villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Beltéri Trópusok
eme téma címe
Domander
it's where my demons hide

avatar
heroes ❖ villains
dc universe
kereslek :
every new member
tartózkodási hely :
◆ we live between the forumlines ◇
foglalkozás, hobbi :
◆ this ♥ page ◇
karakter arca :
◆ faceless helper ◇
heroes vs villains


Lezárt Játék!
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Mishelle & Shelley


Why don't you trust me?


Vannak események amik akkor is meg fognak történni az életünkben, ha valaki azt előre megjósolta, és mi mindenáron arra törekszünk, hogy éppen az ellenkezőjét csináljuk. És vannak emberek akik akkor is hatással lesznek ránk, ha folyamatosan távolodni akarnának tőlünk a gondolataikkal, az érzéseikkel, mindazzal amit nem kívánnak nekünk megmutatni. Vannak találkozások amiknek mindenképpen létre kell jönniük, nem számít sem a hely sem pedig az idő. Vannak ilyen események, és emberek, akik ezt váltják ki belőlünk. A főnököm felesége pontosan ez az asszony volt, noha a kezdetektől tudtam, már akkor tudtam, hogy őrültség ez az egésze, amikor Mr Whittson először vetette fel az ötletet. Miatta soha, még csak el sem gondolkodtam volna arról, hogy belemegyek egy ilyen alkuba...a felesége azonban egészen más kategória volt. És valahogyan ezt a pillanatnyi megingásomat használta ki, és lecsapott rám, mint a vadászó héjja, mint aki pontosan tudja, hogy mi az amivel befolyásolni lehet. A sebezhetőség, az a fajta amit elrejteni vágynak sokan, és nem is tudják, ahogyan ez az asszony sem tudta, hogy szépen lassan élve temeti el majd magát. Eltűnik a szeméből a ragyogás, eltűnik a mosolyának könnyedsége, hovatovább a mosolya is el fog tűnni, már ami még maradt. nem a cinikus, nem az az amivel végignéz rajtunk amikor eljön a hotelbe ritka alkalmakon. Mostanában ez sem nagyon történik meg. Mostanában távol van a helytől, távol a férjétől és távol az egész világtól. Érzem belőle áradni a kétségbeesett kérdések egész sorát, és amikor felteszem a kérdésemet talán már sejtem is rá a választ. Nem a munkahelyemen terjengő pletykák miatt, nem azért mert egy hozzám hasonló lány más esetben minden bizonnyal nem töltené az ebéd szünetét a főnök irodájában, nem azért mert ezek a találkozások talán túlságosan megszaporodtak az utóbbi időkben. Egyáltalán nem ezekért. És azt hiszem az ilyenek miatt, a találkozók után küldött sütemények miatt kissé nehezteltem is Mr Whittsonra. Mintha mindenkit el akart volna üldözni a közelemből, mintha azt akarta volna, hogy kizárólag neki maradjak meg, csak benne legyek képes bízni. Talán csak azzal az egyel nem számolt esetemben, hogy én éppen csak őbenne nem bíztam. Egy szemernyit sem. Egészen addig a napig amíg ott az irodában nem sikerült végre belelátnom egy kicsit. Olyan dolgokat rejteget a világ elől, amelyet még magának, álmatlan éjszakáin sem vallana be.Merengésemből, és időnként elkalandozó gondolataimból Mrs Whittson hangja hoz vissza, és a kijelentés hallatán azt hiszem meg sem lepődöm. Ugyan ki szeretné ha vájkálnának benne kéretlenül, és ki szeretné azt ha mások mondanák meg mit gondol vagy érez, mi az ami valójában foglalkoztatja, mi az ami lejátszódik benne nap nap után. Ennek a nőnek szinte sütött a megjelenéséből a kisugárzásából a megalázottság minden foka. Mint nő, mint ember, mint feleség, mint egy lány, aki egykor lehetett, aki talán vidám volt, és tudott nevetni. Érzek valamiféle irigységet felőle, ahogyan rám pillant és ez előtt értetlenül állok. irigyli tőlem azt aki most vagyok? Hiszen nem tudja, fogalma sincs róla, hogy milyen árat fizetek én ezért. Ő egy rossz házasságot, amelyet ha akarnának, ha igazán akarnának helyre lehetne még hozni az én segítségem nélkül is. Én azonban egy teljes életet veszítettem, és annak a lehetőségét, hogy valaha megismerjem az őszinte és valódi érzéseket. Hogy mindezért cserébe ezt a külsőt kaptam sovány vigasz, azt gondolom.
- A pszichológusok abból építkeznek amit ön elmond nekik, és nem abból amit megtapasztalnak. Többnyire.- bukik ki belőlem az utolsó szó, eszembe juttatva azokat az időket, amikor több órát ültem az iskolapszichológusnál és mindenféle buta és oda nem illő kérdésekre kellett válaszolnom. Milyen érzés, ha sírni látok másokat? Fájdalmas. Milyen érzés, ha nevetni látok akárkit? Még fájdalmasabb, mert az öröme nem nekem jutott. Sosem sajnáltam senkitől semmit, inkább csak azt sajnáltam, hogy nekem nem jutott ki hasonló.Az áttetsző szilikon kesztyűbe bújtatott kezemmel végigsimítok a víz felszínén, folyamatos fodrot hagyva magam után, az érintésem után. Ahogyan másokkal teszem, ahogyan ők teszik velem. Még mindig a kezemet nézem, és hallgatom ahogyan beszél hozzám. Haragos a hangja, de ott vibrál benne a kétségbeesés is. Belesajdul a szivem ha arra gondolok, hogy elég lenne csupán egy kicsit, csak egy kicsit...és gyógyír lehetnék neki rá. De még nem, még nem készültem fel rá, hogy megtegyem, még nem vagyok elég erős ehhez a tengernyi keserűséghez, amelyet érzek felőle, mióta csak leültünk egymás mellé szinte folyamatosan ott van kettőnk között. Nem biztos semmiben, mégis próbál magabiztosnak látszani. Talán érzi, hogy ez az utolsó lehetősége. Talán azt akarja hallani, hogy megtettem, hogy lefeküdtem a férjével, hogy a szeretője vagyok, talán ezt akarja, mert akkor a biztos tudattal térhetne haza, hogy nem kellett csalódnia Mr Whittsonban, éppen olyan lelketlen amilyennek ő látta az utóbbi években. De nem ezt fogom mondani, bár jól tudom ezzel újabb kétségbeesést fogok benne hagyni, arra vonatkozóan, hogy talán hazudok. Nem tudom mennyire leszek képes meggyőzni őt, hogy mennyire lesz képes elhinni mindazokat amiket majd mondani fogok neki.
- Az igazat akarja hallani asszonyom, vagy azt amit ön igaznak vél?- teszem fel a kérdésemet miközben felé fordulok, és jól tudom, ha egyszer elkezdem felnyitogatni neki életem számára talán érdektelen ajtaját a végére meglehet szánakozni fog rajtam és cseppet sem irigykedni. Nekem azonban nincs szükségem arra, hogy sajnáljanak, egyáltalán nem erre van szükségem. Soha nem tudtam milyen az amikor szembe kell nézni azzal aki majd esetlegesen a vesztünket okozza, és nem a szó azon értelmében ahogyan sokan gondolnák. Ezt most én akartam, és ahogyan most itt ültünk ennek a varázslatos helynek a közepén, ahogyan beszélgetünk, mintha régről ismernénk egymást, holott soha, azelőtt egyetlen szóra sem méltatott engem. Nem illek ide, mégis mindennél jobban itt van a helyem, mellette. Csak nekem van jogom itt lenni. Legszívesebben elzavarnám a testőrt is, ahogyan odahozza a kért italomat és egy fejbiccentéssel megköszönöm. Adam említése a következő amire felkapom a fejemet és azt hiszem túl gyorsan válaszolok.
- Adam a barátom.- legszívesebben hozzátenném, hogy bármi másra is gondol ezzel kapcsolatosan, ahogyan Mr Whittson is már volt kedves nekem megjegyezni, hogy szerinte ez nem barátság, ahogyan anyától is hallottam, hogy márpedig ilyen fajta ragaszkodás pusztán csak szimpátiából nem létezik...szóval benne is éreztem többet gondol az egész mögé. Tényleg csak én vagyok olyan vak, hogy nem veszem észre? Nem azt hiszem nem ez az igazság, valahol minden bizonnyal a kettő között kell keresni.
- Fontos nekem...de nem olyan értelemben ahogyan azt ön esetleg gondolni véli.- teszem még hozzá az előző sietve kitörő mondatomhoz, és a magam részéről erről a továbbiakban láthatóan nem akarok szót ejteni.Eleget kerülgettük már a forró kását ahhoz, hogy végül ő legyen az aki belevág az összes dolog közepébe, azért amiért tulajdonképpen most itt voltunk, amiért ez a találkozó egyáltalán létrejöhetett. Magam is úgy helyezkedem, hogy a lábaim a vízbe érjenek, előre és hátra lóbálom, a víz ellenállását próbálom legyőzni, két kezemet magam mellé húzom, a tenyerem a hűvös pepita csempére simul, és ebben a pózban ücsörögve vékonnyá szorítom az ajkaimat, beszívom mélyen, majd kiengedem a levegőt. Itt az ideje, hogy nyíltan beszélgessünk.
- Maga nem arra kíváncsi, hogy miért is lettem recepciós, maga arra kíváncsi miért ebben a szállodában lettem recepciós. Magának édes mindegy, hogy életeket mentek, vagy éppen a vendégkönyvet íratom alá, egy prominens személyiséggel. Mindaddig lényegtelen, amíg nem a férje közelében töltöm a napjaimat. Tudja mi a különös?- oldalra billent a fejem és néhány hajtincs megszökve a vállamra simult, visszahajlott, és göndörödött. Nem vettem róla tudomást, egyszerűen hagytam, hogy megcsiklandozzák a csupasz bőrömet.
- Magát nem is igazán az érdekli mit csinálok én ott fenn az irodában bizonyos időközönként, hanem az, hogy miért? Hogy mit akarhat tőlem a maga férje? Az igazat akarja vagy azt amit ön igaznak gondol?- tettem fel ismételten az előbbi kérdést, bár azt hiszem lényegtelen volt ebben a pillanatban, hogy válaszol rá, vagy sem, én akkor is azt fogom mondani ami pontosan történt, bizonyos dolgokat azonban nem áll módomban megosztani vele. Példának okáért nem én leszek az aki felvilágosítja arról, hogy Mr Whittson jelenleg még attól sem riad vissza, hogy belepusztuljak az egészbe, csak azért, hogy őt visszakapja. És én ezzel mit sem törődöm, én ennek ellenére is meg akarom tenni. Hogy miért? A válasz egyszerű és azt hiszem annyira kézenfekvő: hogy ők újra boldogok legyenek. Mert nekik még megvan a lehetőség. Hogy én? Ó én sosem voltam lényeges, nem is leszek. Mert arra amire ők még képesek arra azt hiszem én soha nem leszek. Egy valakit nem tudtam az egész kis gondolatmenetem mögül kiiktatni: Adamet. Ha velem valami történne...de erről valahogyan elfeledkeztem pedig a saját gondolataim után cibáltam és húztam mint a kisgyerek akinek a kezére kötik a léggömböt.Figyelem a kecses mozdulatait, ahogyan a vízbe csúszik, ahogyan elmerül és lassan elcsitulnak körülötte a hullámok. Várakozom, és azt hiszem egy pillanatra átsuhan a fejemen, hogy utána kellene nyúlnom, visszahúznom. Felpillantok a szobor mereven álló testőrre, ahogyan mozdulatlanul figyeli ezt az asszonyt a víz alá merülve. Hé, nem az lenne a dolga, hogy megvédje? Ó de igen, a külső veszélyektől, önmagától azonban senkit nem lehet megmenteni, ha nem hagyja. Végül aztán hatalmasat csobban a víz és megjelenik a tetején Mrs Whittson, szabálytalanul és nem túl egyenletesen kapkodva a levegőt. Még mindig csak figyelem, ahogyan kijön a vízből, ahogyan surrogva tekeredik át rajta a törölköző. Csak bámulom ezt a kecses teremtést, és azon gondolkodom, miért hiszi azt, hogy bennem bármi megvan ami benne nincs? Bennem valóban nincs meg, ő azonban csak elzárta. Ő még visszahozhatja azt ami nekem soha nem is volt. Érzéseket, igazi és teljes életet mindennel együtt.
Visszafordulok a vállam felett és úgy nézem őt tovább, közelebb húzva az italomat és kortyolok belőle néhányat, mielőtt csendesen kezdek beszélni. Az előbbi különös jelenetnek még mindig a hatása alatt vagyok azt hiszem, és a leginkább az rémített meg, hogy az a férfi csak állt ott mozdulatlanul. Ekkor esik le azt hiszem nagy sokára, hogy már nem először lesz szemtanúja egy ilyen jelenetnek. Ha eddig kétségeim lettek volna afelől amit tenni készülök, most megbizonyosodtam róla, hogy mindenképpen cselekedni kell.
- Miről meséljek Mrs Whittson? Önt csak az érdekli, hogy lefeküdtem a férjével vagy sem, és az, hogy ha igen, akkor mit látott bennem? Nem...nem feküdtem le vele, a találkozóink bizalmas jellegűek, de semmiképpen sem történik olyan dolog amivel megsérteném önt. Nincs bennem semmi asszonyom ami miatt a férje felfigyelhetett rám, legfeljebb a külsőm. De érzések nélkül még  a legszebb kirakati baba is csak...- nyeltem egy nagyot, azt hiszem ekkor értettem meg, hogy valójában csak ez vagyok semmi több. Egy egyszerű érzelmi tárolórekesz.
-...csak egy üres báb. Nem tettem semmit, de értse meg kérem, hogy nem mondhatok semmit sem önnek sem senki másnak. Még Adamnek sem beszélhetek róla- megint nyeltem egy nagyot, és megint a poharam mögé menekültem.
- Megtudta amit akart, nem én vagyok akitől félnie kell. Hanem saját maga. Akivé vált, akivé a férje tette önt. De ezen lehet változtatni.- csak ennyit mondtam, nem többet, majd most én voltam aki a vízbe csusszant a mondatai után, de nem merültem el benne. Én a felszínen akartam maradni, ameddig csak lehetséges. Akár az életben.


 
Halo ♠️ Ruha♠️Úszódressz ♠️ Note:    ♠️
@
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to Shelley

Ha egyszer valaki azt mondja az életem ilyen lesz, akkor nevetve fordítottam volna neki hátat évekkel ezelőtt. De most, hogy az életem milliónyi darabra hullott egyszerűen csak úgy éreztem, magamat mint egy bábú, aki minden egyes nap felkel, megteszi, amit meg kell, de többre nem telik. Nem volt már bennem élet, nem volt semmi célom, ami miatt küzdeni szerettem volna. Eddig legalább az tartott életben, hogy próbáltam helyre hozni a házasságunkat, vagy legalább felkelteni újra a férjem figyelmét magamra, de amennyire eleinte jól indult ez a manőver, annyira pocsékul fejeződött be. Azt is mondhatnám, hogy egyszerűen csak egyre magasabbra szárnyalt a repülő velünk, hogy utána olyan zuhanó repülést hajtson végre, ami mind a kettőnket elsöpör.  Nehezen tudtam már abban hinni, hogy valaha még minden rendben lesz köztünk. Miért is lenne? Egyszerű kurvának gondol, olyannak, akivel megcsalt és ez fájt a legjobban. Először megcsalt, majd pedig ez. Nem éreztem úgy, hogy ott akarok maradni, egyszerűen el akartam jönni és most meg is tettem. Azóta, hogy kisétáltam az irodából nem beszéltem a férjemmel és nem is állt szándékomban. Ha lesz valami kötelező rendezvény, akkor valahogyan a tudomásomra fogja hozni és majd meglátom, hogy elmegyek-e vagy eljátszom azt, hogy beteg vagyok... Nem tudom, hogy képes lenék még arra a színjátékra, amire egykoron képes voltam, hiszen a lelkem szinte darabokban, cafatokban létezett már csak és amilyen őrült vagyok meghívtam eme lányt is még. Hallottam a pletykákat és eleinte nem akartam rájuk figyelni, de minél többször láttam a lányt, minél többször volt lehetőségem szemügyre venni, annál inkább kezdett bennem is gyanú ébredni. De mi lesz akkor, ha esetleg tényleg kiderül, hogy a férjem szeretője? Akkor mit fogok tenni? Neki esek, megtépem? Nem, nem hiszem. Az annyira nem én vagyok. Egyszerűen csak végre szembenézek az elkerülhetetlennel, hogy Christiannak más nők vannak már az életében, akik talán jobbak is, mint én. Eme gondolatra egy pillanatra még a szemeimet is lesütöttem, de amikor meg szólalt Shelley, akkor újra őt figyeltem.
Tudod, ha arra vágynék, hogy valaki olvasson a sorok között, akkor pszichológushoz mennék, nem gondolod? - kérdezek vissza kíváncsian, hiszen tényleg nem vágyom arra, hogy egy ismeretlen lány annyira megértsen vagy átlásson rajtam. Nem, egyszerűen nem állok készen arra, hogy egy újabb pofont kapjak az élettől és valaki kielemezzen, hiszen én magam is tudom, hogy mire jutnánk végül. Arra, hogy minden kín, sérelem és megalázás ellenére is szeretem a férjemet, de ebbe nem akarok belegondolni, mert ha bármelyik dolog csak eszembe jut, akkor úgy érzem, hogy ott helyben elnyel a pokol és úja meg kell tapasztalnom azt, hogy milyen érzési is a fogságában sínylődni.
Talán elhiszem, talán nem azt, amit duruzsolnak bent, de most itt a lehetősége arra, hogy akár az ön verzióját is halljam Miss Hawkins. Ezért vagyunk itt, mert szeretném jobban megismerni. Szeretném tudni, hogy kicsoda maga  -  és miért olyan értékes a férjem számára. De ezt már magamban fejezem be. Tudnom kell, még akkor is, ha az igazság után a fájdalomba bele is pusztulok. Nincs olyan kín, amit nem lehetne kibírni, így ezen is túl fogok jutni. Még akkor is, ha lelkemből és a szívemből szinte már nem marad semmi se. Azt is mondhatnám, hogy lehet már valami zúzógép kezei közé kellett volna adnom őket. Akkor legalább nem szép lassan pusztítana el és döngölne földbe az élet, hanem egyszerre és hirtelen ölné meg az egész lényemet. Talán az jobb lenne, mint most ez.
Intek a testörömek, hogy hozza, amit rendelt a hölgy és amit én kérek. Nem szerettem soha se ugráltatni senkit se, de most nem hagyhatom magára a vendégemet, mert még a végén esetleg megszökne. Azt pedig nem hagyhatom, mert válaszokat kell kapnom. Pár perc múlva meg is érkezik a kívánt ital, én pedig megkapom a whiskymet. Sietve kortyolok bele, hiszen úgy érzem szükségem van egy kis erősítőre. Nem lettem alkoholista az elmúlt napok alatt se, de vannak olyan helyzetek, amikor másképpen nem lehet kibírni.
Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy pillanatra úgy érzem, hogy még se annyira boldog ő, mint amilyennek mutatja magát. Mintha sok ezer teher nyomná a vállait, amiket fél kimondani. Fürkészem a pillantását, a gesztusait, miközben a kezem végig siklik a poharam száján. Csendesen ülök ott és meg se mozdulok, amíg beszél.
Miért lett magából recepciós? A szülei életeket mentenek, akkor maga miért nem? - teszem fel kíváncsian a kérdést, hiszen általában a szülők nagy hatással vannak a gyerekere, de valami fura dolog van ebben a családban. Nem tudom, hogy mi, de van. De ne legyen a nevem Mrs. Whittson, ha nem derítem ki, hogy mi is lappang eme szavak mögött.
Ohh, Adam. Igen, őt is tudom, hogy kicsoda, de maguk tényleg csak barátok? - talán kicsit szemtelen vagy kegyetlen vagyok, hogy minden kertelés nélkül teszem fel neki ezt a kérdést, de már meguntam, hogy kerteljek. Játszunk nyílt lapokkal. Mind a kettőnknek egyszerűbb lesz úgy. Vannak olyan helyzetek, amikor finomkodni kell, de ez most szerintem nem olyan, illetve nem is vagyok olyan állapotban.
Tényleg nem sejti, hogy miért? - kérdezek vissza kíváncsian, majd lerakom a kezemből a poharat és lassan felállok, majd mellé sétálok. Leülök a medence szélére, a lábamat belelógatom a vízbe és egy pillanatra eszembe jut az, amikor még Christinnal, a férjemmel mentünk nyaralni és mennyire élveztük. Sietve rázom meg a fejemet, majd újra Shelley-re pillantok. - Maga okos lány, így biztos vagyok abban, hogy pontosan tudja, hogy mi történt és mi a helyzet köztem, illetve a férjem között. - a hangom higgadtan cseng, de ugyanakkor talán még a téli hideg szellő is melegebb, mint most én. - Ahogyan én azt tudom, hogy maga és a férjem túl sokat találkozgatnak. S nem kell aggódnia erre még a pletykák előtt rájöttem, de még mindig nem értem, hogy mit akar a férjem öntől. Bár ha rád nézek, akkor nem csodálkoznék semmin se, mert benned minden megvan, ami már belőlem hiányzik. - a hangom egyre halkabb és szinte a végére már elcsuklik. A pillantásommal pedig már a vízet fürkészem. Élvezem, ahogyan a lábamat simogatja, mintha képes lenne elvenni a fájdalmamat, pedig tudom, hogy nem. Soha semmi se lesz képes már rá. - Ron-nal meg ne foglalkozz. Ő a férjem embere és nem az enyém. Nem én küldtem érted. - mondom neki még mindig ridegen, de nem nézek a lányra. Talán a lehető legnagyobb ostobaság volt, hogy idejöjjek majd hamarosan pedig elmerülök a vízbe és nem jövök fel. Egy darabig csak ott maradok a víz ölelésében, mint aki tényleg abban reménykedik, hogy a víz képes begyógyítani a sebeket, megszabadítani a kíntól.  Érzem, hogy egyre kevesebb a levegő, de nem érdekel. Egyszerűen csak ott maradok egészen addig, míg már szinte el nem fogy a levegő. Ekkor jövök csak fel és sietve kezdem el venni a levegőt. Végül lassan kimászom, megtörülközöm, majd lefekszem az ágyra, mintha az előbb mi sem történt volna. Kész csoda, hogy Mike nem ugrott utánam.
Miss Hawkins, meséljem nekem, kérem. - szólalok meg egy kisebb csend után és újra a lányt figyelem, de a hangom kicsivel már kedvesebben cseng.



Bocsánat a késés miatt. Broken-Hearted Girl   ©️

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Mishelle & Shelley


Why don't you trust me?


Sosem felejtem el a napot, amikor ezt a nőt először láttam a hotelben. Ugyanilyen törékenynek és sebezhetőnek láttam mint most, ugyanígy próbálta takarni a világ elől, hogy mi megy végbe benne. Ám a visszafogott ruhák, a kecsesen ráboruló ékszerek, a finom illat amely körbelengte sem volt képes előlem elrejteni ami benne volt. Mint egy tépett madártoll. Ilyennek láttam, és emlékszem csak bámultam utána ahogyan a lifthez sétált két jól öltözött férfi kíséretében. Mai napig emlékszem Adam mosolyára mikor feltűnt neki hogyan bámulom a főnökünk feleségét, és jelzés értékkel elém tolta a pulton díszelgő ikebanát. Hogyan tudtam volna neki megmagyarázni, hogy nézd, ugye te is érzed mennyire ránehezedik hideg ujjaival a társas magány? Ugye érzed, hogy a szemüveg mögött megannyi elmosódott könnyet égettek az arcába az évek? Hogy a  kecses mozgása csupán utolsó próbálkozása, elfeledett hattyútánca egy minden ízében megalázott, megbántott és lelkileg porrá zúzott asszonynak? Akkor volt az a nap, amikor megtudtam, hogy az előző recepcióst éppen azért rúgták ki, mert felengedte Mrs Whittsont, pedig tudta, hogy a férjénél látogató van...egy másik nő. Aznap nem kaptam rá utasítást, hogy mindenképpen tartsam odalent az asszonyt, csak annyit, hogy ha megérkezik akkor engedjem fel. Azt hiszem lehet kirúgtak volna engem is, de hogy nem álltam volna neki az útját abban teljesen biztos voltam. A krémszínű ruhája, és az aprócska tüllel arcát fedő kalapja ahogyan a gyönyörű búzaszőke hajára simult. A lift bezárult előle és én nem éreztem többé mindazt ami felőle áradt, amely arcul csapott hatalmas erejével. Ugyanazt éreztem amit most is érzek, csak most sokkal erősebben. Mi történhetett? Mi az amit ez a két ember csinál, miért távolodnak egymástól? Miért nem látják meg, hogy a kéz feléjük nyúl, miért lökik el? Szerettem volna azt gondolni, hogy nem csupán a vagyon, nem csupán az érdekek kötik össze őket. Amikor erre a nőre pillantottam még magam is éreztem az az erős kisugárzást amely a sajátja volt. Egy láthatatlan parfüm, mind közül a legédesebb: nárcisz, mandula, tömjén. Oly erős, hogy az ember képtelen belőle kivergődni, bevonzza mint lámpás a kóborló bogarakat. Picinek éreztem magam mellette, mégis itt akartam lenni. Ha jobban belegondolok ostobaság volt erre a találkozóra eljönni ostobaság volt, mert nem csupán azt éreztem, hogy beburkol az aurája, hanem azt is, hogy vannak még benne velem kapcsolatosan erőteljesen negatív felhangok. És tudom miért, ó mennyire tudom. Hiszen a bar tender szemében ugyanazt a megvetést látom amikor a főnököm irodájából megérkezem, és vizslatja rajtam a ruhám utolsó gyűrődését is, talán még az is megfordul a fejében, hogy vajon az a kesztyű olyankor is rajtam van? Nem mindenki tudja miért viselem, és ez így is volt jól, inkább gondoljanak egy különcnek akit néha a főnöke elkap, semmint egy szörnyszülöttnek, akit még arra sem méltatott a természet, hogy az ölelést neki ajándékozza. Látom mit gondolnak rólam a szobaasszonyok vagy éppen a hordárok. Azt hiszem mindenki szentül meg volt róla győződve, hogy Mr Whittson szeretője lettem úgy egy hónapja, mióta csak feljártam hozzá, és a titkolózásaim Adam előtt, a többiek suttogásai benne is ezt a gyanút ültették el. A különbség csak az volt, hogy Adam tudta, hogy ez nem csupán lelkileg de fizikailag is lehetetlen lenne számomra anélkül, hogy kárt ne tennék bárkiben. Talán ezért tudtam együtt érezni Mrs Whittsonnal a szokásosnál is jobban. Ő csak tudta, hogy megalázták és megcsalták, én át is éreztem azáltal, hogy Michael nekem adta az egészet, szinte az összes ilyen alkalmat. Úgy kavargott bennem ez egykor mint a szélre bízott, tenyérből kifújt színesen csillogó homokszemek. Ugyan ki tudná megmondani merre visz majd az útjuk? Láttam rajta, hogy az ölelés visszautasítása meglepi, ami számomra abból a szempontból volt árulkodó, hogy nem tud a képességemről, erre enged következtetni a kesztyűmre vetett igazán kíváncsi pillantása is. Nem tudja...honnan is tudná, mikor a férje hagyta azt a számomra roppant megalázó pletykát elterjedni a hotelben, hogy a szeretője vagyok, és ebből már titkot sem csinál, főleg amikor süteményt küld nekem egy-egy alkalom után. Talán az utolsó beszélgetésünk után változik némiképp a helyzet. Én is féltem tőle, de ő is tőlem, és talán ezt a félelmet most valami jóra tudjuk fordítani, amiből ennek az asszonynak csak előnye származhat és nem hátránya.Szerettem volna elmondani neki, hogy nem miatta nem akarom, és nem csak azért nem mert esetleg olyat találok tenni amit nem is áll szándékomban, hanem azért sem mert még nem ismer engem, nem tudja milyen vagyok igazából, talán ha elmondom talán ő is annak fog látni aminek a férje: egy kísérleti nyuszinak, valakinek akinek a képességeit ki lehet használni és a javára fordítani. Még akkor sem tudom ezt neki megbocsátani ha tudom, hogy mi az igazi célja, hogy mi vezérli pontosan a cselekedetét, hogy a feleségét akarja általa visszakapni. vagy jobban mondva remél valamit tőle. Még nem tudom pontosan mi az, csak érzem a háttérben meghúzódó érzelem hullámokat. Olyan ez mint az óceán alatt gomolygó örvény, mely mégis a külvilág felé a békésen csapkodó játékos hullámok látszatát kelti. De én tudom, hogy nem az.
- Az elveimmel...- motyogom magam elé akár egy csempéről visszaverődő kis hangocska az utolsó szót, bár azt hiszem itt nem is annyira erkölcsi vagy morális elvekről van szó sokkal inkább a sajátjaimról. Még így is, ilyen torzultan is képes voltam a méltóságomat minden tekintetben megőrizni, és ezt nem most akarnám elveszíteni, nem így. Csak bólintok a szavaira, bár azt hiszem nem nagyon létezik olyan mester semmiféle tekintetben aki az én félelmeimet képes lenne orvosolni.Ron távozott és ezt megkönnyebbüléssel konstatáltam. A felőle áradó negatív energiák olyanok voltak mintha egy láthatatlan kéz szorongatta volna a torkomat. A szemeiből a főnököm pillantott rám, és tudtam, hogy mindent tudni akar majd ami itt történt, de nem fogom neki elmondani semmivel nem tud rávenni. Ezt az asszonyt nem fogom elárulni, sem neki sem másnak. Akit már annyiszor vágtak pofon mint őt, annak az ujjlenyomatok bőrbe vájt vörösét gyógyítani vágytam volna és nem elmélyíteni. Meg fogom védeni, és nem tudom megmagyarázni miért ébredtek bennem ezek a gondolatok. Talán....igen azt hiszen a fájdalma volt a legerősebb, amit mindig éreztem, és amit minden alkalommal messze űzni vágytam volna. Nem akartam...én nem akartam. Hittem benne, hogy a lelkeink egyszer valamikor a végtelen időben és térben már találkoztak, és én ismerem őt. Bár nem ebben a formájában az életének. Bárcsak képes lennék ezt neki elmondani. De azt hiszem nem készült még fel rá, és lehet magam sem. Már így is kockázatot vállaltam, hogy elfogadtam a meghívását. A medence gyönyörű volt, a víz azúrkék, könnyedén csobbant neki a falnak, ahogyan lassan beleereszkedtem, a karomon lévő hajgumival a fejem tetején rögzítettem a hajam, csak néhány tincs lógott ki, amelyek alja a vízbe ért.
- Én egy szóval sem állítottam, hogy ismerem önt Mrs Whittson, de nem vagyok ostoba én képes vagyok olvasni a jelekből, és képes vagyok meglátni olyan dolgokat amelyeket mások nem. Ezért gondolom, hogy nálam jobban senki nem érti meg önt.- ezzel a mondatommal nem is hazudtam, de nem is mondtam még ki, hogy miért gondolom ezt. Abban biztos voltam, hogy ez a találkozó nem fog úgy véget érni, hogy ne tudja meg valójában ki vagyok, és ne oszlassam el minden kételyét azzal kapcsolatosan, hogy nekem bármi közöm van a férjéhez. A mások által tudni vélt dolgokat illetően legalábbis nincs. Végre azt hiszem sikerült nekem is egy picit elmosolyodnom amikor rólam kérdezett, de ebbe a mosolyba némi meglepődöttség is volt, amire gyorsan magyarázatot is adtam.
- Bocsássa meg kérem a derültségemet, nem ön az akin mosolygom, csak egykor valaki szinte ugyanezekkel a szavakkal akart rólam megtudni mindent. Nem akart a munkahelyünkön terjengő pletykákra alapozni velem kapcsolatosan...remélem ön sem teszi és ezért akar többet megtudni rólam.- persze nem vagyok naív. Egy olyan gazdag és gyönyörű, befolyásos hölgy, amilyen a főnököm felesége volt, nem fog mindenféle indok nélkül fürdőzni hívni egy egyszerű recepcióst, mint én. Adam és közöttem egy igazi barátsággá váltak azok a napok amikor őszintén tudtam neki beszélni magamról, ahogyan szépen lassan megnyíltam mint egy apró kis virág, amely olyan ritkán meri megmutatni a világnak a szirmait. Mert törékeny, mert sebezhető, mert visszaélnek vele. Elég egy mozdulat és oly könnyen porrá válhat. Mint ahogyan azzá váltam az egyetlen olyan ember által akit igazán szerettem...azóta valahogyan ezt is olyan nehezen adom. Az első talán éppen Adam volt....vajon ennek a csodaszép nőnek meddig engedhetek bepillantást magamba?
- Egy mangós limonádé mentával jól esne köszönöm. Alkoholt nem lehet...hamar a fejembe száll.- azt már csak magamban tettem hozzá, hogy olyankor képtelen vagyok bármit is kontrollálni.
- Hát nem sok érdekesség van rólam, és azt hiszem ezekkel nem igazán válna belőlem híresség, illetve nem ezekkel- csúszott ki a számon, és kicsit félve pillantottam a nőre, az arcát néztem, és még mindig éreztem benne a felém tanúsított tartást és távolságot. Nem hibáztattam érte, csak ez nekem...fájt. Bár azt hiszem az idők során hozzászoktam. Amikor megtudták mire vagyok képes onnantól általában ezek a távolságok mind fizikai mind lelki értelemben megnövekedtek.
- A papám...tűzoltó...az aki felnevelt-már nem tudtam azt mondani, hogy az igazi apukám, mert nem ő volt az.
- Az édesanyám egyszerű kórházi ápolónő itt Centralban a városi kórházban. Testvérem nincs...és talán ennek oka is van...én...sosem voltak igazán barátaim, kicsit mindig...különc gyerek voltam. Kicsit mindig kilógtam a sorból. És tudja....a barátok olyanok mint amilyenek régen a rágógumikban lévő vicces színes nyomdák voltak, amiket a kezünkre tudtunk tenni...lassan lekoptak...a barátok is lassan.- nehezen beszéltem időnként elhallgattam és a kezemmel átsimítottam a víz felszínét.
- Egyetlen barátom van jelenleg, a kollégám Adam. Akivel együtt dolgozom a recepción. Volt egy....egy barátom...olyan másféle barát...de már nincs.- az utolsó szó a szokásosnál keserűbben hagyta el az ajkaimat, és szinte csak magam elé suttogtam bele a víz felszínébe. Nem tudok magamról úgy beszélni, hogy ne mondjak neki többet, mégis azt hiszem kellene, valahogyan őszinte lehetek, éppen ezért ahogyan a kezeimmel még mindig a víz felszínén simítottam át felemeltem a fejem és ránéztem.
- Mondja asszonyom, miért nem kedvel engem? Legyen őszinte kérem....érzem, érzem ahogyan rám néz, ahogyan ugyanúgy....ugyanúgy néz rám mint Ron az előbb, és ugyanazt a hűvös, semmihez sem fogható kisugárzást érzem öntől, amit belőle. Mondja....miért?- komolyan tettem fel a kérdést amivel talán meglepem, de addig nem akartam magamról többet mondani, amíg nem hallom a válaszát.  


 
Halo ♠️ Ruha♠️Úszódressz ♠️ Note:    ♠️
@
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to Shelley

Az ember sokszor tesz olyat, amit valójában nem akar, de mégis megteszi. Az elmúlt másfél évben pontosan én is sorra olyan dolgokat tettem, amiket életemben nem gondoltam volna, hogy fogok tenni. De eljön az a pillanat az ember életében, amikor minden remény szinte szertefoszlik és olyan dolgokat kell bevetni, amikkel szinte önmagunkat hazudtoljuk meg. Ilyen volt az én játékom is, amit a férjem felé mutattam. Fura érzés volt, hiszen lassan több, mint egy hete az életem úgy dőlt össze, mint egy kártya vár, vagy mint egy orkán sújtotta város. Még egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne elköltözni. A ház minden egyes nappal csak üresebb lett, miközben a fájdalom meg egyre erősebb. De külön ház szóba se jöhetett volna, ha pedig haza költözöm, akkor meg a szüleimnek kellett volna bevallanom azt, ami történt. Arra pedig nem álltam készen, nem akartam még több embert megsebezni. Ezt neki és nekem kell valahogy helyre hozni, de erre annyi esélyt látok, mint egy repülő balesetben túlélőt találni. Vagy akár lehetne azt is mondani, hogy ez olyan, mint egy hajószerencsétlenség. A hajó egyre csak süllyed, mi meg a fedélzeten ragadunk és nincs aki kimentsem minket. Nem láttam esélyt arra, hogy miként is lehetne helyre hozni és nem is akartam most erre gondolni, mert akkor a fájdalom újult erővel csapot le rám újra és újra.
Lassan haladtam a meghívott személy felé, miközben folyamatosan azon agyaltam, hogy miért is teszem. Miért akarom még jobban kínozni magamat? Talán végre egy barátra akartam lelni és reménykedtem abban, hogy minden egyes pletyka amit hallottam az tényleg csak pletyka. Hinni akartam abban, hogy a külső alatt egy angyali teremtés lakik, akire támaszkodhatok. Ha nem is juthatok a férjem közelébe, de ő legalább lehet a szemem és a fülem. Elmondhatná azt, hogy mi van a férjemmel. Éreztem, amint a hasam egyre inkább görcsbe rándul eme gondolatnak köszönhetően és azt is, ahogyan a félelem végig futott a gerincem vonalán, majd bejárta az egész testemet. A fájdalom szinte már hiányzott volna, ha nem próbál meg bekebelezni újra és újra, hiszen mindig volt egy olyan mozzanat, dolog, amiről eszembe jutott az, hogy mit is veszítettem el, mi csusszant ki a kezeim közül. Azt hiszem én vagyok az élő példája annak, hogy az ember tényleg tudja saját magát kínozni és lassan talán már taníthatnám is ezt.
Amikor meglátom Shelley kísérőjét, akkor szinte villámokat tudnék szórni a szemeimmel.  Még szerencse, hogy rajtam van a napszemüveg és senki se láthatja. Ron-ra néztem, majd megráztam a fejemet. A férjem egyik embere. Vannak olyanok, akik inkább hozzám hűségesek már azok közül, akik velem vannak, de ő nem. Ő férjem vérebe volt és erősen kellett összeszorítanom az ajkaimat, hogy ne olvassak be neki. Nem lenne célszerű. Nem akartam, hogy a férjem tudja, hogy hol vagyok, ahogyan azt se akartam, hogy idejöjjön. De ezzel már talán réges-régen elkéstem. Külön utakra sodrottunk és bármennyire is fájt igyekeztem elfogadni. Éreztem azt, ha betoppanna ide, akkor nem valószínű, hogy minden annyira békés lenne. Eddig legalább zárt ajtók mögött tudtuk tartani azt, ami velünk történik. Talán emiatt is menekültem ide. Nem akartam többé bezárva lenni, újra meg akartam látni a fényt és rájönni arra, hogy miért érdemes megint küzdeni. Miért érdemes minden egyes reggel mosolyt erőltetni az arcomra...
Kérdőn néztem az ifjú hölgyre, amikor meghallottam a reakcióját. Szóval a gyanúm mégis csak igaz lenne? Tényleg ő a férjem szeretője? Eddig legalább  próbáltam hinni abban, hogy soha nem volt hosszabb viszonya valakivel, de talán tévedtem. Mit ronthattam el, hogy más nőkben lelte már az örömét? Igyekeztem mindent megadni, de mégis elbuktam. Kevés voltam és újra éreztem, amint a sötétség, fájdalom ott lebegett körülöttem... Fájt minden porcikám, s egy pillanatra ökölbe is szorult a kezem, mintha ez segítene visszanyerni a normál állapotomat, ami már inkább volt egy régi önmagam hasonmása.
Ahogy gondolod. Nem akarok semmit se erőltetni. Főleg olyat nem, ami esetleg az elveiddel ellentétes. - a hangom túl csendesen csengett, mintha gyanú még mindig ott lappangott volna benne. Elvek... Milyen elvek?
Annyira sok fajta elv hullott majdnem egy hete a porba, hogy talán pont nem nekem kellene felróni az elveket a lány számára. Talán a férjem szeretője, talán nem, de egy dolgot megtanultam, hogy egy ilyen dologhoz mind a két fél kell... Ha valóban az, akkor nem csak Shelley a hibás, hanem a férjem is...
Nem kell tartani, hiszen itt szerintem még a maga lába is le fog érni. Ez inkább pihenő részleg, mint sem úszásra szolgál. Azok kicsit arrébb vannak. - a hangom egy fokkal kedvesebben csendül már, de a bennem lakozó kisördög továbbra se hagy nyugodni. Gyanakszom és nem tudom, hogy bízhatok-e benne. Érzem, hogy nem fogom pontosan kideríteni azt, hogy mi a köze a férjemhez, de ha legalább azt megtudom, hogy nem az ágyasa, akkor már egy fokkal meg fogok nyugodni. De valóban képes lennék megnyugodni vagy esetleg találnék másik női alkalmazottat, akit megvádolnék ezzel? Fogalmam nincs és ez megrémiszt, hiszen korábban soha nem tettem még ilyet.
De akár könnyedén találhatunk egy mestert is, aki segít önnek legyőzi az e fajta félelmét. Tudja, ha megtanul úszni, akkor az élet bármit adhat, mert abban is fog tudni úszni és nem fog elsüllyedni. - a szavak csak úgy egymást követték. Talán még fel se fogom azt, hogy mire utaltam. Nem lett volna szabad, hiszen a fájdalmam csak rám tartozik, senki másra. Elsüllyedhettem volna teljesen, de még se tettem. Úsztam, de kiemelkedni már nem tudtam belőle. Talán az lett volna a legjobb, ha elnyel. Sietve kapom fel újra a fejemet a lány következő szavaira, hiszen egy pillanatra elbambultam, a sötétség újra magával ragadott.
Miért olyan biztos ebben Shelley? Miért gondolja azt, hogy Ön jobban megért engem, mint én saját magamat, vagy mint a fér.. - haraptam el az utolsó szót. Nem akartam rá gondolni, hiszen szemmel láthatóan ő már nem értett meg. Ő olyannak gondolt, ami nem vagyok. Egy darabig csak a lányt figyeltem, majd végül levettem a szemüveget. Éreztem, hogy Michael minden egyes ízületével figyel minket. Talán félt attól, hogy esetleg egy újabb összeomlás fog érni, de legfőképpen attól, hogy a nyilvánosság előtt.
Ha Ön már ennyire ismer, akkor miért nem mesél magáról? Szeretném én is tudni, hogy kinek a társaságát élvezem. Nem szoktam kémkedni mások után, szeretem azt, ha ők maguk lebbentik fel a fátylat. - a hangom szinte barátságos csend, lengi körbe a köztünk lévő teret, miközben a szemeim inkább gyanakvóak a fájdalom tükrében.Végül lassan az egyik ágyhoz sétáltam és leültem rá. Levettem a kalapomat, a szemüveget a kis asztalra raktam és próbáltam a gondolataimat rendezni és úgy kinézni, mint akinek tényleg itt a helye.
Esetleg inni kér valamit? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen Mich tudta jól mit kell hoznia. A szokásosat, de nem szerettem volna egyedül inni. Ketten sokkal jobb, na meg az alkohol oldja a feszültséget is.



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains





Mishelle & Shelley


Why don't you trust me?


Az utolsó pillanatban én megijedtem. Nem tudom, hogy ez a legjobb szó rá, vagy esetleg inkább az „inába szállt a bátorsága” kifejezés találóbb lenne, csak azt tudom, hogy legszívesebben sarkon fordultam volna és meg sem állok az öltözőig. Rossz előérzetem volt, ugyanakkor munkált bennem az a megmagyarázhatatlan erő, amely már azóta sajátom volt, hogy ezt a nőt megpillantottam a pult mögül. Valahogyan…én nem is tudom, ez egy erő volt, amely mintha hátulról taszított volna, a lábaimat mozdította volna, a kezeimet, hogy nyújtsam felé. Megtettem volna, bár azt hiszem ő még csak a létezésemről sem tudott. Minden alkalommal amikor a hotelbe érkezett és megláttam elakadt a szavam, bármit is csináltam éppen csak néztem őt ahogyan a liftek felé halad, a férje irodája, vagy éppen a hotel legteteje, a Whittson Floor felé. Miért volt számomra ez a nő annyira fontos, miért éreztem azt, hogy meg kell tennem, amit a főnököm akar tőlem, és miért éreztem azt, hogy ha ez így lesz, akkor talán mosolyt csalhatok újra az arcára? Nem tudom megmagyarázni, csak azt, hogy eddig bármit is gondoltam, most hirtelen megijedtem. Csak álltam ott a kifogástalan öltözéket viselő testőr mellett, aki egészen idáig egy pillantásra sem méltatott, aki felől mégis lenézést és valamiféle gúnyos megvetést éreztem. Mit tettem, mivel szolgáltam rá arra, hogy egy halovány gyűlölettel viseltessen irántam? Nem értettem, ahogyan azt sem értettem miért kellett nekem ma itt lennem. De talán nem is ez a fontos, azt hiszem sokkal inkább az, hogy ha már így alakult lehetőségem lesz őt jobban megismerni, lehetőségem lesz azt az asszony megismerni, aki számomra valamiért nagyon különleges lett. Tegnap este még beszéltem telefonon Mrs Dawson-al aki szerint nem kellene belemennem sem a találkozásba, se pedig abba, amire a főnököm kötelezett. Igazat adott Adam-nek abban, hogy ostoba lépés volt bármiféle szerződés aláírása, hiszen ezzel ha képletesen is, de áldozattá váltam. Én viszont tudtam, hogy ez nem csupán képletes, de nem érdekelt. Márt semmi nem érdekelt. Mikor legutóbb láttam ezt a nőt, olyan keserűség volt az arcán, és olyan mély szomorúságot, beletörődést és lemondást éreztem felőle, hogy szinte magam is beleroppantam. Ahogyan elhaladt előttem a recepciónál megcsapott a parfümje illata és maga után húzta akárha egy könnyed kis nyári pelerin lenne azt a megmagyarázhatatlan megalázottságot, azt a fajtát amikor az ember már nem akar küzdeni, mert úgy érzi hasztalan. Aztán ahogyan hátrapillantott a szemeiben még utolsót villant valami. Reménynek és küzdelemnek lehetne hívni, olyan érzések amelyek csupán az ilyen erős nők sajátja mint ő. Csodáltam ezt az asszonyt, és mindennél többre becsültem, és éppen azért amit a férje vele tett…nem is tudom, azt hiszem egy ideig nem kedveltem miatta Mr Whittsont, egészen addig a napig, amikor megláttam benne valamit. Ez a két ember menekül valami elől, valami elől ami mindkettejüket nyomasztja és ahelyett, hogy egymásba kapaszkodnának a szakadék szélén, egymást taszítják a mélybe. Mi akarok én lenni számukra? Azt hiszem a védőháló…ez akarok lenni. Nem akarom, hogy lezuhanjanak. Az egyik túl büszke, a másik túl önfejű, hogy meglássák a másikat, az igazi arcukat. Felpillantottam a testőrre, Ron szobormerev arccal meredt a semmibe.
– Nem szolgáltam rá a megvetésére.- jegyeztem meg rezignáltan és egyszerűen, amire egy döbbent arckifejezés volt a válasz, meg egy félrefordított fej. Tényleg azt hiszi, hogy ha nem néz a szemeimbe akkor elrejtheti előlem az érzéseit? Olyan ez mintha egy élő tűz lenne, élő tűz amely hol forróságot áraszt magából, hol csillapodik, de én érzem és tudom mit gondol felőlem. Nem a gondolatai által, hanem azáltal, hogy szinte arcul csap a gyűlöletes utálat. Sosem tudom mire gondolnak az emberek, nem látok bele a fejükbe, de mindig érzem azt amit ők, érzem a vibrálásukat a kisugárzásukat, ahogyan rám tekintenek, vagy éppen elfordulnak mint ő is…érzem minden kis rezdülésüket. Mondhatnám már, hogy megszoktam a szeretet hiányát, mondhatnám, hogy talán már nem hat meg az, hogy valamiféle csodabogárként kezelnek, de azt hiszem ez az amit soha nem leszek képes megszokni és elfogadni. Kicsi gyermek korom óta úgy szomjaztam a szeretetre, mint forró tikkadt föld a több hónapja hiányzó esőre. Az érintésre vagy éppen arra a fajta az ölelésre amelyet nem a félelemmel vegyes gondolatok vezérelnek. Mindig féltek tőlem, és én mindig elcsentem tőlük valamit. Én az érzések hívatlan tolvaja, aki mégis a zsákmányával képtelen messzire futni, csak összeroskad és bűnbánóan zokog. Nem kértem semmit mégis megkaptam, ha figyelmetlen voltam. Az egyetlen reménysugaram arra vonatkozóan, hogy valami változik, hogy képes vagyok ezen uralkodni az Adam volt. Talán mellette átélhetem, talán ő majd segít nekem abban, hogy megismerjem milyen érzés ez…ami mások számára a világ legtermészetesebb mozdulata, számomra csak problémákat jelent. Nem tudom….a gondolataim elragadtak és Ron hirtelen fejmozdulatára és a benne végbemenő érzelmi változásokra lettem figyelmes. Az emberek olyanok voltak számomra időnként mint az élő radarok. A testük fiziológiai változása, a lelkük utolsó kis rezdülése számomra jelzés értékkel bírt. Még mindig sután ácsorogtam ott kezeimet összefűztem magam előtt, amikor megpillantottam egy másik férfival közeledni Mrs Whittsont. Hirtelen remegés fogott el, valami olyan fajta amikor annyira régóta szeretnénk látni valakit, hogy amikor valóban eljön a pillanat valami varázslatos csodaként éljük meg, és nem is merjük talán elhinni. Ilyen volt számomra ez a nő is, aki most közeledett, miközben Ron felém fordult, éreztem a belőle áradó meg nem szűnő megvetést.
– Mrs Whittson megérkezett. Én pedig visszavonulok, kíván üzenni valamit a főnökének?- a testőrre emeltem a tekintetem, értetlenül ráztam meg a fejem. Szóval erről a találkozóról is tudni fog. Vajon van valami amiről a főnököm nem tud? Azt hiszem elég fura lépés a sorstól, hogy ennek a két embernek az életébe, mint valami kéretlen kis fényszál érkeztem meg, és mindketten azt hiszem más-más okból akarnak kapcsolatba lépni velem. Mr Whittson szándékait már ismertem….a feleségéét még nem. Én tudom miért akarom megismerni, csak még azt nem tudom, hogy ő miért akar. Sejtésem a rosszindulatú kollégákat illetően természetesen vannak, inkább csak én reménykedem abban, hogy más vezéreli ezt az asszonyt, hogy éppen itt akarjon velem tölteni egy kellemes napot, vagy akár….többet is? Nem is tudom…most hirtelen, ahogyan egyre közelebb ér, és a tekintetem vándorol  Ron és közötte hirtelen újra végigfutnak rajtam a kétségek. Félek…megint félek, és annyira aprócska pontnak érzem magam, szinte nem is létezem. Napszemüveget visel, amely mögött olyan mérhetetlen fájdalmat hurcol, hogy sötét mint a viharral terhes fekete égbolt. Mi történhetett azóta, hogy Mr Whittsonnál jártam? Nem tudom, de talán nem is tartozik rám. A büszke tartás mögött ott az összetört és szilánkjaiból újra épülő erős lélek. Szeretnék odanyúlni, és magam is a cserepek között kutatni, segíteni számára, bár azt hiszem nem értené miért akarom, lehet magam sem vagyok még vele tökéletesen tisztában, erre kell majd rájönnöm.
– Nem késett asszonyom, én érkeztem korábban….örülök, hogy itt van.- minden szavam őszinte, remélem ő is érzi. Én mindig érzem, de az emberek gyakorta félreértenek. Amikor meg akarna ölelni, kicsit riadtan húzódok hátra. A kesztyű csak egy kicsit véd meg, de ha megölelem abból bajok adódhatnak.
– Kérem…ne….ez nem lenne helyes.-  a hangom rezeg, mintha félnék egy kicsit és ez így is van. Mrs Whittson legfájdalmasabb emlékeit akarom elvenni hetek múlva nem akarok egyelőre még csak ízelítőt sem kapni abból ami benne van.
– Ne haragudjon…végtelenül sajnálom, én nem szoktam….csak egyszerűen, örülök önnek.- különös vibrálás veszi körül őt: kíváncsiság, bizalmatlanság, félelem, féltékenység, határozatlanság, keserűség, lemondás, szerelem….ez utóbbinál elkerekednek a szemeim. Úgy látom át őt szinte másodpercek alatt, akárha egy szétterített pakli kártya lenne, amelynek minden lapja árulkodik róla. Ron biccent a főnököm felesége felé, és közli, hogy amennyiben szükség van rá elérhető lesz, és már távozik is, én meg csak nézek utána, szeretném megérinteni, hogy érezze nem az vagyok akinek gondol engem, én soha nem akarnék senkinek rosszat tenni, soha nem is akartam. Én csak azt akarom, hogy ne szörnyetegként kezeljenek, ne valami olyan lényként, aki soha nem lesz képes arra, hogy igazán átélje az érintés misztériumát.
– Tudja, én ritkán járok ilyen helyekre….én nem nagyon….szeretem.- inkább elhallgatok, azt hiszem többet kellene beszélnem arról miért nem teszem, és ahogyan a szemei a kesztyűmre siklanak, érzem ott vannak benne a kérdések. merjek neki erről beszélni? Nem tudom. A bizalmamat nagyon nehezen adom, de úgy érzem, neki még ha csak felszínesen is, de majd beszélnem kell. Vajon mennyit derített ki rólam, vajon miért akart velem találkozni? Vajon tud a találkozóimról a férjével? Hát persze, hogy tud ostoba a gondolat is, hogy esetleg nem informálták róla…és vajon mit tud Adamről? Tengernyi kérdés rezeg a fejemben, amelyet a mosolyom mögé próbálok rejteni, és nem nagyon merek én beszélni, attól félek csupa ostobaságot mondanék.
– Hááááátttt…. pocsék úszó vagyok ami azt illeti, nem is igazán tudok úszni, viszont ez a hely….- pillantottam körbe elismerően és bólintottam, majd ismét a nőre pillantottam, saját duplázott tükörképemmel beszélgetve a napszemüvegén. Aztán nem is tudom miért jegyeztem meg, csak úgy egyszerűen kiszakadt belőlem.
– Nyugodtan leveheti a szemüvegét Mrs Whittson, a könnyei egy ideje már befelé peregnek, a külvilág úgysem érthetné meg.- szemtelennek hatottam, pedig pusztán csak őszinte voltam. Féltettem őt, és ismét egy olyan dolog amire magyarázat nem volt. Csak éreztem.



 
Halo ♠️ Ruha♠️Úszódressz ♠️ Note:    ♠️
@
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




to Shelley

Majdnem egy hét telt már el azóta, hogy utoljára láttam a férjemet. Jó pár napig ki se mozdultam a szobámból és még enni se ettem. Egyszerűen minden egyes percben hányingerem volt. Attól, amit tettem vagy a kétségbeeséstől? Nos, azt nem tudom. Talán mind a kettőtől, mert féltem attól, hogy soha többé nem fogok tudni elveszni Chrisian szemeiben, abban a szempárban, ami annyiszor megbabonázott és ami annyira könnyedén hazudott nekem. Amikor a nagy veszekedés után magamhoz tértem, akkor egyből a telefont és mindent kikapcsoltam, amivel el lehetett volna érni. Megtiltottam még azt is a személyzetnek, hogy bármilyen hívást bekapcsoljanak nekem. Lehet üzenet is hagyni és ha kell, akkor majd felhívom én őket.  Nem akartam senkivel se beszélni. Egyedül akartam lenni és hagyni végre azt, hogy a fájdalom és a pokol bugyrai egyszerűen széttépjenek. Nem akartam többé rettegni, de mégis azt tettem. Nem láttam reményt arra, amiért az elmúlt hónapokba küzdöttem. Egyszerűen kirántottak mindent alólam és nem maradt már semmi se, csak a könnyek, a fájdalom és az üresség. Pár nap után csendesen foglaltam helyet a hatalmas ebédlőasztalnál, de pár falat után az evőeszköz hangos csattanással landolt a tányérom, majd a szék csikorogva csúszott hátra és mielőtt bárki is láthatta volna az újabb könnyeket, az újabb fájdalmat az arcomon egyszerűen eltűntem a szobám rejtekében.
Őszinte akarok lenni, akkor már fogalmam nincs arról, hogy mégis honnét jött ez az ötlet, hogy elmenjek ebbe a Wellnes Parkba. Egyszerűen nem voltam olyan állapotban, hogy emberek közé menjek, de mégis megtettem. Viszont még ez se volt elég, hiszen meghívtam még a férjem egyik dolgozóját is. Shelley-nek hívják a lányt. Annyira ártatlanul cseng, mint amennyire ártatlanul gyönyörű is. Igazán kegyesek volták hozzá az égiek. Fiatal, magával ragadó és teli van élettel. Csupa olyannal rendelkezik, ami belőlem már hiányzott. Nem volt már bennem élet. Egy egyszerű váz voltam, de ezt nem mutattam az embereknek. Összepakoltam és minden értesítés nélkül adtam ki reggel az utasítást, hogy hova is megyek pár napra. Szükségem volt arra, hogy kicsit utána járjak a pletykáknak, amiket hallottam és talán ott végre képes leszek a halott állapotból kicsit visszatérni. Miért nem szóltam előre senkinek se? Roppant egyszerű, mert nem akartam, hogy bárki időben tudja értesíteni a férjemet. Nem akartam azt, hogy betoppanjon ide és megakadályozzon. Levegő változásra volt szükségem, még ha nem is távolra mentem a lakásomtól. Nem siettem el a dolgot, hiszen miként volt az egész nap és talán még több is. Attól függ, hogy miként fog alakulni a későbbiekben ez a társalgás, találkozás. Nem fogom megtépni, soha nem voltam olyan. Szerintem az elmúlt napokban már az összes könnyemet kisírtam már, így ettől se tartottam, hogy ha esetleg a gyanúm beigazolódik, akkor bármelyik meg fog ott a lány szeme láttára történni.  
Alig, hogy megérkeztünk felvettem a napszemüvegemet és egy lenge, nyári kalapot illesztettem a fejemre. Lassú léptekkel indultam el, miközben a csípőmön a fürdő ruhára biggyesztett kendő lifegett. Nem fordítottam arra gondot, hogy egy nyári ruhát húzzak a  testemre. Nem féltem attól se, hogy valaki olyannal találkozom, aki esetleg ismerhet. Fürdeni és pihenni jöttem ide, nem pedig múmiának akartam beöltözni. Egy pillanatra megálltam, amikor a testőröm lemaradt. Sietve vette ki a kis táskámat, majd mosolyogva indult el felém.
Örülök annak, hogy végre kicsit kimozdul Mrs. Whittson. - mondtam barátságosan. Értettem a célzását, hogy ő is pontosan annyira aggódott értem, amennyire a ház többi lakósa, személyzete. Azzal is tisztában voltam, hogy még mindig harmat gyönge vagyok és csak halovány mása vagyok régi önmagamnak, de nem ragadhatok örökké az ágyam fogásában. Az a ház túl sok emléket idéz, amik fájdalmat okoznak nekem, így itt volt az ideje, hogy elmenjek onnét, - ha rövid időre is, de elmenjek - mielőtt esetleg megőrülnék.
Köszönöm Michael. - válaszoltam neki egy halovány mosoly keretében, majd hamarosan már a megadott medence felé haladtunk. Izgultam, de sokkal inkább féltem találkozni azzal a lánnyal, hiszen melyik megalázott feleség szeretne találkozni esetleg a férje egyik szeretőjével? Szerintem egyik se... Talán csak saját magamat akartam kínozni vagy megnyugtatni, hogy a felvetésem esetleg téves. Hamarosan úgyis le fog hullni a lepel mindenről. Hiába nem volt már bent erős fény a napszemüveg továbbra is eltakarta a szemeimet mások elől. Pirosak voltak a sírástól és túlzottan csillant benne a fájdalom, amit nem akartam jelenleg senki orrára se kötni. Főleg nem eme lányéra.
Elnézést, hogy késtem. Kicsit lassabban értem ide, mint szerettem volna. - szólalok meg mögüle barátságos hangom, majd még mielőtt megfordulna egy mély levegőt veszek és próbálom meggyőzni magamat, hogy képes leszek végig csinálni. Képes leszek mosolyogni úgy, mintha az életem nem darabokban lenne. Mintha a lelkem nem lenne cafatokra tépve.
Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat Miss Hawkins. - a hangom még mindig barátságosan csengett, miközben ha engedte, akkor meg is öleltem őt. Ha másért nem is, akkor legalább a látszat kedvéért jelenleg. Mosolyogva mértem végig őt, mintha semmi fura nem lenne rajta. Pedig volt. Túl szép volt, olyan akinek nem ebben a világban lenne a helye, de ugyanakkor az a kesztyű is elég fura volt... Miért kell neki azt viselnie? Mi lehet az a titok, ami összeköti a férjemmel ezt a földre szállt angyali szépséget?



Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



MISHELLE
SHELLEY



Egy kissé szokatlan, a maga nemében páratlan találkozóra kaptam meghívást két nappal ezelőtt. Nem is meghívás volt ez, inkább valamiféle burkolt utasítás arra vonatkozóan, hogy kísérjem el a főnököm feleségét egy wellness központba. Először azt hiszem meglepődtem rajta, másodszor pedig elgondolkodtam, hiszen aznap dolgoznom kellett volna. Ám az üzenet hozója egy furcsa, fintorgó mosollyal az arcán közölte, valóban dolgoznom kell, ám a helyszín más. Elgondolkodtató, hogy pontosan mi is az én beosztásom lassan ebben a hotelben, mert több időt töltök a főnöki irodában, vagy éppen tárgyaláson ülve Mr Whittsonnal, semmint a recepciós pult mögött. Az igazat megvallva azt az időt sajnáltam leginkább, amit Adamtől távol kellett töltenem. Talán sokaknak különös lehet a ragaszkodásom hozzá, talán sokan nem értenék a kettőnk közötti kapcsolatot, és talán sokan azt gondolják, hogy egy levakarhatatlan kis ragacs vagyok, aki rátelepedett a barátja életére. Az igazság azonban az, hogy nélküle azt hiszem én lennék a világon a legmagányosabb ember. Bárkiben megpróbáltam megbízni eddig minden alkalommal kiderült, hogy tulajdonképpen semmi mást nem akar tőlem, mint elvenni ami bennem van, és azt, hogy magamhoz vegyem ami benne nem jó. Az utóbbi időben csak ilyenek jutottak ki nekem, és nem tudtam nemet mondani annak aki a segítségemet kérte. Tudom, hogy kellett volna, tudom, hogy szépen lassan fel fogom őrölni magamat és azt is tudom, hogy ha ez így folytatódik akkor szépen lassan kiürülök majd, nem lesz már mit odaadnom, és eltelítődöm a keserű emlékek mellékzöngéivel. Mint eltört dallamok időnként felcsendültek bennem, éreztem, hogy valami nem stimmel. Ezeknek el kellene tűnniük, de árnyékuk mégis itt ragadt. A megállapodásom a főnökömmel akár az életembe is kerülhet, és ahogyan nekem titkokat kellett őriznem vele kapcsolatosan, Christian-nak is őriznie kellett Adam előtt a puszta tényt, hogy az egy hét alatt távol mindenkitől meglehet bele fogok pusztulni. Beszéltem a kapcsolatommal Starling Cityben, Mrs Dawson elmondta, hogy a szervezetem egy tíz perces esemény alatt annyira telítődhet az emortrens-el, mintha túladagolnám magam valami droggal, és a leépülés olyan lesz akár az elvonási tünetek. Szépen lassan felőrölnek majd az emlékek. Nem voltam biztos benne, hogy fel vagyok rá készülve, de valahányszor megláttam Mrs Whittsont a szállodában éreztem, hogy meg akarom tenni. Minden alkalommal átnézett rajtam, mintha nem is léteznék számára, de a szomorúságát akár egy láthatatlan palástot ott vonszolta magával, és szinte szíven ütött a megalázottság érzése, amely bódító méregként körbelengte őt. A szoborszerűen szép vonások mögött lakott a titok, amelyet senki nem ismert, és amit én csupán csak sejtettem. Az évek alatt mennyi megalázó pillanatban volt része, és amikor azok a nők érkeztek a főnökömhöz, a lift csupatükör fülkéje repítette őket a tetőre, magamban azon gondolkodtam, hogy egész lényük nem ér fel Mrs Whittson egyetlen szempilla rezdüléséhez. Csodáltam ezt az asszonyt: a kitartását a bátorságát, azt ahogyan még mindig képes méltóságteljesen és felszegett fejjel mutatkozni. Ő nem is tudott a létezésemről, legalábbis ebben a hitben ringattam magam egészen a két nappal ezelőtti délutánig, amikor megkaptam a meghívását. Nem is értettem, ahogyan azt sem mit szeretne tőlem. Vajon tud a férje és a közöttem lévő egyezségről? Aztán az jutott eszembe, és rémülten hasított végig az elmémen, hogy talán tud a látogatásaimról a főnöki irodában. Mindenhol vannak rosszindulatú alkalmazottak, besúgók, akik nem értik a helyzetet és mégis megpróbálják a saját javukra fordítani pusztán a látszat tényeket. Minden bizonnyal ez történhetett…akkor pedig azt hiszem nem lesz éppen kellemes délutánom. Megtehetném egyszerűen…elvehetném tőle még a gondolatát is ennek. De soha nem éltem még vissza a saját javamra a képességemmel és most sem fogom ezt tenni. A meghívást nem is utasíthattam volna el, két okból sem: szerettem volna megismerni ezt az asszonyt, és úgy tűnt valamiért ő is szeretne engem, bár ez utóbbit valószínű nem az vezérelte ami az enyémet. Másodsorban pedig azt gondoltam,  hogy mielőtt megteszem amit Mr Whittson szeretne tőlem, legalább lesz alkalmam többet megtudni a nőről aki ennyire fontos a számára. Mert hiába tagadja, hiába akar elbújni a kemény és rendíthetetlen férfi álcája mögé, hiába próbálja…engem nem tud becsapni. Mögé látok, bár azt hiszem időnként olyan sötét és vészes titkokkal teli élet körvonalai rajzolódnak ki, amelyet nem tudom mennyire lennék képes feldolgozni. Talán még nehezebb dolgom lenne vele, mint a feleségével. A tudat, hogy esetleg életemet adhatom ezért az egészért bármennyire is különös de nem befolyásolt semmiben, valahogyan nem fogtam fel a súlyát, valahogyan azt hiszem talán másképpen néztem a dolgokat. Pedig Mrs Dawson figyelmeztetett. Először jönnek az emlékek előtörései vizionált látomások kíséretében, aztán ezek mindegyre felszínre törnek, akár a terebélyesedő hullámok, végül aztán elsepernek, és semmi más nem marad csak a zokogás és a könyörgés, hogy valaki vegye el tőlem, szedje ki belőlem, nem akarom látni őket. Ezért akartam egyedül maradni, ezért nem akartam, hogy bárki a közelemben legyen, nem akartam, hogy ezt lássák, azt hiszem ez olyan dolog amivel egyedül kell szembe néznem. Még Adam sem…önző dolog lett volna vele szemben? Nem tudom. Azt akartam, hogy ha úgy alakul….ha úgy alakul annak a lánynak az emléke maradjon meg benne aki voltam, és nem annak akivé váltam az események hatására. De ezen nem most kell még elgondolkodnom, vagy talán csak részben, hiszen mégis azzal fogom tölteni a délutánt akiért tulajdonképpen mindent feláldoznék. Nem tudom, én tényleg nem tudom mennyien képesek még arra, hogy egy ismeretlenért megtegyenek bármit, de én tudtam, hogy a képességem, ha már megadatott akkor azt próbáljam a lehető legjobban kihasználni. Ez a nő pedig megérdemelte, és azt is tudom, hogy a szerződés kötni fogja Mr Whittsont, hogy soha többé nem csalhatja meg őt, soha többé egyetlen nő sem tölthet be az életében nagyobb szerepet nála. Ha neki annyira fontos az egzisztencia megtartása, az, hogy a felesége újra úgy tekintsen rá mint egykor, akkor fontosnak kell lennie, hogy nem szerethet többé rajta kívül senkit. Ha áldozatot hozunk, akkor nem szoktuk feltételhez kötni, nem szoktuk, hiszen önként adjuk. Én viszont másképpen működtem, én azt akartam, hogy értelme is legyen annak amit teszek. Egy fekete autó jött értem ezen a bizonyos délutánon, és a kísérőm Don vagy Ron vagy John, nem is értettem pontosan, csak annyit láttam, hogy kifogástalan öltözéket visel, mint Mr Whittson összes testőre és olyan alkalmazottja, akiket a felesége védelmére rendelt. A wellness központig ebben a luxus autóban telt az utam, csendesen és egyetlen hang nélkül, bár talán próbáltam volna valami társalgást kezdeményezni, úgy tűnt, ez a férfi nem túlságosan vevő rá. Kicsit talán féltem a helytől, mert az uszodákat ritkán látogattam, pontosan azon okból kifolyólag, hogy könnyen testi kontaktust lehetett felvenni bárkivel. De pontosan az ilyen alkalmak elkerülésére készíttettem szilikonból egy speciális kesztyűt, amely a bőrszínemmel megegyezett, bár nem volt tökéletes, látszott, hogy valami van a kezemen, egészen a csuklómig. Nem akartam kihívó öltözéket, így aztán a bikiniről, illetve a kétrészesről letettem, helyette egy helyes kis pöttyös egyberészes dresszt választottam, amely visszafogottabb, lehet talán jelzés értékkel is bír Mrs Whittson felé. A kísérőm az öltözők előtt várt, és amikor megkérdeztem tőle, hogy meddig kell mellettem lennie, közölte, hogy azt az utasítást kapta, hogy a mai napomon egészen addig amíg haza nem kísér engem biztonságban. A meglepettség azt hiszem az arcomra volt, írva, és a felvont szemöldököm alatt sűrűn pislogtam, főleg miután kisétáltam az öltöző fülkékből és Ron – én ennél a névnél maradok- közölte, hogy elkísér a trópusi részleghez. Itt fogok majd találkozni a főnököm feleségével. Különös volt ez az egész már csak abból a szempontból is, hogy nem nagyon voltam még olyan találkozón, ahol a felek külön érkeztek, vagy legalábbis teljesen elszeparáltan. Inkább hatott valamiféle üzleti tárgyalásnak semmint egy kellemes délutáni kikapcsolódásnak. Megigazgattam a kezemen a szilikonos kesztyűket, és követtem a kísérőmet, aki még ebben a páradús környezetben is méltósággal lépkedett előttem, egyetlen arcrezdülés nélkül a medencék irányába. Én meg csak körbe és körbe forgattam a fejem, néha meg is pördültem, alig mertem elhinni, hogy milyen helyen is járok. Mintha egy festő ecsetjéről egyetlen cseppként pottyant volna ide ez a földi paradicsom, egyszerűen meseszép volt.
– Mrs Whittson már itt van?- újabb beszélgetést próbáltam kezdeményezni Ronnal, de csupán egy szűkszavú választ kaptam, valami olyasmit, hogy „Hamarosan itt lesz…” egészen egy kókuszpálmáig kísért, majd megállt és felém pillantott, egy fejbiccentéssel jelezve, hogy álljak meg. Én egy kicsit szégyenlősen karoltam át magam, és megint nézelődni kezdtem. Zavarban éreztem magam, mert rettentően alulöltözöttnek éreztem magam, kicsit sutának, és rettentően zavarodottnak.



Note::   |Music:Halo|Outfit:Ruha|Úszódressz

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Trópusok





Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Dokujaku Tano - A Méreg Shinobi
» Beltéri teniszpálya

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Central Wellness Park-
Ugrás: