiket én meg fogok kapni, amiről talán még a férje sem tud? Fogalmam sem volt mit találok ott és az egészben ez volt a legijesztőbb. Pontosan az a félelem, amelyet Adam rémálmai miatt is éreztem. Halál, pusztulás, kín és fájdalom áradt olyankor belőle, és erős volt, nem akarta, de én éreztem és már ebbe a leheletnyi érzéshullámba majdnem belefulladtam. Pedig ez csak a vihar előszele volt, az eső illata, a feltámadó szél rebbenése a rezgő faleveleken, ahogyan a lelkemet érte el egyetlen kis időre. Néztem a Főnökömet, és nem a felszínt akartam látni, nem a felszínen kapaszkodó érzéseket, hanem amivel menekül előlem, amit el akar rejteni, amit nem akar nekem megmutatni, és úgy takarja, mint fekete felhőjével fedi el az éjjel, az ezüst mosolyú holdat. Mr Whittson szobor merev arcán cinikus mosollyal, lehetséges győzelmének teljes tudatában nézett rám, és éreztem még sok mindent felőle, de ezek sokkal gyengébbek voltak. A szavak voltak az ö fegyverei, a manipulatív viselkedés, ahogyan megpróbál célt érni nálam és talán a legalantasabb módon amivel csak lehet, még ha úgy is próbálja beállítani, hogy ez nekem jó, hogy ettől mindenkinek megváltozik az élete és kizárólag pozitív irányban. Azt szokták mondani, hogy az igazi boldogságot könnyek szülik, hogy nem lehet semmit ingyen kapni, hogy az élet soha nem olyan kegyes, hogy ha valamit bőséggel ad elénk, azért ne akarná behajtani az árat. Így éreztem én is most...Adam barátságának, annak a fajta igazi és hamisítatlanul őszinte ragaszkodásnak, amivel viseltettem irányába most jött el az ideje, hogy sokszorosan megfizessek. Hogy ezt éppen a főnököm hajtja be rajtam? Nem mindegy, hogy a gonosznak milyen szép arca van? Ilyennek láttam őt, még akkor is ha nem ilyennek kellett volna. Ettől függetlenül követtem azt a hangot, azt a piciny kis fényecskét amit megláttam benne véletlenül, még ha egy egészen kis rövidke időre is, de tudtam, hogy ott van, és ezt támasztották alá a későbbi szavai is. Lejjebb csúsztam a székben, bár még mindig egyenes ültem, most szerettem volna még kisebb lenni, hogy elbújhassak nem csupán előle, hanem a döntés elől is amit meg kellene hoznom, és már megint ott tartok, hogy valahogyan képtelen vagyok megtenni, egyszerűen nem tudom mit kellene tennem. Egyrészről ott az ajánlata annak tekintetében, hogy megismerhetem őt, bár talán nem érti miért akarom...el akarom neki vajon magyarázni, meg tudná érteni? Ezen még gondolkodom. Másodsorban pedig ott van annak a lehetősége, hogy nem kell elválnom Adamtől, hogy neki esetleg jobb lesz az élete. Miért érzem mégis árulásnak magunkkal szemben amit teszek? Talán azért, mert mindezek mellett titoktartásra is kötelez a főnököm, ami azt jelenti, hogy éppen azzal az emberrel nem lehetek teljesen őszinte aki miatt az egészet csinálnám, aki miatt éppen azt a döntést hozom majd meg, hogy megteszem amit kérnek tőlem. Amikor ismét előre tekintettem és rá pillantottam álltam a tekintetét, kezemmel egy picit idegesen túrtam át a hajam, a kezemen lévő szövet kesztyű finoman simult a fürtök között, és aztán végigcsúsztattam a tarkómon, majd hagytam aláhullani az ölembe. A mozdulatom idegességről árulkodott, és arról, hogy Adam említése nagyon is elevenembe talált. De nem is kellett a mozdulataimban olvasni, tudta ő ezt már régen, és azt hiszem ezzel most meg is fogott és el is bizonytalanított. Első gondolatom az volt, hogy könyörgöm neki, hogy ne tegye ezt velem, de vele szemben úgyis tudom, hogy hasztalan lett volna.A másik az, hogy úgy teszek mint ha nem is érdekelne az egész, hogy nem olyan fontos nekem az a fiú, mint amennyire ő gondolja, de blöffölésben sosem voltam elég jó, talán mert túl őszinte vagyok, talán mert képtelen vagyok hazudni. Mindig is ez volt a bajom. Még egy olyan tulajdonás amit észrevett rajtam és azt hiszem most remekül szórakozik magában.
- Mr Whittson...mindenkinek vannak gyenge pontjai, még önnek is. Kettőnk közül ön tenyerelt bele hamarabb az én lelkembe. De ne gondolja, hogy ez mindig így lesz, hogy ön örökké el tudja előlem a sajátját rejteni.- nem fenyegettem őt, ó azt sose mertem volna, csupán figyelmeztettem arra, hogy ha ő ilyen játékot játszik, és Adam-et használja ellenem, akkor én sem leszek vele kíméletes. De talán pont ezt akarta, talán pont az volt a célja, hogy megismerje ezt az oldalamat, talán tudni akarta neki miért mondtam nemet, és miért vágyom valami más után, noha ezt még magamnak sem fogom soha bevallani, neki meg főleg nem. Ez viszont kapóra is jött neki, hogy egy másik magasztosabb célját elérje. Nem én kellettem neki, és igazából nem is más nők, neki egy valaki kellett, és a többi csak ürügy. Birtoklás párosult benne valami sokkal mélyebbel, és ez a két eléggé ellentétes érzés késztette arra, hogy engem eszközként használjon, hogy elérje amit akar.Én már tudtam, amit ő még csak érzett.
- Hogy miért akarom megismerni? A kérdést rosszul teszi fel uram. Inkább úgy kérdezze, hogy miért éppen önt akarom megismerni? Mert amit kér tőlem ahhoz szükségem van rá. Érzek pár dolgot, de nagyon halványan. Egy gyermeki arcot látok, amelyik keserű. Az arca mögött egy apró kis lelket, akin mérhetetlen bánat ül. Nem azt akit a világ felé mutat, az csupán a döbbenetet és a félelmet kiváltani akaró maszk. Harlequin arca  Jokeré mögött. Kontraszt. Aláírok önnek bármilyen titoktartást, bár erre talán nem is lenne szükség, hiszen pontosan tudom, és érzem, hogy megbízik bennem, pusztán a lelkének a sötétebb fele az amely mindezeket mondatja önnel. Az a kisfiú ott mélyen, tudja, hogy miért....hogy miért akarja megmutatni magát nekem. Nem a portfólió érdekel Mr Whittson, hanem az a régi Christian, akit ön ott hagyott Gotham-ben.- feleltem neki csendesen, miközben a tekintetem lassan követte a testőr mozdulatát, ahogyan a poharamat újra megtölti vízzel. A szavaim végén a pohár után nyúltam és kortyoltam is belőle. Az ételre már rá sem akartam nézni.Magával az ördöggel készültem üzletet kötni, és ez sehogyan sem tetszett. De ha azt gondolta, hogy minden úgy lesz ahogyan ő elgondolta nagyon tévedett. Felemelte a fejem, éreztem, hogy még kicsit remeg a hangom, az utolsó korty vizet még egy követte, hogy némi erőt gyűjtsek ahhoz amit mondani készülök. Magam előtt láttam ahogyan majd visszatérek a pulthoz és Adam kérdőn néz rám, én meg a mostanában szokásos módon csak megvonom a vállam, és nem mondok semmit. Miatta csinálom az egészet és mégis ez lesz az oka ha elveszítem.
- Nekem nincs szükségem semmire Mr Whittson, csak arra, hogy nem akarok tőle távol lenni.- szólaltam meg még kicsit félszegen, de majd szépen lassan bele fogok ebbe lendülni, csak még idegen volt számomra a helyzet.
- Bár erre magától is rájött.Nem véletlenül teszi mindenhova oda őt mint tárgyalási alapot, mint valamit amit elveszíthetek, ha nem egyezem bele abba amit szeretne. Tudja megkapargattam a felszínt és nem tehet rám nagyobb mocskot semmi, mint Ön ezzel az ajánlatával. Nem velem szemben hanem velük szemben: én Adamért teszem, maga vajon valóban a feleségéért teszi vagy valamiért amit meg akar szerezni? Szeretném hinni, hogy nem csupán a birtoklási vágy hajtja. - megráztam a fejem, mintha össze akarnám rendezni a gondolataimat és néhány másodperces szünetet tartottam a beszédemben, hagytam, hogy eljussanak hozzá a szavaim, és én tényleg reméltem, hogy el is jutnak, hogy megérti mit akarok mondani. Fontos volt, hogy megértse.
- Elmegyek önnel a holnapi találkozóra, megteszem amit kér ezzel kapcsolatosan. Ami pedig a továbbiakat illeti Mr Whittson minden annak függvénye, hogy Adam miképpen dönt az ön ajánlatával kapcsolatosan. Amennyiben elfogadja azt, és valóban jobb lesz neki és a családjának, ha ezt érzem és látom akkor beleegyezem. De csak ebben az esetben.- ez volt az én feltételem. Lassan fújtam i a levegőt és a kezemet az asztalom összefűzve kicsit megemelkedtem és az alkaromra támaszkodva előre dőltem, hogy egy egészen leheletnyit bemásszak a személyes aurájába, ha ő már megtette az enyémmel.
- Tudni akarja milyen érzés? Először megbizseregnek az utolsó csontok is önben, aztán szinte érzi az összes érzékszervét, hallja miképpen vesz levegőt, a szívverésének minden apró kis dobbanását, ahogyan a vér lüktet az ereiben. Aztán mindezt ezerszeresen, mintha egy másik ember lenne önben,kétszeres szívverés, éget, feszít, szét akar feszülni az egész teste. És minél inkább fájdalmas az emlék annál nehezebben akarja az elméje befogadni, tiltakozik ellene, úgy érzi mint akinek a fejét  a víz alá nyomták és nem engedik fel, nem kap levegőt fuldoklik benne, és azon kezd el gondolkodni, hogy ez már  a halál, vagy az azelőtti pillanatok egyikében rekedt meg? Hirtelen távozik önből minden ami kellemes, ami jó, és megkapja helyette az ürességet a keserűséget, Egyedül van, mindekitől távol, senki nem vigasztalja, az ismerős arcok egy időre idegenné válnak, még azt sem ismerné fel abban a pillanatban akit annyira szeret. És jönnek a napok, a következő órák, amelyek úgy járják át mint egy megvadult méreg, egy kiapadhatatlan drog, melyet túladagolt. Az érzelmi aranylövés, Mr Whittson.- fejeztem be végül kipirult arccal, és szinte átszellemülten fájdalmasan csillogó vízkék szemekkel. könnyeztem is azt hiszem, bár ez talán lényegtelen is. És még csupán azt mondtam el neki, milyen érzés eleinte, hogy az elkövetkezendő napokban vacogva a szobámba lenni, felváltva aludni és sírni, szinte belülre üvölteni, amíg el nem múlik, amíg az érzelmek fel nem szívódnak bennem. És aztán csend lesz, tapintható, vészjóslóan könnyed. Éppen olyan milyen közénk telepedett a szavaim nyomán az irodájában itt és most.  

music: Back to Black |Ruha: Shell Ruha  

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Shelley &Christian




The Boss desire is fulfilled?


Mr.Whittson Tárgyalója


Szobormerev arccal hallgattam Miss Hawkins magyarázkodását, hát ennyire nem látják a fától az erdőt? Képzeletben megforgattam a szemeimet, és szórakozottan lögyböltem meg a poharam tartalmát, figyeltem, ahogy a vörös bor feltapad a pohár peremére, majd vissza tér többihez.
Engem ugyan nem ver át a magyarázkodásával, egyébként pedig tudtam, ha értékes emberek akadnak a közelembe, és ezeknek az embereknek az értékeit szerettem kihasználni, az előnyömre fordítani. A következő mozdulat viszont meglepett Miss Hawkins részéről, alig ráncoltam a szemöldökömet, bár utána a leguruló bor csepp kötötte le a figyelmemet, nagyon is szerettem volna lenyalni onnan az édes nedűt, és tovább kalandozni Shelley testén. A szavai rángattak vissza a képzelgésemből, melyben már ott jártam, hogy felfektetem az ebédlő asztalra, és végig öntöm a habkönnyű testén a bort, hogy tovább nyalogassam , és ízlelgessem róla a testével együtt az ízeket, igen fa pofával és unott arccal tudtam épp tárgyalás közepén is arról álmodozni, hogy a titkárnőt hogy dönteném meg, ugyanakkor a beszélgetésre is tudtam figyelmet fordítani, kénytelen voltam. Szóval, tudtam, hogy mit akarok, Shelleyt és Adamet, mindkettőt az én közelemben tudni, egyiket a tapasztalata és kiképzése végett, a másikat a képessége miatt.
Szórakozottan vettem tudomásul, hogy sikerül feldühítenem Miss Hawkinst, számos beszélgetésünk, vagy próbálkozásaim alkalmával, most először. Hátra dőltem a karfás székemben és apró mosolyra rándult az ajkam, figyeltem, ahogy a düh és a kétségbeesés, meg a tanácstalanság óceánjában vergődik, igen… nehéz rajtam kiigazodni, de ha könnyű lenne, nem értem volna el, mindezt amiben most élek. Rég nem számít a boldogságom, majd ha fog… az csak akkor lesz, ha egyszer… visszatérek Gothambe, és én ülök a polgármesteri székben, és felszámolok minden mocskos tevékenységet, addig nem fogok megnyugodni, addig nem érdekel, hogy kin és min gázolok át, csak az,hogy a külvilág felé boldog család képét mutassam, egy sármos férfi, aki képes és tud is tenni azért amit akar. Igen, megvesztegethetetlen vagyok, és fogást sem igen találnak rajtam,de ez a legszebb az egészben, sajnos. A szülővárosom tett azzá amivé felnőtt fejjel kénytelen voltam válni. Maguknak köszönhetik Christian Sebastian Whittson átalakulását, mert az életben a gyengék elbuknak, az erősek tovább élnek, ahogy az állatvilágban is az erős örökíti magát tovább. Nekem is csak ez hiányzott a tökéletes boldogsághoz. Senki sem ismerte az indítékaimat, a tetteim mögött megbúvó igazamat, az igazi Christiant, csak anyám, de ő… senkinek sem hajlandó rólam beszélni, egyengette a politikai karrieremet, közben pedig végig asszisztálta a jellembeli megfordulásomat, nyílt őszinte gyerekből, számító és titokzatoskodó mogorva férfivá értem.
Épp ezért bosszantanak fel Miss Hawkins következő szavai, honnan tudná, hogy mit érdemlek meg, vagy az a nő mit érdemel meg, aki a feleségem?! Honnan tud…rólam!? Kimért, lassú mozdulatokkal tettem le az asztalra a szalvétámat az ölemből, megigazgattam a mandzsettáimat az ingujjamnál, majd a nyakkendőmet is, és felemeltem a haragvó, tengerszemek kékjével vetekedő pillantásomat Shelley-re, még ittam egy korty bort, mielőtt megszólalnék, nem akartam, hogy a hangomból lehessen hallani, hogy ideges vagyok. Bár… az összeszedettségem álcáján sajnálatos módon túllátott Shelley, tudtam,hogy érzi, hogy felkavart az utóbbi szavaival, elég erősen. S csak az tart vissza attól,hogy elkezdjek tombolni, hogy egyrészt, női társaságom van, másrészt, nem engedhettem meg magamnak efféle gyerekes cselekedetet, így letettem a poharamat az asztalra és negédesen mosolyodtam el.
- Úgy érzem, alaposan beletenyereltem a lelkébe, végre ki meri mondani, azt,hogy mit gondol erről az egészről, velem kapcsolatban. - tartottam egy kis hatásszünetet, s az üres boros pohárra és vizesre pillantottam, intettem a testőrömnek, hogy töltsön újra, de Shelley ne kapjon több bort. Ezután dolgozni fog, és tudtam,hogy egyes nők kevésbé bírják az alkoholt. Tehát, a gyenge pont megvolt Adam és Shelley kapcsolata, na meg az,hogy nem akarnak egymástól távol lenni… hiszen a vak is látja, amit ők nem.
- Hajlandó leszek beszélni magának, magamról, de csak akkor, ha hajlandó aláírni a titoktartási szerződést, miszerint minden korábbi és jelenlegi, majd elkövetkezendő beszélgetéseinket titokban tartja, ha nem teszi…- tártam szét a karomat. - ha vét a szerződésben foglaltak ellen, úgy az ügyvédeimmel intézkedni fogunk ez ügyben. - igen, ilyen voltam, nem bíztam senkiben és semmiben. Talán még magamban sem.
- Egyébként pedig jobb ha nem kíváncsi rám, miért akarná azt a terhet is cipelni, tekintve, hogy szándékosan nem osztottam meg magamról senkinek semmit, hm? Nem gondolja, hogy ami nincs fent a wikipédián a portfóliómban, arról valóban nem kellene tudnia senkinek? Mi van, ha ez is olyan, mint a barátja rémálmai? Bele gondolt, hogy nem biztos, hogy jó kapargatni a felszínt, mert ha magára ömlik a szenny, azt még nehezebben tudja lemosni? - szegeztem neki a kérdéseket.
- Harmadszor, pedig. Nem válaszolt a korábbi kérdésemre, szükségem van a jelenlétére holnap az egyik tárgyalásomon, ha megteszi ezt nekem, és beválik, akkor Adamtől sem kell távol lennie, olyan sokat, hiszen nagyban függ az ön holnapi teljesítményétől,hogy a fiút, miként alkalmazzam az elkövetkezendőkben. Ne aggódjon, nem rúgnám ki, pusztán több lehetőséget kapna, egy még jobb életre…a családjával. - tártam szét a karomat és hátradőltem a székemben, a kezeimet a karfán pihentettem, és alig észrevehetőn doboltam rajta, ez ebből a távolságból nem látszódhatott, hiszen az asztal is és a terítő is takarta a mozdulataimat. A sütemény, barackos sajttorta volt,ropogós olvasztott csokoládé réteggel leöntve, az intésemre a testőröm ezt is feltálalta, ám én még nem nyúltam hozzá, mereven figyeltem Miss Hawkinst, figyeltem, olvasni akartam belőle, a reakcióiból, és a mozdulataiból, szemének rebbenéséből, és abból, ahogyan veszi, vagy nem veszi a levegőt. Sok könyvet olvastam viselkedéstanból, a szabadidőmben,még pályám kezdetén, melyek a hasznomra váltak, és… jaj annak, aki leül velem pókerezni…Ezzel a nővel vajon gyakorolhatnám az érzelmi metahumanok ellen az érzelmeimben való kutakodás elleni, védettséget, vagy… nem is tudom mit, azért… az érzelmek nem olyanok amiket tudunk rejtegetni. Egyszer… bár hiába voltam nyugodt az egyik tárgyalás után, látszólag, a liftben még az emberek is félkör ívben álltak meg körülöttem, leszámítva a két testőr, aki a hátam mögött és előttem foglalt helyet, a kutyáról nem is beszélve, az behúzódott a sarokba. Pipa voltam, hogy nem úgy alakultak a dolgok ahogy akartam, mert azt hitte az a kis giliszta, hogy át tud verni, de a végén úgyis én győztem, de sosem engedhettem meg magamnak, hogy kiboruljak.
- Ne higgye, hogy nem érdekel a maga jóléte, megkap cserébe bármit amit kér, portás lakás a belvárosban, vagy… egy kertvárosi? De mindig is érdekelt, hogy hogyan működik a képessége. Elfárad tőle? Cserél az adott személy érzéseivel és vágyaival?- - vesztére ez a nő volt, aki elkezdte a személyeskedést, és az életemben való kurkászást, hát viselje a következményeit.


Tag:Shelley §Zene:Sound § Ouftit: Suit


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Christian & Shelley



Ha lett volna menekülési lehetőségem már biztosan megtaláltam volna, és már biztosan éltem is volna vele, hogy meghátráljak, hogy abban a pillanatban sarkon forduljak, amikor megéreztem a belőle áradó intenzív és megfoghatatlanul kiábrándító energiahullámokat. Szinte mellkason csaptak, belenyomakodtak a személyes aurámba, és szinte fuldokolva próbáltam levegőt venni. Mr Whittson közelsége mindig kettős érzéseket váltott ki belőlem, kivált mert olyan erőteljes kisugárzása volt, amit nehezen tudtam megemészteni, feldolgozni és ellenállni neki. Tudtam mit akar tőlem, ehhez még csak használnom sem kellett semmiféle képességet, ugyanakkor azt is tudtam, hogy csupán egy ideig leszek képes ellenállni neki, de kitartó vagyok. Főleg a felesége miatt. A gyönyörű angyali teremtés, aki nem ezt a férfit érdemli. A természet egyik legkegyetlenebb tréfája, véltem én, hogy egy ilyen külsővel megáldott ember belül velejéig gonosz legyen. És én még mindig reménykedtem abban, hogy ez csupán egy réteg, egy álca, amely elfedi aki legbelül volt. Mert éreztem azt is, valahányszor közelebb tudtam merészkedni hozzá. Az első ilyen alkalmak egyikén nagyon közel állt hozzám, ha felemeltem volna a fejem az ajkam az állát érintette volna. De csupán dermedtem előre, pontosan az ingének szabályos díszgombjaira összepontosítva, a színén merengve, hogy csontszínű, vagy attól egy árnyalattal világosabb? Vajon méretre készítik neki? Hát persze! Egy olyan férfi mint Christian Whittson nem konfekció holmikba öltözik legyen az bármilyen drága is. Nem néztem fel továbbra sem, csak lefelé, a hajam mögé bújva elmerengve talán valamin, és közben éreztem, hogy belül benne megmozdul valami. Egy régi emlék lehetett alig érzékelhető, de én pontosan tudtam, hogy úgy rejtegeti a világ előtt, mintha egyetlen sebezhető pontja lenne, és biztosan az is volt. nem tudtam mi az, csak abban voltam biztos, hogy ott van, és ez az ember aki egy ilyet átél, az nem lehet teljesen gonosz, talán csak a világ teszi ilyenné, csak az elvárások, a saját maga által támasztott követelmények, vagy azok a dolgok, amelyek mások várnak el tőle. A főnököm számomra mindig is titokzatosabb volt mint sok más ember, és nagyon nehezen voltam képes tovább látni, mint amit ő megengedett nekem. Hovatovább már talán nem is az állásomat féltettem, hanem annak a lehetőségét, hogy nem tudhatom meg ki is ő valójában, hogy kit rejt ez a komor álca, mert az volt bizony. Tökéletesnek ható élet, jól felépített birodalom, de mi végre, ha közben ott bújkál az örök szomorúság azokban a titokzatos szemekben. Mélységének kékjét az óceánoktól lopta el, melyek örökkön vágyakoznak a partok felé, de elérni sosem érik el azt. Vajon Mr Whittson számára mi az amit annyira el akar érni? Valóban annyira fontos neki a felesége, hogy még engem is képes lenne felhasználni csakhogy visszaszerezze őt? Vagy csupán a birtoklási vágy dolgozik benne, hogy valami ami hozzá tartozik az ne kerülhessen ki az irányítása alól? Szerettem volna tovább látni ennél az asztalnál ami elválasztott tőle, az akkurátusan összeválogatott ételek, a kifinomult elegancia, engem nem győzött meg. Ezek avitt és elhanyagolható kellékei annak az életnek amelyben vergődött, amelyben az emlékei rabja volt, különösen annak az egy emléknek, amely magába szippantotta, és amelyben még láttam őt...gyermek volt, ezt éreztem, hiszen csupán egy apró kis élet képes úgy reszketni ahogyan ő akkor. Most nem hajtottam le a fejemet, most az asztal túloldaláról figyeltem miképpen küzd ellene, hogy megláthassam, hogy újra ott láthassam azt ami egykor volt. A tekintete huncut fénye tükröződött a poháron, de ez a mosoly megint csak egy rejtett kis álarc volt, melyet kedvem lett volna letépni, ahogyan az összes többit is. Ha engem akar, ha azt akarja, hogy segítsek akkor tudnom kell mit veszek el és mit kaphat tőlem. Ha rejtegeti, akkor nincs rá szükségem. Mindenkinek vannak a lelke mélyén olyan dolgok amelyeket nem mutat meg, mindenkinek vannak gyenge pontjai és nekem is voltak. Hogy erre az első másodpercek egyikében ráérez szinte tökéletesen időzített mondatával igazán lenyűgözött, de ennek talán csak az arcom egy apró rándulása adhatta a jelét. Mr Whittson kérdése a kollégámról éreztette velem,hogy többet tud mint amennyiről a szavai árulkodnak. Lassan helyeztem vissza az asztalra az ásványvizes poharamat, egy ideig elidőzött a tekintetem a gyöngyöző buborékokon, talán még gondolkodtam is mit mondhatnék neki hogy ne áruljam el magam túlságosan. tagadhatom még a továbbiakban vagy annyira nyilvánvalóan az arcomra írva valahányszor mellette vagyok, hogy ez már neki is feltűnt? Hogy nem úgy tekintek rá ahogyan korábban? Hogy a kétségbeesett vágyódás valami után ami nem lehet az enyém ennyire egyszerűen látható? Én aki megszoktam, hogy az emberek lelkébe nézek, hogy érzem az energiáikat nem vettem volna észre a lopott pillantásokat, azt a fajta talán kissé gyengédebb viselkedést? nem tudom csak azt tudtam, hogy sokkal fontosabb volt nekem Adam mint bárki más, és nem fogom hagyni, hogy bárki bármi rosszat mondjon róla, még akkor sem ha történetesen a főnököm. Ahogyan azt sem fogom hagyni, hogy bármi olyat gondoljon az egész barátságunk mögé amely nincs ott. De valóban nincs ott? Nem tudom....nem tudtam én már semmit.
- Mr Whittson ha ön egy alkalmazottját ebédre hívja annak mindig különleges oka van. Ez esetben pedig készséggel álltam a rendelkezésére. Ezzel Adam is tisztában van. Nem hinném, hogy ez bármilyen...ahogyan ön fogalmazott- egészen rövidke hatásszünetet tartottam, csakhogy érezze, hogy a szavaknak amiket mondok súlya van és komolyan is gondolom őket, ahogyan erről árulkodott a nyílt és őszinte pillantásom amellyel nem eresztettem és álltam az övét is. Elevenemre tapintott, ezt tudta abból ahogyan szaporábban vettem a levegőt, ahogyan sűrűbben pislogtam talán rezdült is a hangom, de nem számított.
-..ahogyan ön fogalmazott bármiféle haragot generált volna bennem, ahogyan bennem sem. Mi nagyon jó kollégák vagyunk, segítjük egymást. Tudom, hogy neki is vannak gondjai ahogyan nekem is, de a munkánkra nem lehet panasza, uram. Amennyiben mégis, úgy kérem tudassa velem és megígérem, hogy változtatunk rajta.- magamban azon fohászkodtam, hogy ne akarjon minket szétválasztani, hogy ne akarjon más beosztást kitalálni nekem vagy neki. Szükségem van rá a mindennapokban, nélküle elveszett vagyok. A pohárért nyúltam és leöblítettem az előbbi szavaktól kissé kiszáradt torkomat. A percek az étel felett nem teltek a továbbiakban sem nyugalomban, túl akartam ezen az egészen lenni, kint akartam már lenni ebből az irodából, fojtogató volt a közelsége, a felőle áradó érzések egyre erőteljesebben kopogtattak az elmémet az akaratossága karistolta a bőrömet. Megvadult állatként rángattam legbelül a láthatatlan ketrec rácsait, miközben láttam miképpen sétál körbe, mint elégedett idomár engem Mr Whittson. Miért csinálja ezt velem, nem érzi, hogy ez nekem fáj, hogy nem tudok szabadulni tőle, hogy közben folyamatosan Adamről is beszél nekem még inkább összezavar? Bizonytalanul reszkető kézzel nyúltam a boros pohár után. Nem tudom miért, de szükségem volt rá. Mondd ki Shell, mondd el neki az érzéseidet, és akkor könnyebb lesz. Nem, semmi nem lesz könnyebb, nem neki fogom először elmondani, de akkor kinek? A szavak egyre erősebben markolták a torkomat, és egyre inkább a felszínre kívánkoztak, hogy kimondjam, hogy elmondjam, és ezeknek az útját álltam az első kortyokkal a borból. Mohón ittam és egy csepp végiggurult az ajkaim mellett, szabadon gurulva lefelé, mint egy megszökött apró kis csillanó gyémántcsepp. Mr Whittson tudja...tudja mit gondolok vagy mit érzek. Ott volt az energiáiban, a hullámok ezerszeresen verődtek rólam vissza, és mindegyik mögött mint kicsiny titok utolsó csöppnyi esszenciája, Adam mosolya köszönt vissza. Éreztem, hogy menten megfulladok, és amikor a főnökömre néztem ő is láthatta rajtam. Menekülni vágynék, vissza akarok menni Adamhez, hogy segítsen, most már el fogom neki ezt mondani el kell mondanom, mert egyszerűen belepusztulok. Némiképp enyhülést hozott a spárgakrém leves, egészen addig amíg az újabb ötlettel elő nem állt. Komolyan kínozni akar? Fintorba futott az arcom, hirtelen keserű lett az egyébként finom étel és a kanál egy lassan elhaló csörrenéssel került vissza a tálkámba.
- Kérem, Mr Whittson, én tökéletesen meg vagyok elégedve a munkámmal és....ami Adamet illeti nem hiszem, hogy neki bármi olyan problémája van amit ne tudnánk együtt megoldani. Mi egy nagyon jó páros vagyunk. ha esetleg....ha esetleg mégis azt fontolgatja, hogy külön műszakbeosztást rendeljen el kettőnknek kérem mondja meg! Nem hiszem, hogy ön az a fajta lenne aki ne tudná pontosan mit is akar....Mr Whittson.- most jött el az a pillanat amikor már én is éreztem, hogy felesleges szép és semmitmondóan egyszerű szavak mögé rejteni a nyilvánvalót.
- Játszunk kérem nyílt kártyákkal, bár az ön esetében ez lehet talán szokatlan lesz. A felesége egy gyönyörű asszony, meg sem érdemli őt, igazából már akkor nagy hibát követett el, amikor kimondta önnek az igent. Még mindig kedveli a nyílt őszinteségemet? Még mindig a tisztaságomat és a romlatlanságomat akarja? Tényleg tudni akarja ez mivel jár? Hogy mit kér pontosan tőlem?- a fejem kicsit oldalra billentettem és közelebb húztam magamhoz a boros poharat, annak a nyakát simogattam fel és le, a mozdulat valahogyan ösztönösen jött.
- Ha megteszem amire kér akkor bántani fogja őt újra és újra és minden alkalommal amikor csak teheti, és én ezt nem akarom. Nem ismerem Mrs Whittsont, de amit a szemeiben látok valahányszor elhalad a recepció előtt, és ezt ön okozza neki. Szánalomból kellene megtennem esetleg, talán ezzel segíthetnék neki? Uram, a  számomra legfontosabb ember rémálmait félek magamhoz venni, mert fogalmam sincs hogyan birkózom meg vele...miből gondolja, hogy az ön felesége kétségeit képes leszek feldolgozni? Vagy itt én nem is számítok csak az amit el akar érni? Mondja....hol rejtegeti azt a rémült kisfiút? Miért nem mutatja meg őt nekem?- összeszűkültek a szemeim, azt hiszem pontosan tudta mire gondolok, ahogyan én is, és ez még engem is rémülettel töltött el. Már nem voltam éhes. Vissza akartam menni Adamhez...vele akartam lenni, az ő közelsége volt képes egyedül megnyugtatni.

music: Walzt for Mr Whittson |Ruha: Shell Ruha  

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Shelley &Christian




The Boss desire is fulfilled?


Mr.Whittson Tárgyalója


Továbbra is elgondolkodva pillantottam végig Shelleyn miközben már helyet foglaltam, lassan, ráérősen terítettem le az ölembe a szalvétát, és intettem az testőrömnek, hogy kezdheti a felszolgálást, mindenből először természetesen a vendég kapott, az előétel marha velő volt, a bor amit mellé választottam, csak hangsúlyozta volna az ízeit, kis piritós kenyérre volt kikészítve és néhány zöld dísz volt benne, két darabot kaptunk mindketten.
- Miss Hawkins, kérem… - eresztettem meg egy halovány mosolyt, próbálkoztam, hogy őszintének hassanak az érzéseim is, egy idő után észre vettem, hogy esetleg, de csak mintha… tudna olvasni azokból is ilyen távolságból, bennem, az érzéseimben. Ettől csak még érdekesebbnek gondoltam az egészet. Talán… ha véletlenül… elég közel kerülne a feleségemhez, és megérezné, hogy hogyan érzi magát, megtenné, szánalomból? Igen, szar alak vagyok, mert amúgy tudom,hogy vérig sértettem és megaláztam a feleségemet. De nem én lennék ha nem a könnyebb megoldást próbálnám meg megtalálni. Az pedig sajnos nem működött,hogy fogjam magamat, és feladjak egy hirdetést, amelyben metahumant keresek, saját felhasználásra… Nekem Shelley kellett.
- Ebédeljen nyugodtan… Jó étvágyat! - belekortyoltam a boros poharamba és nekiláttam az első fogás elfogyasztásának, ezt, inkább csak kézzel lehetett enni, így miután végeztem, alaposan megtöröltem a kezemet. Evés közben igazából nem szoktam beszélni, modortalanságnak tartom,ha látom,hogy hogyan görgeti és a másik fél a szájában az ételt. Mikor láttam, hogy befejezi a vendégem is az utolsó falatokat, köszörültem meg a torkomat.
- Pompás az önuralma, és meglep, hogy némileg meg tudtam lepni,hogy ide hívattam ebédre. Bár… kíváncsivá tesz ez…az Adam fiú… - ó, nem nem fogom kiteregetni a kártyáimat most azonnal. Csak bedobom a lapot és várom a hatást.  
- Ideges, amiért ott kellett hagyni az előre megbeszélt ebédjüket? - - rám haragszik? Nem mondtam ki, de érezhette, hogy ez a kérdésem lényege tulajdonképpen. Mocskosúl imádtam Miss Hawkins érzékeivel játszani. A második fogás  spárga krémleves volt, reszelt parmezánnal, és zöld díszítéssel, emellé is pirítós volt tálalva. Ugyanis figyeltette, és nos, időnként jobb időtöltésem nem lévén, gyorsított felvételben megnéztem az aznapi kamera felvételeit az alkalmazottamról, csak erről az egyről. Lehet,hogy túlmerítette a zaklatás fogalmát a tevékenységem, de ez engem már rég nem érdekelt, olyan tudás hatalmában volt, amely nekem kellett, mindenképp.
Csak, sikerüljön a magam malmára hajtani a vizet, hogy aztán megfelelőn őröljön. Meglögyböltem a poharamban a bort s a poháron át pillantottam a szemben ülő nőre, mindig is érdekelt, hogy hogyan érzékeli a világot, próbáltam megérteni.
- Bizonyára vannak más hasonló képességűek a fajtájából, de nekem maga kell. Mert maga tiszta és romlatlan. -- csak rá kell nézni, és tudja az ember. Tudja, abból, ahogy ellenáll nekem. Van benne tartás, noha a szemei csillanásából, az undoron és megvetésen túl, látom azt is,hogy kívánatosnak tart. Hogy mindezt honnan tudom? Ha nem tudnék olvasni az emberek reakcióiban, már rég elbuktam volna, csak egy kézmozdulatból tudom,hogy az illető idegességből tette, vagy teljesen ösztönös mozdulat volt-e hiszen…elég megnézni a szemeit közben, hogy hova néz, a szája sarka merre rebben… vagy mennyire ráncolja a homlokát, ezekből én csak jósolni tudtam, de ez a nő tudta is,hogy ki, mire gondolhat.
- Szeretném, ha a holnapi ebéd után ,beülne velem a tárgyalásomra, egy próbanapot kap, aztán szerződést módosítunk, attól függően hogyan teljesít, asszisztensként. Ami azt jelenti, hogy ki lesz emelve a pult mögül, és nem kell tovább idegeskednie, nem kell félnie attól,hogy bárkit megérint óvatlanul, kesztyűben vagy anélkül.- csak akkor ha én kérem, de egyelőre megelégedtem volna azzal is,ha jelen van, és olvas az érzésekben. Emellett, én ha kérek, az is inkább parancsnak szokott hatni, nem tehetek róla, ilyen a kisugárzásom.  Az, hogy szétválasztom a kis gerlepárt, az érdekelt a legkevésbé. Ez munkahely, elvileg itt dolgozniuk kellene nem flörtölniük, és tudom,hogy ez most nagyon képmutató volt a részemről, de én vagyok a főnök, nem?  Így pedig… nagyobb esélye volt, hogy összefut a feleségemmel, ha a közelemben lesz. Adammel más terveim voltak, tudtam arról,hogy a bátyja meghalt, és komoly kommandós múlttal rendelkezik, ami egyébként meglep, hogy poszt traumás stressz szindrómával felvette a személyzetis, de hát… ő erről akkor még nem tudott, van akit nem tartok fontosnak átvilágítani azonnal, van aki a próbaidő alatt repül, mert addigra ejtették meg az átvilágítást az embereim. Benne van a szerződésben,hogy az idő alatt, indok nélkül repülhet az alkalmazott. A leves után, salátaágyra fektetett,baconba göngyölt mozarella golyók és fürj mellek pihentek. Ez utóbbi olyan kicsi volt,hogy elfért kicsontozva a mozarella golyók mellett. Nem fáradoztam felesleges bókokkal, azokon már rég túl voltunk, sajnos úgy is rájött Shelley hogy csak azért kapja, hogy minél hamarabb megfűzzem, így ezekkel felhagytam rövid úton, minek koptassam a számat, ha úgyis lepereg a másikról, mert pontosan tudja, hogy mit miért mondok? Majd,ha eljön az ideje… Reméltem, hogy el fog jönni, hiszen a jó dolgokra megéri várni, érdemes. Ha nem jön el, természetesen nem fogom kirúgni és ezzel szerintem ő is tisztában volt, de számos meglepetést tartogattam a tarsolyomban. Egyébként pedig egyedül szerettem enni, mostanában, egy ideje mindig megfagy körülöttem a levegő, ha épp nem üzleti ebéden vagyok. Valami hiányzott az életemből, de nem tudtam, hogy mi. Könnyen előfordulhat, hogy az egész emiatt a lány miatt van. Az elképzelései és a gondolkodás módja… időnként más megvilágításban mutatja be az elképzeléseimet, őszintén kimondja amit akar, mert nem fél tőlem, vagy nem úgy, ahogy mások. Megtöröltem a számat, a szalvétám sarkába, a sütemény még hátra volt, de ezzel még várhattunk.  
- Egyébként, hogy van Adam, hogy viseli a munkájával járó rohanást? - tettem fel csevegve a kérdést, mintha csak a vasárnapi ebéd bevásárló listájára lennék kíváncsi. Bár, a szemem sarkai kissé alattomosan húzódtak össze, igen, egy újabb kérdés, amelynek válasza nagyon izgat, tekintve a terveimet a sráccal.


Tag:Shelley §Zene:Dark Knight  § Ouftit: Suit


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Christian & Shelley



Nem akartam semmi mást ma csak egy kis nyugalmat a holland csoport után. A probléma az velük, hogy nem beszélnek jól angolul és amit igen azt is rémes európai akcentussal, aminek a felét nem érti az ember. Én meg sajnos nem jól beszélek hollandul, többnyire sehogyan, így aztán elég nehezen boldogultunk a szobák kiosztásával. Leginkább azért, mert az olaszokhoz hasonlóan valahogyan ők is szeretnek belemászni az ember személyes aurájába, amit én kifejezetten rosszul fogadok, úgyhogy legtöbbször csak rémülten pislogok és próbálok hátrálni. Ha nincs ott Adam aki egy laza mozdulattal veszi át tőlem a vendégkönyvet, engem meg elküld, hogy nézzem meg a szobák megfelelően elő lettek e készítve, nem tudom, hogy jövök ki ebből. Adam...mindig ő segít ki, és néha azt gondolom, ha nem lenne, már a munkámat is elveszítettem volna az ilyen helyzetek miatt. Egyre nehezebb volt, egyre kényelmetlenebbül viseltem, főleg ha két embernél több érkezett egyszerre. De a nappali műszaknak sajnos ez volt a hátránya. Egy mély sóhaj szakad ki belőlem amikor a liftek felé indultam és kifejezetten örültem, hogy a délelőtt hátralévő részében nem nagyon leszek emberek közelében,  igaz ilyenkor az ő társaságát is nélkülöznöm kellett amit meg különösen nehezen viseltem az utóbbi időben. Leginkább pedig a hazugságokat illetve az igazság elhallgatását azt illetően miért hívat magához rendszeresen Mr Whittson. Adam tudni szerette volna, én meg ahelyett, hogy elmondtam volna neki, legtöbbször csak hebegtem, azt hiszem még valamit próbáltam értelmesen elmondani neki, de nem sok sikerrel. Tudtam, hogy ezzel nem jutok előbbre és ez idővel kikezdi majd a barátságunkat is, de őszintén szólva egyszerűen képtelen voltam neki elmondani. Egyrészt mert a főnököm kifejezetten megtiltotta, másodsorban mert szégyelltem a dolgot. Olyasmit akart tőlem, amit soha az életbe nem fogok megtenni neki, és tudom, hogy ez egy olyan játszma amit a végtelenségig is űzhetünk patthelyzetben maradunk ha valaki nem lép. Én nem merek, neki meg túlságosan kellenék, így ő sem lép. De az igazság az, hogy egész életemben csak kihasználtak emiatt ami a birtokomban volt. Mintha csak egy jól beidomított kis házikedvenc lennék, vagy inkább egy gép amely érzéketlenül megteszi amit várnak tőle, cserébe nem kérdez, nem beszél, csak segít. Olyasmit kellene tennem neki, ami az erkölcsi és minden egyéb olyan normával szöges ellentétben állt, amiben én hittem. Miközben a folyosókat jártam, és a szobákat ellenőriztem egész idő alatt az járt a fejemben, hogy mikor kell majd újra mennem hozzá, mikor fogja a kérdéseit újra nekem szegezni, és hogyan bújhatok ki alól a legváltozatosabb indokokkal. Tiszteltem a feleségét, gyönyörű és kedves asszony volt, fel nem foghatom hogyan volt képes hozzá menni ehhez a pökkhendi és  simulékonyan otromba alakhoz. Valahányszor a közelében voltam éreztem a kisugárzásából a birtoklási vágyat a kemény acélos akaratot, amellyel még azt is meg akarta volna szabni hogyan és milyen ütemben vegyek levegőt. Szinte marták a bőrömet a felőle áradó negatív energiák. Őszintén mondom kirázott a hideg, ahogyan ott álltam az irodájában. A finom parfüm illat csiklandozta az orromat, hallottam a szuszogását is, a szempilláinak lassú rebbenése szinte már a bőrömet karistolta, végtelenül egyszerű volt éreznem mit is gondol úgy nagyjából bármelyik pillanatban. Próbálkozott nálam már úgy nagyjából mindennel, és megvallom őszintén első percben a lehengerlően udvarias stílusa bizonyosan bármelyik nőt képes lett volna levenni a lábáról. Engem azonban nem. Azért nem mert bennem még volt tartás, bennem még volt szelídség, ami úgy hiszem nagyon sok korombeli lányból hiányzott. Engem nem vonzott  a hírneve, nem vonzott a vagyona, és nem vonzott a sármja...na jó ez utóbbi azért engem sem hagyott hidegen mert a főnököm igenis jóképű férfi volt, de ez pusztán tényszerű megállapítás a részemről. Ismertem mit rejt a gyönyörű külső, ismertem és undorodtam tőle. Ugyanakkor azt hiszem kicsit naív is voltam talán, amikor azt gondoltam még meg lehet változtatni, még biztosan van benne valahol legmélyen valami jó, amit elő lehet hozni. Ritka pillanataim egyikén amikor a hotelbe látogató Mrs Whittson szomorú arcára pillantottam, és láttam, hogy a bűbájos mosolya mögött megannyi keserű pillanatot hurcol, azt hiszem megfordult a fejemben, hogy az ilyen találkozások alkalmával igenis elveszem a férjétől azokat a dolgokat amelyekkel megkeseríti az életét és átadom neki a szépeket, a reménykedőket mindent amivel jobb lehetne az élete. De valahogyan sosem tudtam megtenni, mert ilyenkor ugyanúgy bennem voltak ezek az erkölcsi gátak amiért tulajdonképpen magának a főnökömnek is nemet mondtam a felkérésére. Pedig tudom, hogy amit akar tőlem, azzal a felesége életét könnyíthetném meg, ő lenne az akinek ettől jobb lehetne. De tudom, hogy minden kezdődne előlről, hogy ugyanúgy megalázná és ugyanúgy átlépne rajta ahogyan korábban, csak akkor már ott lenne egy gyermek, aki az egészről nem tehet. Rossz apa lenne a főnököm? Igen azt hiszem igen, de reménykedtem, én ostoba reménykedtem még mindig a jóban, amit úgy hiszem minden ember öröktől fogva magában hordoz. Még Michael is, aki pedig ugyanúgy átlépett rajtam ahogyan azt Mr Whittson teszi a feleségével. Talán neki annyiból könnyebb, hogy a gyönyöreit nem kell átélnie újra és újra ahogyan én azt megkaptam Michaeltől.Milyen érzés az amikor más nők karjában összegyűjtött boldogságot, megannyi orgazmikus élményt töményen és egy adagban kapunk meg egy csókban? És látjuk azt a búzakék szeműt vagy azt a loknis barnát, esetleg azt a csilingelő nevetésű rőtvöröst, halljuk a sóhajait, ahogyan a kedvesünk nevét suttogja? Azt hiszem a legundorítóbb dolog a világon így szakítani valakivel...azóta sem dolgoztam fel, azóta sem vagyok képes túllépni ezen és ha lehet még inkább magamba fordultam, amit nem könnyítenek meg a szüleim egyedül Adam...az utolsó mentsváram, az egyetlen barátom.
Nagyjából ebéd idő lehetett már amikor a recepcióra visszatértem és ott találtam Adamet a nagy könyv fölé görnyedve, az utolsó számlákat rendezte még össze. Sokan voltak és azt hiszem neki is meggyűlt velük a baja, legalábbis a sóhajából erre következtettem, ahogyan a mosolyából meg arra, hogy örül nekem, hogy visszatértem. Én is örültem. Jó volt itt lenni vele. A kesztyűt megigazgattam a kezemen, és visszaálltam mellé a pulthoz, egészen közel a vállához, jóval magasabb volt nálam amin gyakran viccelődött, én meg mindig nevettem. Vidámságot hozott az életembe, amit a következő másodpercben érkező és az utasítás tökéletesen le is rombolt. A főnököm hívatott, már megint és a héten már harmadszor. Egyszerűen képtelen voltam megértetni vele, hogy hagyjon békén, és jelen pillanatban még az sem érdekel, hogy ki fog rúgni....nem már semmi nem érdekel. Adamra pillantottam, de észrevettem, hogy ő lehajtja a fejét és nem néz vissza rám. Tudtam, hogy kezdődik a duzzogás amiatt, hogy nem mondok semmit, sem ezekről a találkozókról sem pedig arról, hogy mit akar tőlem a főnökünk. Tudtam mire gondol, a felém áradó energiái elárulták, de tévedett....nagyot tévedett. Sosem lennék képes semmi olyasmire amire ő gondol. Azt hiszem még egy utolsó kísérletet tettem felé, hogy...nem is tudom mit gondoltam...Mr Whittson tökéletesen értett ahhoz, hogy a barátságokat megmérgezze pusztán az időzítésével.
- Adam...ígérem kárpótollak az ebéd miatt....- így is gondoltam, hiszen mindig együtt töltöttük az ebédszünetet, és ebbe az utóbbi hetekbe kiszámított módon rondított bele Mr Whittson. De ha a főnök azt mondja mennem kell, nincs mit tenni. Nem válaszolt nekem, és némiképp nyugtalanabbul és kétségek között indultam el Whittson úr irodája felé, ahova hívattak. Néha visszapillantottam rá a recepciós pult irányába de felém sem nézett. Megbántottam...tudom de nem akartam én tényleg nem... Többször jártam már itt az utóbbi időben, mióta akart tőlem valamit meg főleg. Fekete és fehér uralt mindent, amely eleganciát és kimértséget sugárzott, számomra viszont arról mesélt, hogy ennek az embernek az életébe csupán a sarkos érzések, az előre kiszámított mozdulatok és programok tartoznak bele, még véletlenül sem férne bele egy kis spontaneitás.
- Mr Whittson. Értem.- bólintottam. Volt más választásom? Azt hiszem nem. Hagytam, hogy segítsen helyet foglalni, és azonnal feltűnt, hogy az asztalnál kettőnk között nincsenek díszítések így tökéletesen láthatott engem ahogyan én őt, de a távolság így is megmaradt közöttünk. A kesztyűmet nem fogom levenni, tökéletesen harmonizált az egyenruhámmal panasz sem lehetett rá, ráadásul neki is jobb ha nem akar hozzám érni. Amilyen lelkiállapotban voltam jelenleg Adam miatt, és az elmaradt ebéd miatt nem lenne szerencsés ha megkapná a keserű gondolataimat. Végigmért engem, mintha most látna először, bár tény, hogy mindig csupán a hotel egyenruhájában láthatott, tekintve, hogy kizárólag itt találkoztunk és többnyire minden esetben azért, hogy megpróbáljon rábeszélni az őrült tervére. Nem tudom mit remélt tőle mikor fogok neki igent mondani, de a kitartása lenyűgöző volt. Igaz ha nem lenne ennyire akaratos, most nem ott tartana ahol van. A kitöltött bor csábító volt ugyan, de nem azért nyúltam, hanem az ásványvízért. Még egy minimális alkoholt sem akartam. Tiszta fejre volt szükségem, éppen olyan tisztára amilyen a pohárban gyöngyöződő ásványvíz volt. Érdeklődőn biccentettem oldalra a fejem és vártam. Ujjaimat összefűztem az asztal tetején, egyenes háttal ültem, mintha a büntetésem várnám, és azt hiszem ezt az egészet így is fogtam fel. Mr Whittson mindig megszerzi amit akar....csak lehet ez esetben mellé nyúlt.

music: What a feeling |Ruha: Shell Ruha  

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Shelley &Christian




The Boss desire is fulfilled?


Mr.Whittson Tárgyalója


Nem panaszkodni akartam, csak minél hamarabb megoldani, az ügyet, még négy év volt hátra a gyerek projektre, ennyi időt adtam magunknak az elején. Ráadásul a megoldás ott ücsörgött kint a recepciónál. Mi az neki, az az érintés?! Talán sajnálja a feleségemtől?! Győzködtem szép szóval, leginkább  csak azzal, és türelemmel, mert tudtam,hogy fenyegetéssel semmire sem mennék ennél a nőnél, annál értékesebb volt a számomra a tudása amit birtokolt, csak nem volt hajlandó élni vele, pedig mennyire a hasznomra lehetne. Ha időben kerültünk volna össze, talán jobban tudnék hatni rá. Hiszen az én boldogságom az ő jólétét is szolgálja, ha kitudódik a félre lépésem a szállodának is annyi lehet. Ennyit megtehetne a főnökéért, és még csak nem is azt kértem volna tőle, hogy bújjon ágyba velem… Hanem azt, hogy jöjjön el hozzánk egy vacsorára, és érintse meg a feleségem kezét ,és feledtesse el vele azt,hogy rajta kapott valaha Sunnyval. Csak… tudnám, hogy miért adja magát ilyen nehezen. Kirúghatnám igen, de nem teszem, mert mint mondtam kellett nekem a tudása. Kezemben a pohár scotch-al az irodám ablakához sétáltam, steril volt és egyedi, távolságtartó és rideg, végtére is engem tükrözött, bár volt benne néhány kényelmesebbnek tűnő fotel, mégis az enyém volt, hogy ha itt tárgyalnánk meg valamit a személyzetemmel, a sajátommal, nem pedig a szálloda alkalmazottjaival, arra ott volt a super visor. A titkárom már elő készített mindent, a tárgyalóban, két személyes ebéd, igen… Shelley Hawkins nálam fog ebédelni, pontosan azért, hogy ismét megpróbáljam megfűzni arra, hogy hasson a feleségemre. Hogy miért választom a könnyebb utat? Mert ez a gyorsabb és legköltséghatékonyabb, nem mintha sajnálnám a feleségemre a pénzt, mindig mindent megkap, a mai napig, még a költekezéseit is elnézem, ami az utóbbi időben megnövekedett, de nem számít, ez számított a legkevésbé. Csak, kár hogy nekem nem mutogatta a magas sarkúit és a body-jait, fa pofával tűrtem, amikor a testőr előtt illegette billegette magát, miután a testőröm beszámolt erről az esetről, szerződést módosítottam nála, bele vettem azt, hogy ha a dicséretnél többet próbál tenni, ki lesz rúgva. Figyeltem az ablak alatt elhaladó autókat és elsiető embereket, a város tiszta volt, sokkal tisztább mint Gotham, tulajdonképpen, anyámmal, elmenekültünk onnan tizenkét évvel ezelőtt, amit a mai napig nem bánok. Itt sokkal több lehetőségbe botlottam. Az órámra pillantottam, ha vége az ebédnek, indulok tovább egy tárgyalásra, golfozni a polgármesterrel, az irodám ajtajában ott pihent a felszerelésem. Mindig hagytam nyerni az öreget, néhány ponttal alá játszottam mindig, aztán levezetésképpen, péntekenként úgy is mindig oda megyek, és végig játszom a pályát ahogy én akarom. Frusztrál egy kicsit, hogy hagyom nyerni a másikat, noha tudom, hogy vagyok annál az eredménynél is jobb, mint amit akkor mutatok, igen, kissé teljesítmény orientált vagyok ebből a szempontból. Erről jutott eszembe, hogy ha igazán oda tenném magamat a házasságomban, akkor talán az is működhetne, talán… De miért is törjem magamat? Megütögettem a pohár oldalát a házassági gyűrűmmel, egyébként sem volt az én műfajom a sokat teperés, alapjában véve sármos is vagyok, és elég pár szó, ahhoz, hogy feldobják magukat, akár ide az író asztalomra, szóval… mi a franc romolhatott el a házasságomban?! Mert valami nem működik rendesen, az világos. Még ha én is lennék a hibás, kilométerekről tagadnám, mert én? Hibás? Ugyan már!
Vettem egy nagy levegőt, majd lassan eresztettem ki, ismét az órámra pillantottam, talán ma haza megyek és meglátogatom, és nem itt alszom a hotelben. Talán.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és átmentem a Tárgyalóba.
- Miss Hawkins, az Igazgató Úr, a tárgyalóban várja. Ne fáradjon az ebéd szünettel. - lépett oda a titkárom, a recepciós pultban ácsorgó alkalmazottamhoz, igen, dél körül volt a váltás, az ebéd végett, ebből Shelley sem maradhatott ki. Erre az alkalomra, a kis dohányzó asztalt kicserélték egy nagyobb étkező asztalra, és a két végére terítettek meg, ezüst evőeszközökkel, és kristály poharakkal és egy drágább porcelán tányér készlettel, valamint szövet szalvétákkal, kettőnk útjából pedig eltakaríttattam mindenféle felesleges berendezést, látni akartam a recepciósom arcát, ha hozzá beszéltem. Az egyik testőröm fog felszolgálni, nem, annyira nem vagyok elvetemült, hogy előkóstolónak használjam,csak… amiről beszélgetni fogunk nem tartozik senki másra, a testőröm pedig, a szerződés szegésért, súlyos összegeket fizethet, és amellett, hogy elárulna rólam bármit is , örökre besározom a szakmájában.
A poharammal a kezemben sétáltam az ablakhoz itt is, ebből kortyoltam egy keveset, miközben arra vártam, hogy a titkárom bekísérje Miss Hawkinst.
Ismét csak a szokásos, ám ezúttal más köntösbe csomagolva. Meg kell értenie,hogy szükségem van arra, hogy ezt meg tegye nekem, máskülönben… komolyan elgondolkodom a mesterséges megtermékenyítés dolgon, mert akkor legalább a feleségemnek nem kell engem néznie közben, ha annyira megundorodott tőlem. De, a karrier, az karrier. Remélem ezt, előbb utóbb Shelley is belátja. Az ajtó nyitódás hangjára lassan fordultam meg, és indultam el az asztal felé, a poharamat letettem az asztalra.
- Miss Hawkins, szép napot kívánok, kérem, foglaljon helyet, ma velem fog ebédelni. - igen, nem ebédelek akárkikkel, politikusokkal, és hasonszőrűekkel, hogy miért avattam a köröttem legyeskedő cápák helyett inkább a bizalmamba ezt a nőt, mint őket? Mert, ebben az egyben megbíztam, azt hiszem, kiismertem, annyira, hogy tudjam, nem árulna el senkinek. Ha nem, hát egyébként is ott a titoktartási szerződés, amely a hotelre és rám terjed ki, erre mindig figyelek az ügyvédeimmel.
- Dimitrij, nyugodtan menj te is ebédelni, ha végeztünk , értesítelek.- bocsátottam el a személyi asszisztensemet, megkerültem az asztalt, és segítettem betolni a széket Miss Hawkins mögött, amennyiben le kívánkozott ülni, ha nem, akkor megálltam a közelében, s úgy mértem végig, a hotel egyenruháját viselte, mint minden alkalmazottam, kis kendővel a nyakukban, hetente változott a kiegészítő színe, egy hónapra elegendő összeállítást kaptak, de a kiegészítők mindig a hotel arculatát tükrözték, ezenkívül, fehér blúz, és a névtábla, elmaradhatlan kellékek voltak. Ráadásul elő volt írva a nőknél a bizonyos magasságot nem meghaladható magas sarkú, nem szándékoztam munkahelyi balesetek miatt bíróságra járni a magas sarkúk nem megfelelő viselete miatt, mit mondok a bíróságon? Az a nő, úgy jár benne, mint egy tehén, a víz tetején, épp csak nem fuldoklott a patáiban…? Nézzen rá, menni nem bír, egy sima talpú cipőben, hogy várja el, hogy majd ebben szárnyaljon? Nem, nem hiányoztak az efféle perek, ezért volt meghatározva a bizonyos beosztásban levő nők cipő sarok mérete. A pincér nők, például, egyáltalán nem járhattak magasban… sem a takarítók, hogy nézne már ki egy olyan miközben budit pucol? Undorító, és… a közelembe se jöjjön, ha előtte budit takarított, előbb fertőtlenítse le magát. Ami azt illeti elég piperkőcnek számítottam,és igényesnek a nőket illetően. Szóval,miután végeztem Miss Hawkins mustrájával, és vártam, hogy mit dönt, helyet foglal-e vagy sem. Kitöltöttem neki a borból, amit az ebéd mellé választottam. Egy pohár bor még nem az atya világ, és szondáztatni sem fogok a közel jövőben, ennyit pedig ki sem fog mutatni a mérő egyébként sem, ha csak nem az egész üveggel kívánkozna le Miss Hawkinsnál, de ismertem, talán még a borhoz sem fog hozzá nyúlni, inkább az ásvány vízhez.
Tag:Shelley §Zene:Feel This Moment  § Ouftit: Suit


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Mr.Whittson Irodája


Az időm nagy részét itt töltöm, és itt fogadom a vendégeimet, és a fontosabb ügyfeleimet. A személyzetis dolgokkal a titkárom foglalkozik. Az iroda az első emeleten található meg, távolabb a nyüzsgéstől, de mégis közel mindenhez




Mr.Whittson Tárgyalója


Ide, csak akkor hívok valakit, az iroda melletti tárgyalóba, ha különösen fontos dologról van szó.
Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Similar topics
-
» A Kazekage irodája
» A falu vezetőjének irodája
» A falu vezetőjének irodája
» Aktuális pályázat: Igazgatóhelyettesi karakter (ingyen JK)
» Négy emelet boldogság

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Central Hotel-
Ugrás: