villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Konyha
eme téma címe
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Leonard & Athina



- Jobbnak nem nevezném, mert csak kérdéseket és kételyeket szült, de bizonyos szempontból megvolt a maga szerepe. – Ha onnan nézzük, most már ennek hála levonhatom azt a következtetést is, hogy nem értem meg úgymond a vesződséget, amivel részemről semmi gond sincs, érzelmileg talán még sebezhetőbb vagyok, mint testileg, az utóbbit, bármilyen kellemetlen is erre gondolni, megszoktam, épp ezért nehéz azt hinni, hogy egy felém irányuló mozdulat nem fájdalmat okozni szándékozik.  
- Vagy még én magam sem tudom, addig biztosan nem, míg meg nem történik. – Mint ahogy senki más, úgy én magam sem lehetek benne biztos, ennek van-e egyáltalán határideje, vagy életem végéig ott fog zsongani a fejemben, és soha nem leszek már egészséges fiatal nő… lelkileg. Nem tudom, csak azt, hogy dolgozom rajta, és nem a sült galambot várom, mert nekem sem jó így, jobban szeretnék egykori önmagam lenni, noha ki tudja, egyáltalán lehetséges-e, sokkal inkább azt tartom valószínűnek, hogy azt kell megtalálnom, aki most, vagy épp a jövőben lehetek, akivé formálódni kényszerülök a történtek hatására, de aki képes felülemelkedni múltjának démonain.
- Én… fogalmam sincs. – Pirulok el lesütött pillákkal, kár lenne bizonyos dolgokat tagadnom, nem is tenném, ellenben semmiben sem lehetek biztos magammal kapcsolatban, vannak ösztönös reakciók, amiket nem vagyok képes uralni. - Nem… kerültem olyan helyzetbe, hogy megtapasztaljam. – Nem pillantok fel, mert nem nyílt kihívás ez felé, ahhoz biztosnak kellene lennem benne, sőt, mivel nő vagyok, közel sem szavak szintjén intézném. Azt viszont tudom, hogy minden reakcióm, és minden hite ellenére nehezemre esett távol tartanom magam tőle, bár fogalmam sincs, mennyi szerepe van ebben a bőrömet bizsergető feszültségnek, vagy épp a kislányos fantáziámnak, hogy egyszer majd eljön értem is a hős lovagom, aki megment mindentől, és mindenkitől, és a lelkem is biztonságban van nála. Nem vagyok ostoba, tisztában vagyok vele, hogy nem szándékszik magára ölteni efféle szerepet. Ugyanakkor azzal is, hogy ez valójában választás kérdése, vagy jön, vagy nem jön.
- Nem te viselkedtél ijesztően, az volt ijesztő, amilyen hatással voltál rám. Igaz, ezt a jelek szerint sokkal jobban titkoltam, mint gondoltam… – Ez azért szöget üt a fejemben. Lehetséges volna, hogy a saját érzéseimet is láthatatlanságba burkoljam? Én, akinek mindig az arcára volt írva minden? Akinek a mosolya akkor is szikrázott, ha semmi oka nem volt rá? Kétségtelenül a csigaházamban élek, és tudom, egy ilyen férfi nem fogja megvárni, míg méltóztatok kibújni belőle. Valahol, a lelkem egy rejtett csücskében imádtam volna a gondolatot, de nyilván nem várnék el ilyesmit senkitől, főleg nem olyasvalakitől, aki nagykanállal falja az életet.
- Ha nem hallgatok a szívemre, nem fogok. – Keserédes mosoly ül ki ajkaimra egy mély sóhajt követően. Nem akarom hagyni, hogy valaha még egyszer megsebezzenek, addig legalábbis nem, amíg nem érzem elég védettnek hozzá magam, hogy könnyedén túllépjek rajta.  
- Köszönöm, nem! – Csóválom meg a fejem, a füsttel nincs bajom, de én nem kedvelem, és szerintem egy nő szájába nem illik, de ezen véleményemmel sokan nem értetnének egyet szerintem.
- Én meg még nagyobb „bajban” lettem volna, ha használhatod. – Atya ég, hogy mennyit agyaltam rajta, milyen lehet a hangja…
- Tudom. Ez a másik része, ami ijesztő volt. Túl gyorsan megfeledkeztem melletted mindenről, és valahogy nem tűnt… nem is tudom, normálisnak, hogy pár nap alatt törött szárnyú kismadárból újra szárnyalhatok. Ne is kérdezd, abszolút nem logikus… és azt is tudom, hogy van olyan részem, ami egyáltalán nem akart távolságot tartani, ugyanakkor abban sem mertem hinni, hogy létezik egyszerű mód arra, hogy túllépjek az egész kálváriámon. Már történtek óta túl sokat gondolkodom, és nem merek a pillanatnak élni, bár ezt úgy ahogy van utálom… Mégsem megy. – Csóválom meg a fejem, talán most sem vagyok több egy ijedt kislánynál, bár azért jóval magabiztosabbnak gondolom magam, mint akkor, noha ironikus módon az az elveszett lélek valahogy minden szerencsétlenkedésével egyetemben közelebb került hozzá, mint ahogy talán eleve lehetett volna valaha.
- Ohh, igen, az időzítés mestere vagyok, azt hiszem. - Annyira szerencsétlenül jött ki az egész… most meg már egészen fölöslegesnek tűnik, hogy zaklatom ezzel, mi az istenért nem bírtam belenyugodni, hogy egy manipulatív hazug némbernek tart? Én tudom, hogy nem vagyok az, elégnek kellene lennie, nem?
- Jól van, akkor… nem tartok kiselőadást. Az, aki megtette velem azokat a dolgokat, nem csak a büszkeségemet és a magamba vetett hitemet volt képes elvenni tőlem. Metahuman, és képes uralni az érzékeken, így orozta el a hallásomat és a hangomat… a látásomat csak azért nem, mert arra szüksége volt. Ez az, aminek a korábbi érzelmi kuszaságom mellett elég nagy köze van ahhoz, hogy inkább menekültem volna mindenhonnan… Fogalmam sem volt, meddig fog tartani, akkor azt hittem, örökké, és még nagyon szoknom kellett a gondolatot. Szerencsére nem így lett. – Basszus, szegényt még ezzel is sokkolom, holt biztos, hogy többet nem kér majd a társaságomból, és ami azt illeti, meg is érteném, mert… nos, én sem kérnék a helyében egy ilyen zavaros nőszemélyéből. - És… megkérnélek, hogy amit most mondok, maradjon köztünk, mert vannak, akik üldözik a magamfajtát, mindegy, milyen szándékúak vagyunk. Nos… azért volt rám szüksége, mert én is közéjük tartozom, és a sakkban tartásommal sokkal egyszerűbb dolga volt… – Meglehetősen elhalkult a hangom, de mivel mellettem áll, még így is jól hallja, mivel már háttal állok a korlátnak, csak az ujjaimat vagyok képes tördelni. Azóta sem sikerült elfogadnom, hogy más lettem, és emiatt valaki a végtelenségig kihasznált, de egyelőre nem úgy tűnt, hogy visszafordítható lenne a folyamat. - Tudom, hogy ez szörnyen sok, egyszerűen csak… nem tudom miért, de úgy éreztem, tartozom neked az igazsággal, magamnak pedig azzal, hogy mások kegyetlensége miatt ne én tűnjek a bűnösnek. – Csak eztán pillantottam fel rá, lélektükreimben megtelepedett kétségbeeséssel, kíváncsi voltam, mennyire sokkolták a hallottak, és arra is készen voltam, hogy eltűnjek, ha így tartaná jobbnak.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Athina & Leonard
--- I was hungry for some Greek, but I didn't get what I want ---

F
elvonom a szemöldököm a válaszára. Az igazságot? Ezek szerint mégsem mondott igazat, pedig az előbb még azt bizonygatta, hogy nem hazudott. Kezdem nem érteni a kisasszonyt, de azért figyelek.
- Ez esetben hallgatlak. – Magam is meglepődöm rajta, de valahogy nem sikerül annyira mérgesnek lennem rá, mint gondoltam, hogy leszek, ha... na, ez az. Ha?
Azt egyáltalán nem terveztem, hogy újra találkozunk, de azért a gondolattal persze, hogy eljátszik az ember. A bálon elég hideg zuhanyként ért, hogy gond nélkül hall és beszél, az átverés íze azért még keserű a torkomban, és ezt ki is fejezi felé a múltkorival teljesen ellentétes távolságtartó viselkedésem. De a szúrós célzásokat már kiszórtam magamból annál a bizonyos asztalnál. Azóta sokat csendesedett bennem a téma, már-már azt mondtam volna, hogy túlléptem rajta. Erre most ilyen váratlanul betoppan.
- És úgy érzed, jobb, hogy tudod? – pillantok felé érdeklődve, a tekintetem az arcán kutat. Nem véletlenül nem adtam át azt a meghívót akkor. Valahogy estére sikerült megértenem, hogy ez most tényleg más, mint a többi szoknyahajszoló kihívás, amit általában magam elé állítok. Bár őrülten nagy volt a kísértés, annyira lelketlen azért én sem vagyok, hogy a szokásos forgatókönyv szerint ágyba csábítsam, mit sem törődve azzal, hogy épp ez az a terület, amiben ennyire komoly sérüléseket szerzett. Egyértelműen nem arra volt szüksége, hogy egy-két éjszakát elraboljak tőle, hanem hogy valaki sok-sok idő alatt rengeteg türelemmel, gyengédséggel és törődéssel lebontogassa az intimitás terén benne felépült falakat. Ezt pedig csakis érzelmekkel lehet. Ami pedig engem illet, előbb ugranék ki a tízedikről, mintsem megengedném magamnak, hogy bárkibe is beleszeressek. A szerelem nem nekem való, ahhoz le kéne mondanom a jelenlegi életstílusomról.
- Azt csakis te tudod, mennyi időre van szükséged ahhoz, hogy ne legyenek rád hatással a múltban történtek – nézek a szemébe, hiszen tudom, miről van szó. Abban a bizonyos levélben a tudtomra adta, hogy mi történt vele. Én nem tudom megítélni, hogy ez fél év, egy év, két év vagy éppen tíz. Vagy hogy lehetséges-e egyáltalán elvonatkoztatni tőle valaha. Jól emlékszem arra a jelenetre, mikor a pincér véletlenül megérintette az asztalnál, és ettől a pici, váratlan érintéstől is mennyire összerándult, ha Lynn nem menti meg a poharát, a vörösbor bizony kíméletlenül a ruháján landolt volna. Ez alapján nem úgy tűnik, mintha fél év elteltével készen állna arra, ami az én fantáziámat mozgatja meg.
- Vagy... ezzel azt akarod mondani, hogy most egyeznek? – pillantok rá ismét, kérdő tekintettel, mint akinek most jutott csak eszembe ez az eshetőség. Ajkaim egyik oldala apró, alig látható mosolyra mozdul. Bele is kortyolok a whiskybe. Vajon ezzel zavarba hozom?
- Annyira nem hinném, hogy ijesztően viselkedtem. Vagy igen? – Végül is ki tudja. Azért az ágyról elég rakétasebességgel lesprintelt mellőlem. Felsóhajtok. Nem is értem, mi értelme ezeket boncolgatni.
- Nem tudom, hogy magyaráztad volna meg. De mivel most mégis itt vagy, bizonyára mindjárt kiderül – utalok rá, hogy részemről hallgatom. Ezzel a körítéssel csak még jobban felcsigázta a kíváncsiságomat.
A mondatára ismét mosoly fut végig az arcomon, olyan mosoly ez, ami nem kicsattanó jókedvről árulkodik, sokkal inkább emlékezik. – És még hányszor pórul fogsz... – jegyzem meg csak úgy, minden komolyabb célzat nélkül.
Mikor kilép az erkélyre, leteszem a poharat, és én is utána indulok. Nem számítok hosszú kint létre, tekintve hogy január van, a kabátok pedig a fogason, de annyira pont elég, hogy elszívjak egy szál cigit.
- Kérsz? – kapom le az odakészített dobozt a benti párkányról, és megkínálom vele. Én mindenképp kihúzok egy szálat, és amennyiben ő is vett, előbb az övét gyújtom meg, csak aztán a magamét.
- A cigi teszi – mosolygok bele az első slukkba, mikor a hangomról beszél. Most már én is teljesen kisétálok, és a derekammal a korlátnak dőlök. – Bajban is voltam, hogy nem használhatom.
- A tengerparton annyira nem úgy tűnt, hogy igyekszel távolságot tartani – jegyzem meg a monológjára. Értem én, hogy friss sebek meg félénkség, de éjszakai fürdőre nem megyek be egy olyan férfival, akivel távolságot akarok tartani.
- Meg egy tüsszentés – teszem hozzá szórakozottan, ahogy visszaemlékszem, akkor és ott mennyire ihletromboló volt ez a fajta befejezés. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz ágyba ugrós levezetés, de mondjuk egy ölelésnek azért örültem volna. Bármiféle jelnek, ami legalább egy kis visszajelzést ad.
Metahumanok?
- Hogy jön ez ide? – láthatóan nem annyira értem a kapcsolódási pontot, így inkább eresztek néhány füstkarikát, mielőtt válaszolnék.
- Fogalmazzunk úgy, hogy követem a híreket.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Leonard & Athina



- Azért, hogy elmondjam az igazságot a némaságomról és süketségemről. Csak nem olyan egyszerű. – Sóhajtok fel, mert most hogyan is kellene elmondanom, hogy a részecskegyorsító miatt én is fura lettem? Az addig rendben van, hogy egy olyan világban, ahol a Flash szaladgál, és metahumánok zavarják meg igen gyakran a városok nyugalmát, de az már egészen más, ha valaki, akit ismerünk, hasonlít hozzájuk. Nem igazán hiszem, hogy okos ötlet lenne ilyen téren terjeszteni az igét, főleg úgy, hogy Leonard éppenséggel közel sem rajong értem, finoman szólva, szóval közel sem vagyok biztos benne, hogy van értelme elmondanom neki. Ha soha többé nem látom, - hú, már májusban is mennyire utáltam ezt a gondolatot – akkor nem érezném úgy, hogy jó ötlet volt elmondani csak azért, hogy tisztára mossam előtte a becsületem. Le kellett volna nyelnem ezt a békát, különösen annak fényében, hogy mennyire feszült és kellemetlen ez az egész. Mintha soha nem is éreztük volna jól magunkat egymás társaságában.
- Meglehetősen biztosnak éreztem magam benne, hogy nem fogod odaadni. Amikor visszaértünk, rögtön elmentél aludni, és már alig szóltál hozzám. Nem vagyok egy nagy ász a férfiak kiismerésében, ez tény, de akkor és ott úgy éreztem, hogyha nem nyitom ki, sosem tudom meg, mi van benne, és mint kiderült, igazam is volt, mert végül nem adtad oda. – Elmentem volna, de hogy ezt van-e értelme kikotyognom, nem tudhatom. Fogalma sincs róla, hányszor kértem meg a tesómat, hogy ne engedje meg, hogy megkeressem, ahogy arról sem, hogy minden egyes munkám során ebben a városban arra gondoltam, vajon épp merre lehet, mit csinálhat. Vannak dolgok, amiket kétségkívül könnyű megbánni, és hinni akartam, hogy jót teszek a ridegségemmel, ha távol tartom magam, de valahogy nem éreztem magam jobban tőle.
- Értem. Bár az, hogy akkor nem egyeztek, nem feltétlenül jelenti azt, hogy fél év múlva sem egyeztek volna. – Igencsak sokat igyekszem tenni annak érdekében, hogy ne legyek lelki roncs a történtek után. A pszichológus, az anonim bántalmazott nők köre, a modellkedés, mind olyasmi, amivel igyekeztem túltenni magam a történteket. Még így sem mondom, hogy a helyzet tökéletes, de haladok, és nekem ez a fontos. Akkor, a friss sebekkel lelkemen és testemen nem éreztem volna jó döntésnek egyből fejest ugrani az ágyába, hiába mondják, hogyha leesel a lóról, rögtön vissza kell ülni, különben örök életedben félni fogsz tőle. Én nem úgy éreztem. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy azt hittem, soha többé nem fogok tudni beszélni, és süket maradok a világra, és meg kellett emésztenem a dolgot, elfogadnom magam úgyis. Szerencsére egy hónapig tartott csupán.
- Ez igaz, nem akartam, mert nem gondoltam, hogy valaha lehetek újra egész, a régi önmagam, nem csak egy sebzett, pátyolgatásra szoruló szerencsétlen. Nagyon sok dolgot kellett helyretennem a fejemben, és az csak egyedül ment. Nem tudhatom. Gyakran járok a városban, és nem egyszer indultam már el ide, de mindig megijedtem… – Egy ponton túl már úgyis mindegy, mennyire gondolják szerencsétlennek az embert, de ha már kilyukadtunk a problémához, nem bújok vissza a csigaházamba, akkor halljon mindent, vagy legalábbis igyekszem érzékeltetni a saját nézőpontomat, igaz, olykor úgy tűnik, hogy ijesztően suta vagyok benne. Néha megcsillan ugyan egykori magabiztosságom, de közel sem olyan szinten, mint vágynék rá.
- Abban, hogy nem hallok és nem tudok beszélni. Tényleg nem tudtam. Akkor legalábbis, és azt hittem, soha többé nem is fogok tudni. Ez is vaskosan benne van abban, hogy sosem mertem idejönni, nem lettem volna képes eljátszani a dolgot, de mégis hogyan magyaráztam volna meg, hogy most minden megy? Elég abszurd, ami azt illeti, és ezzel tökéletesen tisztában is vagyok. Az igazság viszont olyasmi, amit talán még annál is nehezebb lenne elhinni, minthogy akkor valóban az volt velem a helyzet. – Nem fogom tudni anélkül elhitetni vele, hogy fel ne fedjem a titkomat, és nagyon félek megtenni… de ha már elkezdtem, csináljam is végig, nemde? Nem fogok megfutamodni, most már nem lenne értelme, mert azt én is érzékelem, hogy az eddiginél még több megválaszolatlan kérdést hagyni benne szemétség lenne.
- Legalább ő igen. – Erőtlen mosollyal nyugtázom. Mégis csalja apám, de ez már más kérdés, erre a lapra semmiképpen sem tartozó. Sajnálom nagyon, jobbat érdemelne, de messzemenőkig úrinő, és viseli, mert szégyent hozni a nevére még mérgében sem vágyik. Apa befolyásos ember, sokat ártana neki vele, anya szíve pedig ennél sokkal nagyobb és tisztább.
- Gyáva nyúl vagyok… és egyszer már pórul jártam azzal, hogy a szívemre hallgattam. – Ez mind nyilván nem az ő hibája, és fiatal vagyok, tudom jól, mint ahogy azt is, hogy nem mindenki erőszakos vadállat, és nem akarnak bántani, de nem tudom semmissé tenni a tudat alatti reakcióimat, a legbelső félelmemet, a hirtelen mozdulatok okozta riadtságot.
Kilépek a szabad levegőre, ugyan megérzem a hideget, pláne a könnyű blúzban, de különösképpen nem foglalkozom most vele. Nem érzem magam rosszabbul tőle, mint amennyire már egyébként is, eltörpül a bennem hullámzó mindenség mellett. A korlát előtt állok meg, és addig nem is fordulok meg, amíg nem hallom meg magam mögött a hangját, amikor azonban a szörnyeteg szó elhagyja a száját, teljes mértékben megdöbbenve fordulok meg, és állapodik meg tekintetem vonásain.
- Jesszus, dehogy, egyáltalán nem tartottalak szörnyetegnek egy pillanatig sem. – Hát pont amiatt riadtam meg még inkább, hogy annyira tökéletesnek tartottam, és nem igazán hittem el, hogy a pokol után összehozott a sors vele…
- Azért, szerintem volt valami bája… de tény és való, hogy mindig foglalkoztatott, milyen lehet a hangod, valami hasonlóan érzékborzolóra számítottam. – Nem mintha vezetne bárhová is a megfogalmazásom, de nem tagadnám, hogy kedvem lenne pusztán azt lehunyt szemmel hallgatni, ahogy beszél.
- Én nem játszottam, mármint, tudatosan biztos nem, eszemben sem volt hülyíteni, féltem és bizonytalan voltam, és igyekeztem távol maradni, mert még túl frissek voltak a sérüléseim. – Minden értelemben. - Egyszerűen ostobaság lett volna abban a helyzetben bármiféle visszaigazolást adnom arról, hogy valójában mit mozgatsz meg bennem, addig semmiképp, amíg még a legszentebb személyről is az jut eszembe, hogy akár bánthatna is, hogy újra sérülni fogok… A messzemenőkig zavart és elveszett voltam, és nem éreztem volna fairnak, hogy bárkit ezzel terheljek. – Ami azt illeti, már most sokkal jobban áll a helyzet, de talán nem is csoda annak fényében, hogy igencsak küzdök azért, hogy sikerüljön.
- Fogalmam sincs, ez számít-e valamit, de minden félelmem ellenére végül csak egy bukósisak volt, ami az áttörés útjában állt. – Nem tudom, emlékszik-e a pillanatra, de én határozottan élénken, akkor úgy éltem meg, hogy megmentett a bukósisak az újabb sérüléstől, mostanra azért már valamelyest bánom, ugyanakkor már úgyis édes mindegy, bár a mondandóm okán azért lesütöm a tekintetemet, végül sóhajtok egy nagyot, mert talán ideje kiteríteni a kártyáimat, máskülönben sosem fog megérteni.
-  Ami a süketnémaságomat illeti… nos… Hallottál már a metahumanokról? – Totálisan nem idevalónak tűnhet, holott nekem a részem, hisz én is az vagyok, de kell némi felvezetés azt hiszem, mert ha hallott, akkor nem kell annyit magyaráznom, ha nem, akkor kicsit többet kell majd jártatnom a számat.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Athina & Leonard
--- I was hungry for some Greek, but I didn't get what I want ---

L
assan bontakozik az este. Ahogy az előttem ücsörgő szőkeség is. Nem lehet nem észrevenni a közénk fészkelt, feszengő távolságot. Mindkettőnknek más oka van rá, de azt a légkört, ami jelenleg a szobában uralkodik, bizony ketten hoztuk össze.
Töltök neki, majd elé csúsztatom a jégkockákkal és whiskyvel teli poharat. Végül magamnak is, de egyelőre én sem iszom bele, csupán a kezembe fogom, hogy legyen benne valami, két könyökömet pedig megtámasztom a combjaimon. Nem dőlök hátra. Várok. Bár nem tudom pontosan, mire. Azt viszont nem hinném, hogy túlságosan sokáig kell majd, azt mondják, az ital jótékony hatással van a nyelvre, ő pedig olyan sebességgel húzza le a whiskyt, hogy egynéhány férfi ismerősöm is megirigyelhetné.
- Technikailag? – kérdezek vissza automatikusan, és egyik szemöldököm máris a magasba kúszik. – Akkor miért? – ez sokkal inkább valós kérdés, mint az előző. Nem köntörfalazok túlságosan, de végül is nem töröm rá az ajtót sem. Szépen kivártam, hogy ő hozza szóba.
Persze sejtem, hogy attól még nem úszom meg a választ. Hogy kibontotta a borítékot új lendületet ad a témának. Ez olyan járulékos információ, amit nem tudtam.
- Mikor zuhanyoztam, még nem tudhattad, hogy oda fogom-e adni – mutatok rá, hogy voltaképp, ha tényleg oda akartam volna, tönkretette volna a meglepetést. Már csak azért is, mert azt kértem volna, hogy csak otthon bontsa ki. Hogy ne kelljen azonnal válaszolnia, és vissza se tudja adni, ha esetleg abban a pillanatban úgy gondolná, úgysem fog eljönni. Ha hazaviszi, és hónapokon keresztül ott lapít a keze ügyében, olykor-olykor kézbe veszi, újra elolvassa, talán mégis rászánta volna magát, hogy eljöjjön. Egy pillanatra eljátszok a gondolattal, milyen lett volna, ha így alakul a történet, és hogy az akkori önmagam mennyire kisfiúsan bolondult ezért a tekintetért (és egyéb fel nem sorolt testrészekért). Nem akartam, hogy csak úgy kilépjen az életemből, lázasan kerestem a módját, hogy ne tűnjön el végleg, nyom nélkül, hogy végül kieszeltem ezt a megoldást: ha már nekem semmi esélyt nem hagyott, rá és a jövőre bízom az eshetőségeket, lefixálva egy fél év múlva esedékes, fiktív találkát.
De végül nagyon máshogy alakult. Aznap este, amikor hazaértünk, világossá vált számomra, hogy ebből sosem lesz olyasmi, amire vágynék. Egy bántalmazott nő nem fog kontaktusba, sem kapcsolatba kezdeni, az ilyesmi nem hónapok, hanem évek kérdése. Szeretem én a kihívásokat, de ennyi időm egyszerűen nincs.
- Hogy végül nem így lett, az leginkább annak érdekében történt, hogy egyikünk se kerüljön kényelmetlen helyzetbe. – Legalábbis olyanba, amibe nem akar: ő az ágyamba, én nélkülözésbe. – Nem haragszom rád, csupán egyértelművé vált, hogy nem egyeznek az igényeink.
Haragudni maximum a felesleges túráztatásért haragudtam, egyáltalán nem volt meg felőle az egyértelmű jelzés: eddig és ne tovább, illetve hogy kár a gőzért kisfiam, ne fáradj, úgyis felesleges. De ezért is csak akkor, frissen. Senkinek sem esik jól, ha valami nem sikerül. De néhány hét múlva a haragom el is párolgott. Talán a levél okozott még némi fennakadást, halvány emlékeim szerint, de mivel tudtam, úgyse találkozunk többet, nem foglalkoztam vele különösebben. Azt hittem, ennyi volt. Még akkor is, ha nem feltétlenül én akartam így.
Hogy utóbb kiderült, végig hazudott, és jócskán palira vett, nos, az már más kérdés. Az kihozta belőlem a sértett sündisznót.
- Hogy mégis hajlandó vagy találkozni – bukik ki belőlem a válasz, talán nem ártott volna némi átgondolás, de most már mindegy. – Májusban egyértelművé tetted, hogy soha többé nem akarsz találkozni. Még egy e-mail címet sem kaptam. Másrészről tudtad a címemet, mégsem kerestél, ha nem futunk össze azon a bálon, most sem ácsorognál az erkélyajtóm előtt. Tehát feltételezem, valamiben meggondoltad magad. Vagy tévedek?
Felé fordítom a fejem, még nem állok fel, csak a tekintetemmel követem. Nem tudom, reflexből sétál-e az üveghez, vagy mi vonzza oda, de egy biztos: kilátni nagyon nem fog rajta, hiszen odakint a januári időhöz mérten este 7-körül már bőven sötétedik, idebent pedig ugyanezen okból vígan sündörög a sárgás lámpafény.
- Miben nem hazudtál? – vetemedek most már én is a whiskyre, mielőtt felmelegítené a tenyerem. Valószínűleg rávágja, hogy semmiben, ezzel viszont nem leszek kisegítve, így inkább hozzátoldok egy kis segítséget. – Ez leginkább rajtad múlik. Győzz meg az ellenkezőjéről.
- Édesanyádnak kézcsókom. Úgy látom, ért a férfiak nyelvén – ízlelgetek újabb néhány kortyot, ez a whisky csakugyan nagyon finom.
Meghallgatom, míg végigmondja, félbeszakítani nem igazán szeretném. Érződik, hogy fontos szavakat mond ki. A válasz viszont már kész van a fejemben.
- Kétségkívül igazad van abban, hogy fogalmam sem lehet róla, mit éltél át, sem a múltban sem az akkori jelenben, sem most. Csak abból tudok olvasni, amit felém is jelzel – hogy nehezére esett távol maradni tőlem, azt azért kötve hiszem. Ha már maga az érzet megvolt, hogy vágyott a társaságomra, akkor mégis mi tántorította volna el?
- Másrészről rengeteg lehetőséged volt felvenni velem a kapcsolatot – távolról sem igaz, hogy a szalvéta elégetése nem hagyott választást a számára. Ahogy az előbb is mondtam, tudta a címemet, ha akart volna, bármilyen üzenetet küldhetett volna, ha a személyes bekopogás túlságosan ijesztőnek tűnt. Épp hogy én vagyok az, akinek semmilyen lehetőség nem volt a kezében.
Kinyitja az erkélyajtót, és ha ki is lép rajta, magam is felállok, leteszem a poharat, és utána indulok. Összefonom a mellkasomon a karjaimat, és nekidőlök az ajtókeretnek, egy ideig csöndben figyelem, őt is, a várost is. Ahhoz képest, hogy elvileg azért jött, hogy tisztázza a dolgokat, jelenleg még inkább zavaros minden. Az én fejemben biztos. Fogalmam sincs, mit akarhat, mi minden töltheti meg azt a csinos kis fejét.
- Annak azért örülök, hogy ezek szerint nem holmi szörnyeteg benyomását keltettem – most először hallatszik a hangomon, hogy nem távolságtartás feszül benne, és talán még a szám sarka is mozdul valamicskét.
- Még nem volt alkalmam elmondani, de jó hallani, hogy beszélsz – akár átcseszett, akár nem. – Az irkálással sem volt különösebb bajom, csak hát... – inkább be sem fejezem, így is elég magyarázkodósan hangzik.
- Ha nem néztél szörnyetegnek, mire volt jó ez a színjáték? – a hangom halk, komoly és letisztult. Tényleg érdekel a válasza.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Leonard & Athina



Az alkohol finoman szólva is távol áll tőlem, legalábbis olyan szempontból, hogy elég hamar eloszlatja az általában ridegnek ható távolságtartásomat, ami ugyan nem egyéb, mint védekezés a külvilággal szemben, mert még mindig meglehetősen riasztó számomra a világ. Talán ha non-stop vedelnék, sokkal jobban bírnám, de tisztában vagyok vele, hogy az alkoholizmus nem válasz a problémámra. Ellenben pár hete elkezdtem járni egy anonim klubba, ahol csupa hozzám hasonlóan bántalmazott nő van. Kicsit könnyebb, főleg azokat hallgatva, akik már képesek voltak új életet kezdeni, és részlegesen maguk mögött hagyni a történteket. Azt váltig állítják mind, hogy semmissé sosem válik, de nekem már az is nagy segítség lenne, ha nem rezzennék össze, akárhányszor nem vagyok felkészülve egy érintésre.
- Valóban.
Istenem, miért ennyire nehéz? Máskor órákat vagyok képes beszélni, de félek, hogy hiába bontakozok ki, arról a falról, amit maga elé emelt, bármekkora lendület ellenére lepattannék. Kezdem rossz ötletnek gondolni, hogy itt vagyok. Elvégre, ha ilyen… nem is tudom, távolságtartóan hideg helyzet látszik állandósulni közöttünk, akkor fogalmam sincs, nem kockázatos-e beavatnom. Hazudni nem szeretnék. Hagynom kellett volna, hogy hazugnak tartson… élhetné tovább nyugodtan anélkül az életét, hogy egy szerencsétlen szőke zaklassa. A saját lelkiismeretem meg nem mindegy, ha közben megőrizhetem a titkomat? Már csak az hiányozna, hogy valami veszélyes mutánsnak tartson…
- Kérek, köszönöm.
Harapom be az ajkaimat. Annyira mű, annyira steril, annyira nem én. Mindig, minden helyzetben feltalálom magam, és most valósággal lebénulok mellette. Nem csoda, hogy tavaly annyira megriadtam.
- Technikailag nem pontosan ezért jöttem, de tulajdonképpen azóta érdekel, hogy mi miatt változott meg olyan sarkosan a hozzámállásod. – Gondterheltség árnya suhan át a vonásaimon. - Én… nem, fogalmam sincs, hogy mit követtem el, bár nyilván miattam van…
Ettől még nem értem, és a sebzett férfiúi büszkeség terén határozottan nem vagyok otthon, hogy felismerhessem. Egyetlen férfi volt az életemben, de egy idő után szemernyit sem volt kíváncsi arra, hogy én mit akarok. Inkább felveszem a whiskyt, hogy beleigyak, kell egy kis szíverősítő… Nem is kicsi kellene, ami azt illeti, sőt, túl gyorsan csúszik le, mit számít, hogy ezt lassan, kortyokban kell inni. Fülig vörösödöm, elönt tőle a forróság, s a szégyenérzet egyszerre. Nyilván sokat segít a megítélésemen, hogy nyakalom a szeszt, mintha kötelező lenne.
- Amikor… zuhanyoztál. Reggel. Igen, minden nem tudom minek a fejében, amit szerinted elkövettem, még a leveledet is felbontottam. Igaz, elvileg nekem szólt volna, szóval úgy gondoltam, megnézem, mivel kapcsolatosan gondoltad meg magad. Elég beszédes volt, ami azt illeti.
Nem tudom, mi végre mondom ki, vagy bátorodom fel ilyen szinten, bár a hangom még mindig nyugodt, nem vagyok ideges, csak feszült és tanácstalan. Azt sem hiszem, hogy bármi segít a helyzeten, hogy érzékeltetem, nem minden fekete vagy fehér, és én sem éreztem magam éppenséggel jól aznap reggel. Sőt, már az előző éjjel sem, amikor szó nélkül elvonult aludni, miután megérkeztünk.
- Ohh. Szóval semmi sem történt.
Fel kell állnom a kanapéról, nem bírok megülni a helyemen, azt hiszem, értem. Kezd leesni, hogy mi is a baj, de bármennyire is varázsolt el akkor, túlságosan féltem, riadt kismadár voltam csupán, és menekültem volna mindenki elől, bármilyen jó velem. Szívesen innék még egy pohárral, de nem akarok ennyire ösztönlény módjára működni. Nem megoldás. Nem kellene még inkább lejáratni magam.
- Mivel kapcsolatban gondoltam meg magam? Tulajdonképpen, már magam sem tudom, hogy van-e bármi értelme megpróbálnom tisztára mosni magam. Elhinnéd valaha, hogy nem hazudtam?
Nem egészen költői a kérdés, de az eddigiek fényében konkrét választ nem is igazán várnék, nem is hiszem, hogy várhatok. Csak némi keserűség önti el a torkomat, és közel sem a whisky okán.
- Anya ajánlotta.
Nem, nekem nincs jó ízlésem piák terén, lévén nem is ismerem őket.
- És… ha már a kísérőd elégette a szalvétát, gondoltam másként nem lesz lehetőségem felvenni veled a kapcsolatot. Úgyhogy idejöttem, ami szerintem messze a legbátrabb dolog részemről annak fényében, hogy mennyire a frászt hozod rám pusztán azzal, hogy létezel. És ez rohadtul nem a kellemetlen fajta, hanem az a bőrt bizsergetően kellemes. Fogalmad sincs róla, mennyire nehezemre esett távol maradni tőled, és mennyire féltem aznap este a sötét utcán, mennyire elveszett voltam, és azt sem tudtam, hová mehetnék. Erre jöttél te, a fényes páncéloddal, megmentettél, és szinte pillanatok alatt győztél meg arról, hogy nem minden férfi szörnyeteg. Csak éppen én akkor még nem voltam kész rá… d.
Most sem biztos, hogy így van, sőt, azt sem, hogy számít ez-e már bármit, csak azt tudom, hogy zavar, amilyen szinten eldurvult ez az egész, és valószínűleg már teljesen mindegy, bármi is az, ami elkezdődött esetlegesen, mert tudtomon kívül öltem el. A nevemre sem emlékezett. Mégiscsak innom kell, akármennyire is legyen rossz ötlet, bár valahogy szokatlanul zsibbadtnak és sutának érzem magam. Meggondolom magam, és inkább az erkély kilincsére fonódnak az ujjaim, ismerem a járást, voltam már kinn, lázas volt, amikor összekapartam, csak pár korty friss levegő, és talán tovatűnik annyira a zaklatottságom, hogy képes legyek kisétálni azon az ajtón, mint most sem történt volna semmi…
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Athina & Leonard
--- I was hungry for some Greek, but I didn't get what I want ---

M
indjárt kiderül, mennyire – sejtetem már most, hogy szándékomban áll megbontani az italt, és miután ő is rábólint, neki is látok. A puding próbája ugye az evés, és ez még nagyon sok másra is igaz.
Érzékelem a hangjában a bizonytalanságot, és az egész kisugárzása erről tanúskodik, a munkám miatt nem csak a verbális kommunikációban vagyok gyakorlott, megtanultam, hogy a nonverbálisból is mennyi információ leszűrhető a másikról. Zavarban van, feszeng, talán tart is a helyzettől, attól, hogy újra találkozunk, vagy talán a lakás miatt rátörő emlékek hatnak rá így. Azt már nem tudom, csak találgatni tudok, ahogy arra vonatkozóan is, hogy miért jött el hozzám ma este. De ha megtette, bizonyára van célja vele, amit meg is fogok tudni.
- Telefonszám nélkül nehéz lett volna bejelentkezni. – Nem is tudom, miért mondom ezt. Egyszerű megállapítás csupán, miközben a kanapét akadálymentesítem, még csak rá sem nézek közben, mégis valószínűleg mindketten tudjuk, mire is célzok vele, még ha a hangom nem is árul el semmi érzelmet. Ennyire nyíltan és körültekintően eddig még egy csaj se koptatott le. Annyi nyomott se hagyott maga után, hogy egy e-mailt küldhessek, semmit. Rég túltettem már magam rajta, sok idő eltelt, elfelejteni azonban ezek szerint mégsem tudtam teljesen.
A válaszra nem reagálok szavakkal, lecsaphatnám szellemesen a labdát, de azzal csak neki segítenék oldani a szituációt, vagy leszúrhatnám egy éles megjegyzéssel, ezzel pedig túlságosan elriasztanám. Így csak felé fordítom a fejem, és szembetalálkozok a mosolyával. Újfent megállapítom, hogy csakugyan hatásos fegyver, és egyfajta önigazolást is jelent: tökéletesen megértem a múltbeli önmagamat, hogy bedőlt neki.
- Ezzel mi is hasonlóképp vagyunk – reagálok immár a korrigálásra, a királyi többest pedig a férfitársaimra értem. Mindenki tudni szeretné, hogy vajon mi jár a másik fejében. Pláne, ha az illető nem beszél. Utólag elég lehetetlen küldetésnek tűnik, amit jó pár hónapja összehoztunk.
Kerülök-fordulok a lakásban, mígnem végül mindent befejezek, amit az imánt félbehagytam, majd pár perccel később már a kanapé és a fotelek között gubbasztó alacsony asztalon landol a két whiskys pohár, a belevaló, megspékelve a megfelelő mennyiségű jégkockával. A sajátom, legalábbis.
- Jeget? – küldöm felé a kérdést, és a többi mondandóját is bőszen hallgatom, bár amilyen tőmondatokban kérdezünk és válaszolgatunk, ez az egész párbeszéd leginkább valami vallatásfélére kezd hasonlítani. Vagy egy kínos szakításra. Én pedig általában mindkettőt igyekeztem elkerülni eddig.
- Szóval úgy érzed, tavaly májusban zokon vettem valamit, és most eljöttél megkérdeni, hogy mi az. Jól értem a szituációt? – lötykölöm meg a kezemben tartott italt. Elég abszurdnak tűnik ez a mondat így, és bevallom, nem is igazán értem a lényeget.
- Ötleted sincs, hogy mi lehetett az, igaz? – nem tudom, miért kell azt elmagyarázni, hogy senkinek sem esik jól, ha pofára ejtik, de hiába várja, kimondani nem fogom neki. Az ilyesmi valahogy nem tartozik a kedvenc témáimhoz. Nem azt vártam, hogy kapásból engedjen be a hálószobájába, azok alapján, amiket összeraktam vele kapcsolatban – már ha egyáltalán igazak voltak, most már minden kétséges –, megértettem, hogy ez akkor és ott lehetetlen opció volt. De mégis eljött velem ide-oda, hagyta, hogy udvaroljak neki, hogy körbeugráljam, flörtölt velem, mert az éjszakai fürdőzés férfi és nő között mégsem teljesen az, amikor két ötéves játszadozik a homokozóban. Elhúzta előttem a mézes madzagot, miközben semmi valamire való visszajelzést nem adott. Végül pedig egyértelműen jelezte, hogy soha többé semmilyen kontaktust nem óhajt velem. Az én szótáramban pontosan ezt hívják... semmilyen pozitív szóval nem illetik az ilyet.
De felnőtt emberek vagyunk, túltettem magam rajta. Most mégsem tudom, hogy mit vár tőlem.
Ahogy folytatja, lassan kezd derengeni, hogy miért is foglalkoztatja a téma.
- Mikor olvastad el a borítékot? – ráncolom a homlokom a meglepetés erejéig. Tudtommal nem adtam át neki a meghívót, és nem is hagytam, hogy belenézzen. Épp azért, mert meglepetésnek szántam. Hogy ne legyen alkalma azonnal visszautasítani. Ezek szerint viszont valahonnan mégis tudja, hogy az a bizonyos báli meghívó volt benne, amire végül Lynnel érkeztem meg.
De hogy ne csak újabb kérdésekkel válaszoljak a kérdéseire.
- Semmi nem történt. Egyáltalán és tökéletesen, részletekbe menően semmi. Még konkrétabban: egyetlen aprócska valami sem. – A hazatértünk után pedig a valami későbbi reménye is abszolút kialudt bennem. Ettől több magyarázatot nehezen fog kihúzni belőlem. Máris többet mondtam, mint amit akartam.
- De inkább arról beszéljünk, hogy minek is köszönhetem a mostani látogatásodat. Hogyhogy meggondoltad magad? – nézek végül a szemébe, egyben terelve, egyben mégiscsak konkretizálva. Amíg a válaszokra várok, belekóstolok a whiskybe.
- Hm, jó ízlésre vall. Ki választotta? – emlékeim szerint annyira nem ért az italokhoz, feltételezem valakit megkérdezett, hogy melyiket válassza. Vagy egyszerűen csak levett egyet a polcról és így beletrafált?
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Leonard & Athina



- Akkor jó választás volt.
Már a whisky, bár azt hiszem, egyébként sem férne bele a gáláns úriember szerepkörbe, hogy becsukja valaki orra előtt az ajtót, az a nők szokása. Én mondjuk nem hinném, hogy valaha tennék hasonlót, de nem tartom lehetetlennek, mindenki számára van egy határ, ami után már minden toleranciát mellőz.
Nagyon koncentrálok, hogy ne rezzenjek össze, amikor lesegíti a kabátomat, ami azt illeti, azóta valamelyest fejlődtem ilyen téren, mert tényleg nem normális, hogy már attól is kiakadok, ha egy pincér véletlenül hozzámér. Szóval, gyakorlom, Gerard sokat segített, mert bármennyire is a férfiakat szereti, attól még az ő maga is, és szerintem rendkívül sokat jelentett az, hogy vele sikerült feloldódnom ilyen téren.
- Jó lesz, azt hiszem.
Mármint, nem szokásom inni, de azt hiszem, most egy-két feles igazán lecsúszhat, túl sok bajom nem lesz belőle, maximum kevésbé fogom kínosan érezni magam, az most jól jönne. Nem igazán tudom, mit kezdjek magammal, teljesen megsemmisülök a közelében, és még csak a száját sem kell kinyitnia hozzá. Egy röpke, halk sóhajjal igyekszem némileg rendszerezni a vérnyomásomat miközben beljebb sétálok.
- Ugyan, nem vagyok bejelentett vendég, nem kellett rám készülni.
Mármint, nyilvánvalóan kellett volna, a magam suta módján inkább csak azt akarom eldalolni neki, hogy nem szükséges ezzel foglalkoznia. Arra azért nem vetemedek, hogy felajánljam a segítségemet, mégiscsak a ruháiról van szó, még akkor is, ha ruhatárának egyik-másik darabja már volt rajtam.
- Rendben.
Mosolyodom el, bár inkább csak tisztességből, elvégre meglehetősen feszült vagyok, nyilván nem a felhőtlen öröm rajzolja az arcomra. Egyelőre nem akarok leülni, inkább az erkélyajtóhoz sétálok, és elmélázva bámulok ki rajta, akaratlanul is azon gondolkodva, mennyire kellemesebbnek tűnt az egész helyzet, amikor az erkélyen kanalaztam össze, még annak dacára is, hogy lázas volt. Kíváncsi vagyok, vajon kidobta-e a „levelezésünket”. Gondolataimban elrévedve kissé zavartan kulcsolom össze magam előtt tenyereimet, és piszkálom az ujjaimon csücsülő gyűrűk valamelyikét éppen. Azt hiszem, ez nehezebb lesz, mint amilyennek sejtettem, csak tudnám, miért. Vagy hogy egyáltalán miért nem bírok elmenni amellett, hogy hazugnak néz.
- Erre jó eséllyel igen a válasz.
Fordulok meg, és a mosolyom valamivel teljesebb lesz, bár tulajdonképpen nem kellene viccesnek felfognom a dolgot, de akkor is az.
- Ugyanakkor, szerintem mind tisztában vagyunk azzal is, hogy jó eséllyel tévedünk, maximum szeretnénk tudni.
Harapom be zavaromban ajkaimat, mert bár nyíltan nem mondom ki, de igen, én magam is így érzek jelen helyzetben. Ő amolyan nagybetűs rejtély számomra, mert egyszerűen fogalmam sincs, hogy még májusban mivel sikerült annyira elmarnom, hogy egy mosoly se nagyon szülessen már felém.
- A whisky tökéletes.
A bort jobban pártolom ugyan, de most az nem lenne elég, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Leülök hát, inkább a kanapéra, valahogy olyan túlságosan távolságtartónak és merevnek tűnne a fotelbe tűnni, persze ki tudja, lehetséges, hogy csak én gondolkodom ilyen módon. Mindegy, nem agyalom túl, néha nem ártana, ha kevesebbet kombinálnék, bármennyire is legyen ez „csodaszép” női tulajdonság.
A kérdésére megvakarom a tarkómat, mert az egy dolog, hogy nyilván nem számítottam semmi egyszerűre a látogatásom során, de a jelenlegi helyzet fényében azt hiszem, még így is alulbecsültem a helyzetet.
- Tavaly májusban.
A bennem lévő epésebb nőszemély azért hozzátenné, hogy esetleg szüksége van napra és órára is, vagy esetleg minden májusi hétvégén sikerült vendégül látnia egy szőkét? Süketnéma szőkét, a szőke nyilván nem szűkíti le eléggé a kört, lévén a múltkori estéből úgy tűnt, inkább a szőkék a zsánerei. Nem tart sokáig, míg másfelé szárnyal a tekintetem, szóval sok ideje nem akad felmérni a terepet. Egyébként sem vagyok éppenséggel kihívó, inkább természetesen könnyed, legalábbis az öltözködésemet tekintve. Amúgy könnyed aligha, de ez már más kérdés. Utána ismét a tekintetét keresem, és ha már elkezdtem, hát… nos, jobbnak látom befejezni.
- De ha egész konkrét szeretnék lenni, az érdekelne, hogy mi történt a vacsora alatt, hogy az elején meg akartál hívni arra a rendezvényre, a végén pedig már nem.
Tényleg, a lehető legőszintébben nem értem, és talán a tanácstalanságom ki is ül az arcomra, bár az nyilván csak előttem világos, hogy bármennyire is igyekeztem távolságot tartani, örültem volna neki.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Athina & Leonard
--- I was hungry for some Greek, but I didn't get what I want ---

É
ppenséggel nem a látvány az, amivel gondom van. Normál esetben pimaszul ki is mondanám, de most inkább csak gálánsan félreállok és megvárom, amíg átlépdel a küszöbön, majd becsukom mögötte az ajtót. Az viszont kétségtelenül igaz, hogy nem pont erre a meglepetésre számítottam ma este, elég sok kérdőjel sorakozik a fejemben nem csak a jöttével, de vele kapcsolatban is, viszont amiben biztos vagyok, hogy nem fogom elsietni a kielégítésüket, szépen megvárom, amíg maguktól elősorakoznak a válaszok. Elvégre, ha eljött, bizonyára oka is van rá. Amit nemsokára meg is fogok tudni.
- Csinos hölgyeket nem szokásom az ajtó előtt hagyni, pláne ha whiskyvel érkeznek – lépek mögé, miután az átnyújtott üveget a közeli asztalkára helyeztem, és a tenyereimet két oldalt óvatosan a karjaihoz érintem, hogy lesegítsem róla a kabátot, ha elfogadja.
- Bonthatom? Vagy mással kínálhatlak meg?
Amennyiben a sötétkék szövet végül a kezeimben landol, fordulok, és fel is akasztom az előszobában ácsorgó fogasra. Visszatértemkor vetek egy ártatlan pillantást a kanapémra, és ekkor jut csak eszembe, mennyire ragyogóan adom az úriembert, közben meg a cuccaim szanaszét hevernek a nappaliban.
- Bocs a kupiért, nem igazán készültem vendégekre – vagyis épp zuhanyoztam, és utálatos egy napom volt, ilyenkor érzi leginkább egy kis női gondoskodás hiányát a lakás. – Mindjárt összerámolok, addig... – nézek körbe, hová is ültessem, de minden szóba jöhető ülőalkalmatosságon díszeleg egy nemes darab napközbeni megjelenésemből. – Végül is ismered a lakást – sóhajtok aprót. – Érezd otthon magad.
Furcsa ezt kimondani, még akkor is, ha reflex mondat. Egyszer már otthon érezte magát nálam, míg pakolászok feldereng az emlékeimben néhány emlékfoszlány. És az is újra eszembe jut, hogy hogyan is vehettem be ezt az egész maszlagot. Sok mindent el lehet mondani rólam, de azt nem, hogy naiv és hiszékeny vagyok. Azt már sokkal inkább, hogy egy aranyszőke hajkorona, egy ragyogó-kék szempár, egy bájos arc, hosszú combokkal és törékeny női szépséggel párosulva olykor veszélyesen képes megbolondítani.
De most már kijózanodtam.
Az első mondatára nem reagálok szavakkal, csak enyhén oldalra billentem a fejem, miközben a ruháimat gyűjtögetem, annak automatikus jeleként, hogy ezzel azért tudnék vitatkozni. Mindenki szerepet játszik. Ha más nem, a munkám megtanította velem. De nincs is szükség megjegyzésre, talán a hallgatásom az oka, de korrigálja ő magát. Halványan elmosolyodom.
- Áruld el nekem, minden nő meg van róla győződve, hogy tudja, mit gondolnak a férfiak? – pillantok fel rá, majd meghallgatom a folytatást is, ám ezúttal is csak hallgatom, reagálni nem reagálok rá, még nem érzem úgy, hogy lenne mire, vagy ha mégis, az nem hiszem, hogy jó irányba kormányozná ezt a beszélgetést. Egyelőre. A hálóm felé indulok, beledobom a ruháimat a fotelba, sebtében meglátogatom a fürdőt egy frizuraigazításra – a hajamat időközben sikerült félszárazra törölgetni –, és már érkezek is vissza.
- Most már szabad a terep. Sikerült italt választani? – Eljátszani tényleg nehéz lett volna a süketnémaságot, bár ha kellően meg van rémülve az ember, és némi sokk hatása alatt van, ki tudja... elképzelhetőnek tartom, hogy sikerülne. És sokkal egyszerűbb, kényelmesebb és biztonságosabb kitalálni rá egy érdekes történetet, mintsem bevallani. Ezt is értem.
Töltök a kért italból, vagy pedig elkezdem főzni, attól függ, mi a rendelés, magamnak a whiskyből, és ha lecsüccsen, én is letelepedek az egyik fotelba.
- Kérdezz csak – forgatom a kezemben a poharat, és viszonzom a szemembe tekintést. Látom, hogy zavarban van, de elsősorban a látogatás apropójára értem. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet annyira kényelmes, igyekszem nem túlságosan megnehezíteni, de azért megkönnyíteni sem fogom a dolgát.
- Akkor? Mikor akkor? – vonom fel a szemöldökeimet pontosítást kérve. Mint mondtam, csak semmi megkönnyítés. Be kell vallanom, egyre kíváncsibb vagyok, hová lyukad ki ez a beszélgetés, és ez az egész, váratlanul nyakamba potttyant szituáció. Miközben beszél, kihasználva azokat a pillanatokat, amikor elfordítja a pillantását, a tekintetem nem túlságosan feltűnően, de lassan és aprólékosan végigpásztázza, a lábfejétől egészen a feje búbjáig, egyetlen részletet sem kihagyva.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Leonard & Athina



Az abszolút nem ér váratlanul, hogy megleptem, az már inkább, hogy zuhany után van, de még mindig majd megfeszülök azért, hogy ne látszódjon elmélázó pillantásom, mi futólag adózik a jelenségnek, aki ő maga. Kötve hiszem, hogy sikerrel jártam ilyen téren, de kifejezetten nem is számít, legalábbis, most nem ez az, ami lényeges, hiszem én.
Mégis az arcán állapodik meg a tekintetem, s a látvány az, ami egy szuszra arra sarkall, hogy tovább folytassam, még mielőtt nem is tudom… elküld a francba. Nem mondom, hogy nem lenne jogos, bár a valóság, s ami az én fejemben él az egészről, az két homlokegyenest különböző dolog, csak ez még nem tisztult le a számomra.
- Akkor remélem, beférek az ebéd és a vacsora közé, már ha… nem zavarok. Hülyeség, biztos nem én vagyok az, akit látni vágytál ma este.
Vagy úgy egyáltalán, bármikor. Istenem, miért is beszélek már megint ennyit, megszokhattam volna már, hogy abból csak a baj van, a mai világban hajlamosak az ember minden szavát kiforgatni, még akkor is, ha rossz szándék abszolút nem övezi őket. Végül beljebb ereszt, és közben azért már nem vagyok rest az előző szösszenetét is szóval illetni, mert még mindig elevenembe mar a gondolat, hogy valaki hazugnak tart.
- Én… nem játszottam szerepet.
Harapom be ajkaimat, mert én is érzem, hogy itt azért rezeg a léc, de nem pont azért, amiért ő azt hiszi esetlegesen, és még mindig nem érzem úgy, hogy ilyen téren elő kellene állnom a farbával, mert… minek is tenném? Elég egyértelmű volt a legutóbb is, hogy fölösleges, van valakije, és úgy sejtem, azon túl, hogy szerinte hazudok, van itt még valami, amit nem látok át, vagy csak nem értek, lévén aligha vagyok tapasztalnak nevezhető a férfiak kapcsán.
- Oké, valamiben mégis, de nem abban, amit gondolsz.
Javítom ki magam, lévén hazudni is úgy tudok, hogy sehogy, azt is csak a félelmem kapcsán vagyok képes elnyomni, hogy vonzódom hozzá, de az még jól is jön, legalábbis eddig úgy hittem, csak akkor miért érzem ilyen cefetül magam?
Nem tehetek róla, de a nem tökéletesen rendezett lakás valahogy sokkal inkább férfihoz illő, mint az, amit hónapokkal ezelőtt tapasztaltam, engem őszintén nem zavar, nálunk sincs mindig rend, sőt, szerintem senkinél, ha mégis akad olyan egyén, minden tiszteletem a kitartása és rendmániája előtt. A vállamról lesiklik a táskám, de csak eddig jutok, mert a kezeim tele vannak, szóval, ha becsukódott az ajtó, akkor átnyújtom az üveget a férfinek, s így már ki tudok bújni a kabátomból, mert azért annyira nem terveztem villámlátogatást, hogy besüljek. Ettől még lehet, hogy az lesz, egyelőre fogalmam sincs róla, mennyi értelme volt ennek az egésznek.
A táskám nem kell, ott is hagyom az előszobában, és hamarosan már csizmátlanul, az egy szem fehér zászlóval a kezemben araszolok beljebb, ha úgy látom, megtehetem.
- Tényleg nem tudtam beszélni, és nem is hallottam akkor. Akárminek is néz ki most a helyzet, ez az igazság. Annyi önuralmam soha nem volt, hogy kibírjam beszéd nélkül, imádom jártatni a szám…
Ha eddig még nem is tűnt fel neki, valószínűleg most fel fog, a rendezvényen csak a kifakadásom sejtetett hasonlót, bár az lehetett pillanatnyi elmebaj is.
- Sejtem, hogy nekem nincs igazán jogom kérdezni, de szeretném, ha válaszolnál valamire.
Pillantok rá, és annyira azért igyekszem bátornak lenni, hogy a tekintetét keresem, nem pedig elkerülni próbálom, hisz nem sumákolok, csak éppen még mindig tökéletesen zavarba hoz már a puszta jelenléte is, és szerintem ezt korábban sem sikerült lepleznem, most még csak meg sem próbálom.
- Szóval… te már akkor… zokon vettél valamit. Elárulod nekem, hogy mi volt az? Kérlek…
Nagyon, mi több, rettentően szeretném tudni, mivel sikerült elérnem, hogy nem kaptam meg még a meghívót sem, hogy mit tettem, amivel annyira hazavágtam a hangulatot. Talán nem fogja elmondani, de egy próbát még így is megért, legalább tisztába jöhet azzal, hogy bármi is volt, az részemről nem tudatosan volt romboló hatású…
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Athina & Leonard
--- I was hungry for some Greek, but I didn't get what I want---

U
tálom a kínaiakat. A nap végére szívesen megrugdalnám a kicsinyes, akadékoskodó sárga seggüket. Harmadszorra szerkesztem át az egész kampányszöveget, de akkor is találnak benne kifogásolnivalót. Persze mosoly, mögötte készségességbe bugyolált gyilkos szemvillanás, akkor három nap múlva újra tárgyalunk.
A zakóm hanyagul landol a fotelban, ugyanazzal a mozdulattal meglazítom a nyakkendőm, lerugdalom magamról a cipőimet, és már indulok is a konyhába. Leveszek egy poharat, jeget pottyantok belé, majd átsétálok a nappaliba, és meglocsolom néhány korty whiskyvel.
Nem az én stílusom a fáradtság, de csúnyán leszívott ez a nap, nem is tervezek különösebb esti kiruccanást, rendelek valami kaját – isten ments a kínaitól –, kiáztatom magamból a stressz maradékát, majd belökök egy filmet, amibe majd szépen lassan belealszom, és ennyi volt mára. Terveim szerint legalábbis.
Végre sikeresen lehámozom magamról a nyakkendőmet is, hogy találomra azt is a kanapé felé hajíthassam, miközben az erkélyre kilépve épp a diszpécser kisasszony dallamos hangjának udvarolok; eredetileg hazait terveztem rendelni, de végül hagytam magam rábeszélni egy bőséges görög tálra, de csak mert ahhoz ma este választható ajándék is jár.
- Igazán? És bármit választhatok? – minden fáradtságom ellenére mosoly gördül az ajkaimra, és a hangom a legszebb színén duruzsol a telefonba. A hölgy zavart nevetése zene füleimnek, újonc lehet, különben már rutinosan felelgetne az efféle cicázásokra. Egy fiatal, kacér, édes kis desszert, pont a fogamra való falat. A beszélgetés végére sikerül annyira összezavarnom, hogy azt mondja, azt küld, amit csak szeretnék. Már a...
- Ennek igazán örülök – kapok azonnal a lehetőségen, mielőtt még korrigálhatna – mert leginkább a telefonszámára áhítozom, de sehogy sem mertem feltenni a kérdést, nehogy túlságosan udvariatlannak tűnjek – mímelem a reményteljes, ám figyelmes don juant. Meglesz ez. – De szívesen elvinném a hétvégén akár az említett görög étterembe is, hogy végérvényesen letisztázzuk ezt a desszert-kérdést.
Vonakodó ígéreteket hallgatva bontok végül vonalat, a mosoly azonban az arcomon ragad. Halk, lazító zenét kapcsolok, és a kelléktáram további elemeitől is szépen sorban megszabadulva, végül a zuhany alá lépek. Épp, hogy belebújok egy kényelmes pólóba és felrángatom a nadrágomat is, már feljajdul a csengő. Ilyen hamar megjött a kaja? – pillantok az órámra, azt sem tudom, merre lehet a tárcám. A pillantásom a fotel és a kanapé támlájára feltapadt ruhadarabok között sakkozgat, míg egy apró törölközővel a csuromvíz hajamat dörzsölgetem.
Mindegy. Cikibben is vettek már át gyorskaját, úgy döntök, hogy inkább ajtót nyitok, és majd utána rendezkedek, éppenséggel volt már olyan is, hogy behívtam egy italra a futárt. (A neméről nem illik találgatni.)
Az ajtónyitást viszont cseppet sem az a Szia követi, amire lelkiekben felkészültem. Meg is lepődök, bizonyára látszik is rajtam futólag, főleg ahogy megpillantom a whiskyt, de a tekintetem leginkább és leghosszabban a zászlócskán időzik el.
Mielőtt megszólalhatnék, azonban már folytatja is, bizonyára az arcomra van írva a kérdés. Miért jött? Egyáltalán hogyhogy eljött? Azok után, hogy mennyire a tudtomra adta, hogy soha többet, semmilyen körülmények között. És azok után, ahogy végződött az a nem túl szerencsés összetalálkozás a bálteremben. De legfőképp azok után, hogy lebukott előttem, és világossá vált, hogy végig hazudott, játszott, és ki tudja még, mit művelt azzal az ártatlannak tűnő pillantásával. A hangja most is úgy csilingel, mint azon az este.
Hogy dühös vagyok-e rá? Nem. Miért is lennék. Egészen más az, amit elért.
- Pedig nem áll rosszul a szerep – jegyzem meg, a pillantásom pedig a tárgyakról végül az arcára siklik. De nem szokásom az ajtó előtt ácsorogtatni a vendégeimet, lehet, olykor nem egészen én vagyok a jómodor mintaképe, de azért ennyire a legaljának sem tartom magam.
- Hát, az ebédet már lekésted, de a vacsorámat sikerült megelőznöd – fűzöm hozzá csevegő hangon, egy árnyalatnyi átsuhanó mosolyszerűséggel, még mielőtt válaszolhatna az előbbi megjegyzésre.  
- Kerülj beljebb – állok félre az ajtóból, hogy beléphessen, ha szeretne.
Választható meglepetés, mi?

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Leonard & Athina



Igazság szerint már tegnap vissza kellett volna mennem Central Citybe, mert véget ért a mostani munkám, de nem indultam el, szóltam Nanunak, hogy van még valami, amit mindenképpen meg szeretnék tenni, úgyhogy később megyek. Előzetes tervek szerint ma, de aztán tudja a franc, mennyire gurul el megint a gyógyszerem. Totálisan kattantnak érzem magam az egész helyzet miatt, és egyszerűen nem tudom elviselni a bőröm alá fúródó kellemetlen tudatot, hogy valakivel valamit ennyire félrekommunikáltam, azt pedig kiváltképp nem, hogy hazugnak tart, és akkora játékosnak, hogy átvertem volna. Elsétálhatnék, de az ég áldjon meg, azóta emésztem magam, hogy láttam elhajtani a kocsival még májusban, ez pedig nem normális. Aztán a decemberi rendezvény csak megfejelte az egészet. Bevallom, legszívesebben már utána megkerestem volna, de jobbnak láttam nem még inkább tönkretenni esetlegesen az ünnepeket is, és azóta csak most volt egy három napos munkám erre, ki sem láttam az év első felében belőle, mindenkinek olyan eszement sürgős ebben az időszakban. Viszont legalább feltöltődtem Gerard mellett, és mikor mondtam neki, hogy meg szeretném keresni, csak annyit kaptam rá válaszként, hogy épp itt van az ideje. Legalább elmagyarázhatnám élőszóban azt, amit akkor nem tettem meg levélben. Már, ha meghallgat, a rendezvényen történtek fényében ebben közel sem vagyok biztos. Viszont meg kell tennem, egyrészt azért, mert nem akarom, hogy miattam rosszul érezze magát, bár azt hiszem utólag ezen már nem tudok változtatni, másrészt pedig egyszerűen meg kell nyugodnom. Ez utóbbi már csak azért is nevetséges, mert fogalmam sincs, miért érdekel ennyire, hogy mivel másztam bele a lelkébe. Tök hülye vagyok, ez van. S mellesleg még a műsorért sem árt töredelmesen bocsánatot kérnem, amit alkottam, mert úrinőhöz abszolút nem volt méltó, hogy kifakadtam, bármennyire is érezzem jogtalannak a ki nem mondott vádakat. Az igazság nem ismeretében aligha róhatnám fel neki, hogy hazugnak tart.
Emlékeztem rá, hol lakik, szerintem akkor sem tudtam volna elfelejteni, ha akarom, de nem szándékoztam megtenni. Fizettem a taxisofőrnek, ahogy megérkeztünk, csizmám talpa puhán simult a talajra, ahogy kiszálltam. Fogalmam sem volt, miben kellene megjelennem, mert azt sem tudtam, hogy kellene helyesen kezelnem az egész helyzetet. Maradtam az egyszerű, mégis inkább elegánsabbnak ható fekete farmer és egy határozottan nem alakra simuló, de azért csinosnak számító ujjatlan póló mellett, bár arról gőzöm sem volt, eljutok-e majd egyáltalán addig, hogy leoperáljam magamról a sötétkék szövetkabátomat. Őszintén, fogadásokat nem kötöttem volna rá.
Még fene nagy elhatározásomban sem tudtam egyhamar erőt venni magamon, hogy elmozduljak a járdaszegélyről, mert akárhogyan is, ez biztos nem lesz egyszerű, akkor sem, ha be sem enged, illetőleg akkor sem, ha megpróbálunk tiszta vizet önteni a pohárba. Végül röpke öt perces néma kínlódásom után bevágódtam valaki után a lépcsőházba, hogy ne kelljen már itt csengetnem, azért szerintem nagyobb esélyem van a bebocsátásra, ha látja, hogy nem jöttem üres kézzel. Vagy ki tudja…
Mindenesetre újabb három perc múlva kopogtattam az ajtaján, egyik kezemben egy üveg minőségi whiskyvel, ami meglehet, rá fog férni, ha meglát, mert szerintem nem igazán vagyok éppenséggel a szíve csücske, másikban pedig egy, a hotelben sebtében eszkábált fehér zászlóval, ami szavak nélkül is azt jelezné, hogy békével jöttem. Nem tudom, ez a beszéd dolog nem megy nekem újabban, vele legalábbis, vagy csak nagy publikum előtt, mindenesetre azért igyekszem nem kukát játszani, amikor végül kinyitja az ajtót.
- Szia!
Emelem meg a piát, és lengetem meg a zászlót. Nem mintha háborúban állnánk, vagy legalábbis abszolút nem szándékosan, csak kicsit olyan érzés, a hotelben még viccesebbnek tűnt, mostanra már inkább bénának érzem.
- Mivel az ebéd meghívásom elégett, gondoltam inkább eljövök személyesen, mert azt hiszem, van mit tisztáznom, nem szeretném, hogy egy hazug átverő művésznek gondolj…
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Szabad játéktér!
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


- Ugyan semmiség, ha magamnak is csinálok, akkor miért ne csinálhatnék másnak is? Ameddig várakozik addig kényelmesen eltudja fogyasztani. – neki is láttam, mindig ugyanolyan krémes lattet csinálok, remélem neki is ízleni fog.
- Tudja, hogy megy ez nála. – vonom meg a vállamat könnyedén.
- Igen, most is nagyon keményen dolgozott. – mosolyodtam el ártatlanul. Persze én arra értettem, hogy keményen próbált ellenállni a beszélgetésem miatt fellépett álmosságtól, de ezt a szöszinek nem kell tudnia, elég, ha én tudom. Meg Leonard, de ő most éppen a habtestét zuhanyoztatja. Közben a kávé is elkészült amit kitöltöttem egy hosszú pohárba, s a habot is megcsináltam a tetejére, majd megszórtam fahéjjal, reméltem, hogy szereti és nem fogja kiköpni, majd elé raktam.
- Születésemtől kezdve ismerem Mr. Reniert. Egy társadalmi rétegbe tartozunk, így csoda lett volna, ha elkerüljük egymást. – kortyolok az italomba. Tényleg igazat mondtam, csak éppen azt felejtettem el megmondani, hogy a testvérem, de arra nem kérdezett rá. Akkor meg miért mondanám meg neki? Szórakozni tudni kell, s lehet én húzom a rövidebbet, mert Leonard szúrós tekintetével kell majd találkoznom, viszont megéri.
- S maga mennyi ideje ismeri eme remek embert? – kérdeztem kíváncsian. Azt tudtam, hogy összegabalyodtak már, de a részleteket nem ismertem, oké nem is vagyok arra kíváncsi, hogy miként estek egymásnak, viszont nem annyira intim infókat csak kapok. Mert érzem a felvágás ízét a levegőben. Ez a nő simán kinyírna engem, ha szemmel ölni lehetne. Akkor kell majd menekülnöm, ha kiderül csak a legidősebb húga vagyok.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





To; Galatea

A szőkeség egy szál ingben - férfi ingben - nyit ajtót. Nem mulasztok el végigpillantani rajta - aki így nyit ajtót, az ne csodálkozzon ezen - és magam sem tudom miért, de egyáltalán nem tetszik, amit látok. Bár ezt, ha megölnének, se vallanám be senkinek. Még magamnak sem. És nem azért, mert egyébként nem csinos a csaj, akivel szemben találom magamat.
Már a nyelvemen van, hogy dehogy várom meg, adja csak neki oda a papírokat, amikor eszembe villan, hogy nagyon szívesen nézném meg a képét, mikor előkerül, így meggondolom magamat.
- Kérek, nagyon kedves. - ha már beinvitált arra a bizonyos kávéra, akkor feltételezem be is enged, így minden szívbaj nélkül lépem át a küszöbét és vonulok beljebb, mint aki remekül ismeri a járást, mert így is van. Nem most vagyok itt először.
- Oh, valóban?! - kérdezek vissza a húzós estével kapcsolatban és visszafordulok Ms. Hosszúcombhoz, hogy ismételten a szemeim elé tárulhasson Monsieur inggel fedett teste.
- Mondjuk mikor nincs neki húzós estéje? Mindketten tudjuk mennyire szeret... keményen dolgozni. - ártatlannak is lehetne nevezni a megjegyzést, ha valaki más mondta volna, de én mondtam, így aztán ártatlannak a legkevésbé sem lehet ezt nevezni.
Leülök a konyhapult mellett lévő bárszékek egyikére, gondosan keresztbe pakolva egymáson a lábaimat - az én combjaim sem nevezhetőek éppen rövidnek vagy formátlannak - és leteszem az eddig kezemben tartott mappát a pult hideg kőfelületére.
- Régóta ismeri Mr. Reniert? - a lehető legsemlegesebb csevegő hangomat veszem elő, amim csak van és mint egy érdeklődésképpen kérdezek, amíg reményeim szerint elkészíti azt a kávét, amit felajánlott az imént.


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Pár napja költöztem be őfelségéhez, nem volt kedvem a hatalmas villában egyedül lenni, persze ott volt a macskám is, akit elhoztam, de itt legalább ember is szólt hozzám nem a nyávogást hallgattam. Meg innen könnyebb volt eljutni a szórakozóhelyekre. A munkám kissé megcsappant így nyugodt szívvel mentem bulizni, hogy kiengedjem a fáradt gőzt, s hülyítsem a pasikat, mert megérdemelték. Nem kéne egy ember miatt ítélkeznem, de akkor is megérdemelték. Megengedtem magamnak egy-egy macskajajos napot, amikor egy átbulizott éjszaka után a kanapén feküdtem egész nap és olyan voltam, mint egy zombi. Persze mikor kellett akkor felszívódtam, nem akartam belerondítani Leonard tökéletes napjaiba. Nem papoltam arról, hogy végre megállapodhatna, az nem az ő stílusa volt, pedig igazán összehozhatna már nekem egy unokahúgot, hogy babázzak. Persze ilyen erővel én is teherbe eshetnék, de egy jöttmenttől nem fogok, a férjem meg ugye elcseszte a lehetőséget, ez van. A konyhába sétáltam, hogy enni adjak a macskának, és valamit nekünk is kéne. Most nem volt itt semmi nőcske akit kitett a lakásból, nekem meg egy férfi se volt akivel szórakoztam. Dudorászva vettem elő az edényeket. Rántottát akartam enni egy kis sonkával, meg narancslekvárt pirítóssal. Reméltem, hogy a tökfilkónak is megfelel, néha azért még neki is képes voltam főzni, ha nem volt hatalmas vágya. Annyira azért nem vagyok egy Gordon Ramsay, hogy bármit megfőzzek, nem voltam analfabéta, de igyekszem. Kitettem tányérra az elkészült ételt, közben elnyammogtam egy fél pirítóst is.
- Megyek már.. – morogtam az orrom alatt, ki lehet ennyire türelmetlen, hogy ennyire csengett?
- Helló – köszönök a nőre, hallottam már Leonardtól, hogy ki ő, de eszem ágába sem volt még bemutatkozni.
- Mr. Renier éppen tusol, de nyugodtan megvárhatja. Esetleg egy kávét? – kérdeztem udvariasan mosolyogva, vajon mit gondolhat rólam, az egyik ingjében aludtam, mert nem hoztam magammal normális pizsamának valót, ingekből tornyokat lehetett volna halmozni a nappaliba, eggyel kevesebb fel se tűnik a bátyámnak.
- Nem tudom mikor végez, húzós estéje volt. – vontam meg a vállam, és nem hazudtam velem töltötte filmet nézett velem, és hallgatott engem amitől az emberek többsége kidőlt.
Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Similar topics
-
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Étkező és konyha [régi]
» Konyha és étkező
» Konyha és étkező
» Konyha és étkező

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: leonard renier lakása-
Ugrás: