villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Nappali
eme téma címe
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my lovely husband
YOU ARE THE OXYGEN THAT I BREATHE, YOU ARE THE REASON MY HEART BEATS.

Komoly ára van, hogy nincs bennem az a szenvedély, ami Victor üzletét hajtja. Más szenvedélyfajtából viszont túl sok van. És mind az övé. A férjemé. Haragszom? Nem kifejezés, az indulatot viszont félelem veszi körbe. Nem akarom elveszíteni. Borzasztó érzés így látni, habár teljesen tisztában vagyok vele, miféle veszéllyel jár a választott szakma, s a poszt, amit elért. Tudom, hogy nem változik meg, akkor sem, ha rólam van szó. A házasságunkban szó sem lehet egy gyermekről, inkább dédelget fegyvert helyette, ami ismét egy indok ellenünk. A közös jövőnk ellen. Csakhogy nem fogadom el, hogy nélküle létezzem, így én vagyok az, aki kettőnk közül enged. A mai alkalom viszont kétség kívül megtépázta az idegeim, éppen elegendően ahhoz, hogy hűvös legyen körülöttem a levegő. Pánik kúszik bőröm alá. Túl sok a zakatoló kérdés. De még várnom kell.
Türelem.
Bármi áron.

Ellátom a fejsérülést. Kitisztítom, összeöltöm. Kap egy kis segítséget is, hogy enyhüljön a fájdalma. Orvos létemre alkohollal öblíttetem le a gyógyszert, ugyanis az adag koránt sem veszélyes, hogy a szervezet fellázadjon ellene. Könnyebb lesz, ha kifejti a hatását, neki legalábbis biztosan. Nekem pedig mindenképp megkönnyíti a vizsgálatot, amit a felsőtestén végzek. Ha eltompul, kevésbé ficereg.
Megöl a csend. Szinte szétrepeszti a koponyám. Bűnösen kívánok egy kortyot a férjem kezében heverő üvegből, ha másért nem, hogy kiszáradt számban enyhüljön az érzés. Nem, Gloria, még nem... Tudom, hogy nem volna helyes, ahogy Victorral vitába szállni sem lenne az - legalábbis, még nem. Várnom kell, ismét nekem jut a szerep, bár unom, hogy meghunyászkodjak, s önmagam ismerve már látom, hogy nem lesz jó vége, de itt és most másra kell koncentrálnom.
Látom a félig megtett mozdulatot, ahogyan a kezét emeli, majd az visszahull az ölébe. Ezzel facsar egyet a szívemen, sóhajba fojtom a kikívánkozó a jajveszékelést. A francba, Victor! Ha nem volnék ennyire sértődött állapotban, már rég a karjaidba bújtam volna, így viszont egy újabb mély levegő után egyszerűen vállat vonok. -Ez a dolgom. - Fáj, pokolian fáj a közönyöm. Annyi minden mást mondanék, máshogyan, de félő, hogy még tovább romlik a helyzet. Victor nincs abban az állapotban, hogy újfent elrohanjon, s őszintén, azt sem hiszem, hogy még egy hasonló incidenst kibírna a kapcsolatunk. Frissek az ellenérzések, és nem biztos, hogy megint visszatérnék, ahogy kicsivel ezelőtt megtettem. Meg kell beszélnünk ezt a dolgot, de még halogatom. Legalább amíg a gyógyszertől lazább nem lesz. Csak egy kicsit.
A pólóját sem tudja levenni egyedül. Nem csoda, hogy közben félig elszakad az anyag, segítek, ő pedig türelmetlen. Közben egyetlen pillanatra eszembe jut az az este, amikor le kellett vágnom róla egy hasonló vásznat. Feldereng vértől áztatott mellkasa, az, hogy mennyi imát elrebegtem, míg küzdöttem érte... Alig volt magánál, mi több, a zaklatottságtól ugyanezt rólam is el lehetett mondani. De túlélte, és én azóta is beleborzongok, ha megérintem a sebhelyet, mégis, szinte már szokásommá vált, hogy végigcirógassam azt a részt a bőrén. Most is megteszem, mintha valamiféle kényszercselekvésben szenvednék, noha ezúttal nem hintem be csókkal az ujjaim nyomát, nem bújok szívéhez, hogy ütemes, vad dobogását a magáénak tudjam. Nem. Most más dolgom van.
-  A varrt rész teljes gyógyulását körülbelül két hétre saccolnám. Egy hét kell a varratoknak, a következő hétre pedig maga a seb szépen elhalványul majd. De a bordákban nem vagyok biztos... Hm. - - Lehajolok, hogy az egész mellkast, mindkét oldalt gondosan, és neki bizonyára igen kellemetlenül át tapinthassam. Egy kis kárpótlás az ordibálásáért, drágám... -  Nem érzek elmozdulást, tehát egyik sincs eltörve, de szeretnék egy röntgent és egy CT-t is készíteni, hogy teljesen megnyugodjak. Szükséges lenne felmérnem a tüdőkapacitásod, de itthon, eszköz nélkül még csak meghallgatni sem tudom. Ezekre csak a rendelőmben van lehetőség.  Nem bánnám, ha innál még egy italt és bevinnélek, hogy túlessünk rajta. Ha valóban csak zúzódásról van szó, pár hét és kutya bajod sem lesz, de addig semmi erőltetés. Nincs sem edzés, sem más, fizikai terhelés.  - Megnyomom a kijelentés végét. És ezt a lehető legkomolyabban írom elő neki, méghozzá felvont szemöldökkel, a "más" tevékenységet pedig értse úgy, ahogy khm, szeretné. Ahhoz, hogy maradandóan felépüljön nem ártana, ha mellőzné az erőnléti hobbikat. Legszívesebben azonnal kocsiba ülnék vele, mint orvosa, mint felesége. Aggódom, na. Lehetne rosszabb is, de amíg nem látom az eredményeit nem leszek nyugodt.
Leülök mellé a kanapénkra. Hallgatom, csendesen, azon morfondírozva, mit hozhat nekünk a jövő. Hogy kezet emeltek rá, egyfajta erőfitogtatás volt, de nem kecsegtet túl sok jóval. A saját kezem szorítom, állkapcsom összefeszül. Aztán egy teher lekerül a mellkasomról. Egy ideig nem találkoznak. . -  Tehát az üzlet nem ment fuccsba.  -  - Felé fordítom a fejem. Megkönnyebbülök, ha az este balul is sült el, nem esett el az üzlettől. Látszik rajtam a bűnbánás. Egészen addig legalábbis, amíg el nem hangzik a mondat: le kellene lépnünk... Elsápadok. Egy pillanatra még levegőt sem veszek. -  Hogy mi... Ennyire rossz a helyzet? A praxisom, a betegek... Most írtam alá az új szerződésem.  -  Elakad a szavam. Nem tetszik az ötlete, szóval nem is lelkesedem miatta. -  Ha nem muszáj, gondold végig, Victor. Legalább addig ne hamarkodjuk el, míg le nem ellenőrizted az embereidet. Ez a ma esti baki kikényszerített volt az egyikőjüktől.  -  Mozdulok mellőle, résnyire préselem a szám, mert minden bizonnyal épp most indítottam el egy lavinát. A bárhoz sétálok, de még mindig nem tehetem meg, hogy alkoholt fogyasszak, így csupán valami gyenge bólé marad, hogy enyhítsem a szomjam. Vagy hisz nekem, vagy csak felbőszítem azzal, ha esetleg a szívére veszi, hogy hasonlóval elő merek állni. Bízik az embereiben, amennyire kell és szükséges, szigorúan fogja őket, ez is igaz. Gondosan kezeli őket, de nem lehet velük a nap 24 órájában, nekem pedig egyre biztosabb, hogy valaki Victor helyét akarja.
Kezemben a pohárral visszafordulok felé. Felszegett állal várom a reakciót.


||  ari     ||  ©
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my sweet wife

Pontosan tudja, hogy miért vagyok rá haragos, ahogy azt is, hogy az ellene irányuló indulatom minden cseppje jogos, mégsem akarom, hogy a kelleténél jobban aggódjon értem. Nőből van, ki tudja, mi a frászkarika játszódik le a fejében, miközben szomorú szemekkel csak néz rám, mintha mondani akarna valamit, de inkább nem teszi. Talán jobb is, mert még a végén azelőtt keveredünk újra a frontra, mielőtt bármit kezd a sebemmel. Örülnék, ha előbb rendbe rakna, és csak utána kezdődne a cirkusz…
Nem azért hajlok a bogyója felé, mert nem bírnék ki néhány tűszúrást, de a bordám tényleg egyre jobban fáj, és hiába öblögetek egyre gyakrabban alkohollal, semmi hatást nem gyakorol rám. Vagy ha mégis, akkor kezdek hozzászokni. Létezik olyan, hogy a szervezetem megszokja ezt a fajta fájdalomcsillapítást, ami csupán eltompítja az érzékeket, de el nem mulasztja az érzetet? Igazából teljesen mindegy is. A gyógyszert leküldöm a gyomromba, ahol aztán biztos nagyot néz majd az ital, hogy konkurencia társul hozzá, de nem különösebben foglalkozom vele. Gloria pedig orvos, ha bajom lehetne a kettő elegyétől, nyilván nem tolta volna a képembe. Neeem.. Az a nővére volt. Ő megtette volna, igazából mi ketten kölcsönösen csak az üzletet láttuk egymásban, és kifejezetten jó párost alkottunk együtt. De nem aggódott értem, nem foglalkozott túlzottan a formalitásokkal. Viszont akkor élték a fénykorukat az üzleteim, az egyszer biztos. Nem kellett kockára tennem semmit, hiszen szépen elő volt készítve a terep, a feleségemként tudta mikor mit mondjon, vagy tegyen, akkor is, ha egy kicsit sem fűlött hozzá a foga. Össze sem lehet hasonlítani a húgával. De igazából nem is nagyon akarom megtenni, mert teljesen értelmetlen. Az üzleti életem szépen lassan a magánéletem rovására megy, én meg nem teszek semmit. Vagyis nincs neki látszata. Ugyanis teszek én, méghozzá nem keveset annak érdekében, hogy a nejemet kibújtathassam a kötelező pofavizitek és a szokásos bájolgások alól. Egyrészt azért, mert nem tudja kezelni, másrészt azért, mert a partnereim egy része meg őt akarná kezelni, és pokolian féltékeny típus vagyok. Ez a birtoklási ösztönöm az esküvő után mutatkozott meg, és azóta szépen lassan, fokozatosan túlnőtt rajtam. Az pedig nem megy egyszerre, hogy magam mellett is tartsam és tárgyaljak is. A kisebb probléma, hogy nem is nézik jó szemmel, ha kisajátítom a feleségemet. Szóval a kisebbik rossz az, ha a lehető legtöbb alkalommal magammal sem viszem. És ez eddig működött is, de van mikor nincs beleszólásom. Hiába, ebben a tengerben még mindig nem én vagyok a legnagyobb hal.
Persze miközben elmélázok, hogy hogyan is keveredek én újra és újra ilyen helyzetbe, hagyom, hogy dolgozzon rajtam. Csukott szemmel dőlök hátra és alig érzem, hogy mit művel. A leheletét viszont nagyon is érzem, ahogy a parfümjének az illata is újra megcsapja a whiskygőzben lubickoló orromat. És hiába fáj pokolian az oldalam, attól még képtelen vagyok megállni, hogy ne jó nagy kortyban nyeljem az illatával telt levegőt. Persze a kíváncsiság is nagy úr, én meg önuralom híján vagyok, szóval csak muszáj kinyitnom a szemeimet és sikerül is megállapítanom, hogy habár látom rajta a kifakadásom okozta sértettséget, még most is teljes szakértelmét rám fordítja. Pedig hajaj, volt ennél rosszabb is, mikor golyót volt kénytelen kiszedni a mellkasomból. Azóta viszont nem voltak komolyabb sérüléseim, nem csak magam miatt vigyázok, hanem miatta is, hogy minél kevesebbszer kelljen úgy megjelennem előtte, mintha egy adag darálthús lennék.
Fél szemmel kutatom az arcvonásait, de legszívesebben azzal foglalnám el magam, hogy haját az ujjam köré csavarom és eljátszadozom vele egy kicccsikét. Már emelem is a kezem, aztán a felismeréstől tehetetlenül ejtem vissza magam mellé. Megzavarnám, és a végén még a szememet is kiszúrná, mert valószínűleg nem csak én vagyok mérges, hanem ő is át fog vedleni sárkányba, amint bizonyos abban, hogy megmaradok.
- Köszönöm.. – hagyja el minden gondolkodás nélkül a szó a számat. Jogosan teszem, és tudom, hogy jobb, ha most nem is nagyon pattogok. Nem lenne kötelessége ellátni, sarkon is fordulhatna és hagyhatná, hogy keressek egy másik sebészt vagy egyszerűen bevágtassak a legközelebbi kórházba. De nem teszi meg, mert tudja, hogy akkor szimatolni kezdenének utánam és megütném a bokámat. Ha pedig én pórul járok, az biztos, hogy minden szálat elvarrnak, aki boríthatja a bilit. Bár nem tudom, mennyire van tisztában azzal, hogy neki is nagyon sok szerepe van egy ideje a játszmáinkban. A véres részletekbe inkább nem avatom be. Épp elég neki azzal megbirkóznia, hogy a férjének momentán ahhoz is segítség kell, hogy levegye a pólóját. Az ital meg a gyógyszer eléggé letompít ugyan, de a bordámnak nem nagyon tetszik, hogy hirtelen karok mozdulni. Az eredmény pedig egy félig szakadt póló, amit ketten vadászunk le rólam, és valahol a földön landol. A hiúságomon pedig egyből csorba esik, amiért egyből átvedlik doktornővé, és nem azért taperol végig, mert ehhez van kedve, hanem mert további sérüléseket keres. Nem tudom őt becsapni és azt hazudni, hogy nem fáj, meg se próbálom, sőt, még a karomat is felemelem, hogy jobban lássa.
- Mennyi idő alatt gyógyul? – teszem fel talán túl nyersen a kérdést, ami foglalkoztat. Azt sejtem, hogy a varratokat néhány napon belül ki lehet majd szedni, de az én orvosi szakértelmemnek itt vége is szakad.
- Holnap.. vagyis ma.. előkészítem a papírokat, aláírjuk, aztán remélhetőleg egy darabig nem találkozunk.. – rántanék vállat automatikusan, ha nem fájnának a hirtelen mozdulatok. Igazából nem nagyon akarok mostanában a házuk tájára menni, de senki nem rendezi le helyettem a papírmunkát, szóval kénytelen a nejem egy fél nap alatt annyira rendbe rakni, amennyire képes. – Lehet, hogy le kellene lépnünk az országból egy időre.. – mondom halkan, de nevezhetném ezt akár hangos gondolkodásnak is. Momentán még semmi sem biztos.




Cool  || ©


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my lovely husband
You are the oxygen that I breathe, You are the reason my heart beats.

Nem vagyok hozzá való. Próbálom lenyelni a gondolatot, száműzni az elmémből, mert a szívem... A szívem nem hajlandó elfogadni a tényt, ami egyre bizonyosabb. Túl átlagos vagyok neki, habár nem is akarok olyan lenni, mint az "elődöm". Huszonkettes csapdája, hm? A szomorú pedig az, hogy ennek ellenére sem tudom elengedni, hogy a saját útját járja. Victornak mindenképpen könnyebb volna kolonc nélkül sikereket elérni, és ma rájöttem, miféle válaszút elé kerültem. A szívem meghasad, s pusztán az orvosi éveimnek köszönhetem, hogy nem remeg meg a kezem, ahogy fölé hajolva a sebét tisztítom, bár nálunk ez is természetes. Na igen... Egy átlagos házastársi kapcsolatban a férj nem az alvilág katonája, a feleségnek pedig nem kell attól rettegnie, hogy egy szép napon nem látja viszont többé hőn szeretett élete párját. Bárcsak a mi problémáink is kimerülnének abban, mi legyen a vacsora, melyikőnk szüleit látogassuk meg a hosszú hétvégéken, mennyit tegyünk félre és mire költsük az összekuporgatott vagyont... De nem, a mi kapcsolatunk épp úgy nem átlagos, mint az összekötött életünk.  

Nem enged, én sem engedek, az eredmény pedig feszült csöndben ütközik ki. Victor az üveg nyakát markolja, bár attól, hogy válaszolni sem hajlandó  a kérdésre, észreveszem a jeleket, viszont az első gondolatom az, hogy dacból csak azért sem fogom erőltetni, ha nem képes még egy fél mondatra sem illetni az állapotát illetően. Micsoda makacs, önfejű alak! A fenébe! Ennél még az is jobb lenne, ha leüvöltené a fejem, de nem, csak ül előttem, míg én a steril kendővel letisztítom a seb környékét. Csúnyán kihasadt, szétnyílt a bőr, bár láttam sokkal rosszabbat is, de nem teszek különbséget sérülés között, gondos odafigyeléssel bánok vele, s noha mindvégig passzív vagyok a társalgásban, markáns álla alá nyúlok szabad kezemmel egy rövid pillanatig, a magam megnyugtatására talán, hogy érezzem, hogy még hozzá tartozom. Meghúzza az üveget, én pedig ellépek előle, hogy az elsősegély dobozból első körben vékony, fekete latex kesztyűt húzzak elő.  Némi fájdalomcsillapító sem ártana neki, mert az ital nem fogja sokáig kárpótolni, ha a sebbe piszkálok majd. A kettő egyben viszont meg fogja dobni a fejét annyira, hogy legalább nyugton maradjon és ki tudja majd aludni a balul sikerült estét. Tudom, hogy mocskosul haragszik és nem lehet kellemes vérző fejjel, ki tudja mennyire sajgó csontokkal, de őszintén? Nem is várok mást tőle. Mindig is alfahím volt, aki inkább belehal, mintsem kimutassa a fájdalmát, legyen az testi vagy lelki. Kiabál és őrjöng, agresszív és kenyérre kenhető, olyan sok arcát láttam már, de az igazi, mély érzéseibe sokszor nehéz belelátnom, ha nem akarja.   - Vedd ezt be. Össze kell varrnom a sebed, ehhez pedig kelleni fog a fájdalomcsillapító. - Persze miért is ne, ismét én töröm meg a csendet visszafordulva, egyenesen a szemeibe nézve és felé nyújtva a kis kórházi bogyót, ami arra szolgál, hogy tompítsa az érzékeit, az pedig sejthető, hogy egy sebész elég hatásos szerekkel rendelkezik e téren. Világosan látszik, ha látni akarja, hogy nem tudom eldönteni, mondjak e valamit. Mindig is nehezen ment vele a tárgyilagosság, annyi érzelem fűz hozzá, hogy ez nem is csoda, ennek ellenére visszatérek a dobozhoz. Összefogom a hajam, majd az ujjaimra felhúzom a kesztyűt, mély levegőt veszek és látatlanul megrázom a fejem. Még nem alkalmas az idő, még nagyon friss a harag, hogy megtartsam magamnak a mondanivalóm, helyette előkészítem a tűt és a tűfogót, az érzéstelenítőt. - Csukd be a szemed. - Kérem az egyébként nagyon is személyes páciensemtől, úgy helyezkedem, hogy a térdei közé állva közvetlenül és kényelmesen érzésteleníthessem a felrepedt szemöldök feletti részt, majd azt négy pontos öltéssel lezárjam. Ha bevette a bogyót ahogy kértem, remélhetőleg az hatni is kezdett közben, kicsit kölcsönhatásba is lépve az elfogyasztott alkohollal. Isten látja lelkem, bármennyire is ártatlannak vélem most magam, bármennyire megérdemeltnek találnám, hogy fájjon neki, nem vagyok képes rá, hogy beváltsam a gondolataimat. Főleg azért nem, mert szépen megvezették, amibe a helyében nyilván én is besétáltam volna.
Az eszközöket leteszem a kezemből, végigsimítom az ép oldalt a férjem arcán, bár megmarad a tárgyilagosság, mintha lassan semmihez nem lenne jogom. - Ezzel készen vagyunk, nem valószínű, hogy nyoma marad. És most vedd le a pólód. - Ha kell, segítek neki, már ha engedi és itt megint csak ildomos a bogyó hatásában bíznom, mert ha nem is tört, megrepedhetett pár bordája - minimum egy, amitől a levegőt feszélyezettebben veszi. Ki tudom tapogatni, csak engednie kell, és miért ne engedné? Azt viszont, mi okozta ezt vele... Végigsimítom a vállait, a mellkasát, óvatosan a bordáit, ujjbegyeimmel minden részt a felső testén, és nem bírom tovább, úgy érzem, nem vagyok képes rá, annak fényében, hogy miattam kapta. Sosem tűrné el, hogy kezet emeljenek rá, viszont védekezési vagy támadási nyomokat sem látok rajta. Használta volna az öklét, ebben biztos vagyok, de inkább elviselte a jussát, amit nekem kellett volna kapnom. A fejeseit nem érdekli, kinek a hibájából ugrik egy üzlet, ezek a srácok a férjemet is beleértve nem kispályások, és ez mindig is halálra rémített. Beharapom az alsó ajkam, visszatartom a könnyeket, bár nem nézek rá, elfoglalom magam azzal, hogy valamelyik kirajzolódó izomcsoportot nézek a hasfalán. - Mi lesz ezután? - Buggyan ki belőlem a kérdés, mi lesz velünk.
† Music: ide, ide † Note:    † Words: 844
©️

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my sweet wife

Szeretem a borostyán színt. Létezik, hogy pusztán az alkohol illata képes arra, hogy minden másról elterelje a figyelmemet? Az íze meg… Nem hiába fordítok nagy gondot és figyelmet a minőségre. Megérzem a különbséget a telt ízű valódi bourbon és a silány szint között. Na persze elvárom ezt a társaságom valamennyi tagjától is, annak ellenére, hogy most egyedül iszogatok. Mondhat bárki bármit, azért egy üveg egész jó társaság tud lenni, főleg mikor épp lezúzták az embert a nője miatt. De legalább van, ami vigasztal. Az üzletet megkötöttük, így nem kis összeg vándorol ismét a bankszámlámra. Végérvényesen ez olyan, mintha fizettek volna azért, hogy köpjek nekik egy kis vért.
A kedélyem javul némileg, de nem a hívogató otthon miatt, meg nem is azért, mert a feleségem hallgat a nevére. Látszólag a füle botját se mozdítja, ami felettébb gyanús nekem. Már az is megfordul a fejemben, hogy mégiscsak jobb ötlet lett volna a garázson keresztül bejönni, ha másért nem is, azért, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem lépett le. Egy siralomházban nagyobb zaj van, mint itt. Se fény, se egy hang… Már egészen értetlen arccal bámulok magam elé, aztán fordulok meg, hogy most már aztán utánanézek annak, merre jár ez a nőszemély, mikor nekem itt és most van rá szükségem, mikor megpillantom őt a lépcső aljánál. Így legalább azt megállapíthatom, hogy durcás, és az arcából ítélve, nem kelthetek benne túl bizalomgerjesztő látványt. De igazából ez foglalkoztat most legkevésbé. Nem is szólok semmit, csak figyelem őt, miközben hörpintek még egy kortyot az italomból. Várom, hogy mondjon valamit, de ő se teszi, vagy legalábbis semmi olyat, ami nem szakmai jellegű. De hát orvos, a doktornő beszél belőle. Meg hát lássuk be, hogy magasabb vagyok nála, így azért elég nehéz lenne összefércelnie… Nincs más hátra, mint előre, vagyis hogy lezuhanjak – jobb ötlet híján az üveg nyakát szorongatva, mert a poharat elhagytam valahol útközben – a kanapéra és tompán felnyögjek, ahogy mellkasom összepréselődik. Nem lesz ez így jó.. Persze az se, hogy alig akar rólam tudomást venni, nem hogy még hozzám szólni, de igazából az egyre erősödő szúró fájdalom idegesít. Talán egy kicsit már kótyagos is vagyok, minden esetre a fejem még vérzik, szóval akár igyekezhetne is vissza, ha nem akarja, hogy összecsesszem itt neki a drága garnitúrát a véremmel, amit aztán megpróbálhat kisikáltatni a takarítónővel.
Férfiasan tűröm, ahogy tisztítgatja a sebemet, bár azért el kell ismernem, nem állok messze attól, hogy kieresszem a torkomból a fájdalmamat, de megoldom. Mikor úgy érzem, hogy már végképp kész vagyok, szorítok egyet az üveg nyakán, aztán meghúzom és lenyelem vele együtt a kínlódásomat is. De hé, nyomtak már nyílt sebedbe hidrogén peroxidot? Egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy ez a kis boszorkány még élvezi is, hogy fájdalmat okozhat, na nem mintha bármi jelét mutatná…
Kérdésére persze a fülem botját se mozdítom. Nem előtte fogom elismerni, hogy a földre kerültem és nem is most. Márpedig nem hülye, kilogikázza magának, hogyha a bordámmal van baj, akkor bizony szép rúgást kaphattam. Ennél már csak az lenne a szarabb, ha látta volna. Az összetörné az önbecsülésemet.



Cool  || ©


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my lovely husband
You are the oxygen that I breathe, You are the reason my heart beats.

Milliószor átrágtam magam azon a tényen, miféle elfuserált párost alkotunk. Mindent számításba vettem, azokat a lehetőségeket, mit kezdenék magammal a férjemtől távol, de már a gondolat is... Kínzó hatással hat rám. Nem tudom megtenni, nem tudok lemondani róla, akkor sem, ha képtelen vagyok a szemeibe nézni azok után, ami történt. Elvetette a sulykot? Nem. Lehetett volna sokkal rosszabb a letorkolás, viszont kétség kívül csak azért vezettem haza, mert nem nyúlt hozzám. Közel állt hozzá, éreztem, talán egy apró hajszál választotta el, egyetlen rossz rezdülés. Nem hibáztathatom érte, hiszen teljesen tudatában vagyok vele, mi forog kockán. Igyekszem, tényleg igyekszem.... A sors viszont nem szándékozik segíteni abban, hogy ennek látszata is legyen.

A házban gyászos sötétség honol. Nem óhajtok fényt szemeim elé, gondolataimnak épp úgy ártanának, mint kisírt, égő íriszeimnek.
Várok.
Mi lesz, ha mégsem jön haza?
Ha eltelik az éjjel, eljön a nappal, ám őt soha nem láthatom viszont? Ha megelégeli a tökéletlen feleség sorozatos hibáit? Igen, számításba kerül a fejemben ilyen, és ennél vadabb gondolat. De, ha haza is jön, vajon mit mond majd? Nem felejti el egykönnyen, és ismerem magam ahhoz, hogy én se felejtessem el vele; ha magától lehiggad, majd én kiborítom. Oh, csodás kilátások...   Talán mégis nekem kellene megelőzni az újabb kínos, ordítással, veszekedéssel kecsegtető pillanatokat, ismét meg kellene markolnom a folyosón lazán elhajított bőröndöt és ugyanúgy kirohanni, ahogy órákkal ezelőtt megtettem. Idővel biztos jobb lenne... Elvégre ki hallott már olyat, hogy valaki így függjön a másiktól? Betegesen...
Az emelet tökéletes búvóhely a számomra, de nem zár el önmagamtól, bármelyik szobába mehetnék, sajnos egyikben sem tudom elhagyni a gyötrődést. Már mozdulnék, mikor meghallom... Victor... Legszívesebben azonnal lerohannék, a nyakába vetném magam, bocsánatért esedeznék, a testem viszont mereven, mozdulatlanul ül a fotel karfáján. Egy-egy rezdülés keresztül fut rajtam, s egészen odáig bírom, míg úgy nem érzem, hogy a hangjától menten kiugrik a szívem a helyéről. Kifújok egy adag tüdőmbe szorított levegőt, a fenébe is, érzem, hogy az idegesség szétrázza a testem. Fújtatva pattanok talpra, összeszorítom a fogaim, nehezemre esik ugyan kevésbé zaklatott állapotot magamra ölteni, de azt sem fogom hagyni, hogy mást lásson. Nem az én hibám volt, tudja, nem tudja, nem jogosítja fel arra, hogy a felesége nevét eszelősként ordítsa.
A lépcsőfokokat nem veszem túlzott igyekezettel. Miért tenném? Olyan sokszor siettem elé, s most olyan nagyon gyűlölöm ezt a helyzetet... De nem fogok elodázni semmit. Csendben lépdelek, hallom az üveg jellegzetes koccanó hangját, így be tudom határolni, merre keressem. Nincs is nehéz dolgom... A borurbon az egyik kedvence. És lehet, hogy nekem sem ártana belőle.... legalább egy liter, hogy semmire ne emlékezzek.

Mezítláb csendesebb vagyok a megszokottnál. Leérek a lépcsőn, a zord és szikár alakhoz közelítek,  habár ezúttal megtartom a három lépést. Az arcomon egy apró izom megrándul miatta, felvont szemöldökkel figyelem a félprofilt, s legszívesebben keservesen felsírnék azért, ahogy kinéz. Miattam kapta... Várom, hogy közölje a véleményét, nem is várok mást ordításnál, csoda lenne, ha más reakciót váltanék ki, igaz? - Ülj le, kérlek. Hozom az elsősegély dobozt. - Állva pillantásait színtelen hanggal pusztán ennyit kérek tőle, s ő, ha másért nem akart látni, elvárja, sőt, természetesnek veszi, hogy ellássam. Az összes sebet fel tudnám sorolni rajta, pontosan megmutatnám a helyét akár csukott szemmel is... Ez az alkalom mégis azért más, mert a lelkiismerettől nem szabadulhatok. Elsietek a fürdőig, közben kénytelen vagyok fényt gyújtani, hogy én magam ne szoruljak ellátásra, s gyors mozdulatokkal megragadom dobozkát, s ugyanazzal a lendülettel térek vissza a remélhetőleg szót fogadó férjemhez. Ha nem engedelmeskedik, nyilván érdekes egy szituáció lesz, de ez esetben ne várja, hogy komolyabban is foglalkozzam vele.
Egyetlen személyes dolog sem hagyja el a szám. Egyetlen egy sem.
- Az arcodon kívül fáj még valahol? - Teszem a kinyitott dobozt az ölébe, előkerül egy pár darab steril nedves kendő, melyek kiváló célt szolgálnak arra, hogy letisztítsam a seb/sebek környékét. A szemöldöke csúnyán széthasadt, egyelőre viszont ki kell tisztítanom, előtte viszont az aggodalmat száműznöm kell, különben elég cikkcakos varrathoz készülhet a páciens...
† Music: ide, ide † Note:    † Words: 649
©️

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to my sweet wife

Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy leparkoljak a garázsban, jó volt nekem a ház előtt is, a dolgom egyébként is igen sietős volt. Hangosa csattanás jelezte, hogy túl nagyot lendítettem a járgány ajtaját, de a maradandó indulatot jobb szerettem volna levezetni, mielőtt a lakásba érek, és ott kezdenék feleslegesen törni-zúzni. Biztos ezért tapostam meg a lépcsőket is kelleténél jobban. Vagy azért, mert kevesebb volt az esélye annak, hogy fájdalmamban felüvöltök.
Ki gondolta volna, hogy nem kecsegtet sok jóval az, hogyha visszatolom a képem a megbízókhoz ez után a kevéssé jól sikerült este után? Most komolyan.. Borítékolható volt, hogy lesz ennek következménye, csak azzal nem voltam kellőképp tisztában, hogy mennyire fogom megsínyleni. Eddig mondjuk nem is fajult tettlegességig a dolog köztünk, de mindennek eljön az ideje és ez nem a szavaké volt. Az ő részükről. De nem is igazán ezért vagyok dühös, nem ezért marja az ereimet a mérhetetlen harag. Az Gloria miatt van, mert nem képes két órát eltölteni a társaságban anélkül, hogy ne lenne belőle botrány. Pedig ennyit igazán elvárhatnék tőle, ha én megteszem a kedvéért, hogy színházba megyek vele. Én. Színházba. De folytathatnám a sort egy rakás rendezvénnyel, ahol bájologva megjelenünk, hogy irigyeljenek minket, meg a házasságunkat, ami ugyebár tökééééletes.
Nem sikerül lehiggadni, mire az ajtóhoz érek, na nem mintha annyira megerőltettem volna magam miatta. Fájlalom a képemet, a szemöldököm felszakadt, de az állam a legrosszabb. Az állkapcsom hangosan csattant, míg én férfiasan tűrtem, hogy elviszem a nejem helyett a balhét és nem mellesleg mégiscsak zsebre vágom az üzletet. Még mindig jobb így, mint tartani attól, hogy arra jövök haza, hogy a fejében két golyó pihen. Aztán még éljek boldogan, nem?!
Röhej, hogy még a bejáratot is zárva találom. A saját házamba nem tudok bejutni, mert a nőm kizárt. Kénytelen vagyok hát hangzavart csapni, és dörömbölni az ajtón, de úgy, hogy az majdnem kiszakad a tokjából. Ez nem segít azon, hogy tudjam uralni a dühömet. A hátsó ajtóhoz ballagok hát, az is zárva van ugyan, de legalább üveglapok alkotják, így a könyökömmel tökéletes precizitással töröm be, hogy belülről kinyithassam magamnak. Csak a zakóm bánja, de annak már úgyis mindegy, az ingem is véres lett..
- Hogy az a…. – szitkozódom, mikor végre átlépem a küszöböt. Sötétség fogad. Sehol egy árva lélek. Nem hogy a kibaszott feleségem… Nada.. Az első dolgom, hogy csinálok valami világosságot, aztán jobb ötlet híján úgy döntök, hagyom, hogy a hangom körbezengje a házat.
- Gloriaaaa – ordítom a nevét, ha az emeleten van, akkor is meghallja, ekkora csendben azt is meghallaná, ha egy légy zümmög az egyik vendégszobában. Bár nem váltunk el szépen és lehet, hogy most nem akarja látni a képemet. De azért jó lenne, ha vetne a nyúzott pofámra egy pillantást, mert van egy olyan érzésem, hogy varrni kell a sebemet. Nem mintha orvos lennék, de foltozott már össze egy párszor, nem kell bemutatni az esetet, neki se, meg nekem se.
- Gloriaa! – emelem feljebb a hangom, szinte hőbörgök. Ha duzzog is, jobban tenné, ha idevarázsolná magát, mert nekem kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy végigjárjam utána a házat. Helyette inkább az italos szekrényhez vezet az utam. Az nincs túl messze és egy jó bourbon megteszi fájdalomcsillapító helyett. Legalább addig, míg nem csattog ide.. De hol a bánatban van ez a nő?



Cool || ©


Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: blackwell rezidencia-
Ugrás: