villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Kert
eme téma címe
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Dean & Mianna
Avarage Day with You


Ahogyan közeledtünk hazafelé hozzám, időnként hátranéztem a visszapillantó tükörbe, hogy Dean követ engem, vagy meggondolta magát útközben és mégis úgy döntött, hogy hazamegy. Tudom, hogy nem tette volna meg azt, hogy szó nélkül elfordul valamelyik kis utcánál, mégis megnyugtató volt, hogy amikor belenéztem a visszapillantóba akkor láttam, hogy jön mögöttem kitartóan az Impala. Milyen furcsa, hogy a kettőnk kapcsolata pontosan ilyen volt, mint ez az autókázás hozzám. Éreztem, hogy állandóan ott van mögöttem, a jelenléte még akkor is tapintható volt az egész házban amikor ott sem volt. Egyre többször hadakozott George emlékével és a mosolya, vagy éppen a bolondozásai képesek voltak egy időre életet lehelni az otthonomba. Ám mindezt magával is vitte amikor távozott tőlem.Oldalra pillantottam az ülésen pihenő plüss orrszarvúra és mosolyogva vettem tudomásul, hogy itt hagyta nálam. Szerettem volna megtartani, nem is tudom, gyerekes bolondság volt ez, de ezt a holmit nem nekem vette hanem Lisának, mégis megnyugtató, hogy itt volt velem, nem tudom megmagyarázni miért. Egy halvány mosoly kúszott az arcomra ahogyan eszembe jutott Dean csodálkozó arckifejezése arra vonatkozóan, hogy én magam is nagy meserajongó vagyok. Igaz én a régi klasszikusokat kedveltem nagyon, és inkább olvasni. Nem annyira Disney és a Pixar világa állt hozzám közelebb, hanem inkább a nagy mesemondó Andersen. Régen sokszor elképzeltem, hogy ha egyszer majd közös gyermekeink lesznek George-al, akkor esténként együtt olvasok velük ezekből a varázslatos történetekből, amelyeknek tanulsága van, és amelyeken gyakorta sírtam is gyermekkoromba.Aztán az életem egy hatalmas fordulatot vett és nem úgy történt semmi mint a mesékben, hanem egyszerűen csak a rossz dolgok történtek, és a reménytelenség, hogy bármit is terveztünk egykor az egyetemi évek alatt, abból nem fogunk semmit megvalósítani. Csak az utazások, a világ több részén, és megnéztük csodálatos világunk megannyi szépségét. Én pedig boldog voltam, hogy mindezt George-al élhetem át. A mai nap volt az első, hogy valamit elárultam a régi éveimből valakinek amióta ideérkeztünk az Államokba, és az éppen az egyik betegem volt. Nem tudtam még mindig elvonatkoztatni attól, hogy Dean nem egy egyszerű barát, hanem valaki akinek segítenem kell túllépni a múltja oly keserves történésein, amelyeknek nyomát mind a mai napig magán viseli.Szerettem volna másképp tekinteni rá, mert jól tudtam ha így teszek, akkor a magamban felállított gátakat is képes leszek lerombolni ezzel. Azokat amelyek megakadályozzák, hogy közelebb engedjem magamhoz. A mai nap tökéletes példája volt annak, hogy mi történik, ha leolvad a maszk rólam, a doktornő köpenyét a szögre akasztom, és akár egy kedves barát, akinek felkínálhatja a karját segít neki az olyan hétköznapi dolgok vásárlásában mint a tisztítószerek, vagy éppen a mirelit holmik. Jól éreztem magam vele, és talán ez is volt az oka, hogy nem akartam még ennek a napnak véget vetni. Azt gondoltam, hogy talán a kertem nyugalmában tovább folytatódhat az a folyamat amely a drogériában elkezdődött, noha tudtam, hogy ez veszélyes is egyben. Veszélyes mert ha túllépek egy bizonyos ponton én sem biztos, hogy képes leszek megállni, nem biztos, hogy nemet tudnék neki mondani, ha megfagyna közöttünk a levegő, és csendesen közénk lopakodna valami ismeretlen vágy, valami kimondhatatlan érzés, amely már jó ideje itt is van. Aminek egyetlen szeletkéjét a fagylalt felett ülve éreztünk meg, amikor a kezem a kezére tettem. Óvatos és visszafogott mozdulat volt, de vajon képes leszek ugyanezt megismételni, ugyanezzel a visszafogottsággal? Nem hiszem. Őt is kínoznám és magamat is, és most egyikünknek sem erre van szüksége. Nem így van rá szükségünk. A délutánba hajló nap sugarai narancs árnyékot vetettek a fák közé, és arany szegéllyel vonták be a kaput, amelyen végül áthajtottunk. Megérkeztünk hozzám. Két felhajtó volt a garázsom előtt, és a szélvédőn keresztül mutogattam Dean-ek, hogy a bal oldalira álljon. Amikor rendelésre érkezett hozzám akkor a bal oldalon található hármas parkoló egyikét szokta használni, amit most telepakoltam kerti bútorokkal. Manuela, a házvezetőnőm holnap korán reggel érkezik, hogy amit eddig még nem sikerült kipakolni a kertbe azt elrendezzük. Addig sem a pincében porosodtak a napernyők, és a halványzöld kis holmik. Volt belőlük pár darab, szerettem, hogy ha szét vannak szórva a kertben, olyan helyeken ahol szerettem lenni, mert így bárhol és bármikor letelepedhettem dolgozni, olvasni, vagy egyszerűen csak kikapcsolni az agyamat. Mosolyogva rámoltam ki a holmikat az autóból és a kezemben a szatyrokkal, meg a plüssel indultam meg Dean irányába, aki szintén ekkor szállt kis az Impalájából.
- A mirelit holmikat beviszem, nehogy kiolvadjon amíg itt van. A többit nyugodtan az autóban hagyhatja. Átöltözöm és hozok apró süteményt és teát is. Fél óra és ott vagyok.- fordultam meg és mutattam a rózsalugason túli apró kis pihenőhely irányába, amit innen is lehetett látni. Vajszínű fém kerti bútorok voltak ott egy vidám, narancs színű napernyő alatt és a székeken hasonló színű párnák vidáman hívogatták az embert. Lágyan és biztatóan érintettem meg a karját, majd az összes holmival amit be akartam vinni, eltűntem a ház irányába. Valóban nem tévedtem sokat, még egy fél óra sem telt el, és már egyensúlyoztam is a kezemben a tálcát, rajta két mosolygós, rózsa mintás porcelán, kannában forró víz, egy Londont ábrázoló fém dobozban teafű. Jázmin-narancs. Kedveltem nagyon az ízét és az illatát is. Méz, citromkarika és tej is volt még ott. Kényelmesebb, olajzöld ruhát vettem fel, nadrágot nem szoktam nagyon hordani még itthon sem, kivéve, ha a kertben tevékenykedem. A tálca szélén egy üveg tálkában különféle formájú vaníliás teasütemény mosolygott, ahogyan én is mosolyogtam ahogyan közeledtem a fiú irányába.
- Mindent elrendeztem, a fagyasztóba tettem a holmikat, csak itt ne felejtse amikor megy, mert Lisa valószínű hiányolná. Ámbár azt gondolom az a rengeteg fagyasztott almás pite nem neki van.- kacsintottam rá, majd lepakoltam a tálcát az asztalra és a kezemmel jeleztem, hogy nyugodtan szolgálja ki magát, végül a vele szemben található, kényelmes székre magam is leültem, keresztbe tettem a lábaimat és hátradőltem. Jó volt újra itthon, a kertben, és boldogsággal töltött el, hogy a mai napom befejezése ezzel a mosolygó szemű fiúval ér majd.
- Örülök, hogy elfogadta a meghívásom Dean, hogy egy kicsit kötetlenebbül tudjunk beszélgetni. Azt gondolom, hogy bár az orvosa vagyok, és mint ilyen csak a rendelési idők azok amelyeket számomra kifizet, és ezek alkalmával úgy érzem igyekszem a tudásomnak leginkább megfelelően a rendelkezésére állni. Azonban vannak helyzetek, amikor...ahogyan a mi szakmánkban mondják időn túli beszélgetéseket kezdeményezzünk. A pszichiáter, vagy a pszichológus nem olyan orvos, akinek kötött a munkaideje, itt mindig igény szerint zajlanak a dolgok.- miután Dean kiszolgálta magát a teából, magam is előre dőltem és elkészítettem a sajátomat. Cukorral, citrommal és egy cseppnyi tejjel.
- Tudta, hogy az oroszok télen tej helyett vodkát is öntenek a teába? A dupla hőmegtartás miatt.- a kanál halkan csörrent a csészémben ahogyan beleejtettem, majd kavarni kezdtem és ekkor tekintettem rá vissza a csendességemből.Nem szóltam, csak a tea örvénylésére sandítottam vissza néha, aztán megint Dean tekintetébe fúrtam a sajátomat és sokáig nem eresztettem. Nem akartam zavarba hozni, nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát. Ajkaimon ott rezgett egy kérdés, azzal kapcsolatosan ami kifőzdében történt közöttünk, de nem tettem fel. Nem tehettem fel. Bár kötetlen beszélgetést ígértem neki, nem én akartam az lenni, aki megnyitja azokat a bizonyos csapokat. Szerettem volna, ha végre ő kezd nyitni felém, csak egy kicsit, amiből erőt merítek és én is megtehetem.
- Tudja, jó ideje hozzám jár, és a kartonján rengeteg személyes adatot nyilván tartok önről. Tudom mikor esett át az első bárányhimlőn, tudom mikor volt kanyarós, tudom mikor tanult meg járni, mi volt az első szava, és miért ezt a pályát választotta a tanulmányaihoz. Tudom, hogy különleges kapcsolat köti az állatokhoz. Tudok az autók iránti rajongásáról, noha csupán ma vált előttem világossá, hogy ez milyen mértékű. De ezek csupán adatok Dean, amit a leg felszínesebb beszélgetéseken is nagyjából egy óra alatt bárkiről meg lehet tudni.- abbahagytam a tea kevergetését, közelebb húztam magamhoz és még mindig előre dőlve szórakozottan futtattam végig a mutatóujjam a peremén.Valamiféle pótcselekvés volt ez nálam minden alkalommal és lassan emeltem újra a tekintetem Deanre. Kerestem, kutattam azokban a viharos zöld szemekben ki is ő valójában, és hol veszett el, hogy a szülei halála miért törte meg ennyire, hogy bár úgy tűnik nyitott, én mégis látom, hogy olyan akár egy dió: összezár és nem ereszt. Még engem sem. Én azonban nem akartam kívül maradni, közelebb kell jutnom hozzá, bár jelen pillanatban nem tudom miért akarom ezt olyan nagyon.
- Engem mindig a miért érdekel és a hogyan...a mit az annyira nem lényeges. Az az adat.- szólaltam meg halkan, és reméltem ért mit is szeretnék tőle. Most nem az orvosa voltam, most Mianna voltam, akit akár a barátjának is nevezhetne, ha hagyná.  



×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Mianna & Dean

     
Average Day
With You




Engem a fű vonzott inkább, kedvem lett volna leteríteni egy pokrócot a földre, és azon feküdni, tényleg… mi tart vissza? Visszamentem a kocsihoz, miután ezt eldöntöttem, és a napszemüvegemmel egyetemben visszamentem a kertbe, leterítettem a hatalmas pokrócot. Én illata volt, gyakran alszom vagy a kocsiban, vagy a tetején, és a végén ide hajítom be a pokrócot, szerettem a tetején feküdni és a csillagokat bámulni, megnyugtatott.  Volt, hogy Lisa is így talált rám, a kocsiban, a hátsó ülésen elterülve. Persze, aztán nyavajogtam, hogy fáj a nyakam, a hátam a derekam és úgy egyáltalán mindenem. Ilyenkor volt az, hogy bementünk a házba, vagy a kertbe, lefeküdtem a földre, ő meg jött a kis lábaival és végig tapicskolt rajtam többször, tetszett neki, hogy ilyenkor rajtam járhat, aztán a kezeit is bevette általában elmúlt másnapra a fájdalmam, mert utána rendes helyen aludtam, de ő is sokat segített a kikupálódásomban. Levetettem a kabátomat, és a fejem alá gyűrtem, nem én lennék, ha nem  az asztaloknál ülnék.  Amikor pedig megérkezett az új ruhácskájában, azt hittem, hogy leesik az állam, hiába ültem fel a pokrócról, Mianna mindig eltudta találni azt, hogy mennyire legyen hosszú a ruhája szára, így be sem láthattam alá, csinosak mint mindig, most is a lábai, és…a combjai! A..huh!  A fenekéről nem is beszélve!De mindezt csak képzelhettem, mert nem láttam semmit, csak sejtettem. Hagytam, hogy hadd menjen el előttem, addig is legeltettem a tekintetemet rajta. Olyan… légiesen könnyed tündér benyomását keltette. Felcöccentettem, és elmosolyodtam.  Egy halk fütyülésnek is beillett a hangom, majdnem, de attól még távol állt. Felkeltem, és beültem az aranyos napernyő alá, és hunyorogva mosolyogtam rá.
- Tudja, azért a frissen készült még mindig finomabb, mint amit már egyszer elkészítettek. De ez is mennyei. - mentegettem a pitéimet, és bekaptam egy apró süteményt, imádtam az ilyet, szerettem ahogy rágni sem kellett, és csusszant, megvolt az a rossz szokásom, hogy hagytam had olvadjon szét a számban. S már épp rágtam volna meg amikor elkezdett beszélni Mianna, bunkóság szemüvegben beszélni valakive, de ismét visszavettem, így legalább nem olvashatott a szemeimből, amelyekben cseppnyi megbántottság csillogott, tudom,hogy azokból mindig könnyen olvasott, ha rólam volt szó. Vettem egy nagy levegőt, szinte éreztem, hogy ahogy eddig felfelé haladtam a hullámvasúton, most hirtelen derékszögben zuhanok lefelé. Jó hogy az ég nem borult be, és csak a madarak kezdtek hangosabban csivitelni a mókusokkal egyetemben, nem nyúltam a teához, mert nem ment nekem sohasem ez az ízesítősdi, és Miannát sem akartam megkérni rá, mert akkor még a végén nagyon bénának tűntem volna. Majd hasra ütés szerűen megízesítem, majd. A hajamba túrtam, és a tarkómon állapodott meg a fejem, ott borzolgattam kissé a rövid tincseimet. Igen, idegborzolón éreztem magamat, éreztem, hogy egy macska közeledik a hátam mögül, a kisugárzása mint egy angol lordé, ezt a területet is a magáénak tudta a sajátján kívül, hármat találhatok, hogy miért pont most jön, és miért pont ide. Miattam. A ház ereszéből pedig kiszúrtam néhány mókust is, kicsit belemarkoltam a tarkómba, vettem egy nagy levegőt. Megtisztelő, hogy ezt…hogy ezt a pár órát nem akarja felszámítani a számomra!  Összecsippentettem az orrnyergemet a szemüveg alatt, összeszorítottam az állkapcsomat, a rágásról és a nyelésről el is feledkeztem, így gyorsan pótoltam ezen hiányosságomat, és utána már csak az apró morzsákon nyammogtam.
Tudnom kellett volna, hogy ha idejövünk, megint a betege leszek! Miket beszélek, eddig is az voltam, elpillantottam oldal irányba is, mintha onnan is várnám,hogy közelednek a természet lényei, a másik irányba is, majd hátra döntöttem a fejemet, szinte láttam, ahogy a macska ott ücsörög a kert aljában, és mozgatja a fülét, mire várnak még? Rontsanak rám ,borítsanak le a székről, és, segítsenek elüldözni Miannát a közelemből, nem elég,hogy így is gyanúsnak gondolta azt, hogy az állatokkal különleges a kapcsolatom, most meg is tapasztalná. Tehát, beteg… és majdnem egy vizit, vagy pont az, csak kint a kertben.
Megráztam a fejemet és visszadőltem a székben, normális pózba.
- Szívesen kipróbálnám egyszer úgy is. - préseltem ki magamból, hogy ezután jó pofizzak? Sosem ment, és nem Dean Carter lennék, ha jó pofiznék. Mindamellett el kellett, hogy gondolkodjak, ő orvos, én beteg, meg kell hogy őrizzük a látszatot… Jól van, felőlem…mehet virágnyelven is a beszélgetés, de nem lesz könnyű dolga velem, ahogy eddig sem volt. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy fogom magam és most azonnal hazamegyek Lisára hivatkozva.
Tettem egy kanál cukrot a teámba és egy kis tejet is, majd elkevertem, aztán beleszürcsöltem. Szörnyű volt! Mondtam,hogy nem tudom megízesíteni. Fintorogva tettem vissza a csészére és fűztem össze az ujjaimat a levegőben.
Annyit hangsúlyozta az orvos témát, cirka öt perc alatt, hogy sikerült összezavarnia. De, legalább sikerült megnyugodnom, és mindenki maradt a helyén, legalábbis az ideiglenes vendégeket tekintve. Kitártam az ujjaimat a combom felett és megráztam a tenyeremet, kicsit ideges mozdulat volt ez, ha azt vesszük, majd megfogtam a lábamat és végig simítottam a nadrágomon, a térdemig, és rámarkoltam a kerti bútor könyöklőjére.
Azért is volt nehéz belekezdenem bármibe is, mert semmilyen kérdést nem tett fel, és közben előadta nekem ezt az orvosi dumát, miért akart velem nyugodtabb helyen beszélgetni, ha… nem is tudom, nem tesz fel kérdést? Hogy…mi érdekli…? Kicsit olyan volt mintha az ő házának aurája ismét visszahozta volna ezt az orvosos légkört, belemarkoltam a sütikbe és visszasétáltam a pokrócomra. Leültem rá, és így tömtem szótlanul magamba néhány falatot, amit lassan meg is rágtam.  
- Az adatok mögött megbúvó Deanre kíváncsi… szeretné ha ott folytatnám, ahol és amiért eljöttünk a plázából, de… - elhallgattam, ismét betömtem a számat és csak rágtam. Nem lényeges az adat, rendben, de akkor mi a lényeges? Itt vagyok, és beszélgeetni próbál velem, lehet, hogy a saját magának felállított falai is olyan magasak, hogy neki is nehéz tulajdonképpen beszélgetni másokkal?
- Azt kérdezte ott az étteremben, hogy mi a baj igazán… - emeltem a pillantásomat a szemüveg peremén Miannára. - Hogy maga egy istentelenül gyönyörű nő, lélegzetelállító, hölgy, akár egy napraforgó, arra fordul…- felcöccentettem, elmosolyodtam és lehajtottam a fejemet. Arra fordul, amerre én vagyok, de ez szörnyen egoistán hangzott volna, és tudtam, ha kimondanám, sem lenne semmi belőle, maximum hazaküldenének, hogy elég a bohóckodásból. Az igazi bajom az volt, hogy túl hirtelen hagytak magamra és nehéz volt saját lábon megállni. Mianna volt az első aki nem elutasítón fordult felém.
- Mondja, miért foglalkozik velem a kezdetektől fogva? Hiszen megtehette volna, hogy elhajt, vagy… nem segít iskolát választani Lisának…vagy…nem enged meg többet annál mint amit a többi betegének? Vagy… - mielőtt még folytathattam volna, a macska úr, szó nélkül betelepedett az ölembe, alattomos dög, legalább a mókus hadsereget távol tartja egy darabig, bár tudtam,hogy valahogy a közelemben elfeledkeznek a ki kinek a prédája dologról.
- Ha beszélgetni szeretne velem, kérdezzen… vagy meséljen magáról Mianna, maga is, nekem, mint az imént, amikor a bagettes nénit várta a széken ücsörögve! - a hangom kérlelő volt, ha azt szeretné hogy jobban megismerjen, beszéljen ő is magáról. Hiszen, így könnyebb, mindkettőnknek, így fogunk tudni megnyílni egymás előtt.Kezdtem megnyugodni, lévén a macska szinte azonnal elkezdett dorombolni az ölemben, ott fityegett a nyakában egy kis helyes nyakörv, arra ráhímezve a neve, és a gazdi telefonszáma. Végig tapogattam, igen… nevezzük munkahelyi ártalomnak, volt benne chip is, egyre hangosabban dorombolt, pláne ahogy elkezdtem őt simogatni. Mellesleg a dorombolása engem is kezdett helyre rázni érzelmileg, sokat segített az is, hogy elkezdtem beszélni.

† Music: Gift Wink † Note:   † Words: RuhaA kertben.



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Dean & Mianna
Avarage Day with You


A kertem télen is gyönyörű volt, amikor téli álmát aludta. Amikor a hótakaró alatt roskadoztak a hátsó, sövényszerű örökzöldek, előttük büszkén feszítettek a levelüket vesztett kopár rózsabokrok. A fák ágai az esti szélben lerázták magukról hóbundáikat és a kerti padokon több rétegben simult el a napok óta lehullott hó. Aztán megérkezett a tavasz és mintha egy tündér járt volna itt varázsütésre minden megváltozott, a világ kiszínesedett, ahogyan minden képes volt megújulni a komor tél után, csak éppen én nem. Még mindig vergődtem a múltamban, én a levegőre vágyódó fuldokló és nem tudtam miképpen lennék képes a felszínre evickélni. Segítség nélkül biztosan nem. Gyakorta elgondolkodtam rajta, hogy talán nekem is szükségem lenne egy hozzám hasonlatos szakemberre, aki segíthetne rajtam. Nem mint a betege, hanem mint a barátja. De féltem, hogy ha esetleg ez kiderülne, akkor nem praktizálhatnék tovább, akkor egy időre visszavonnák az engedélyemet is és azt nem akartam. Még mindig azt gondoltam, hogy ha Dean és én beszélgetünk egymással majd komolyabb dolgokról, ha én is megnyílok neki egy kicsit, akkor talán....talán segíthetünk a másiknak. nem tudom miért is gondoltam ezt, össze voltam zavarodva és a délután folyamán egyre gyakrabban, hogy ilyen közel van hozzám. Miért is akartam ide jönni? Nem tudom, mert ez egy biztonságos zóna a számomra, olyan hely ahol képes vagyok a gondolataimat kordában tartani, de azt hiszem, lesz egy olyan pont amikor már ezt sem fogom tudni. Amikor már sem a házam falai, sem a kertem nyugalma nem lesz képes útját állni a bennem kavargó érzéseknek. És nem csupán azért mert olyan dolgot teszek amit alapvetően nem lenne szabad, hanem azért mert azt sokszorosan teszem. El-el akadó lélegzettel félrekapott pillantások közepette nézem a pléden ülő Deant és elmosolyodom amikor meglátom a szomszédom, Mrs Hoosworth cicáját közeledni. Az alapvetően barátságtalan macska közel settenkedik Dean-hez amire felvonom csodálkozva a szemöldököm és elmosolyodom.
- Tudja Dean ez a bestia nem nagyon szokott senkihez így odadörgölőzni, magának igazán különleges kisugárzása van, hogy így bevonzotta. Egyébként Lunának hívják, gondoltam bemutatom ha már így összeismerkedtek.- megkavargattam a teám és egy aprósüteményt magam is a számba dobtam, úgy figyeltem tovább a fiút, hatalmasat nyelve a félig megrágott süteményt. Istenem, mennyire...a gondolatot is szégyelltem magam előtt, hogy vonzónak találom, hogy igazán oda tudnék menni hozzá, hogy én is képes lennék így odasimulni hozzá mint ez az egyébként elég vad macsek. Egy fejrázással azt hittem ki tudom űzni a fejemből a zavaró, de egyébként nagyon is igazi gondolatokat, és elbújtam a csészém mögé. Nem, továbbra sem akarom megengedni magamnak, hogy ettől tovább jussunk, mindig ott lesz közöttünk jó pár akadály, amit nem léphetünk át, mert ha megtesszük, akkor azt hiszem visszafordulni már nem lehet. Persze nem gondolom, hogy akármelyikünk is vissza akarna onnan fordulni de ettől függetlenül nem...nem tehetjük, nem lehet. Ahogyan én a csészém mögé bújtam vissza, Dean a napszemüvege mögött keresett előlem menedéket. Lebuktam, azt hiszem, hogy a szemeiben próbálok olvasni, amiért egy picit szégyelltem magam. Luna kitartóan sompolygott a srác körül és hozzádörgölőzött teljes testével, majd megint és megint. Elképesztő ez a jószág, ilyet valóban nem csinált még soha és Mrs Hoostworth minden bizonnyal nem hinne a saját szemének sem ha ezt látná. Persze most nincs itthon, elutazott a fiához valahova északra a kanadai határhoz, és hetente három alkalommal jön a házvezetőnő, hogy elrendezzen mindent, Trudy pedig minden nap átmegy, hogy Lunát megetesse, kicserélje az almot és a vizet. Mindezt persze önként teszi, mert az idős hölgy valami különleges ajándékot ígért neki, ha hazatér. Engem nem zavart, igazából kedveltem a szomszédomat. Rengeteg története volt, amikor koraesténként a kertünket elválasztó lila akác tövében el is mesélt. Furcsa páros voltunk mi ketten, két külön generáció, mégis annyi hasonlóság volt az életünkben. Zakatoló és elcsapongó gondolataimat visszatereltem Deanre és kicsit csodálkozva vontam össze a szemöldököm azon reakció láttán amiket a szavaim kiváltottak belőle. Egek, valami rosszat mondtam? Idegesen rázta meg a kezét, mintha a gondolatokat szeretné a fejében megzabolázni. Már ott állt az asztalnál, közelebb hozzám, és megcsapott az a különleges aura amit már a boltban is éreztem, amit már az étteremben is, ami különleges volt, ami csak hozzá tartozott, amitől képes voltam rövid időn belül megrészegülni. Hatással volt rám, ez nem is kétséges. Követtem a tekintetemmel amikor végül egy maroknyi sütemény társaságában visszatelepedett a plédre. Hallgattam és egy ideig ő is hallgatott, csak némán rágcsálta a finom omlós édességet, én meg kortyoltam a teámból és vártam. Vártam, hogy mondjon valamit, akármit, amiből ki tudom őt hámozni, amivel valóban megjelenik előttem az az egykor volt kisfiú, és az a férfi aki lehetne ha a szülei nem halnak meg. Furcsa talán de az élet a legnagyobb drámaíró, hiszen a veszteségek által teremtődnek új kapcsolatok, a veszteségek által újulunk meg és talán válunk azzá, akivé egyébként nem váltunk volna, ha mindezt nem éljük át.Láttam rajta, amit már az étteremben is láttam, hogy ott vannak azok a kimondatlan gondolatok, azok a kimondatlan érzések, amik belülről feszítik, amelyek...megrémültem a gondolattól, mert bennem is ott voltak ezek társai ezeknek a folytatása, a félbe hagyott mondatok párja, amelynek utolsó szavait már együtt mondtuk volna, amely már többes szám lett volna nem pedig saját magunk. Amikor összekapcsolódna az ami összetartozik, noha az elme és még veszettül tiltakozik ellene, ahogyan én is tettem, ahogyan ő is tette. Nem lehetett másképp, csak így...de valóban nem lehetett? Ki tiltja meg? A világ, a társadalom, az elvárások a szabályok, az életünk. Nem akartam elhinni, hogy nincs rá esély, hogy valahogyan mégis engedjem, hogy felálljak innen és azt tegyem amit akarok, amely azóta ott dübörög bennem az étterem óta, hogy nem megérinteni akarom a kezét, hanem megfogni, hogy nem csupán egy óvatos simogatást szeretnék az arcán hagyni végigsiklani, hanem két tenyerem közé fogva lassan magamhoz vonni és....ó istenem. Milyen lehet megcsókolni? Észre sem vettem és egy ideje már a száját néztem ahogyan a szavakat formálja, és nem hallottam, vagy csak foszlányokban, mert vonzó volt a tudat, hogy megtehetném csak egy aprócska lépés lenne, egy hajszál ami elválaszt. De ez a hajszál pontosan annyira erős, hogy nem ereszt. Vergődöm és nem tehetem, egyszerűen nem megy. De miért? Végül ő az aki az első szavakat szabadjára engedi, noha még tétovák, noha még olyanok mint a gyerek aki járni tanul, én leszek az aki segítő kezet nyújtok neki és befejezem helyette, lassan letéve a félig kikortyolt csészémet az asztalra.
-...arra fordulok amerre maga van. Mindig arra. Fény, melegség, lehetséges jövő.- szinte csak magamnak motyogom a szavakat, nem tudom, egyszerűen nem tudom hogyan bukhat ki belőlem, illetve tudom. Az ő szavai hozzák elő belőlem, csalogatják ki, csak neki. de amilyen hirtelen megszületnek, olyan hirtelen el is hallgatok. Nem tudom tovább mondani, elfogynak köddé válnak, mert visszazárunk mindketten. Megint megfogom a csészét, és mintha csak kapaszkodót keresnék a fülébe, az ujjaim belefűzöm, a két tenyeremmel ölelem át.
Eddig vártam, minden alkalommal vártam, hogy magáról meséljen, hogy ne érezze, hogy faggatom, és azt hiszem itt és most a kertem virág illatától részegítő nyugalmában döbbenek rá, hogy egész idő alatt kerestem Dean-hez a kulcsot, és csak most jövök rá mi is az. Pontosabban ki is az. Én vagyok az. Én vagyok, az életem a múltam, az akivé váltam. Ahhoz, hogy eljussak hozzá, először önmagam kell feltárnom. Furcsán működik néha az emberi elme. Amikor azt gondolom kezemben a megoldás, rádöbbenek, hogy tévedtem. Újabbakat kortyolok a csészéből és az alján összegyűlt leveleket hagyom visszacsusszanni, majd halkan koppan az asztalon a porcelán ahogy ráhelyezem. Összefűzöm az ujjaimat mintha imádsághoz készülnék, és keresztbe tett combjaimon pihentetem tovább. Mély lélegzetet veszek, egy egészen röpke másodpercre lehunyva a szemeimet és úgy tekintek vissza Deanre. Hiába takarja magát a szemüvegével mögé látok, látom a bizonytalanul csillanó tekintetét.
- Azért foglalkozom magával Dean mert először első pillanatban nagyon érdekes esetnek tűnt. Triplán  traumatizált múlt, a szülők és a testvér elvesztése, majd egy olyan szerep megtanulása, amelybe az ember nem kényszer hatására kerül: az apa szerep. Minden családban megvannak a szerepek és azok normális időszakai. Magának akkor még a gyereké kellett volna lennie, de onnan, hogy az alapok kihulltak át kellett vennie, a szülő és a nagybácsi szerepét egyszerre. Érdekes eset volt az öné, tanulmányt szerettem volna írni belőle. Eleinte....- tettem hozzá lassan és kicsit nagyobb hangsúllyal, hogy értse, ez már régen nincs így.
- Aztán kezdtem önt megismerni és láttam valamit a tekintetében, amit  a mai napig nem tudok megmagyarázni, de úgy éreztem sokkal több közünk van egymáshoz....úgy értem egy idő után ez már sokkal tovább mutatott beteg és orvos kapcsolatán. Én....nem tudtam egy idő után úgy tekinteni önre, mint a betegem, mint a páciensem....én...- gyerünk, ki kell mondanom szabadon kell engednem, de képtelen voltam, így a mondatot ahelyett, hogy "Beleszerettem" a saját betegembe fordulattal zártam volna más szavak hagyták el az ajkaimat
- ....úgy éreztem a barátommá vált.- nem volt ez sem hazugság, inkább csak féligazság. Mitől féltem? Hogy esetleg félreértem őt, és akkor teljesen bolondot csinálok magamból. Egyszerűbb volt ez így. Figyeltem az ölében doromboló Lunát és bólintottam. Rendben mesélni fogok, ahogyan aztán ő is.
- Kislány koromban volt egy cicánk, egy fekete, világítóan sárga szemű cica, Sissy volt a neve. A legbékésebb és legemberbarátabb macska volt a világon. Aztán egy napon eltűnt, és én nem találtam sehol. Azt hittem vége lesz a világnak, mert a legkedvesebb játszópajtásom volt akkoriban. Tudja Dean, nem nagyon kedveltem a többi gyerek társaságát, mindig is kicsit kilógtam a sorból, más voltam mint ők. Nem különleges, egyszerűen más, komolyabb.- elhallgattam, egy nagyon fájdalmas gyerekkori emlékemet idéztem most fel neki. Mert azt akartam, hogy ennek hatására ő is ilyen idézzen fel, mert így a legkönnyebb feldolgozni, ahogyan én is tettem egykor
- Egy hét után találtam rá, a házunkhoz vezető bekötő úton felakasztva egy fára. A többi gyerek tette, hogy ha velük nem barátkozom, akkor senkivel ne is tehessem. Tudja Dean, ha a gyerekek elfojtják magukba az indulataikat, akkor az gonoszságot szül a lelkükben és felnőtt korukban fog valahogyan előjönni, így vagy úgy de előjön. Nem lehet teljesen elfojtani a végtelenségig a dolgokat.- sokszoros utalás volt ez számára a múltra és a jelenre egyaránt. Újra ránéztem, és láttam innen távolabbról is visszatükröződni az arcomat duplán is a napszemüvegén.  



×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Mianna & Dean

     
Average Day
With You




Elmosolyodtam Mianna szavait hallva a macskát illetően, igen… ez voltam én, és emiatt kicsit zavarban is voltam. Csak sejtettem, hogy egy egyébként antiszociális macskáról van szó, mert Mianna közelébe sem akart menni,engem tisztelt meg a jelenlétével.  Amivel nem volt gond, csak időnként a macskákat nehezebb volt levakarni magamról mint a kutyákat, ők legalább értettek a parancsokból… De a macskák? Nekik aztán senki se parancsolgasson…
A fejemet felkaptam a tanulmányos résznél, zavarban voltam, eltűntem a macska simogatása mögött, a torkomat köszörültem, egyrészt kellett ez a távolság, mert így nem akartam mindenáron odahajolni hozzá és csókot csenni az ajkairól, mert tudtam, hogy nem lettem volna képes megállni a csókot, hogy ne menjek tovább. Valódi csokifagylaltos, banán turmixos, pités kísértés volt számomra Mianna.Azért, az csak jó, hogy akart tanulmányt írni belőlem, múlt időben.
- Mit gondol? Gyógyítható vagyok? – sosem tettem fel ezt a kérdést még senkinek, de Lisa miatt kénytelen voltam megkomolyodni, nem feküdhetek csöndben a pszichológusomnál, főleg ha segítni akarna nekem, a kérdéseim halkak voltak, tán még a macska hallhatta csak meg az ölemben, de ő csak erőteljesebb dorombolásra kapcsolt. Ahogy pedig beszélt tovább , elmosolyodtam, észre sem vettem,hogy alig vettem levegőt és azt is ,hogy egy gombóc nőtt a torkomba, az idegességtől, kíváncsi voltam, hogy mit akar mondani , és szinte magamban reménykedtem, hogy azt fogja mondani, hogy… szerelmes… hogy valaki sokkal közelebb állónak tekint engem, mint … egy barátnak. Kissé elkenődtem, de nem hagytam magamat eltántorítani, hiszen erről beszéltem, erre akartam rábeszélni magamat, még a plázában is, hogy Mianna és én csak barátok lehetünk még akkor is, ha úgy éreztem, hogy a lelkünk összekapcsolódott abban az átkozott nagy zsivajban.  Tehát barát. Noha éreztem, hogy több lebeg itt a levegőben, de ha mindketten bevallanánk mi lenne? Én féltem. Azt mondta, hogy csak a barátjának tekint, épp ezért nem akartam átlépni ezt a határt. Mert értékesnek gondoltam ezt a lehetőséget is. Elborzadva  hallgattam a macskáról a történetet, tudtam, hogy borzalmas dolgokra képesek a gyerekek, de… egy állatról volt szó! Mit ártott az bárkinek is?! A macska kivételesen eliszkolt a közelemből Mia lábai közé, a szék alá. Érezte a dühömet, azt hiszem.  Ugyanakkor értettem én a célzást is, hogy…az elfojtások komoly problémákat okozhatnak a későbbiekben.  Hátra dőltem és elnyúltam a pokrócomon, nem vettem még le a szemüvegemet, csak felpillantottam az égre, észre sem vettem, hogy a pólóm alja felcsúszott a hasamra, beletúrtam a hajamba és kicsit összeborzoltam.  Védtem az állatokat, gyógyítottam olyan állatokat kik az emberi brutalitásnak estek áldozatul, és pont a gyerekek tegyenek ilyet? Amikor inkább labdázniuk vagy focizniuk kellene?!
- Sok esetben a szülők is hibásak olyankor ha egy gyerek elkanyarodik másfelé. Szerintem. – nem mondtam, hogy szívesen találkoznék azokkal a valakikkel, és megmutatnám nekik, milyen az, ha az állatok vissza vágnak. De, tudtam,hogy nem fogom megtenni, mert elég példa volt számomra az, hogy ha csak szeretnék valamit, ha kívánnám, ők azt hiszem teljesítik és… annak sosincs jó vége, lásd a szüleim esetét, kinyújtottam a térdeimet és teljesen elnyúltam a pokrócon, majd felkönyököltem néhány tiszteletkör után Luna elindult felém, és rátelepedett a hasamra, még előtte visszahúztam gyorsan a pólómat a helyére, levettem a szemüvegemet és elgondolkodva pillantottam Miannára.
- Én… egy fiókát mentettem meg, és neveltük fel az édesapámmal, persze mivel nem félt a kinti dolgoktól ,és a rendelőben is volt macska… így amikor kikerült velem a szabadba, a természet tette a dolgát. – dünnyögtem halkan. – Sajnálom a macskáját Mianna. – biggyesztettem le az ajkamat. – Mindig is könnyen barátkoztam, sok barátom volt és van most is, de mind le morzsolódott, nem tudok elmenni egy egész estés filmet megnézni, vagy nem tudok beülni egy jó pubba, ahol angol sört szolgálnak fel, ekkora – mutattam a korsó méretét, ami legalább egy méter magas lehetett. – korsóból. Mert, az egész helyzetem átértékelődött… Amíg élt a nővérem, felhívott ,időben, hogy nem-e tudnék elmenni Lisáért, nincs baj vele, mert nagyon aranyos lány, ha találkozna vele… - hiszen látta a képet a telefonomban. -  Aztán elfelejtettek elhívni a nagyobb bulikra, arra hivatkozva, hogy biztos rá kell vigyáznom. Nem fojtok el semmit… csak… - bicsaklott meg a hangom, mindketten tudtuk, hogy ezt egyáltalán nem gondolom komolyan, és az évek során ezt beszéltem be magamnak leginkább, hogy nem folytok el semmit. Ez, csak egy titok, egy rossz titok, ami nem vetne rám jó fényt, ha kiderülne, noha az állatokkal kapcsolatos viszonyomat már említette párszor Mianna, talán itt lenne az ideje , hogy elmondjam neki az igazat? Hiszen, csak így tudna segíteni, de nem megy.
- Hallott már különleges képességű emberekről? – ültem fel és kíváncsian pillantottam Miannára. – Volt egy osztálytársam, akinek egyfajta…gondolatolvasó képessége volt, ezt csak utólag derítettem ki. – és ő tudott arról, hogy milyen a kapcsolatom az állatokkal, talán, és számos más dologról, amire hirtelen ráparáztam, de megnyugtatott, hogy sohasem fog visszaélni azokkal a tudomására jutott titkaimmal, amelyekkel szerinte jól tettem, hogy orvoshoz fordultam, bánom,hogy nem barátkoztunk össze hamarabb, jó ivócimborák lehettünk volna.  De, engem elszólított a lehetőség, és különben sem bírtam már tovább maradni. – nem is kiderítettem, hanem mikor jöttem el a búcsú buliról, odajött és elmondta, hogy sajnálja hogy elmegyek mert miattam voltak jók a jegyei. – mellesleg osztályelső voltam, és a tanáraim pedzegették, hogy mondhatnám én a záróbeszédet a diplomaosztón. Ám, minden másképpen alakult. Néha felhívjuk egymást, és beszélgetünk, tudom, hogy sikerült neki a tanulás is, mert megeskettem, hogy tanuljon, ha jó orvos akar lenni, akkor tanulnia kell,mert nem leszek ott mellette, hogy kiolvashass a fejemből a válaszokat.
- Egyébként, akkor maga nem a Barbie babás lány volt, hanem az olvasgatós, kedves és olvasgatós, akit nem hajlandóak észrevenni a kortársai, csak mert, használja az eszét? – kíváncsiskodtam, mennyivel egyszerűbb lett volna ha tegezhetem, mert akkor nem kellene ügyelnem a távolságtartásra, de tudtam, hogy ha megtenném, akkor annyi lenne. Még közvetlenebb lennék vele, ez pedig még visszatartott még egy kicsit attól, hogy bármi meggondolatlanságot követhessek el. Visszadőltem a pokrócra, de ezúttal úgy heveredtem el, hogy az oldalamra feküdtem, és teljes testtel Miannával szemben voltam, ide a földre kuporodott le Luna is, akinek megvakargattam a füle tövét, mire hangosabban feldorombolt. Ráadásul nem tehettem róla, megint eljött a terelős énem, hol erről hol arról beszélek, miközben ezt, vagy azt próbálok feltüntetni jelentéktelenként. De, tudtam,hogy figyel rám Mianna, mert éreztem, és láttam is rajta. De kivételesen nem magamról beszéltem, a fura képességű srácnál, hanem a haveromról, ez nem az a tipikus pszichológiai trükk volt, a haverom haverjás, ez igaz volt. De közben próbáltam megtudni, hogy mit gondol erről az egészről Mianna. Mit szólna hozzá, ha rólam is kiderülne a titkom. Meg kell tudnom,hogy mit tud, biztosnak kell lennem magamban, hogy a közelében nem hatalmasodnának el úgy rajtam az érzéseim is, hogy kihasson másra, és más is kárt szenvedjen ezáltal. Visszabiggyesztettem magamra a szemüveget, és lehajtottam a fejem, a mozdulatom talán árulkodható lehetett, hogy valami igen is nagyon foglalkoztat, ráadásul... Nem , még csak bele sem akartam gondolni, hogy ne legyen párom emiatt a képesség miatt? Szó sem lehet erről. De, mindenképp tudni akartam ,hogy mit gondol a különleges képességű emberekről Mianna, mert lehetett hallani dolgokat, repülő szárnyas emberek... furcsa képességűek... és hasonló társaik.

† Music: Emlék † Note:   † Words: RuhaA kertben.



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Dean & Mianna
Avarage Day with You


Néha hunyorogva figyeltem a testbeszédét, hogy miről árulkodik nekem, hogy miről mesél egy-egy gesztusa, és oda nem figyelésből adódó kézmozdulat, egy zavarodott sóhaj, ahogyan közben egy kicsit hallom a hangján a rekedtséget a visszafojtott nyögést. Mintha csak tükörbe néztem volna és azt is tudtam miért van ez, meg azt is, hogy miért nem lehet mégsem. Ahogyan a macska ott sertepertélt körülötte, ahogyan úgy bújt hozzá, hogy ilyet még nem láttam ettől a jószágtól. Alapvetően roppant ellenséges volt, és nekem még egy halas jutalomfalatkával sem sikerült magamhoz édesgetnem soha, pedig nagyon szerettem a cicákat. George inkább kutya párti volt egykor, szerinte a macsekok bizony kényes és nagyon hálátlan jószágok. Ha látta volna mit művel Luna itt Dean körül minden bizonnyal megváltozott volna a véleménye ezzel kapcsolatosan.Felpúpozta a hátát kinyomta a hátsóját, dorombolt rendületlenül én meg nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak ezen az egész jeleneten.
Mikor kimondtam neki, hogy mit jelent nekem, nem hazudtam, igaz szerintem éreznie kellett, hogy nem olyan hangsúllyal mondom a barát szót, ahogyan azt egy barát valóban mondja. De nem is úgy mint az orvosa. A hangunk nem hazudik, kivált akkor nem ha ez a munkánk része. Már többször megfordult a fejemben, hogy Deant a saját módszereim szerinti hipnózisnak vetem alá, hogy erről letettem annak az volt az oka, hogy az ember ilyen állapotban olyan dolgokat is kimond, amit egyébként mélyen magába zár. Mi történne akkor, ha elmondaná nekem mit érez velem kapcsolatosan, mit érez azzal kapcsolatosan hogy a múltján keresztül próbálok eljutni hozzá, hogy a saját múltamban is rendet tegyek. Visszaélésnek gondoltam volna az ő érzéseivel és a saját tudásommal, úgyhogy arra kell elsősorban törekednem, hogy így tudjak meg tőle minél többet amit csak megtudhatok. Hogy így meséljen nekem kivált a gyermekkoráról arról az időről amikor még éltek a szülei, a nővérével való kapcsolatáról és arról a családról amely körülvette. Valahol mélyen éreztem, hogy amikor ez a fiú elveszítette a szüleit, nem csupán a családját veszítette el, hanem a biztonságot, az önfeledt gyermekkor utolsó lehetőségét, és amikor a nővére is meghalt valami mást is. De talán nem is veszítette el azt végleg, hanem csak elzárta nagyon mélyre, ahonnan most nekem kellene előásnom.
Luna hirtelen ugrott meg Dean mellől, mint akit kergetnek, majd futott oda hozzám, be a szék alá, a szőre lágyan csiklandozta végig a bokámat, amitől megrándult egy kicsit a combom. Mi a csuda ütött ebbe a jószágba? Hiszen az előbb még annyira dörgölőzött a fiúhoz, most meg úgy fut tőle, mintha megégette volna magát. Lehajoltam, és odaédesgettem volna, hogy megsimogassam, de a cica csak előre nyújtogatta a nyakát, apró nedves orrát odaérintette a kézfejemhez, majd prüszkölve megrázta a fejét, és hátra araszolt a leander cserepek felé. Különös, nem értettem a viselkedését, ahogyan azt sem, hogy utána minden átmenet nélkül engem részesített abban a kegyben, hogy odadörgölőzött a csupasz lábszáramhoz. Csiklandozott, úgyhogy nem tudtam megállni és kuncogtam, kezemet a szám elé kapva, bocsánatkérően néztem vissza Deanre.
- Elnézést. Hol is tar...- elakadt a lélegzetem amikor megláttam végignyúlva a pokrócon a póló nagyon enyhén csusszant fel a hasán, és a napszemüvegen keresztül bámulta az eget, én meg nyeltem egy óriási korty levegőt. Nem tagadom egyetlen pillanatra sem, hogy a látvány eléggé magával ragadott és hovatovább ki is zökkentett a szerepemből. Őrületes módon késztetve arra, hogy a székből felálljak, és odaüljek mellé. Tenyeremet finoman simítsam arra a részere ahol....ó egek! Megráztam a fejem és kényszerítettem magam a szabályos lélegzetvételre. Azt hiszem tudom már miért jobb itt kint a kertben beszélgetni vele. Mert itt nagyobb a tér. Előre dőltem, valahogyan vonzott magával az egész helyzet, persze őrültség lenne tagadnom, hogy a gondolatot sikerült messze űzni a fejemből, mert nem sikerült. Beszélnem kell, mondanom neki valamit, hogy ne őt bámuljam, hogy visszavezessem a hangom a normális tartományba, hogy ne tűnjek saját magam előtt is komplett idiótának. Kezem előre esett, lazán lógott a kézfejem, Luna pedig a fejét dugta oda, párszor borzolódva át, én meg az ujjaimmal simítottam át a szőrét. Számolni kezdtem a másodperceket, hogy mennyi az az idő amit még így megbabonázva vagyok képes tölteni, és hiába is igyekszem, nem tudok másfelé nézni. Végül a cica az aki az egészet megtöri, és megugrik mellőlem, hogy visszaszökkenjen Dean-hez, a hasára telepedve. Ostoba jószág, mintha a saját gondolataimat hurcolta volna oda. Kiszáradt a szám, egy picit cserepes is lett, úgyhogy megnyaltam. Itt volt az ideje, hogy befejezzem ezt az ostoba, kiéhezett nőkre jellemző viselkedést. Bár őszintén szólva ez nem volt meglepő, bárkivel is tárgyaltam volna róla. A férjem halála után azzal a fiatal fiúval volt egy pár hónapos viszonyom, de annak is már több mint nyolc hónapja vége, azóta a munkám és a kutatásaim kötöttek le, nem engedve senkit az életembe. De nem csupán a lelkünk van, hanem a testünknek is egyfajta kémiája, amely felel bizonyos impulzusokra, bizonyos benyomásokra és válaszol is rájuk. Ahogyan az én szaporább szívverésem, ahogyan a szabálytalan lélegzésem, a kiszáradó ajkaim, a kitáguló pupillák amelyekkel bámultam, szó szerint bámultam az előbbi pillanatokban a....betegemet. Elképesztően ostoba és otromba viselkedés, és azonnal véget kell neki vetnem hiába, hogy tudom a testem még órák múlva vagy éppen alvó állapotban is életre kel, és lejátszódnak ugyanezek a folyamatok amíg meg nem kapja a beteljesülést. De ilyen nem lesz továbbra sem. Bár azzal nem voltam még teljesen tisztában, hogy meddig lehet megálljt parancsolni az efféle dolgoknak, meddig lehet egymás körül táncolni, nézni a másikat a kezet kinyújtani, de nem érinteni. Felemelő és fájdalmas egyszerre a tudat, hogy megtehetnénk, és mégsem tesszük meg. Megtört a varázslat és hálás voltam neki amikor visszahúzta a pólót és beszélni kezdett én meg odafigyeltem rá, néha homlokráncolva, miközben hátradőltem kényelmesen vissza a székbe, és hunyorogtam kicsit, amikor az arcomat simogatni kezdte a fenyők mögül lassan kicsorduló arany, délutáni napsugár.
- Nem azt mondom tudom milyen érzés amikor az ember mellől lemorzsolódnak a barátai, mert velem nem ez történt. Nálam ez az egész egyszerre következett be. Szinte az összes barátunk egyszerre fordított hátat nekünk, amikor kiderült George betegsége. Egy kezemen meg tudom számolni hány barátunk maradt, és egyetlen ujjam elég lenne ahhoz, hogy meg tudjam számolni ki volt az aki végig kitartott mellettünk. A barátok az életünk részei, de ennek is vannak fokozatai tudja. Van akinek már egy kevés negatívum elég, hogy elforduljon, van akinek a végére már annyira sok, hogy nem bírja, és vannak azok akik a saját érdekeiket helyezik előtérbe, és nem azt nézik a másiknak mi a jó, hanem azt, hogy ebből nekik mennyi a valóban jó. A barátot onnan ismeri meg Dean, hogy nem kérdez, hanem tesz, nem elvesz, nem is ad, hanem megtart mindent amit együtt megszereztek.- éreztem, hogy a nővére volt az ő igazi barátja, és elveszítette őt is. Lisa pedig még túl gyerek, hogy ezt az űrt betöltse, hiszen neki még nincs meg hozzá az élettapasztalata. Miért érzem, hogy én akarom ezt megtenni a számára? A szavak hirtelen buktak ki belőlem, noha éreztem, hogy megint határokat lépek át, de nem óvatoskodva, hanem ezúttal határozottabban. Ez már nem terápia volt, nagyon nem az, mégsem tudtam  megállni mégsem tudtam nem mondani neki.
- Ha akarja....hát én igaz nem vagyok egy bulizós fajta. Illetve régen az voltam. Még táncolni is tudtam, a férjemet is én tanítottam meg egykor. Rémesen botlábú volt.- elmosolyodtam a gondolatra, ahogyan felidéződött bennem az az esős októberi reggel, amikor nagyjából tízszer taposta el George a lábam, a végére már fogadást kötöttünk. Egy eltaposott láb, egy darab palacsinta Mrs Holly kajáldájában nyugat Londonban. Hát a vége az lett, hogy degeszre ettem magam palacsintából, de George megtanult táncolni.
- Szóval ha gondolja én nagyon szívesen elmegyek magával megnézni valami filmet, vagy iszok magával ekkorra korsóból - mutattam ugyanúgy ahogyan az előbb Dean is.
-Igazi angol sört, vagy inkább legyen ír, azt jobban szeretem. Ivott már valódi cseh barnasört, Dean? Az az igazán finom.- teljesen beleéltem magam a dolgoba, talán nem is volt rossz ötlet. Határozottan nem kezelni akartam egy ilyen alkalommal, hanem hagyni feloldódni. Lehet többet segítenék vele. A különleges képességű emberek kapcsán láthatóan kicsit komolyabbá vált az arcom. Ami azt illeti két betegem is volt, akiről ha kiderülnének dolgok minden bizonnyal a világ szemében elfajzottaknak gondolnák őket. Gyermekkorukban jöttek elő a dolgaik és azóta rémálmok gyötrik őket, és van amelyiknél nappali hallucinációk  társulnak mellé, Az egyikük a teljes családját kiírtotta, mert álmában az agyhullámai elektromágnesessé váltak. Élve megsütötte a szüleit és a két öccsét. A gondolatolvasásról mint olyanról már hallottam, ahogyan sem én sem más szakemberek akiket esetleg ilyen eseteknél konzulensnek hívtak nem tudtuk megmagyarázni honnan való. Sokan a gyógyszeres kutatást javasolták, én magam és még néhányan határozottan elleneztük, mert az agya egy olyan szervünk amit nem sikerült még tökéletesen feltérképeznünk, ezáltal nem hiszem, hogy bármivel is gyógyítani lehetne, ha a világ szemében abnormális tevékenységet mutatnak némelyek.
- Igen Dean, hallottam ilyen emberekről, tudok arról, hogy léteznek olyanok, akik nem úgy viselkednek bizonyos helyzetekben, ahogyan az átlagtól elvárható lenne. Volt alkalmam ilyen konferenciákon részt venni, és elárulhatom magának, hogy a leghevesebb ellenzője vagyok az ilyen jellegű kisérleteknek, mint amilyen például a maga barátja is volt. Az én nézeteim szerint a megismerésre és az egész folyamat megértésére kell törekedni, nem pedig a gyógyítására. Mert nem gondolom azt, hogy ez feltétlenül egy betegség. Mi van akkor ha ez egy véletlen folytán az evolúciós folyamat része?- no igen, előjött belőlem az orvos a kutató, az az ember aki voltam, aki pontosan ezek miatt választotta ezt a pályát. És pontosan ezek miatt lettem pszichológus, méghozzá olyan esetekre specializálódva amelyeket kevesen értettek meg, leginkább azok sem akikkel történt. Előre dőltem és a felkaromat megtámasztottam a combomon, ujjaimat összefűzve lazán tartottam a kezem.
- Nem Dean, én határozottan nem az a babázós kislány voltam. Mióta csak olvasni tudtam magamnak olvastam. Előtte a papám tette ugyanezt. Igaz a mesék közé néha beszőtt komolyabb olvasmányokat is. Bár talán a legfurcsább, hogy nekem sosem a királylányos mesék tetszettek, hanem Jack London történetei például. Vagy Jules Verne fantasztikusabbnál fantasztikusabb regényei. De tudja én egykor...ahogyan ön fogalmazott egy különleges képességű ember miatt kerültem erre a pályára. Amikor megláttam, nem is hittem el, hogy ilyen létezik. És amikor mesélt a rémálmairól, megkérdeztem tőle, hogy ha valakinek ilyen fantasztikus képessége van hogyan álmodhat annyi szörnyűséget? Megsértettem, és soha nem tudtam megbékíteni. Akkor elhatároztam, hogy komolyabban fogom venni ezeket a dolgokat. A lány képessége nagyon különleges volt: képes volt víztisztaságú bőrt magára ölteni. Mint egy medúza. De....miért kérdezi ezeket tőlem, Dean?- billent oldalra a fejem, és legbelül megszólalt bennem egy vészcsengő.  



×

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Mianna & Dean


   
Average Day
With You




Szeretnék elmenni vele bulizni, nem olyan állati hangos diszkóba, ahol bömböl a zene, hanem olyan bárba, ahol van táncparkett is, és lehet inni is, jó lett volna, szinte magam előtt láttam, ahogy legalább egy bátorság italt felhörpintve végül mindketten a parketten állunk, és táncolunk önfeledten, bár volt egy olyan érzésem, sejtésem, hogy ha… egy lassú szám következett volna, ijedt madárkaként rebbentünk volna szét. Szerettem volna azt hinni, hogy működünk ketten, hogy működhetnénk,egyáltalán. De… ahhoz meg kellene csókolnom, az ajkamba haraptam a szemüvegem mögött felszikráztak a szemeim, komolyan veszélyes volt itt lennem vele. Legszívesebben a bőre alá másztam volna, nem inkább rá, kihámoztam volna a ruhájából, sosem voltam az a ruha szaggatós fajta, és amit most viselt, mint egy tavaszi-nyári tündér, aki ha eléggé megnyílna, akkor be tudná aranyozni az életemet. Már csak a pillekönnyű szárnyak hiányoztak róla.
- Nálam csak az angol és az ír sörök jöhettek eddig szóba. - somolyogtam. - De, szívesen kipróbálnám, hallottam a vágott sörről is, de hiába kajtattam otthon ezután sehol sem lehetett kapni, csak videót láttam… - csettintettem a nyelvemmel. - Tudja, ha nem mennék tovább, akkor szívesen kiülnék a verandája lépcsőire. - pillantottam el a lépcsők irányába. Tovább simogattam Lunát és figyelmesen hallgattam Miannát, a különleges képességű emberekről alkotott véleménye igazán érdekelt. Szépen fogalmazta meg : "Igen Dean, hallottam ilyen emberekről, tudok arról, hogy léteznek olyanok, akik nem úgy viselkednek bizonyos helyzetekben, ahogyan az átlagtól elvárható lenne."
Fegyelmeznem kellett magamat, hogy az arcom se rezdüljön, továbbra is rajtam volt a szemüvegem, nem szándékoztam megszabadulni tőle még egy darabig. Egyrészt szűrte a napot, amiért jól esett, hogy nem hunyorgok folyton fel Miannára, így láthattam a selyem simaságú lábán visszacsillanni a napfényt, legszívesebben négykézláb oda másztam volna hozzá, és a  bokáitól kezdve csókoltam volna végig a lábát, egészen a combjai közti résig. Elég! Tudtam, hogy nem szabad folytatnom a gondolatot, mert megőrülnék, és szerencsétlen macskát lóbálva az ágyékom előtt kellene magamat takargatnom az autómig. Rég nem voltam nővel, úgy igazán egy hónapja megvolt biztos. Ilyen az én formám, amikor kezdem érezni, hogy a gondolataim, a lelkem és minden ébren töltött percem azzal töltöm, hogy mindenkiben az ő mosolyát keresem, akkor menthetetlenül elvesztem, másra sem tudok rá nézni úgy, ahogyan ő rá. Nem szabadott tovább  gondolnom,azt sem hogy elé térdelve mit tennék vele, mert az tényleg veszélyes lett volna, szerettem élni, és ha nem is vadbarom módjára, de épp ahol rám jött,  megfelelő körülmények között a vágy, akkor azzal helyben éltem is, nem halogattam a dolgot, csak ha nyilvános helyen voltunk. Most pedig, itt voltunk, az ő házánál, a kertben. Élesen szívtam be a levegőt. Ezek szerint, nem fektetne fel egy vizsgáló asztalra és próbálna rájönni, hogy mi romlott el bennem, és mi az, ami miatt nem úgy "működöm" ahogyan mások. Megráztam a fejemet, megigazítottam a napszemüvegemet.
Hallgattam azt, hogy miért lett belőle pszichológus, egy… magamfajta miatt, sokszor volt az, hogy szörnyetegnek gondoltam magam, bár külsőre normálisnak tűntem mint bárki más, csak… tudtam kommunikálni bizonyos szinten mint az állatokkal, ami nagyon ritka dolog és a tetejében még a gyógyításuk is ment, hellyel közzel, ezért, sokat is ettem, de hamar el is égettem ezt a táplálékot, nem csak fizikai munkával, hanem a gyógyításra szánt energiával is. Rengeteget tudtam enni, ha arról volt szó. Szóra nyitottam a számat, válaszolni akartam ,hogy azért érdekel, mert én is afféle különleges képességű ember vagyok, de féltem. Mindazok ellenére féltem amit mondott nekem. Szép dolog egy medúza testű nő, lány miatt ezt a pályát választani, de… én nem ő voltam. Én Dean Carter vagyok. Zavarban voltam egy kicsit és a torkomat köszörültem. Bíznom kellett Miannában, akartam is, de erről a szüleim sem tudtak, nem is tudhattak, mert mire elmondhattam volna nekik, hogy tudom, hogy mit mondott, vagy érzett az  a ló akit vizsgáltak, akkor… addigra már meghaltak, a nővérem? Sejtette de sosem említette, ez Lisa és az én titkom volt, amelyet senkivel sem szerettem volna megosztani, majd… idővel talán Miannának is elmondom, addig szeretném, ha nem egy  megfejtendő, tananyag alap lennék a számára, hiszen ezzel újra elővehetné az aktámat és akkor ismét én lennék a tanulmánya témája.
Felsóhajtotta, kicsit az állkapcsaim is belesajdultak annyira görcsösen szorítottam össze  a fogaimat.
- Én… megyek, Lisa… már vár és… éhes lehet… én…viszlát. - Lunát félre söpörtem az ölemből, óvatosan, majd felkaptam a takarómat, belegyűrtem a kabátomat is és így indultam el a kocsibejáró irányába. Gyorsan szedtem a lábaimat, megfordult a fejemben, hogy visszamegyek és felmarkolok a sütiből, mert finom volt, és mert azzal nem tűntem volna annyira bunkónak a hirtelen távozásom miatt, pont hogy igen! Pont azzal lettem volna bunkóbb. Feltoltam a szemüvegemet a fejem búbjára.
- Majd… hívom… a számát… nem tudom, de… maga az enyémet, igen! Kérem, küldje el!  - torpantam meg, nem akartam de látszott a riadalom a tekintetemben, amelyet reméltem, betud annak, hogy Lisát magára hagytam ilyen hosszú időre. Nem akartam ilyen hevesen távozni, de láttam rajta, mindig észre vette rajtam, ha linkeskedem, vagy kikerülöm a kérdést, jelenleg nem fizettem semmiért, nem kellett grimaszokat vágva ücsörögnöm az irodájában. Nem tudtam a mobil számát, de a praxisa benne szerepelt a telefonkönyvben, majd kikeresem onnan.
- Megvárom a kocsinál…sietnem kell, mert Lisa ő…biztosan éhes már ő is. - ismételtem meg még egyszer, egy biztos, ha kihozza nekem a vásárolt dolgaimat, egy futó ölelést kapni fog tőlem, mert valahogy, legalább így szeretném tudatni vele, hogy minden rendben van kettőnkkel. Hogy nem haragszom rá semmiért. A kocsinál állva bedobtam a pokrócot és a kabátom a hátsó ülésre, a szemüvegemet a műszerfalra tettem, és beletúrtam a hajamba, összeborzoltam a tincseimet és magamat átkoztam a gyávaságom miatt, és azért mert én voltam a hülye, amiért felhoztam ezt a témát, és én vagyok az aki menekülök, miért kellett így mellre szívnom hirtelen egy ártatlan kérdést, pedig témába vágott. De, nem tudtam elvonatkoztatni a válaszban magamtól, könnyen kibukhatott volna belőlem, hogy azért mert magam is az vagyok és érdekel, hogy mit gondol rólam, mit tenne velem ha megtudná, de ezzel a barátom barátja sztorijával nem hozakodhattam elő, az már tényleg átlátszó lenne, tudná hogy rólam van szó minden bizonnyal.


† Music: Rise & Fall † Note:    barry † Words: RuhaA kertben.
† Ne hidd hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem! Szépséges doktornőm!  



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Szabad Játéktér
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Dean & Mianna


Temporary Solution


Volt egy betegem sok évvel ezelőtt, aki képes volt arra, hogy manipulálja az időt, és még engem is sikerült vele megtréfálnia nem is egyszer. Akkor nagyon sokszor elbeszélgettem vele arról, hogy miképpen éli meg ezeket a dolgokat, illetve arról, hogy nem érez időnként késztetést arra, hogy megállítsa az időt és egyetlen pillanatában maradjon akár örök életére? Akkor azt mondta nekem, hogy túl sok az életben az olyan boldog óra, vagy akár egyetlen éjjel, amit szeretnénk megőrizni, és mindet nem tudjuk így aztán a bőség zavarában múlik velünk tovább az idő. Akkoriban még nem értettem miről beszélt, de azt hiszem ezen az éjjelen fogom tökéletesen felfogni a szavait. Túl sok mindent szeretnék újraélni, túl sok minden az amit magamnak akarnék ahhoz, hogy ez megvalósítható legyen. Már megtanultam értékelni a pillanatot, csak éppen nem voltam képes soha megtartani azt, valahogyan nem úgy bánt velem az élet, hogy hinni merjek még a tündérmesékben, most mégis az egyiket éppen én élem meg. Jobban belegondolva fogalmam sincs eddig hogyan bírtuk ezt az egészet, fogalmam sincs miképpen voltunk képesek megálljt parancsolni ennek az egésznek, és nem tudom, hogy meddig bírtuk volna még? Valahányszor eszembe jutott Dean tekintete mindannyiszor rázkódtam össze, és jól tudtam nem fogok tudni sehova menekülni előle. Vagy el kell küldenem, vagy magamhoz kell engednem másképpen nem fog menni. Elküldeni nem tudtam, pedig ezek után azt hiszem el kell majd, ezen gondolkodnom, mert ilyesmit nem lehet titokban tartani. Egyszer mindenre fény derül. Nem akartam még felkelni, nem akartam még elhagyni az ágyat, úgy éreztem azzal valamiféle varázslat törne meg, amit ketten alkottunk, amibe magával rántott, bár talán nem is ez a legjobb szó rá. Belezuhantunk kíméletlenül, együtt. Nem kellett engem kényszeríteni semmire, mindent magamtól akartam. Magamtól mozdult a kezem ahogyan átsimítottam az arcát sokadszor is, hogy mindig emlékezzek az arcára. Megtanultam becsülni az ilyen dolgokat is, valahogyan meg kellett tanulnom. Nem kaptam soha semmit véglegesen, és attól féltem ez is törékeny boldogság, egy messzire fújt vigasz lesz majd, amit a reggel zsákjába tesz és messzire visz tőlem. Nem akartam tőle elszakadni, de ha felkel a nap, akkor nem tehetünk majd mást. Lisa miatt, az életem miatt, az ő élete miatt...minden miatt ami megakadályozza, hogy folytathassuk. Csak egy pillanatra suhant át az agyamon ez a keserű gondolat, már bújtam is hozzá, hogy újabb apró csókokkal hintsem végig az arca vonalát, a szemeit, a mosolygó ajkait...mindent akartam. Az illatát, a pillantását, mindent ami ő volt, amit még adhatott nekem, és amiről szerettem volna ha ezek után is megmarad. Most még csak én tudom, bár azt hiszem ott bújkál a ragyogó smaragd szempár mögött is, hogy talán ennyi amit engedhettünk, de ebből mindent ki akarunk élvezni. Nevetve hagyom, hogy maga alá gyűrjön, kulcsolom a lábam én is hozzá, hogy élő liánként öleljem vele körbe, a derekára siklik a kezem, és tenyérrel felfelé kezdem simogatni végig. Nem tudok betelni vele.
- Folytatást? Abba sem akartam volna hagyni.- nevettem el magam, bár kicsit vissza kellett fogni ezt a nevetést, mert a másik szobában aludt Lisa, nem akartam, hogy felébredjen. Úgy éreztem nem igazán vagyok felkészülve, hogy erre az egészre bármiféle magyarázatot adjak neki. Hogy is lehetne ezt kimagyarázni? Finoman érintettem meg a vállát és immár mindketten az ablakban lévő apró jószágot figyeltük. Különös nagy, ragyogó szemei voltak, és esküszöm olyan érzésem volt, mintha minket figyelne, mintha...vigyázna ránk. Nem tudom miért éreztem ezt, és igazából butaság az egész, mert egy ilyen pinduri kis jószág még maga is védelemre szorul, nemhogy ő tudna mást megvédeni.
- Repülő mókus?- kérdeztem vissza nevetve, még csak nem is hallottam korábban ilyesmiről. Számomra a mókusok az erdőben a fákon ugrabugráltak, és bár nagyon édes és fürge kis jószágok voltak, a legkevésbé sem tudtak repülni. De elhittem neki, kettőnk közül ebben a témában ő volt a szakértő és nem én. Amikor az étkezést említi, nem tudom megállni, és a kezem amivel eddig simogattam a csípőjére vándorol és a mutatóujjammal csiklandozom meg. Élvezem amikor nevet, a mosolya magával tud még engem is ragadni, és ha el kellene gondolkodnom mi volt benne az első ami igazán megfogott, akkor azt mondanám, hogy ez. Amikor igazán boldog volt akkor még  a szemei is nevettek, vékony kis csíkká keskenyedett és egy piciny gödör jelent meg a szája sarkában ilyenkor. Mint egy nagyra nőtt gyerek, akit valami aprósággal tettek igazán boldoggá. A nevetése magával tudott ragadni. Milyenek lehetnek vele a hétköznapok, hogyan tudna ez a fiú szeretni? Azt hiszem hatalmas szíve van, amiben nekem is van helyem. Van helyem? Remélni merem, hogy igen, és minden mozdulatából érzem is, hogy a reményeim nem csalnak meg vele kapcsolatosan. Akarna engem oda, csak talán ugyanattól fél mint én. Hogy ami ennyire jó lehet, az már talán nem is igaz, hogy ha valami elkezdődik az véget is fog érni. George óta félek az életembe engedni a boldogságot, amelybe remény, bizalom és tökéletes feloldódás vegyül. Félek, mert mindig arra gondolok mikor fogja benyújtani az élet a számlát. Mindig a leginkább felhőtlennek ítélt időszakaimba érkezett meg hidegzuhanyként a sors döntése: eddig volt és nem tovább. Elvett tőlem mindenkit, és cserébe csak a bizonytalanságot és a félelmet hagyta, mint megüszkösödött lábnyomot maga után. Megrázom a fejem, és próbálok mosolyogni sodródom vele.Magához húz én pedig bújok hozzá, hogy az előbbi forróságot még érezzem kicsit, belebújok a bőrének az illatába, a hajának a kócosságába, a szemének a csillogó zöldjébe, elmerítkezem a hangjába, abba a rekedtes vidám tónusba, amelyben még mindig maradt egy csöppnyi vágy. Nem volt elég....ami azt illeti nekem sem.
- Ki fogsz enni a vagyonomból! De tudod mit? Bárcsak addig maradnál, hogy mindenből kiegyél!- incselkedem vidáman vele tovább és hagyom, hogy húzzon, cibáljon magával, sőt még segítek is neki azzal, hogy a karommal átölelem. De nem akarom, hogy megerőltesse magát, a lába még mindig nem az igazi, és azt hiszem holnaptól jobban vigyázni fogok rá. Talán megkérem Dr Hartman-t, a gyógytornászt, akivel még akkor lettünk jóban amikor a férjem az utolsó időkben kezdett leépülni és átjárt hozzánk, hogy jöjjön el a napokban és nézze meg Dean lábát. Talán nem csak az a kenőcs tesz neki jót, vagy éppen a pihentetés, hanem hogy egy kicsit átmasszírozzák neki. Miközben az ágyról csúsztunk le nevetve, és én könnyed táncosként perdültem a karjába, el is döntöttem magamban a kérdést, hogy fel fogom hívni az orvost. Kicsit félve követtem ki az árnyékokkal és fényekkel vegyes folyosóra, és folyamatosan próbáltam csendre inteni, nehogy az unokahuga felébredjen a szertelenkedésre amit itt csupaszon művelünk. Azt hiszem minden harmadik lépcsőfokon megálltunk és én úgy öleltem át minden alkalommal, mintha nem lehetne több. mintha a lépcső alján már el kellene válnunk egymástól, mintha ott érne véget a mi éjszakánk. Talán bűnös dolog, hogy ennyire boldognak éreztem magam? Talán nem szabad lett volna ebben a képlékeny állapotban ringatnom magam, de egyszerűen képtelen voltam megnyugodni, teljesen fel voltam pörögve, mintha újra kamasz lennék. A konyháig jutottunk, és hagytam, hogy felfedezze magának, ebben az éjszakai megvilágításban. Egészen más volt, lágyabbak voltak a vonalak, és mindent beborított ez a semmihez sem fogható törékeny nyugalom. Gondolatban még visszatartottam a hajnalt. Még nem akartam, hogy elérkezzen. Azt akartam, hogy álmunkban lepjen meg, amikor hozzábújok és a reggelt mint hívatlan vendéget pislogva fogadom. Józanság, ébredés, megsemmisült felismerés....mit tettünk? Megráztam a fejem és ezeket a komor gondolatokat messze űztem, ahogyan az egyik székre telepedve csíptem két szem szőlőt és a számba dobtam amíg tüsténkedett a hűtőm körül.
- Ne csörömpölj annyira, felébreszted Lisát!- próbáltam csendre inteni, de ahogyan ott bohóckodott a kenyérrel, meg a hűtőből kivett sajttal egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne csempésszek a hangomba némi vidámságot. Olyan volt mint egy felhúzott kis szerkentyű ami képtelen leállni. Még mindig azt gondoltam, hogy egy nagyra nőtt gyerek, és soha a kezelések alkalmával nem sikerült belőle előhoznom ezt a felhőtlen jókedvet, ezt a szertelenséget ezt a semmihez sem fogható jókedvet. Én kellettem hozzá, csupán ennyi lett volna a titok nyitja? Jól tudom, ez nem erről szólt, nem arról, hogy a betegem nem lehet, hogy ez legyen, hogy mikor egy csöppnyi lehetőséget kapok azzal is tilos legyen élnem. Teljesen megkergülünk, már nem számít az étel, nem számít mit is akartunk, és én úgy rohanok vele hagyva, hogy magával húzzon, akár egy bolond...egy nevetős és világot átölelni akaró bolond. de csak az a világ kell, amiben ő is ott van, éppen így csupaszon, nevetgélve, éhesen, szerelmesen, boldogan, és féktelenül. Nem léteznek szabályok, amíg az éjszaka elolvad rajtunk mint a fekete szurok, amíg így tudok elveszni a karjában, ahogyan megérzem a nyári éjszaka hársfaillatát. Nem tudom, hogy mikor figyeltem utoljára ennyire a hangokra, a zajokra, a fekete ragyogásba burkolt sötétségre, amely a kertemre telepedett méla lassúsággal. Talán soha nem éreztem még ilyen simogatónak a lágy éjszakát...vagy az ő csókja az amely feledteti mindezeket velem? Talán már nem is számít, ahogyan próbálom kikerülni a kis sünit is amely a lépcsőmön araszol lefelé. Meglepődöm, egy pillanatra meg is torpanok, de a szertelensége magával ránt. Az egyik fűzfából font fotelről kapja fel a mustár és kék kockás plédet, amit időnként magamra terítek esténként, ha egy csésze teával kiülök, hogy emlékezzek. Ma éjjel nem emlékezni akarok, hanem megteremteni az emlékeket, újakat, róla, vele...valami egészen különlegest szeretnék, amit soha nem akarok megbánni, elfelejteni még inkább nem. Kell nekem, ahogyan az ujjaim az ujjai közé fűzöm és futunk bele szinte a semmibe. A leanderek között, a rózsáim bólogató feketesége között, a pajkos holdnak képzeletben nyelvet öltök, és kérem, hogy őrizzen meg nekem mindent, nekünk mindent.Valahol a tuják és a formára nyírt kis sövények környékén áll meg, kissé vissza is húzom magammal.
- Állj meg ti kis bolond, hova futsz?- mezítelen talpamat a három napja nyírt selymes föveny simogatja, hallom ahogyan a szél áttáncol a tulipánfák között. Most minden olyan nyugalmas, mégis olyan vibráló, ahogyan a szenvedély forrósága tölti be a levegőt szüntelen.Érzem ahogyan a hátamra teríti a takarót, én pedig hozzábújok és a mellkasára hajtom a fejemet.Az ujjai a hajam közé fut, lehunyom a szemem hagyom, hogy símogasson, és nem is tudom miért sóhajtok egyre sűrűbben egyre nehezebben. Pedig van levegő bőven, talán mégsem kapok eleget, fulladok az alatt az egész alatt amit most átélek. Olyan mintha évek óta egy kalitkába lettem volna, ahova én zártam magamat azt gondolva, ha elveszett aki miatt szárnyra kéltem soha többé nem tudok majd repülni. És ez a fiú ma éjjel megmutatta milyen újra nekifeszülni az égboltnak, elfeledkezni a világról, fájdalomról, gyászról, mindenről ami boldogtalanná tesz, és engedni magunkat a végtelenre bízni. Emelkedni vágyunk szüntelen egyre magasabbra és én attól félek lezuhanunk...de ha így is lesz sosem fogom elfelejteni milyen volt az a kéz amely kinyitotta a kalitka ajtaját. Ez a simogató, ez a lágy, ez az andalító, ez a megnyugtató. Csend van. Tapintható csend, csak a szívverését hallom ütemesen, ahogyan a fejem ott pihentetem. Kezemet rásimítom és ujjaimmal lassan simogatom át. Már tudom, hogy szeretem, és azt is tudom, hogy bármit is fogok gondolni erről az egészről holnap, ez nem fog elmúlni. Nem egy perc alatt született meg bennem...a végtelen idő szülötte az érzés. Lassan emelem meg a fejem, arcomon sötét árnyékával terül el a hold fény, rárajzolva a felettünk magasodó örökzöld néhány mozgó ágát. Olyanok vagyunk mint egy szobor, éjjel a kertemben. Mit csinálunk itt? Őrültek vagyunk...de milyen jó vele megőrülni.
- Ugye tudod, hogy amit most csinálunk azt nem szabadna? De Dean én sem vagyok fából, nekem is vannak érzéseim, és nem tudtam tovább...én tényleg nem tudtam tovább. Már az első napoktól annyira nehéz volt.- nem bántam meg amit tettem, talán csak azt, hogy eddig vártam.  


 
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Mianna & Dean


Temporary
Solution





A nevetése, sosem hallottam még ilyen felszabadultnak, olyan volt mintha körbe ölelt volna a hangja is és egyfajta burokban lennék, amely melenget a kedvességével, és szinte ez is tart fent a fellegekben, nem voltam különösebben csikis fajta, legalábbis eddig azt hittem, vagy varázs ujjai voltak az én kedvesemnek, sikerült megnevettetnie, engem is. Az ajkamba haraptam,hogy ne törjön ki belőlem a kelleténél hangosabban. Mit csinál velem ez a nő? Felszabadít, feloldoz és felemel magához. Igyekszem eleget tenni a kérésének, hogy legyek halkabb, igyekszem is, esküszöm! Felsóhajtok, a konyha sötétjében figyelem az alakját, és pont akkor kapom el a mozdulatát amikor a szőlő szemet bekapja, nagyot nyelek, hiszen semmi erotikus nem volt ebben a mozdulatban, de ahogy ott ült az asztalnál, kecsesen, a testének körvonalait körbe rajzolták az éjjeli árnyak, sejtelmesen, és kócos csigákban hullott alá a haja a vállaira, látni akartam őt, gyönyörködni benne, egyszer csak azt vettem észre, hogy  jobban látom, hogy a pihéket is ki tudom venni a karján, ilyen élesen akartam őt látni minden pillanatban és minden percben, közel magamhoz, nem akartam elengedni, mert mellettem volt a helye, a szívembe zárva. Nem akartam a repülő mókusról magyarázni, majd megmutatom Mo-n, hogy hogyan is működik ez, csak egy ventillátorra is szükségünk lesz. Ám, most csak vele akartam foglalkozni, emlékezni akartam ezekre az órákra, nem akartam a holnapra gondolni. A hangját meghallva rá emeltem a pillantásom, azt a macska szerű keskeny tekintetemet, Luna itt volt, éreztem, minket figyelt. Csókot hintettem a homlokára, éreztem, hogy egyre izgatottabban kezdi venni a levegőt, a pokrócot rajta tartottam, eddig jöttem, hozzá jöttem, az utamnak vége, a magányos utamnak, amelyet egyedül kell végig evickélnem, most már, a párommal az oldalamon mehetek végig rajta, összefűzött újjakkal, mert sosem engedem el, érezni akarom magam mellett, a testének melegét, a forróságát, és nem csak azt, hogy mellettem van, hanem bennem, ahogy cirógatja a mellkasomat, érzem, szinte belém akarja rajzolni magát, holott, én már magamhoz vontam, többszörösen, minden sóhaját és nyögését magamba szippantottam, elraktároztam magamban, és ott vigyáztam mélyen bennem az ő fehér fényére, az ő fénye világította be a sötétségemet, most életemben először éreztem úgy, hogy menni fog nekem, menni fog az, hogy felneveljem a nővérem lányát, hogy befejezzem az iskolát, kellett egy horgony, és megtaláltam. Soha nem akarom elereszteni. Amikor pedig megszólalt, azt hittem el akar küldeni magától, féltem, őszintén szólva féltem, attól, hogy eldobna magától, nem akartam ezt a beszélgetést, még nem most… Élveztem ahogy a puha halmai hozzám nyomódnak, és minden sóhaját hallom, ebben a kis kettőnk által létrehozott világban. Mosolyogtam, elnézőn, szomorkásan, hát… mégis beszélünk róla, muszáj. Hátra simítottam néhány tincset az arcából, a kezembe vettem az arcát és megcirógattam az arc élét is, gyengéd voltam, mindig gyengéd voltam az aktuális partnereimmel, de … Mianna, meg is érdemelte.
- Tudom, de… ne rontsd el! - suttogtam halkan. - Én… - vettem egy nagy levegőt - először csak a lábaid tetszettek, ahogy a szép cipőidben mászkáltál, és a combjaid, sosem vettél fel rövidebb ruhákat, mindig takartad őket, aztán… ismeretlenül is annyira törődő voltál velem…kezdtelek megkedvelni.  - elhallgattam, szorosan öleltem magamhoz Miát, a pokróc valószínűleg lehullott rólunk. A homlokomat ráncoltam, rekedt volt még a hangom, a vágytól is és attól a megannyi érzelemtől is ami elöntött a karjaimban tartott tündér szavait hallva. Hevesebben vert a szívem, féltem. Féltem, hogy mindezek ellenére el fog dobni magától.
- Csak…! - csuklott el a hangom és az ég felé emeltem a pillantásom, nem láttam semmit, mert nem nézni akartam, erőt akartam gyűjteni, nem akarok újra az a gátlásos srác lenni, aki vissza zár. Elengedni sem akartam Miannát, nagyot nyeltem, mire megugrott az ádámcsutkám is. Zaklatottan kőröztem a hüvelyujjammal a derekán. Az állatok körülöttünk zaklatottan rázták meg magukat, s kezdtek motoszkálni, ne most! Nem volt jó ötlet kijönni ide. Az imént még hátra döntöttem volna a fűre, miért olyan nehéz kimondani, hogy szeretem? Mert félek a következményektől, ha megteszem, félek, hogy mindennek vége. Nem akartam még felébredni! A homlokomat Mia fejének döntöttem, és az orrommal végig piszéztem az övét, ez megnyugtatott, jól jött a mozdulat, mert nem sokkal utána kiengedtem a levegőt és nem tudtam róla, de még mindig a macska szerű pillantásomat Miáéba fúrtam.
Nem azt tartotta vissza a szavaimat, hogy mennyire nyálas ez a szó, ezt remélem érezhette ő is, egyszerűen csak azt akartam, tudja, hogy ez nekem is sokat jelent. Ragaszkodó birtokló mozdulatokkal simogattam át Mia arcát, az egyik kezemet az arcán tartottam, a másikkal végig zongoráztam a gerincén, és egy a tüdőmből kirobbanó sóhaj kíséretében csókoltam meg, észre sem vettem ,hogy nem vettem levegőt.
- Még, nem akarok felébredni, még nem akarok szembesülni mindazzal ami ezután következik, engedd, hogy élvezzem! Élvezzük!- suttogtam halkan, kérlelve, mint egy törékeny fabergé tojást tartva a kezemben.  - Érezni akarom, büntetlenül, hogy pillangók repkednek a gyomromban, hogy szabadon érinthetlek ott ahol akarlak és amikor szeretnélek. Amíg nem lát minket senki. -csak az állatok, de ezt már magamban tettem hozzá, és ők egyébként sem volnának az árulóim, kiknek mondanák el ugyan senkinek.
- Szeretni akarlak, addig gyengéden, hevesen, kapkodva mélyen benned akarok lenni. - mélyült el a hangom. - Nyomot akarok hagyni benned, olyat amilyet eddig senki más sem hagyott bennem. - vontam a kezét a mellkasomra, őrülten  vert,  mindezt a vallomásom és a kétségbeesésem idézte elő, nem akartam felébredni, itt akartam maradni, megrekedni ebben az órában, mint két gyönyörű márvány szobor, kik lassabban mozdulnak az időnél, akiknek nem számít az eső, a napfény, a hó, semmi, csak az, hogy itt legyen a másik felem velem. Másrészt, sosem voltam az a költői alkat, ezt is csak Mia hozta ki belőlem, a közelében, igyekeztem jó lenni, méltónak találtatni arra a szerelemre, amit irántam érzett. Tovább csókoltam szűnni nem akaró vággyal és kedvességgel, úgy burkoltam körbe, mint az őszi avar a tájat, mint a puha hó a tárgyakat,ha valaki kinézett volna, egy mozdulatlan alakot látott volna, egybeolvadni a sötétben, amelyek csak hosszú idő után mozdulnak meg, és ismét csak azért, hogy hátra döntsem a földre Miannát. Ringani akartam vele, ahogy a felettünk rezgő fák levelei a könnyű szellőben, úgy akartam végig simítani rajta, mint az eső utáni hűvös cseppek. Úgy végig siklani rajta, hogy aztán egy apró pöttyben egyesülhessünk, újra ismét felszikráztak a szemeim, ahogy őt csókoltam és felette térdeltem. Nem fogok elengedni egyetlen sóhajt sem, nyögést sem, elveszek tőle minden hangot majd a mohó ajkaimmal.
- Kérlek! Könyörgöm! - nem szoktam ilyet, sosem könyörögtem még senkinek sem, de... akartam, hogy ne gondoljunk semmire, csak kettőnkre, következmények nélkül. Csak egy pillanatra, váltam el az ajkaitól, hogy a hold fényében megcsodáljam a fűben elterülő haját, vágytól ködös pillantását, egyszerűen nem tudok betelni vele, nem megy. Erre is emlékezni akarok, hogy a hold alatt volt az enyém, a kertjében, tényleg mindent akartam , és egyszerre, őt, kienni a vagyonából, képes lettem volna rá, nem sértődtem meg a korábbi tréfáján, mert nem sértésnek éreztem. Éjszakánként kiosonni ide a kertbe és szeretkezni vele? Mindig! Minden áldott éjjel, későn jutott eszembe, de talán bemehettünk volna a növényházába, ott mégis csak elengedhetjük magunkat jobban. De, még nem volt késő, semmihez.  Élveztem ,hogy a szél is mint második szerető simul ránk, és átjár pőrén mindkettőnket, mint ahogyan világra jövünk mindannyian, pucéran. A hüvelykujjammal simítottam végig az ajkán, még be is siklott a szájába az ujjam, egy pillanatra.
- Csak mi itt, és csak ketten. - suttogtam rekedten a fülébe. Nem akartam, hogy a bűntudat magvai megvessék magukat bennem, s benne is mélyebben, még nem.

† Music: If You Could See Me Nowt † Note:   † Words: Ruha? † Lisa: Ruhája † Mókus: MoMO2    


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Dean & Mianna


Temporary Solution


Egy dolgot biztosan megtanultam: az élet semmit sem ad ingyen, semmit nem ad ajándékba, és amit olyan bőkezűen osztogat az egyik pillanatban, azért a későbbiekben be fogja nyújtani majd a számlát. Nem tudtam a tény mellett elsétálni, nem tudtam nem tudomást venni arról, hogy a későbbiekben ezekért a gyönyörű és önfeledt órákért súlyos árat kell majd fizetnem. De azt hiszem már eddig is tréfálkozott velem az élet, mióta csak elvesztettem a férjemet azóta sem hagyta abba. Ott loholt a nyomomban mohón, és ha csak egy kicsit is megpróbáltam boldogabb és önfeledtebb lenni, hát gondoskodott róla, hogy hideg ujjaival belekarmolja magát a bőrömbe és ráébresszen önnön sebezhetőségemre. Nem tudom miért hittem most azt, hogy ezúttal nem bánthat, hogy ennek a fiúnak egyetlen ölelése képes velem feledtetni a gondjaimat, a mázsás súlyával rám nehezedő bűntudatomat. Nem kellene ezt éreznem, nem kellene hibásak éreznem magam azért amit teszünk, nem kellene mert nem vagyok az. Mégis szüntelen ott zakatol a fejemben, hogy ostobaság, hogy most még visszafordulhatok. Igen, visszafordulhattam volna akkor, amikor a fürdőszobában hozzáértem a bőréhez, de büntessen meg az ég annyira jól esett, és annyira magával rántott a gondolat, az érzés, az a más érzés, amit eddig csak titokban mertem megengedni magamnak. És hagytam, hogy sodorjon, hagytam, hogy felkapjon és elragadjon, hogy végre valahára fellélegezhessek, mert úgy éreztem minden alkalommal a közelében, mintha meg akarnék fulladni. A levegő pedig ő volt, az ajkaimat lezáró csókja, amelybe úgy fulladtam bele, hogy a lelkem belesóhajtotta magát. Ma éjjel mindenre rá tudott venni, ma éjjel nem léteznek szabályok. Mintha az éjszaka sötétje képes lenne bennünket elrejteni a világ elől, amely valószínű elítélne, elítélne azért amit érzek, amit teszek. Sokszorosan is. Én sem akartam semmi másra gondolni, csak megélni vele a hajnalig fennmaradó órákat, de ahogyan haladt előre az idő, ahogyan megéreztem a múlását, éreztem, hogy egy idő után majd nem sétálhatunk el a tények mellett, amelyek makacsul és kitartóan ott jártak minden érintésünk nyomában. Nem lehet egyszerűen csak úgy tenni mintha nem lennének előzmények, és nem lennének következmények. Beleborzongtam ahogyan hozzábújtam és a legijesztőbb az volt, hogy képes volt ezzel a mozdulattal átszakítani az emlékeket. Képes volt a múltamba utánam jönni és magával rántani, nem ragadhatok le ott, nem lehetek örökké szomorú, és keserű. Ő ismerte azt a mély és semmihez sem fogható fájdalmat, hogy elveszítünk valakit. Ő magát hibáztatta, én az élet igazságtalan voltát, és valami felsőbb hatalmat, aki egyszerűen valamiért nem kedvel engem. Most is csak játszik velem, most is csak megmutatja milyen lehetne, hogy ez a fiú mennyire képes lenne engem szeretni, hogy aztán már csak a szürke gondolatok maradjanak egy esős délutánon, amikor kinézek a kertembe és ezt a jelenetet látom majd lelki szemeim előtt. Ezt ahogyan magához húz, ahogyan átölel, ahogyan libabőrössé válok az éjjeli szellőtől, az ujjának finom érintésétől, az ajkaimhoz érő ajkaitól. A pokróc váratlanul siklik le rólam, és én hozzásimulok még jobban. Nem fázom, mégis reszketek, mert még mindig kevésnek érzem mindazt amit tőle kapok. Mohó vagyok és nem tudok vele betelni. Annyira fájdalmasan gyönyörű ez az egész, hogy a mellkasomat szorongatja, nem ereszti. Szeretem? Szeretem!
Ó nem, nem akarom elrontani és már bánom, hogy mondtam, de egyszerűen éreztem, hogy valamikor bele kell kezdeni, hogy nem lesz olyan, hogy tökéletes időzítés, a mi esetünkben biztosan nem, hiszen ezt a kis időt is úgy loptuk el magunknak a világtól, az életből, amelyben minden nap részt veszünk, és talán csak mélyen legbelül érezzük igazán a boldogtalanságunk forrását, hogy még mindig nem mondtuk ki a másiknak amit akarunk, amit gondolunk, amely szüntelen ott van bennünk el nem múlóan és véget nem érően. Van egy életem, a felszín amelyben lassan már azt sem tudom ki vagyok, mintha az álom pillekönnyű földjén járnék, térdig gázolva a saját önsajnálatomban, abban, hogy eddig képtelen voltam az életemet megnyitni mások előtt, hogy minden alkalommal amikor esélyt kaptam elzártam magam. És volt az aki most felébredt, akit Dean ébresztett fel, akit azt akartam, hogy maradjon, neki és vele, de jól tudom még nem lehet, vagy...lehet soha nem is lehet majd? Nem tudom. Szeretnék előre látni az időben, hogy majd később sok hét, hónap után is így fogunk állni a könnyű éjjeli szélben a kertem védelmező árnyai között, hogy kicsenhessünk magunknak minden percen a világ körforgásából? Fordítom a fejem egyik oldalról a másikra a fürtjeim, a szerelemtől kócos fürtjeim csigáikkal csiklandozzák át a mellkasát, és még rá is játszom kicsit ahogyan még kétszer-háromszor megejtem a mozdulatot, és amikor az ajkaim a bőréhez érnek, alig érezhetően rácsókolok. Minden másodperccel egy újabb pecsétet hagyva rajta. Hozzá akarok tartozni, ezt kívánom legbelül, és minden gondolatomat ez tölti ki jelenleg, bár jól tudom azt is, hogy ostoba vágyakozás mindez...még mindig tudom, nem tudok egyszerűen megfeledkezni róla, de mert azt kéri, hát még egy kicsit visszafogom magam. Hallgatom a hangját, ahogyan beszél hozzám a fejemet felemelem és bár nem látom tisztán a tekintetét, tudom, hogy engem néz. Kíváncsi vándorként járja be rajtam újra meg újra az útját a pillantása, néha találkozva az enyémmel. Minden porcikáját az emlékezetembe akarom vésni, hogy amikor nem lesz velem, és beleszippantok a levegőbe akkor is fel tudjam idézni az illatát, és ne legyen egyetlen apró kis rész, bármi amit ne lennék képes felidézni róla.Kezemet megemelem és az arcára simítom, olyan forró, hogy szinte süti a tenyeremet, és nem vagyok képes csillapítani a lázát, de talán nem is akarom. Mindketten bele fogunk betegedni ebbe az egészbe, de ugyan ki bánja? Miközben beszél, ahogyan elmélyül a hangja, finom rekedt tónust kapva, én még mindig az arcát simogatom. Karcolódik az ujjam, ahogyan finoman megmozgatom. Kellemesen lágy borosta van az arcán. Imádom még ezt is. A kezem lassan siklik lefelé, ujjam a beszélő ajkához ér, amely olyan mint a tavaszi nyíló tulipán. Húsos szirmai szinte hívogatják az embert, hogy odahajoljon. Én is ezt akarom tenni, finoman érni hozzá, éppen csak érintve. Magához húz, én pedig akár egy törékeny kis hanga szál ívesen hajolok meg. Érzem a hátunk mögött lassan közelebb merészkedő hangokat, illatokat, amelyek körbe fognak bennünket. A szomszédos olajfák bódító illata mint megannyi, szétterült parfümös üveg és ebben az illatban fürdőzünk. A kertem hátsó szegletéből a hársfák illatával csiklandozza meg az orrom ez a huncut szellő. Ide furakodik közénk de nem bánom, mert ezekről mind ő fog eszembe jutni. Nem lát minket senki, mégis az egész éjszakai világ a szemtanúja ennek az egésznek. Szabad kezemet a hátára simítom és a nyakszirttől egészen a gerincvonalán haladon lefelé, ujjaim egymás utánban tapintják át a testét, amíg végül megállok a derekánál. Leheletnyi érintés volt, éppen csak hozzáértem, de már beleremegtem. Újra és újra ébred a vágy iránta, vagy lehet meg sem szűnt még? Hátrahajtom a fejem, lehunyom a szemeimet és veszek egy mély lélegzetet, érzem, hogy megtart, a lábam alatt a pokróc a bokám köré tekeredik. Minden egyes szava akár a testemhez érintett gyertya lángja, egyszerre fájdalmas és vadító. Hogy leszek én képes a jövőben csupán egyszerűen és szenvtelenül figyelni arra amit mond? Hogyan leszek képes innentől úgy kezelni őt mint bármelyik betegemet, magam mögött elrejtve ezt az éjszakát, és nem arra gondolva, hogy bármit mond, azt kívánom bárcsak így tenné. Ebben a rezgő, vibráló tónusban amit átjár a vágya, az amit gondol, amit érez, amit tenni szeretne ebben a pillanatban.Velem. Én is ezt szeretném még inkább és egyre erősebben érzem a késztetést. Mélyet sóhajtok és megrázom a fejem, aztán még egyszer mélyet és a kezem mely eddig hátul pihent a csípőjénél, most előre mozdul és a hasfalára siklik. A tenyerem puhán simul rá, de még nem mozdítom. Olyan ez az egész jelenet, mintha itt rekedtünk volna az időben a kertem ezen kicsiny szegletében, és nem lennénk képesek innen elmozdulni, mintha egy láthatatlan erő tartana itt bennünket. A hangja könyörgővé válik, minden szóból érzem a menekülést a valóság elől a nappal elől, az elől ami már majd ránk másnak, hogy nem akarjuk még, hogy elérkezzen, és tartani szeretnénk amíg csak lehet. Visszanyaklik a fejem, érzem ahogyan erős tenyere a tarkóm alá siklik és kóbor kis hátul göndörödő apró fürtjeimet csiklandozza végig.Elgyengülnek a lábaim, alig vagyok képes tartani magam és a könyörgő szavai valami egészen más hatást váltanak ki belőlem, mint azt talán akár ő akár én is gondoltam volna. Előre hajolok és először lassan, alig érintem a számmal az alsó ajkát, ahogyan legurulnak róla a szavak, az utolsó betűk, és mindent elveszem. Nekem szánta, az enyém, én pedig hajlok a szóra, és nem feszegetem tovább a témát, hogy mi lesz majd....hogy mi jön majd ezután. A most van most. Merüljünk hát el abban ami még jár. Az óceán ringat így ahogyan ő, az óceánnak van ilyen mindent beborító suttogó csendje, az óceán...kék...zöld...zöld akár a szeme örvénye, amely most belekapaszkodik az enyémbe, és nem eresztik egymást. Finom az érintésem éppen csak ott van, éppen csak kóstolom, mintha attól félnék eltöröm, tönkre teszem. Aztán nem bírom tovább ahogyan a tűzforró lehelete az ajkamon siklik végig megéget, és majdnem feljajjdulok, végül már azt hiszem elvesztem a maradék józan eszem is, és a szenvedély, az évek óta visszatartott szenvedély kiszakad belőlem, és fogaim birtoklón marnak bele, újra és újra lecsapva rá, mint héjja a zsákmányára. Cibálom, szorítom, magamhoz vonom, végül aztán abbahagyom, és újra csak óvatosan csókolom. Ilyen hullámokat lovagolok meg, és már fogalmam sincs, hogy pontosan mit is csinálok. A hangom alig hallható, mintha egy mély veremből szólalnék meg, melynek hűvös föld fala elnyeli a szavaimat. Egy csók, egy harapás, egy csók, egy szó, egy mondat foszlány
- Igen...ma...éjjel...semmi...más...csak...te...meg...én.- az ujjai a számba siklik, mintha távol akarna tartani magától, de nem hagyom. Fogaim apró gyöngyei közé szorítom, és finoman mélyesztem őket bele, nem fájdalmasan inkább izgatóan óvatosan.
- Itt....most...most.- az utolsó szót követően már nem gondolkodom. A lábam alól kifut a világ, a múltam már nem is létezik, elfelejtek mindent csak a tökéletes üresség létezik, meg Dean és én....a tökéletes üresség amit mi fogunk megtölteni. Elnézek a válla felett és szelíden, de mégis határozottan kényszerítem, hogy dőljön velem hátra a fűbe. Érzem ahogyan az ébredő harmat végigcsiklandozza a bőrünket, érzem a föld vizes és kesernyés illatát és szinte hallom magunk körül iramlani az életet. Ott van alattunk a világ, és mi beleborultunk. Ráhanyatlok a nyakára és csókolni kezdem. Mi ébredt fel bennem nem tudom, azt sem tudtam, hogy ilyenre képes vagyok. De a hangja, a mozdulata a kérlelése...valami elpattant bennem, és valami felszínre került.
- Dean...- nyögöm bele a nyakába szinte elfulladva, csak a bőrét érzem, az illatát, őt magát, megőrülök.... és folytatom megállás nélkül.



 
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Szabad Játéktér
Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: mia otthona és munkahelye-
Ugrás: