villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs
jelentkezz be
a karatkered már hiányol
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
❖ Elfelejtettem a jelszót!
üzenj bátran
ígérjük nem falunk fel
erre járunk
ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (72 fő) Vas. Ápr. 30, 2017 9:05 pm-kor volt itt.
új üzenetek
irományaink gyűjteménye
Keresett karaktererek - névsor
Rachel Roth
pötyögte
Yesterday at 12:43 pm
the T I T A N S
Rachel Roth
pötyögte
Yesterday at 12:35 pm
Kávézó
Felicity Smoak
pötyögte
Yesterday at 10:56 am
hátsó boxok
Phoebe Adams
pötyögte
Yesterday at 2:39 am
Onix pub
Tom Baker
pötyögte
Vas. Júl. 23, 2017 6:30 pm
Second Chance
Vendég
pötyögte
Vas. Júl. 23, 2017 2:37 pm
Central City Múzeum
Julian Albert
pötyögte
Vas. Júl. 23, 2017 12:41 am
Adam Phillis
Leonard Snart
pötyögte
Szomb. Júl. 22, 2017 4:33 pm
az oldal stat
ennyien vagyunk itt
CSOPORT
ALIEN 1 1
ANTI-HERO 2 1
BORROWED 0 2
CITIZEN 4 0
CRIMINAL 4 3
DOCTOR 1 0
ELIT 1 0
GOVERNMENT 0 1
HERO 2 0
METAHUMAN 3 3
POLICE 1 2
VIGILANTE 0 0
VILLAIN 2 4
Összesen 21 17
az oscaraink
legjobbaklegjobbjai
• A tavasz női canon karaktere •
poison ivy
pamela isley

• A tavasz férfi canon karaktere •
julian albert
alchemy

• A tavasz női saját karakterei •
abigail vicious
the redhead
bonnie palmer
the pyromaniac
zara tepes
the vamp

• A tavasz férfi saját karaktere •
sean weston
the experimenter

• A tavasz előtörténete •
oswald cobblepot
the penguin

• A tél keresett karaktere •
lucille kingsland
miss badass

• A tél párja •
harley quinn
poison ivy

Share|
Central City Utcái
eme téma címe
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
it's where my demons hide

avatar
kereslek :
everyone from • A R R O W V E R S E •
tartózkodási hely :
❖ central city ❖
foglalkozás, hobbi :
❖ help the team ❖
karakter arca :
❖ danielle panabaker ❖
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése


•• caitlin & julian ••

A veszély mindig egy karnyújtásnyira van az embertől. Ahogyan most tőlem is. Kis híján egy autó elé sétáltam, ahogy a gondolataimba merültem. egyszerűen kikapcsoltam. szükségem volt arra, hogy megemésszem a dolgokat, hogy összerakhassam magam szép sorjában, de az igazság, hogy nem jutottam egy fikarcnyit sem előrébb. Annyi minden van a fejemben, hogy nem tudom valaha is képes leszek egyről a kettőre jutni.
- Igazad van.. Megpróbálok.. De azért remélem, hogy még egyszer nem lyukadok így ki.. Bár reméljük, hogy akkor is ott leszel, ha mégis. - Azért nem tudom, hogy mi lett volna velem, ha most kisétálok az autó elé. Talán azzal is csak szabadjára engedem a bennem lakozó szörnyeteget? Hát nem mintha megkérdezhetném ezt tőle. Nem éppen vagyunk kommunikáló viszonyban. Pedig annyival egyszerűbb lenne az életem, ha mindezt érthetném. Már mindent megpróbáltam egyedül nem fogok egyről a kettőre jutni. Szükségem lesz segítségre és most nem is jöhetett volna jobban Julian. Nem, mintha ki szeretném használni, de szükségem van rá. Mert vele együtt talán képes leszek kitalálni valamit arra, hogy elkerülhessem a legrosszabb rémálmom.
- Mit szólnál, ha átjönnél Star Labs-be és megpróbálnánk együtt kitalálni rá valamit? Mármint két fej mindig jobb, mint az egy és talán Star Labs-ben nagyobb hozzáférésed lenne a dolgokhoz és könnyebben tudnád tesztelni. Mert, ha meg tudnád csinálni azzal sokat lehetne segíteni az embereken. - Na, nem is lehetnék ennél feltűnőbb. Bár miért érdeklődnék irántuk? Az elmúlt időszakban elég sokkal találkoztam már és biztonsági óvintézkedésnek néha jobb, sőt egyszerűbb, ha elvesszük az erejüket a metahuman-eknek, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor, hol és ki akarja őket éppenséggel kiszabadítani majd felhasználni. Mindegyikük a maguk módján veszélyes, de abban az esetben, ha összefognak már sokkal nehezebb őket kiiktatni, mint egyesével.
- Szóval mit szólsz? Lenne kedved csatlakozni a csapatunkhoz? Mindannyian örülnék neked, hiszen értékes tagja lehetnél a csapatunknak. - Az ő gondolkodásával és a szakértelmével a metahumaneket illetően határozottan előrébb lennénk.

it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
Central City
foglalkozás, hobbi :
rendőr
karakter arca :
Tom Felton
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



Caitiln & Julian



Teljesen esetleges, hogy éppen ott állok meg, ahol Caitlin igencsak figyelmetlenül át akar kelni az úton. Furcsa így látnom őt. Ez nem rá vall. Valami nagyon nem stimmel vele, úgy érzem. A megérzéseim pedig ritkán csalnak. Azonban mindazok után, ami történt, nem erőltethetem túlzottan, hogy megnyíljon felém. Be kell érnem annyival, amennyit megoszt velem. Amúgy sem értem, miért is foglalkoztat a hogyléte ennyire... Nem igazán szokásom már törődni túlzottan senki érzéseivel, gondjaival. Biztosan a bűntudat teszi. Ebből ő azonban semmit sem vehet észre, mikor tapintatosan figyelmeztetem arra, máskor nem ártana jobban figyelnie. Ostobaság lenne egy közlekedési balesetben megsérülnie. Vagy rosszabb. De ebbe még gondolat szintjén sem jó belemenni. Nem mintha annyira aggódnék a testi épségéért. Legalábbis nem jobban, mint bárki másért. Azt hiszem...
- Azért próbálj valamelyest a külvilágra is figyelni... - esetlen tanács, de mi mást is mondhatnék erre azon kívül, hogy konstatálom a válaszát? Sokunkkal megesik, hogy olykor elgondolkozunk és nem figyelünk oda. Ami azonban akár végzetes is lehet bizonyos szituációkban, ezért lehetőleg jobb elkerülni. A fáradtság, kialvatlanság pedig még dekoncentráltabbá tesz és a reakcióidőt is csökkenti. Én már csak tudom. Bár még mindig úgy érzem, hogy ez nem a teljes igazság. Nyomasztja valami. Szinte látom rajta, hogy gondolkozik, mennyit áruljon el nekem, de én már nem erőltetem. Nem is lenne rá jogom. Végül aztán kibök valamit. Valamit, ami látszólag nem is kapcsolódik a szituációhoz és pont ezért elgondolkodtató.
- [i][b]Persze, gondolkoztam már rajta. Végül is sok problémát meg tudna oldani. Elméletben dolgozgattam is ki egy-két lehetséges megoldási alternatívát, de gyakorlati tesztekig még egyikkel sem jutottam, így nem tudom, működnének-e valójában[/b[i] - összeráncolom a homlokomat, ahogy belekezdek a válaszba. Amit mondok, az az igazságnak lényegében megfelelő. Mióta csak eltűnt a húgom és tudom, hogy miért, sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel is. Egy időben hittem abban, hogy még megkerülhet és akkor ez talán megoldást jelenthet a problémájára. Ma már úgy gondolom, ha az övére nem is, de a jelenség kiirtásában hasznos lehetne. Nagy előrelépés. Valójában van egy-két elképzelésem, ami elméleti síkon tökéletesnek is tűnik. De kipróbálni még sosem tudtam. Már csak azért sem, mert életveszélyes is lehet az alanyra. Nem mintha én sajnálnám ezeket a torz lényeket különösebben, de azért belém is szorult valahol mélyen emberség. Különben is, akkor semmiben sem lennék különb, mint a testvérem elrabolói, akik ki tudja, milyen kísérleteknek vethették alá őt is. Ezt persze mind nem tárom most fel Caitlinnek. Úgysem fontos. Az sokkal inkább, őt vajon mindez hirtelen miért is érdekelheti? De jobbnak látom nem feltenni a kérdést. Meg kell elégednem mindazzal az információval, amit magától közöl velem. Nem várhatom el tőle, hogy teljesen a bizalmába fogadjon. És ez talán jól is van így.


©
it's where my demons hide

avatar
kereslek :
everyone from • A R R O W V E R S E •
tartózkodási hely :
❖ central city ❖
foglalkozás, hobbi :
❖ help the team ❖
karakter arca :
❖ danielle panabaker ❖
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése


•• caitlin & julian ••

Nem vagyok önmagam. Az utóbbi időben már azt is elfelejtettem, hogy ki vagyok én. Mindössze a saját árnyékommal érek fel. De azzal is csak alig. Nem vagyok a helyzet magaslatán és nem tudom, hogy kihez fordulhatnék, hogy kivel kellene megbeszélnem mindezt. Mert nem akarom a többieket a saját bajommal traktálni, mikor nekik is megvan a saját problémájuk. Egyszerűen még én magam sem tudom, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy visszaforgassam mindezt. De teljesen a gondolataimba facsarodva sétálok az utcán, kis híján még egy kocsi elé is kirohanok, mert a hatalmas dudaszót a gondolataim tömkelege fosztja meg a bejutástól. De szerencsére erős karok ragadnak meg és húznak vissza az úttestről és ezzel valószínűleg megmentve a hátsómat a kórháztól, ahol könnyedén rájöhetnének, hogy metahuman vagyok onnantól kezdve pedig már nem lenne visszaút. Nem tagadhatnám tovább. Pedig szeretném. Szükségem van arra, hogy ez csak az én titkom maradhasson. Mégis betegesen vágyom arra, hogy megoszthassam valakivel, mert ha nem teszem, akkor ebbe előbb vagy utóbb teljesen beleőrülök.
- Igen.. Tudom.. Csak valahogy teljesen kikapcsolt az agyam. Nem volt szándékos tényleg.. Mármint, hogy is lehetne.. Elgondolkodtam aztán valahogy kiestem a realitásból. - Hát ezzel most nem hazudtam, mert tényleg a gondolataimba költöztem csak azért nem ártott volna ettől függetlenül valamennyire a jelenre koncentrálni. De nekem tényleg nem volt energiám. Egyszerűen képtelen voltam rá.
- Minden a legnagyobb rendben.. Csak valahogy mostanában nem alszom túl jól és ez egy kicsit megvisel, de ennyi.. Tényleg. - Az egyszer biztos, hogy az alvást mostanában csak távolról ismerem, mert nem merem lehunyni a szememet, de az ő órára sem kellene kötnöm, hogy mi a probléma. De mi van, akkor ha ő tud nekem segíteni? Mármint metahuman-ekre specializálódott, úgyhogy tudnia kell, nem? Meg hát lényegében ő volt Alchemy megannyi Flashpoint metának adta a képességét. Talán van lehetőség arra, hogy el is tudja venni?
- Öhm.. Julian.. Ugye elég mélyen benne vagy a metahuman témában.. Arra lennék kíváncsi, hogy valaha gondolkoztál-e, vagy jutott már eszedbe megoldás arra, hogy miképpen lehetne egyes meták képességeit megszüntetni? Hiszen azért vannak elég veszélyesek.. - Mintha nem rólam lenne szó. Tereljük a témát. Akár még azt is mondhatom, hogy egy bizonyos meta okoz nekem rémálmokat. Ami nem is állna olyan távol az igazságtól, mint az elsőre gondolnánk, hiszen rettegek attól, hogy mivé válhatok. Ha pedig megtörténik, akkor biztos vagyok benne, hogy senki nem lesz biztonságban körülöttem.

it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
Central City
foglalkozás, hobbi :
rendőr
karakter arca :
Tom Felton
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



Caitiln & Julian



Éjszaka van, a munkaidőnek régen vége. Tulajdonképpen már órák óta nem is kellene itt lennem, de a gépem előtt az aktákat bújva nem is veszem észre az idő múlását. Mindig is szenvedélyem volt a munkám. Semmi sem tud lekötni jobban. Mióta pedig a húgom eltűnt, még inkább így van ez. Különösen, ha egy metahumant sejtek valamilyen szinten az ügy mögött. Vagy ha valamilyen módon köthető hozzájuk az eset. Órákat el tudok időzni azzal, hogy ilyen ügyek aktáit tanulmányozom, jegyzetelek és összefüggésekre próbálok rájönni. Ez most egyébként is megnyugtat.
Semmi kedvem hazamenni. Az utolsó beszélgetésem Bellslenával igencsak kiverte a biztosítékot. Nem volt épp egy baráti hangulatú beszélgetés, de nem is ez az, ami igazán zavar benne. Honnan vette azt az ötletet ez a lány, hogy éppen az Anti Methuman Task Force-ba jelentkezzen? Azt mondta, segíteni akar másokon. De pont így? Nem érdekel, ha meggyűlöl érte, meg kell akadályoznom. Nem fogom hagyni, hogy ekkora veszélynek tegye ki magát. Ha már a húgomat nem sikerült megvédenem a rá leselkedő veszélyektől, legalább őt meg akarom. Még akkor is, ha az akaratával kell szembemennem.
Én szeretem a munkámat. Tényleg, őszintén és szívből. Nincs is már nagyon más, ami foglalkoztatna. Illetve néhány hónappal ezelőttig biztosan nem volt, míg be nem költözött az életembe Bellslena. Pontosabban egy név és identitás nélküli lány, akinek én adtam nevet és személyiséget. Én tettem létezővé. Hogy miért? Mert egy metahuman, mint a húgom is volt és nem engedhettem, hogy baja essen, mikor hatalmamban állt segíteni neki. Szokatlan volt, hogy vár otthon valaki, hiszen a lakásomat is megosztottam vele. Most pedig, meglepő módon az a fura, hogy az üres lakás fogad, ha hazaérek. Mintha az életem ismét kiüresedett volna a távozásával. Nem is értem. Mindenesetre azzal igyekszem kompenzálni az érzést, hogy még többet dolgozom. Hiszen a munkám mindig ugyanolyan fontos maradt a számomra. Ugyanolyan elkötelezetten dolgozom, különösen, ha egy ügyön azt érzem, köze lehet a metahumanekhez. Persze a létezésük nem köztudott dolog, de mindig is jó szimatom volt az ilyesmihez. Egyszerűen felismerem a jeleket. Mára azonban ideje félretennem a munkát és hazaindulni, hiszen nemsokára hajnalodik. Bármennyire nem is fűlik hozzá a fogam. A pihenésre nekem is szükségem van. Legalább látszatra. Még a végén kényszer szabadságra küldenek, ha a reggeli első érkezők itt találnak. Annak pedig nem örülnék.
Még csak hazafelé tartok a szolgálati autóval, mikor meglátok egy ismerős arcot. Caitlin?
Mit keres ő erre? Félrehúzódom, leállítom a motort és kiszállok az autóból. Nem tudom, miért teszem, de megindulok felé. És milyen jól teszem. Caitlin úgy fest, túlságosan a gondolataiba merül, talán még az autó dudálását sem hallja meg és csak a gyorsaságomnak és a lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy az utolsó pillanatban sikerül elrántanom őt a jármű elől. Még ezután is, ahogy a szemébe nézek, mintha nem is itt lenne. Mi a fene üthetett belé? Egy bólintással konstatálom a köszönetét, mikor néhány másodperc után kimondja azt.
- Nem vagyok közlekedési rendőr, hogy ezt mondogassam, de legközelebb több óvatosságot, oké? - jegyzem meg. Nem vagyok az a humoros alkat, most sem azért mondom, de valamilyen formában azért nem árt figyelmeztetni a veszélyre, aminek kitette magát.
- Minden oké egyébként? - vizslatom az arcát, miközben felteszem a kérdést. Tényleg komolyan gondolom, mert az egyértelmű, hogy nemleges az őszinte válasz rá, de ennél nyíltabban nem érdeklődhetek a problémája felől. Pláne mindazok után, ami történt... Amit én tettem...


©
it's where my demons hide

avatar
kereslek :
everyone from • A R R O W V E R S E •
tartózkodási hely :
❖ central city ❖
foglalkozás, hobbi :
❖ help the team ❖
karakter arca :
❖ danielle panabaker ❖
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése


•• caitlin & julian ••

Az ágyban kuporogva fekszem, amely egykoron az én mentsváramat jelentette. Most azonban már a szemeimet is alig merem lehunyni, mert rettegek attól, hogy miként ébredek fel. Nem akarom elveszíteni önmagam mégis egyre inkább érzem azt, hogy oda sodródom, hiszen az sem állapot, hogy az elmúlt három napban szinte nem is aludtam. Nem először kell kivágnom a hajamból a szinte már-már fehér tincseket a barna hajzuhatagomból és egyre inkább azt érzem, hogy mindez az előszele a történéseknek és nem tehetek ez ellen semmit sem. Mégis próbálkozom. Muszáj próbálkoznom, mert, ha nem teszem, akkor a végzetem mindennél biztosabb. Ha pedig legalább megpróbálok tenni ellene, akkor azt mondhatom, hogy nem adtam fel harc nélkül. Barry-nek még csak fogalma sincs arról, hogy mi zajlik körülöttem. Vajon a Flashpoint előtt Killer Frost lettem volna? Nem hiszem. Egyáltalán nem úgy viselkedik velem, mintha megváltás lenne a jelenlétem. Na, nem mintha annyira sok időt töltenénk együtt. Igyekszem a lehető legtöbb alkalommal elvonulni. Nem tudhatom, hogy mi lesz az, ami éppenséggel kiváltja belőlem azt, hogy elveszítsem önmagam. Minden kísérletet elvégeztem magamon már és nem tudok egyről a kettőre jutni. Szükségem van segítségre, de mégsem tudom pontosan, hogyan szerezhetném meg. Az anyámnál már jártam és az sem alakult a legjobban. Egyelőre még nem kaptam választ felőle, hogy neki esetleg van megoldása, de nem ücsöröghetek tétlenül. Vagy jelen esetben fetrenghetek. Hol jobb oldalamra, hol pedig a bal oldalamra dobom át magam, mert egyszerűen képtelen vagyok nyugodtan elaludni. Az órára pillantok, amely hajnali négyet mutat. Kimászok az ágyból, mára feladom az alvásnak nevezett próbálkozásomat. Amíg a zuhany alatt ácsorgok addig lefő a kávém is, amelyet óvatosan kortyolgatok a köntösömbe burkolózva. Végül egyszerűen csak a mosogatóba helyezve a bögrémet engedek bele egy kis vizet, majd azután, hogy felöltöztem a fürdőszobában próbálok egy kis sminkkel életet lehelni az arcomra. A karikákat eltüntetem a szemeim alól és ilyenkor kifejezetten hálásnak mondhatom magam azért, hogy léteznek ilyen fáradtságbarát kozmetikumok.
Hideg szellő csapja meg az arcomat, ahogy kilépek az utcára. Az elmúlt napokban szinte meg lehetett gyulladni, akárhányszor léptem ki az utcára. Elegendő volt pusztán egy felső. Most pedig ismét a melegebbik pulcsimat tömtem be a tavaszi kabátom alá. Nem tudtam, hogy pontosan merre tartok. Még a nap sem kelt fel igazán, mikor felkeltem, de nem is volt ulticélom. Egyszerűen csak sétáltam, ahogyan teltek-múltak az órák egyre inkább a gondolataimba temetkeztem egészen addig, míg egy hatalmas dudaszó fel nem ébresztett a gondolatomból. Reagálni sem volt igazán időm, hogy mi történik, hiszen erős karok ragadtak meg engem és húztak el az autó útjából. A tekintet amellyel találkoztam nem másé volt, mint Julian-é. Akiről, mint kiderült ő maga Alchemy. Egy pillanatra meg sem tudok szólalni csak gyorsan megnyalom a számat ezzel is egy kis időt nyerve magamnak,
hogy összeszedhessem a gondolataim. - Öhm.. Köszönöm. - A hálám őszinte, mindössze csak az én agyam kótyagos egy picit.

it's where my demons hide

avatar
kereslek :
⊱ everybody
tartózkodási hely :
⊱ everywhere
foglalkozás, hobbi :
⊱ this page
karakter arca :
⊱ faceless
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése


szabad játéktér
Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains



To: Elowen Sardothien
Live life how you want and not how the others want you to!

Minden lépés oly' kiszámítható, minden szó mily' elszálló, s minden döntés egyszerűnek ható.. De valójából, nos az út megtétele nehéz, a szavak ereje súlyos teher, és a választásaink örökre szólóak. Nem változtathatunk a múltunkon, s ezért is kísért minket folyton, mintsem egyféle árny jellege. Lehet, hogy szembenéznénk vele, és elfogadnánk azt, ami ezek alapján ránk vár, de... ha megtennénk, akkor összeroppannánk, elsüllyednénk, s megfosztanánk magunktól az életet. Milyen lenne úgy tükörbe nézni, hogy tudva tudod, miszerint gyűlölnek? S hogyan lennél képes visszatekinteni önmagadra, ha azt se érdemled meg, miszerint lélegezhetsz? Tudod.. a sors akármit is hoz elénk, azért egyedül csak mi vagyunk a felelősek -, mi vagyunk azok, akik szerepet vállalnak a kimenetelért. Miénk az utolsó szó joga, és ezzel egyúttal a vég kifejlett is. Számtalanszor fordítunk hátat az igazságnak, hamis kis illúziókba ringatva önmagunk, miközben reményvesztetten állunk, nos a saját kis tükörképünkkel szemben. S hogy tetszik-e, amit én magam látok? Nem, koránt sem. Minden másabb lett volna, ha... akkor.. nem vagyok itt. Viszont a döntéseink befolyásolnak, azok hoznak egyedül csupán könnyebb utat, avagy nehezebbet a számunkra, ahogy ezek végezhetik ki a lelkünk darabkáit lassacskán, ha hajlandóak vagyunk lemondani a küzdésről. Vajon tényleg feladjuk, s mindent hátrahagyva elfeledetté válunk?
A sötétség a lelkünk mélyén lappangva vár, és vár, amíg úgy nem látja jónak, hogy egy-egy alkalomadtán az elménket megzavarhatja. Olyankor mindig végletes dolgok irányába vezet. Képesek vagyunk ott hagyni valakit a kórházban, és meg nem látogatni, csak mert nem akarjuk nézni, ahogy szenved. Elegünk van a fájdalom átélte kínzásból, és abból, hogy a szenvedés örökös körfogásként kísér bennünket az úton. Egy-egy elvesztés olyanra késztet, amelyet józanságunk tudatában nem tennénk meg, de az idő múlása, a veszteség, a magány, avagy csak maga.. maga a tény, hogy változtunk, és nem ismerünk magunkra, nos befolyásol. Megrekedünk, megállunk, elgondolkozunk -, helyesen cselekszünk-e, avagy azt tesszük, amit ténylegesen kellene? S amikor valaki megáll velünk szemben, és ránézve azt tapasztaljuk, hogy zavartak vagyunk, nos menekülünk. Hogy mit is csinálok én? Ugyancsak szökésben vagyok, mintsem mindenki. Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam nem tagadhatok sokáig, hogy felismerjem, miszerint körülöttem minden darabokra hullik. A kép, a látszat, az... életem. Tudod milyen érzés az, amikor levegőt vennél, de nem tudsz, amikor élnél, de valami visszaránt, s amikor változtatnál a hibáidon, de valaki egyszerűen csak hátba vág?
Torz, sötét, homályos alak.. képzelet, valótlanság, s feledés.. Hol van már az, amiért egykoron nem kellett harcolni, s fájdalmas útat megtenni? Hol... azaz, egyáltalán kereshettem még?
Fulladás, mélység, s végtelenség.. rideg, kíméletlen, hűvös éjszaka.. Álmatlanság gyötör, s a veszélybe sodrom önmagam, imádságot rebegek az ajkaim peremén, de a megváltó szavak elvesznek a fekete palást leplén.
Mindörökké.. Hangzott egykoron gyermetegen, s most lám hová is jutottunk az életünkben..
Halandóság.. Összeszámolhatatlan, hogy mennyi idő maradt hátra, de szerencsés határral mondható, hogy épp elegendő, miszerint hátat fordíthassak..
Viszlát.. Hagyná el ajkaimat e szó, ha tudná, de nehezebb szembenézni egy-egy elválással, mintsem álomvilágba ringatni magam.
Szaggatottan szívom magamba a levegőt, ahogy kitekintve a szűk sikátorból, leselkedek a riporterek után. Miután látom, hogy elindulnak befelé az épületbe, nos könnyűszerrel felsóhajtok.
- Igen, igen, igazad van.. - Bólogatok megrészegülten, ahogy felé fordulok. - El kell innen tűnni, mielőtt... újra meglelnek, s még több extra fotót kívánnának. Már csak azon csodálkozom, hogy nem minden egyes percben a nyakamban lihegnek, mint valami kiskutyák. Ami természetesen vicces lenne, és egyben idegesítően unalmas. - Mondom, ahogy mellé lépek. - Ha nem tudják hol laksz, akkor mehetünk hozzád. Más esetben pedig, nos kénytelen vagy velem jönni.. de azt hiszem az a verzió kevésbé tetszene. - Vallom be a magam számára is frusztráló tényt, amellyel nem igazán néztem szembe még, de ha kell megteszem, ugyanis mindent azért, hogy lerázzam őket végérvényesen.

||music: Wicked || words: 597 || note:
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
■ cc ■
foglalkozás, hobbi :
■ escort ■
karakter arca :
■ e. t. ■
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



jace & winnie
you need me, i'm here

Sosem volt titok számomra, hogy Jace elég bonyolult eset. Mármint már magában az, hogy nem is akar komolyabban hozzám érni elég sokat elárult. Na, jó azért mondhatnám azt is, hogy olyan, mint Dommiel. Megveti minden egyes porcikámat, amit nem olyan egyszerű lenyelni, de néha el kell fogadnunk, hogy nem mindenkinek vagyunk az esetei. De succubus vagyok az istenit. Meg kellene örülniük a közelemben, de azt hiszem már kezdem megérteni, hogy semmi köze az egésznek hozzám. Legalábbis Jace esetében nem. Olyan feszült, hogy szerintem egy percet sem tölt el, hogy ténylegesen önmagaként gondolkozik. Nem az én dolgom kielemezni a lelkét és kielégíteni annak vágyait, mert nem azért vagyok itt. Fizetnek. Akármennyire is keserű ezt bevallani, ha nem fizetnének érte, akkor itt sem lennék. Túlságosan is zárkózott ahhoz, hogy megpróbáljam felfeszíteni mi az, ami benne lakozik. De félek, hogyha egyszer megnyitod a csapot, az utat az érzéseknek, akkor nem lehet őket visszatömködni és meg nem történtnek nyilvánítani. Pedig néha annyival egyszerűbb lenne visszapörgetni az időt és megfeledkezni arról, hogy bizonyos dolgok megtörténtek. Azonban minél jobban próbálkozunk elnyomni magunkban annál élénkebben jelennek meg előttünk a képek, amelyeket leginkább szeretnénk elfelejteni. Nem nyerhetünk, ha tényleg el nem engedjük azokat a dolgokat, amik fájdalmat okoznak nekünk. Ha pedig nemes egyszerűséggel az arcunkba nyomják őket, csak tennünk kell egy lépést hátra és leküzdenünk magunkban mindazt, ami árvízként készül elönteni minket. Van, hogy visszatudjuk nyomni a fedelet, de előfordul az is, hogy nincs erre lehetőségünk, hiszen túlságosan sokáig tartottuk zárva a palackot. Az ő esetében pedig pontosan ettől félek. Hogy túl régóta nyomja el magában a dolgokat. Mintha úgy érezné, hogy a világ ellene van. Elég időt töltök vele ahhoz, hogy átlássak rajta még akkor is, ha nem akarok. Abban pedig egyenesen biztos vagyok, hogy ő sem akarja, hogy így átvilágítsam, de néhány dolog az akaratunktól függetlenül megtörténik. Csak el kell fogadnunk, hogy ezek az életünk részei. Megbékélünk vele és, akkor már semmi nem foghat vissza minket.
Jelen pillanatban pedig a kamerák kattogása láthatóan fojtogatóan hatnak rá, mintha úgy érezné, hogy a saját élete az ő keserű börtöne. Egy dolgot tesz, amit szeret Már, ha szereti.. Nem tudom. Viszont az, hogy ennyire keselyűként kattognak az életén egyszerűen érthetetlen. Mindenkinek szüksége van a magányra. Joga is van hozzá.
Minden kérdés nélkül követem és nem csak azért, mert meg vagyok fizetve, hanem mert én sem akarok itt maradni bekerítve ezekkel a keselyűkkel. Egyszer-kétszer pózolni nekik, mint Jace barátnője még belefér, de ha az arcomba nyomná valamelyik a kameráját, akkor biztos elborulna az agyam.
Mielőtt még bármit is reagálhatnék el is tűnik Jace, mint a kámfor és egy pillanatra köpni nyelni nem tudok, majd összeszedem magam és követni kezdem a dolgozók között a sikátor felé, de egy nagyobb pacák elállja az utam, miszerint semmi keresni valóm nincs itt. Mindössze másodpercek töredékébe telik neki felhúznia idegileg, mire én fogom magam és a képességem burkába helyezem őt, amire meg is kéri a kezemet, de válaszra se méltatva rohanok el mellette a kijárat felé, remélhetőleg Jace után. Az egyik befelé forduló dolgozóba beleütközök, de végül a tekintetem megtalálja az ő alakját. - Szerintem egy perc nyugalmunk most lesz, de hamar kell innen elhúznunk a csíkot, mielőtt még az egész környéket nekiállnak feltérképezni. Ha gondolod mehetünk hozzám. Az olyan semleges terület. - Egyszer sem kellett hozzám vezetni a kamerásokat, mert akkor elég sok dolgot kaptak volna lencsevégre, amit nem kellett volna. Megőrizhettem így a magánéletem, amire nagyon is szükség volt. Én csak részszereplő voltam ebben, de úgy tűnik most rá is ráférne egy kis szabadság.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains



To: Elowen Sardothien
Live life how you want and not how the others want you to!

Egészen feszülten szívom magamba a levegőt, miközben próbálok elhatárolódni az elmém játékától, gondolván azt, hogy talán egy pillanatra minden ismét a régiek tükrében csillanhat meg. De a felvetés is őrült lefuttatás, s nemhogy azt hinni, hogy a remény a pártomon áll. Oly' régóta a sötétség útvesztőjébe léptem át, melyből nem lelhetem meg a kiutat. Olyan tova tűnően szállt el felettem az idő, mint még sohasem azelőtt. S a gondolatok, melyek olykor a hatalmukba kerítenek, nos néha még rosszabbak, mintsem bármelyik fájdalom megélésének a kivitelezése. Az egyenes út hirtelen vált káosz kirajzolásává, az egyszerű pedig úgy lépett át a bonyolult feliratba, mintha mindezek előtt sosem lett volna könnyű életem. Régen viszont annyira jobb volt! Az iskola, a szülőknek való megfelelés, avagy egy-egy veszekedés, és kisebb balhé, amellyel nem kavarhatja fel úgy igazából az ember az állóvizet. De most..? Kérdem én, hogy hová is tűnt mindez, s miért fordítanak hátat olyan emberek, akikre a leginkább támaszkodnánk? Hogyan történhetett meg, miszerint a saját vérrokon szúr a leginkább hátba, s akármerre tekintünk is szét, nos igazából senkiben sem bízhatunk meg? Mi ez, ha nem maga az őrület, és a kételyekre való indok?
A színjáték pusztán csak egy eszköz, amellyel megtévesztünk másokat, és amellyel elhitetjük a valótlan igazságunkat. A naivak egyetlen lépéssel beleesnek a csapdánkba, míg mi magunk röhögünk ezen, de igazából azt hiszem, miszerint ez siralmas, mintsem vicces. Ha a helyzet mélyét kutatnánk, akkor nem találnánk megfelelő értékű példát arra vonatkoztatóan, hogy egyesek miért is élvezik, ha tönkre tehetnek másokat, avagy, hogy netán miért hazudnak feleslegesen. Tegyük fel ezeket a riportereket a terítékre, akiknek nem az a célja, hogy közölje a valóságot, hanem az, hogy minél többet zsebeljen be, így pedig a nézőközönségét kritikusan, de mégis ravaszul belehúzza a hazugságba. Leír valamit elferdítve, kiszépítve, avagy csak önön magát meghazudtolva, hogy aztán mások kezébe adhassa, mintsem egy sablonos infót. Így, ha kiderülne, hogy voltaképpen mit tett a nővérem, avagy a nem régiekben mi is történt Star City-ben igazából, akkor nem díjaznák. Leírnák a hideg valóságot, s persze nemcsak őt, de valamiféle módon engem is lejáratnának. Talán a karrieremnek ott lenne vége, míg ez a barátnős hazugság szinte egy darabig, avagy egy bizonyos pontig húzható, de nem az örökké valóságig. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy miért támaszkodom az ügynökömre, hiszen nem ő a főnököm. Bár az image-t jelentős mértékben javítja, a bevétel hozamot pedig képes növelni, de ez nem garantálja azt, hogy mindenben egyet kellene értenem vele, vagy mégis? Viszont mindenesetre jelen pillanatban, nos nem igazán gondolkozom tisztán, nem látom át az összefüggéseket, csak hibásokat keresek, avagy felelősöket, akik helyettem vihetik el a balhét... a balhémat.
- Mit szólnál esetleg egy kávéhoz? - Mondom némi töprengés után fennhangon, ahogy kiszúrok a közelben egy kávézót. De nem sokat várok a válaszára, hiszen azon nyomban megragadom a kezét, és húzom automatikusan magammal az épület irányába, nos ösztönzésként. Persze, remélem azt, hogy jön magától is, és nem kell őt indokolatlanul rángatnom, ugyanis nem lenne egy előnyös közös fotó. - Egy jó forró fekete, hogy ez milyen jól fog esni. - Nyitok be végül mosolyogva a helyiségbe, ám a sorba állás helyett kikerülöm a pultot. A kezét végül elengedem, hiszen a kamera osztagnak egyelőre vége, de van egy olyan sejtésem, hogy nem sokára még az épületbe is benyitnak -, még több fotó kell néven. - Akármi is történik csak kövess, rendben? - Szegezem neki érdeklődően, ám még mielőtt bólinthatna, vagy úgy igazából megszólalhatna, nos én indulok. Átvágok a pulton, aminek a segítségével végül kikötök a hátsótérben, ahol az eladók mozognak, és nem éppen a vendégek. Persze, mivel az egyik itt dolgozó ismer, így könnyű dolgom van, ugyanis egyből ki is vezet egy sikátoros részre, melynek az utcája igencsak szűk. Időközben valami tök felesleges dolgokról beszélek vele, és miután eltűnt, nos óvatosan megindulok a sikátor utolsó épületéhez, ahonnan igencsak óvatosan tekintek ki.
Vajon sikerült őket lerázni végleg, avagy csak még most jön a java?

||music: Ready to fight || words: 639 || note: -
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
■ cc ■
foglalkozás, hobbi :
■ escort ■
karakter arca :
■ e. t. ■
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



jace & winnie
you need me, i'm here

Az egyszer biztos, hogy semmi pénzért nem lennék a helyében. Na, jó azért ez nem teljesen igaz. Ha megfizetnek érte, akkor én el lubickolok bármiben. Pontosan ezt csinálom most is. Megfizetnek azért, hogy itt legyek, hát itt vagyok. Bár sosem értettem, hogy mégis miért vagyok én a képben, ha tényleg nem meleg. Elvileg már volt előttem ügye nőkkel, szóval nem tudom miért érzi úgy, hogy jobb, ha meg van fizetve és csókolom. Bár egyre kevésbé érzem azt, hogy van beleszólása a dolgokba. Mármint az ügynöke intéz helyette mindent és lényegében a kettőnk közötti kapocs őrzője is ő lenne. Mondjuk nekem csak akkor kell a részesévé válnom ennek az őrületnek, amikor Jace a városba érkezik. Amikor kiteszi a lábát, valahogy senkit nem érdekel, hogy mit csinálok. Habár megígértem, hogy a dolgaimat igyekszem a legdiszkrétebben intézni nem mindig úgy alakul, ahogy én szeretném. De még semmi sem esett ki az irányításom alól különben már rég nem az enyém lenne a munka. Biztos vagyok benne, hogy elég hamar le tudnának szervezni egy lányt, aki szívesen átvenné a helyemet. Meg valami nagy drámát kerítenének köré, amiről az újságok hetekig, hónapokig írogathatnának. Egészen addig, míg az életet is kiszívják az egészből. Meg mondhatni az emberekből is, akikről szól. Mert néha a média olyan erőteljesen a képébe nyomja az embernek azt is, amit nem akar látni. Például, ha egy tömegszerencsétlenség történik képesek azon rágódni hetekig, talán még hónapokig is, ahelyett, hogy nem nyomnák folyamatosan az emberek arcába. Akit érint azt úgy is értesítik a fejleményekről, míg nem szeretné mindenhol ugyanazt látni, hogy még mindig nem sikerült azonosítani az összes áldozatot. Lehangoló és undorító egyben.
Ahogy odasietek hozzá nem tűnik valami boldognak, mintha csalódott lenne vagy nem is tudom. Bár megértem, hiszen mindez csak álca és egyetlen egyszer sem akart lefeküdni velem, ami egyszerre sértő és érdekes. Azonban túl jól fizet ahhoz, hogy ezen ússzon el az egész. Én tudom tartoztatni magam a közelében és jelen pillanatban ez az egy dolog számít. Ha ő nem akarja én nem erőltetem. Még a végén tényleg kiderül, hogy meleg. Habár ez sosem teljesen fekete-fehér.
Ahogy átölel minden egyes szavát tisztán értem és elmosolyodom, ahogy elhúzódunk egymástól. - Én benne vagyok. De hova szeretnél menni? - Igyekszem nem túl feltűnően utalni arra, hogy le fogjuk rázni a keselyűket, mert már azon sem lennék meglepve, ha valamelyik még megpróbálná lehallgatni a magánbeszélgetésünket, hogy arról írhasson valamit. Megértem, hogy ez a munkájuk, de igazán választhattak volna valamit, ami érdemlegesebb. Ami emberibb. Mondjuk én sem vagyok egy mintapélda, de azért valljuk be, hogy többet teszek az emberiségért, mintsem belemászok a magánéletükbe. Én magam is részese vagyok az életüknek és csak szívességet teszek nekik. Ők pedig.. Rajtuk élősködnek.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
heroes vs villains



To: Elowen Sardothien
Live life how you want and not how the others want you to!

A hónapokkal ezelőtti ismerős érzés fog el, amelyből már akkor tudtam, miszerint nincsen kiút, míg az utóbbi időszak eseményei is mindinkább a végzetem felé sodortak. Úgy érzem megfulladok a nyomás alatt, s ahogy egyre jobban a felszínre jön az emlék, avagy az, hogy nem az vagyok, aki eddig voltam, nos elfog a kétségbeesett rémület. Indokolatlan dühkitörések, hirtelen való eltűnések, avagy csak napokig bezárkózva lenni valahová. Mind-mind egyre megy, nem de bár? Ahogy beléptem abba az épületbe Star City-ben, ahogy a nővérem szemeibe nézhettem... Mélyen szívom magamba a levegőt, s bár ezerszer elmondtam a menedzseremnek, hogy ne hívja fel, Miss Sardothien-t, nos akkor is megtette. Mintha a szavaim süket fülekre leltek volna, de ezen voltaképpen miért is csodálkozom? Amikor is számára a nők jelentik a vigaszt, és azt hiszi, hogy mivel feszült vagyok, nos jót fog tenni nekem, ha ellazulok egy éjszakára az idézőjelesen is idézőjeles barátnőmmel. Kissé vicces ez a felvetés, ami azt illeti, de amíg nem tudja, hogy milyen fogadalmat is tettem a tulajdon anyámnak, nos addig nem igen kritizálhatja a nem is létező magánéletem. Vagyis akarnám hinni én, de hát nemcsak engem rángat dróton, hanem Elowent is..
Úgy sétálok végig az utcán, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna az, hogy fel tünetlenül sétálhatok a napfény okozta hévben. Egyszerűen ragyogónak kellene lennie az életnek, és nem romokba dőlnie, mintha egyszerűen csak egy könnyedén elfújható kis kártyavár lenne. Nem, nem, és nem! Érzem a kamerák kattogását, a feszült pillanatot, ahogy mindenki lélegzet visszafojtva várja, hogy ő és én, nos végre találkozunk. Olyan ez, mint valami nyálas szappanopera, de jelen esetben a lehető legszörnyűbb színésznek érzem magamat. Nem megy a mosoly felvétele, ahogy megjelenik, ahogy felém rohan, és majdan a karjaimba veti magát. Nem ellenkezek, de egy pillanatig nem is mozdulok. Az ereimben megfagy a vér, szinte ledermedve fut át rajtam a döbbenet, miszerint itt van, és valamit alakítanunk kellene. De mégis mit? Ilyen állapotban még a legjobb színészek is megbuknak, és én... én, aki a pályám elején járok, nos kétszeresen is csődöt mondok.
- Hiányoztál. - Mondom ki hangosan, miszerint a fotósok tökéletesen hallhassák a színjátékom. Eközben pedig könnyedén ölelem őt magamhoz, mint, akinek tényleg szüksége van rá, és jelen esetben ez nemcsak egy színjátszma, hanem maga a tökéletes valóság, ugyanis bárki társasága jól esne ebben a kritikus helyzetben. Mélyen szívom be a levegőt, ahogy lezárom a szemeimet, és sikerül olyan közel hajolnom a füléhez, hogy a szavaim suttogását mindösszesen csak ő érthesse. - Mit szólnál, ha kétszer annyit fizetnék? - Vetem fel hirtelen ötletként. - Csak akkor lépjünk le innen. Ma... ma egyáltalán nem tudom előadni azt, hogy.. mindegy! Tűnjünk el, kérlek! - Húzódom ekkor hátrébb, ahogy a szemeibe nézek, úgy téve, mintha ez egy igazán szerelmes pillanat lenne kettőnk között, de mindezt csak a kamerákért természetesen. Remélem, beérik egy hónapig a fotókkal! Na jó viccelek, de tényleg jobb lenne eltűnni innen, mielőtt még valaki előtt, nos lehullik az álcám leple.
De ő maga egyáltalán, nos belemegy ebbe?

||music: I need room to breath || words: 486 || note: -
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
■ cc ■
foglalkozás, hobbi :
■ escort ■
karakter arca :
■ e. t. ■
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



jace & winnie
you need me, i'm here

A telefonom a mai reggel folyamán is azzal a bizonyos csengőhanggal ébresztett. Ez azt jelentette, hogy Jace újra a városban van és hamarosan meg kell ejtenünk az első közös, kis körutunkat a városban. Nem tudom, hogy miből gondolják azt, hogy ez így jó lesz, hiszen lényegében vele is mehetnék. Követhetném, ahova kell, mert nincs igazán semmi, ami papíron idekötne. Azt nem mondhatom, hogy egy férfit jöttem ide levadászni, vagy a barátnőmmel itt helyeztük magunkat kényelembe, mert valahogy mindkettő elég negatívan hatna arra a tényre, hogy elméletben én vagyok a barátnője.
Minden egyes lépés, amit ilyenkor a házon kívül teszek folyamatos megfigyelés alatt van. Furcsa mód senkit nem érdeklek, amikor nincs itt. Pedig mennyi szaftos pletykát kreálhatnának. Ja, persze néha azért próbáltak is, de a képességemnek köszönhetően könnyedén meggyőzök bárkit arról, hogy ne tegye. Mármint azzal csak velem szúrnak ki. Szükségem van a pénzre, mert akármennyire is tetszik nem mondhatom, hogy minden áldott este lehetőségem van arra, hogy pénzben fürödjek. Nekem is ugyanúgy meg kell keresnem azt, amiből meg akarok élni. Nem sajnáltatom magam, mert jól tartom magam, de azért összetörne bennem egy világ, ha valaki tönkretenné nekem a tökéletes pénzforrásomat.
Jace ügynöke már el is küldte nekem, hogy hova kell mennem, hogy találkozzak Jace-l. Néha már kezdem azt érezni, hogy ez az egész kapcsolat háromszemélyes. Nem, mintha tényleges kapcsolat lenne, de határozottan furává teszi az ügynöke közreműködése. Lefogadom, hogyha egy tényleges barátnője lenne, akkor őt is pontosan így próbálná meg dróton rángatni. De, hát ez a dolga. Mindent meg kell tennie azért, hogy Jace a rivaldafényben maradjon, ahová tartozik. Mert hülye lenne bárki is megkérdőjelezni a tehetségét.
Amikor megpillantom őt hatalmas mosoly terül el az arcomon és odasietek hozzá, hogy a karjai közé vethessem magam és a távolból már szinte hallani lehet az idegesítő kamerák kattanását. - Szóval, akkor ma mit kell eljátszanom? Mi a mai terv? - Általában meg van szabva, hogy hova kell mennünk mit kell megnéznünk. Már pusztán ezzel is reklámozunk dolgokat, hogy elmegyünk valahová. Hát ehhez aztán én nem tudnék hozzászokni. Meg még mindig be tudnék mosni egy két, megszállott rajongónak, akik legszívesebben kikaparnák a szemeimet a helyükről. Mert, hogy nem vagyok elég jó Jace számára. Hát panasz még nem volt. Mondjuk nem is igazán van mire. Tartom magam a megállapodáshoz, mert túlságosan jó pozícióba helyez ez engem. Még a sok negatívum ellenére is.

it's where my demons hide

avatar
kereslek :
magányos szíveket
tartózkodási hely :
❇ az emberek szívében
foglalkozás, hobbi :
❇ nyílvesszők szívbe célzása
karakter arca :
❇ amy gumenick
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése


szabad játéktér ♥
it's where my demons hide

avatar
tartózkodási hely :
mögötted...
foglalkozás, hobbi :
népirtás
karakter arca :
Megan Fox
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése




Barry & Zara & Kara

Talán némileg túlzás volna azt állítani, hogy ez itt egy randi volna. Igaz, a helyszín és néhány szempont ezt támasztja alá, de azért talán vissza kellene fogni azt a bizonyos gyeplőt. Francokat. Azt hitted mi? Hát hol érdekel ez engem?! Sehol. Az meg külön mai napi ajándék, hogy kényes helyzetbe hozhattam egy latexbe bújt hős hapsit. Good to me. Jó, azt azért le kell szögeznem, hogy eleve nem számítottam arra, hogy ténylegesen leülünk itt. Mármint, ha fogadnom kellett volna, nem erre tettem volna a tétet. Na de üsse kő, legalább nem dobott instant őrült dokik kezébe, szóval azért plusz pont jár buddy. 10-es skálán 0,1! Mi van? Azt nem mondtam, hogy egész pont jár… A válaszán meg csak csendben hümmögök. Valahol talán, egy egészen kicsikét csodálom azt az optimizmust, amit gyakorol a kajáim felé. Vagy is a faj felé, amibe valaha tartoztunk. Engem az idő már túl régóta őröl fel, őt valószínűleg mostanában vagy nem oly rég húzta be a gépszíj a „mások” csoportjába. Nem vagy ember, nem vagy jó, nem helyes, hogy létezel.
- Pedig az emberek már csak ilyenek… mindig is ilyenek voltak és ilyenek is maradnak. Mindig arról ítélkeznek, amit először látni vélnek.
Vonom meg vállaim, s az időközben megérkezett rendelésre csapok le. Vagy is az én koktélomra, amit élveteg módon kezdek ízlelgetni. Szeretem az édes dolgokat. Nagyon.
- Lehet, hogy nem te vagy, de a személyek, akikkel találkozol, hatással vannak rád, és formálnak téged és a személyiséged. Szóval valahol még is csak te vagy az is.
Mivel átkozottul élvezem, hogy összezavarja a saját mondata, így még sunyi módon megcsavarom a gondolatmenetét még egyszer. Szeretném addig látni a zavart képét, amíg lehet. Hiszen hős, s mint ilyen, nem rendelkezik túl sok szabadidővel. Mondhatni, nincs is ilyen neki. Ezért jó ezen felülkerekedni. Rám nem vonatkoznak a törvények, az elvárások, a társadalmi abnormatívák. A következő kérdésére lassan csúszik fel az egyik szemöldököm a homlokom közepére.
- Óóó, hogy máris velem akarsz foglalkozni?
Ejtem mindezt úgy, hogy reményeim szerint megint zavarba jön s átérzi a kétértelműséget, mit beletettem. Túlságosan is mókás a mimikája, hogy az ilyen ziccereket kihagyjam. Sorry baby. Azonban mielőtt túlságosan is élvezhetném a figyelmet és a zavart kisfiú effektet magam előtt, az első pár villányi csokitorta után randipartnerem bejelenti távozását. Most mondjam azt, hogy fejben fellélegeztem? Mert úgy van. Az eszembe sem jut, hogy nem vagyok elég jó neki, mert hát… ez nem opció. Több mint 100 éve nézek ki így, és minden előnyére emlékszem, amit ez a korban ragadt test csikart ki az évek során. Az nem lehet, hogy ne lennék jó neki. Az még talán, hogy ő nem lenne az nekem. Mondjuk tény, hogy ha egyszerű ember lenne, szóba se állnék vele. De nem az, ráadásul bosszant, de a képessége nem túl előnyös nekem. Így az irhám érdekében egy kicsit… behúztam a csőbe. Ehhez semmi köze a két szép szemének és a feszes hátsójának. Ugyebár, hiszen én nem szoktam… szeretni, meg ilyen baromságokat csinálni. És nem is áll szándékomban elkezdeni, hogy veszélyeztessem az életem. Veszélyeztetve van az már így is épp eléggé.
- Hát persze, mindenképp… de csak ha sikerül megtalálnod.
Húzom kekeckedő vigyorra ajkaimat, mert hát valljuk be, nem vagyok jó kislány. Súlyos taktikai hiba lenne bármilyen adatot megadnom magamról az elképzelt rend hű őrének. Nem, a formás hátsója sem teszi őt kivétellé. Nope. Aztán majd rájön egyszer, hogy nem létezem, de tény, hogy ha sikerül megtalálnia, akkor megjutalmazom egy rendes randival. Arról meg ne is beszéljünk, hogy nincs mit megadnom neki. Nincs számlám, nincs telefonom, nincs lakcímem. Szóval ha megtalál ezek ellenére is, az achievement. Leöblítem a csokitortát a torkomról néhány korty koktéllal, majd az ujjam hegyére lehelt csókot felé fújom egy kacsintés kíséretében.
- Nem kéne elkésned, igaz? Na sicc.
Integetek bazsalyogva, s csak azután lélegzem fel, mikor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg elhagyta a helyet. Hátradőlök, miközben győzelemittasan az égbe emelem ökleimet.
- Ez az! Megúsztam!
Aztán felkacagok és kiiszom a koktélomat. Elcsomagoltatom a csokitorta nagyját, majd némi szemvillogtatás után könnyű mosollyal hagyom el a helyet, hiszen a hőspalánta miatt nem kellett fizetnem. Meg egyébként se fizettem volna. Sayonara, Mr. Handsome Flash~

* Trap of Love * ||Remélem tetszik, köszönöm a játékot. Folyt köv. Smile || ©REDIT

it's where my demons hide

avatar
kereslek :
▣ iris + joe + hr + cisco ▣
tartózkodási hely :
▣ central city ▣
foglalkozás, hobbi :
▣ forensic scientist ▣
karakter arca :
▣ grant gustin ▣
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése


Barry & Zara & Kara
dating is never easy for a superhero
Nem mondhatom azt, hogy számítottam arra, hogy mindez egyszerűen itt fog kikötni egy randi kellős közepén. Amire talán végképp senki nem számított, hogy a Flash a maga ruhájában egyszerűen csak besétál valahová, hogy megigyon valamit egy igazán gyönyörű nővel. Mert, hogy gyönyörű azt felesleges lenne tagadni. Azt hiszem ezt már sikerült világossá tenni a számára is a magam kínos módján, mert valahogy nem is lehetnék szerencsétlenebb, amikor nők jönnek szóba. De legalább próbálkozom! Az is már valami. Ezért nem jár valami különdíj? Na, mindegy. Az is csoda, hogy a magam kínos viselkedésével képes vagyok valakit randira hívni és nem beégetni magam az első percben. Na, jó azért ez mindig előfordul, de valahogy még nem szaladtak el sikítva tőlem. Bár nem túl sokat hívtam randira. Valahogy sosem volt merszem.
Manapság nem túl sok lehetőségem adódik arra, hogy valakivel is randizzak, hiszen legtöbbször mindig azok a személyek kerülnek veszélybe, akik fontosak a számomra és nem akartam ezt a számot az elkövetkezendő jövőben gyarapítani, de valahogy van azaz érzésem, hogy őt nem kell féltenem egy pillanatra sem. Nem tűnik olyan törékeny virágszálnak, akit elfúj a szél, hanem teljesen összeszedett és határozott. Ez pedig hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vonzó benne. Bár már a külseje is önmagában magával ragadó.
Elég kínos helyzetbe hoztam magam a rendeléssel, hogy kipróbálnám az orgazmust.. Mármint ez elég furcsa szófordulat, de ugyanakkor senki nem hibáztathat érte engem! Kikérem magamnak, hiszen valaki képes volt így elnevezni ezt az italt az már nem az én hibám, hogyha kerek mondatba dobom bele, akkor elég hülyén hangzik. Az arcom könnyedén igazodik a ruhámhoz, miután sikeresen leadtam a rendelést, de ugyanakkor nem is én lennék, ha nem hoznám magam valamilyen kínos helyzetbe.
- Hát, ha az emberek az alapján próbálnak megítélni, hogy kivel töltöm az időmet, akkor az már régen rossz. Mármint nem, mintha baj lenne veled vagy ilyesmi.. Hiszen te magad is megváltozhatsz, ahogy mindenkinek van lehetősége egy második esélyre, de.. Nem az a személy által kellene meghatározniuk engem, akivel vagyok, mert az nem én vagyok.. Mármint ugyanúgy megmentem az embereket minden egyes alkalommal. Szóval..  - Már megint csak kínosan csavarodik össze-vissza a nyelvem a mondandóm között. Na, ez komolyan olyan kérdés, mint mikor egy nő megkérdezi, hogy fogyott-e. Nincs rá jó válasz. Az ég egy adta világon nincs rá jó válasz.
- De egy randin nem inkább egymással kellene foglalkoznunk, mintsem mások véleményével?   - Persze mondom ezt én, akinek a fejében kész matematikai képletek vannak arról, hogy vajon mire gondolhat éppen a mellette ülő.
Bármennyire is szeretném kellemesen eltölteni ezt az estét vele a kötelesség most is közbe szól. Éppen csak kezdenénk jól érezni magunkat, amikor Cisco a fülembe csipogtat, hogy egy újabb metahuman bukkant fel a térképünkön és a lehető leghamarabb oda kellene mennem. Már majdnem közel kerültem egy újabb sikerélményhez, ami nem más, mint egy sikeres randi. Mióta megvan a képességem a legtöbbjüket félbeszakította a kötelesség. Na, nem mintha olyan randikirállyá váltam volna az utóbbi időben.
- Nagyon sajnálom, de hív a kötelesség.. Viszont remélem, hogy ezt bepótolhatjuk majd.. Valamikor.  - Rettenetesen rosszul érzem magam, amiért így felültettem, de ő legalább tisztában lehet az okával, hogy miért is tűnök el. Legalább egy jó oldala van annak, hogy a Flash szerkóban jöttem randizni. Máskülönben csak azt hinné, hogy nem tartom elég jó oknak arra, hogy maradjak. Bár remélem, hogy ilyesmi még csak meg sem fordul a fejében.
Sponsored content
it's where my demons hide

heroes vs villains


1 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
Similar topics
-
» Central City Utcái
» Utcák és terek
» Central Park, Manhattan
» Bronx utcái
» Sunagakure utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Városaink :: Central City :: Belváros-
Ugrás: