villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Nappali
eme téma címe
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Drew & Leonard
------

M
ikor kilépek a lakásomból, még fogalmam sincs, hogy merre visz az utam. Nem is nagyon gondolkodom rajta, motorra pattanok és belegázolok az éjszakába. A fejem tele az utóbbi egy óra döbbenetével, kavarodásával, azt hiszem, ez az, amiről a legtöbb ember azt hiszi, hogy vele soha nem fog megtörténni. Egészen addig, amíg a kellős közepén nem találja magát.
Elvégre nem mindennapi eset, hogy a húgod, akit amúgy tudomásod szerint pár hónapja a föld alá tettél, az éjszaka közepén beállít hozzád. Nagyon is élve, azt állítva, hogy csak megrendezte az egész felhajtást. Ráadásul valamiféle kétes maffia által továbbra is üldöztetve.
Mégis mit kell ilyenkor csinálni? Hogyan lehet erre helyesen reagálni? Gyanítom, hogy minden elrontottam, amit csak el lehetett, de egyáltalán nem látom még tisztán az egészet. Nem hogy az egészet, még részleteiben sem igazán. Ami kitölt belülről, az a saját sérelmem, az értetlenség és a düh, hogy mindez megtörténhetett, hogy állítólag meg kellett történnie, és az események folyása fölött érzett látszólagos tehetetlenség.
Talán pontosabb, ha csak annyit mondok: káosz. Viszont ez a káosz majdhogynem szétfeszít belülről, valahová mennem kell, valamit tennem kell, hogy kiadjam magamból, amíg ezen jár az agyam, észre sem veszem, hogy a nagyobb forgalmat kerülöm, és automatikusan a kertvárosi rész felé kanyarodok. Már csak akkor tűnik fel, merre járok, amikor fogyatkozik a pazar éjszakai világítás, és valóban, a környék is nyugodtabbá, csendesebbé válik.
Hamarosan arra is rájövök, miért erre vezettek az ösztöneim. Vagy hívhatjuk reflexeknek is, jelenleg nem tud lefoglalni a különbség. Andrew. Az ő otthona felé suhanok, és nála is fékezek le nem sokkal később. Az egyetlen probléma, hogy nem szóltam neki, hogy jövök. De talán még ez sem lenne annyira nagy gond, ha nem éjjel egy körül járna az idő. Lehet, nincs is itthon, és talán ekkor járna a legjobban.
Leállítom a motort, lelépek róla, majd az ülésnek dőlve, úgy döntök, hogy ha már itt vagyok, megér egy próbát, hogy felhívjam. Kikeresem a számát, és ha felveszi, nem a szokásos hangszínemet hallja. A stresszt többnyire el tudom rejteni, hisz’ ez a munkám, de a magánéletben már nem vagyok ennyire profi. Még akkor sem, ha törekszem rá.
- Remélem, irtózatos rémálmod volt, és most nagyon hálás vagy nekem, hogy felkeltettelek – üdvözlöm első nekifutásra. Ha rám csapja a telefont, hogy inkább nappalibb időben szórakozzak, azt is megértem, de ha nem ez történik, folytatom a diskurálást, azt az információt egyelőre nagylelkűen kerülve, hogy kis túlzással az ajtaja előtt ácsorgok.
- Felnéztem a csillagokra és eszembe jutottál, hogy vajon férne-e beléd egy kis tömény még ma estére. Vagy ma reggelre, tudja a görcs, hány óra van – prezentálom magam, elvégre, amit mondani készülök sem könnyedebb, mint bármelyik gyomorkeserű.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Leon &  Drew


Az utolsó dobozok egyike. Sorakozik jó pár szomszédos szobában, a legtöbb már felcímkézve, adományozásra készen. Az elmúlt hetek pakolással és frissítéssel történtek, itthon és a munkahelyemen is. A munkámba nem szólt bele a baleset, folytathattam mindent, bizonyos vizsgák megismétlése után, amelyet talán még jobb eredménnyel tettem le.
Az amnéziám helyet cserélt időben, bár a baleset napja és az utolsó műtét előtti idő teljesen kiesett, és még csak örülhetek, hogy ennyivel fizettem egy rögeltávolításnál. Nem emlékszem arra az egy hétre sem ez által, amikor Lenny meglátogatott a kórházban.
Sokat gondolkodtam azon, hogy elköltözök, végül úgy döntöttem, hogy senkire sem szeretnék egy rideg, depresszív otthont hagyni, a feladat rám vár, hogy ezt az érzést eltüntessem a helyből. Mint ahogy a munkahelyemen is elkezdtem feldolgozni és megszüntetni azt a távolságtartó és az utóbbi időben elég üres viselkedésem, ami jellemző volt rám. Nehéz volt visszatalálnom a munkába, folyton elkalandoztak és kalandoznak még most is a gondolataim, a légkör azonban oldottabb lett, még ha addig sem voltam senkivel sem kibírhatatlan.
Úgy döntöttem, végleg lezárom a múltat. Visszatérve a kórházból, voltaképpen magammal is újra kellett ismerkednem, és amit láttam, megismertem magamból, elborzasztott. Akkor még nem tért vissza az emlékezetem és mindent, ami velem kapcsolatos és segíthetne, megnéztem, megvizsgáltam. Nem akartam az lenni, aki voltam, a baleset előtt. Úgy éreztem, nem én vagyok és bár nagyon nem tetszettem magamnak, megértettem, miért voltam olyan. Nem akartam többé az lenni. Talán egy hete, hogy visszatért az emlékezetem, azóta pakolok. Elmentem George sírjához, elbúcsúzni tőle, és tudom, hogy addig is ritkán látogattam, és hogy többet nem fogok odamenni. A szívemben él tovább, nem szükséges ahhoz ellátogatnom ide. Otthon pedig elpakoltam mindent, ami rá és Miára emlékeztet. A kandallópárkányról a képek fotóalbumba kerültek, az ajándékokat, más egyéb tárgyakat pedig eladományozom. Nehezen tettem meg az elején, de a közepe felé volt a legrosszabb. Most már csak emlékekké alakultak át, az érzelmek is emlékezés, mintsem fájdalom. Zenét is raktam fel, a csöndet és a pakolás hangját nem akartam hallani. Cigarettára gyújtva és egy csésze kávé kíséretében ácsorgok a doboz felett, precízen pakolva bele a holmikat.
Admin
it's where my demons hide

avatar
Admin
dc universe
kereslek :
⊱ everybody
tartózkodási hely :
⊱ everywhere
foglalkozás, hobbi :
⊱ this page
karakter arca :
⊱ faceless
heroes vs villains



Szabad játéktér
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Mia & Drew



A rezzenés, aztán pedig a csend. A csend beszédesebb, mintha kimondta volna. Bár belül kifut minden vér az arcomból, hideg zuhanyként érve mindaz, amit sejtettem, nem haragszom Miára. Sosem tudtam, nem is tudok, nem is fogok. Én mentem el, mert bírtam elviselni, hogy bennem is csak Georget kereste minduntalan. Az az éjszaka a pokol volt, mert fájt látnom, hogy mennyire szenved és fájt, mert nem engem látott akkor. Hagytam a múltba temetődni, hagytam, hogy a régi dolgok mögöttem maradjanak, az érzéseimmel együtt. Nehezek voltak, súlyosak, és időbe telt, mire rájöttem: csak én ragaszkodom hozzájuk. Nehéz volt letenni és még nehezebb tovább lépni mellőle.
Nem várt rám Mia, hogy visszatérjek, mert nem úgy várt rám. Nem akarom ismét azt látni, hogy más felé dobog a szíve, de meg fogom tenni. Képes leszek rá?
Némán hallgatok, a csészét oldalánál fogva. Nem tudok megszólalni, se bátorítani, se elvenni a bátorságát. Végül győz a gyakorlott énem, és halvány mosoly jelenik meg ajkaimon.
Nem tudom kimondani a nagy nehezen összeszedett erőmmel a szavakat, mentegetőző távozására szinte mozdulatlan leszek. A neheztelés szóra megrebbennek szemeim, a szemeibe nézek, megsimítom vállát.
- Sosem nehezteltem rád. És nem is fogok.
Hagyom, hogy menjen, csak addig tudok utána nézni, míg a nappaliból a konyha felé veszi az irányt, aztán már csak a terasz kövei maradnak.
Nem vagyok neki elég jó. Sosem voltam az. Szerettem volna boldoggá tenni, de sosem tudtam. Hiszen most sem engem választott. Megint egyedül maradtam.
Üresen peregnek bennem a gondolatok egy ideig, mint amikor újra indul a gép. Megerősítést kaptam mindarra, amit eddig sejtettem, vagyis tudtam, s megerősített engem is. Most már a remény is eltűnt, és ezzel vagy megtanulok élni vagy kiugrom a tizedikről. Megsimítom a csésze száját, melynek tartalma vadul örvénylik, megcáfolva a fizika törvényét. Teljesen ellentéte annak a nyugalomnak, ami bennem honol. Ez is egyike azoknak a tapasztalásoknak, amiket kint szereztem.
Elveszem a csésze oldaláról a kezem, az örvény vad kavargása alább hagy, de megmarad. Hátradőlök a székben, hagyom, hogy újra elérjen hozzám a napfény, a szél és a madárcsicsergés. Mély levegőt veszek, elmosolyodom, még ha kevés öröm is van benne. Mia megtalálta a boldogságot, ismét, én megtudtam, hogy valóban nem leszek sosem több nála, mint barát. És mivel boldognak akartam tudni mindig is Miát, nekem ennyi elég, nem akarok mást.

//Nagyon szépen köszönöm a játékot! //

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Drew & Mianna
Régi csillagaink mondd merre vannak?

Sok kimondatlan dolog volt bennem a mai napon, és sokat csupán metaforákba rejtve tudtam csak neki elmondani, ahogyan korábban sem vallottam meg semmit nyíltan. Talán magamtól féltettem őt, talán azt gondoltam túl érzékeny lélek, és én, akárcsak mások esetében egyszerűen összetörni tudnám. Sosem voltam igazán szelíd, hogy mostanra az lettem, az George érdeme volt, hogy az maradtam az pedig Drew-é. Valahogyan az a láthatatlan kapocs soha nem tudott elszakadni, ami hozzá fűzött és amely felerősödni látszott most, hogy eljöttem hozzá. Hibás döntés volt? Ezt kérdeztem magamtól mióta csak beszélgetni kezdtünk és jól tudom nem volt az. Tudnom kellett, hogy mit érzek, hogy érzek e még valamit, és ez a jövőre nézve milyen dolgokat fog eredményezni kettőnk között. Nem fog elmúlni ebben biztos voltam ahogyan akkor is biztos voltam benne, amikor kimondtam az igent George-nak, noha a szívemben akkora a nagyobb helyet már a férjem foglalta el, de soha nem szűnt meg az az apró kis láng Drew iránt. Nehéz helyzet volt ez sokáig, hogy merjem keresni, hogy megengedhetem ezt magamnak? Végül én lettem az aki ebben a játszmában elvitte a sötétebb szerepet, és azt gondolván, ha hagyom őt, ha nem keresem, ha soha nem jelentkezem akkor könnyebb lesz. Sosem lett könnyebb. A lélekben zajló események éppen a kimondatlanság által lesznek erősebbek és vájnak mély gyökereket az ember szívében, amit minél tovább várunk annál nehezebb lesz kitépni onnan. Őt már biztosan soha nem lehet maradandó károsodások nélkül, de nem is akarom. Csak azt érzem, hogy újra szabadon kell engednem, nekem kell lennem annak, aki megint hagyja, hogy elmenjen. Kettőnk közül én nem tudok a múltból kilépni, onnan tovább látni, vagy ha tudok is, akkor behunyom a szemeimet, eltakarom, mintha nem is létezne. Olyan vagyok mint a gyerek aki bebújik egy vékony kis fácska mögé, két apró tenyerével eltakarja a szemeit és azt gondolja, hogy ha ő nem lát másokat, akkor a környezete sem látja őt. Ez érdekes, csak az apróságokra jellemző viselkedési forma, és azt hiszem rengeteg köze lehet a fantáziához, az én kép tökéletes kialakulásához. Talán egykor gyerekekkel kellett volna foglalkoznom, de azt hiszem jobb is, hogy nem ezt a szakterületet választottam, hiszen most abban a tudatban kellene ilyen lelkibeteg kicsiken segítenem, hogy nekem nem lehet, hogy én soha nem szülhetek gyereket. George...vele miért nem lehetett? Teszem fel szüntelen a kérdést, de válasz nem érkezik, ki válaszolna ugyan? Hacsak a belső visszhang a lelkiismeretem nem ad rá egy kurta feleletet mintha jelentősége sem lenne, úgy buknak ki belőlem a gondolatok, belülre hányva magam elé. A szavai megütnek, egymás után többször is, és azt hiszem szükségem is volt rá, hogy ennyire őszintén fakadjon ki végre rám. Hogy a múlt az ami folyton visszaránt, és neki sikerült az ami nekem valahogyan nem, nem tudok vagy lehet nem is akarok tovább lépni. Hogyan magyarázzam el neki, hogy ezt teszem talán megváltozik az is amit iránta éreztem egykor, mert ezt most úgy őrizgetem mint egy megfakult és lágyságát vesztett kiszárított virágot. Lehet, hogy még emlékszem rá milyen volt gyönyörűsége teljében de akkor is halot. Ha hozzá érnék minden bizonnyal elporladna. Hát egyszerűen fogom és az elmúlt éveg üvege alá rejtem, hogy ha érinteni nem is érinthetem de a szemeim még csodálhassák, ahogyan teszem ezt most is mikor lerakja elém az újabb adag capuccsínót. Jó az illata, és mélyet szippantok belőle, ekkor szakítva el róla a tekintetemet, mert eddig őt figyeltem. Ugyanaz a megfontolt tartás, ugyanazok a kifinomult mozdulatok. Lehet, hogy erősödött, talán valami történt is vele az évek alatt, de ott mélyen ő volt az, megismertem ebben a másodpercben felismertem őt igazán. És rájöttem miért nem tudok túllépni az egészen, és soha talán nem is fogok: mert nem akarok.Újra úrrá lesz rajtam a menekülési ösztön, hogy elfussak, vissza a saját menedékembe, mielőtt odáig fajul a beszélgetés, hogy elmondom, hogy kimondom neki amit gondolok amit érzek. És miközben ezek futnak át az agyamon érkezik a kérdése. Összerezzenek, a kezemben a csésze megáll a levegőben, ahogyan épp csak elemeltem az ajkaimtól. Lassan fújom meg ismét, nem tudok még válaszolni a kérdésre, vagy azt hiszem nem tudnék. Hogyan mondjam el neki mennyire belebonyolódtam valamibe amibe nem lett volna szabad? Hogyan mondjam el, hogy valami olyasmit művelek éppen, amitől az első pillanatokban fél minden hozzám hasonló pszichológus, hogy éppen a saját betegébe szeret bele? Hogyan mondjam el, hogy a múlt miatti óvatoskodásom közepette történhetett ez az egész, hogy ha ő itt lett volna akkor talán meg sem történik. Ahogyan egykor ha idejében elmondja amit már éreztem, de hallani akartam, akkor másképp alakul az élete, az életem...az életünk? Miért, miért nem tudta nekem pótolni a férjemet? Nem haragot éreztem, nem hibáztattam én senkit, legfeljebb a saját szerencsétlen életemet, hogy olyan bonyolult, és ha még nem lenne eléggé az, hát én magam csavarok rajta még egyet. Még mindig néma voltam és azt hiszem ez pontosan elég idő volt a hallgatásból neki, hogy tudja, van valaki...aki. De amit nem tud, hogy ő is még mindig. Nem is kell, ezt nekem kell saját magammal elrendeznem, és nem túl komplikálnom az egészet, mert annak éreztem, hovatovább önnön érzelmeim túlspirázásnak.Lassan ittam ki a forró nedűt néhányszor aprót szisszentve ha megégette picit  a nyelvem, végül az utolsó kortyot már nem ittam ki, hanem a csészét visszahelyeztem az asztalra és váratlanul álltam fel. Még az előző kérdése rezgett a fejemben, de nem adtam neki választ rá, nem adhattam, éppen neki. Ha ennyire nem érzi, ha csak azt...megráztam a fejem, és lesimítottam a ruhámat, a kezeim összekulcsolva idegesen tördeltem meg. Ott volt bennem egy hang egy aprócska, megszülető vallomás, amit ha nem tuszkolok vissza akkor ki fog bukni, akkor majd elmondom, hogy nem fogok a múltban élni, hogy igenis visszatérek, sokkal erősebben mint azt gondolta volna, hogy ez nekem is sikerülhet....és még mi? Hogy szerettem mindig is szerettem, csak a hallgatása, a folytonos távolságtartása fájdalmas lett a számomra, hát könnyebb volt abban a múltban megkapaszkodni amikor még közünk volt egymáshoz, amikor még sokkal több közünk volt.
- Bocsáss meg...nekem most...- félmondatok, magyarázkodások, pedig annyira átlátszó, tudja ő is és én is, hogy menekülök, most én menekülök az érzések nyílt kimondása elől.
- Hívni foglak....idővel...kérlek ne neheztelj rám a múlt miatt.- nem tudom, hogy mi az amiért bocsánatot kértem tőle. Amiatt, hogy nem tudok túllépni rajta vagy amiatt, hogy őt nem tudom egyszerűen elengedni. Mert nem tudom, ez tisztán látszik. Ezért futok inkább el, azt gondolván, hogy a kényszer majd megteszi helyettem. Hát nem fogja, soha nem fogja. Tétovázok, toporgom picit, majd lehajolok hozzá, és egy futó csókot lehelek az arcának jobb felére, felegyenesedem és talán egy sóhajtásnyi ideig nézem még, majd sarkon fordulok és nem nézek vissza. Nem akarok visszanézni, csak felkapom a táskámat a konyhapultról és az ajtó becsukódik mögöttem, és én még mindig nem fordulok meg. Nem akarom, hogy lásson sírni, sosem szerettem elérzékenyülni. És ha sírni lát akkor tudni fogja talán azt is, hogy miért a könnyek. Jó ember és jó barát. Mindig is tudtam.

(Köszönöm a játékot!)



×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Mia &  Drew



A mosoly halványul Mia arcán, kiváncsian várom a választ. Érzem, hogy belülről fog fakadni. A válasza meglep.
- Miből veszed, hogy valóban úgy viselkedem? – kérdezek vissza. A saját magunk által hordott szemüveg gyakran becsap, elfelejtjük levenni, hogy tisztán lássunk, így csak az jut nekünk, amit mi látni akarunk a másikban. Holott a valóság egészen más.
A kemény szavak erősnek tűnnek… és végre omlani kezd a fal.
- Ezt te sem gondolod teljesen egészében igaznak. – felelem csendesen. És csendben megjegyzem, hogy a többit kihagyta. Én sem vagyok tökéletes. És nem is akarom elhitetni magamról és tudom, Mia sem. De szemüveget magunkkal kapcsolatban is hordunk magunkon. Én is.
- Ez esetben fogalmazz másként, mert az eddigiek ezt a képet mutatták. – és nem csak ez. Sokkal régebbi képek is. – És a mostani szavaid is. – majd bólintok. – Ez így van. Az idő és az élet pedig halad tovább. Te nem, Mia. Te megrekedtél ott és nem haladtál előre.
És ezt magamra is értem némileg. Amíg nem voltam itt, megtanultam túllépni a dolgokon, ha azok már nagyon visszarántottak. Azt hittem, mindenben így vagyok. Miával kapcsolatban azonban úgy érzem, most forgott tovább véglegesen az idő kereke. Ami volt, a várakozás, a remény… nincs. Nem fog visszajönni már, soha többé. Mert már az elejétől fogva, sosem engem választott. Most sem. A feltoluló érzést visszatuszkolom, ha egyedül leszek, majd a szabadjára engedem. Hát… akkor lépjünk tovább, mert meg kell tenni, nem igaz?
- Maradj csak. – intek mosolyogva.
Míg készítem a következő adagot mind a kettőnknek, üres menetben van az agyam. Jól esik. Van még mit tennünk a kapcsolatban, de annyira mégsem reménytelen a helyzet. Az idő sok mindent megold.
- Parancsolj. - teszem elé az illatozó nedűt, majd helyet foglalok vissza, a székembe.
Lenne még kérdezni valóm. Legfőképpen egy dolog, pontosabban kettő, ám hogy tartok-e a választól? Tulajdonképpen ennél többre kaptam ma választ.
- És ... hódolód akadt-e? - somolygok a csésze mögül, valójában mást rejtve. - Mondd, hogy igen, különben elég vak a környezeted.



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Drew & Mianna
Régi csillagaink mondd merre vannak?

Nem értett meg engem ami nem meglepő, időnként én sem nagyon értem magamat, mert összezavar és kicsit talán ki is billent a megyszokott és az idők alatt magamra erőltetett nyugalmamból, hogy ismét találkozhattam vele. Megtehettem volna, hogy mindenféle mondvacsinált indokkal lemondom a találkozókat, hogy telefonon értekezek vele, hogy valahogyan eljuttatom a kulcsokat, hogy visszaküldöm a csomagokat. Még azokat is amiket nekem szánt. De nem tudtam megtenni, nem tudtam, mert minden alkalommal, amikor eszembe jutott a késztetés egyre erősebb volt, hogy lássam. Most pedig, hogy itt vagyok, hogy valóban láttam őt már menekülnék. De jól tudom, amint kitenném a lábam a házából azonnal hiányozna. Minden ami ő volt, és minden ami ő volt egykor. Mostanra csak egy kedves, letisztult emlék...hazudok magamnak. Mert azzal, hogy a közelében vagyok benne is és magamban is olyan régi sebeket szaggatok fel, amit jobb lett volna nem bolygatni. De ha nem nézünk szembe a fájdalommal vagy éppen olyan dolgokkal, amelyek keserű szájízt hagytak magunk után, talán soha nem leszünk képesek megérteni a jelent, és elhozni a magunk számára egy csendesebb jövőt. Csak ültem ott továbbra is a teraszán, és szinte éreztem, hogy múlik velünk az idő. Nem azért mert siettem volna valahova, nem siettem, ezt a napot őrá szántam, neki akartam adni, bár azt hiszem már abban a pillanatban éreztem, hogy nem lesz éppen kellemes a számomra, amikor elindultam otthonról. Nehéz szívvel tettem. Hiányzott nekem, és a hiányát a hosszú évek alatt semmi nem volt képes feloldani, ahogyan azt sem lehetett soha eltemetni magamban a házasságom alatt sem, hogy egykor sokat jelentett nekem, sokkal többet mint azt valaha is remélni mertem, és sokkal többet mint amennyit végül kaptam belőle. A lelkem valahogyan soha nem tudott róla lemondani, még akkor sem ha a szívemben egyre nagyobb teret hódított magának egykor volt imádott férjem. Valahogyan furcsán voltam én összerakva azt hiszem. A mosoly volt az egyetlen menekülési útvonalam, és úgy éreztem néha jó volt mögé elrejteni a zavarodottságomat, amit okozott nekem. Az elevenembe látott, de talán nem is sejtette, hogy az ilyen kissé szemrehányó, kissé ténymegállapító szavaival saját magát is megmutatta nekem. Amikor visszadobod a szavakat a másiknak, abban a te lelkiismereted is benne van valahol. Tudta ezt ő is, tudnia kellett, hiszen ugyanaz volt a munkája mint az enyém. Az emberi lélek rejtelmeit kutattuk, hogy egyszer majd válaszokat fogunk kapni olyan kérdésekre, amelyekkel a sajátunk is gyógyítható. Egy volt professzorom igen találóan mondta, hogy ha az emberi lélek egyszerűbb és kiismerhetőbb lenne, akkor ránk nem is volna szükség. Ha pedig erre törekszünk, hovatovább magunk ellen dolgozunk. Én magam nem hittem a gyógyszeres terápiában, mint sok kollégám. Hiszen hogyan lehetne medicinákkal gyógyítani azt amit valójában még nem is ismerünk igazán. Egy megfoghatatlan szellemi dolgot, mely különös oknál fogva kapcsolódik az agyhoz nem lehet csupán valamiféle ember által alkotott szerekkel kúrálni. Hogy jó pszichiáter lennék, abban nem kételkedtem soha, ahogyan abban sem, hogy egykor ez a pálya volt ami igazán nekem való. Apa sem akarta volna másképpen, ahogyan jól tudom, hogy az édesanyám is büszke lenne rám. Talán csak arra nem lenne büszke, ha látná miképpen hezitálok itt Drew otthonában, és miképpen próbálok lavírozva menekülni a saját kimondatlan szavaim elől, miképpen próbálom a szájába adni azokat a gondolatokat, amiket nekem kellene kimondani, ugyanakkor várom, hogy a sajátjait is közé csempéssze. Átlát rajtam, mindig is átlátott, és talán ez a legijesztőbb az egészben. Nem szórakoztam tovább a szőlővel, az utolsó szemet is lecsíptem és megettem, majd megint visszavezettem rá a tekintetemet, és a lassan leolvadó mosolyom azt hiszem beszédesebb volt mindennél, sokkal többet elárult neki, mint a szavaim. Mindig a gesztusok mögé néztem magam is. A szavak csupán megtámaszkodnak a testbeszéden, de nem minden esetben tükrözik azt. A távolságot én akartam jobban megtörni, ha rajta múlik akkor továbbra is messzebb lett volna tőlem.
- Tudom, hogy nem vagy a betegem, de akkor kérlek ne is viselkedj úgy!- dobtam vissza a labdát az ő szavaira. Tudnia kellett, hogy ha elzárkózik előlem, ha nem mutatja meg magát, akkor én megfejteni akarom majd, akárhogyan is de kibontani valahonnan mélyről a gondolatait a szavait, az érzéseit, amit nem mond el nekem. Úgy érzem elég sok idő eltelt ahhoz, hogy továbbra is a kimondatlan gondolataink mögé meneküljünk. Miért megy ez nekem is ennyire piszok nehezen? Úgy éreztem magam, mint akinek szivacs van a szájában és képtelen arra, hogy megfogalmazza a gondolatait, hogy kimondja őket, mert valahányszor csak szóra nyílik a szám, mintha vízzel szivná meg magát az a képzeletbeli szivacs és én csak fuldoklom benne. Gondolatban erőt veszek magamon és kiveszem onna, friss levegőhöz jut a tüdőm.
- Köntörfalazás, hárítás, ködösítés, ezek nem az én fegyvereim Andrew!- egy árnyalatnyival keményebbek a szavaim, mint szerettem volna, de csupán azért, mert lehet ő nem annak szánta, én mégis szemrehányást érzek abban amit mond. Szándékosan a teljes nevét használtam, és nem a bizalmasabb kettőnk között használatos becézést. Szerettem úgy hívni, lágysága volt a rövidebb névnek, mintha egy aprócska, elsuttogott imádság befejező dallama lenne...Drew...úgy legyen.
Visszabújhattam volna az elefántcsont toronyba, visszamenekülhettem volna a lakásom nyugalmába, még mindig megvolt a lehetőségem, még mindig ott volt, hogy megtehetném, és tudom nem tartana vissza, nem is marasztalna. Vagy mégis? Talán tényleg nyíltabb kártyákkal kellene játszanom, nem hagyni őt a maga kis világába visszamenekülni, akkor kénytelen lenne beszélni. Nem nem lenne...azzal azt hiszem végleg elriasztanám magamtól. Meglehet, de legalább tisztán látnám mit jelentek még neki. Jelentettem egyáltalán valamit azok alatt az évek alatt amikor távol volt? Bizonytalanságom tükrözi talán, hogy a kimondott szavak után szünetet tartok.
- Azt hiszem nem érted. Nem helyettem kell dönteni. Nem is kell dönteni. Ezt próbáltam elmondani magam is, de nem értetted. Nem dönthetsz helyettem....ezt mondod, az előzőekben pedig azt, hogy döntsek, mert ez a bizonytalanság hovatovább felőröl téged. Hogy mire volt jó a kis történet az előzőekben? Azt hiszem arra, hogy elmagyarázzam ki voltam, és ki szeretnék lenni. Az szeretnék lennie, akinek nem hiányzik már semmi úgy az életben, hogy fájdalmas legyen. De ezt jól tudom soha nem tudom elérni. Aki egyszer elveszített valakit...valakiket annak mindig hiányozni fognak.- fejezem be végül és nem akarok több szót erre fecsérelni, mert a múlt kutatása a munkám, de Drew nem a páciensem, ez tény, és ez a része jogos is volt a felvetésének. Az asztalnál ülve szeretném megint kinyújtani a kezem és megfogni az övét. Vajon mennyi látszik ebből a szemeimben? Nem tudom, de talán nem is kellene vele foglalkoznom. Egyszerűen csak...de nem megy. Még nem megy. Talán majd ha a helyzet úgy hozza...újra elbizonytalanodom. Magamban, benne.....Dean. Suttogja a nevet agyam egy távoli zugában a hang, mintha csak egy megszülető szinonímája lenne a férjemnek...George. Miért teszi velem ezt az élet? Miért van az, hogy ha valaki mellőlem távozik valaki mást vonz a képbe és valaki más veszi át ezt a szerepet? Miért kell mindig kettőnek lennie a lelkemben, miért nem lehet csupán egy? Azt hiszem az édesanyám tudná a választ ahogyan mindig is tudta: mert sosem tudok nemet mondani arra ami boldoggá tesz....és ő most boldoggá tesz, hogy itt van, hogy láthatom, ahogyan Dean is. Kegyetlenül fájdalmas patthelyzet. Hogyan fogok talpra állni belőle, nem tudom. De talán igaza van Drew-nak, majd alakul. El kellene őt engednem, ha kimondom megkönnyítem neki, ha nem mondom akkor nehezebb lesz mindkettőnk számára. A hallgatást választom, azt hiszem önző vagyok, egy kicsit....talán.
- Igen.- bólintok a csészére pillantva, majd utána nyúlok, a kezembe fogom és felállok az asztaltól.
- Gyere, segítek!- csak ennyit mondok. Kellene még többet, hangot adni a gondolataimnak, de egyszerűen nem tudom mit kellene mondanom. Hosszú még a délután, nem tudom meddig maradhatok. Szívesen vagyok itt, vele, a közelében, nála. Mindenhol ahol ő is van. Téyleg hiányzott, és amíg nem láttam újra nem is tudtam mennyire.



×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Mia &  Drew



Ezzel még inkább megsebez, de az álca tart. Nem felelek rá, tartok attól, hogy még jobban kapok még egyet. Megtanultam hallgatni, van benne gyakorlatom. Én választottam, szavam sem lehet.
Maradok, ahol vagyok, nekitámaszkodva a korlátnak, megtámaszkodva rajta a két kezemmel is, felsőtestem súlyát ráhelyezve. A mosolyát viszonzom, jó látnom mosolyogni.
- Akkor nem értem, mire mondtad a példádat. Mert… az ezt mondta. – fejtem ki. – Erre reflektáltam. – csendben maradok, hogy összeszedjem azt, amit meg akarok fogalmazni magamban. – Jó pszichiáter vagy Mia. Kellemesen fogalmazod meg és járod körbe úgy a kérdést, hogy ne neked kelljen kimondani. Nem vagyok a páciensed Mia. A köntörfalazás, a sugallmaid számba adása, sosem segített. A hárítás sem. – őszinte vagyok, szavaim azonban nem kemények, elgondolkodóak.
A visszakérdésére egyrészt elmosolyodom. Most pontosan azt kaptam vissza, amit én adtam az imént. Igaza van. És… talán jobb is, hogy sosem mondtam el neki, mit érzek iránta. Vagy mit éreztem? Az is sokat elmondott, hogy nem keresett azóta.
- Nem volt hiba. – szúrom közbe. Ő így döntött. Én iszom a levét. De.. én kértem a levet, amikor kérhettem volna mást is.
Nem tud elengedni. Vajon képes leszek életünk végéig annyira erős maradni, hogy ő sosem fogja megtudni?
- Nem dönthetek helyetted. – de ezzel sok mindent meg is értettem. Sosem fogom elfoglalni életében azt a helyet, amit én szeretném, hogy elfoglaljak benne. Nem erőltethetem rá, mert ez éppen nem az a helyzet, amiben épérzésű ember erőltethet bármit is. De nem tudom elfogadni sem. Mert nekem is vannak érzéseim. A sors ismét a képembe röhög, csúfondárosan és kárörvendően.
Ellököm magam a korláttól, visszaülök. Halvány mosoly az arcomon, mint régen. Még a szemem is képes mosolyogni.
- Majd alakulnak a dolgok. Örülök, hogy eljöttél. Hozzak még egyet? – mutatok a csészéjére.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Drew & Mianna
Régi csillagaink mondd merre vannak?

Nem tudok neki magyarázattal szolgálni arra vonatkozóan, hogy miért nem kerestem őt eddig, hiszen már jó ideje visszatért. Nem kezdek kényszeres indok keresésbe, nem kezdem kutatni magamban milyen helyes vagy éppen helytelen válaszok vannak, nem pörgetem végig őket, mert egyrészt magamnak és neki sem akarok hazudni. Másodsorban nem is várja el tőlem ezeket. Talán....és csak bízni tudok abban, hogy így van, egyszerűen csak örül, hogy itt vagyok. Én is örülök. Miért érzek mégis valami bizonytalan kisugárzást felőle? Kimondatlan és elrejtett gondolatokat, és meg nem tett csak megálmodott mozdulatokat? Mert nekem is volt ilyen, mert bennem is volt belőlük jócskán, és azt hiszem még mindig féltem....tőle? Nem, hanem attól, hogy a férjem, aki összekötött bennünket, aki része volt a mi barátságunknak is, nincs többé, de árnyéka még itt lebeg, ahogyan akkor is itt lebegett amikor Drew még nem tért vissza. Ez pedig betölthetetlen űrt hagyott maga után, és nem tudtam miképpen leszek képes újra megtölteni élettel. Nem könnyítette meg a helyzetemet, bár a szavai ezt sugallták. Mindig vártam tőle valami biztatást, valamit amitől lendületet kapok, amitől a szavak megszülethetnek az ajkaimon és el tudom neki mondani mit gondolok, vagy éppen mit érzek. Mellette kellene még állnom, talán ha ott vagyok, talán ha hagyom, hogy a másodpercek döntsék el helyettem mi lesz a következő mozdulatom, de a történet végén nem maradtam ott, nem hagytam neki arra időt, hogy esetleg megérintsen, átöleljen, bármit is csináljon, amivel fel tudnánk oldani ezt a végtelen távolságot, amely úgy vesz körül bennünket, hogy gyakorlatilag egymás mellett állunk. Burokban vagyok, jeges és mégis védelmező burokban és nem tudom hogyan engedjem át őt. Nem tudom, mert csak kiabálok, de belülre, próbálnám őt hívni magamhoz, de valahogyan a testem engedetlen marad, így aztán elfoglalom magam valami mással. Miért olyan nehéz, miért nehezebb ez most mint egykor volt? Mert akkor sem értette meg a némán kimondott gondolataimat, vagy nem akarta megérteni. Inkább az utóbbi amire szavaznék, ha most lehetne. A szőlőt forgatom az ujjaim között és úgy pillantok vissza rá, majd kényelmesen dőlök hátra a székben. Vajon feltartom a munkában? Ha ezt mondanám minden bizonnyal tiltakozna, vagy ahogyan az előbb is tárgyilagosan megállapítaná, hogy van még rá idő. Szűkszavúan és kimérten, ahogyan mindig is szokta. Én azonban őt akarom hallani, nem azt a férfit aki olyan messze jár, aki mintha idegen lenne a számomra, aki a maszk mögül időnként engedi megcsillanni az én régi barátomat. Lassan eltelít a gondolat, hogy témát kellene váltani, nemes egyszerűséggel szakmai kérdésekről, filozófiai mélységű dolgokról vitázni, ahogyan az előbb is tettük egy egészen rövid időre, de valahogyan most az sem menne anélkül, hogy bele ne csempészném mindazt amit vele kapcsolatosan gondolok vagy érzek. Egykor...nagyon régen sokkal több volt ez, mára már olyan szelíd lett mint a vihar után elcsendesedő világ, hol még a felhők metamorfózisának suttogása is hallatszik.
- Nem kellene elmondanom, de szeretném.- sóhajtom végül lassan a szavakat, bár tudom, hogy ez inkább egy érzés, semmint valóban meg tudnám tenni. Azért sem mert azt hiszem én magam sem készültem még fel rá igazán. A szavai jutnak eszembe. Megtisztelő. Nem ez egyáltalán nem az, én inkább félelmetesen gyönyörűnek nevezném vagy ironikusan gyönyörűnek, de semmi esetre sem megtisztelőnek, de ő annak véli. Mert nem tudja mi húzódik meg mögötte, de honnan is tudná, ha egyszer nem beszélek róla? Most értem meg milyen nehéz nekem időnként a saját betegeimmel, akik hajlamosak hasonlóan a szavaik mögé elrejtőzni, és csupán morzsákkal ajándékozni meg engem, hogy abból próbáljak valamiféle következtetést levonni, vagy éppen az, hogy miképpen segíthetnék nekik. Drew is ezt szeretné, noha nem akar semmit erőltetni. Hálás vagyok neki érte, ahogyan hálás vagyok ezért a napért, hogy amikor átadtam a kulcsokat akkor nem búcsúzott tőlem. Ahogyan nem búcsúzott akkor sem amikor elment. Most értettem meg miért történhetett ez így. Mert mi nem tudunk elválni végleg. Nem menne, legfeljebb akkor ha ő küldene el. De talán még akkor sem igazán, azt hiszem. Vajon ennyi év után lenne arra ereje, hogy elküldjön, hogy arra kérjen ne keressem többé? Én azt szeretném ha újra az életem része lenne, ő vajon szeretné ugyanezt? Még mindig sok bennem a bizonytalanság és nem könnyíti meg számomra a helyzetet. De nem hibáztatom, nem tudom hibáztatni érte. A szőlőszem még mindig forog az ujjaim között egyre gyorsabban, mintha egy üveggolyót morzsolgatnék zavaromban, aztán egy laza, gyors mozdulattal tüntetem el az ajkaim között és már csippentem is a következőt. Ez most kicsit lefoglal, időt hagy, hogy a szavait átgondoljam. Felnézek rá, ahogyan továbbra is ott áll a korlátnál, ujjai a hajába túrnak. Félbehagyott mozdulatának maradványaként, ahogyan mindig. Vajon mit szeretett volna előtte? A háta mögött a nap aranyló árnyékot vet rá, én pedig egy egészen rövid ideig csak némán nézem, oldalra billenő fejjel, ajkaim között rágva lassan azt a néhány szőlőszemet. Karomat felemelem és mosolyogva nyújtom felé, a szék irányába mutatva velem szemben, hogy üljön vissza, szeretném ha közelebb lenne. Remélem követi a kérésem, és visszahelyezkedik velem szemben. Könnyebb lenne innen megérintenem, azt hiszem ez is hiányzott, ahogyan az ölelés rövidsége is tanúsította,  a visszafogottsága, de éreztem felőle, hogy tartani akar valamiféle távolságot. Miért? Ez az amit még nem értettem, és azt hiszem egy kis időnek el kell majd telnie, hogy magyarázatot kaphassak rá. Ha engedi, ha elmondja. Nyitni kellene egy keveset, hogy kaphassak én is belőle, mert addig pusztán szemléljük egymást, simogatjuk a másik auráját, de ettől beljebb nem jutunk. Látni akarom, hogy mi mindent szedett magára az elmúlt évek alatt? Igen látni akarom, mert ebből talán képes leszek megfejteni, hogy mi változott vagy egyáltalán változott e valami. Ahogyan a nevemet mondta ki az előbb a jól ismert gyengédség köszönt vissza a hangjából meg azt hiszem egy csipetnyi lemondás is. Ne mondjon még le rólam, én sem teszem vele. De a döntés....az az amit nem tudok megtenni, amit nem akarok megtenni, mert nem érzem, hogy bármiben is döntenem kellene. Nem tudom őt elengedni, de most még többet sem tudok neki nyújtani, mert úgy érzem meg kell őt újra ismernem, tudnom kell kit rejt most ez az arc, akinek jól ismert mozdulatai árulkodóbbak mindennél. Honnan veszi, hogy egyáltalán még csak az is megfordult a fejemben, hogy nem fogom keresni? Az utolsó gondolata hallatán azt hiszem a két szemöldököm között erőteljesebb ráncok rajzolódnak ki, a szemeim bizonytalanul csillannak felé. Miért gondolja ezt rólam? Nyíltabban kellene beszélnem talán arról ami bennem van de még nem tudok...vagy már nem tudok. Olyan sok idő eltelt, miért vagyok képtelen beszélni neki erről az egészről?Két fáziskésésben lévő lélek vagyunk, kánon, disszharmónia...mindig távolabb és csak néha tűnik úgy, hogy közel. Mint mindig ha érzelmekről, vagy éppen döntésekről van szó én kapom a hálátlanabb szerepet, vagy legalábbis annak érzem, és annak érzem ezt az egészet, mert fogalmam sincs, hogy miért minden gondolatom vége egy bizonytalan kérdés. Egykor biztos voltam benne, biztos voltam abban, hogy Drew örök támaszom lehet. Még mindig biztos vagyok benne, csak éppen nem tudom éreztetni vele. Bólintottam, miután a ráncok kisimultak a homlokomon, már nem volt szemrehányó éle, ha egy pillanatra úgy is tűnt. Nagyon picit megráztam a fejem.
- Én nem gondolom, hogy hátra kellene nézned. Ha így érzed helyesnek ne tedd, ha úgy érzed én ott vagyok mögötted és engem is el akarnál hagyni én sem hibáztatnálak érte, ahogyan te sem engem. De a a szavaid mögött nem ezt érzem, azt érzem,hogy te is szeretnéd ha ott lennék, csak...- megint egy félbemaradt mondat, mert inkább abba kapaszkodtam amit mondott nekem, amit az agyam nem nagyon tudott feldolgozni.
- Hogy érted azt, hogy eleget vártál? Mire? Arra, hogy újra találkozzunk? Igen...ebben igazad van. És abban is, hogy én nem kerestelek. Hiba volt, nem tudok rajta változtatni, de próbálom helyrehozni, amennyire lehet....nem tudom mennyire lehet. Kusza az életem, még mindig vannak olyan dolgok amelyek nem teszik egyszerűvé. De nem akarlak elveszíteni, nem most, hogy visszatértél az életembe. Drew ez nem megy....én nem tudlak elengedni, nem tudok ÍGY dönteni. Halasztgatni sem akarok...de ha így akarod, mondd ki te, mert én képtelen vagyok!- fejeztem be végül bár azt hiszem a félelem görcsbe rántotta a gyomrom. A kezemben forgó újabb szőlőszemet megint majdnem szerencsésen összeroppantottam, de az ujjaim lassan elernyedtek, és kissé előrébb dőltem, nagyon enyhén, hogy a távolságot, a fizikait megtörjem közöttünk. Nem mertem ettől közelebb az már az ő személyes világa, ahova még nem engedett be. Nem engem nézett, hanem maga elé bámult, éreztem, hogy kerüli a tekintetem, én azonban nem eresztettem, addig nem amíg a szemeimbe nem néz, és nem mondja ki úgy. Ha megteszi érteni fogom, ha nem, akkor is. Ez utóbbi esetben azt hiszem még többet.



×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Mia &  Drew




Arrébb áll, ahogy mellé könyöklök. Örülök, hogy nem látja az arcom teljes egészében és a tekintetemet sem. Mintha nem bírna elviselni a környezetében.
- Már egy ideje itt vagyok… - jegyzem meg csendesen. Nem megróni akarom, vagy bántani. Csupán nem értem, hogy előtte, eddig, miért nem jött. Történt valami, ami miatt nem tudott, vagy félt látni? – Egykor? – értetlenül meredek előre, nem értem, mit ért az alatt, hogy egykor barátnak… nevezett?! Nem tartott, hanem nevezett…. nem értem. És hiányoztam neki, ez megmelengeti a szívemet. Az már nem, hogy nem várt tőlem semmit sem el. Mint az áprilisi időjárás, váltakozik az érzelem az íriszeimen, ahogy figyelek előre.
- Értem. Majd elmondod, ha letisztáztad. – gyengéd a hangom, még ha némi tárgyilagosság is van benne. Szeretném, ha Miának jó lenne.
Hallgatom a történetét válaszul. Majd megrázom a fejem.
- A magyarázatod számomra ugyanaz, mint amit én mondtam. Döntünk. És annak vannak következményei. Ahelyett, hogy azon keseregne, mit nem hozott magával és bárcsak vele lehetne, inkább a kijutásra koncentrálna, ami előtte van. Amin az élete múlik. Keseregni akkor is ráér, ha már kijutott, de akkor már eszébe sem fog jutni. Főleg azért, mert mint kiderült, azok nélkül is kijutott és most örül. A mi lett volna ha, nem visz előre, csak visszatart. – beszippantom az ajkaim. – Értem. Megtisztelő.
Ahogy ellöki magát, már én is egyenesen állok és elindulnak felé a karjaim, hogy átöleljem. Érzem, hogy nem tud még megnyílni. Hosszú éveket vártam. Hiába. Azt már úgysem fogom hallani, amire vártam. Így aztán olyan mindegy, hogy meddig várok.  
- Nem kell elmondanod. – sóhajtok egyet és a hajamba túrok. – A szöcske már az előtt tovaszökkent, hogy a macska meglendült volna. – nem várok tovább. És hallani sem akarom. Sok, rengeteg lehetőséget adtam neki, vártam, megvártam és vártam. Vártam. Nem akarok hátranézni. Hogy lássam, ahogy újra és újra összeomlom. Már nem vagyok mazohista, az utazás sok mindenre ráébresztett.
- Mia… - nem nyúlok a keze után, a korlátnak támaszkodom és még mindig a kertet nézem.
- Nem akarok hátranézni. Előre akarok nézni. Rajtad áll, hogy szeretnéd-e, ha ennek részese akarsz lenni, mert nem fogom ellökni a kezed, ha így döntenél. Mint ahogy azt is meg fogom érteni, ha úgy döntesz, más úton haladsz. Csak dönts. A bizonytalanság és a halasztgatás mindennek a halála. És úgy vélem, eleget vártam. Nem kell válaszolnod. Ha nem keresel többet, érteni fogom.
A térkövet tanulmányozom. Nem akarom, hogy kiolvassa a szemeimből az érzelmeimet.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Drew & Mianna
Régi csillagaink mondd merre vannak?

Néha azt éreztem milyen jó lenne ha képes lennék hazudni neki. De ahogyan George-nak egykor, úgy Drew-nak sem tudtam soha. Inkább visszanyeltem a szavakat, nem mondtam ki őket, egyszerűen jobb volt így. De kinek is volt ez jobb? Nekem mindenképp. Nekik? Nekik biztosan nem, mert csupán arra hagyatkozhattak, hogy gesztusokból, arcrándulásból tudják kitalálni mi is lehet pontosan a bajom. De a végtelenségig nem várhatom el és egykor sem vártam el tőlük soha ezt. Mennem kellene, hiszen eljöttem és megkaptam amit szerettem volna tudni, látni és hallani. Hogy jól van, hogy még mindig szívesen lát, hogy szívesen beszélget velem, de ez már régen nem az a mélység amiben együtt megmerítkeztünk egykor. Mit várok, mit remélek ettől az egésztől? Talán többet mint amit szabadna és talán kevesebbet mint amire képes lennék. Bizonytalan lettem őt illetően, magamat illetően  az egész életemet illetően onnantól kezdve, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj, amikor a temető lett a második otthonom és amióta egyszerűen nem találom a helyem. Hontalan lettem a saját életemben, és keresem azt a pontot, azt a biztos kapaszkodót aki….aki valaki lehetne a számomra. Amikor elindultam hozzá azt gondoltam van annyi alap, hogy maradt annyi alap amiből újra fel tudjuk egymást építeni, hogy megint meglátjuk azt aki egykor a barátunk volt, aki mellett nyugalomra lelhettünk. De létezett valaha ez a titokzatos nyugalom, vagy csupán a másik közelsége késztette hamis illúzió volt csupán? Nem tudom, csak azt érzem, hogy egyre nehezebben fogom vissza a könnyeimet, pedig nem akarok azzal nyitni, hogy az első komolyabb beszélgetés alkalmával elérzékenyülök. Pedig az az igazság, hogy a férjem halála óta nem tudtam sírni. A temetőben sem, otthon sem sehol sem. Pedig a könnyek mossák tisztára a lelket….ezt olvastam egykor egy könyvben, meg azt is, hogy az utat nem lehet úgy megtenni, hogy a könnyek áztatta súlyt néha ne tennénk le valahol félúton. Szükséges lett volna, ahogyan időnként én is javasoltam a pácienseimnek, hogy engedjék szabadon távozni az érzéseket. És most itt állok Drew-t alig pár lépés távolságra, alig kevés választ el attól, hogy felkapjam a táskám, és rohanjak, messze fussak. De ólom van a lábamon, ólom melyet a múltból kovácsoltak, valami olyasmi ami mégis itt tart a közelében. Nem tudok elmenni innen, még nem. Csak ki kellene nyújtanom a kezem olyan egyszerű mozdulat lenne, és értené belőle mit akarok. De a kezeim sem engedelmeskednek, mert nem ezt akarom és nem így. Ahogyan mellém lép a korláthoz,  nem fordulok vissza, csak hátrébb araszolok és a csípőmet nekitámasztva, karomat összefonva magam előtt lazán kicsit féloldalasan fordulok felé. Még a testem is beszédes, talán beszédesebb most mint én magam, mintha üzenni akarna neki, hogy veled akarok lenni, de félek is tőled. Mitől féltem? Talán attól, hogy valójában nem is léteznek azok a falak, talán attól, hogy megosztja a lelkemet ahogyan egykor tette, és még most is teszi. A felbukkanását nem volt egyszerű megemésztenem, ahogyan nem tudom miképpen lennék képes mindennek tükrében elfogadni azt ha eltűnne ismét.
– Amíg nem tisztázom magamban a dolgokat, addig nem fogom tudni neked sem elmondani. Miért jöttem? Hiányoztál. Ez nem elég indok? Hiányzott az az ember akit egykor a barátomnak neveztem és akit most is szeretnék, akitől azt remélem vagyok annyira fontos még a számára, hogy van helyem ismét az életében, ahogyan neki is az enyémben. Nem várok el tőled semmit soha nem is vártam Drew…istenem bárcsak egyszerűebben meg tudnám neked fogalmazni!- sóhajtottam fel a végén, és lassan hagytam, hogy a karba font kezem aláhulljon mint két élettelen ágacska fityegjen a testem mellett. Lassan a hűvös korlátra simítottam a lábaim mellett a tenyerem és egy egészen röpke kis időre lehunytam a szemeimet. Beszélnem kellett volna, elmondani mindent ami bennem kavarog, ahogyan beszélnem kellett volna arról, hogy talán beleszerettem az egyik betegembe, és ezért nagyon súlyos árat fizetnék, ha hagynám, hogy eluralkodjon rajtam ez az érzés. Ahogyan beszélnem kellett volna arról is, hogy az élet ismételve önmagát, mintegy reprodukálva egy nem túl kellemes helyzetet visszahozta őt az életembe, őt aki mindig is többet jelentett mindenki másnál, és akit egykor szerettem. Mi változott? Talán az, hogy ezt sosem vallottam be, és ahogyan ő sem. Hagytuk elsétálni a lehetőséget. És amikor valami elhalványodik, egy másik megerősödik. George. Ez a múlt és a szavait hallva a hasonlat nyomán megfordulok és a két tenyerem most a korlátra helyezem úgy nézek a fák irányába, ahol a cica éppen a fát ostromolja vehemensen. Mókás kis állatka, egy kóbor kis mosolyt csal az arcomra, mintegy ellensúlyaként a férfi szavainak. Bólintottam a hasonlatra, mert volt benne igazság, sőt ha jobban belegondolunk akkor több igazság volt benne, mint azt én hajlandó lettem volna beismerni valaha. Azt hiszem elemzett engem, de ezért soha nem haragudtam rá. Ebben legalább nem változott.
– Volt egyszer egy férfi, aki minden reggel pirkadatkor kiment az erdőre. Vitte magával az elemózsiát, egy kulacsban vizet. Azt gondolta semmi másra nem lesz szüksége. Aznap reggel, azon a tavaszi reggelen azonban egy idős férfi jelent meg a konyhában, épp csak felszökkent a nap a horizont fölé. Adott neki egy kötelet meg egy lámpást, hogy ezeket is vigye magával minden reggel amikor az erdőbe indul. – egy történetbe kezdtem bele elmesélni, miközben hozzá hasonlóan magam is a korlátra helyeztem az alkaromat, a két tenyerem összeérintettem és lassúdad mozdulatokkal dörzsöltem őket időnként egymáshoz. Néha oldalra néztem Drew-ra majd megint előre a kertbe.
- Az idős férfi amilyen hirtelen megjelent olyan hirtelen el is tűnt a konyhából és a férfi aznap is elindult az erdőre, és vitte magával azt a két holmit is. Ez így ment majd egy álló évig, és nem is értette minek kell ezeket neki mindig vinnie, mikor sosincs rá szüksége. Haszontalan és felesleges dolgoknak ítélte őket, így aztán a következő év tavaszának egyik dérrel csípett reggelén úgy indult el, hogy ezeket nem vette magához. Sem a kötelet, sem a lámpást. És éppen azon a napon, másik útvonalon indult el a csapáson, nem is figyelt oda, hogy nem ez az út vezet oda ahova tart. Hirtelen megnyílt alatta a föld, ő legalábbis így érzékelte, és egy fekete verembe zuhant bele. Egyedül volt a sötétben, semmit sem látott. „Bárcsak a lámpa nálam lenne, meg a kötél, mert azt meg talán a felső gyökérre rá tudnám akasztani, és akkor ki tudnék mászni a veremből.” sóhajtotta magában és ekkor értette meg, hogy azok a dolgok amik igazán fontosak, azok minden nap ott vannak velünk, csak talán nem vagyunk azzal tisztában mennyire jelentőségteljesek. Akkor érthetjük meg amikor már nincsenek. Néha hátra kell nézni Drew, hogy tudjuk mi az ami igazán kell, amire szükségünk van ahhoz, hogy tovább lépjünk, hogy életben maradjunk, hogy ne rekedjünk egy sötét verem alján. Azt kérdezted mi vagy nekem, hogy pontosan mi vagy nekem? Nos, azt hiszem te vagy a lámpa ami fényt ad, és te vagy a kötél amivel ki tudok mászni a gödörből. Ha nem vagy, ott ragadok. Én….nekem te…én téged...- elharaptam a mondatot, csak néztem őt innen oldalról és képtelen voltam szabadon engedni a szavaimat vagy bármit amit még be akartam neki vallani, milyen régen be akartam. Eltoltam magam a korláttól és visszasétáltam az asztalhoz, és leültem a székre, előre nyúltam és a szőlőből csíptem egy apró kis fürtöcskét, majd azt forgatva az ujjaim között tekintettem vissza rá. Nem tudtam megszólalni, hagynom kellett neki egy kis időt, hogy értelmezze a szavaimat. Őszinte leszek hozzá, csak adjon egy kis időt. Ebből talán ezt is megértette, reméltem, hogy megértette.



×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Mia &  Drew




Nem tudom szeretnék-e neki segíteni. De igen, szeretnék. Még ha ezzel magamat is szúrom szíven. Nem, nem szeretnék segíteni, mert… mert megváltoztam és mert… Szeretném, ha megnyílna, ha elmondaná, miért is jött igazából. Nyugodt vagyok. Megedzett a távollét és bár rideggé nem tett, a belső egyensúlyt megtaláltam.
Az asztallapról lassan emelem rá a tekintetem. Majd alig érzékelhetően megrázom a fejem.
- Hamis illúzió, ha azt hiszed, a saját hibáidnak forrása nem benned van.
Hogy kinek is szólt a mondatom pontosan? Neki vagy nekem? Csak akkor értettem meg, hogy saját döntéseink okai mi magunk vagyunk, amikor kiutaztam. Hiszen elfogadtam a döntésüket, nekem ez volt „a” döntés. Hadakozhattam volna ellene, provokálhattam volna, kereshettem volna kiskapukat, zugos sarkokat. Nem tettem. Mérhetetlenül megkönnyebbültem és felszabadultam a saját, s egyben hamis lelkiismeret furdalásomtól.
- Mintha távolodnál tőlem. Bezárkóztál. Én nem bántalak. Sose bántanálak. – halk a hangom, de tudom, hogy hallja.
- Igen, ezt tudom. – bólintok. Talán megnyílik mégis. Figyelemmel fordulok felé, mint ahogy tettem mindig is. A korábbi komolyság enyhül, visszatér a nyitottság, melyet mindig is mutattam felé. Megérteni szeretném. És ebből még inkább tudom, hogy engem nem, csak Georgeot. Értem és nem értem a szavait, nem vágok közbe, csendesen hallgatva figyelem a szavait. Még ha fáj is.
- Az azonos gondolkodás segít egy szakmában megérteni és megértetni. Ennek semmi köze nincs ahhoz.. mihez, Mia?
- nem tudom, mit szeretne pontosan kimondani, rásegíteni szeretnék, hogy képes legyen rá.
A teába kortyolok és visszateszem a csészét az aljra, az asztalhoz közeli alkarom ismét az asztalra teszem vissza.
- Szeretnélek megérteni. Miért jöttél most? Történt valami? – nyugodt a hangom. Belül azonban tele vagyok kérdéssel.
Felállok és mellé lépve a korlátra fektetem az alkarom, összekulcsolom a kezeim.
- Az élet csak akkor szenvedés, ha azzá teszed. Nézd a szomszéd macskát. – mutatok a közeli fára, szeret átjönni és vadászni. –   Csak arra figyel, ami előtte van. El akarja érni. Szerinted elkapja a tücsköt, ha folyton a háta mögé nézeget, vagy maga mellé? Nem. – a homlokomhoz emelem tenyerem belső élét, majd eltávolítom előre. – Előre figyel, mert az fogja ahhoz vezetni, hogy ehessen. Nem fogja érdekelni, hogy a tücsöknek fáj-e. A tücsök pedig dolgozhat azon, hogy akar-e étel lenni, vagy sem. Nem érdekli, hogy éhen hal a macska, ha nem kapja el. Nem lehetünk egyszerre tücskök és macskák.
A korlátra támasztom a tenyerem, felegyenesedek. Úgy érzem, mazohista vagyok, hogy hagytam, szenvedjek miattuk, hogy nézzem a boldogságukat. Igaza van. Bolond voltam, mások előrébb veszik magukat. És nem voltam bolond. Én így döntöttem. És elfogadtam, hogy annak mik a következményeik rám nézve.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Drew & Mianna
Régi csillagaink mondd merre vannak?

Valahogy talán különös lehet külső szemlélő számára, de nálunk általános volt kérdésekkel beszélgetni. Sokan nem is sejtik, hogy a kérdés, már önmagában feltár valamit a másik lelkiállapotából. Gyötrődést és tipródást, amikor nem válaszol, hanem visszakérdez. Ilyenkor a félelem amely mozgat, mintha a válaszoktól félnénk, mintha attól rettegnénk amit majd hallani fogunk. A visszakérdezés egyfajta érzelmi időhúzás, a saját bizonytalanságunk elrejtése. Nem merjük vállalni a szavainkat, egyszerűbbnek véljük ezt így. Én vele kapcsolatosan nagyon sokszor voltam így, és nagyon sokszor gondoltam azt, hogy egyenesebben kellene elmondanom neki mit érzek vagy gondolok, de egyszerűen képtelen voltam rá. Mitől féltem? Talán nem is a visszautasítástól, hanem éppen attól amit hallani fogok. Akartam is egyszerre és nem is, így aztán egyszerűbb volt nem hallani, mert az nem vette el tőlem a reményt, hogy ez valaha majd meg fog változni. De nem változott. Ő elzárkózott, egy barát tüneményes mosolya köszönt rám minten alkalommal, én meg egyszerűen elhittem, hogy számunkra csak ez jutott. A döntést nem én hoztam meg, bármennyire is így gondolja, a döntést ő hozta meg azzal, hogy halogatta ami nyilvánvalóan ott volt. Egy futó pillantást vetettem a karba font kezeimre és én éreztem még az előző érintésének halványuló nyomait. Meglepett vele őszintén, de jól is esett egyben, hogy ezt nem mondom annak oka van. Ha valóban  segíteni szeretne jó pár évet vissza kellene mennünk, valahova a kezdetekhez, amikor úgy éreztem az érkezésemmel egy barátságot szakítok ketté, és aztán folyamatosan arra törekedtem, hogy ezt a kényes egyensúlyt megtartsam. Csak közben én magam szakadtam ketté, és nem ők. A kettejük között létrejött szoros kötelék nálam is erősebb volt, soha nem lettem volna képes elszakítani azt, legfeljebb meggyengíteni. Ez volt a legutolsó amit én akartam, és mégis akkor volt egy időszak, amikor úgy éreztem Drew nemhogy segítene a döntésben, hanem látványosan kihátrál. Akkor ezt árulásnak éreztem, ma már tudom, hogy mint mindig ránk volt tekintettel. Az önzetlensége volt minden esetben amely oly mély árkokat vájt közénk, hogy ezer érzésemmel ezer simogatásommal sem lettem volna képes betemetni. Ha az élet szakadékokkal tűzdeli meg az utad, tanulj meg repülni! Apa mindig ezt mondta, ahogyan mindig arra tanított, hogy a dolgokból igyekezzem kihozni a legjobbat, a lehetőség szerinti legjobbat. A probléma az volt, hogy apa nem tanított meg arra miképpen legyek képes kezelni egymásnak feszülő érzelmeket, miképpen legyek kontrollálni a döntésem következményeit. Néha, jobb napjaimon azzal vigasztaltam magam, hogy a férjem nem is lehetett volna más a számomra, csak a legtisztább és legőszintébb rajongásom tárgya, amely azóta sem szűnt meg, és soha nem is fog. És ezeket a jobb napokat megtörte, ahogyan arra az estére gondolok, maikor felidézem magamban, hogy mennyire vártam, hogy mondjon valamit, egy vallomást, egy csendesen elrebegett pár szócskát, valamit, amivel többet érezhettem. De falak voltak ott megint, és én éveken keresztül bármennyire küzdöttem ellene, bármennyire be szerettem volna mögé jutni, csupán bepillantást engedett, belépni soha.
Álltam és a kertet néztem a távolban, néha felreppenő vidáman csivitelő madarakat, néztem hogyan sző arany árnyékot a csalfa napsugár a szemben álló vadszilvafa köré, minden pillanatát az életnek a pórusaimba szívtam, és hagytam, hogy az idő, mint mohó vendég magával cipelje a ki nem mondott szavaimat. Elvesztegetett másodpercek ismételten amelyben sem ő nem mondott többet, sem én. Pedig bennem volt, de mégsem tudtam nyíltan szembesíteni vele. Talán mert úgy éreztem még mindig nincs hozzá jogom, talán mert valahányszor rápillantottam, minden alkalommal ott láttam megcsillanó árnyéknevetését a férjemnek. Amit a halál az egyik karjával elragadott, azt a másikkal visszalökte elém, és én nem tudtam vele hirtelen mit kezdeni.Maradhattam volna ott az asztalnál, egy egészen finom mozdulatként kihúzni a kezem és rásimítani az övére, a szemeibe nézni és elmondani, hogy mi bánt. A kettéosztottság, hogy egykor azt vetette a szememre a diszkrét szavaiba bújtatva, hogy ő sosem volt több, és ott volt az a furcsa,m bizsergető mosoly, ami most is ott van amibe mégis tengernyi keserűség születik meg. Én szeretnék őszinte lenni hozzá, de annyi időt távol töltöttünk egymástól, hogy most nem megy még. Én is átaludtam egy időszakot, ahogyan a természet is álomba szenderül, mikor az első hópelyhek ráborultak a város piszkos szürke betonjára. Mennyire más volt ez is otthon, azt hiszem ezt kimondatlanul mindketten érezzük. Van abban talán valami különös, hogy ez a vibrálóan fényes világ, a nagyváros tarkasága kicsit el is választott bennünket egymástól. De itt voltunk, egy szelet Angliában, ennek a kertnek a nyugalma még ha csak halványan is de az otthonunkra emlékeztetett, arra a világra, ahol a barátságunk kialakulhatott, ahol igazán tudtunk törődni egymással. Nem szabad többet gondolnom mögé, nem engedhetem meg magamnak....persze már akkor elvesztettem a csatát, amikor az még el sem kezdődött, de ez voltam én. Valahogyan örök vesztese az élettel folytatott csatározásoknak. Terelnem kellett volna a témát egy keserédes mosoly kíséretében visszalépni az asztalhoz, és megkérdezni min dolgozik éppen, mit rejt a sok színes post-it, mi foglalkoztatja, mi az aminek az idejét jelenleg szenteli? De azt is tudtam, hogy ha így tennék, olyan tökéletesen átlátna rajtam, mint a ragyogó napsugarak hatolnak most át a terasz tisztára törölt üvegén. Nem tudtam neki hazudni, sem korábban sem most. Látta rajtam, hogy bánt valami, és ez igaz is volt. De hogy mondjam el neki, hogy éppen az ő felbukkanása bánt? Hogy már így is olyan dolgokat teszek és olyan dolgokat engedek az életembe, amit nem lenne szabad? Még azt sem mertem neki elmondani ebben a pillanatban, hogy gyengéd érzelmeket táplálok az egyik betegem iránt. Megvetne? Ó nem hiszem, nála talán senki nem tudja jobban milyen hiába szeretni. Talán az egésznek a pikantériáját az adja meg, hogy miközben még hadakozom a gyászommal, hadakozom azzal, hogy túl tudjak lépni ezen az egészen, ahogyan itt vagyok vele mérhetetlen nyugalom száll meg. Lassan egyenletesen kezd verni a szívem, a levegőt is úgy veszem ahogyan kell, legfeljebb időnként szívok mélyebbet ebből a harsány zöld illatból, amely smaragdként terül el előttem. A frissen nyírt fű semmihez sem hasonlító illata, amelyre majd a hajnal tündére pettyezi gyémántos ujjnyomait. Talán csak az akasztott meg egy egészen röpke időre, hogy a zöld színről Dean jutott eszembe, ahogyan a finom teafűről Drew. Mintha egy lassított felvétel utolsó pár kockája lennék fordulok lassan vissza hozzá, de nem indulok közelebb, ugyanabban a helyzetben maradok amiben az előbb voltam neki háttal.
- Szembe fordultam a lelkiismeretemmel, épp őt nézem.- a szavaim a vártnál talán élesebben koppannak, a beálló csendben azt hiszem még azt is hallani ahogyan a katicabogarak apró tappancsokkal végigfutnak a fűszálakon. A távolban zörren az ág, két madár vijjogva reppen a magasba, mintha  a kimondott szavaim elől menekülnének. Nekem is lehet ezt kellene tennem. Elfutni innen most, hogy kimondtam. Mit akar tőlem hallani? Hogy jól vagyok, vagy azt hogy nem? Hogy mi bánt? Túl sok minden, hogy el tudjam mondani, és a legborzasztóbb, hogy még magamnak is csak titokban merem bevallani. Állok ott vele szemben, a lassú tavaszi szél bekéredzkedik a fürtjeim alá, és néha meglebbenti azokat, én mégis csak őt nézem kitartóan.Óvatosan húnyom le a pilláimat, egy egészen röpke ideig így maradok, majd amikor újra ránézek nem tudom eldönteni, hogy kimondjam amit gondolok, vagy hagyjam őket meg valamikorra máskorra. Feltéve ha lesz máskor. Tudunk még vajon őszintén beszélni? Itt jött el az, amit az utóbbi időben mondogattam magamnak, ami szerint éltem, amit időnként mégis megszegtem, de már egyre kevesebbszer: tedd meg amikor először van rá alkalmad, mert nem biztos, hogy lesz második lehetőséged. Apa szerint vannak dolgok amik kimondatlanul jók, szerintem meg vannak dolgok, amik éppenhogy kimondatlanul okoznak fájdalmat.
- Hogy mi a baj? Ó igen, itt inkább az a kérdés mi nem a baj?- feleltem egyszerűen, mégsem mozdultam továbbra sem, bár a felsőtestem enyhén megremegett, mintha valamiféle sírást akarnék visszafogni.
- Én...én nem tudok úgy élni, hogy csak egy kicsit...én csak nagyon tudok. De hát ezt éppen neked magyarázom.- kényszeredetten nevetem el magam.
- Már egykor is éreztem, hogy talán más munkát kellett volna választanom, mert túlságosan képesek befolyásolni az érzelmeim, kivált ha egy hozzám hasonló emberrel dolgozom együtt, ami lássuk be a mi szakterületünkön kicsit....kicsit problémás. És amikor már azt hiszem, hogy meg tudom oldani, hogy majd kezelni leszek képes, hogy túl leszek majd George halálán is, felbukkansz te újra az életembe, és szeretnélek téged barátként kezelni, de...régen sem ment ez olyan tökéletesen nekem, most pedig...hát nem tudom, mit mondjak?- vontam meg a vállam, az ajkaim legörbültek  a szemem megtelt könnyel, de még nem sírtam, még csupán éreztem, hogy összefüggéstelen szavaim hatással vannak rám.
- És a legborzasztóbb, hogy nincs jó döntés, mert attól valaki szenvedni fog, de én mindenképpen.- hirtelen hallgattam el, mintha félbehagytam volna a mondatot, és sötét, könnyfátylas tekintetem ráemeltem, magamra erőltetve egy mosoly féleséget. Nem tudom volt e valami valaha ennyire nehéz.




×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Mia &  Drew



Megértő mosolyom a válasz, hogy meg fogja tenni és ki fogja bontani. Szeretném, de nem kötelezhetem rá. Remélem, örülni fog az ajándékoknak. És azt hiszem jobb, ha nem kérdezek rá, kibontotta-e.
A nézésétől zavarba jövök, számítottam rá, jól is esik, és a zavar megáll a felszín előtt egy lépéssel, és csak egy mosolyban fejeződik ki. Egészen profi lettem ezekben a mimikákban, és rájöttem, nagy hasznát is veszem. Hazudni azonban a mai napig nem megy, inkább hallgatok. Vagy tudok hazudni? Már magam sem tudom.
Hagyom merengeni, és hagyom a csöndet. Megtanultam értékelni a csöndet, már jóval azelőtt, hogy elutaztam volna, ám kint élettel és jelentéssel töltődött fel. Türelemmel.
- És hogy érzed magad így? – kérdésre kérdéssel, csendesen és érdeklődve. Úgy érzem, egyedül van, mindenkit kizár az életéből. És magányos. Egyáltalán nem vagyok tőle boldog. Amikor elmentem, akkor még csak magammal voltam elfoglalva, csak később kezdtem el gondolkodni a felől, miként van Mianna. Talán az volt az első ajándékok elindítója. Nem reméltem ettől semmit, de a képeslapok azok múlt századi szokások.
Múlt időben beszél rólam. És ahogy sejtettem, nem azokat az érzéseket érzi irántam, mint amit én éreztem. Mert az már a részemről is múlt idő. Vagy csak áltatom magam? Ismét az az este ugrik elém. Az az éjszaka. Annál nagyobb pofont már régen kaptam… reménykedtem, és ez a remény végképp elmúlt. De legalább nem utasít el. Melyik a jobb? Nem tudom. Belül most csönd felel.
- Örülök. – bár a mosoly őszintének tűnik, nem nézek fel. Írtó rossz arra ráébredni, hogy ő sosem érzett úgy felém, de most már legalább ezt is tudom. Sosem volt szerelmes belém. Már csak a lezárás van hátra. Van még pár üveg bor a pincében erre. És egy kis megnyugtató füst is.
Észreveszem a körözést az asztalon. Kinyúlok a közelebbi kezemmel, megfogom, gyengéden, s ha nem utasítja el, akkor a másik kezemet ráteszem.
- Mi a baj, Mianna? Szeretnék segíteni. – azt mindig is megtettem, és nem tudok ettől eltérni. Elvégre „csak” ez vagyok.
Ha engedte megfogni a kezét, most elengedem, ahogy feláll, s visszadőlök a háttámlára, átfogva ujjaimmal a csészét oldalról, úgy nézek Miannára.
Csendben figyelem alakját, ahogy válaszol, s minden nyugalom megkövesedik bennem. Volt még egy harmadik az életében. Talán ő járt a legjobban. Csendben nézem a csészét, hüvelykujjammal megsimítom egyszer a peremét.
- Mindig van választási lehetőség. – csendes a hangom. – A lelkiismereted csak addig tud üldözni, amíg szembe nem fordulsz vele.
Két láng. Tudom, hogy George iránt érzett szeretete sosem fog elmúlni, az mindig lángolni fog, míg Mianna létezik. Néha sokkal rosszabb, ha az ember szemébe mondják az igazságot, minth a hallgatnak felőle. Addig él és megvan a remény. Én kértem a téglát a fejemre, meg is kaptam. Meg is érdemlem. És most rá is fogok esni. Hogy biztos legyen.
- Fogsz találkozni még egy eséllyel. Bízom és biztos vagyok benne. Ha nyitott szívvel nézel a világra, egymásra fogtok találni. – és az nem én leszek, most már látom. Rájöttem. Meg kell békélnek a döntésével. Érzem a hangjában azt, amit és összeszorul a szívem.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Drew & Mianna
Régi csillagaink mondd merre vannak?

Drew és az apró kis titkai, az olyanok amelyekről leginkább semmit nem tudtam, és amelyek mögött mindig annyi de annyi többlet rejtezett, csupán annyiban lehettem biztos, hogy nekem válogatta őket. Meg is lepődtem egyébiránt, mert a személyes holmik közé nem illettek, hozzá meg végképp nem, mert olyan volt mindegyik, mint amikor váratlanul karácsony éri az embert. De csak az ajándékok vannak a fa, az angyalhaj és a hó, meg a fények az mindegyik hiányzik. Beleegyezően bólintottam, amikor azt kéri tőlem, hogy egyedül bontsam ki őket, bár nem így szerettem volna, de jól tudtam azt is, hogy oka van annak amiért ezt kéri tőlem. Különben nem tenné, különben velem jönne, hogy együtt nézzük át őket. Vagy már ezt sem akarja? Kicsit tétova volt a következő mozdulatom azt hiszem, ahogyan a kezeimet lazán az ölembe helyeztem és összefűztem őket, malmot imitáltam az ujjaimmal, amelyekkel az időt akarnám pergetni de melyik irányba is? Ez volt az amiben még magam sem voltam biztos, főleg, hogy most már ő is itt volt. Óvatos voltam, mert meg kellett tanulnom, hogy vele annak kell lennem, nem akartam semmi olyat tenni amivel megbántom, mégis azt hiszem én önmagamban, a puszta létezésemmel voltam az ami önkéntelenül is bántotta őt, holott nem akartam, ezt nem akartam a leginkább. Felpillantottam rá, és egyetlen méltánytalan percig csak elmerengtem a vonásain, nem akartam semmit csak nézni, csak annyi időre amíg felismerem azt a férfit aki egykor elment innen, akit sosem kerestem George halála után, pedig talán az egyetlen volt aki ismert engem. És talán pontosan ez volt a baj is, hogy ismert, hogy tovább látott a mozdulataimon, a testbeszédemben olvasott, egy nyitott könyv lettem a számára az évek alatt, és tudta mit gondolok vagy éppen mit érzek. Nem tudtam előle elrejteni a rajongásom a férjem iránt, ahogyan nem tudtam elrejteni azt sem mennyire szükségem van az ő közelségére is. Nem, az én lelkem valóban több darabból állt, és képtelen voltam mindegyik részt ugyanolyan érzésekkel megtölteni. Valahova több jutott, valahova kevesebb. Neki jutott a kevesebb, talán azért mert ő volt az aki minden alkalommal éreztem közeledne, de az utolsó pillanatban visszafogja magát. Drew számomra ilyen szempontból kicsit mindig olyan volt mint egy törött lábú hosszútávfutó, akit már csak a lendülete és a lelkesedése hajt, de mindig elkésik, mindig későn ér célba. Odaér, bár talán maga is érzi, hogy már nem kellene. Simogattam a tekintettemmel, csak így egyszerűen, mintha az ujjam egy apró darabkája lenne, amely végigsiklik rajta, hát nem igaz, hogy nem érzi, hogy nekem ugyanolyan fontos! Lemondóan sóhajtottam fel, és oldalra pillantottam a fák közé. Megint olyan irányból várom a válaszokat ahonnan soha nem fog érkezni, pusztán én hiszem, hogy majd az árnyakból elő lép George és kinevet bennünket mennyire ostobák vagyunk, mennyire nem vagyunk képesek átlépni a múlt árnyain. Talán ő is azt akarta volna, hogy most itt üljek és próbáljam újra felkutatni az egykor volt barátságunk forrását, mert én még hittem benne, hogy ott van, akkor is hittem, amikor nem emeltem fel  a telefont, hogy felhívjam, amikor nem kerestem, egyetlen alkalmat sem ragadtam meg a találkozásra. A kert otthonra emlékeztetett engem, talán nem véletlenül választotta ezt a házat egykor…választották George meg ő, mert én akkor Kanadában voltam éppen egy konferencián, ahova mint vendég előadót hívtak meg. Mai napig emlékszem milyen lelkesen mesélték a telefonban, hogy egy szeletke Albiont leltek ennek a nyüzsgő városnak egy piciny szegletében. Velük örültem, pedig már akkor is tudtam, hogy Drew csak miattunk jött ide, ő sosem hagyta volna el Angliát. És most? Most is miattunk tért vissza? A többes szám már nem állja meg a helyét. Talán kicsit még reménykedtem, hogy én vagyok az oka a visszatérésének, ahogyan én voltam az oka annak is, hogy idejött. Egy barát. Valóban egyszerűbb volt most is ezzel áltatni magam, könnyebbé tette az amúgy sem túl egyszerű helyzetemet.  Lassan fordítom vissza felé a fejem, bár még kicsit elidőzök a lágy napsugarak simogatásában egy egészen rövidke időre hunyva le a szemem, és hagyom, hogy egy megszülető mosoly felfelé görbítse az ajkaimat. Nem tudom mi az oka, hogy időnként miért rajzolódik ez az arcomra, talán így tudom feldolgozni az örömet amit a visszatérése okozott ugyanakkor megint lendületesen fújok visszavonulót, mert még mindig menekülök. Hogy mi elől? Erre egyelőre még nem válaszoltam. A kérdése szokatlanul nyílt volt, és ez meglepett. Lám, tényleg változott valami benne, máskor egy ilyen kérdést azt hiszem napokon keresztül tartana átgondolnia, feltéve ha a végén egyáltalán fel merné tenni. Felszaladt a szemöldököm, kunkori ívben táncolt egyet fel le, a szemeim elkerekedtek a meglepettségtől. A kezem, ahogyan a malmokat szépen lassan hajtottam az ujjaimmal megállt. Egy olyan pillanat volt ez amikor át kellett gondolnom mit fogok válaszolni, ami nem hazugság, mert tartozom neki annyival, hogy őszinte vagyok.
– Nem változott, hogy még mindig nehezen vagyok képes feldolgozni ha fáj valami. Nem változott, hogy George betegsége majd halála óta távolabb akarom tudni magamtól azokat akik új szereplői az életemnek. Nem akarom, hogy tovább lássanak mint amennyire én engedem őket. Nem változott, hogy én még mindig ugyanaz a Mianna vagyok akihez egykor ragaszkodtál. Mondd, nem érzed ezt, még akkor sem amikor itt ülök veled szemben?- most én voltam az, aki eddig keresztbe font lábait leeresztette és srégan maga alá húzta, majd nagyon finoman előre dőltem felé, alkarommal a szék karfáján támaszkodva. Fejem enyhén billent oldalra a hajamból néhány tincs szabadon gördült rá a vállamra, sötét függönyén át utat tört magának arany színével a lenyugodni készülő nap. Vettem egy mély levegőt és megráztam finoman a fejem.
- Hogy ki vagy az életemben? Az akit mindig is féltem elengedni, mert akkor elveszítem. A menedékem voltál Drew, az egyetlen.- feleltem nagyon halkan és csendesen. Talán nem ezt a választ akarta hallani, de ez volt csak amit mondani tudtam neki, noha éreztem még több van ott ahonnan ezek a szavak indultak, hogy még benn rekedt néhány gondolat, amelyet én zártam el, mert árulásnak véltem, már akkor annak véltem, amikor először bújtam hozzá….másképpen. Féltem és irgalmatlan lelkiismeretfurdalásom volt.  Miatta, a halott férjem miatt és magam miatt is. Az egyik kezem megemeltem, és apró köröket kezdtem el rajzolni az asztal lapján, még mondanom kellene valamit de egyszerűen képtelen vagyok folytatni. Akárha homokkal lenne tele a szám, és a szavaimat elzárja, nem tudok beszélni, nekem ehhez most idő kellett volna. de hát volt időm, amíg ő távol volt. Újabb kérdések érkeznek, amelyek nekem csapódnak bekebeleznek, minden szava csepeg az igazságtól, jól tudom tökéletesen odaillő mondatok, és pont ezért fáj. Az igazság mindig fájdalmas, de egyszer szembe kell nézni vele. A köröket rajzoló kezem lassul, már a végén egyre inkább, aztán meg is áll, a mozdulat végén pedig felpillantok rá, de nem válaszolok, hanem egyszerűen felállok a székről, és a terasz széléhez sétálva, neki háttal állok meg, karomat összefűzve a mellkasom előtt, mintha önmagam akarnám ringatva nyugtatni, csak bámulok előre a kertbe. Mit is mondjak neki, hogy valóban menekülök, hogy egy ideje mást sem csinálok csak ezt? Az ég szerelmére, folyamatosan olyanok felé próbálok nyitni akik felé nem lehetne. Dean és ő….talán nem is sejti, hogy miért olyan nehéz nekem jelen pillanatban, mert azt érzem, hogy az élet kegyetlenül ismétli önmagát, csak most sokkal mocskosabb próbatétel elé állít. A betegem és a barátom. lehet valami ettől abszurdabb? Nem hiszem. A vállam felett visszafordítva a fejem beszélek, talán most így kicsit könnyebb, hogy nem kell közben a szemébe néznem, akkor nem biztos, hogy képes lennék ezt elmondani neki. Csak állok ott magamat ringatva és nyugtatva és a szavak maguktól születnek meg.
– Szerinted egykor én választottam? Szerinted volt választási lehetőségem? Nem volt, mert akit szerettem először, az sosem jutott el hozzám, aki pedig eljutott azt később szerettem meg. De szerinted az új minden esetben kioltja a régit? Hiszel abban, hogy két láng is éghet egyszerre úgy az emberben, hogy nem tudhatja melyik az erősebb csak akkor amikor az egyik már kihúnyt? Hogy mi elől menekülök? A lelkiismeretem elől menekülök.- súgtam nagyon halkan, de még mindig nem fordultam meg, csak nagyon kicsit mozdítottam a fejem és a felsőtestem egyszerre, hogy most, hogy most lássam az arcát. Nem sírtam csak a hangom volt egy árnyalattal keserűbb mint azt szerettem volna, de válaszoltam a kérdésére, legalábbis reméltem, hogy választ kapott.




×

Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Similar topics
-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Stevens ház-
Ugrás: