villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Nappali
eme téma címe
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Mia &  Drew



A csésze arrébb kerül, el, tőlem távol, hogy helyére az alkarom kerüljön, s egyenes hátam találkozzon a szék támlájával. Azzal, hogy Mianna hátradől, az elzárkózást érzem attól, amit hallani akar tőlem. Így azon része, ami már régóta kikívánkozott belőlem, visszamarad bennem. Mit is vártam? Ábrándos bárányfelhők már régen nem kúsznak az egemen.
- Az összes a te nevedre jött. Kivétel nélkül, amit én küldtem. És mind a tiéd is. – nevedeek fel ismét, mintha valóban mulatságos véletlennek tartanám, holott legszívesebben üvöltenék és átkoznám a napot, amikor úgy gondoltam, jó ötlet lesz így ápolni… a mit is? A semmit? Mert … mert az. – Neked szántam, hogy egyedül bontsd ki, vagy legalábbis akkor, ha én nem vagyok ott. – már hülye ötletnek tartom. Mire is számítottam… De így legalább nem kell azon aggódnia mikor kérdezek rá, hogy ráér-e kibontani. Most már akár ki is dobhatja, annyit ér az egész. Mind. Az összes.
Kutatón tekintek a szemeibe. Ráhagyom, hogy érthető szerinte, és mi nem magyarázat. A fájdalom erős tud lenni. Én már csak tudom. Attól a naptól kezdve, hogy megláttam Miannát George mellett. Mazohista lennék? Vagy önző, remélve, hogy tudok úgy mellette lenni? Nem tudok. Nem tudtam. Ma már más a helyzet. Vagy legalábbis bizonygatom magamnak, hogy az érzéseim megváltoztak felé.
- Igen, tudom. – jelen időbe váltok át.
Féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon. Boldognak vagy zavartnak tűnhet, belül azonban szomorú vagyok. Ha eddig nem lettem volna biztos, most bizonyosságot kaptam arra, hogy ugyanúgy érez-e irántam. És a válasz az, hogy nem, nem érez. Akkor jött volna, azzal kezdte volna, hogy szeret, szerelmes belém. Sosem volt az.
És nem, nem fogom kezdeni a válaszolást. Könnyű annak, akinek másodjára jut a válaszolás és még könnyebb olyan dolgokat belemagyarázni, ami nincs ott. Kettőnkről… sosem voltunk kettőnk. George és ő volt, vagy George és én. De Mianna és Drew sosem. És a kérdése fáj, még ha a mosoly nem is erre utal. Nem válaszolok a kérdésére.
- És mi az, ami nem változott benned? – a kérdésem kíváncsisággal tele, valóban érdekel. – Mit gondolsz felőlem, Mianna? Mi vagyok én neked az életedben? – csendesen kérdezem, kezem a csésze felé indul, hogy a már nem annyira forró italból kortyoljak.
Remélem, hogy válaszol, másképpen nem igazán tudom folytatni, a csend volt mindig is a társam, ha a saját érzéseimről kellett beszélnem felé vagy George felé. George nem volt vak, látta rajtam. Még ha nem is azonnal. De addigra már késő volt. Búcsújakor mondta el, akkor a hazugságoknak már nincs helye. Ha a halála utáni napon nem érkezik el ügyvédjén keresztül hozzám a levele, talán már nem ülnék itt, nem tudom. Levelében folytatta azt, amit előzőleg már nem tudott befejezni. Elégettem a levelet, de minden sora belém égett.
- Mondd, miért akarod, hogy minden ugyanolyan legyen, mint volt? A dolgok változnak. Az élet, te is tudod jól. És szívesen látlak, hiszen én voltam, aki felkeresett téged, amikor idejöttem, de te azóta felém sem néztél, holott tudtad jól, hol élek, s hol dolgozom. Mi elől zárkózol el Mia? És miért ragaszkodsz annyira ahhoz, aminek tovább kellene gördülnie az időben? Azok nem fognak eltűnni, s nem lesznek kevésbé értékesek, de így mindenki el fog menekülni tőled. Ezt akarod, Mia? Ellökni magadtól azokat, akik szeretnek téged, akik fontosak neked, s te is fontos vagy nekik?
Nincs számonkérés a hangom, s panasz sincs. Tények, tapasztalattal fűszerezve.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Drew & Mianna
Régi csillagaink mondd merre vannak?

Oly távol és mégis oly közel, hogy ha még egy lépést tennél megérinthetnéd a felhők szélét, és onnan nézhetnél vissza rám…nem tudom mindez honnan jutott eszembe, de valahogyan az, hogy most megint itt vagyok vele, hogy beburkolózunk ezekbe a félmondatokba, azt hiszem előhozza belőlem a régi énem egy apró kis darabkáját, amit egykor magával vitt. Akkor úgy éreztem engem hagyott el, ma már tudom, hogy valami olyasmit, ami nem lehetett az övé. És ebbe a kategóriába magamat is besoroltam, noha a barátságunkat mindvégig kikezdhetetlennek gondoltam. Inkább nem szólt semmiről soha nehogy megbántson, vagy esetleg félreértsen én meg hagytam, rá hagytam ezeket a dolgokat, pedig tudom, hogy nem kellett volna. Kerüli a tekintetem, ahogyan régen is, és a lopott pillantások, amiket a szemem sarkából elkapok, ugyanazok jelen vannak most is, csak talán ma már más a jelentésük. Akkor még annyira fiatalok voltunk, ámbár most sem vagyunk olyan öregek, de mintha ezer éve lett volna, az összes együtt töltött nyarunk, a kirándulások, azok az alkalmak, amikor jól tudom éket vert közénk az, hogy mindannyian másképpen gondolkodtunk a világról, hogy aztán este a csillagos eget bámulva ugyanezen ideák újra össze is hozzanak mindhármunkat. Én mindig túlzottan idealista voltam, amit ma már senki talán el sem hinne rólam, de Drew ezt jól tudta és talán pont ezért bátorított, ahogyan most is teszi a szavaival. Biztat és erőt önt belém, bár talán hasztalan, olyan vagyok mint egy lukas hordó, átfolynak rajtam ezek a dolgok. Ma már nem tudok a világra úgy tekinteni, mint egy helyre amit nekem kellene megváltanom. Ma már úgy tekintek a világra mint egy helyre, amely elvett tőlem mindent ami fontos volt. Embereket, álmokat és igaznak vélt érzéseket, talán nem volt semmi igaz, talán minden az volt. Ó bárcsak tudnám mire gondol most, ahogyan a teája felett elmereng a tekintete, és én kutakodva próbálom az arcának utolsó kis rezdülésében is olvasni. De nem vagyok elég jó, nem vagyok annyira jó, hogy megismerjem. Már régen elfeledtem mit üzen nekem egy-egy félbe hagyott mondata. nekem legalábbis mindig ilyen érzésem volt ha vele beszélgettem. Mintha azt akarná, hogy befejezzem helyette, és sosem volt abban jó, hogy kifejezze az érzéseit, ahogyan annyi év után sem tudja ezt megtenni. Pedig én erre várok, és a sóhajtásom ahogyan kiengedem a levegőt, melyet minduntalan visszatartok amikor megszólal várva arra, hogy többet mond, hogy a felszín alatt ott lesznek még a szavai, de nincsenek már ott, legalábbis azok amelyekre nekem lenne szükségem, nincsenek. Biztatást várok, és meg is kapom, de nem abban a formában ahogyan szükségem lenne rá. Üresnek érzem, pedig tudom, hogy nem az, mégis mi a csudában reménykedtem, hiszen eltelt sok év, ő már nem lehet ugyanaz aki volt mikor elment. Nem tudok neki ígéreteket tenni, nem tudok úgy mosolyogni rá, mintha minden rendben lenne, mert nincs rendben. Az én fejemben kuszaság van, az övében….az övében nem tudom.A barátom volt egykor, most egy visszatérő lélek, aki bizonyos darabkáit elhagyta út közben, talán pont azokat amelyek hozzám kötötték. Kicsit távolabb tolom a csészémet, és miközben ő előre dől, én ezzel párhuzamosan hátra, kényelmesen elhelyezkedve a lábaimat nagyon diszkréten és cseppet sem kihívóan téve keresztbe egymáson. Két karom lazán pihentetem a szék vékony és míves karfáján, kézfejeim lazán hullanak alá. Figyelem őt, inkább a szavai mögé akarok látni, és nem azt hallom amit mond nekem, hanem a hangsúlyát, és közben még mindig érzem, hogy nem rám figyel, vagy legalábbis nem úgy ahogyan én szeretném. A gondolatait kuszák, talán a munka miatt, talán a közelgő konferencia miatt. Fejem egy picit oldalra billen, ahogyan a csendbe beburkolózva még mindig őt figyelem, és nem törném meg egy pillanatra sem, amíg az italának kevergetésével van elfoglalva. Én tudok várni, többet mint azt gondolja. Nos igen, régen türelmetlenebb voltam, talán azt a szenvedélyt próbáltam az életembe becsempészni ami mind a férjemből mind pedig Drew-ból hiányzott. Mindketten sokkalta higgadtabbak voltak nálam. Engem sokkal több őrületre lehetett rávenni, amiből rendszerint ők rángattak ki. Ahogyan a csoporttársakkal elmentünk éjszakai fürdőzni, ahol persze ellopták a ruháinkat, és én egy nyilvános fülkéből hívtam fel őket kétségbeesve az éjszaka közepén, vagy amikor vadkempingezni indultunk, a barátnőimmel, és lerobbant félúton az autónk, bőrig áztunk, és még ki is raboltak bennünket. Sosem mentek nekem ezek az őrület dolgok, mégis benne voltam mindenben amiben csak lehetett, hogy aztán legyen két srác akik ezekből kihúznak, kimentenek. Hol George, hol Drew. Mindig éppen az akit sikerült elérnem. Rájuk mindig számíthattam, ahogyan most ő is számíthat rám, mert itt leszek neki, nem akarom magára hagyni, ahogyan ő sem tettem velem egykor. És most már azt is megértettem, hogy el kellett mennie, hogy nem maradhatott, de annak az utolsó estének a nyomát még most is magamon viselem, képtelen vagyok megszabadulni a tudattól, hogy mardos a vád….azóta is szüntelen, hogy megbántottam, hogy olyasmit tettem amihez egyszerűen nem volt jogom. Talán ezért sem vagyok képes túllépni a férjem halálán, mert még mindig ott vagyok azon az éjszakán, ahogyan eszement módon kapaszkodom Drew karjába, és érzi, hogy nem őt látom magam előtt, hanem a férjemet. Mérhetetlen bűntudat gyötör, látom, ahogyan a hálószobában könnyek áztatta ingben fekszik és átölel. Ujjaival számolatlanul immáron sokadszorra simítja át a hajam. Szeretném egy pillanatra, ha azt hihetném George az, de nem ő….Drew van az ágyban hozzá bújok egy tengernyi fájdalommal a lelkemen, a veszteségem magam alá temetett, képtelen vagyok kiásni magam ebből a gödörből. A nap sugarai lassan simítják át az arcomat ahogyan a kert fái közül előbukkannak, és az árnyékok játékosan ölelnek körül. Önző dolog talán azt gondolnom, hogy most majd segíthet nekem túllenni ezen az egészen? Hogy talán végre ha meg tud nekem bocsátani azért az estéért akkor talán én is képes leszek. Hogy nem fogok minden alkalommal a megbocsátás fehér szegfűivel ülni George sírja mellett, sokadszorra is ostorozva magam, hogy mit tettem. Azt hiszem a csomagok miatti meglepettségemet nem is nagyon tudom leplezni, és amikor a napozás végén kinyitom a szemeimet és újra ránézek, kicsit sem akarom eltakarni előle, hogy igazán sikerült engem meglepnie. Ilyen is ritkán fordult elő, vele meg különösen.
– Hogy nekem? Én igazán nem is tudom, hogy mit….hogy mit is mondjak. Ez így külön nem szerepelt a papírokon. Ha elárulod melyik csomag az, akkor lehúzom majd a menetlevélről. Viszont nem szeretném egyedül kibontani.- felelem szinte ugyanazzal a mosollyal ahogyan végre rám tekint. Hogy ezt sikerült elérnem, bármi is volt az oka már mindenképpen sikerként könyvelem el, ahogyan azt is, hogy végre rám nézett. Az utolsó okfejtésével azonban nem értek egyet, és tagadólag rázom meg a fejem.
– Nem, Drew, ez egyáltalán nem érthető, és nem magyarázat arra amit akkor én tettem. Ma már….már nem csinálnám meg ugyanezt, de persze könnyű olyan dologról ilyen határozottan nyilatkozni amit már nem változtathatunk meg. Tudod….az én lelkemnek nem csak egy darabja volt. De te ezt mindig is nagyon jól tudtad.- nem számonkérő a hangom, még csak nem is magyarázkodó, én szentül meg vagyok róla győződve, hogy ő ezt mindig is tudta, hogy a hallgatása volt az amely egyszerűbbé tette számomra a dolgot, és végül egy olyan élet jutott nekem osztályrészül, amelyet a maga tragédiájával sem cserélnék el, és nem tennék semmit másképp. Illetve egyetlen dolgot, csak egyetlen egyet: nem engedném, hogy a hallgatása mögé temetkezzen. Bár talán nem érnék célt, ő egyszerűen ilyen volt mindig. A karomon támaszkodva dőlök nagyon finoman előre a székben, éppen csak a felső testem mozdul.
– Miért, szerinted nincs mit beszélni kettőnkről?- kérdésre kérdéssel felelek. Tudom nem fair, de az ő eszmefuttatása sem az. Engem akar beszéltetni, hogy az ő gondolatainak is én adjak hangot, amire majd talán beleegyező, talán tagadó választ ad, de mégis én mondom ki, mint mindig. De már talán ez sem lényeges, régen talán fontos lett volna, hogy tőle halljam, most elég, ha tudom vagy éppen érzem őt.
– Mondd, hogy semmi nem változott, mert bennem semmi. Te viszont megváltoztál, ezt határozottan érzem. Ahogyan azt is, hogy szívesen látsz, de mégsem. Mondd miért?- nem válaszoltam a kérdésére, mert végre most én akartam világosan látni, világosabban mint eddig. Még mindig előre dőltem, szinte megmozdulni sem mertem, attól féltem, hogy akkor a válasza sem fog megérkezni hozzám. Pedig tudni akartam, végre tőle.




×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Mia &  Drew



A kert elég nagy és a ház is beljebb van az utcától, hogy el tudjak vonulni, élvezhessem a csendet. Igazi régi családi kisbirtok féle, a szomszéd zajai sem érnek el hozzám, az utcáé sem, ezért is szerettem ebbe a helybe bele.
Ahogy ránézek, a szemeibe mélyedek, átölelve a látványt, mindazt, amit csak képes vagyok befogadni pár pillantással. Észlelem a kérdésemre a szemeiben a csillanást. Talán éppen ezért várok türelmesen a válaszra. És talán egyben nem is akarom hallani. Elidőzik rajta a pillantásom. Vannak érzések, amik nem változtak bennem és az pedig az, hogy szeretem nézni, ahogy a természet körbeöleli, még jobban kiemeli szépségét.
- A lámpaláz fránya dolog. – erősebbé válik a mosolyom. – Pedig jól adsz elő. Nagyon jól végig vezeted a hallgatóságot a témán és érthetően. – bátorítom, mert tudom, mindaz, amit mondok, igaz.
- Mhm.. – bólintok. – Olvastam a témákat. – ránézek, majd a teára inkább, ahogy a tejszín játszik a sötét, forró italban, fehér lávafolyamokat indítva felfelé a csészében, hogy aztán kis pacaként bukkanjanak fel a felszínen.
- Nem lehet könnyű. – hogy ezt ő rá értem, mivel nem lehetett gyerekük Georggal vagy a témára, nyitva hagyom. Nem tudtam akkor mi erősebb bennem, amikor legelőször megtudtam ezt. Mára már csak a szomorúság maradt meg.
- Valóban nincs. Ettől sokszínű a világ. – kavarom meg az italt. – És néha jókat lehet röhögni rajtuk. – a mosoly sok mindent elárul arról, miképpen gondolkodom némelyik előadóról.
Nézem, ahogy letörli kezéről a kapucsínót. Szerettem nézni a mozdulatait, és már régen nem volt ebben részem.
Mintha kést forgatnának bennem a szavai, mégis felnevetek. Boldog kacagás, és csak egy árnyalatnyi felhő van benne.
- Azokat a csomagokat neked küldtem. – emlékek az útról, Miannának. Neki válogattam össze, szinte minden állomáson. Nem nyitotta ki. Talán… - De persze nem muszáj. – felelem továbbra is mosollyal.
Látom a mozdulatot, a megállást, és nem tudom mire vélni. Komolyan hallgatom végig, aztán ismét beletúrok a hajamba. Nem igazán tudok mit mondani, egy ideig a teámba meredek, néha megkeverem. Aztán határozott mozdulattal tolom arrébb a csészét, az alkaromat az asztalra fektetem.
Nem tudom, hol tart az életében. És nem akarom befolyásolni a szavaimmal. Valahogy úgy érzem, továbbra sem ott vagyok az életében, ahol szerettem volna, már régebben is. Fáj, és el kell fogadnom egyben.
- Érthető. Hiszen akkor elvesztetted azt, aki a legfontosabb volt a számodra. A lelked másik fele. – nem engem akart akkor éjjel. Georgeot akarta látni bennem, hogy ő legyek.  Megértettem és mégis fájt. Nem tudtam és nem is tudom pótolni őt. És ugyanúgy gyászoltam Georgeot, mert elvesztettem mindazt, aki számomra a biztos mentőkötelet jelentette.
- Miről szeretnél beszélni kettőnkről? – tőle akarom hallani először. – Milyen formára gondoltál? – csendesen kérdezem. És szédülök. Félek attól, amit hallani fogok, még ha ezt nem is látni rajtam.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Drew & Mianna
Régi csillagaink mondd merre vannak?


Egy régi film megkopott, szépiás képkockáiként peregnek le a szemem előtt a régi idők. Amikor még tele voltunk tervekkel és ábrándokkal, amikor még úgy gondoltunk mi leszünk azok akik gyökerestől felforgatják és alapjaiban változtatják meg a világot. Mi ketten, Drew meg én talán túlságosan elragadtattuk magunkat, George volt mindig az aki visszarángatott bennünket a valóság talajára. Az álmodozás még soha nem vezetett jóra, mi mégis ebben éltünk azokban az apró kis gondolatokban, amit úgy dédelgettünk, mint a legféltettebb kincsünket. Aztán történt valami, nem tudom mi és hol romlott el, talán túlságosan kötődtem az egyikhez és a másikat elhanyagoltam, talán a másikhoz kötődtem jobban én mégis menekülni vágytam volna tőle. Volt egy időszak, igaz, biztosan emlékszem amikor magam sem voltam tisztában azzal mit is gondolok vagy mit is érzek kettejükkel kapcsolatosan. Másért voltak fontosak a számomra, és mindketten, akkor legalábbis úgy gondoltam pontosan egyformán. Mi változott, mi volt ami végül arra billentette a mérleg nyelvét, hogy minden örömem forrását, minden ami számomra az életben tökéletes volt George-ban találtam meg? Talán az, hogy ő bevallotta, amíg Drew valahogyan mindig hátrált, valahogyan mindig távolságot tartott tőlem, ahogyan most is teszi. Érzem az öleléséből, hogy továbbra is elrejtezik előlem, ahogyan mindig is tette, továbbra is menekül, csak tudnám pontosan mitől? Voltak olyan pillanatok, voltak olyan órák, amikor magamat hibáztattam ezért, hogy talán én teszek, vagy mondok valamit amivel messzebb tolom magamtól, aztán rá kellett döbbennem, hogy nem én vagyok, hanem éppen ő maga, aki mintegy kinyújtva a kezét úgy von magához, hogy közben érzem ezerszeresen tol és taszít. Furcsa kettősség ez, talán a bűntudat mozgatja, ahogyan egykor engem is amikor nem kerestem, amikor kifejezetten kerültem. A táncunk, a mozgásunk ezen az élet nevű parketten kettőnknek olyan suta, nem illettünk össze, talán most sem illünk, talán most már én vagyok, aki el is hitte ezt. Minden alkalom újra szüli bennem a vele kapcsolatos bizonytalanságot, mindig képes arra, hogy szilárd érzéseimben, és gondolataimban meg inogtasson öntudatlanul is. Elég csak rám néznie vagy a közelemben lennie, hogy ezt érezzem. Mint most is. Pedig nem lenne, most nem lenne miért? De igen, tudom, hogy van még akkor is, ha az egész egy eszement képtelenség, és már megint ott tartunk, hogy Drew itt van, én meg hiábavaló érzéseket táplálok egy betegem iránt, ahogyan hiábavaló érzéseket tápláltam egykor iránta is. Teljes agyrém ez az egész, főleg azért mert időközben elvesztettem az egyetlen támaszomat, akit minden feltétel nélkül, minden bűntudat nélkül tudtam szeretni. Őszinte odaadással és rajongással, és az élet éppen őt vette el. Néha, álmatlan éjszakáimon, kivált mióta régi barátom visszatért megkérdezem ott fenn a csillagokat, hiszen istenben már hinni sem merek, hogy vajon vétettem valaha, hogy ezt érdemlem, hogy a lábam alól a biztos talajt húzza ki, és ingoványra vezeti a lépteimet a sorsom? Csak figyelem őt itt az asztalnál, a kert lassú nyugalma ölel bennünket körül, a mozdulatai változatlanul óvatosak, megfontoltak, bár érzem, hogy nagy koncentrációt igényel tőle. Ahogyan megrezzen az egyik elszabaduló és arcába hulló hajtincse, és ajkaimat beharapva akadályozom meg a mozdulatot, hogy kiseperjem onnan. Anyáskodás, vagy egy kedves gesztus, mindkettő félreérthető lenne. Túl régóta nem láttam, hogy tudjam mit váltana ki belőle bármely mozdulatom, vagy éppen tettem, de vannak amiket nem tudok megállni, ahogyan a kezét is megszorítom, és ezzel a mozdulattal érkezik meg közelebb hozzám, az első olyan másodperc, amikor egy egészen leheletnyi időre megérzem ott újra őt. Hogy én változtam, nem tudom talán túl sokat mint amennyit akartam, és talán túl keveset, mint amennyi elegendő lenne a felejtéshez. Vannak amiket nem jó megőrizni, amelyeket nem jó dédelgetni, mert a rémálmokban köszönnek majd vissza, miket nem leszünk képesek kiűzni a fejünkből. Lassan engedtem el a kezét, nem akartam még, érezhette, ahogyan újra megszorítom végül hagyta, hogy visszahúzzam. Amikor utolsó alkalommal értem hozzá sokkal közelebb volt, de talán ez is azon dolgok közé tartozott, amelyeket nem elfelejteni, csupán elásni szerettem volna: miatta és magam miatt egyaránt. Szabaddá váló kezemmel a kapuccsínót kavartam meg és még nem kerestem a tekintetét, még egyelőre a hömpölygő italt bűvöltem, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, de nem volt egyszerű. Nem tudtam felszínes lenni, ezzel ő is tisztában volt, ahogyan az udvarias és óvatos mondatait ejti elém, szavai, a hangja úgy simogat mint a folyékony selyem. Emlékek kusza tengerét zúdítva rám, amelyből épp úgy nem tudok szabadulni, ahogyan a kanalam köröz folyamatosan a barna örvényben. Hogy miért a gyomorgörcs? Amikor felpillantok rá a tekintetem tele van kétkedésbe fojtott reménnyel, hiszen az nem lehet, hogy nem emlékszik rá, az utolsó estére George temetése után, amikor másnap már nem tudtam elérni sem, csak egy levél várt, meg a kulcsok. Nem volt búcsú, az amúgy sem az ő módszere lett volna, de mégis hiányzott, hogy meg tudjuk azt az egészet beszélni, most meg már annyi idő után nem tudom, hogy fel akarom hozni vagy sem? De az akkor bennem maradt, az akkor úgy dübörgött bennem, mint egy megszűnni nem akaró ritmus, ahogyan elhalt mégis, és már csak néhanap visszhangként bontakozik ki bennem. Hiány volt, mélységes hiány, és mintha elvesztettem volna valakit aki fontos volt a számomra. Kicsit olyan érzésem volt, hogy George után őt is elveszítettem, csak őt másképp. És amíg tudtam, hogy a férjem soha nem tér vissza, vele kapcsolatosan mindig ott volt az a kóbor kétkedés, valami remény, hogy mégis, hogy talán egyszer visszatér. Az történt, hogy nem történt az égvilágon semmi, mégis valahogyan sokkal többnek éreztem, de Drew nem beszélt róla, inkább elfutott, és talán nekem is kényelmesebb volt így. De igaza van: megváltoztam. Már nem hagyom a pillanatokat tovafutni, talán rádöbbentem, hogy amit akkor megtehetnénk, amikor benne vagyunk, pusztán a büszkeségünk tart vissza, hogy nem mondjuk ki, nem tesszük meg, hogy a mozdulat benn reked, azt soha többé nem fogjuk tudni pótolni. Soha nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, ahogyan kétszer nem kapod meg a lehetőséget, hogy egy adott másodpercét az életednek megéld. Elveszíted és elvesztegeted, mint könnyen kapott csecsebecsét. Hát megérné? Nem hiszem. És megint az történik ami egykor is, hogy én fogok beszélni róla, én leszek aki megtöri ezt az álcázott nyugalmat, ezt a szakmaiság mögé rejtett háttérben folyó diskurzust. De még nem…
- Tudod, hogy mindig ideges vagyok, amikor előadást kell tartanom. Megírni, utánajárni az egészen más dolog. Sosem voltam a legépületesebb szónok- forgattam meg a szemeim, és ajkaimhoz emelve a csészét finoman megfújogattam néhányszor, a szám nagyon finoman érintette a csésze peremét, éreztem, hogy a finom kesernyés gőz megcsapja az orromat. Bár ő inkább teát ivott többnyire, amíg én átszoktam ezekre a finomságokra mióta elköltöztünk Londonból. A teái páratlanok voltak, és amikor a tejet beleöntötte megint visszarepültem a múltba, szinte láttam ahogyan megtölti a porcelán bögrét, akkor még mosolygott is, ahogyan rám nézett. Hová tűnt a mosolya? Talán ott hagyta ahol járt, ott maradt távol és már sosem láthatom? Hiszen nem is nagyon vethetem a szemére, az enyém sem túl gyakori vendég az arcomon. valahogyan ezt is messze távozott a férjemmel együtt. Ó mennyi mindent vitt magával, és kettőnk között itt hagyta ezt a toporgó és bizonytalankodó helyzetet. Mit gondolok és mit érzek ez volt jelenleg a legzavarosabb és ellentmondásosabb mint bármikor.
– A zeneterápián dolgozom egy éve, kivált traumatizált nőket érintik a kutatásaimat. Várandós nőket, hogy pontos legyek.- a csésze pereme felett egyensúlyoztam még mindig a számmal, és óvatosan kortyoltam a forró italból, sötétben örvénylő tekintetem most először tudatosan emeltem rá, és kerestem a pillantását. Látni akartam benne, hogy mit gondol erről. És egészen addig néztem őt amig néhányat kortyoltam a kapuccsínóból, majd óvatosan helyeztem vissza a csészét az asztalra, és ekkor szakítottam meg vele a szemkontaktust. Tudta, hogy nekünk nem lehet gyerekünk, hogy George nem akarta, hogy megvonta ezt a lehetőséget tőlem, és azt is tudta, hogy ez engem mérhetetlenül megviselt.
– Megvallom őszintén én nem figyeltem kik lesznek ott, vannak néhányan akikkel nem szívesen futnék össze. Olyan módon a saját berögzült görcsös elméleteiknek a hívei, hogy nem hajlandóak semmiféle változást elfogadni. Pedig a mi szakmánk is az állandó megújulásról szól, hiszen nincs két egyforma elme, nincs két egyforma gondolat, két egyforma érzés…- ahogyan kiejtettem ezt a mondatot, azt hiszem egy picit már meg is bántam. Ujjaimmal a csésze peremén futottam végig, kicsit zavarodott mozdulat volt, kellett valami pótcselekvés azt hiszem, most én voltam aki nem akarta kimutatni az érzéseit, én inkább beszélni akartam rólam, amit meg ő nem akart azt hiszem. Felszínes csevegés lehetett volna, kivált, hogy a csomagjairól kérdez, később a várható időjárásról a rózsáimról, vagy éppen arról, hogy milyen időközönként járok ki a temetőbe. Mind az élethez tartozó dolog, de nem hiszem, hogy ennyi idő után valóban ez lenne a legfontosabb. Egy csepp kapuccsínó került az ujjamra, de nem az a fajta vagyok, ki a szájába veszi a kezét, egy odakészített szalvétával akkurátusan letörölgettem, és újra rápillantottam egy mély sóhajt követően.
– Minden csomagod megérkezett épségben, a listával legalábbis amit küldtél összevetettem, és ellenőriztem minden csomagot, sértetlen, nincs törés, szakadás, vagy zárrongálás rajtuk. Van egy remek fuvarozó cég, akikkel már én is többször dolgoztam, legutóbb a zongorát vitettem el felújítani és szintén ők rendezték a dolgokat….szóval ha minden igaz két nap múlva szállítják át ide hozzád őket. Meg is van a menetlevél, valahol a táskámban. Csak azt letettem bent a konyhában amikor megérkeztem…- emeltem meg a kezem bizonytalanul és a lakás felé fordulva még kicsit meg is mozgattam a csuklóm. Nem akartam innen felállni, igazából nem is akartam most semmi mást, csak itt ülni még vele egy kicsit még akkor is ha bennem már egyre erősebb volt a késztetés, hogy másfelé tereljem a beszélgetést, úgy tűnt neki ez nehezebben megy, amin nem is lepődtem meg, mindig nehezebb volt számára. A mozdulatot félbehagytam, nem hadonásztam tovább, a kezem az ölembe esett, és összefűztem az ujjaimat. Kicsit lehajtottam a fejem és onnan pislogtam vissza rá, nem is tudom hogyan kezdjek bele, de végül megtettem.
– Azt kérdezted miért van gyomorgörcsöm, hogy miért is volt ennyire nehéz a visszatérésedet feldolgozni. Drew…úgy érzem, hogy nekünk rengeteg lezáratlan dolgunk volt, és rengeteg befejezetlen beszélgetésünk. Megváltoztam azt mondtad….igen, mert ma már nem hagynám, hogy szó nélkül kisétálj az életemből. Akkor azt hiszem a veszteség túl nagy volt ahhoz, hogy rád is figyeljek még, akkor magamat sajnáltam a leginkább, ahogyan mindig sok fontosabb dolog volt az életemben, semmint, hogy észre vegyem mikor van ismét szükséged rám. Én most…szóval átadtam a kulcsokat, a holmik átszállításáról gondoskodtam. Ha úgy érzed túl sok dolog választ már el ahhoz bennünket, hogy újra beszélni tudjunk kettőnkről, akkor is szeretném ha az életem része lennél újra. Legyen bármilyen formában.- lenyeltem az utolsó gondolatomat, és ismét a csészéhez menekültem arra vonatkozóan, hogy ne becsüljem alá magamat. Ha másképp lenne nem ment volna el…bár talán ha tényleg másképp lenne vissza sem tért volna. Kérdés ki az aki visszatért?




×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Mia &  Drew



A jelenben élek. Megtanultam abban létezni. Tény, hogy egyedül nem ment. Kellettek események, az elutazásom után, az emberek és a füst is, hogy átlendüljek a holtponton. Élni akartam és a világ megmutatta, hogy lehet a szerelmi bánat és őrlődés számomra a világ legfontosabb dolga és a legfájdalmasabb, mint ahogy egy barát, egy lélektestvér elveszítése is, de az élet megmutatta azt is, hogy csupán csak vak vagyok és kishitű, nagyképű, ha azt hiszem, ez így is van.
Amikor megérkeztem, azon kívül, hogy a kulcsokat megkaptam tőle, nem találkoztunk. Nem tudtam, mit érez irántam és úgy véltem, ha már nem keresi a társaságom, már szüksége sincs rám. A munka jó gyógyír. Nagyon is. Meglepett a hívása és jól is esett, és vártam, hogy a régi gondolatköreim visszatérnek. Nem tértek, a messzeségben keringtek valahol, s nem akartam közelebb húzni, még akkor sem, ha tudom, sosem éltem vissza a helyzettel és úgy sosem értem hozzá, mert Mianna szíve és élete másé volt, s az nem én voltam. Tisztán akarok látni. Miannának sem lehetett könnyű.
Érzem, hogy ölelni akar még, hagyom. A ragaszkodást érzem benne. Már csak az a kérdés, hogy milyen ragaszkodást. Nincs jogom bármit is a szemére vetni, sosem tudtam és most sem tudok így gondolni erre. Az érzéseire vagyok kíváncsi. Mint mindig.
Rámosolygok, megsimítom az arcát, szinte alig érek hozzá.
- Te viszont változtál. Jó így látni téged újra. – talán egyedül felé vagyok a legnyitottabb és egyben a legzártabb felé. Nem fogom elmondani neki, mit éreztem iránta, mert már az elejétől fogva halott dolog volt.
- Akkor egy kapucsínó rendel.
Komolyan nézek rá, még akkor is, ha közben halvány mosoly ül arcomon.
- Nem, sosem estem túlzásokba. Tudod jól. – halk a hangom, és érthető. – És ne becsüld alá magad. – a legjobban önmagának árt ezzel.
- Gyomorgörcs? Miért? – csodálkozom el enyhén, s hagyok szünetet, hogy tudjon válaszolni.
Megfogom a kezét, megtartom s finoman megszorítom. Bátorításként.
- Láttalak a jövő hónap konferenciáján az előadók névsorában. Nem kérdezem, hogy haladsz, inkább az érdekel, mennyire vagy ideges. – mosolygok rá, hiszen magam is éppen cetlikkel vagyok körülvéve, a cél előtti hajrá legtetején. Nem akarok még magamról beszélni, az utazás jó részét amúgy sem mondhatnám el. Nem csak, mert nagyon személyes vagy nagyon elítélendő. Viszont innen könnyebb lesz talán elindulni. Nem várok nagy vallomásokat, csak együtt akarok lenni vele. Belekanalazom a barna cukrot a teámba, tejet öntök bele, majd felkeverem.
-Remélem az összes csomagom elérkezett hozzád. – kortyolok bele, időhúzásként.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Drew & Mianna
Régi csillagaink mondd merre vannak?


Vannak régi dolgok, vannak régi emlékek, amelyeket talán jobb lenne nem zargatni, amelyek jobb ha a múlt ködébe vesznek, amelyek felidézése időnként tán annyira fájdalmasan kínzó, hogy sokszor úgy teszünk, mintha azok meg sem történtek volna. Így voltam én is egy ideig ezzel az egykor volt barátsággal, mert a felidézése csak még keservesebb volt a számomra.Drew felbukkanása egyszerre töltött el örömmel és fel is zaklatott kissé. Tagadhatatlanul sokáig az az ember volt aki George után a legközelebb állt hozzám, és most az aki a legtávolabb.Amikor elment, talán fogalma sincs róla mennyire égető volt a hiánya, és hogy visszatért talán fogalma sincs róla mennyire nem tudtam őt hova tenni az életemben jelenleg. Mint amikor azt gondoljuk valamiről, hogy már nem lelhetjük meg, aztán hirtelen ott lesz, megpillantjuk és rádöbbenünk mindig is szükségünk volt rá, mindig is kellett nekünk. A házam üresen kongott az utóbbi időben, csak a régi emlékek a férjemmel együtt töltött idő emléke járta át, mint valami kései, semmiből kélt huzat, szüntelen monoton visszhangot verve a falakról. Itt minden róla mesélt, és Drew felbukkanása ezt az érzést erősítette fel.Amikor elment innen, amikor magamra hagyott úgy éreztem kicsit elárult. Önző voltam jól tudom, de nem tehettem ellene semmit. Amikor hívott emlékszem az irataim felett görnyedtem, a következő konferenciára készültem, amely egy hónap múlva lesz. Több szempontból is fontos, hogy elmenjek: egyrészt évek óta nem mozdultam ki a városból, a házam és a temető közötti utat már unalomig koptattam, ha lehunytam a szemem, tudtam volna merre kell mennem. Másrészről pedig kicsit eltemetkezhetek még jobban a munkámban, és azt hiszem ez bőven elég okot fog szolgáltatni arra, hogy ne a magánéletem szerencsétlen alakulása felett siránkozzak. Az iratokat odébb toltam és amikor megpillantottam a hívó telefonszámát, egyszerűen nem hittem a szememnek. Dermedten fogadtam a hívást és hirtelen nem is tudtam mit kellene mondanom, amely nem közhelyes, hogy nem csuklik el a hangom miközben válaszolok.Percekig csak ültem kezemben az elnémult készülékkel és rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. Hirtelen tudni szerettem volna miért ment el, hogy hol volt eddig, hogy mi hozta vissza? Láttam a romokban heverő barátságunkat az idő és a távolság tökéletesen kiölte a fontosságát, és én sajnáltam. Tényleg és őszintén sajnáltam, hogy nem lehettünk itt egymásnak évekig. Meglehet nem is ezzel kellene foglalkoznom, hanem azzal, hogy most már itt van, hogy visszatért, hogy megkeresett engem, hgy talán még számítok neki annyit amennyit ő nekem. Soha nem mondtam el neki, ahogyan ő sem mondta nekem soha mégis valahogyan az ilyesmit megérzi az ember, valahogyan ott van és akkor tör felszínre amikor nem is várjuk. Soha életemben nem voltam még annyira zavarodott mint a mai napon, amikor el kellett hozzá jönnöm. Persze tévedés ne essék szívesen jöttem, csak annyira...annyira nem tudtam magammal mit kezdeni reggel óta. Az izgalom tette, a viszontlátás öröme, az eémúlt évek keserűsége, a gyász a tehetetlen magány, Drew hiánya, és az ahogyan össze voltam zavarodva az utóbbi időben Dean miatt. Dean...és most Drew. Azt hiszem az élet megint egy kegyetlen tréfát eszelt ki ellenem, csak az a baj, hogy ezekre a dolgokra végképp nincs humorérzékem.
Még órákig el tudtam volna őt nézni, ahogyan a tollat egyensúlyozza az ajkai között,észrevétlen haraptam be az enyémet a látványra, és a mosolyom mögé rejtettem minden gondolatomat, és persze ott volt az a rengeteg minden amit mondani szerettem volna neki, de valahogyan még ez sem sikerült, csak az az ostoba, viccnek szánt mondat hagyta el az ajkaimat, amellyel vissza akartam csempészni valamiféle jókedvet közénk, talán a múlt egy darabját akartam olyan idétlen módon felidézni, de persze tudomásul kell venni, hogy ugyanolyan semmi nem lesz már. Minden megváltozott, ahogyan ő is....és én is. Talán most először a barátságunk során, esélyt kapunk arra, hogy igazán beszélhessünk egymással.George elvesztése olyan pótolhatatlan hiányt okozott bennem, amelyet a felbukkanása úgy növelt, hogy közben enyhülést is hozott. Micsoda tragikus gyönyörűség. Ahogyan felállt az asztaltól elakadt a lélegzetem egy pillanatra mikor átsimította a haját. Eszembe jutott a könyvtárban az a keserédes délután a könyvtárban, amikor mindenre tudtunk figyelni csak a közelgő vizsgára nem, azt hiszem az ok a több liter kávéban keresendő amit addigra már megittunk. Ahogyan ott ült velem szemben a kis sarokban, ahol mindig a vizsgáinkra készültünk és volt egy pillanat, igen azt hiszem tudta ő is és én is, nekünk valahogyan nem kellettek az ilyesmihez szavak, amikor hálát adtam a sorsomnak vagy bárkinek akinek őt köszönhettem, hogy mellettem van. És hálát adtam volna máskor is, de már nem volt. Olyan üres volt nélküle minden, és most ezt el is akartam neki mondani, most végre tudtam volna beszélni, most el tudtam volna mondani mit jelentett nekem egykor, de csak álltam ott az ajtó nyílásban és néztem őt, elakadó lélegzettel, és éreztem ahogyan a szívemről legördül valami mázsás súly, mikor végre odalépett hozzám és átölelt. Ekkor döbbentem rá milyen az amikor valaki tényleg hiányzik, és milyen az amikor újfent látjuk, amikor az ölelésében hazatérünk, amikor úgy érezzük soha senki nem lesz képes pótolni a jelenlétét, az illatát, a könnyed érintését, és mindent amit nekünk jelent. Belőle csak egy van. Haragudni? Én? Rá? Soha. Karommal átöleltem a nyakát és talán néhány másodperccel tovább öleltem, talán egy leheletnyivel tovább kapaszkodtam belé, mert még mindig nem tudtam elhinni, hogy visszatért, hogy megint itt van, mintha csak egy álom lenne.
- Drew...annyira boldog vagyok, hogy itt vagy...te pedig semmit nem változtál.- ahogyan kibontakoztam az öleléséből láthatta rajtam, hogy ez mit is jelent pontosan. Hogy számomra ő ugyanaz maradt aki volt, és ezen nem változtatott sem az, hogy merre járt, sem az, hogy mennyi ideig volt távol. Nekem  mindig az a magába forduló, merengő fiú marad, akit egykor megszerettem és akit még mindig szeretek.Zavarodottan kezdett pakolászni, amitől megint mosolyognom kellett, de nem szóltam semmit, csak bólintottam a meghívásra,és a kezemmel átsimítva a szoknyám alját helyet foglaltam az egyik széken lábaimat srégan magam alá húzva. Jó volt most itt kinn a napsütésben.
- A kapuccsínó jó lesz, köszönöm.- bólintottam a felsorolásra, hiszen tudtam, hogy milyen, ahogyan azt is, hogy nem csupán az udvariasság mondatja ezt vele. Talán ugyanolyan zavarban van mint én. Mindezek a gondolatok fel is erősödtek bennem, amikor egy kis időre eltűnt a konyha irányába, én meg csak pislogva hunyorogtam az egyre erősebb napsütésben. Nem volt idegen számomra a lakása, hiszen én vigyáztam rá amíg vissza nem tért, ahogyan a rendelőjére is. Néha csak egyszerűen jól esett itt lenni, és bámulni a kertet, csak visszatérni ide, mintha még mindig itt lenne, mintha itt hagyott volna magából nekem egy kis darabkát.Hogyan kezdjek neki, hogyan mondjam el neki a gondolataimat, az érzéseimet a kétségeimet és mindent ami ezek alatt az évek alatt bennem volt, hogyan meséljek arról, hogy még mindig nem voltam képes feldolgozni a férjem halálát, hogy még mindig nem vagyok képes túllépni a múlt egyetlen akadályán sem, hogy ott magasodik folyton előttem, hogy tele vagyok kétségekkel azt illetően, hogy jó ötlet volt e most nekünk találkozni? De elég csak egy pillantást vetnem rá, amikor kezében a tálcával és a gyümölcsökkel visszatér a teraszra az asztalhoz, és máris tudom a választ, hiszen mindig is tudtam, hogy mi történik ha majd egyszer visszatér: minden érzés mintha valami kis kapszula kiszakadna bennem, és nem tudom útját állni, noha folyamatosan küzdök vele, aztán az első mondatai meggyőznek arról, hogy tökéletesen egyformán gondoljuk. Hogy lehetne udvariassági formulák mögé rejteni, hogy beszélhetnénk időjárásról vagy éppen arról, hogy milyen kultúrákat ismert meg az útjai során, tengernyi olyan témát feszegethetnénk amely mindkettőnket érdekel ugyan, de nem ezek a legfontosabbak. Nekem most az a legfontosabb, hogy tudjam mi van vele...hogy vajon hiányoztam e neki annyira amennyire ő nekem. Hogy vajon emlékszik e még arra a furcsa éjszakára a temetés után, hogy vajon mennyire felejtett el bármit is tudatosan a régi időkből? Hogy annyira mélyre temette ezeket a dolgokat ő is, amelyekkel én is így tettem, amikor a férjem urnáját lesüllyesztették a földbe. Tudom, hogy érdekli mennyire haladtam előre a szakmámban, hogy megvannak e még  a nagyra vágyó terveim, ahogyan engem is érdekel, hogy miért egyedül jött vissza hogy ki jelenleg a támasza az életben és mi az ami jelenleg ennyire lefoglalja? De még jobban érdekelnek jelen pillanatban azok a dolgok, amelyekről nem sikerült ezidáig beszélnünk. Kicsit sután érzem magam ahogyan itt ülök, kicsit zavarodott is vagyok azt hiszem és ezt látja is rajtam, mégis jön az őszinte kijelentése.
- Hogy én jól? Atyaég, mindig is szerettél túlzásokba esni velem kapcsolatosan.- nevetem el magam őszintén, bár leplezni sem tudom a leheletnyi keserűséget a hangomban.
- Ha jól nézek jelenleg ki, az annak köszönhető, hogy napok óta most sikerült magam igazán kipihenni, bár bevallom azért bennem volt egy kis gyomorgörcs a találkozásunk miatt. Hiányoztál.- kissé előre dőltem, hogy az asztalra helyezhessem a két kezem és felé nyújtsam, megfoghassam az övét és megszoríthassam. Biztatásként, kapaszkodóként, bármiként.
- El sem tudom hinni, hogy itt vagy...de próbálom. Remélem ezúttal hosszabb időre maradsz. Annyi minden történt, nem is tudnám hol kezdeni. Egyelőre még örömködöm, hogy megint látlak.- csak néztem őt és kimondatlanul is bennem volt minden érzés, ami az arcomra volt írva. Hogy fontosak voltunk egykor egymásnak, hogy nem tudom hol és mi romlott el, hogy ez így alakult, de a remény meg volt bennem, hogy nem veszett még mindig el.
- Inkább te mesélj, merre jártál...éééééss...nem tudom. Annyi mindent akarnék egyszerre kérdezni tőled én is és fogalmam sincs hol kezdjem.- én tényleg nem tudtam, olyan zavarodott voltam, mint az első alkalommal, amikor megismerkedtünk és szó szerint a lábai elé zuhantam, az összes könyvemmel egyetemben. Mintha tegnap lett volna. Akkor is ezzel a mosollyal nézett rám, én meg onnan lentről pislogtam bocsánatkérően. Kicsit most is így éreztem magam, hogy valahogyan mindig lejjebb vagyok mint ő, pedig egyszer, ó csak egyszer szerettem volna vele egy helyen lenni.



×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Mia &  Drew



Sok mindent lezártam magam mögött és magamban, míg nem voltam itthon. Nem világosodtam meg, attól olyan fényévekre vagyok, mint ide a Fiastyúk csillagkép. Megtanultam meglátni kívülről az életem, a dolgaim és magamat. És jóóól kiröhögtem saját magam szánalmasságán. Nem rágódom már a múlton, lezártam, túl kellett lépnem rajta, különben egy napon felvágom az ereimet, ebben olyan biztos voltam, amikor úgy döntöttem, hogy elutazom, hogy nem véletlenül utaztam el. Az már más kérdés, hogy míg más egy pohár sörben kapcsolódik ki, ez nálam jó pár slukk, nem hagyományos cigiből. Nem is cigiből szívom…
Teljesen leköt a tanulmány, a tollat, hogy ne veszítsem el, a számmal fogom meg keresztbe, hogy kéznél legyen. Egyenes hát, egyenes tartás, mint ahogy neveltek. Nem is tudok görnyedten ülni, minden bajom lesz tőle.
Mint akit rajtakapnak, megáll a keze a billentyűzet felett és úgy fordulok meg, törzzsel együtt. Kikapom a tollat a számból és kis töprengéssel az asztalra dobom, miközben beszélek.
–  Szia! – a ruha. Már nem gyászol külsőre. Nem véletlenül így állapítottam meg. És még mindig tökéletes.
Átölelem. Hiányzott. Az ölelése, illata, a személyisége.
–  Eldolgoztam az időt, ne haragudj. Jól nézel ki.
A hajamba túrok, hogy lássak is, majd az asztal felé fordulva gyorsan pakolászni kezdek, hogy legyen hely.
–  Ha jó itt, a teraszon, itt is lehetünk. Csüccs le. Mit hozhatok? Van gyümölcslé, tea, kávé vagy kapucsínó is készül, ha kérsz.  
Ha kér, ha nem rossz házigazda nem szeretnék lenni, így a konyha felé veszem az irányt. Meglátom a holmikat.
–  Kedves vagy, nem kellett volna…
Egy tálra pakolom a gyümölcsöket, miután megmostam, és az italokkal együtt egy tálcára pakolva az asztalra teszem, akárhol is ültünk le beszélgetni. Leülök, s egy ideig nézem, majd megrohamozom a kérdésekkel.
–  Mondhatnám, hogy nem tudom mit kérdezzek, de nem tudom mondani. Tényleg nagyon jól nézel ki. Hogy vagy most? - valóban érdekel, hogy van. Fontos nekem.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Drew & Mianna
Régi csillagaink mondd merre vannak?


Hogyan képes megszakadni egy régi barátság, egy olyan kapcsolat amelyet egykor mindenki elválaszthatatlannak vélt? Ki volt az aki először gondolt arra, hogy valami nem úgy működik ahogyan kellene, és ki volt az akinek meg kellett tennie az első lépést, hogy ne legyen olyan fájdalmas a továbbiakban? Azt hiszem egészen a férjem betegségéig soha nem gondoltam bele, hogy Drew min megy keresztül, hogy mi az ami aggasztja, hogy mi az ami miatt egyre sűrűbben mondja le a közös beszélgetéseket.Illetve nem is ez a legjobb kifejezés, hanem az, hogy nem akartam tudni róla. Mi ketten olyanok voltunk mint két lassan feléledő hullám, amelyet a szél különböző időpontokban hív életre, és bár látjuk egymás szárnyalását soha nem találkozhatunk, mert a lassan elcsituló habok között végezzük, az élet tovább sodor bennünket, hogy aztán egy újabb szél majd felkorbácsoljon újfent. örök és furcsa játéka ez a sornak, és azt hiszem mindig is ez volt velünk a probléma, és ezért nem keresett ezért ment olyan messze tőlem, amennyire csak tudott. Önámításban és önmagam becsapásában mindig is élen jártam, és ez annyi idő alatt sem változott mióta őt nem láthattam. A legrosszabb az egészben talán az volt, hogy mire összeszedtem magam, mire nagyjából rendbe jöttem a szüleim halála után addigra már nem benne láttam a menedékemet, hanem a férjemben. Annyira különbözőek voltak, mégis egy dologban tökéletesen egyformák: fontos voltam nekik mindig és ezt éreztették is velem. És ők is azok voltak nekem. De a páratlan számok törvénye...az bizony az élet minden területét áthatja, és ott fejti ki legátkozottabb hatását, ahol a legkevesebb keresnivalója lenne. Azt szerettem volna, ha mindig mellettünk maradt és ez talán önző dolog volt tőlem, mert olyan dologra kényszerítettem volna ami minden nappal csak fájdalmasabb lehetett neki. George időnként próbált utalni rá, de én nem figyeltem eléggé, nem akartam észrevenni ami annyira nyilvánvaló volt. Érdekes és furcsa kapcsolat volt a miénk, és nagyon sokáig őrlődtem benne. Néha bűntudattal keltem és feküdtem, úgy éreztem egy barátságba hoztam meg az egyensúly teljes hiányát, és én voltam az oka...pedig nem. De Drew lassan távolodott tőlem, ám amikor a legnagyobb szükségem volt rá, akkor mellettem volt, ahogyan én is mellette voltam, amikor kellettem. Néha elég volt csak egymásra gondolni, mintha lett volna valami külön kis szenzor valami furcsa kis szerkezet bennünk, amely érzékeli ha a másiknak szüksége van ránk. Olyan volt mintha már sok éve nem működne  ez a kis szerkezet és akkor kezdett ismét feléledni, amikor megtudtam, hogy visszatér, hogy annyi év után újra láthatom. Nem tudom mit éreztem, igazából az utóbbi időben annyira össze voltam zavarodva ami velem történt, hogy a felbukkanása megint olyan volt, mintha tudta volna, mintha tökéletesen időzítette volna, hogy most kell megjelennie ismét az életemben. Csak az volt a baj, hogy már nem tudtam ki is ő valójában, ahogyan ő sem tudta ki lehetek azóta, hogy kivé válhattam a gyász alatt azok alatt az évek alatt amíg vigyáztam a rendelőjére, amíg vigyáztam az életének azon kis darabjaira amit itt hagyott maga mögött. Én mindig itt voltam és itt leszek neki, ezt ő is tudta, ahogyan én is, hogy ha visszatér, akkor újra látni akarom, újra beszélni akarok vele. Nem csupán udvariassági látogatásokat szeretnék, hanem, hogy ismét a része legyen az életemnek. Hogy azért kapaszkodtam belé, mert neki is megvoltak azok a közös emlékek amik nekem, talán azért mert ő maradt az egyetlen aki még emlékezhetett a férjemre, az egyetlen a barátai közül? Mit reméltem? Hogy majd pótolni tudom kicsit az elmúlt idők kis titkaival és régi pillanataival azt az ürességet amit maguk után hagytak? Egy időre mindketten elhagytak és ezt nagyon sokáig nem tudtam feldolgozni. Emlékeztem arra az éjszakára  a férjem halála utáni napon.Drew napnyugta után érkezett, és engem a kanapén talált meg, akkorra már a kezemből a második üveget szedte ki, csapzottan zokogtam és nem tudtam hogyan leszek képes túllépni ezen az egészen...azt akartam, hogy zongorázzon nekem, úgy ahogyan George zongorázott, és amikor rápillantottam, olyan mérhetetlen üres és baljós szomorúságot láttam a szemeiben mintha tükörbe néztem volna.Eltűnt belőle a gyász, csak egy cseppnyi csalódottság maradt ott,amit a kérésem okozott és viszont láttam magamat, mindazt amit jelentettem neki egykor és amelytől állandóan menekült...és amit soha nem akartam tudni, nem akartam, hogy elmondja és azt hiszem ezt ő maga is érezte.Segített feljutni a szobámba és fogalmam sincs hol és hogyan aludtam el, csak azt, hogy nyugodt álmom volt. Szívdobogást hallottam magam mellett, csendet, nyugalmas puhaságot, és lassú könnyű, egyenletes légzést. Élt mellettem valaki, bár nem az akit akartam igazán, de kit is akartam én igazán? Voltak bizonytalan pillanataim, de ezek apró kis fél napok voltak semmi más, nem is lehetett más. Mindannyian tudtuk ezt, a játékszabályokat amelyeket betartottunk még akkor is ha időnként mindannyian tudtuk ott lóg a levegőben folyamatosan az érzések kuszasága, hogy hogyan képes beletenyerelni a barátságba egy sötét szempár. De megvoltak a saját keserű és tudatos vagy éppen tudattalan viharaink, a mi hajónk már megjárta a maga tengereit, azt hiszem már túl sok csapáson túl volt.
És most megint itt van, megérkezett az életemben visszatért bár magam sem tudom, hogy hova is helyezzem jelenleg a mi egykor volt és mostani barátságunkat az életemben? Hívott én pedig jöttem...bármikor amikor csak akart velem találkozni. Kezemben egy papírzacskót szorongattam vörös betűkkel hirdette a felirat, hogy a "Spenning Grocery"-ben jártam. Hoztam benne gyümölcsöket, volt benne gránátalma, szőlő, kiwi,grapefruit, meg pár szem epret is csempésztem bele egy apró dobozkába. A másik kezemben egy négyes kosárban szigorúan alkoholmentes sör lapult. Csak úgy az íze és a hangulata miatt, mint régen. Ez járt a fejemben, meg az, hogy roppant ideges vagyok, mert most járok nála először mióta visszatért. Azóta az este óta amikor felvitt a szobámba nem nagyon volt alkalmunk találkozni, ahogyan soha többé nem is beszéltünk akkor róla. Semmi....semmi nem történt, mégis valahogyan bűntudatom volt, és inkább nem mondtam semmit, ő meg támogatott ebben. Kopogtam az ajtón, de nem jött felelet, így aztán ujjaimat rásimítottam és egyszerűen betoltam. Nyitva volt...elmosolyodtam a gondolatra, hogy ezek szerint várt már engem, nagyjából egy órája hívtam fel, hogy úton vagyok. Csak ugye még beugrottam a zöldségeshez ezekért a holmikért, a sör már az autóm hátsó ülésén pihent egy ideje. A lakásban nyugalom honolt, csupán a falakból érződött valami csendes nyugtalanság, amely jellemző volt rá. Ahogyan beljebb lépkedtem és az első lehetséges helyen, a konyhában lehalmoztam a holmikat amiket hoztam,a kocsi kulcsommal és a táskámmal együtt, halkan szólongatni kezdtem. De nem jött válasz, így aztán lerúgtam a lábamról a magassarkút, amúgy is kezdett zavarni. A napszemüveget is levettem a fejem tetejéről és elhaladva az egyik polc mellett ráhelyeztem. Végül aztán a kora tavaszi napsütésben pillantom meg a teraszon, az asztalnál éppen a notebook-ot bűvöli elmélyülten, nekem háttal, az asztalon körülötte színes papírkák....no igen jellemző volt rá. Vajon mi az amit jelenleg annyira keres, mi az ami leköti a figyelmét? Mindig is érdekelt mivel foglalkozik, mindig is érdekelt, csak talán volt idő amikor az érzelmek elhomályosították az érdeklődésem a kutatásai iránt.
Elmosolyodtam, és a nyitott terasz ajtóból figyeltem egy ideig, nekidőlve, mosolyogva és kicsit ellopva magamnak azt a pillanatot amikor még nem lát engem, amikor még nem láthatja, hogy őt figyelem. Fejem óvatosan döntöm a keretnek, és még mindig mosolyogva halkan szólalok meg, nem akarom megijeszteni.
- Úgy látom Dr Stevens még mindig odavan a színes kis post-it papírkákért. Rászokhatna már a gépen használhatóra azok biztosan nem vesznek el.- ha megfordul csak akkor lököm el magam az ajtófélfától és várom, hogy felállva az asztaltól megölelhessem. Nagyon hiányzott, és el sem tudom mondani mennyire örülök, hogy itt van. Mindkettőnk miatt örülök.



×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains






Mia &  Drew




A teraszon a lábam a másik széken pihen és szórakozottan nézek ki a fejemből, bögrét szorongatva. Az ölemben egy regény, de már félórája egy értelmes mondat nem ér el hozzám belőle. Feladtam az olvasását. Szokatlan újra itthon, még pár hónap után is. Nem a távoli hely hiányzik, hanem amit ott kaptam. A szerből jut, kényesen ügyelek arra, hogy a megfelelő úton és észrevétlenül jusson el hozzám. Tegnapelőtt azonban elkapott az íze és a tegnapi nap ébredése nem volt túl kellemes. A racionalitásba nehéz visszatérni, mescalint ritkán használok, általában füstölögni szoktam. Ma már nincs bajom, a jövő heti konferenciára készültem volna, de csak bámultam a kutatási anyagok felett is. Majd később nekilátok. Főleg, mert számomra a szerek utóhatásaként nagy mértékben megváltozik az agyi feldolgozási képességem, olyanokat is észreveszek, amit normális esetben nem. Ahogy átfutottam rajta, meg is jelöltem, megjegyzéseket írtam hozzá, de racionálisan érvelni és utánanézni majd pár óra múlva leszek képes. Amiért eddig nem buktam le, az két dolog: az egyik az orvosi vizsgálatom, ami még nem volt, a belépéskorira meg figyeltem, hogy tiszta legyek, a másik pedig, hogy az anyagok nem változtattak meg fizikailag. Ehhez a biológiának is lehet köze, még nem tudom mi, ám India csodás titkai közül egynémelybe bepillantást nyertem, ezek közé tartozik az is, hogy külső jele nincs mindannak, amit teszek magammal. Remélhetőleg, így is marad.
A mobil hangja ébreszt fel, felriadok. A bögrét nem tudom, mikor tettem az asztalra. Megnézem az üzenetet, elégedetten hümmentek rá. A szerkesztőség elfogadta a cikkemet, a holnapi kiadásban meg is jelenik.
Újabb adag teát készítek és a kutatási anyagot felmarkolva, a notebookkal együtt, visszaülök a terasz asztalhoz. Hamarosan színes jelölőkkel és színes post itekkel lesz tele az egész asztal, az anyag, de még a monitor is.
- Hmmm?
Automatikusan válaszolok, s csak utána nézek fel, hogy rájövök: mire is hümmentettem beleegyezően?


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
Similar topics
-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Stevens ház-
Ugrás: