Unottan bámultam ki a fejemből mint akinek nincs jobb dolga. Pedig lenne. Igazából napok óta vágyom egy kád forró fürdőre, egy pohár vörösborral a kezemben, délig tartó alvásra és főtt étel evésére. A gyorskaják már nem igazán tudtak örömet okozni és kezdett hányingerem lenni a zsíros mirelit ételektől is. A kórházi ágyról ne is beszéljünk, ugyanis azon 2 óránál többet nem igazán lehet aludni, bár esti műszakban ez általában lehetetlen is. Na de elég volt az önsajnálatból mert valószínű, hogy ettől zuhanok mély depresszióba. Inkább elővettem a telefonom a táskám legaljáról és Candy Crushozni kezdtem. 5. szint. És a gondolatmenetem újra visszafordul az önmarcangoláshoz és rájövök, hogy mennyire nincs egy szabad percem se az életben. Anyám – már amennyit beszélünk – mindig emiatt nyaggat. „Miért nincs barátod?”, „Miért nem vagy még házas”, „Amikor én voltam annyi idős mint te már két gyerek anyja voltam”. És ebbe így belegondolva ez tényleg elég lehangoló. Itt vagy 25 évesen. Egy azaz egy férfival az életemben és az is természetesen pofára ejtett ahogy azt illik. Igaz nem hiányzik. Ha most lenne valaki az csak bonyolítana az életemen. Egyenlőre a karrierem a legfontosabb és ha sínen lesz a munkám akkor talán jöhet a házasság és a gyerek. 40 évesen.
Ez a gondolat rántott vissza a való életbe. Annyit rágódtam a hülye agyszüleményeimen, hogy mind az 5 életem elfogyott így nyugodtan suvasztottam vissza a táska legmélyére ahonnan előkotortam. A teremből a zene még mindig hallatszott és már az is végigfutott az agyamon, hogy talán át kéne öltöznöm addig de tényleg kezdtem frusztrálva érezni magamat, hogy sehol senki. Nem, hogy ismerős, egy lélek sincs a folyosón. Nagyokat sóhajtottam mint aki teljes mértékben megunta már az ücsörgést. És ez így is van. A kávés poharamért nyúltam és hörpintettem a tartalmából, mire a zene elhallgatott. Hála az égnek. Az ajtó felé pillantottam és íriszem összeakadt a férfiéval.
- Hűh… - mértem végig kicsit sem szemérmesen. Szemeim kitágultak és szám helyeslően lefelé görbült. Amint elindult felém úgy éreztem: még ez az óra jól is sülhet el. A végén még megszeretem a táncot, vagy épp, hogy annyira ügyetlen leszek, hogy napi szinten kell nekem órát tartania?! Lépései lazák voltak, könnyedek és puhák mint valami macska aki üvegszilánkokon lépked. Légies mozgása arról árulkodott, hogy nem most kezdte és, hogy tökéletesen el tudja engedni magát, na ez az ami nekem nem mindig sikerül. Túl feszült vagyok és merev. Nincs aki megtornásztatna… mocskos dolgok söpörnek végig a gondolatomon és erre akaratlanul is elmosolyodom. Hát az tény, hogy megérne egy két ajtócsapkodást a most már előttem álló férfi.
A kérdésére csak bólintottam majd mikor bemutatkozott én is felálltam…volna, ha szinte nem esek keresztül a táskámon. A p*csába. Káromkodok egyet magamban majd mintha semmi sem történt volna egyenesedem vissza. Hála égnek, hogy nem ismerkedtem meg az arcommal közelebbről a padlóval.
Most, hogy végre szemben állok a férfival elkap a röhögés. Iszonyatosan kínos. Nem is én lennék.
- Yasmine Woolston. – nyújtom a kezemet még mindig vigyorogva. Azt hiszem megvolt a bemutatkozás és remélhetőleg most már Mr. Steelman sem fűz hozzám több reményt mint amennyit illik. A lába nyomát is megcsókolom ha végig tudok táncolni neki egy számot úgy, hogy ne akadjanak össze a lábaim.
- Szerintem jobb lesz ha erről nem beszélünk. – köszörültem meg a torkom és felkaptam a vállamra a táskát s a kávémat is a kezembe fogtam, hogy na már most én elindulok átöltözni. Hátat is fordítottam a férfinek csakhogy ebben a pillanatban jutott el a tudatomig, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy hova is kell menni.
- Segítene? Hol találom az öltözőt? – pillantottam vissza a vállam fölött. Szóval összegezzük: a mai fáradtság eredménye egy oltári nagy égés. Végül is nem is olyan vészes. Lehetett volna rosszabb is.

♡ to: Dorien

Mennyire akarnak belőlünk hülyét csinálni? Egy 10-es skálán azt tudnám mondani, hogy 20 körül. Egyszerűen nevetséges. Nem vagyok én bohóc, hogy szórakoztassam a népet. És ezek szerint mégis. Hogy mi a story? Emlékezzünk csak vissza:
- Basszus Yas, hívatott az igazgató. – tördelte az ujját a vele egyidős lány. Ő is rezidens volt csak ő a belgyógyászaton. Mindig mindenre rá stresszel és néha épp ezért rontotta el a dolgait. Én is idegeskedős típus voltam de próbáltam lazán fogadni az elém gördülő akadályokat, hogy épp ésszel végig tudjak gondolni mindent.
- Akkor hajrá. – támogattam egy kicsit, de ami azt illeti engem ez a probléma addig nem igazán érint amíg nem rólam van szó. Az ő problémája.
- De…őőő. Neked is jönnöd kell. – oké. Ettől a ponttól kezdve már engem is izgat a dolog.  Leraktam az üveget a kezemből amit épp iszogattam két szóváltás között és elindultam az igazgatói iroda felé. Minél hamarabb szeretnék rajta túl esni.
- Yasmine, Freya! Gyorsak voltatok. – az igazgatónk egy 40 körüli férfi volt. Nem csinált semmit, egész nap az irodájában ült és elvileg a papírmunkákat végezte. Adott magára. Mindig olasz bőrcipőt, farmert és valami márkás inget viselt. Ez ma sem volt másképp.
- Van két csodálatos hírem. Az egyik, hogy 1 év múlva mind a ketten megkapják a dr.-t a nevük elé. Hát ez nem csodálatos? Viszont addig lesz egy kis feladatuk… mégpedig különböző „megpróbáltatások”. Tudják mint az iskolában a beavatások és ilyesmik. Az orvosok ragaszkodnak hozzá. – vigyorgott mint valami idióta. Ez szerinte vicces, hogy ilyen gyerekes dolgokat kell elvégeznünk? Orvos akarok lenni nem udvari bohóc.
- Az első… tánc. Páros táncolni fognak. A párjukat véletlenszerűen fogják megkapni természetesen a kórház férfi rezidensei közül.  Itt van egy-egy névjegykártya. Ma van az első órátok. – kacsintott és a kezünkbe nyomott egy-egy papírdarabot.
- Central City? – kerekedett ki a szemem. Most komolyan, a 8 órás műszakom után én még kocsikázzak át oda?!
És igen muszáj voltam. Egy pohár kávét iszogatva szálltam ki a kocsiból. Freya ügyeletes volt, egyedül kellett jönnöm. De őszintén nem is bántam. Néha idegesítő tudott lenni az a csaj és így is elég ideges voltam. Kiszedtem a hátsó ülésről a táskámat amiben váltóruha és egy üveg víz pihent.  Látványosan ült ki az arcomra az unalom és az utálat. Régebben kislányként balettoztam de annak már vagy 15 éve. Azóta nagyon sok mindent történt és nem, hogy a baletthoz egy tánchoz sem értek már semmit.
A zsebembe nyúltam és elővettem a kártyát amit az igazgató adott. Jó helyen voltam. Szép, impozáns épület volt ahova az embernek amúgy sok kedve lenne eljönni. Láttam ahogy pár kislány viháncolva rohan be az ajtón, tütüben és rózsaszín harisnyában. Megforgattam a szememet és erőt véve magamon az épület felé vettem az irányt.
- Dorien Steelman-t keresem. Meg tudná mutatni, hogy hol találom? – kérdeztem bátortalanul a recepcióstól, aki először a kávémra majd rám emelte tekintetét. Nem mondott semmit csak biccentett, hogy kövessem. Örömmel.
Megálltam az ajtóban és a félfának dőlve támaszkodva néztem az előttem lévő tánccsoportot. Nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy melyik a tánctanár. És igazából nem is érdekelt. Ennek örömére leültem a folyosón és vártam a soromra. Az se lenne baj ha észre se venne senki. Bár kezdtem magam furcsán érezni. Egyedül voltam. Talán mégse ma kellett jönni?

♡ to: Dorien