villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Édes otthon... - konyha
eme téma címe
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
it's where my demons hide

avatar
Admin
dc universe
kereslek :
⊱ everybody
tartózkodási hely :
⊱ everywhere
foglalkozás, hobbi :
⊱ this page
karakter arca :
⊱ faceless
heroes vs villains
Felhasználó profiljának megtekintése



Szabad játéktér
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Folyt. itt!
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Már sok mindent megkaptam életemben, de a feleségem még sosem ejtette ki azt a szót, hogy vadbarom lennék. Soha. Mint ha tényleg valami tébolyult szadista állat lennék aki akár őt is képes lenne bántani. Persze szavakkal igen. De ő is bánt engem, mostanában csak vádolni tud. Mást nem, sem megpróbálni kibékülni, sem közeledni, semmi. Én közben sokszor csak azon töröm a fejem, hogy mit tudnék még csinálni. De olykor olyan nehéz...
- Nem tudom, talán. - suttogom halkan, magam elé szinte. Olyan jó volt így ölelni hosszú percekig, mégis annyira fájtak a szavai, tőrként fúródtak belém. Miért tud ilyen pillanatot is elrontani? Miért tud csak vádolni, miért nem tesz semmit értünk? Eszembe jut, amikor az esküvőn kiérve a templomból egy pillanat alatt kaptam fel, hogy eltűnjünk a kíváncsi tekintetek alatt. Ő pedig úgy kapaszkodott a nyakamba, mint ha soha többé nem akart volna elengedni. Végtelen boldogságot láttam az arcán, ahogy én is az voltam. Az az idő úgy fest tényleg elmúlt. Nem maradt más a helyére, mint keserűség és számtalan csalódás. Már csak a megtört tekintetét látom, aki óhatatlanul is ódzkodik pusztán a jelenlétemtől is. Tényleg ide vezet minden? Tényleg el kellene őt eresztenem? Annyira nehéz és ha csak belegondolok ebbe, úgy érzem megszakad a szívem. Pedig sok mindent kibírtam és kibírnék még. Amikor kiderült, hogy volt egy lehetőségünk egy babára, de elment, még talán az sem volt ennyire reménytelen. Talán mert nem ismertem, nem tudtam róla. Hisz már csak akkor mondták el, amikor késő volt. Nehéz volt, a magam módján meggyászoltam. Még mindig úgy vélem, hogy egy férfi mutassa magát erősnek. Egy férfi nem törhet meg, ha tőle várják a támaszt. Nem sírtam éjszakákon át, nem beszéltem róla. Mélyen magamban eltemettem, miután búcsút vettem tőle. De attól még, hogy nem mutattam ki, nem jelenti azt, hogy nem is éreztem magam kegyetlenül tőle. Bells mindezt nem tudja, a szavai pedig fájón csapnak arcul.
- Amióta megismertelek nem érdekelnek más nők. Ezt te is tudod jól. Legszívesebben téged vinnélek el bárhova, bár azt mondhatnám mindenkinek, hogy minden rendben van velünk és hogy én vagyok még mindig a világ legszerencsésebb férfija.- nem értem miért vádaskodik ezzel. A szurkolólányok nyilván odajönnek hozzánk a meccseken, ez ellen nem tudok mit csinálni. Ahogy az alkalmanként hivatalos rendezvényekre is csak beállnak mellém, mert látják, hogy egyedül érkezem. Egyikükre sem tekintettem úgy, hogy bármit is tudnék velük kezdeni. Még annak ellenére sem, hogy a feleségem nem hajlandó sokszor még szólni sem hozzám. De úgy érzem az én türelmem is egyszer véges lesz, én sem fogom tudni a végtelenségig megpróbálni megmenteni a kapcsolatot. Egyszer betelik a pohár és el fogom őt engedni. Mert ennek ami most van, nem sok értelme van. Pedig milyen büszke voltam magamra, hogy nem csak felkeltettem az érdeklődését, de sikerült megnyernem a szerelmét is.
Nem sokáig figyelem, hogy a falhoz támaszkodik, majd leroskad annak tövébe. Elhatározom, hogy legalább a kezét bekötözöm, ha már lerángatta magáról a fáslit. Elég csúnyán megsérült. De most egy szavam sincs az ellen a rohadt edzés ellen. Olyan egyszerű lenne csak ezért összekapni, hogy mennyire féltem pont az ilyen sérülésektől és hogy sosem hallgat rám, pedig ezzel csak jót akarok. Annyira egyszerű lenne kisebb problémákon rágódni. A szavai elgondolkodtatnak.
- Nem gondoltam volna, hogy majd csakis engem fogsz okolni a baba elvesztése miatt. Baleset volt, egyikünk sem tehet róla. Tudod... - ahogy abbahagyom a kötözést, rá pillantok. Várok egy picit, megpróbálom átgondolni mit is mondjak. De olyan nehéz gondolkodni, amikor belülről mar a keserűség és olyan fájó erről beszélni. Szusszanok végül csak egyet és erőt veszek magamon. Ugyanolyan halkan folytatom, mint ahogy nekikezdtem. - nekem is fájt, amikor megtudtam. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, szimplán megtudni, hogy lett volna egy gyerekem, akiről egészen addig nem is tudtam, amíg már késő volt, vagy az, hogy egészen egy pillanatig a világ legboldogabb embere voltam, majd amikor tudatosult bennem, hogy mindez már nincs, a poklok poklát jártam meg. Hirtelen kellett elfogadnom a tényt, hogy volt... de csak volt. Nem tudtam erről neked mégis hogy beszéljek, hogy nekem is mennyire rossz, mikor láttam rajtad, hogy úgy nézel rám, olyan gyűlölködő tekintettel... Nehéz volt eleinte. De úgy döntöttem nem fogom senkivel sem megosztani, hanem csak eltemetem magamban. Úgy véltem nem találnak hozzád a szavaim. Tudom, hogy előtte nem voltam példaértékű férj, több energiát fektettem a munkámba, ami számomra a hivatásom. Tudom, hogy sosem leszek tökéletes és sokszor tudok hibázni. De nem éreztem sosem azt, hogy ezt ne tudnánk megoldani. Mindent újra lehet kezdeni, még ha nehéz is. Te nem akartál, ahogy láttam. És ez megrémített. - nem tudom még ehhez mit fűzhetnék, egyszerűen csak elhallgatok. Figyelem, ahogy megtörölgeti az arcát, ahogy hallgat. Majd ismételten megszólal. Egy pillanatra bosszúsan, bár inkább csak csalódottan felszisszenek és az alsó ajkamba harapok.
- Bells, nem tudom, hogy te épp milyen következtetéseket vonsz le rólam, de nekem szükségem van rád. Nem szeretném, hogy elmenj, inkább... próbáljuk meg ezt az egészet, tudom hogy nehéz. De úgy gondolom még van annyi erő benned, hogy menjen. Úgy gondolom, hogy még valahol legbelül igazán szeretsz. Vagy tán ennyire szeretnél elmenni? Inkább őrlődök, miközben itt vagy, mint hogy azt lássam, mennyire üres ez a ház, miközben egymagam vagyok. - sóhajtok végül és a gyűrű után nyúlok ami tőlünk nem is olyan messze hever a kövön. Megforgatom az ujjaim között, majd rá nézek.
- Tudod... őszintén jól estek a szavaid, amikor azt mondtad milyen sokat számít ez még neked. Ha tényleg olyan sokat számít, akkor ne fordíts nekem hátat. Kérlek. Beszéljünk meg mindent és hozzuk helyre.



Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Legtöbb ember már régen sarkon fordult volna, majd pedig ügyvédeken keresztül beszélgettek volna, de én még itt voltam. Annak ellenére is, hogy legszívesebben szerintem jelenleg bárhol lettem volna, csak itt ne kelljen. Nem akartam a szemébe nézni, nem akartam hallani a hangját, de legfőképpen az érintését nem akartam érezni. Ami persze valójában azt jelenti, hogy vágytam ezekre a dolgokra, de még se engedhettem meg magamnak, hogy ez kiderüljön. Hiszen minden egyes dolog szinte égetet, úgy éreztem, hogy a pokol tűzében ragadtam és soha többé nem fogok innét kiszabadulni. Minden egyes boldog pillanatot felidézett bennem Marcus, s ennek köszönhetően még inkább égtem és annak ellenére is, hogy válni akartam egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy vajon mit tennél nélküle. Egyszerűen nem bírtam még elképzelni se azt, hogy más férfi érint, másnak a karjai között hajtanám álomba a fejemet, de ugyanakkor azt se, hogy más férfi gyermekét hordjam a szívem alatt. De azt se bírtam elképzelni, hogy ha együtt maradunk, akkor milyen jövő lesz a miénk, s emiatt még inkább szenvedtem, mint egy partra vetett hal, vagy mint a pokol fogságában ragadt lélek.
Következő pillanatban már nem törődtem semmivel se. Azzal se, hogy mennyire fáj a kezem, a szívem vagy éppen mennyire mardossák már a szemeimet a könnyeim, mert a gyűrűs ujjam szinte a szeme előtt landolt, hogy szemügyre vehesse, hogy nem csaltam meg és nem titkolom azt, hogy még mindig férjnél vagyok. Mintha ez az aprócska tárgy, az akkori fogadalmával képes lenne egy utolsó kapaszkodott adni nekem, ami minden egyes perccel távolabb kerül tőlem. Egyszerűen elvesztem, de amikor meghallom a szavait, akkor sietve kapom fel a fejemet és még inkább megtörök.
Mekkora egy idióta vadbarom vagy! Nem is értem, hogy mehettem hozzád!! – üvöltöm a képébe, amikor meghallom a gúnyos szavait. Érzem, amint újabb könnyek készülnek kitörni, de még tartom magamat. Nem engedek nekik. Egyszerűen nem tehetem meg. Túl sok minden történt az elmúlt időszakban, s nem hogy javítana a helyzeten, hanem még ront is. Majd mire észbe kapok addigra a fájó kezem landol a mellkasán a korábban mondottak miatt. Felszisszenek, de nem mutatom azt, hogy mennyire fáj, hiszen annál sokkal jobban fáj a szívem.
Mert megéri az, hogy előbb vagy utóbb megöljük a másikat? Ha fizikailag nem is, de lelkileg igen? Megváltoztak a dolgok… Kár lenne tagadni, Marcus. – a hangom szinte elhal a végére. Lesütöm a szemeimet, miközben a könnyek újra és újra végig folynak az orcámon. Nem tudom visszatartani azokat. Lassan simítok végig az arcomon, miközben megremeg a kezem, de nem érdekel. Letörlöm az arcomról a könnycseppeket. Mély levegőt veszek, de ez se segít igazán. Míg a karjai között „pihenek” próbálom összeszedni magamat, de nem igazán megy. Amikor megérzem a gyengéd érintését, akkor egy pillanatra még inkább összehúzom magamat és úgy viselkedem, mint egy riadt kis őzike. Tudom, hogy nem lenne képes bántani, de akkor se tudom már visszavonni a reakciómat.
Még se voltál itthon, mégis azokkal a nőkkel mutatkozol a meccsen. – mondom undorodva, hiszen hiába tudom, hogy azok mind csak bábok és kötelező, akkor is undorodom azoktól a modellektől, akiket minden egyes meccsre kirendelnek. Sietve lépek el tőle, miközben próbálom elhessegetni azokat a képeket, azokat a pillanatokat, amik ha megjelentek a tévében, akkor kikapcsolta a tévét. Tudom, hogy nem történt semmi köztük, ahogyan azt is, hogy amint kialudtak a fények pontosan annyira lehetett magányos, mint én.
Hallgatom a szavait, de legszívesebben ordítanék, hogy fejezze be, mert milliónyi darabra tép szét az, amit mondok. Lassan dőlök neki a falnak és hamarosan már újra a földön kötök ki zokogásban. Erősnek kellene lennem, hiszen egy Renier mindig erős, de én vagyok az. Olyan vagyok, mint egy porcelán baba, ami már egyszer igazán összetört, de miután összeragasztották újra és újra a földre hull, hogy megint összetörjön, szenvedjen. Engedem neki, hogy visszategye a kezemre a kötözést, de még ez is nehezen megy.
Talán, ha beszélünk volna, akkor minden másképpen alakul, de nem tettük. Elzárkóztál, azt mutattad, mintha neked semmit se jelentene. Elveszítettem egy babát, azt amire annyira vágytunk és talán még lehet, de az se könnyedén. Olyan dolog történt velem miattad, amit nem lehet szavakkal helyre hozni. Meghalt egy élet, megfosztották attól, hogy érezhesse a napfényt…. Egyszerűen vele együtt meghaltam én is, Marcus. – mondom neki könnybe lábat szemekkel, miközben a végére felnézek rá. Ez az igazság. Én is meghaltam akkor, majd az utána lévő hetekben is, amikor bezárkóztam és ha láttam a férjemet, akkor mindent láttam rajta, csak azt nem, hogy neki ugyanannyira fájna a gyermekünk elvesztése, mint nekem. Lassan megtörlöm a szemeimet. – Talán időre van szükségem, nem tudom, hogy hogyan tovább. Lehet az lenne a legjobb, ha rövid időre a bátyámhoz költöznék. Akkor legalább te is le tudnád a sok ünneplést a bajnokság végére, nem kellene a labilis feleséged miatt aggódnod, őrlődnöd, hogy vajon mit csinálhat, amíg nem vagy itt. – mondom neki kicsit gúnyosan, miközben a földet figyelem és újabb könnyek cikáznak végig az arcomon.

Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Lassan úgy érzem belebolydulok ebbe az egész helyzetbe. De őszintén nem csak azért csavarodok be, mert hónapok óta hozzá sem értem, hanem azért is mert egy normális szóváltásunk nem volt szinte az utóbbi időben. Kerüli a konfliktust, vagy azokat a helyzeteket, amik a legalkalmasabbak arra, hogy megbeszéljük a dolgainkat. Most mégis mint ha felcsillanna a remény, hogy talán sikerül. Talán még annyira nem vagyunk a szélére sodródva. Noha már minden eszközt megragad arra, hogy eltaszítson magától, épp csak még csak nem dobott ki. De nem is tudna, ezt a házat mi húztuk fel közösen megtervezve, minden egyes szeglete arról árulkodik, mennyire tudtunk összhangban lenni és mennyire szerettük volna ezt az életet. Nem elnagyolt ház ez, minden zuga aprólékosan van kitalálva. Azt hiszem abban az időben nem csak hogy nem kínoztak minket hasonló problémák, de egyenesen röpködtünk.
Sosem gondoltam volna, hogy oda jutunk, hogy nem tudom eldönteni mi lesz a jobb ötlet, kiabálni vele, vagy könyörögni neki. Büszke ír vagyok, aki talán a legvégső esetben is nehezen ismeri be a hibáit. Most mégis úgy váltakozik a düh és a kétségbeesés bennem, hogy már olyanokat vált ki belőlem, amiket nem szoktam normális esetben megtenni. Döbbent tekintettel figyelem, ahogy szinte letépi magáról azt a kötőanyagot, hogy megmutathassa a gyűrűt. Én azt hittem, már rég eltette valahova vagy egyszerűen kidobta a kukába. Nem volt alkalmam megfigyelni rajta, hogy mit hord, vagy mit nem. De ez most őszintén meglep. Ahogy a szavakat is nehezen találom.
- Ha nem múlna rajtam, akkor már rég elvált nő lennél. - jegyzem meg ironikusan, de inkább magamnak, mint neki. Pusztán a gondolata is fáj, hogy ennyire a szélén táncolunk a kapcsolatnak. Ez mint ha valami ördögi tánc lenne, ami folyamatosan csak kering és kering. Míg nem véget ér minden. Egy pillanatra leszegem a fejem, nem bírom nézni azokat a foltokat a kezén, félő, hogy csak valami csúnya megjegyzésem lenne rá.
- Nem volt minden más, te gondolod úgy, hogy már más, mert volt egy kudarcunk amit sosem beszéltünk meg és volt egy időszak amit nem akartunk orvosolni. Egyszerűbb lenne feladni, az talán a legegyszerűbb. De megéri? - pillantok rá ismét, továbbra sem eresztve őt. Talán csak akkor bírom ujjaim bilincsét feloldani, amikor egyik kezével csapkodni kezdi a mellkasomat. Hagyom, had csináljon amit akar. Ez nekem nem igazán fáj, olyan mint ha elszívták volna az összes erejét. Nem dühből üt, kétségbeesett. Szívem szerint csak letörölném a könnyeit, bevinném egy szobába, lefektetném az ágyra, mellé feküdnék és soha többé senkinek nem engedném, hogy bántsa. Szánalmas egy gondolat, ahogy szánalmas egy szöveget nyomok le. Nem szoktam ennyire lesüllyedni, most mégis azt teszem. Azt, amit eddig még nem igazán. és esélyes, hogy ezek után sem lesz nagyon ilyenre példa.
Jól esik, ahogy ismét hozzám ér, ahogy abbahagyja a dörömbölést és csak sír, szinte hozzám bújva. Lassan mozdulok meg, érzem, hogy a bőröm szinte beleborzong a közelségébe. Annyira sokáig nem történt semmi... És most itt van, én pedig nem tudom mit tegyek, hogy ne rettentsem el magamtól. Ismét gondolataim közé furakodnak azok a képek, amikor az arcomba ordította, hogy ne érjek hozzá. Most mégis lassan megmozdulok, tétován simítom meg a karját, majd egy pillanat alatt vonom óvatos ölelésbe. Istenem de hiányzott ez már...
- Én is... soha nem volt még nő nekem ennyire fontos, mint te. - nem tudom megfogalmazni igazán azt, amit valójában érzek. És igazán arra sem tudom mit válaszoljak, hogy sosem mutattam ki mi mennyire fáj. Pedig ha azt tudná, csak még jobban összeszorulna a szíve.
Mint ahogy minden, ez az állapot sem tart sokáig. Nem ellenkezek, amikor érzem, hogy távolodna. Csupán tekintetemmel követem őt, ahogy a falig hátrál. Látom rajta hogy teljesen kikészült, hogy nem fogja sokáig bírni. Tanácstalanul túrok a hajamba a szavait hallva. Tudom nagyon jól mire érti. Most mégis annyira nem tudom hogy közelítsem meg. De nyugodtabb vagyok egy fokkal, talán higgadtabban is gondolkozok. Sóhajtok csak, aztán közelebb sétálok hozzá. A földről felveszem a kötést, ami valamikor leesett oda és azzal lépek oda közvetlenül hozzá. Nem kapkodok, nem rohanok. Óvatosan fogom meg a kezét és húzom felém egy picit, ahogy óvatosan kezdem visszakötözni rá a bandázst is.
- Volt idő, amikor nem hogy beszélni nem tudtam volna arról, mi nyom legbelül. Én is elvesztettem valakit, akár csak te. És ha csak beismertem volna magamnak, összeroppanok. Úgy gondoltam akkor, nekem kötelességem tartani magam csupán miattad. Mert ha gyengének látsz csak még jobban elbizonytalanodsz. Tudod... ez ilyen férfidolog, de már látom, hogy nem volt jó ötlet. Mert nem vezetett semmi jóra. Én mégis mindazok ellenére, hogy mik történtek, látnék némi reményt. És borzalmasan hiányzol nekem. Hiányzik az, hogy csak megfogjam a kezed, vagy egy jót beszélgessünk... - elakadok, érzem, hogy belülről egy gombóc fojtogat, hogy ha nem veszek levegőt, akkor a szám is sírásra fog állni. Olyan nehéz minden gondot csak úgy kifújni, mint ha még lenne maradéka. Ajkaim is egy kissé megremegnek, de nem nézek rá. Nem tudom ebből mégis mit lát, hogy mennyire vívódok most magammal, de csak befejezem a mondandóm. - Egyszerűen csak te hiányzol. - tovább bíbelődök a kötéssel, elvonja a figyelmem, de csak egészen addig a pillanatig, amíg a fásli végét be nem simítom egy másik alá. Ezen már nincs mit csinálni. És most úgy érzem nem maradt eszközöm. De nem is nagyon akarok mit bevetni.



Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Tisztán emlékszem az esküvői fogadalmunkra, arra amit mondtam és arra is, hogy milyen boldogan mondtam ki az igent, de hirtelen mintha már semmi se számított volna. Az egész olyan, mintha egy hógömböt megráztak volna és hirtelen a feje tetejére állították volna a benne a lakókat. Egyszerűen nem tudom, hogy mit kellene éreznem vagy gondolnom. Mintha egyszerre akarnám azt, hogy Marcus a karjaiba zárjon, de ugyanakkor azt akarnám, hogy örökre tűnjön el. Utáltam ezt a kettősséget, mert pontosan tudtam, hogy mind a kettő mekkora kínt jelentene számomra. Azt hiszem két folyó között maradtam és fogalmam nem volt arról, hogy melyik folyónak engedjem azt, hogy a sodrása magával ragadjon. Az, amelyik a érjem mellett tart és tovább szenvedünk, vagy abba vessem bele magamat, ami tényleg a válás felé visz. Szeretnék reményt adni neki, de miként adhatnék, ha már én se látom a fényt, a remény apró szikráját.
Hallom a szavait és pontosan tudom, hogy mire gondol. Házasok vagyunk és számomra is jelent még valamit az a gyűrű, ami nap, mint nap arra emlékeztet, ami jó pár éve történt. Életem legszebb napja volt és a mostani pokol erre minden egyes átkozott nap emlékeztet arra, hogy régen milyen jó volt. Figyelem az arcom előtt lévő kezét, majd a következő kérdésre újra elönt a düh és a fájdalom.
Szerinted számomra nem jelent semmit se? Szerinted nem hordom?! - kérdezek vissza és dühös tekintettel szedem le a kötést a kezemről. Nem érdekel, hogy mennyire van feldagadva és mennyire lilult be, ahogyan az se, hogy minden egyes mozdulat vele szinte az őrületbe kerget. - Tessék, ott van a gyűrű. Most már boldog vagy?! megnyugodtál, hogy nem adom ki magam elvált nőnek? - kérdezem tőle tajtékozva. Egyszerűen a vérem szinte forr, de de most nem a szenvedélytől, hanem most a dühtől és a fájdalom egyvelegétől.
Akkor minden másabb volt és tudtam, hogy minden erőfeszítést megér a dolog. Akkor még.... - csuklik el a hangom, majd megrázom a fejemet. A könnyeim nem akarnak szűnni. Egyre inkább folynak és a zokogásnak már szinte hangot is adok, de még se ennek köszönhetően csuklott el a hangom. Sokkal inkább az emlékeknek köszönhetően és annak köszönhetően, hogy most olyan, mintha a pokol egyik bugyrában lennék. Fura, hogy régebben olyan volt, mint a Paradicsom, de mos meg olyan, mint egy sötét zúg lenne, ahova többé nem süt már be a nap. - akkor még volt remény... -fejezem be egy kisebb csend után. Nem tudok már folyamatosan beszélni, egyszerűen nem megy. Túl erős már a sírás.
Amikor el akarok menni, akkor hirtelen egy erős kéz ragad meg, de még mindig gyengéd szinte. Mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban összetörhet és talán nem is téved. Törékeny vagyok, egy sebzett őzike, aki nem találja a helyét, aki elveszett a hatalmas és sötét erdőben. Egyszerűen nem tudom mit akarok, eddig azt hittem, hogy tudom, de most még se. Sikerült összezavarnia. Amikor visszaránt, akkor szinte a mellkasának csapódom, mint egy egyszerű bábú. Ki akarok onnét törni, de nem megy. Egyszerűen olyan, mintha erőmet elvették volna tőlem.
El akarok menni...Én ezt nem tudom többé csinálni... - mondom neki alig hallhatóan, miközben újra a kezemmel ostrom alá veszem a mellkasát, majd szép lassan a szavai beszivárognak a szívembe is, nem csak az elmémben. Újra dobban, mintha az életre akarna kelni, mintha szeretne megkapaszkodni azokban a szavakban, amik nem oly régen elhangoztak Marcus szájából. A kezem szinte már sajog, de nem csak emiatt marad abba az ostrom, hanem valami megváltozik, mintha tényleg egy nagyon aprócska részem újra életre kelne...
Soha nem mondtad, hogy fáj. Soha nem mondtad azt, hogy neked nehéz. Olyan volt, mintha nem is számított volna neked. - alig, hogy kimondom újra sírásban török ki. Nem bírom többé már visszatartani, nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert nincs. - Én... sze....ret..lek - mondom ki kicsit szaggatottan a sírásnak köszönhetően. Majd hamarosan az arcomat a mellkasába fúrom és hagyom, hogy a könnyeim áztassák a pólóját. Nem mozdulok meg, egyszerűen csak álok ott, mint egy idióta, miközben sír. Úgy, mintha soha nem akarna elapadni a könnyei. Végül könnyes szemmel pillantok fel rá.
Én félek, mert nem tudom, hogy van-e még fény. Nem állok készen arra, hogy újra megsérüljek... Nem megy Marcus... - mondom még mindig zokogva, majd teszek egy-két lépést hátrafelé, majd neki támaszkodok a falnak, miközben a kezeimmel letörlöm a könnyeimet és próbálom visszatartani azt, hogy ne adjak hangot a sírásnak. Nem tudok ott maradni a karjai között, levegőre van szükségem... Egyszerűen érzem magam, mint aki megfullad...
Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




A szavak, amiket mond, hogy vége, elkéstem, már nem lehet helyre hozni mind mind annyiszor elhangzottak már. Fél év alatt bármikor, bármennyi alkalommal próbáltam is helyrehozni a dolgokat, ugyanitt lyukadtunk ki. Rossz belátni, de ebbe már nem csak ő, de én is kezdek belefáradni. Ha csak egy kis hajlandóságot mutatna a békülésre, mit meg nem adnék csak egy aprócska reményért cserébe. Ha visszacsinálhatnám, akkor visszaforgatnám az időt. De sajnos nem tehetem meg. És lassan ott lyukadok ki, hogy vagy megkattanok ettől az állapottól, vagy kénytelen leszek elengedni. De nem. Én aztán nem, ha kell akkor verje a képembe, vagy valami. Amíg egy kis reményt is látok erre, addig küzdeni fogok a kapcsolatunkért, ha kell minden nap megcsinálom.
A furcsa az, hogy annak ellenére mennyire kezdett elszabadulni a pokol, nem bántam meg hogy nem a csapattal maradtam, hanem hazajöttem. Nem érzem jól magam mostanság, hiányzik a másik felem. Tudom, hogy ellenkező esetben nem biztos, hogy így van. Nem érzékelem azt, hogy neki én egy picit is hiányoznék. Még csak hajlandóságot sem mutatott á, még csak egyszer sem emlegette fel.
- Nem, nem látom. Itt vagyunk, itt lakunk egymás mellett, és itt van ez! - emelem fel a kezem és a gyűrűsujjam csupán pár centire tőle majdnem az arcába nyomom. Még házasok vagyunk és ez az apróság nekem még rengeteget számít.
- Jelent még neked bármit is a tiéd? rajtad van egyáltalán még? - nem tudom magam türtőztetni, a hangom egy picit hangosabban, határozottabban, szinte számon kérőn hat. Nem tudtam most megfigyelni, mivel be volt fáslizva a keze. Gondolom alaposan sérült azokon a rohadt edzéseken, amiket én annyira utálok. Nincs semmi szüksége az ilyen kikapcsolódásokra.
- Fiatalok és naivak... Ha naivak lettünk volna, akkor nem vártunk volna ennyit az esküvővel, nem alapoztuk volna meg ténylegesen a jövőnket. Én nem vettem volna komolyan a házasságot. És mi lesz azzal, amit te végigvittél? Gyakorlatilag senkinek nem tetszett, hogy én itt rontom köztetek a levegőt. - hangom már most nem annyira határozott, de még mindig csak ontom és ontom és már igazából nem is figyelek milyen hangosan beszélek. Az érzések mélyen a fejembe tódultak és most utat nyernek maguknak. Igazságtalannak érzem, hogy még csak egy kis esélyt sem ad nekem, hogy így hagyja elúszni a kapcsolatunkat. És ezzel mindent, ami minket tükröz, ami a mi boldogságunk volt. Lehet én vagyok naiv, de még hiszem, hogy lehetünk boldogok. Próbálok rá törekedni.
Egy pillanat alatt kapom el a kezem tőle, mint ha forró vasba nyúltam volna. Nem akartam ezzel ennyire felzaklatni. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Csak kibaszottul hiányzik minden ami ő, még az is, hogy csak megsimítsam az arcát, hogy megfogjam a kezét. Még mindig kínoznak elvonási tünetek, de azt már megtanultam leküzdeni. Azzal is megelégszek, ha csak visszakapom őt. És ennél lejjebb már tényleg nem tudom adni, ennél többre nem vagyok képes, itt megáll a tudomány. Hátrább hajolok a reakciójára, de nem sokáig maradok így. Az állam elkapja, mert azt nagyon jól látja, hogy nem bírom végig tartani a szemkontaktust vele. De a szavait így is hallom, meg úgy is ha a szemeimbe néz. De így csak még jobban fájnak a szavai. Ilyet még nem tett, ennyire közvetlenül, kétségbeesetten még sosem mondta ezt ki nekem. Nem bírok szóhoz jutni, pedig mennyire tudnék rá mit mondani. De hirtelen érzem azt, hogy valami pánik félelem elfog, nem kapok levegőt és mint ha valami fojtogatna. Nem szabad. Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Most már eldőlök amúgy sem stabil guggoló állapotomból, de egyből ahogy felpattan, én is így teszek.
- Ne! - ez minden, amit mondani tudok arra, hogy el akar menni. Ha most elmegy, akkor félő, már csak a papírt látom és ennyi volt. Nem akarom ennyire reménytelenné tenni a helyzetet. A karja után nyúlok még kifelé menet és erősen húzom, vagyis inkább rántom vissza magamhoz. Ki kell zökkentsem abból az állapotból, amiben van.
- Nem teheted ezt velem. Nem mondhatod azt, hogy ne próbáljuk meg, nem mondhatod azt, hogy nem lehetünk sosem ugyanolyanok, mint fél évvel ezelőtt, hisz meg sem próbáltuk. Bells, én tudom, hogy milyen nehéz. Nekem is nehéz volt. De nekem ér annyit a kapcsolatunk, hogy kockáztassak. - utolsó próbálkozásom. Ennél jobban már komolyan csak akkor alázkodtam meg valaki előtt, amikor kölyökként nagyot akartam álmodni és elkezdtem a hokit. Minden időszakomban volt valami nehéz, és mindet meg tudtam oldani. Nem engedhetem, nem szabad, hogy pont most kudarcot valljak.
- Kérlek Bells...




Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Látom a reakcióját és azt is tudom, hogy én rontottam el megint, de már nem tudom visszaszívni a szavaimat. Egyszerűen nem megy és nem is akarom. Mi értelme lenne, hiszen ezt gondolom és érzem. Túl sok minden kavarog legbelül. Olyan az egész, mint valami örvény, ami szép lassan beszippant, de csak lassan és a legrosszabb talán az, hogy Marcust is magammal rántom. Lehet, hogy hibáztatom őt, de ugyanakkor talán saját magamtól szeretném megvédeni őt. Nem tudom, hogy mit kellene tennem vagy csinálnom. Már az is eszembe jutott, hogy rövid időre felkeresem a testvéremet és oda költözöm. Leonard biztosan befogadna, de az is biztos, hogy még inkább szítanám Marcus ellen. Nem akarok senkinek se rosszat, hiszen mindenkinek megvan a saját baja, de szükségem lenne valakire, amíg kitalálom azt, hogy mi lenne helyes. Ez a válás is... Az én ötletem volt, de ha valaki megkérdezné, hogy miért nem biztos, hogy tudnák rá választ adni. Egyszerűen,csak ezt látom helyesnek, de hogy miért. Azt hiszem az még számomra is kérdéses.
A kérdését figyelmen kívül hagyom, hiszen mit kellene ezen részleteznem? Szerintem egyértelmű a feltételezésem, hiszen férfi és tőlem már régóta nem kapja meg azt a fajta figyelmet. Hibáztatnám-e érte? Nem, de ennek ellenére is baromi pocsékul érintene az egész. Azt hiszem akkor már tényleg nem lenne remény, ha egy másik nőnek az ágyában lelne örömet, de nem is kell ágy. Régen mi is elég kreatívak voltunk ilyen téren. Soha nem volt az ilyen akadály, de most meg. Szinte egymáshoz se nyúlunk, vagyis én. Még gondolni se akarok arra, hiszen.... Nem, egyszerűen nem menne... Nem állok készen erre se, s talán soha nem is fogok.
Mert talán már elkéstél? Nincs olyan dolog, amit helyre lehetne hozni?! Ez meg se fordult a fejedben?! - kérdezem tőle szinte üvöltve, de sokkal inkább a fájdalom hajt. Érzem, ahogyan a testemet egyre inkább a fájdalom hulláma járja át. A könnyek egyre szaporábban gördülnek végig az arcomon, a hajam a nedves arcomra tapadt, miközben a földön gubbaszt. Most szerintem még egy hajléktalan is jobba néz ki, mint én, de ez se érdekel. - Szétmenni? - nézek rá csodálkozva, majd hitetlenkedve rágom meg a fejemet. - Már most is szétmentünk, nem látod?! -mondom újra magam elé bámulva, majd egy újabb roham tör rá. Harcoltam azért, hogy együtt lehessünk, azért, hogy a bátyám is az áldását adja ránk, erre... Erre azt hiszem már nincsenek szavak és ennél lejjebbre már nem is juthatunk. Fogalmam nincs arról, hogy ő miként élte meg a dolgot, azt ami eléggé széttépázott minket. Nem voltam ott, hogy megtudjam, ahogyan most se vagyok itt. Egyszerűen csak bántom őt, magamat és talán mindenkit. Lehet tényleg éjszaka el kellene mennem és kicsit mindent magam mögött hagyni. Legalább nem okoznék több fájdalmat.
Én... én próbáltam elmondani, de egyszerűen ellöktél magadtól. Már akkor elkezdődött az, az már csak a löket volt,ami véglegesen beindította azt, ami most történik. Talán túl fiatalok és naivak voltunk. - a hangom szinte ridegen cseng, mintha minden fajta fájdalom  kiölte volna belőlem az életet, a boldogságot. Fogalmam nincs, hogy mikor éreztem így magam, vagyis pontosan tudom. Akkor, amikor a kórházban magamhoz tértem és megtudtam a hírt. Nem volt menekvés, nem volt hova futnom.
Hallom, amit mond, s valami mélyen legbelül megmozdul, de a fal továbbra is erősen áll. Szeret, ebben nem kételkedem, ahogyan abban se, hogy én is  érzek valamit még,de nem tudom kimutatni. Egyszerűen nem megy. Szeretném, de már túl késő, elvesztem és nincs visszaút, nem látom azt, hogy képes lennék arra,a mit szeretne. A testem a poklok poklát járja át újra és újra, majd amikor közelebb jön hozzám, akkor ijedtem pillantok fel rá. Tudom, hogy nem lenne képes bántani,de egy apró érintés is olyan dolgokat válthat ki belőlem, amit egy normális emberből tuti nem váltana ki. Figyelem őt és másodpercek telnek el, mire elrántom magamat, majd hirtelen meglököm őt.
Ne érj hozzám!! Nem akarom! - mondom szinte üvöltve, mint valami őrült, hiszen megannyi érzést vált ki belőlem egyetlen egy érintése. Mindenre emlékszem, hogy régen mennyire vágytam erre, mennyire szerettem, amikor hozzámért, de ugyanakkor valami megfoghatatlan bástya újra életre kel, ami védelmezni akar az újabb sérülésektől.
Nincs mit helyre hozni, miért nem látod már végre?! Nézz rám Marcus! - kapom el az állát és magam felé fordítom. Szerintem még a kis szörny is jobban nézne ki most a Gyűrűk Urából, mint én ahogyan kinézek most. - Nem az vagyok, akit egykor elvettél. Nincs miért küzdened, mert semmi se lehet az, ami volt. Te, majd a gyerekünk "sétált ki" az életemből! Elmegyek! - csúszik ki a számon az utolsó szó minden megfontolás nélkül. Fogalmam nincs, hogy hova megyek, de nem akarok maradni. Kicsit bánom, de ezt se szívhatom vissza. Hamarosan pedig újra ellököm magamtól,majd sietve állok fel és reménykedve indulok el mellette, hogy nem fog megállítani. Nem akarok még többet előtte sírni. "Sajnálom" suttogom magamban, mert képtelen vagyok kimondani, de talán a szemeim elárulnak engem, hiszen mindig is képes volt olvasni a szemeimben.

Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Nocsak, észrevette, hogy normális esetben nem úgy kellene élnünk mint ahogy tesszük? Bő fél év kellett mire erre rájött? Vagy fél év mire kimondja? Gratulálok. Ez az egész viselkedés, amit leművel, fáj nekem. Miért tér ki olyan dolgokra, amikről tudja, hogy nem tenném meg? Nem akarok más nővel semmit. Én őt vettem el, őt szeretem, még akkor is ha most ilyen... elutasító és önmagából kifordult. Megtehetném akár azt is, hogy feladom, belemegyek a válásba és ennyi volt. De tudom, érzem, hogy számomra ő az a nő, aki a világot jelenti nekem. Tudom, hogy nem kellene más, tudom, hogy nem is találnék jobbat, csak olyanokat akiket ezért vagy azért szelektálok. Én tényleg nem értem és fogalmam sincs mikor változott meg ennyire a helyzet közöttünk.
- Talááán? - egekbe szökik a szemöldököm. Ez aztán a zseniális válasz. Na meg a másik, fennakad azon, hogy édesemnek hívom, pedig ebben sincs semmi kivetnivaló. Sokszor hívtam eddig is így. Nagyon megváltoztak a dolgok és nagyon máshogy reagál sok mindenre. Olyan érzés kerít hatalmába, hogy nem szabad elúszni hagynom ezt a témát. Ezt meg kell beszéljük, különben válás lesz a vége. Felőröljük csak egymást. Látom rajta, minden egyes grimaszán, vonásán, megmozdulásán, mennyire fáj neki, hogy így felemlegettem a témát. A szavai nekem is fájnak, a sok bizonytalan, vagy inkább vádló kérdés. Teszek felé pár lépést. Nem is tudom miért, egyszerűen csak késztetést érzek rá. Nekem kellene annak a személynek lennem, aki vigyáz rá és azt mondja minden rendben. De semmi nincs rendben.
- Nem akarom, hogy szenvedj... Azt sem akarom, hogy megtörj. Nem érted, hogy ha ezen nem esünk túl akkor vége mindennek? Tényleg azt szeretnéd, hogy szétmenjünk? Tudom, hogy akkor hibáztam. De azóta állandóan próbálom helyrehozni és te nem hagyod. - igazságtalanság hangzik a szavaimból. Talán egy kissé félek is belegondolni abba, mi történhet, ha nagyon félresiklanak a dolgok. Helyrehozhatatlanul. Rettegek a gondolattól is. Attól, hogy nem igazán volt lehetőségem a picinél jelen lenni, vagy a tudatot szokni, ugyanúgy megéltem az elvesztését. Ugyanúgy szenvedtem, csak ő ezt nem vette észre. Nem is akarta talán, akkoriban nagyon begubózott a saját kis világába. De őt is elveszteni már nem akarom.
Tennem kellene valamit most rögtön. Ahogy azonban odaérek hozzá, mielőtt bármit is tehetnék, csapkodni kezd. Ez felénk egyre gyakoribb. Nem fogom le. Nem rángatom el a kezeit magamtól. Hagyom, hogy kiélje a gyötrődését. Nekem is fáj ilyennek látnom, nekem is rosszul esik, hogy ennyire meggyötörte ez a fél év. Nekem is rossz, hogy tudom én voltam akkor a hibás, hogy nem álltam mellette. De nem ezt érdemli a kapcsolatunk, hogy csak így hagyjuk veszni a másikat. Végül az ütések egyre gyengülnek, érzem, ahogy már nincs is erő benne. Tehetetlennek érzem magam, mégis valami legbelül azt ordítja, itt ne merd hagyni így! Lepillantok rá. Most olyan törékeny, olyan védtelen és sebezhető. Fájdalmas grimasz fut végig az arcomon, ahogy leguggolok vele szemben. Kezem céltalanul elindul felé, de félúton megáll. Vajon összerezdülne, ha most csak úgy megérinteném? Vajon tolerálná, hogy ha megölelném? Vajon számít mindez már valamit is neki?
- Nem voltam ott. Nem tettem azt, amire ígéretet tettem neked. Maximalista voltam, karrierista és a cél lebegett előttem. Fogalmam sem volt mi történik tulajdonképpen idehaza. - hangom számomra is meglepően nyugodt. Megfontoltan beszélek, noha borzalmasan nehezemre esik bármiféle ép mondatot is kiejteni a számon. Bennem is érzelmek dúlnak, vehemensek, fájóak, de próbálok úrrá lenni rajta.
- De annak ellenére, hogy teljesen kizársz az életedből igyekszem helyrehozni, amit elrontottam. Tudom, hogy nem lesz ugyanaz. De el nem tudom mondani mennyire szeretlek. Ez az évek alatt nem csak hogy töretlen volt, de csak erősödött bennem. Képtelen lennék magam mögött hagyni mindent ami veled kapcsolatos. Látom, hogy mi van, de én... - nem tudom folytatni. Torkomra irdatlan méretű csomó telepszik. A hangom a végére csak megremeg. Sokszor próbáltam magam nem gyengének mutatni előtte, sokszor sikerült is. Talán a mai napig azt hiszi, hogy egyáltalán nem érintett meg a gyerek elvesztése. De most nem megy. Túl sok minden forog kockán, túlságosan törékeny és a valóság fájó. Az ajkam megremeg, de csak erősen beleharapok. A szavaira lopva rá pillantok, érzem, hogy parttalan vívódáshoz értünk. Mindig itt lyukadunk ki és mindig elveszítjük a kontaktust.
- Bells... kérlek próbáljuk meg még egyszer. - kétségbeesetten próbálom egy utolsó lehetőségként talán kérlelni. Úgy érzem ha ez nem sikerül, akkor végképp elvágtam magam nála. Felé nyújtom a kezem, óvatosan a felkarjára sikítom, miközben próbálok valami jelet az arcáról leolvasni. Most olyan ingoványra tévedtem, ahol nem igazán jártam eddig.



Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Normális esetben a házasok nem így élnek, ahogyan mi. - csúszik ki a számon válaszul. Tudom jól, hogy miért mondja azt, amit, de még ez se érdekel. Semmi se olyan, mint amilyennek normális esetben kellene lennie. Együtt kellett volna átjutnunk ezen, de még se így történtek a dolgok. Egyszerűen minden egyes perccel, másodperccel és nappal egyre távolabb kerültünk egymástól. Egykoron szerettem őt, de most fogalmam nem volt arról, hogy mit érzek. Szeretem őt? Igen, de mégis volt valami láthatatlan erő, ami egyre magasabb falakat kezdett bennem építeni vele szemben, mintha valami meghalt volna és annak a maradványai szép lassan megmérgeztek volna.
Fogalmam nincs, talán ... - kezdek bele, de inkább megrázom a fejemet. Nem akarok arra gondolni, ahogyan egy szőkeség a kedvére tesz. Fura dolog az élet, hiszen válni akarok, nem vagyok arra képes, hogy megnyíljak előtte és közelebb engedjem magamhoz, de azt se akarom, hogy valaki más karjaiban találjon vigaszt. Hogy mit akarok? Talán a régi időket, amikor pontosan tudtam, hogy hányadán állunk egymással, amikor minden rendben volt és egy-egy érintés, pillantás vagy csók többet mesélt, mint milliónyi szó. Egyszerűen azt az időt szeretném, de bármennyire is vágyom rá, mert úgy érzem, hogy mérföldekre elkerül minket. Lehet, hogy az én hibám, hiszen ő mintha próbálkozna, de nekem nem megy. Talán bennem romlott el valami és az lenne a legjobb, ha szabadjára engedném őt és akkor megtalálhatná valaki mellett a boldogságot.
Édesem? - kérdezek vissza úgy, mintha a világ legnagyobb bűnét ejtette volna ki. Igyekszem összeszedni magamat, hiszen emlékszem arra, hogy milyen érzés volt egyedül megküzdeni vele és mennyi fájdalommal járt az, míg megtanultam újra talpra állni és úgy járni a várost, mintha semmi baj nem lenne. Mintha még mindig pontosan ugyanúgy ragyogott volna a nap, pedig már nem. Figyelem, ahogyan egyre közelebb ér, mire hátrálni kezdek, de a konyhapult nem enged tovább. Idegesen túrok a hajamba, majd a szúrósan pillantok fel rá.
Miért akarod azt, hogy újra szenvedjek? Miért vágysz arra, hogy újra átérezzem azt, ami akkor szinte felemésztett? Miért akarod, hogy újra megtörjek? - kérdezem tőle egyre hevesebben, hiszen ez szerintem önzőség a részéről. Nem akarok róla beszélni, hiszen szerintem az a legrosszabb, amikor a szülő elveszíti a gyermekét. Lehet nem tarthattam a kezeim között, de Marcussal ellentétben nekem megadatott az, hogy érezhettem őt a kezdetektől fogva. Egyszerűen ő is már hozzám tartozott, de pillanatok alatt veszítettem és a legrosszabb az volt, hogy semmit se tehettem. Akire rá bíztam az életemet nem volt mellettem. A bátyám volt egyedül ott, majd megjelent ő is... De mintha abban a pillanatban kezdtem volna el a falat felépíteni, hiszen még rá nézni is nehéz volt. Hallgatom amit mond és érzem, hogy egyre gyengébb leszek, egyre nehezebben tudom uralni azt, amit érzek. Egyszerűen újra kezdek elveszni.
Nincs már mit helyre hozni!! Nem látod, hogy az egész életünk romokban hever és soha nem lesz már semmi olyan, mint volt? - kérdezem tőle könnyes szemmel, majd a kezem hamarosan a mellkasán landol. Az öklöm egymást érve csap le rá, miközben a könnyek egyre inkább kezdik ellepni a szememet, majd hamarosan már az arcomat, orcámat barangolják be.
Miért ne hibáztathatnálak?! Ott voltál? Nem! Ott kellett volna lenned, vigyáznod kellett volna ránk, de neked semmi se számított csak a csapatod és a sport!  Még meghallgatni se voltál képes heteken keresztül!! Számomra már nem volt hely benne, akkor most miért akarod azt, hogy elhiggyem helyre akarod hozni? - kérdezem tőle kétségbeesettem, majd amikor a kezeim utolsó csapást mérik rá, egyszerűen csak összecsuklom. A térdeimet felhúzom és szorosan ölelem át, miközben érzem a konyhabútort, amint a hátamhoz simul és azt, ahogyan a padló köve próbálja lecsillapítani azt a lángoló érzést, ami szép lassan újra megtör és darabokra szakít.
Elveszítettem, még arra se voltam képes, hogy vigyázzak rá, ha már téged elveszítettelek korábban. Nem maradt semmi se, ami képes lenne ezt helyre hozni. - a hangom halkan cseng, de a fájdalommal tarkítva a könnycseppek záporában és úgy bámulok a messzeségbe, mint aki megőrült. Nem akarom azt, hogy itt legyen, nem akarom többé azt hallani, hogy minden rendben lehet, mert semmi se lehet. Elvesztettem a lényem egy részét és már soha nem fog eltünni az az üresség, ami ott maradt...



Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




- Normális esetben teljesen értelemszerű, hogy aggódsz. Nem is értem miért veszed az ilyet sértésnek, hisz házasok vagyunk. - vagy durcásan, vagy tudom is én hogyan... Érzem, hogy gyülekeznek a felhők a fejünk fölött, ahogy azt is hogy ez az egész így nem okés. Nem normális, hogy bármit mondok neki, vagy ellenségesen veszi le, vagy nem is reagál rá. Nem érzem úgy, hogy kiérdemelném ezt a bánásmódot a saját feleségemtől. Sosem bántottam, sosem aláztam meg, sosem adtam komolyabb okot rá, hogy így viselkedjen velem. Még annak ellenére sem, hogy egy kissé hanyagoltam. Én is ember vagyok, én is követhetek és követek is el hibákat... de ki nem? Komolyan vesse rám az az első követ, aki azt mondja, hogy egy picit sem szabad hibázni. Ami történt baleset volt. Én nem hibáztatom Bellst. Talán nekem kellett volna jobban odafigyelnem rá. Talán nem következik be a baj. Talán nem így állnánk egymással. Ellenben ő csak még jobban szítja a bűntudatot bennem, hogy teljesen rám hárítja a bűnösséget.
- Tessék? Te komolyan... azt gondolod, hogy érdekelnek engem azok a nők? Vagy hogy rajtad kívül bárki is... - egyszerűen nem jutok szóhoz. Megáll egy pillanatra a lélegzetem is annyira megdöbbenek. Hüledezve mondom mindezt, ugyanis nem értem mégis mit akar ezzel mondani. Nem, én tényleg nem értem mi ez az egész. Ennyire eltávolodott volna tőlem, hogy neki már ez is mindegy? Kezdem úgy érezni mint aki egy jókora pofont kapott épp az imént.
Egyre inkább úgy érzem, hogy akkor fogunk bármin is túlesni, ha megemlítem azt a bizonyos témát. Komolyan, vagy beszélünk róla, vagy szétmegyünk. Vagy meg tudjuk beszélni, vagy összeveszünk. Mostanában annyit gondolkozok ezeken, annyi de annyi dolog fordul meg a fejemben. Mit, és hogy kellene csinálni, mit kellene változtatni. Én tényleg kész vagyok bármiféle kompromisszumra. Gondterhelten ráncolom a homlokom, ahogy hátratolja a széket. Menni készül, amit nem lenne szabad most hagynom. A keze után kapok, de már késő.
- Édesem, ezt meg kell beszélnünk tudod jól. Tudom, hogy rossz és fáj, és nem szívesen beszélsz erről, de eltelt már fél év és jót tenne ha túlesnénk a nehezén. - nem hagyom elveszni a lehetőséget. Felkelek én is az asztaltól és odamegyek hozzá. Nem akarom sarokba szorítani. De úgy érzem, ha most nem próbálom ezt meg, akkor örökre elvesztem és szép lassan elmarjuk egymást a másik mellől.
Kemény szavakat vág a fejemhez, amit úgy ahogy vannak elismerek. Nem kezdek el tagadni, fölösleges. Mindketten tudjuk jól, hogy mi történt pontosan. De a jelenre egyáltalán nem igaz mindez, amit mond. Sőt, én inkább minden időt megragadnék, hogy helyrehozzam a dolgokat. Csúnyán elrontottam, de nem örök érvényűleg... remélem.
- Ne mondd azt, hogy most is csak a csapatnak élek. És ne mondd azt, hogy nincs jogom felhozni azt, ami történt. Engem is ugyanúgy érint, ahogy téged is és ne hidd azt, hogy ez egyáltalán nem érdekel. - a szavak csak úgy megerednek, noha próbálom józan ésszel átlátni mindazt, amit mondani készülök. Annyi minden mondanivalóm lenne neki. Pillanatok alatt teljes tébolyda alakult ki már megint közöttünk. Most már mindennek lőttek, ezt vissza fordítani nem lehet.
- Mert jobb az, ha csak homokba dugjuk a fejünket és egymást öljük? Jobb bármelyikünknek is, hogy állandóan harcoljunk egymással és a sebeinket nyalogassuk? Az istenit hát, nekem fontos vagy és szeretném a házasságunkat helyre hozni!


Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Rég volt olyan már, hogy beszélgettünk, hiszen legtöbb esetben nem is találkoztunk. Kerültem őt és annak ellenére, hogy hónapokkal ezelőtt a hó is elolvadt és beköszöntött a tavasz a körém épült fal továbbra se bomlott le. Nem számított az se, hogy az emberekről egyre inkább lekerült a ruha, hiszen már nyár volt. A nap magasan járt, miközben a kellemes nyári szellő simogatta az emberek bőrét, de a körülöttem lévő fal egyre erősebben állt. Régóta kiszorítottam már Marcust az életemből, vagyis valami ilyesmi. Részben őt hibáztattam azért, ami történt, pedig ott se volt. Fura az emberi természet, gondolkodás és akkor még az érzelmekről nem is beszéltem. Egyre inkább éreztem, ahogyan az örvény beszippant. Féltettem őt, de ugyanakkor próbáltam minél inkább elkerülni őt. Nem csak nem beszélünk, de nem is érintkezünk. Ha ő megpróbált beszélni, békülni, akkor egyszerűen csak legtöbb esetben hátat  fordítottam neki vagy pedig jött a vihar, ami nem csak minket, de még a lakást is valamilyen szinte pokollá tette, romokba döntötte.
Nem kell túl gondolni ezt az egészet. - szólalok meg kicsit durcásan, hiszen a világért se vallanám be azt, hogy tényleg féltettem őt és aggódtam azért, hogy épségben hazatérjen. Valójában az volt a gond, hogy magamnak nem akartam bevallani. Ahogyan utáltam azt is látni, hogy mennyire körbe rajongják őt a nők egyes meccsek után. Vajon most, hogy külön életet élünk esetleg valakit tényleg be is enged a szobájába? Még a gondolattól is kirázott a hideg.
Biztosan akadna olyan szőkeség, aki szívesen ápolna. - mondom neki egy kicsit csípősen, majd amikor meghallom a mondandó végét, akkor egy pillanatra úgy nézek rá, mint aki ölni készül. Nem értem, hogy képes felhozni azt a dolgot. Mintha csak az én hibám lenne az egész és nem aggódom. Egyszerűen csak fáj minden egyes porcikám, amikor eszembe jut.
Pedig talán jobb lett volna, ha ott maradsz, mert nagyon nem volt kedvem ahhoz, hogy valaki beszóljon és megmondja min aggódjak és min ne! - mondom neki idegesen és pillantok alatt csúszom hátrébb a székkel. A tányér hamarosan a mosogatóban landol, megtámaszkodom a szélén és próbálok megnyugodni, de nem megy. Végül megfordulok és újra őt nézem.
Nem áll jogodban felhozni azt a dolgot, mert nem voltál ott se akkor, se előtte! Csak a sport és a csapatod számított! Inkább most is őket kellett volna választanod! - vágom a fejéhez minden kedvesség nélkül és közben a fogaim mélyen az ajkamba vájódnak belülről, hogy nehogy neki essek, ne adjak hangot annak, ami lassan felemészt belülről.
Azt hiszem arról már lekéstél vagy tökéletesen eltüntetted a remény apró foszlányát is, ami ma talán megjelent. Büszke lehetsz magadra! - teszem hozzá bosszúsan, talán a fájdalom is kicseng a hangomból.



Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Túl rég.... hát igen túl rég volt bármi amit közösen csináltunk. Akármilyen halkan is mondja az ilyeneket,  már teljesen kiéleződött a hallásom rá. Amiket ilyenkor mond annak is van súlya. De még mennyire. Az utóbbi pár hónapban sajnos vagy nem kommunikáltunk, vagy egyszerűen csak borzalmasan sokat veszekedtünk. Azzal tele vlt a ház mi tagadás meg csörömpöléssel. Noha én törekszem a bèkülésre ő mint ha már eltemette volna ezt a kapcsolatot. Pontosan azóta van ez az áldatlan állapot, amióta kiderült,  hogy nem lesz pici. Tulajdonképpen én is ott és úgy szembesültem vele, ami talán az egyik legrosszabb érzés. Nem tudnék hozzá hasonló érzést mondani, sem elmondani milyen volt. Mostanra már nem lenne ennyire csöndes a ház, vagy ha nem is csöndes de nem a veszekedéseintől zengene. Ez azonban úgy fest csak pillanatnyi vágyálom lesz. Mint ha Bells már rég feladta volna ezt a kapcsolatot. Pedig jobb lenne mindent megbeszélni és nem megkerülni. Talán akkor nem itt tartanánk.
Nem reflektálva a halk megjegyzésére csak tálalok és megkóstom az ètelt. Már nem csak látszatra és illatra de ízre is mennyei. Egy pillanatra átadom magam az ízek élvezetének és ez kiül az arcomra is. Mondhatnám akár azt is hogy az isteni kajákkal fogott meg, mert van valóság alapja. De nem teljesen. Ő az a fajta nő akiért sok mindenre képes lennék, akiről úgy gondolom, hogy a legjobb. Amiért egy időben picit hanyagoltam meg sem èrdemelném. De nem szeretném elveszíteni semmiképp sem. Pedig válni akar.  Vajon csakelhidegült tőlem vagy még valahol mélyen érez valamit felém  a régi érzèsekből? Nekilátom az egész tányérnyi ételnek de nem bírom megálni szó nélkül. Régen olyan sokat beszélgettünk legyen szó reggeliről, ebédről vagy vacsiról.
- féltettél? - ez most komolyan meglep. Talán mert rég mutatott már ki bármiféle hozzám kötődő gyengédséget. Az utóbbi időben úgy állt a helyzet, neki mindegy mi történik velem. Csak voltunk egymás mellett ebben a baromi nagy házban. És ez az egész most olyan sokat jelent nekem...
- tudok durvulni de próbálok vigyázni magamra. Nem akarom, hogy ez is aggasszon. - alighanem kibújt a szög a zsákból. Miután kimondtam jut el a tudatomig, hogy ez erőteljes utalás volt arra, amit olyannyira szeretne elkerülni.
- nem éreztem fontosnak hogy ott legyek. Ha nagy buli is, de a munkához tartozik. Alig vagyok itthon, be kellene pótolnom az elvesztegetett időt. Mondjuk veled...


Marcus & Anabelle

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Tudom jól, hogy nem lett volna szabad azt mondanom, amit mondtam, de egyszerűen nem tudtam megfékezni a nyelvemet, de meglepő módon ő nem reagált rá. Mintha hirtelen valami benne is megváltozott volna. Először is ott volt a mosoly az arcán, majd pedig most ez. Talán ő még hisz abban, hogy helyre lehet hozni azt, ami köztünk volt, ezt a kapcsolatot? Az a  baj, hogy erre kevés esélyt látok. Fél év nem volt elegendő, így talán plusz egy-két hét se, vagy hónap se fog változtatni az egészen. Valami hiányzik az életemből, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Egyszerűen csak érzem azt, hogy valami legbelül túl mélyre lett temetve, ami talán már többé soha nem fog a felszínre kerülni.
Túl régen... - elmélkedek egy kisebb sóhaj keretében, hiszen pontosan tudom, hogy mire gondolhat. Rossz visszagondolni arra, hogy mi volt köztünk, mennyire boldogok voltunk. Minden egyes pillanatban rossz érzés volt, hiszen a ház minden egyes szeglete emlékeztetett rá. A legtöbb fénykép még mindig kint volt a falakon, vagy a szekrényeken, asztalokon, így még elkerülni se lehetett az, hogy a múltra ne emlékezzek. Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon lányunk vagy fiúnk lett volna, ha megadatik a sorstól, de sajnos nem. Elveszítettem, mintha még erre se lettem volna méltó, vagyis mi nem érdemeltük meg.
Állom a pillantását, majd megrázom a fejemet, amikor elfordul. Nem értem, hogy miért ültem le vele egy asztalhoz. Régóta nem történt már ilyen, hiszen általában még egy helységben se nagyon szoktunk lenni. Én vagyok az a fél, aki mindig tovább sétál, vagy egyszerűen elzárkózik minden elől. Nem érzem úgy, hogy képes lennék megnyílni, hiszen ha a fájdalom felszínre kerülne, akkor ott valószínűleg nem maradna semmi se éppen. Tudom, hogy engem is felemésztene. Mások szerint meg utána jobb lenne,ha beszélnék róla. Nem tudom, egyszerűen félek. Alig, hogy szed nekem neki is állok az evésnek, de a kérdésére lerakom az evőeszközt. Egy aprót az ajkamba harapok, de nem tudok ránézni másodpercekig.
Igen, követtem. Féltem, hogy esetleg megsérülsz és a kórházból fognak hívni. - vallom be neki egyre halkabban, majd közben újra lesütöm a szemeimet. Nem értem, hogy mi van velem. Az utolsó pár hétben kezdtem igazán utána járni a dolgoknak, illetve mindig az utolsó hetek a léghúzósabbak számukra. Végül lassan elkezdem az ételt turkálni, majd ajkamba harapva kicsit újra rápillantok.
Örülök annak, hogy nem lett semmi komolyabb bajod, de még mindig nem értem, hogy miért jöttél haza, amikor valószínűleg velük nagyobb ünneplésben és jobb hangulatban telhetett volna az estéd, mint velem. - a végére kíváncsian pillantok fel rá. Tényleg nem értem, hogy mi hozta őt haza. Főleg, hogy az ilyen eredményeket illik megünnepelni.


|| Nem lett a legjobb, bocsi.

Marcus & Anabelle
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Néha egyszerűen menne csak úgy elsiklani a problémák előtt és nem számon tartani mindazt. Nem tartani attól, hogy bármikor tüzet köp a vulkán, elindul a lavina és romba döntjük a házat. Megszoktam ezt az életet ennyi év után. Mindent elértem gyakorlatilag. Jól fizető állás, ahol megbecsülnek, egy gyönyörű feleség akiben társra találtam és egy pazar ház. Tulajdonképpen már csak az hiányzott, hogy egy apróság kitöltse az üres teret. Talán ez az üressèg ilyen nyomasztó.  Talán emiatt még orvosolható a kapcsolatunk. Ha sikerülne... végülis fél év eltelt már. Bells szervezete is készen áll egy újabb próbára. Talán ő maga nem. És ez a talán nem fog megoldódni magától.  Tenni kellene érte hisz egy normális kapcsolatban is nehéz az ilyen. Mi pedig nem vagyunk túl összetartóak. Érzem a végét és ez baj. Tudom, hogy ő is ezt gondlja, talán már engem nem is akar egyáltalán. De erre jelen pillanatban rácáfolt.
- Olyan már rég volt, hogy egymásnak essünk mi ott. - na már persze nem úgy értelmezem mint ő az előbb. Nagy ritkán sikerült rávennem, hogy ünnepeljünk kicsit külön is. Persze nagyon kellett fűzögetni. De most más a helyzet, komolyan kell az ilyet vennünk. Ő is véresen komolyan gondolja. De ennyire nem érzem magam savanyúnak, hogy úgy gondoljam most komolyabban kell ezt a meccses dolgot elemezni.
Nekiállok közben kipakolni az ételnek, míg hallgatom milyen napja volt. Hümmögök csak egyet. Már rég mesélt olyat, hogy valamelyik csapattársam hozzá ment volna kezelésre. Nem egy kérdezte meg tőlem, hogy minden rendben van-e közöttünk. De igazából semmi nincs. Azzal kezdődött az egész hogy egy ideig nem kívánt engem, nem beszéltük meg ezt a gyerek dolgot, hanem mélyen elzárkózott előlem. Pedig nekem ha nem is annyira de ugyanúgy szar volt. Én is elvesztettem valaki fontosat és vele ellentétben igazán megbeszélni sem tudtam senkivel. De túlléptem rajta. Amikor otthon jártam Európában valahogy sikerült a dolgot mèlyen eltemetni. De tudom,  hogy még nyomaszt legbelül.  
Rosszalló pillantást küldök a kaja felè ahogy azt kezdi mesélni, hogy edzeni is volt. Nem szeretem és ezt ő is jól tudja.  Egyszerűen csak féltem ettől, hogy bármi baja lesz tőle. A sport rizikós és nem mindegy milyen.
- örülök, ha sikerült ütni az időt hasznosan is. - pillantok fel rá a nagy készülés közepette, majd akkor fordulok csak a tányérokhoz. Egy pillanatra megáll a kezem a tányéron ahogy a válaszra várok. De igenlegeset kapok. Szóval hajlandó még leülni velem egy asztalhoz. Le is veszek mèg egy tányért és tálalok, majd rakni kezdem előbb neki majd magamnak az adagot. Leülök az asztalhoz vele szemben és őszinte meglepettsèggel pillantok rá a kérdést hallva.
- Ott kellene lennem, de.... te követed az eseményeket?

Marcus & Anabelle

Sponsored content
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Similar topics
-
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Étkező és konyha [régi]
» Konyha és étkező
» Konyha és étkező
» Konyha és étkező

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: O'Brien birtok-
Ugrás: