villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Nappali
eme téma címe
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Szabad Játéktér
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Adam & Shelley


See You again


Szerettem, hogy itt volt és az örömömet bármi legfeljebb csak pozitív irányba tudta befolyásolni, ahogyan Adam mindig is ilyen hatással volt rám. Az évek alatt annyit tipródtam, annyi álmatlan éjszakám volt, annyiszor ültem csak egyszerűen láblógatva a teraszon a nyugágyon és bámultam magam elé, temérdek alkalommal kérdezve a sorsot, vagy talán valakit ott fenn a magasban, hogy árulja el miért éppen engem…hogy miért éppen én vagyok az akivel mindez történik? Válasz azonban egyetlen alkalommal sem érkezett. Hogyan is érkezhetett volna, hiszen kezdetektől magányos voltam, nem hittem abban, hogy egy égi hatalom akár egy percre is figyelemre méltatna. Aztán az évek múltak és próbáltam kapcsolatokat kiépíteni, ami nekem sosem ment úgy igazán, a legtöbbje csúfos kudarcot vallott. Egy ideig lehet titkolni azt, hogy mire vagy képes, de amikor már sokadszorra teszik fel a kérdést, hogy miért nem lehet téged megölelni, miért viseled minden alkalommal azt az oda nem illő buta kesztyűt, akkor azon kapod magad, hogy talán nem is neked találták ki a barátságot, a meghitt beszélgetéseket, a titkokkal fűszerezett pizsamapartikat, a hajnalig tartó csillagszámlálást valaki mellett és nem neked találták ki a szerelmet. Aztán szépen lassan leépíted magadban mindezeket, elhiszed, hogy az érzelmeket utaztatni van csak lehetőséged, megélni úgy igazán nem. Némelyiket talán…néhány pillanat erejéig, de ez is túl fárasztó ahhoz, hogy hosszú távon élvezni tudd. És akkor felbukkan valaki az életedben, aki a maga egyszerűségében szemléli a dolgaidat, aki törődik veled, úgy igazán, és cserébe semmi mást nem kér, csak néha a mosolyodat. Olyan nehéz ez? Néha úgy érezem igen, néha úgy érzem, hogy meg sem érdemeltem, hogy megismerjem és a barátságát sem, mert nincs semmi amivel igazán viszonozni tudnám. És néha úgy érzem túlságosan rátelepszem, hogy nem foglalkozom azzal ami őt érdekli, ami igazán bántja…nem foglalkoztam, legalábbis egy ideig, mert tudtam és éreztem, éppen ezért sokkal könnyebb volt ilyen szempontból mint az olyanoknak, akik apró jelekből igyekeznek megismerni a másikat. Akik egy szemvillanásból, esetleg egy más hangsúllyal kiejtett szóból képesek ráhangolódni a barátjukra. Nekem erre nem volt szükségem…egy ideig legalábbis nem. Mostanában azonban, nem sokkal az elutazásom előtt szépen lassan vettem észre, hogy szükségem van arra, hogy beszéljen magáról, hogy mondja el milyen napja van, mert nem tudom már őt megfejteni, nem vagyok képes látni az érzéseit, vagy éppen azt, hogy legbelül mi játszódik le. Nem tudtam már, és nem értettem miért. Változott valami? Nem tudom, én nem éreztem, hogy változott volna. Igaz időnként a fejemben elég nagy kaotikusság volt, tekintve ha éppen egy másik ember érzelmei tomboltak bennem. Belehalhatok….ez volt a leginkább ijesztő abból a sok információból, amit Mrs Dawson megosztott velem, én azonban senkinek nem mondtam el. Pontosabban csak annak nem mondtam el, aki eddig mindennél fontosabb volt a számomra, aki előtt nem voltak titkaim. Most lettek. Nem is kevés. De nem akarom, hogy ezek bármiféle negatív irányba befolyásolják a barátságunkat, ámbár jól tudom, hogy nincs olyan titok ami egyszer ne derülne ki. És soha nem mindegy, hogy milyen módon, mert az esetlegesen befolyással bír a továbbiakra. Nem csodálom, hogy nem hallott még olyanról ami a véremben kering, legszívesebben én is megszabadultam volna tőle, és emlékszem amikor először olvastam ezt az orvosi kartonomban, ott a magánnyomozó irodájában, csak kényszeredetten nevettem, azt gondoltam ez valami ostoba tréfa, vagy legalábbis ahogyan ezt beletették hát szedjék is ki onnan. De persze ez nem így működik, hogy egyik pillanatban még ott van a másikban meg már nem. Felsóhajtottam, azt hiszem kicsit rosszul is érintett a dolog, mármint, hogy nem tudom jobban megértetni vele ezt az egészet. De miért is lepődöm meg, eddig sem tudtam ezt a részét…ő egyszerűen csak itt volt nekem, és ahogyan mondogattam magamnak nem az a dolga, hogy engem megmentsen, hanem csak egyszerűen, hogy itt legyen velem a tudat: a barátomra bármikor számíthatok. Adam egy biztos pont az életemben.  Amikor Mr Whittsonra terelődik a beszélgetésünk, érzem, hogy ez az a pont ahol el fog térni a véleményünk. Ő azért ragaszkodik hozzá csökönyösen és folyamatosan, mert még abban a hitben él vele kapcsolatosan amiben én is voltam egykor. Én pedig azért védem, mert többet tudok róla, mint előtte. De nem beszélhetek erről, legalábbis nyíltan nem, úgyhogy megcsóválom a fejem.
– Adam…annyira ismerhetsz, hogy a véleményem csak egy esetben változna meg valakiről. Ha többet tudok meg róla, ha közelebb férkőzöm a lelkéhez. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy azért járok a főnöki irodába olyan sűrűn, mert lenne közöttem és közötte bármi? Mindenki gondolhatja ezt, az nem érdekel, de te…neked tudnod kell az igazat. Nem ezért. Sokkal inkább másért…és nem nem a pénz, nem is az, hogy magasabb pozícióba kerülhetek általa, ezek járulékos dolgok. Miért van egy olyan rossz sejtésem, hogy meg fogsz vetni azért amit tenni akarok?- felpillantottam rá, és azt hiszem az elkövetkezendő percekben beálló csendben próbáltam meg ismét őt fürkészni, de még mindig zárva maradt előttem, csak azért éreztem, valahol legbelül, a gyomrom tájékán, hogy egy gombóc gyűlik össze, és láthatatlan kéz szorítja egyre erősebben.
– Én nem érzem, hogy ezzel rosszat tennék. Vagy talán rossznak kellene éreznem, hogy valakin segíthetek? Lehet, hogy nem a legerkölcsösebb dolog, lehet, hogy nem tökéletes megoldás és az is lehet, hogy nem úgy válik majd be ahogyan gondoltam, de….óóó istenem Adam belenéztél te már valaha annak a nőnek a szemeibe? Mintha ott lenne mögötte valaki….tudod, olyan az egész mintha egy hatalmas üvegfal mögött látnám őt, és nem hallanám a hangját, csak látnám, hogy dörömböl az üveg túl oldalán és annyira ki akar szabadulni. Önmaga fogságában vergődik, és nekem lehetőségem van áttörni azt a falat. Akkor csak állnom kellene szótlanul és tétlenül csak mert….- felpillantottam a plafonra megforgattam a szemeimet és beharaptam az alsó ajkam, majd újra ránéztem a barátomra.
-…csak mert ez menekülés? Ha a menekülés hoz megoldást akkor megfogom ennek a nőnek a kezét és futok vele ameddig csak tudok. Ha egykor a nagy találmányok körüli aggályokat vették volna figyelembe, akkor ma sehol nem tartana a tudomány. Van amikor fel kell áldozni önmagunkat azért, hogy valami jobb legyen.- itt gondolhatta volna, hogy képletesen beszélek, pedig nem így volt. De ezt továbbra is titkoltam előle, egyszerűen képtelen voltam neki elmondani, ahogyan talán azt sem fogja érteni, hogy amikor elköszönök tőle, hogy egy újabb útra induljak el, az a búcsú kicsit miért lesz majd más. Olyan véglegesnek tűnő. A konyhabéli telefonos incidens csak egy süket menyétnek nem tűnt volna fel azt hiszem, és nem is tudom hogyan gondolhattam, hogy csak úgy egyszerűen elsiklok felette és folytatom a beszélgetést, kissé talán túl feltűnően csúsztatva egy egészen másféle hangulat felé a témát. Érezte ő is, hogy baj van, nem kellett ehhez különleges képesség, illetve de, neki az volt ilyen tekintetben, hogy túl jól ismert engem. A ködösítésben nem voltam valami tökéletes. Elég volt csak bele nézni Adam hatalmas, rosszallóan is szép nagy boci szemeibe, és máris csak az igazat tudtam mondani. Olyan volt a tekintete mint valami igazságszérum. Megráztam a fejemet és kicsit bűnbánó ábrázattal néztem vissza rá, kortyolva a sörből. Jesszus, ez borzasztó keserű, ez mindig ilyen keserű volt? A konyha felé mutogattam a szabad kezemmel, és felvontam a szemöldököm.
- Már hogy ez mi volt? Ez egy telefonhívás…egy ideje ismétlődően. Mióta visszajöttem Starlingból. Még nem szóltam róla Mr Whittsonnak, nem tartottam annyira fontosnak.- nos igen, lehet, hogy sok dologban jó voltam de a veszély felismerésem, vagy éppen a félelem érzetem az életbeli fenyegetésekkel szemben elég alacsonyan volt, szinte semmi.
– És ennek semmi köze a szerződéshez és szerintem Mr Whittsonhoz sem…vagy hát nem tudom.- vontam meg a vállam, majd amikor kijelenti, hogy maradna éjszakára azt hiszem ez volt az a pillanat, hogy megkönnyebbültem.
– Baj? Ha itt vagy velem akkor nem érzem, hogy bármi bajom lehetne.- igaz azért ott még nem tartok, hogy a villanyokat le merjem oltani a hálószobámban, de az már haladás, hogy legalább végigalszom olyankor az éjszakát, ha hallom az egyenletes szuszogását a nappaliból. Megnyugtató, a világ legmegnyugtatóbb hangja éjjelente. Han Solo és a Star Wars mindig olyan téma volt, amiben nem lehetett neki újat mondani, és nem véletlen volt a póló sem. Egy hatalmas sóhajt követően álltam fel a székről, és a saját tengelyem körül pördültem egyet a szobában, majd újra szembe fordultam vele, két kézzel szorongatva a sörös üveget.
- Nagy cucc vukiul beszélni. Csak ilyen artikulátlan hangokat kell kiadni és lehetőleg minél hangosabban. Na R2…az már igen, ott nem mindegy mennyit pittyegsz össze meg vissza. De amúgy azt hiszem csak a borzasztóan kritikán aluli filmeket és a rémesen romantikusakat nem láttuk még, meg a blőd vígjátékokat, amin inkább sírni tudnék mint nevetni. Ha gondold kaphatok elő kártyát is, és pókerezhetünk. Most már legalább nem lesz az arcodra írva, ha ritka rossz lapjárásod van. Mert nem tudom leolvasni róla, így csalni sem tudok. Íjjjjj basszus, azt hiszem lebuktam.- mosolyodtam el, és próbáltam arra koncentrálni, még ha nehéz is volt, hogy a nap hátralévő részére ez a kissé oldottabb hangulat legyen a jellemzőbb, és tudtam, hogy ebben Adamre igazán számíthatok. Nem szerette ha rossz a kedvem, vagy éppen olyan dolgokon meditálok, amelyeken nem tudok változtatni, és azt hiszem ebben tökéletesen igaza is volt. Újabbat kortyoltam a sörből, változatlanul keserűnek véltem, úgyhogy az asztalon lévő fánkos tál utolsó morzsáit dézsmáltam meg és begyűrtem egyet a számba, majd Adamre pillantottam és félig a fánkot rágva tele szájjal szólaltam meg.
– Nafakfoorrr miflegyen. Fifilm favagy pfókefr?- végül lenyeltem a megrágott falatot és a kanapéhoz lépve magamhoz vettem a vukimat.




 
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to Shelley
- Nem tehetek róla, korán kelek, rövid a szünet, egy csomó ideig kaja nélkül kell lennem. – rántom meg a vállam mosolyogva. Imádok aludni. Éppen ezért nehéz is felkelnem reggelente az ágyból, mert nem az a fajta ember vagyok, akit csak úgy kilő az ágy, mint valami ágyúgolyót. Nem, én… csak ott vagyok és kész. – A furcsa nem feltétlen rossz. Majd…hozzászoksz ehhez, és akkor az lesz fura, mikor arra gondolsz, hogy régen még tudtál. – nem vagyok ugyan szakértő, de a furcsa az csak megszokás kérdése, nem? Szerintem furcsa, hogy a kínaiak kutyát esznek, de náluk ez tök általános. McDonald’s helyett ott menhelyek vannak utcánként.
– Nézd, én ehhez nem értek, életemben nem hallottam még olyanról, hogy emotrens, de … miért hazudnának, nem?  – semmi okuk nincsen rá, és hát… Shell találkozott velük, ő tudja, hogy akar-e nekik hinni. Vagy, hogy tud-e. Ebben sajnos nem tudok segíteni, az hogy ő kiben bízik meg…az ő dolga. – Az egy barom.  – morgom inkább csak magam elé. Nem sajnáltam őt soha azok után, ami történt, megérdemelte, amit kapott. Kissé elvetettem a sulykot, az igaz, de nem hinném, hogy ne lett volna megérdemelt a dolog. Nem csak az a baj, hogy Shell-lel bánt így. Egy nővel sem bánhat így. Az már a ráadás, hogy főleg nem azzal, akivel törődöm is.
- Kissé? Ha engem kérdezel, elég hülye a főnök. Gazdag, jól él, a felesége is jól néz ki, még kedvesnek is tűnt. Aztán csak úgy félre… dobja az egészet. Pedig aranyélete volt.  – a félredugja talán kifejezőbb lett volna. Na igen, az amolyan nyílt titok az éberebb személyek szemében, hogy ők ketten már nem úgy vannak együtt, ahogy régen.
- Miért, ha jól végzed a munkám engem is megdobnak egy kis plusz pénzzel?  – egyáltalán nem vagyok komoly, csak viccelek, mert nem nagyon tudom elképzelni, hogy én miként profitálok ebből. Na meg, hogy miért. Elvégre nem teszek semmit sem, csak úgy pénzt elfogadni meg nem szeretek. Csak, ha megdolgoztam érte. – Nem tudom, Shell. Ha egyszer félrelép , akkor ez megtörténhet újra, és akkor ezek a régi sebek csak újra felszakadnak. Van, hogy két ember passzol egymáshoz, csak… megélni képtelenek egymás mellett. Tökmindegy miért lépett félre, félrelépett, csak ez számít. Ezt nem lehet csak úgy a kertek alatt elintézni.  – és azt hiszem most jöttem rá, hogy minek ide Shell. Gondolom nem azért szerződtette őt  a főnök, hogy csak beszélgessen a feleségével. Na ez az, amit a legkevésbé sem támogatok. Intézzék el ezt.. normális módon.
- Azzal, hogy meg nem történté teszed? Shell ez… ez olyan, mintha az életüket szerkesztgetnéd. Ez így nem megoldás, hanem… menekülés.  – menekülés, és kész. Nem tudom megakadályozni, hogy ezt tegye, de nem is akarnám, mert az ő dolga. Nem támogatom az ötletet, de… ha ezt akarja tenni, nem én leszek aki ezt keresztbehúzza.
- Hamarosan már nem tudsz újat mondani.  – vigyorgok rá. Nem vagyok én egoista, mindig is távol állt tőlem. Van önbizalmam igen, de… soha nem ment ez az egészséges mérce felé.
- Ez aztán… ez mégis mi volt? Mert erősen kétlem, hogy ez benne lenne a szerződésedben. A főnöknek szóltál már erről?  – mert ha már szerződést kötöttek, akkor gondolom van annyira olyan paranoiás  - ezek szerint joggal – a főnök, hogy testőröket adjon mellé.
- Öhm…igen, úgy terveztem, ha… nem baj.  – nem szoktam hozzátenni, de most az elmúlt időszak után valahogy automatikusan jön a számra.
- Az öreg? Shell, ő egy legenda. Ráadásul rajta kívül nem ismerek más embert, aki ilyen jól szót értett egy vukival.  – igaz, vukik nem is léteznek, de csak vicceltem amúgy is. A lényeg, hogy a világ egyik legnagyobb Star Wars rajongójának nem mondhatja, hogy Han Solo öreg. – Milyen filmet nem láttunk még? Lassan már az összes filmet láttuk a világon.  – mosolygok rá. Na igen, imádom a filmeket, de… nehéz olyat találni amit még nem láttunk.

† Music: Heaven † Note: Remélem jó lesz    † Words
©️

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Adam & Shelley


See You again


Ha valaki szerette volna megfejteni a barátságunk lényegét azt hiszem egy ilyen átlagos beszélgetést kellett volna elcsípnie amit jelenleg is folytattunk Adam meg én. Valahogyan mindig működött ez nála. Mintha nem is nekem lett volna különleges képességem, hanem neki méghozzá az, hogy minden alkalommal képes volt újra és újra mosolyt varázsolni az arcomra. Valahogyan sosem voltam az a nevetgélős fajta már kora gyerekkoromban sem, de mindig is szerettem titokban megbújni a többi gyerek között, még akkor is ha a szülők előszeretettel tiltották tőlem a gyerekeiket. Mai ésszel valahogyan nem tudok ezért haragudni, pusztán csak fájdalmas emlék ez a számomra. Egy gyerek ezt mindig nehezebben dolgozza fel, leginkább azt, hogy szeretne a többiekkel együtt játszani, és neki ezt nem lehet, neki ez tilos. Anya gyakran mondogatta, hogy ne vegyem a lelkemre, de hiába is a szavak, hiába kaptam tengernyi babát, mindenfélét, hogy ne érezzem magam egyedül, a sok élettelen porcelán és gumiarc között a szobámban, valahogyan mégis mindig így volt ez. Menekülni vágytam volna ettől az egésztől valakinél nyugalomra lelni, de ez nem volt olyan egyszerű. Időnként csak úgy szerettem volna magamból kiszakítani ezt a dolgot, ami megakadályoz úgy alapvetően mindenben, mindenben ami a normális emberi viselkedéshez hozzátartozik, de aztán az idő előrehaladtával rájöttem, hogy ha ebben a keserűségben hagyom telni a napjaimat, ha nem engedek be az életembe egy csöppnyi vidámságot sem, akkor néhány éven belül a saját önsajnálatom fog majd tökéletesen elzárni a többi embertől. Vágytam arra, hogy olyan legyek mint ők, mindig erre vágytam, nem voltak nekem nagy kívánságaim, de ami igazán és mindig hiányzott az az anyai ölelés, amit soha nem kaphattam meg, hogy ne bántsam vele anyámat. Talán utólag visszagondolva, neki ez még meg is felelt így, hogy nem kellett még jobban hazudnia nekem, hogy mennyire fontos vagyok neki. Fontos voltam én bárkinek is azelőtt, akinek nem a képességeim miatt kellettem? Ahogyan nézem Adamet rá kell döbbennem, hogy ő az egyetlen, egész életemben talán az egyetlen aki nem ezért kedvelt. Talán oka lehet az, hogy éppen nála nem működik a dolog? Az utolsó párnát nevetve mentem meg, és szorítom magamhoz, levezetve azt a mozdulatot, amit vele szeretnék tenni, Adammel...de mégsem mozdulok még onnan. Megrázom a fejem, bár a mosoly maradványai még javában ott tanyáznak a szám sarkában.
- Nem tudom, hogy zavar e...ez az igazság. És tudom, hogy nem szándékosan, úgy értem te vagy az egyetlen aki nem akar ebből sem hasznot húzni se semmi mást. És azt is tudom, hogy neheztelsz rám amiatt, hogy aláírtam azt a papírt...ezt anélkül is érzem, hogy bármit is éreznék felőled. De tudod jobban belegondolva még jó is, hogy ez így alakult. Úgy értem talán jó is, hogy nem maradtál számomra olyan egyszerűen kiolvasható. Csak furcsa...mert eddig nem így volt. Éreztem azt amikor keserűség volt benned és olyankor tudtam, hogy miképpen szóljak hozzád, és éreztem, ha jó kedved van, és ez amúgy is mindig magával rántott engem is. Néha még azt is éreztem ha éhes voltál. Tudod mennyit gondolsz napjában a kajára? Észbontóan sokat.- felpillantottam rá, és úgy tettem mintha rosszallóan csóválnám a fejem, végül aztán elnevettem magam. Örültem, hogy segíteni fog nekem, és abban is biztos voltam, hogy a papírokkal amiket Starlingból hoztam azokkal együtt ki fogjuk találni össze fogjuk rakni, hogy mitől van ez az egész, mármint, hogy mellette miért változik meg.Megráncoltam a homlokomat.
- A véremben van egy különleges összetevő, aminek a neve emotrens. Legalábbis Mrs Dawson...a nő akivel találkoztam, aki apa asszisztense volt még korábban, amikor a baleset történt ezt mondta. Szóval ez az emotrens elég nagy koncentrátumban ven benne a véremben, és valószínű ennek köszönhető, hogy az érintésem által vagyok képes erre...az...- kerestem a megfelelő szavakat, néha szerettem volna azt mondani, hogy átkozott dologra, néha azt, hogy ez egy átok, és soha az életben nem fogok tőle megszabadulni, legfeljebb ha lecsapolják a véremet és kicserélik.
-...szóval erre az egészre. Viszont azt is láttam azokban a kartonokban, hogy bizonyos lelki változások hatására ez a koncentrátum hol megnövekszik, hol pedig lecsökken. Hogy pontosan milyen változások és milyen módon befolyásolják nem tudom, de olyan szintet még sosem mértek nálam, legalábbis az orvosi anyagaim szerint, amitől elmúlt volna. A legmagasabb akkor volt amikor Michael...emlékszel...- életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, és egyben a legfájdalmasabb. Én még...nekem még soha nem volt részem semmiben ami akár egyetlen férfihoz is köthető lett volna, éppen ezért valami ilyesmit átélni pusztán azzal, hogy átveszem valakinek az emlékét felért egy sokkterápiával. Hallottam azokat a lányokat, hallottam a sóhajaikat, hallottam ahogyan a bőrük egymáshoz ér, hallottam mit súg Michael a fülükbe és kirázott a hideg. Heteken át zokogtam a szobám magányában, és nem tudtam még miképpen leszek ezen az egészen átlépni. Mocskosnak éreztem magam, én éreztem annak magam, hogy miközben számomra még egy csók is fájdalmas volt vele, mert olyan erőteljes koncentrálást igényelt, hogy majdnem belepusztultam, ő máshol vigasztalódott. Sosem értettem miért kellett megaláznia még neki is. Két nappal az események után mentem vérvételre és a véremben lévő koncentrátumban hatalmas kiugrást érzékeltek. Ezt akkor természetesen eltitkolták előlem, ahogyan évek óta titkos volt az orvosi anyagom. Ha nincs az a magánnyomozó talán a mai napig nem is tudnék ezekről. Miután a székre letelepedtem ebben a furcsa pózban vettem fel újra a beszélgetés fonalát a barátommal, és tényleg csak annyi időre szakítottam meg az egészet amíg a fánkkal teli tálat behoztam neki. Amíg a konyhában voltam elgondolkodtam azon milyen lenne az életem, ha normális lett volna...ha nem ismertem volna Adamet, ha minden olyan dolog ami ma furcsa a számomra, sőt hovatovább megvalósíthatatlan, immáron elérhető lenne. Milyen lenne az a Shell akivé akkor váltam volna? Nem is tudom, hogy van értelme ebbe belegondolni, vagy egyszerűen hagyni kell a jelenlegi dolgokat tovább folyni a saját medrükben? Végül aztán amikor már ott ülök vele szemben és nézem miképpen tűnnek el a szájában az első falat sütemények már megint azon kapom magam, hogy mosolygok és mindannyiszor amikor vele vagyok nyugalmat érzek. Bármit is gondolok bármikor is feszültebb vagyok a kelleténél neki mindig van egy-egy kedves szava amivel megnyugtat, vagy valami olyan megszólalása amivel megnevettet. Talán az utóbbi időben többször láttak engem mosolyogni, mint azelőtt bármikor, és ezt már anya is megjegyezte ha éppen volt alkalmunk erről beszélni. Adam és a különleges képessége arra vonatkozóan, hogy egy különleges képességgel megáldott lányt jókedvre derítsen. Ez aztán a kombináció!
- Mr Whittson és a felesége kissé elhidegültek egymástól. Emlékszel még az előző recepcióst miért rúgta ki a főnökünk?- Adam egy évvel előttem kezdett a Centralban úgyhogy minden bizonnyal tudnia kell, hogy Mr Whittsonnak a sok rogolyája között az első és legfontosabb a diszkréció és a megfelelő időzítés. Akinek én a helyére kerültem ezen tulajdonságok egyikével sem rendelkezett megfelelő módon.
- Szóval igen....a főnökünk kissé nagy étvágyú ami a nőket illeti, és ebben nem is igen válogat....de hidd el nekem Adam, én láttam benne valamit, ami miatt tudom, hogy ez nála csupán álca. Én érzem, hogy szereti a feleségét, csak egyszerűen a büszkesége olyan fajta módon védelmezi és öleli körül, mintha valami áthatolhatatlan védőburok lenne. De én átlátok rajta, és tudom. Ez a két ember....mármint a főnök és a felesége egy irányba kellene, hogy tartsanak, csak valahol félúton félresiklottak. És én egyszerűen nem tudok mellettük elsétálni. Nem a pénz motivál, nem az, hogy több legyen nekem, vagy éppen nekünk....- ez egy piciny de nem elhanyagolható elszólás volt részemről arra vonatkozóan, hogy az alkuból ő sem maradt ki. Adam jelenleg a legfontosabb személy az életemben. Ha velem történik valami, márpedig a  mellékhatásokat egy dolog esetében amit még sosem próbáltam, nehéz megjósolni, azt szeretném, ha neki mindene meglenne. Senki nem volt hozzám még ennyire jó...mint ő. Mi mindent áldoznék fel ezért a barátságért? Gyakorlatilag bármit.
- Azért nincsenek már együtt, mármint olyan értelemben nincsenek mint a házastársak, tudod- mutogattam a kezeimmel, ahogyan a két tenyeremet egymáshoz érintettem, ezzel jelezve a kapcsolatot, amely a főnökünket és a feleségét összekötötték.
-...mert mindketten a másikat okolják a hibáikért, mindketten a másiktól várják a megoldást. A főnök a megbocsátást, a felesége pedig azt, hogy a dolgokat meg nem történtté tegye. Az előbbi akkor érkezhet el, ha az utóbbit én semmissé tudom tenni. Adam, ez egyszerű...számomra az. Miért ne tehetnék vele valakit boldoggá? Tudom, hogy ennek nem így kellene történnie, tudom, hogy nem ez lenne a helyes út. De ez az egyetlen lehetőség.- azt hiszem észrevétlenül már nem őt kezdem győzködni hanem saját magamat az egészről.Felálltam a székről, és már indultam volna a konyhába, hogy hozzam a kért sört, mikor Adam végül befejezte a mondatot és először komolykodós arcot vágtam, félrebillent a fejem, majd csípőre vágtam a kezem, végül az ágy felé nyúltam és megfogtam az utolsó megmaradt "muníciómat" az egyetlen díszpárnát amit még nem vágtam hozzá, és miközben kifelé mentem a konyhába, hogy hozzak neki egy sört, lépés közben hozzávágtam.
- Elképesztően imádnivaló alak vagy te Adam Champbell- és a párna ott landolt a srácnál én meg már a konyhában jártam, amikor megszólalt a telefonom a hűtő mellett. A vezetékes. Kevesen tudták a lakás számát, és minden alkalommal amikor megcsörrent, összerezzentem, és ez most sem volt másképpen.Ketten szoktak rajta hívni: a magánnyomozó és egy két hete kezdődött hívás, mióta visszajöttem Starling Cityből. Egy furcsa, tompa, morajló búgást követően egy férfi hang szólal meg benne, és közli velem, hogy hamarosan felkeresnek és velük kell mennem. Első alkalommal nem vettem komolyan, a második alkalommal már féltem, a harmadik ilyen hívás után pedig el kellett azon gondolkodnom, hogy vajon köze van az utazásomnak ehhez az egészhez, hogy olyan dolgokba ütöttem bele az orromat amibe nem kellett volna? Lehetséges, de őszintén szólva most már kezdtem félni.
- Igen?- vettem fel a telefont, és a sistergést hallottam megint, azt a furcsa, statikus zajt, amit mindig szoktam
- Halóóóóóó nem unja még, hogy állandóan hívogat? Nem megyek sehova, és hagyjanak végre békén!-nem vártam meg, hogy ugyanazt a szöveget elismételje amit szokott, hanem egyszerűen nagy csörrenés kíséretben vágtam vissza a kagylót, és talán kellett két perc, hogy kicsit magamhoz térjek.A hűtőből újabb két sört vettem elő, és immáron egy bűbájos mosolyt varázsolva az arcomra sétáltam vissza a nappaliba. Ami talán furcsa volt, hogy csak az egyiket adtam Adamnek oda, a másikat én pattintottam ki és húztam belőle egy akkora kortyot amiről azt hittem a feszültséget majd messzire űzi belőlem. De tévedtem. Valamivel oldanom kellett, de azt hiszem az alkohol erre sosem volt a legjobb ötlet olyankor még nagyobb ostobaságokat voltam képes elkövetni mint máskor.
- Okés, akkor ne beszéljünk semmiről csak érezzük jól magunkat! Filmezés vagy esetleg van már elképzelésed a mai napot illetően? Ugye....ugye itt maradsz éjszakára is?- a kérdés más aspektusban bizonyosan különösen hatott volna de kettőnk esetében ez szinte már rutinszerű volt. Ő is gyakran feltette nekem ezt a kérdést, noha természetes volt, hogy nála maradok éjszakára.Mindig.
- Ha jól emlékszem megvan még a Han Solo-s pólód éppen a múltkor mostam ki, kezd már kicsit kopni az öreg feje, rajta.- nevettem el magam és újra nagyot húztam a sörből. Feszült voltam kicsit, oldódnom kellett.


 
Baby Blue ♠️ Ruha♠️A Vuki ♠️ Note:  :   ♠️
@
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to Shelley

- Csak ha ma nem akarsz aludni. – vigyorgok rá. Mert azokat a párnákat már vissza nem kapja, a végén még újra és újra úgy dönt, hogy szőnyegbombázni kíván velük. Persze, csak viccelek, ezzel és a másikkal is kapcsolatban, de minden humor ellenére azért ebben is van egy bizonyos szintű komolyság. Az mindenbe kell. Sajnos.
- És az, hogy most nálam ez nem működik, zavar téged? – mert annyira annak azért nem örülök, elvégre így kissé kiszámítható is lettem, nem? Tudta mit kell tennie, mondania, vagy mikor kell hallgatnia… de most bizonytalan. Az élet pedig… erről szól, nem? Soha nem lehetsz semmiben sem biztos. – Mert én nem szándékosan csinálom, tudod, hogy ennyire nem vagyok jó. – rázom meg a fejemet. Ennyire nem, az ő képességét sem értem igazán, de szerintem ő sem, és senki sem értheti meg igazán rajta kívül, pont ezért nem tetszik az, hogy a főnök aláíratott vele mindenféle papírt. Rosszat sejtek.
- De én nem zártam be semmit. Mármint szándékosan nem, azt sem tudtam, hogy te eddig … - tudott mindent. Vagyis nem mindent, de tudta, hogy mit kell tenni. Nem zártam be, legalábbis nem állt szándékomban, és nem tudom,hogy egész pontosan mire is gondolhat most, de… én nem akartam soha csak úgy…bezárni.
- Figyelj, vegyük ezt úgy, hogy… mellettem olyan vagy, mint … én, vagy bárki más. Bizonytalan abban, hogy mit érez a másik. – mosolygok rá. Ez nem rossz, eddig tudta, hogy ki mit érez, mit kell neki mondania, de most majd rajtam gyakorolhatja, hogy milyen az, ha ez nincs. Milyen mondjuk nekem. – Kifogjuk találni, hogy miért, ebben nagyon jók vagyunk. – megtaláljuk a megoldást erre is. Ha képes volt kibékíteni engem az apámmal, akkor erre is simán megtaláljuk a megoldást, vagy ha azt nem is, de legalább találunk rá válaszokat. Minden jobb, mint a tudatlanság, nem igaz? Senki nem szeret sötétben tapogatózni.
- Családi vonás, anyámtól örököltem. – vigyorgok rá. Na meg amúgy minden mást is tőle, talán csak úgy kinézetre ütöttem apámra, bár annyira nem hasonlítok rá, de anyámra még annyira se. Apámtól azonban nem sok mindent kaptam, soha nem volt célom hasonlítani rá. Pont ellenkezőleg. Nem voltunk jóban régen sem.
- A felesége? De hát vele kissé… elhidegültek egymástól, nem? – ez nem titok a szállodában, pletykálkodnak, és nem hülye senki sem, aki ott dolgozik. Látjuk, hogy alig vannak együtt, márpedig az évben ötször találkozni kissé édeskevés, hogy ez házasságot karban tartsanak.
- Jól van, én…támogatlak, oké? Tedd, amit úgy gondolod, hogy helyes, de… talán nem véletlen nincsenek már úgy együtt. – megvan az oka biztosan annak, hogy a főnök felesége már nem járkál el ide gyakran, és nem hinném, hogy a gazdagok sekélyes problémái lennének ennek az okai. Valamiért ilyen a helyzet köztük, talán jobb lenne nem bolygatni ezt.
- Igen, egyedi vagy, ezen nem fog változtatni az, hogy a szüleid mennyire felelnek meg egy jó szülő kritériumainak. Próbáld meg… a jó oldalát nézni. Talán, ha nem így történik akkor minden más lenne. Nem ismernél engem, nem a szállodában dolgoznál, talán nem is itt élnél. – talán minden teljesen más lenne. Tudom, hogy rossz az, amit tettek vele, de… mit tud tenni ellene? Semmit.
- Aki meg olyan, mint mindenki más, az egyedi akar lenni. – rántom meg a vállamat. – Olyan vagy, amilyen, ezen nem tudsz változtatni Shell. Ne érdekeljen az, hogy… milyen más. A lényeg, hogy te ilyen vagy, és van aki így szeret. – itt vagyok például én, nem igaz? Nem kell, hogy másokra hasonlítson. Nagy hiba lenne.
- Igen, egy sört meg egy… mosolyt. Tudod, azt a széles fajtát. – vigyorgok rá, ahogy az arcomra mutatom, hogy is kell csinálni. Tudom, hogy elképesztően sok rossz dolog van a világon és ezáltal az életünkben is, de… a baj sem örök. Elmúlik egy idő után.

† Music: Heaven † Note: Remélem jó lesz    † Words
©️

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Adam & Shelley


See You again


Olyan álláspontot világított meg előttem, amibe én magam is belegondoltam amikor ott ültem az irat felett és a betűket bűvöltem szüntelen, agyamban viszont az járt, hogy egyrészt talán általa a közelsége által rájöhetek miért tompulnak bennem ezek a dolgok, másrészt pedig elég volt csak felidéznem magamban Mrs Whittson alakját a recepció előtt elhaladva, hogy többé kétségem sem legyen affelől, hogy meg akarom tenni. Volt amiről beszélhettem neki, volt amiről nem kellett hallgatnom ám volt olyasmi amit én akartam eltitkolni. A nem várt mellékhatások, bár talán a halál az már egy visszafordíthatatlan dolog, és ezzel én magam is tisztában voltam mégsem mondtam semmit, valahogyan nem voltam képes neki bevallani. A titkokat egyre terebélyesedő lavinaként görgettem magam előtt, és nem tudom, hogy ez mennyire fogja elősegíteni a kettőnk kapcsolatának helyrehozását. Én voltam az aki szó nélkül elment Starlingba, én voltam az aki nem válaszolt az üzeneteire...és én vagyok az aki nap nap után úgy jön ki a főnöki irodából, hogy vörös az arca, tele van kétségekkel és félelemmel, mégsem mond semmit. Csak nézek rá, és megkérdezem, hogy átjön majd holnap, vagy átmehetek én? Nem akarok semmi mást, csak ott lenni vele, én csak nem akarok egyedül lenni a gondolataimmal, mert úgy érzem hovatovább összeroppantanak. Rengeteg volt bennem a visszatartó erő, de legalább ennyi biztatott arra, hogy tegyem meg, hogy fogadjam el az ajánlatot. Most mégis, ahogyan az egyetlen barátomra pillantok, ugyanazokat a vádakat hallom tőle, amelyekkel már én is számtalan alkalommal ostoroztam magam. Látom rajta, hogy bármennyire is a mosolya, a szavai mögött megbújó cinizmus szinte karistolja a bőröm. Nem érzem a haragját, csak a szavainak súlya az ami rám nyomódik. Nem akarom megvédeni a főnökömet, jól tudom, hogy miért akarja ezt az egészet, ahogyan azt is tudom, hogy a felesége érdekében engem is hajlandó beáldozni, átgázolni mindenkin akin csak tehetné, pusztán azért, hogy helyrehozzon valamit amit elrontott. Meg tudnám győzni, képes vagyok rá, ezt ő is tudja, de azt is tudja, hogy magamtól soha nem tenném meg.Azt hiszem ez az ami talán Adam-et is aggasztja, hogy eddig ilyet nem tettem és most mégis szinte önként vetem oda magam az oroszlánok elé...képletesen szólva. Csak ülök ott a kanapén, hol őt nézem hol csak bután bámulok előre, a gyöngyöző limonádéra a pohárban, vagy éppen az ablakon kifelé, a lila akácokra amelyek egyre kitartóbban borulnak neki az üvegnek. A kinti zajt már régen nem hallom, kizártam a külvilágot, csak rá figyelek, látom rajta, hogy nem fog megelégedni olyan válasszal amely csak féligazság, de nem adhatok neki többet. Keserűen mar bele a gyomromba a gondolat, hogy ha nem leszek vele tökéletesen őszinte el fogom veszíteni. Félek, és nem tudom mit kellene tennem. Ha megszegem a szerződést és elmondok mindent Adam-nek, elveszítem....ha nem mondok el mindent akkor....akkor idővel úgy is megtörténik. Főleg ha ismét eltűnök majd az életéből. Adamet nem tekinthetem egy átjáróháznak, akihez visszafuthatok amikor csak akarok, de valójában soha nem vagyok ott vele amikor neki is szüksége lenne rám. Ha jobban belegondolok az utóbbi idők csak rólam szóltak: a képességemről a félelmeimről, arról, hogy mennyire egyedül vagyok. De én sosem kérdeztem őt, sosem tettem fel a kérdést, hogy ő hogy van? Természetes volt, hogy az éjszaka közepén bőrig ázva, törött esernyővel állítok be hozzá, és ő kérdés nélkül húzza fel nekem az ágyneműt és ad nekem tiszta törölközőt, kérdés nélkül főz teát, és még akkor sem faggat amikor összefüggéstelenül beszélek arról, hogy megint megtörtént, és félek, nagyon félek, mert azt vettem magamhoz, valakinek a félelmét. Azt hiszem az ilyen estéken hiányzik a legjobban egy vigasztaló ölelés, amelyet én csupán a tekintetétől kapok meg. Látom, hogy megtenné, ő meg talán érzi, hogy én is de aztán mindketten a saját ágyunkban alszunk el...évek óta megy ez így. Annyi mindent kaptam tőle, és még soha semmit nem adtam neki viszonzásképpen az apján kívül.Felkapom a fejem a kérdést illetően és ha akarok ha nem kénytelen vagyok elmosolyodni, és már adom is a visszavágót a szavaira.
- Hát persze, és ha megütöd a jackpotot egy egész napom a tiéd lesz. Ne máááárrrr Adam, de komolyan, most az összes párnát vágjam hozzád?- oldanám a feszültésget, amelyet leginkább én okozok minden egyes alkalommal. Miért nem vagyok képes egy kicsit jobban feloldódni mellette? Látom, hogy kifogyott a tálból a fánk, úgyhogy sietve állok fel, és megyek ki megint a konyhába, hogy behozzam a másikat a szekrényből. Ismerem az étvágyát, három adagnál kezd vele eltelítődni, és utána többnyire már csak csipegeti, de képtelen leállni vele...na igen a két gyomrú ember, és ebből azt hiszem az édességet nagyobbra tervezték nála. Lerakom az újabb fánkkal telt tálat és nem a kanapéra ülök vissza, hanem a vukival a kezemben egy széket perdítek meg és a támla elejére támaszkodva nem messze tőle lovagló ülésben huppanok le.
- Figyelj....vannak emberek akiket látok. Mintha egy burok lenne körülöttük amiből érzek bizonyos energiákat, érzéseket. Érzem a rossz kedvüket, a haragjukat és érzem ha éppen fáj nekik valami. Ha kellően rájuk hangolódok képes vagyok elmosódó emlékeket is érezni....mintha nem látnék egy filmet, hanem érezném azt hogy min mennek keresztül a főszereplők. És ez nálad valamiért nem működik....egy ideje.- tettem hozzá az utolsó mondatot és elbújtam a kis szőrmók mögé onnan szuszogtam egy keveset, majd sóhajtva folytattam, be kell neki vallanom, hogy volt időszak amikor még őt is képes voltam érzékelni.
- Amikor....amikor szinte tudtam, hogy mi a bajod, hogy hogyan szóljak aznap hozzád, az azért volt, mert én éreztem mindazt ami benned volt...még akkor is ha te magad nem. A hangulatod, hogy milyen kedved van. És olyan mintha bezártál volna előttem, egy ideje halványodni kezdett, most pedig már nincs...huss- emeltem meg a két kezem imitálva  a repülő mozdulatot, majd visszahelyezetem azt a támlára.
- Már nincs...nem vagyok képes téged érezni, ahogyan a közeledben arra vagyok képes, hogy irányítsam ezt az egészet....én azt hiszem...csak még nem tudom miért.- a mondatot egy hangsúllyal vittem le, és azt már szinte csak magamnak motyogtam, hogy szeretném kipróbálni, szeretném őt megérinteni, de én tényleg féltem tőle nagyon. Ő az egyetlen olyan ember akinek nem akarnék ártani.Főleg nem úgy, hogy még magam sem vagyok tökéletesen tisztában azzal, hogy mi ez az egész. Felpillantok rá, és a motyogásom lassan kivehető mondattá válik.
- Nem vagy unalmas...ellenben iszonyat sok hülyeséget tudsz beszélni, Adam.- nem tudom mi lenne a jobb, ha most azonnal elkezdenék beszélni, vagy ha várnék még. Nem a pénz miatt csinálom, hanem miattunk...önző dolog lenne? Talán, de az vesse rám az első követ, aki még soha életében nem akart megtenni mindent azért aki fontos számára. A barátom....az egyetlen bizalmasom, aki előtt most mégis titkokat rejtegetek, legalább egy részének véget kéne vetni. Kinyúltam oldalra és a vukit szépen lehelyeztem az asztalra majd összedörzsöltem a tenyeremet és határozottan szegtem fel a fejem ahogyan a barátomra néztem.
- Jól van. A titkok egy részét nem tudom neked felfedni, mert....nincs rá lehetőségem. Kérlek próbáld megérteni. Hogy miért csinálom? Ki az aki miatt gyakorlatilag ez az egész történik? Mrs Whittson, a főnökünk felesége.- a szerződésben nem szerepelt, hogy az ő nevét nem ejthetem ki, szóval ezt nyugodtan megtehettem, csak azt nem mondhatom el pontosan miért.
- Nem magamon akarok segíteni, hanem végre olyan valakin akit tudom....tudom, hogy megmenthetek. Ha már ilyen vagyok akkor használjam jóra a képességem nem? Vagy mit kellene tennem? Mondd meg akkor te! Sétáljak ki és hagyjam azt az asszonyt magára? Az emberséges lenne? Igen kikényszerítette belőlem a férje, de a tényeken ez még nem változtat, Adam. Én....érted, én akarok segíteni neki, tök mindegy, hogy miképpen érte el ezt nálam bárki. Én csak annyit kérek, hogy támogass ebben. Én tudom, hogy az utóbbi időben csak kértem tőled állandóan, és cserébe semmit nem adtam. Szeretném ha ez másképp lenne, de könyörgöm ne mondj le most rólam, még akkor sem ha hibás cselekedetre készülök.-
a végére már könyörgővé vált a hangom, mert éreztem, hogy ha most hátat fordít nekem, ha most lesz az a pillanat, hogy egy ostoba döntés miatt kisétál az életemből, nem tudom...én tényleg nem tudom mi lesz. Hogyan fogok ebből talpra állni.
- Az életem egy hazugság volt...nem azért nem mondtak el nekem mindent mert szerettek, ez nem a szeretetről szólt Adam. Ez egy kísérlet volt. Olyan mintha az életemet monitorokkal figyelték volna, állandó orvosi kezelések egészen tizennyolc éves koromig, folyamatosan vizsgáltak...és miért? Mert az apám egy baleset elszenvedője volt....és mert a labor anyáéknak nagyon sok pénzt ígért, ha innentől engem figyelemmel kísérnek. Nem tudom milyen hatással lenne a gyermekeimre, azt sem tudom milyen vagyok...lehet, hogy soha nem is lehet gyerekem, lehet, hogy igazából....nem is tudom mi vagyok Adam. Tulajdonképpen még soha nem gondolkodtam el rajta. Egyedi?- ismételtem meg kérdés formájában az utolsó kimondott szót, majd ráemeltem a tekintetemet. Zaklatott voltam egy kissé, de mellette valahogyan ezt sem érzékeltem. Megráztam a fejemet.
- Nem akarok egyedi lenni. Én csak olyan akarok lenni mint bárki más...csak még nem tudom ezt miképpen lehetne. De addig is élni szeretnék ezzel és nem visszaélni. És nem akarom emiatt elveszíteni az egyetlen barátomat.- nagyon óvatosan én is elmosolyodtam válaszul az övére. Szerettem amikor ilyen volt, mert húzott magával engem is....és azt hiszem ez az ami nagyon tudna hiányozni.
- Kérsz még sört? Vagy...úgy bármit?- sóhajtottam egy nagyot és kinyújtottam a lábamat a széken előre, kezeimet pedig kicsit feszülten kezdtem tördelni...észre sem vettem mikor kezdtem ezt csinálni.  


 
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to Shelley
- Nem tudom hogy vagy vele, de engem ez annyira nem nyugtat meg. Nem a legjobb módszer azzal megbeszélni, aki aláíratja veled. – mert a főnök mondhatni ebben él, tudja mit hogyan kell, ellenben velem, vagy épp Shelly-vel, és pont emiatt mondhat bármit, csavarhatja akárhogy a szavakat, ugyanúgy átejtheti őt.
- Ja, hogy csak addig akart. Akkor egy szavam nincs, igazi úriember! – forgatom a szemeimet, de végül csak mosolyogva rázom meg a fejemet. – Nem attól leszel értékesebb, mert vannak képességeid. Viszont ez így most olyan, hogy… mintha megvette volna a képességed. – ennél pedig ő és a képessége is többet ért. Ha tudtam volna erről, akkor szinte egyből le is beszélem  róla, és nem csak azért, mert amúgy nekem nem valami szimpatikus a főnök. Nem vagyok üzletember, de tudom  milyenek manapság az emberek, a semmiből is pénzt akarnak csinálni, mohók és önzőek, márpedig Mr. Whittson sem azért tart most itt, mert egész életében csak adományozott bőkezűen.
- Na várj, ez most mit jelent? Kapok extra Shelley perceket, vagy… hosszabb lesz a szünetem? – ezt így első hallásra nem igen értem, mert kötve hinném, hogy csak úgy megtesz a főnök valami felelősségteljes pozíció várományosának, ennyire azért nem bátor, a recepciós munkán kívül amúgy sincs tapasztalatom. Márpedig másként nem igen tudom, hogy láthatnám többet, vagy legalábbis annál többet Shelley-t, mint az elmúlt időben. – Nem mondom, hogy megértem ezt az egészet, de tudom, hogy nem akartál ártani. Amúgy meg… nem is szabad soha, hogy én is átlátszó legyek, hamar rám unnál, rémunalmas vagyok idebent. – bökök a mellkasomra vigyorogva. Jó, ennek nyilván egy része azért vicc, nem hiszem magamat teljesen üresnek, de nem is vagyok egy nagyon érzelgős ember. Van érzékeny oldalam, de például a könnycsatornáim nem működnek. Úgy tizenöt éves koromban kikapcsoltak, vagy felszívódtak, én nem tudom, de képtelen vagyok azóta sírni. Pedig láttam a Titanicot. Háromszor.
- De kinek? Ezzel nem segítesz magadnak, neki meg… érted. – szép dolog az önzetlenség, de én ennyire nem lennék önzetlen. Nem tudom, hogy mit kér tőle a főnök, de ha szerződést íratott alá vele emiatt, akkor ott biztos nem arról van szó, hogy mostantól Shelley felel az ebédjéért.
- Magánnyomozó? – a kérdés szinte magától bukik ki belőlem. Erről sem tudtam, és nem azt mondom, hogy kötelessége elmondani csak… nem is tudom, kissé úgy tűnik, hogy gyűlnek a titkok és a dolgok, amik a vállára nehezedhetnek, hogy aztán egyszerre húzzák majd le magukkal. Ez így nagyon nincs rendjén, ki kéne másznia ebből.
- Ez így kissé… sok így egyszerre. – rázom meg a fejemet. Hát még neki milyen sok lehet, ha már nekem is az. – Szóval ez valami… örökletes dolog? Akkor a te gyereked is…? – nem mondom ki, de tudja mire gondolok. Valamit azért csak lehet tenni, nem? A tudomány előrehaladott, azt mondják.
- Talán csak megakartak védeni. Tudod, vannak dolgok amiről jobb, ha nem tudsz. Nem mondom, hogy jól tették, de… a szülők sok mindenre képesek, ha a gyerekükről van szó. – ha szeretik persze. Nem is a vérségen van a hangsúly, hanem a szereteten. Egy családot nem a vér köt össze, szerintem. – És nem vagy elfajzott, érted? Csak mert más vagy még nem leszel az. Egyedi vagy. – mosolygok rá. Az ismeretlen nem feltétlen jelent rosszat, bár igaz, hogy az ember általában azzal azonosítja.

† Music: Heaven † Note: Remélem jó lesz    † Words
©️

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



ADAM
SHELLEY



Rengetegszer jutott eszembe, hogy milyen lehet közelebbről ez az illat, mert eddig többnyire csak álltam és elképzeltem, de valójában egyetlen lépést sem tettem többet annál mint korábban. És jól tudtam ez nem is fog változni a közeljövőben sem. Hacsak valami csoda nem történik velem, amire lássuk be nagyon kevés volt az esélyt.  Közel voltam hozzá, mégis annyira távol, amennyire a szavaim által teremtettem, amennyit még képes voltam elviselni, amennyit még megengedhettem magamnak. Már így is sok időt eltékozoltam úgy érzem és leginkább azt az időt sajnálom, azokat a magányos napokat, amik leginkább önnön ostorozásommal teltek arra vonatkozóan amit majd tenni akarok. Aminek csupán a felszínét kapirgálom meg neki, de a mélységeibe nem megyek bele. Miatta sem és magam miatt sem.  Próbálom neki ezt az egészet elmagyarázni, és már annyira ott van a nyelvem hegyén, hogy ebben az egészben nem az a legborzasztóbb, hogy előtte ágyba akart vinni, még csak nem is az, hogy meglehet csak a képességem és annak következményei tartották vissza, sokkal inkább az, hogy amit kért tőlem, ahogyan a kezemmel a nevemet firkantottam alá a papíron kicsit olyan volt, mintha a saját halálos ítéletemet írnám alá. Mintha abban a pillanatban nem lett volna képes mérlegelni, mintha nem érdekelt volna, hogy ki az igazán fontos a számomra, mintha abban a pillanatban Mrs Whittson szomorúan is gyönyörű szemeit láttam volna, ahogyan elegánsan elhalad a recepció előtt, továbbra sem véve tudomást rólam, mintha nem is léteznék, de számomra ő valamiért fontos lett. Szerettem volna azóta is megérteni, hogy miért van ez bennem, hogy miért lennék képes akár az életemet is odavetni ezért az egészért, de nem találtam rá ésszerűen elfogadható választ, egyszerűen csak azt éreztem, hogy meg kell tennem, hogy el kell fogadnom a szerződés minden feltételét. És ha az egyik pont éppen a titoktartás, hát akkor azt is. Tudom, hogy igaza van, ahogyan azt is, hogy el kellett volna jobban olvasnom, mit írok alá. De nekem tényleg nem ez volt a fontos, ahogyan most sem ez a fontos. Csak megrázom a fejem arra a kérdésre, hogy olvastam e azt a könyvet. Nem nagyon olvastam az utóbbi években, valahogyan nem kötöttek le a könyvek, a filmeket jobban kedveltem.
– Az apró betűket nem olvastam el, de volt lehetőségem előtte megbeszélni vele minden egyes pontját.- próbáltam menteni a menthetőt, bár tudtam, hogy erről roppant nehéz lesz úgy beszélni, hogy tulajdonképpen tényeket nem mondhatok. Egy ideig lehajtottam a fejem, majd amikor visszapillantottam rá, én igyekeztem megérezni milyen kedve lehet, hogy mennyire dühös rám, vagy mennyire haragszik, de csak a hangjának az óvatos remegését hallottam, amelyben inkább a féltés volt, meg az afelett érzett aggodalom, hogy mennyire ostoba vagyok, hogy ebbe az egészbe egyáltalán belementem. Nem tudom neki elmagyarázni, hogy nem volt más választásom, különben nem lenne lehetőségem segíteni a feleségének. Persze abban sem vagyok biztos, hogy megértené miért akarok annyira segíteni neki. Ez még bonyolultabb lenne, ahogyan arról is beszélnem, hogy nem valószínű, hogy meg fogom úszni az egészet. Annyira ostoba vagyok…én tudom, de egyszerűen nem tehettem mást. Tovább bólogattam a szavaira, és jó párszor kortyoltam bele a limonádéba, mintegy pótcselekvésként, aztán leraktam a korsót az asztalra, és a lábaimat felhúzva átkulcsoltam a térdeimet, onnan pislogtam vissza rá. Nem éreztem….továbbra sem éreztem őt, és eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha egy egészen finoman megérinteném? Vajon történne akkor valami, ha az ujjaimmal csak egy picit hozzáérnék a karjához? Ha nem történne semmi….ó igen ez egy orosz rulett, mert nem ismertem a kimenetelét, mert mi van ha mégis? Ha megteszem és mégis sikerül elvennem valamit tőle? Régen így történt, éppen ez okozta az első bonyodalmakat közöttünk. De az akkor volt, most pedig….próbálok egy ideje rájönni, hogy mi változott, hogy mitől változott meg a közelében ez az egész? Hamarosan talán ezt is megtudom. Sokkal többet fogok tudni, és erről a részéről vele mindenképpen beszélnem kell majd. Még mindig néztem őt és hallgattam a fejmosást, amit kaptam, és igen, részben igaza van, de mindezt csak azért gondolja így mert valójában nem tudja pontosan mi történt…de nem csak ő hanem senki. Mr Whittson tökéletes játékos volt, és olyan módon mozgatta a bábukat a táblán, hogy igazából nem sok mindent tehettek…tehettünk ellene. Menekülhettem volna, egyszerűen felállhattam volna már az első alkalmak egyikén, amikor nem az volt éppen napirenden, hogy próbál kibeszélni a ruhámból. Persze, megtehettem volna, hogy megkérem engedjen el, hogy ne akarjon olyan dolgokra kényszeríteni amit nem akarok. De ezt az egészet nem magam miatt csináltam, hanem miatta, Adam miatt. Ha megteszem amit kér, neki és a családjának is sokkal több lesz. Az én családom egy ideje már, nem is a családom valójában. Ha az lett volna, nem hazudnak, akkor nem hagyják, hogy ez az egész képesség, ez az egész olyan gyerekkort adjon a számomra, amely leginkább abból áll, hogy nézem a többieket amint játszanak. Távol tőlük, és ha mégis a közelembe merészkedik valamelyik az anyukák elráncigálják onnan. Nem felejtette el soha, egyik sem, hogy mit csináltam a csemetéjével. És az sem érdekelte őket, amikor apró ajkaimmal azt motyogtam, hogy mennyire sajnálom. Azt hiszem ez volt az életemben a legsűrűbben használt szócska, és a legőszintébb is. Mindig minden alkalommal ha valakivel véletlenül valamit csináltam az elsők között motyogtam el. Akkor is ezt kellett volna, a főnököm irodájából kifutva és Adamhez visszamenekülve, elmondani, hogy mennyire sajnálom, és hogy nem fogom megtenni. Nem akarom megtenni. De akkor láttam azt az asszonyt ahogyan besétált a hotelbe, és mintha egy égi jel lett volna, hogy nem lehet, hogy nem fordíthatok neki hátat. El kell tőle vennem. De ahhoz, hogy egyáltalán sikerüljön, hogy esélyem legyen túlélni egy ilyen keserves, több évnyi fájdalmas emléket elvenni, tudnom kell irányítani, ez pedig csak Adam közelében megy. Ezt Mr Whittson is tudta, éppen ezért kötöttem feltételként ahhoz, hogy nem választ el tőle. Csak az elkövetkező hetekre….az esemény után. Eddig is távol voltam tőle nagyon sok időt gyakorlatilag mindenféle magyarázat nélkül, most pedig újabb két hétre készülök. Mennyire fogja vajon túlélni a barátságunk, mennyire fogom én túlélni…nélküle? Olyan egyszerű volt a válasz, hogy szinte minden alkalommal ha eszembe jutott, ott járt a fejemben a saját hangom, sokszoros visszhangja egyre erősebben és ütemesebben: egyáltalán nem fogom túlélni nélküle. Még mindig szégyelltem magam az egész miatt, és olyan pokoli bűntudatom volt, hogy jobb is volt, hogy ezeket most nekem kimondja, mert volt mire fognom ezt a néhány perces némaságomat. Kusza gondolataimat vele kapcsolatosan és a még inkább kuszákat későbbiekkel kapcsolatban. Sóhajtottam egy hatalmasat és kicsit félrehajtottam a fejemet.
- Tudom…én tudom, hogy gazdag, ahogyan azt is tudom, hogy gyakorlatilag az egész világ megvásárolható. Kérdés ki mennyibe kerül. Adam, ő csak addig akart engem az ágyába rángatni amíg meg nem tudta mire vagyok képes pontosan. Utána már értékesebb lettem neki így. Nem mintha ezt bánnám.- motyogtam ez utóbbit kicsit fojtottabban torok hangon, majd kicsit lemondó sóhajjal beszéltem tovább
– Nekem is voltak feltételeim, ami azt illeti. Én….csak nem szeretnék tőled távol lenni. Ez volt az egyik feltételem. Ha veled vagyok minden annyira megváltozik, annyira…. Olyan mintha képes lennék arra, hogy irányítsam. Még azt sem tudom megmondani, hogy milyen érzések vannak benned, másokkal kapcsolatosan ez soha nem okoz gondot. Mintha átlátszóak lennének, te viszont tökéletesen zárt vagy a számomra. Tudod, hogy soha nem akartam volna ártani neked, ugye tudod?- saját magamat is győzködtem, hogy ez így van, hogy sosem lennék képes olyat tenni, amivel neki rosszat tehetek, így aztán megemeltem a fejem és a homlokom ráncolgatva, reménykedőn pillantottam rá. Megerősítést vártam, hogy tudja, éreznie kell, hogy nekem ő fontosabb. Mindenféle szerződésnél vagy éppen annál amit tenni készülök. A fenébe is, hát pont azért teszem, pont miatta! Nem akarok, hogy ostobának véljen, mégis azt hiszem sikerült nála ezt elérnem. Némán bólintottam. Valóban hülyeséget csináltam már akkor éreztem amikor csak éppen alkudozni kezdtünk
– Én csak segíteni akartam….csak ezért csináltam.- felelem még mindig bűnbánó arccal, aztán már nem őt nézem, már csak a válla felett a falon kattogó órát, ahogyan az idő telik. Ahogyan az enyém is telik, ahogyan eddig is…megrázom megint a fejem, és a tekintetem elszakítom az óráról, megint Adamra figyelek, ahogyan éppen ebben a pillanatban kortyol egy újabbat a sörből.
– Nem ezért volt a kényszerpihenő. Starling miatt volt, oda kellett mennem, mert megtudtam valamit. Én…egy ideje kapcsolatban álltam egy magánnyomozóval. Nagyon sok dolog nem stimmelt egy ideje és tudod, hogy anyáék soha nem mondtak nekem semmit, mintha nem is lenne múltam. Mintha a családom csupán valami átkozott kreálmány lenne.- forgattam meg a szemeimet, ami abból a szempontból is jót tett, hogy a készülő könnyeknek útját álltam. Kicsit csalódottan vontam meg a vállam, az ajkaim lebiggyedtek. Nem volt éppen kellemes a téma amiről beszélni készültem.
- És mint megtudtam ez így is volt. Az apám….mármint az igazi apám egy orvos volt, egy kutató genetikus Starling City-ben és a vállalat akiknek dolgozott viselkedés formák befolyásával, tudatkontrollal foglalkozott, méghozzá természetes úton fogant utódokat illetően. Valószínű eredetileg ezt akarták…mármint hogy az anyámat is belevonni a kutatásokba, hiszen tudvalevő volt, hogy gyereket akarnak. Csak történt egy kis baleset a laborban, aminek következtében az apám és néhány ottani orvos egy érzékeny anyag hordozójává vált.  Hordozók lettek, akik ezt tovább örökítették…így lettem én is ilyen…- elfintorodtam, alig voltam képes bármilyen jelzőt is találni magamra. Nyeltem egy nagyot.
- …ilyen elfajzott. Tudták, érted? Mindenki tudta, és hagytak abban a hitben, hogy semmi bajom, hogy én csak….hogy ez majd elmúlik. Soha nem fog elmúlni, soha nem leszek képes senkihez hozzáérni. És így nőttem fel. Miért, azt mondd meg miért?- nem tőle vártam a választ, tőle már így is többet kaptam, mint bárkitől eddig az életem során.

Note:: |Music:Only You|Outfit:Ebben vagyok
|Egyéb:Shell vukija

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to Shelley
- Tudom, nem véletlen vagyok mindig olyan illatos. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Mamám traktál mindenféle kölnivel is, hogy ez mennyire jó, nekem meg amúgy… semmi érzékem ehhez. Nekem kicsit mindegyik ugyanolyan, ha bemegyek a boltba és meglátok egy polc kölnit, nos akkor nekem az áron kívül másban nem nagyon térnek el.
- Huh, ezt aztán a jó hasonlat. – vigyorodok el pár pillanatra. – De így két legyet ütnél egy csapásra. Tudnál főzni, ráadásul harcművészetek terén is gyűjtenél egy kis tapasztalatot, az meg soha nem árt. – mosolygok rá, de persze csak viccelek, inkább a közelébe se menjen annak a nőnek, ha az tényleg ennyire komolyan veszi a dolgát. Nem semmi.
- Hát, pulykát éppenséggel én sem tudok megtölteni, szóval azt elnézem, ha nem tudsz, de… a spárga menni fog, gyakorlás teszi a mestert. Addig meg nyugodtan csinálj sütiket! – nekem azzal aztán semmi bajom, sőt, csak örülök neki, bár talán egy ponton majd le kéne vele állni, az én jó anyagcserém is bekrepálhat egyszer.
- Hé, ezt Han Solo-nak mond, neki kellett egész nap szagolgatnia. – vigyorgok rá, ahogy elkapom a díszpárnát, amit felém dog. Azt tudja, hogy hatalmas Star Wars rajongó vagyok, talán a legnagyobb a világon. Ez gyerekkoromban volt a legvészesebb, akkor szó szerint minden egyes cuccomon ott virított a Star Wars logó. Azon persze nem lepődök meg, hogy nem válaszol egyből, nem is nagyon vártam volna, hogy majd csak úgy mond valamit, de azért nem hittem volna, hogy… nem is tudom, így kissé olyan, mintha menekülne. A szavaira csak bólintok egyet, és még megjegyzem, hogy gyalog vagyok, majd az asztalra került sörért nyúlok, hogy addig se kelljen beszélnem. Na igen, ez így kissé kínos, de nem nagyon tudok semmit se mondani, azt hiszem ez inkább egy olyan helyzet, mikor neki kéne valamit mondania, és… én max arra mondok valamit. Azt hiszem.
- Várj, lassíts! – emelem fel a kezemet. Ez így kissé túl sok egyszerre. Nem is kissé. – Aláíratott veled egy… titoktartási szerződést? Hallottál már a Szürke ötven árnyalatának hívott szörnyen rossz könyvről? – csak mert én igen, és ezek után élek a gyanúperrel, hogy azt a könyvet a mi szeretett főnökünkről írták. Csak Whittson helyett Grey lett belőle. Oh, a kreativitás! Persze, csak viccelek, de… - Elolvastad egyáltalán, hogy mit írsz alá? Azt a sok apró betűt? A főnök gazdag, Shelley, egy sereg ügyvéd áll készen arra, hogy a reggelijéről is szerződést írjanak! – ezzel csak azt akarom mondani, hogy szörnyen rossz ötletnek tartom azt, hogy ezt a szerződést aláírta, mert ellenben vele én nem vagyok olyan jóhiszemű, hogy a főnököt ilyen jónak lássam. A gazdagok zömével egyformák. – És akkor ezt mind úgy írtad alá, hogy előtte ágyba akart vinni, de mivel megtudta, hogy mire vagyok képes, ezért inkább iratot veled egy szerződést, hogy nem beszélsz arról, amire kér, hogy tedd meg. – mert gondolom erről van szó, kell neki Shelley képessége vagy nem tudom,valami ilyesmi, ennek lenne értelme szerintem.
- Shell, nem utállak, de szerintem szörnyen nagy hülyeséget csináltál. – rázom meg a fejemet egy lemondó sóhajjal. Nem szabad gazdagokkal szerződéseket aláírni. Régen a tolvaj úgy nézett ki, hogy pisztolyt dugott az orrod alá. Manapság egy szerződést tol az orrod alá. Nem szeretem ugyan, ha ennyire beskatulyáznak valakit, de… a kivételek erősítik a szabályt.   – Szóval ezért volt ez a… kényszerpihenő? – azért egy kicsit igazán mondhatott volna valamit a dologról, elmondta most itt körülbelül egy perc alatt, egy hónapig meg nem is mondott semmit.

† Music: Heaven † Note: Remélem jó lesz    † Words
©️

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



ADAM
SHELLEY



Azt hiszem túlaggódtam a dolgot Adam-el kapcsolatosan. Mármint azt a részét, hogy miképpen fogadom majd őt, meg azt, hogy mit is fogok neki mondani ezután a közel egy hónap után. Sok dologra kell magyarázatot adnom jól tudom, és azt is, hogy ezek majd további kérdéseket fognak felvetni, amelyeket ugyanúgy meg kell neki válaszolnom. Egyelőre csak oldani próbáltam a hangulatot a fánkokkal, a behűtött epres limonádéval magamnak a kedvenc sörével neki. Én komolyan mindent megtettem, hogy valamennyire sikerüljön visszacsempészni azt a fajta könnyed hangulatot kettőnk közé, amely mindig is jellemző volt ránk, és amelyet az utóbbi időben az én titkolózásaim, vagy éppen a találkozók alól való kibújásaim törtek meg. És ahogyan most ott ülök a kanapén, és próbálok a vuki mögé menekülni,  vagy talán az illat által kicsit vissza hozzá. Ahogyan  az állam a kis szőrmókba fúrom, nem is tudom hogyan kezdjek bele, vagy éppen hogyan találjam meg újra a beszélgetésünk fonalát. Mosolyogni próbálok, érzem, hogy a buta tréfálkozásaimmal némiképp sikerült jó kedvet csempésznem az Igazából azt is szerettem ha mosolyog , mert magával tudott engem is ragadni, és észrevétlenül nevetgéltünk sokszor tulajdonképpen a semmin. Egy idő után már elég volt Adam-nek megmutatni a kisujját, hogy nevetésre ingereljen. De most nem volt ilyen egyszerű a helyzet, mert túl sok mindent tartottam magamban és egy részét nem is mondhattam el neki, kötött a szerződés amit Mr Whittson aláíratott velem. Bólogattam a kérdésre, és megvontam a vállam, kicsit talán mókásan, kicsit talán szégyenlősen.
– Hát, nem volt szívem kimosni belőle. Szeretem ezt az illatot, a mamádnak jó ízlése van.- a pillantásommal követtem ahogyan egy újabb adag fánkot tüntet el a szájában, szinte egyetlen falatra. Szent egek, tényleg hatalmas még mindig az étvágya az édességek iránt, bár ezen azért sem lepődöm meg, mert úgy tűnik az engem körülvevő férfiak többsége mind ilyen és őszintén szólva én is.  Éppen ezért voltam kissé kellemetlen helyzetben, amikor Mr Whittson leküldette a tárgyalásunk után azt a nagy adag sajttortát, a kedvencemet, aminek egyszerűen nem tudok ellenállni. És ott voltak a krémes, habos, málnás,epres,citromos őrületes sok krémmel megkent finomságok. Képes ezekre bárki nemet mondani? És mivel a papám szerette szintén a süteményeket, hát hamarabb tanultam meg cukrászkodni mint főzni. A papám, akiről kiderült, hogy valójában nem is az….
- A Hotelben? Szerinted Mrs Pearson hajlandó lenne engedni, akár egyetlen centire is megközelíteni a hiperszuper krómozott csodasütőjét? A múltkor amikor neked loptam el a konyháról azt a vödörnyi aprósüteményt, akkor is hatalmas lármát csapott, attól féltem agyon üt a serpenyőjével. Komolyan Adam, az a nő úgy védelmezi a territóriumát, mint a kutya amelyik körbepisli a területét. Rémes!- forgattam meg a szemeimet, és még fintorogtam is hozzá, aztán megráztam a fejem, és lehajtottam egy egészen picit, onnan néztem megint vissza rá, magam elé húzva a kis szőrmókot. Tényleg csak azóta lett a legnagyobb kedvencem mióta éreztem rajta az illatot.
-  Ígérem neked, hogy hálaadásra megtanulok megtölteni egy pulykát, és ha akarod akkor közösen fogjuk megenni. És azt is ígérem, hogy nem a saját belsőségeivel fogom telegyömöszölni, rendben? Vannak a neten is online programok, majd böngészem tovább azokat. A párolt spárgás bélszín már egészen jól sikerült a múltkor, bár azt hiszem kicsit tovább kellett volna főzni a spárgát.- magyaráztam én mindenről és próbáltam talán saját magamnak keresni valami utat, valami lehetőséget, hogy miképpen tereljem a témát komolyabb irányba, de egyszerűen csak a leghétköznapibb mondatok jöttek a számra. Nyugtatni is próbál, hogy semmi baj, hogy nem kellene tényleg ennyire túlaggódnom a dolgokat, de egyszerűen ilyen voltam, nem ment másképp. Már pici gyermekkorom óta abban a hitben éltem, hogy a hazugságok csak azért vannak a világon, hogy az emberek azok mögé menekülve legyenek képesek minél többet ártani egymásnak. És akkor én, akit valahogyan már apró kis totyogó koromtól távol tartottak a többiektől, csak kívülről szemléltem miképpen tudnak egyesek belegabalyodni a saját hazugságaikba. És akkor én megfogadtam, hogy soha nem fogok ilyet tenni. És most mi történik? Kiderül, hogy én hiába nem hazudtam soha, maga az életem, a létezésem épült erre.
–Jajj már…fúúújjjj, olyan vagy!- fintorodom el nevetve, amikor a vuki illatot említi, nem akarok belegondolni az milyen, illetve az a baj, hogy nagyon is belegondoltam, szóval a kezemmel játékosan fogok meg egy díszpárnát, és dobom felé, tettetett sértődésem jeleként, de a ragyogó szemeim árulkodóak azt hiszem, amelyek fényüket veszítik az elhangzó kérdése kapcsán. Számítottam rá, hogy egyszer majd fel fogja tenni, hogy eljön az a pillanat amikor meg kell valamivel magyaráznom, hogy az ebéd szünetek nagyrészét miért a főnökünkkel töltöm el, hogy bizonyos alkalmakon a munkaidő végén miért az ő autójába szállok be, és miért nem hagyom, hogy Adam vigyen haza. Hát igen, még mindig nincs jogosítványom, igaz autóm sem, szóval jelen pillanatban nem is hiányzik. Valószínű arra is magyarázatot kell adnom, hogy ezt a házat milyen pénzből vettem, mert nem a sajátomból az is biztos. Nem buta a srác, tudnia kell, hogy a szüleim egyszerű emberek, egy tűzoltó és egy ápolónő fizetése, és az enyém sem lenne elég, hogy megvásároljam, legfeljebb arra, hogy béreljem. Szóval rengeteg olyan dolog, ami visszakanyarodik Mr Whittsonhoz és persze a képességemhez. Egy darabig csak a csend zizeg tovább kettőnk között, meg azt hiszem az a fajta hang ami az ilyen viktoriánus lakások sajátja, a szinte tapintható, monoton búgás. Sóhajtok egy nagyot, majd erőteljesen fújom ki a levegőt, még mindig a kis figurával bajlódom az ölemben, ezredszer is átsimítva a bojhokat, egészen összegubancolom, ha így folytatom, szóval felemelem a fejem és a barátomra nézek. Először tanácstalanul, aztán kérlelőn, majd lemondón. Olyan nehéz erről beszélnem és már ezerszer átrágtam magam rajta, de most mégis csak kínlódok ebben az egészben. Hirtelen cselekszem, és a vukit lerakom a kanapéra, majd egy laza mozdulattal pattanok fel és ütöm össze a két tenyerem, kicsit meg is dörzsölgetve őket.
– Hozok…valamit inni. Neked vettem sört, remélem nem kocsival jöttél, vagy ha igen akkor majd itt marad.- megremegett a hangom, azt hiszem visszatért bele az a fajta vibrálás, amit a rémült bizonytalanság szült a közelében. Egyrészt figyelni akartam rá, érezni akartam a felőle áradó érzelem energiákat, hogy milyen hangulatban van…de egyszerűen nem működött. Csak Adam volt itt a nappaliban, csak ő volt teljes valójában, a barátom és én nem éreztem őt úgy, ahogyan másokat szoktam. Ez egy kicsit megrémített, és megrémített akkor is amikor először rájöttem erre. Azt hiszem akkor is ilyen zavarodott voltam, csak akkor sikerült két ikebanát is felborítani a pihenőben amit aztán takaríthattunk össze. Remélem most sikerül épségben szervíroznom az italokat.
– Rögtön jövök és folytatjuk, rendben?- még egy mosoly is sikeredett, igaz talán vérszegényebb a szokásosnál, de mégis mosoly volt. Nem fogom tudni becsapni, nem fogom tudni, mert túlságosan jól ismer, tudja, hogy egyszerűen ösztönösen képtelen vagyok a hazugságra. Miközben a hűtőből halászom el a limonádés kancsót, meg a helyes szőlő mintás korsómat meg két üveg sört is pakolok az ujjaim közé, már biztos vagyok benne, hogy látni fogja rajtam ha nem mondok igazat, így aztán úgy kell ezt az egészet előadnom, hogy mondjak is valamit, de amiről nem beszélhetek azt inkább hallgassam el. Leteszem az asztalra a két üveget, és a táncoló szemöldökömmel jelzem, hogy az övé, én meg az epres limonádéval egyensúlyozok vissza a kanapéhoz, hogy újra a kis plüss figurám társaságában és védelmében tudjak végre beszélni Adamnek erről az egészről. Amiről igazából még fogalmam sincs hogyan kezdek majd hozzá. Mély levegő, lehajtott fej, majd eltelik talán két perc, amikor nagyot kortyolva a limonádéból végre rá tudok nézni, végre bele merek nézni a szemeibe, mert tudom, hogy nem fogok neki hazudni.
– Mr Whittson és én…elég sok dologról beszélgettünk, amelynek köze van ahhoz amire képes vagyok.  Eleinte nem erről szólt…illetve azt hiszem akart mást is, csak éppen amikor megtudta mit vállalna, pontosabban mire vagyok képes…én nem akartam, én tényleg nem és nem azért…- borzasztó zavarban voltam, hiszen az első látogatásom alkalmával a főnök ijesztő volt a számomra, és minden másodpercben rettegtem, hogy meg akarna szabadítani a kesztyűmtől, a ruhámtól, mindentől. A rettegés ült ki akkor az arcomra, de nem ez tartotta vissza, hanem az amit el tudtam volna tőle venni. Azt hiszem inkább ez nyomott nála a latba. Végtelenül zavarban voltam, úgyhogy megköszörültem a torkom mielőtt folytattam, hirtelen valami különös indíttatásból védeni kezdtem Christiant
- …de ő nem…nem olyan amilyennek mutatja magát. Nem teljesen. Csak….istenem Adam, erről annyira nehéz beszélnem, mert rengeteg dolgot nem mondhatok el neked…..én aláírtam…- újra csak szakadozva jöttek elő belőlem a szavak, képtelen voltam a saját érzéseimnek ellenállni, szinte ezek nyomták teljes súlyukkal a mellkasom, alig kaptam levegőt. Szinte újraéltem az egészet ami történt.
-…aláírtam egy titoktartási szerződést. Nem mondhatok egyelőre többet neked. Csak azt, hogy mindent meg fogsz tudni később, de még nem most. Most egyszerűen nem lehet, nem tehetem.- ráztam meg a fejem és kicsit sután, összeráncolt homlokkal és bűnbánó tekintette néztem rá.
- Ugye…nem utálsz ezért? Én tényleg csak…semmi baj nincs, tényleg, csak nem beszélhetek róla. Másról viszont szeretnék, ha még érdekel ezek után…- mondtam csendesen és visszabújtam a kanapéra a vukimhoz. Ott most jó volt kicsit. Biztonságban voltam. De hát itt volt velem Adam újra…így duplán is abban voltam.


Note:: |Music:More than words|Outfit:Ebben vagyok
|Egyéb:Shell vukija

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to Shelley
- Hidd csak el, biztos nagy sikert aratnál. Háromszor annyian jönnének, simán kérhetnénk akár fizetésemelést is. – csak viccelek persze, ő nem fog így bejönni, bár ha bejönne így… szerintem még azért sem igen rúgnák ki, amennyi időt van mostanában a főnökkel, azt hiszem, hogy kissé kitolódott az a határ, ami azt mutatja, hogy mi mindent tehet meg.
Szélesen elmosolyodom, ahogy végighallgatom a rögtönzött kis előadást a mi szeretett főnökünk szerepében. Tényleg eltudnám képzelni ezt, bár azt nem igen, hogy ezzel tényleg baja lenne, inkább amolyan…kötelező kifakadás lenne ez, mégiscsak van egy szállodája, mutatni kell egy képet a külvilág felé is. – Szerintem titokban oda van a cheer leader-ekért. – jegyzem meg mosolyogva . Elvégre férfi, én is van, hogy azért nézek meg egy kosármeccset, hogy láthassam őket, szóval… megesik az ilyen, nem véletlen olyan nézett a női strandröplabda sem. Mindegy, kicsit elkanyarodtam az eredeti dologtól. A lényeg, hogy… hát igen, talán nem a legjobb ötlet lenne így munkába menni.
- De az alakomra vigyáznom kell, szóval pechemre vissza kell magamat fognom. De ez a bűnözés napja, most megengedhetem magamnak! – vigyorgok rá. Igazából ez így nem teljesen igaz, nagy szerencsémre jó az anyagcserém, tömhetem magamat akármivel, nem nagyon látszik meg rajtam, szóval innen nézve szerencsés vagyok.
- Ugyan már,nekem semmi bajom azzal, ha sütivel tömsz. – sőt! Persze, azért enni kell, de anya mindig azt mondta, hogy igazából két gyomra van az embernek. Egy, ahova minden lecsúszik, és meg egy csak a sütiknek meg édességeknek fenntartva. Nos, akármi is legyen az igazság, az biztos, hogy az emberbe mindig fér süti vagy édesség. – Még mindig parfüm illata van? – pillantok Shelley-re mosolyogva, bár a kérdés szinte felesleges, mert egyből meg is csapja az orromat a parfüm illata, úgyhogy csak elmosolyodom, amennyire tudok legalábbis, az embernek a legtöbb dolog nehéz ilyenkor, ha tele a szája, én meg falánk vagyok. – Tanulhatnál akár a szállodában is, a főnöknek biztos van valami saját mesterszakácsa. – nem enne meglepő, ahogy hallom ki se lát a pénzből, szóval ha telik golfpályára miért is ne telne egy saját szakácsra? Na ő aztán biztos, hogy úgy megtudná tanítani Shelley-t, hogy a főnök azon nyomban elő is lépteti új mesterszakácsnak.
- Legalább nem unalmasak. De az tényleg egy jó szám, ne hagyd, hogy megutáltassa veled. Vagy bömböltess te is valami jót, hátha rászokik arra. A néni pedig… lehet kölcsönkérem, úgy is meghalt a riasztó a lakásomban. – csak viccelek persze, bár a riasztó tényleg meghalt, úgyhogy azt is meg kéne javítanom. Csak nem olyan nagy dolog.
- Hé, nyugalom, tényleg semmi gond nincsen, rendben? Volt időm legalább… rendet rakni a lakásomban, szóval… tényleg megértem, oké? Idő kellett, mindenkinek kell néha. De most már… minden helyreállt, igaz? – remélem, mert azért nem igen volt nekem ez az időszak sétagalopp, de mivel lenne jobb neki, ha ezt mondanám?
- Vagy Adam-nek van vuki illata. – rántom meg a vállamat mosolyogva. – Na és… tudom, hogy nem rám tartozik, de… mi a helyzet a főnökkel? – mert mostanában elég sokat vannak együtt, és nem igen beszél nekem róla, szóval…. végül is az nem árthat, ha rákérdezek ugye?

† Music: Heaven † Note: Remélem jó lesz    † Words
©️

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



ADAM
SHELLEY



Mi volt azt első gondolatom ott az ajtóban állva amikor megláttam? Az, hogy hiányzott. És mi volt a másik? A cseppet sem felejthető bűntudat az utóbbi hetekért. Hogy nem kerestem, hogy amikor mégis akkor szűkszavú voltam és leginkább azért mert elhallgattam előle dolgokat. Fontos dolgokat ami azt illeti. Nem tudom miért hittem azt, hogy majd egyedül megbirkózom vele, mikor szorult belém ez a fene nagy büszkeség azt illetően, hogy erre csak magam vagyok képes, hogy most nem kérem a segítségét? Tudta, hogy egy ideje már fontolgatom az elköltözést, és azt is tudta, hogy ez leginkább azért volt, mert anyáék nem mondtak semmit a múltamat illetően. Feszült volt velük a viszonyom, és nem véletlenül töltöttem annyi estét Adamnél, nem érdekelve mit gondolnak, vagy éppen mit hisznek. Anya szemében rengetegszer ott volt a kérdés, hogy miképpen tudom megérinteni őt, nekem pedig eszemben sem volt eloszlatni a kételyeit ezt illetően. nem mondtam el, hogy még egyetlen egyszer sem értem hozzá akarattal, soha nem próbáltam meg. Most, ahogyan a nappaliba besétáltam még egyszer ránéztem az apró polcon pihenő halványsárga kesztyűre. Volt belőlük pár a lakásom különböző pontjain, és nagyjából úgy nézhetett ki azt hiszem, mintha egy bál után a kisasszonyok szerteszéjjel hagyták volna, mert a többsége valóban ilyen darab volt. Itthon csak akkor viseltem ha vendéget fogadtam. De Adam nem vendég volt...az életemben sem. Ő a része volt mióta csak a barátomnak nevezhettem. Az egyetlen aki soha nem élt volna vissza a képességemmel, akire mindig számíthattam és...akit most mégis messzire toltam magamtól. De mégis, szeretném ha visszahívhatnám, ha beszélhetnék neki arról ami történt, hiszen ki mással oszthatnám meg ezeket a dolgokat? Benne megbíztam...pontosabban csak benne bíztam meg. Amikor berendezkedtem a lakásba csak annyit tudott, hogy már annyira elmérgesedtek otthon a viszonyok, hogy el kellett jönnöm. Apáról még egy szót sem szóltam neki, ahogyan a Starling Cityben tett látogatásomról is csak annyit tudott, hogy fontos ügyben kellett odamennem. Akkoriban ritkultak meg a hívásaim és korlátozódtak csak a telefonos üzenetekre és az e-mailekre. Tudtam, hogy ha eljön az ideje ő lesz az akinek először elmondom, és hálás voltam azért, hogy ezek alatt a napok alatt sem fordult el tőlem. Hogy mi lett volna ha mégis megteszi? Nem tudom, azt hiszem akkor az utolsó bástyámat is elveszítem akire támaszkodhattam. Anyának az utolsó veszekedés alkalmával vágtam oda, hogy olyan egyedül érzem magam pici gyerekkorom óta akár a kisujjam, és mindezek tetejében kiderül, hogy az a kevés jó, ami jutott az is csupán hazugság volt?
Nem akarok arra gondolni milyen volt nélküle az előző pár nap, most annak akarok örülni, hogy itt van, és azt hiszem ez az arcomra van írva, mert mosolygok. A fánkot is neki készítettem. Főzésben nem vagyok a legjobb de a süteményekben azt hiszem verhetetlen a tudásom, és ezt Adam gyakran ki is használta...na nem mintha bántam volna, úgy igazából.
- Hát nem tudom...- pillantottam végig magamon széttárva a karomat. A felsőmön két gomb hiányzott, a rövid nadrág pedig...hát azt hiszem ha a pult mögött maradnék senkinek nem tűnne fel. Mókás lehetne
- ...Mr Whittson minden bizonnyal kiakadna, és olyan mókásan ráncolná a homlokát...tudod ahogyan szokta.- utánozni kezdtem a Főnökünk hűvösen elegáns testtartását, és magam is ráncolni kezdtem a homlokomat, majd utánozni kezdtem a hangját is.
- Miss Hawkins megkérhetném, hogy a következő alkalommal valami kevésbé kihívó öltözékben jelenjen meg a munkában? Úgy néz ki ebben a holmiban mint egy cheer leader.- elnevettem magam és ragyogó tekintettel követtem a konyhába, ahogyan felmarkolta a fánkot. És jó érzéssel töltött el, hogy nem haragszik...remélem, hogy nem haragszik...illetve tudom, hogy nem haragszik.
- Éhes? Adam te mindig éhes vagy, neked a jóisten húsos fazeka kevés lenne!- tréfálkoztam vele, majd megráztam a fejem és legyintettem amúgy tréfásan, próbáltam ezzel is oldani a saját zavaromat, meg kerülni azt hogy a komolyabb témák felé evezzünk. Mintha két síkon zajlott volna a beszélgetés. Itt volt a felszín és alatta a tengernyi kérdés, amit éreztem, hogy szeretne feltenni, ugyanakkor még visszafogja. Arra vár talán, hogy én mondjam ki, vagy én kezdjek hozzá, és tudom is, hogy ezt kellene tennem, hiszen én voltam aki kizárta egy időre az életéből, tehát nekem kell őt visszahívnom. Most itt volt, és várt. A magyarázatot, a válaszokat....mindent amit neki akarok mondani. és fogok is...csak még kell egy kis idő, még egy egészen kevés, csak néhány perc, hogy összeszedjem magam.
- Nyugodtan, az egész a tiéd lehet, neked csináltam. Sajnos továbbra is csak süteményekkel tudlak tömni, mert a múltkori hús szenesítő partim utáni pizzarendelés, azt hiszem betette a kaput. Szóval ígérem egyszer megtanulok főzni, hogy ez mikor lesz, a csuda tudja, ha lesz rá több időm...- elharaptam a folytatást és nyeltem egy nagyot, majd odakucorodtam a kanapéra, és félredobáltam a párnákat, magam elé vontam azt a leginkább kutyára hasonlító szőrmókot, de lehetett akár egy vuki is, amit egy éve kaptam Adamtől a születésnapomra, és egy jól sikerült este után összelocsoltam a parfümjével. Azóta nem jött ki belőle, igaz nem sokat tettem annak érdekében, hogy a vuki és az Adam illat külön váljanak egymástól. Jó volt ez így.Nekem mindenképpen, megnyugtató volt mint a gyereknek a kedvenc alvós holmija. Ha nála voltam amúgy is jobban aludtam. Nem tudom, megnyugtató volt, hogy ott van a másik szobában, még akkor is ha rémesen kényelmetlen volt a nappaliban a kanapé, és még akkor is, ha hegyekben találtam a konyhában a mosogatnivalót. Szívesen lomoltam nála, és szívesen segítettem amiben tudtam, hiszen ő is így tett velem.Segített, ahogyan most is segít pusztán a jelenlétével. Megvontam a vállam mosolyogva, majd az államat a vuki feje tetejére helyeztem és onnan néztem rá. Reméltem ő is megtalálta a helyét és leült végre, a fánkokkal egyetemben, mert abban biztos lehettem ha ízlik neki, az egész tálat az ölébe vonja és addig nem ereszti még az utolsó morzsát is ki nem csipegeti. Szerettem még azt is nézni ahogyan eszik. Közben azon morfondíroztam, hogy mennyire idegenül szokott festeni a hotel elegáns egyenruhájában. Nem mondom remekül állt neki az uniformis, de az volt az igazi Adam, akit én az ilyen beszélgetős napokon ismertem. Az életteli, az igazán magával ragadó, a humoros, és annyit tudott beszélni mindenféléről, hogy öröm volt hallgatni. Napokon keresztül képes lettem volna figyelni rá.
- Hát az egyik szomszédom egy idős hölgy, akinek szerintem a kémlelő nyílásra van gyógyulva a szeme. Segíteni szoktam neki gyógyszert kiváltani. Amióta a férje meghalt az a kényszerképzete, hogy üldözik és alig hagyja el a lakást. Komolyan ő a legjobb riasztórendszer. Mindent tud. Szerintem holnap be kell majd róla számolnom neki ki is vagy. Nem volt még eddig látogatóm. A másik szomszédom, itt jobb oldalon pedig egy festő, aki imádja Johnny Cash-t. Egy egész gyűjteménye van, és ha megszállja az ihlet hajnal kettőkor is képes teljes hangerővel hallgatni a "Rings of fire"-t. Szeretem ezt a zenét, de mikor már ezredszer hallom kezd egy kicsit sok lenni.- nevettem el magam, aztán el is hallgattam olyan hirtelen, amilyen hirtelen beszélni kezdtem.Végül aztán csak folytattam, próbálva azt hiszem megtalálni a helyes utat ahhoz, hogy az utóbbi hetekről tudjak neki beszélni, hogy mi történt...hiszen ezért hívtam ide, hogy magyarázatot adjak.
- Starling óta nem jártam sehol...emlékszel amikor visszajöttem, akkor kértem, hogy ne találkozzunk egy ideig...Adam, én találkoztam ott valakivel, és ez elég sok dolgot megváltoztatott az életemben, amit mindenképpen át kellett gondolnom, egyedül. De...én rájöttem, hogy ha túl akarok lépni, akkor szükségem van arra, hogy itt legyél velem, én....nem tudom másnak elmondani. Te vagy az egyetlen barátom aki még nem kezel engem valami leprásként.- fintorodtam el, és próbáltam lenyelni a torkomban összegyűlt könnygombócot. Nem tudtam miképpen folytassam kicsit megakadtam azt hiszem, így aztán kényszeredetten elnevettem magam megmozgatva felé a kis szőrmók figurát.
- A kis vukinak még mindig Adam illata van, kedvelem.- az orromat belefúrtam a figura szőrébe, és laposan pislogtam vissza rá. Hogyan folytassam, hogy mondjak ettől többet? Annyira nehéz beszélni róla, de szeretném...neki szeretném elmondani.

Note:: |Music:Here without you|Outfit:Ebben vagyok
|Egyéb:Shell vukija

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to Shelley
Megrázom a fejemet a zebra előtt megállva és már lépnék is előre, de abban a pillanatban zúg el mellettem egy autó, hangosan nyomva a dudát. A fenébe! Egyre rosszabb és rosszabb lesz ez. Már eljutottam addig, hogy állva alszom, legalábbis most valami ilyen lehetett, mert úgy elbambultam, hogy észre se vettem: ezt a zöldet lekéstem. Ráadásul nem akarok késni, bár igaz, hogy nem is időre megyek, de… nem akarom Shelly-t megvárakoztatni, ráadásul ott van még az is, hogy szeretném már látni, egy ideje nem nagyon volt erre lehetőségem. Kissé.. nem is tudom, fura mostanában, nem mond el dolgokat, ezt pedig nehezen tudom bárhova is rakni, de mennyivel lesz jobb, ha harapófogóval húzom ki belőle a dolgokat? Semmivel sem, így hát nem is tettem, inkább nem kérdeztem rá a dologra, láttam rajta, hogy amúgy sem nagyon akarta volna elmondani. Persze, ettől függetlenül az én fejemben még ott vannak a sejtések, hogy vajon mi az oka annak, hogy ez egy ilyen időszak és… hát egyik sem igazán tetszik.
Most már figyelek arra, hogy ne bambuljak el, és én vagyok az első aki lelép a járdáról mikor meglátja a kigyulladó zöld fényt. Egy kicsit azért kapkodom a lábaimat, és végül elégedett mosollyal pillantom meg a házat, a célomat. Már csak pár perc. A lakásához felhaladva elég sok minden fordul meg a fejemben. Hogy mit mondjak, mivel kezdjek, mivel szabadna… azt hiszem talán jó lenne megtudni, hogy mégis mi ez az egész, mert nem volt eddig olyan, hogy ő kérte volna azt, hogy ne látogassam meg. Persze, megtettem, mert ezt kérte, és nem sértődtem meg, biztos oka van annak, ha ilyet kért, de attól még nem esett jól. Ez… ilyen. Megérted a másikat, még ha az okokat nem is tudod, de azt kívánod, hogy bárcsak ne kéne megértened. Mindegy, gondolom majd hamarosan kiderül. Vagy így, vagy úgy.
- Helló! – köszönök rá én is mosolyogva mikor kitárul előttem az ajtó . – Jól nézel ki, akár jöhetnél ebben munkába legközelebb. – persze, csak viccelek, de nem mondom, hogy ne örülnék a dolognak. Mármint annak, ha nem kéne a munkába folyton úgy öltöznöm, mint valami dísztárgy. Nincs nekem semmi bajom sem az eleganciával, de nyáron szörnyen tudom utálni, amúgy is sokat izzadok és azt egy öltönyben még rosszabb.
- Igen, látom kipakoltál… jó lett, tetszik! Mondjuk nekem menekült szállóként is tetszett. – rántom meg a vállamat. Az én lakásom olyan, mintha atombombát robbantottak volna ott. Egyedül lakom, és… elég szétszórt és lusta tudok lenni otthon, szóval nem erősségem a rendtartás.
- Nyugi, nincsen semmi gond, most… itt vagyunk. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Ha akarnék sem tudnék haragudni rá szerintem. – Remélem nem vársz mást, mert nem igen marad neki semmi. Farkaséhes vagyok! – mondom mosolyogva, ahogy megpillantom a konyhában a barackos fánkokat és máris ott termek, hogy megkóstolhassam. – Tudod, néha úgy érzem, hogy pályát tévesztettél. – vigyorgok rá, ahogy eltűntetem a fánkot a számban és egy újabb után nyúlok. – Mesélj valamit, mi a helyzet? A szomszédok milyenek? Voltál valahol mostanában? – elég sok kérdésem van, de… azt hiszem amikre a leginkább akarok választ kapni, azokat később is ráérek feltenni. Nem azzal kéne indítani.

† Music: Heaven † Note: Remélem jó lesz    † Words
©️

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



ADAM
SHELLEY



Vasárnap volt. Az a fajta vasárnap amikor épp csak kidugod a lábad a takaró alól, és hiába a csalogató napsugarak, eszedben sincs felkelni, inkább kuncogva húzod vissza a lábad a takaró alá, és még a fejedre is húzod, ne érhessen el a világosság. A fény elől való menekülésem nekem is megvolt, talán csak a kuncogás hiányzott, ami meg lett volna ha ma reggel ágyba kapom a kávét. Ez is elmaradt, tekintve, hogy nem töltöttem Adamnél a tegnap estét, és ő sem nálam. Ez volt a második hétvége, hogy gyakorlatilag mindenkit kizártam az életemből, és a második hétvége, hogy egyedül keltem fel, és nagy nehezen sikerült valami iható minőségű kávét készítenem. Mindegyre az járt az eszembe, hogy ma eljön...mert kértem, mert szeretném, mert most már eljutottam arra pontra, hogy hiányzik. És eljutottam arra a pontra, hogy beszélni tudok arról ami történt Starling City óta. Beszélni tudok arról, hogy félreérti a látogatásaimat Mr Whittsonnál, és látom a szemeiben, hogy ott van a kérdés, hogy mit csinálok bent ebéd időben, az esti műszak váltás előtt? Mit csinálok az irodájában órákon keresztül és miért nem beszélek róla? Most sem fogok jól tudom, talán csak annyiból változott a helyzet, hogy el tudom neki magyarázni, hogy nem azt amire gondol? Hogyan is lehetne, hiszen még csak a kisujjammal sem mernék senkit megérinteni nemhogy...soha életemben nem volt még senkim, és jelen állás szerint nem is úgy néz ki, hogy lesz. A konyhában állok a kávéfőzőből a forró víz egyenletesen cseppen át a frissen őrölt kávén, mindent beborít a finom reggeli ébredés illata. Ennem is kellene valamit, elvileg két óra múlva itt lesz, de éhes sem vagyok, csak a hűtőből halászom elő a tegnapról maradt grillezett sajtot, és amíg a kávémat kavargatom az asztalnál ülve elmélázva bámulok ki az ablakon. Hálás vagyok neki azért, hogy nem kérdezett, egyszerűen csak némán hordtuk be a dobozokat három hete, és amikor végeztünk kurtán köszöntünk el egymástól. Tudom, hogy megbántottam azzal, hogy kértem most egy darabig ne keressen, éppen most amikor beköltöztem az első igazi otthonomba, ahogyan tudom, hogy azzal is megbántottam, hogy az üzeneteire mindig késve reagáltam, akkor is szűkszavúan. Az egyetlen barátom volt, mégis közel három hétre kizártam az életemből, és nem csak őt. Mr Whittsont csak azért hívtam fel időnként, mert a főnököm volt, és a megállapodásunk kötött: nem tűnhetek el a szeme elől. Nem is akartam eltűnni, értelme sem lett volna, ugyan hova tudtam volna menekülni? Nem volt már igazi családom, a hazugságok úgy hálózták be az életemet mint egy pók, amely soha nem lakik jól és mindig újabb és újabb hálót sző körém, hogy a végén már moccanni sem tudjak. Adam...az egyetlen akitől várhattam a segítséget, mégis az egyetlen akivel az utóbbi időben képtelen voltam őszinte lenni.Így aztán inkább nem mondtam semmit. Annyiszor szerettem volna az üzeneteim végére odaírni, hogy hiányzik, hogy többnyire azok a napok hiányoznak a legjobban amikor csak megoszthatom vele a szabad napjaim nagy részét, csak a közelsége, de valahogyan nem mozdultak a szavakra az ujjaim, és kicsit talán semmitmondóra sikeredettek lettek ezek az sms-ek vagy éppen e-mailek. Biztosítottam róla, hogy jól vagyok, hogy semmi baj és hogy keresni fogom. És minden válaszából éreztem egyetlen kérdést, egyetlen olyan kérdést amit nem írt le, de mégis tudtam , hogy ott van: "Mikor?"
Nem jött el hozzám, azt hiszem érezte, hogy nem akarom még, hogy majd mondani fogom...anyáék hívásai az utóbbi időkben megritkultak, és ezt nem is bántam. Hazugságban tartottak nem csak azzal, hogy a képességemről nem beszéltek, hanem annak kapcsán is, hogy az apukám, akit én annyira szerettem, akiért oda voltam, aki számomra egy megtestesült hős volt, valójában nem is az igazi, és mindezt azért, hogy ne okozzanak nekem fájdalmat. Nem gondolták, hogy egyszer mindenre majd fény derül? Hogy miképpen fogok rá reagálni? Hát azt hiszem egyértelműen úgy ahogyan azt tettem most is. Az ablakhoz sétáltam és a homlokomat nekinyomtam a hűs üvegnek, az ajkaimon kiáramló levegő vékony pára réteget képezett rajta, ujjaim pedig maguktól rajzoltak bele egy nagy "A" betűt. Elmosolyodva maszatoltam szét, majd kikortyoltam a kávét és a bögrét a mosogatóba téve elindultam, hogy elkészüljek mire Adam megérkezik. Annyi mindent szerettem volna neki mondani, mégsem tudom majd hogyan fogok hozzákezdeni. Csak egyszerűen beszélni kezdek, vagy megkérdezem neki hogyan teltek ezek a napok? Annyira szeretném tudni én vajon hiányoztam neki? Rengeteg kérdés, és még több olyan gondolat, amit meg kell osztanunk egymással. Ahogyan arról sem tudom miképpen beszéljek, hogy a közelében bizonyos dolgok megváltoznak....ezt legutoljára akkor tapasztaltam, amikor a költözésem napján a dobozokat pakoltuk. Az egyik megbillent a kezemben, ő utána kapott, és egy másodpercre átfutott az ujjam a karján. Megborzongtam és megrémültem egyetlen másodpercre, attól féltem, hogy ez a tizedmásodperc pontosan elegendő lesz arra, hogy egy egészen rövid kis érzésfoszlányt ellopjak tőle, de nem történt semmi. Kongott bennem az üres gondolat, az érzések szabad lábon futkorásztak egy tiszteletkört majd a helyükön maradtak. Csak bámultam bambán az egész helyzetre, és azt hiszem nem értettem, hogy mi történt, és a leginkább különös, hogy miért. Mr Whittson mondott nekem valamit amin elgondolkodtam akkor, de azóta sem foglalkoztam vele, hogy Adam nem csupán a barátom. Pedig de! Vitatkoztam ezekkel a szavakkal és vehemensen tiltakoztam, ahogyan azóta is tiltakozom, és minden alkalommal amikor csak eszembe jut megrázom a fejem. Más oka kell hogy legyen és rá szeretnék jönni mi az. Kicsit kevésbé kellene olyan feszültnek lennem a közelében, talán hallgatnom kellene rá, hogy többször lehetnék kesztyű nélkül amikor vele vagyok, de félek őszintén szólva, hogy kárt teszek benne, és elveszek valamit amit nem tudok visszaadni. Ez volt a legnagyobb félelmem, hiszen minden ilyen eset után ezek bennem maradtak majd szépen lassan eltűntek, csak időnként villantak fel foszlányok...ritkán és egyre halványulón.Nagyjából egy óra kellett ahhoz, hogy elkészüljek és kényelmesen huppantam le a heverőre a nappaliban, de továbbra sem volt nyugalmam. Minél közelebb volt az az idő amikor megérkezik, annál idegesebb lettem, annál inkább szerettem volna már előre tekerni az időt, hogy itt legyen végre. Bár tudtam, hogy ha megérkezik minden szó belém szorul majd, nem fogok tudni egyetlen értelmes mondatot sem kinyögni. Mindig ez volt....és most, hogy ennyi ideje nem láttam tudtam még inkább ez lesz majd. Vajon gyötrik még a rémálmai, amelyekből minden hajnalon zihálva ébred és én csak sután ülök le az ágya szélére, kezemen a buta kesztyűvel és még így sem merem megérinteni vagy vigasztalni. Hogyan hozhatnék megnyugvást a számára? Nem tudom, csak egyszerűen azt, hogy szeretném...ha engedné talán meg is tehetném. De én vajon képes lennék szembenézni az ő álmaival? Ki tudja mi lehet a felszín alatt. Ám azt is tudom, hogy ha megérkezik és megpillantja a negyed órája kisült apró kis barackos fánkokat a konyhába gyorsan le lesz véve a lábáról. Ez volt a célom, tudtam, hogy szereti, és szerettem volna ezzel a tudomására hozni, hogy nekem hiányoztak a közös programok, még akkor is ha időnként én előszeretettel burkolóztam a hallgatásba. Megszólalt a csengő, én meg úgy ugrottam fel ijedten, akár egy űzött vad. A szívem ezerszeres erővel vert, a viszontlátás örömére lehet ettől kicsit elegánsabban kellett volna felöltöznöm, de tudom jól, hogy meglepődne rajta. Megszokta, hogy itthon mindig valami lezser holmiban mászkálok, ez voltam én a hétköznapokban. Amíg mentem ajtót nyitni egy hajgumival lófarokba fogtam hátul a hajamat. Mély levegő, kifúj, a szemeimet egy másodpercre lehunytam, majd lendületesen nyitottam ajtót, és ott állt Adam, teljes életnagyságban.
- Szi-a!- nyögtem ki a köszönést kicsit szétdarabolva, majd arrébb álltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni, a kezemmel még hívó mozdulatot is tettem felé. Nem viseltem a kesztyűt, szerettem volna jelezni neki, hogy megbízom annyira benne, hogy tudja meddig vannak a határaink. Mindig is szerettem volna megölelni, de sosem tehettem. Hogy hiányzott ez nekem? Pokoli módon, és ez leginkább most a legjobban amikor annyi idő óta most találkoztam vele először. Hagytam, hogy beljebb lépjen, és körülnézzen. Amikor utoljára itt járt, még mindenhol dobozok és félig összerakott szekrények voltak, felcsavart szőnyegek. Mostanra már tökéletes otthon lett a számomra, amely magán viselte a rám jellemző visszafogottságot, puhaságot. Mindenhol a finom és világos színek uralkodtak, az ablakon beszűrődő napsugarak pedig arany porként ömlöttek szét a nappaliba. Az egész jelenleg olyan volt mint egy kis zug, ahol elbújhatok, ahol nem zavar senki, ahova csak az jöhet be, akit én szeretnék, hogy itt legyen. és azt szerettem volna, nagyon azt szerettem volna, ha ő most itt van. Megosztani a barátommal újra az életemet, ez volt számomra jelenleg a legfontosabb.
- Már nem úgy néz ki mint egy menekült szálló.- mosolyodtam el és előre indultam a nappaliba hagyva, hogy kövessen. Megálltam nem messze az egyik foteltől, ujjaimat lazán összefűzve magam előtt, és végigpillantottam rajta, Határozottan jó volt újra látni.
- Én örölök....hogy végre...és...sajnálom, hogy eddig....- nos kezdődött a zavarodottságom, és a kusza szavaimmal arra akartam utalni, hogy jó, hogy újra itt van és persze sajnáltam, hogy jelenleg úgy alakult az életem, hogy egy ideig nem találkoztunk.
- Örülök, hogy itt vagy!- fejeztem be végül a mondatot a magam egyszerű módján, és többet egyelőre nem tudtam mondani, így is elcsuklott a hangom, mert meghatódtam. A felfokozott érzelmi állapotot valahogyan soha nem voltam képes rendesen kezelni, és most ez ki is ütközött rajtam.

Note:: |Music:Wish I had an Angel|Outfit:Ebben vagyok

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Shelley Menedéke-
Ugrás: