Egyik pillanatról a másikra furcsa érzés önt el. Nem tudnám pontosan megfogalmazni mi minden megy most végbe bennem, ahogyan Mattel beszélgetek, de ha nagyon el akarnám mondani valakinek, azt hiszem azt mondnám, hogy újra van bennem remény. Arra, hogy minden rendbe jöhet, mi pedig még lehetünk boldogok együtt. Eddig kifejezetten féltem attól, hogy mi is lesz velünk. Sokkal kevesebbért is váltak már el párok. Mi pedig elveszítettük a kislányunkat. Nem tudtam és talán nem is akartam megoldást keresni a problémára, mert túlságosan össze voltam törve. Ha Mattet is elvesztem, az egyébként is összetört szívem egyenesen megáll volna dobogni. Néhány héttel ezelőtt még utáltam volna beismerni, hogy szükségem van a férjemre, mert túlságosan haragudtam rá, amiért vannak fontosabb dolgok az életében, mint a saját lánya. Pedig mindig is szükségem volt rá. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan jól érzem magamat a karjai között. Minden ellenére, ami történt, még mindig biztonságban érzem magam mellette. Talán ez jelenti azt, hogy még mindig szeretem őt.
Álomszerű az egész helyzet, hiszen egy, vagy két órával ezelőtt még nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán itt leszek a dolgozószobájában és beszélgetni fogunk. Arról, hogy mihez kellene kezdenünk és hogy hogyan menthetjük meg a kapcsolatunkat. A temetés óta úgy éreztem a házasságom, a kapcsolatom Mattel egy hegyoldalon száguld lefelé, a teljes boldogtalanság felé, most pedig mintha valaki behúzta volna a kéziféket, úgy tűnik nem fogjuk elveszíteni egymást. Egyedül azt remélem, hogy még csak a szakadék közelében sem vagyunk és hogy sikerül elindulnunk visszafelé a lejtőn, hogy újra boldogok lehessünk.
- Szeretlek. - Olyan hirtelen és őszintén tör elő belőlem az érzés, hogy magam is meglepődöm. Szeretném megcsípni magamat, hogy biztos legyek benne, ez nem egy álom, de a meglepettségtől pislogni is elfelejtettem, nem hogy megcsípni magamat.
Lehet, hogy holnap megint úgy fogom érezni az egész világ ellenem van és ezerszer annyira fog hiányozni a kislányunk, mint ahogyan most hiányzik. Lehet, hogy újra Mattet fogom bűnösnek tekinteni mindenért, ami velünk történt. De azt hiszem nem számít. Csak az a fontos, hogy most miben állapodunk meg, és bármi történjen, tartsuk magunkat hozzá. Amikor azt mondja; őszintén rendbe akarja hozni a kapcsolatunkat, a leghalványabb mosoly kúszik az arcomra.
- Nekem fogalmam sincs kihez kellene fordulnunk - vonom meg a vállamat tanácstalanul. A fülem mögé tűrök egy hajtincset, úgy pillantok fel Mattre. Azt mondják mondani könnyebb, mint csinálni. Megvan az elhatározás, most már csak tennünk kell érte. Úgy érzem mind a ketten ezt akarjuk. És ez boldoggá tesz - még ebben a kegyetlen helyzetben is.

Boldog voltam. Kívánni sem mertem volna szebb életet, mint amilyen nekünk volt Mattel. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, azt hiszem még annál is boldogabb voltam, mint előtte, ami fizikailag képtelenségnek tűnt. Hiszen mi voltunk a tökéletes házaspár. Én szerettem Mattet és Ő is engem. Imádtam vele lenni és ezzel Ő is tisztában volt. Az ismerőseim féltékenyen figyelték a kapcsolatot, ami kettőnk között volt, és ami olyan töretlen volt évekig. Egyikük sem gondolta volna, hogy ezt a felhőtlen boldogságot bármi is elronthatja. Még én sem. Pedig számíthattam volna rá. Hiszen hogyan érdemelhetnék meg egy olyan embert, a világ minden boldogságával, mint Matt? Pillanatok alatt tört össze a szívem, apró darabokra.
Amikor éppen nem fáj mérhetetlenül, hogy nincs többé a kislányom, akinek a születését annyira vártam és a mindenem volt, hogy őt öltöztessem és a haját fésüljem, akkor általában dühös vagyok. Magamra, Mattre, a világra, a nyomozókra akik képtelenek eredményt felmutatni, de legfőképpen arra az emberre akinek volt mersze megfosztani engem egy olyan érzéstől, amire egész életemben vágytam. Újra és újra megfogadom, anyatigrisként, hogy teszek valamit az érzés ellen. Én magam kezdek bele a nyomozásba, és teszek valamit a mostani, áldatlan állapot ellen, amibe lassan beleőrülök. Aztán rájövök, hogy az őrület valószínűleg már utolért, ha olyasmin gondolkozom, mint az, hogy én "bosszuljam" meg a lányom halálát. Zokogni lenne kedvem, ha csak arra gondolok, hogy mi mindenen mentünk át és mi minden vár még ránk, ha legalább fele annyira jó kapcsolatot akarunk, mint a történtek előtt. Most, Matt dolgozószobájának padlóján ülve úgy érzem tényleg akarom.
Akarom a férjem közelségét, azt, hogy újra olyan fesztelenül beszélgessünk, mint amikor megismertük egymást. Hogy képesek legyünk együtt nevetni és gátlások nélkül beszélni az érzéseinkről, ahelyett, hogy mindketten a saját világunkba és gondolataink mögé rejtőznénk a fájdalmunkkal, amit talán nem enyhíthet semmi más, csak a másik bizalma és szeretete.
- Azt hiszem jó ötlet - felelem előbb bizonytalanul, majd egy bólintással jelezve, hogy komolyan gondolom a dolgot. Mi más segíthetne rajtunk, ha képtelenek vagyunk megmondani merre is induljunk tovább, mint egy kívülálló segítsége? - A próbálkozást mindenképpen megéri.
- De... - Fogalmam sincs miért jut eszembe a kérdés és valamiért félek is hangosan kimondani, mert nem akarom, hogy úgy hangozzon, mintha nem akarnám ezt az egészet. Mintha nem akarnám rendbe hozni a kapcsolatunkat. - Ugye mind a ketten akarjuk? - kérdezem halkan. Lassan pillantok fel Matt szemeibe, keresve bennük a választ. Gondolataim elvesznek a pillantásában, belőlem pedig hadarva törnek elő a szavak, az összes gondolattal együtt, ami a fejemben jár épp. - Mert én igen. El sem tudod képzelni mennyire szeretném, ha újra boldognak látnálak. És ha újra boldogok lennénk.. Együtt.

Nem tudom mit kellene tennem az érzéseimmel kapcsolatban, amelyek elválasztanak Mattől. Néha abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán le akarom őket küzdeni. Máskor csakis arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne, ha minden olyan lenne, mint régen. Tudom, hogy a lányunkat nem kaphatom vissza, de abba is beleegyeznék, hogy olyan életünk legyen, mint az Ő születése előtt volt.
Mióta az eszemet tudom nagy családról álmodtam. Az enyém... Nos, ha pontosan meg akarnám fogalmazni, koránt sem mondható hétköznapinak - nem az összetétele miatt, hanem a közöttünk uralkodó kapcsolat miatt. A szüleim minden bizonnyal szeretnek engem is és az öcsémet is, ennek a kinyilvánításával azonban egész életükben küzdöttek. Mindig is tipikusan abba a csoportba tartoztak, akik azt hitték, hogy a gyereknevelés helyett munkával eltöltött időt pótolhatják pénzzel. Mégis, mindannak ellenére, hogy örökké volt körülöttünk valaki, aki vigyázzon ránk, néha még gyerekként is éreztük annak a hiányát, hogy a saját szüleinkkel legyünk. A távolságot pedig, ami a gyermekkorunk és később tinédzser éveink alatt közénk ékelődött, még ma is nehezen, keserves próbálkozással lehet csak átszelni. Éppen ezért fogadtam meg, hogy amikor nekem családom lesz, soha nem teszem azt sem a férjemmel, sem a gyerekeimmel - ugyanis eddig többről álmodoztam -, de még magammal sem, amit a szüleim tettek egész életükben. Talán ezért jelentett számomra az átlagosnál is többet az, hogy kislányom született. Mert mindig is próbáltam leküzdeni valami olyasmit, amibe tulajdonképpen nem szólhatok bele, hiszen a génekkel örököltem. A családalapítással és gyerekneveléssel pedig úgy éreztem jó irányba haladok. Talán egy kicsikét még el is hittem, hogy olyan életem lesz, mint amilyet elképzeltem magamnak.
Hogyan lehetséges, hogy egy olyan gondosan építgetett élet, pillanatok alatt képes legyen összeomolni? Mintha egy ház alól egyszerűen kirántanák az alapokat, hogy ne maradjon más belőle, csak romok. És hogy pontosan ki a felelős azért, hogy most a leomlott falak kavarta hatalmas portól az orromig sem látok? Mattre pillantok. Éppen abban a pillanatban, amikor azt mondja, szeret. Érzem, hogy a szívem meglódul, a torkom pedig összeszorul. Szeretném azt mondani, hogy én is őt, de képtelen vagyok megszólalni. Hiába nyitom szóra a számat, egy hang sem jön ki rajta, én pedig érzem, hogy hiába válaszolnék, nem tűnne fele olyan őszintének sem, mint ahogyan gondolom. Minden bizonytalanságom, haragom és gyűlöletem ellenére valahol mélyen még szeretem a férjemet. Kitartott mellettem, amikor ránézni is alig bírtam a fájdalomtól, ez pedig mindennél többet elárul róla. És sajnos rólam is. Valószínűleg azt, hogy el kellene mennem dühkezelési tanácsadóhoz, vagy minimum egy pszichológushoz.
A kitárt karjaira pillantok és pontosan úgy, ahogyan beléptem a szobába, gondolkodás nélkül bújok oda hozzá, nem akarván mást, csak érezni az érős karjait magam körül, mint régen. Beszívom az oly ismerős illatot és vállára hajtom a fejemet. Milliónyi emlék rohan meg, a szoba körvonalai elmosódnak a szemembe szökő könnyektől.
- Annyira sajnálom.. - A kitörni készülő sírástól megbicsaklik a hangom, mégis szeretném elmondani neki, hogy mennyire sajnálom. Azt, hogy képtelen vagyok azt mondani neki én is szeretem, hogy teljesen elhanyagoltam őt, hogy bele sem gondoltam, az Ő fájdalma nagyobb lehet az enyémnél. Sajnálom, hogy önző voltam és csak magamra gondoltam, amikor nem én vagyok az egyetlen sérült ebben a helyzetben.

Fáj. Persze, hogy fáj, ami történt. És azt hiszem ez a fájdalom nem fog múlni, egyszerűen csak az idő múlásával csillapodik majd. Legalábbis nagyon remélem, mert bele fogok őrülni, ha ezzel a fájdalommal kell leélnem a hátralévő életemet. Akkor már inkább legyek én is halott, hogy ne kelljen végigjárnom azt az utat, aminek a végén valamikor talán újra igazán boldog lehetek. Sokszor már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg megéri ez az egész a próbálkozást. Lehet, hogy már csak naivan kergetem a fejemben felállított képzeteket, amelyek miatt még bízom abban, hogy akár a házasságom is megmenekülhet. De talán, az is előfordulhat, hogy a mi történetünk már véget ért. Félek belegondolni, hogy mi fog történni, ha ez az utóbbi igaz. Nem elég, hogy a lányomat veszítettem el, hirtelen az egész életemet is elveszíteném vele együtt, amelyet évekig boldogan éltem. Bármennyire képtelen vagyok megbocsátani Mattnek, nélküle teljesen elveszett vagyok. Évek óta Ő jelent nekem biztos pontot az életemben és bár egészen másképp éreztem iránta egy, vagy két évvel ezelőtt, még mindig itt vagyunk egymásnak.
Hogy mit kellene tennem? Fogalmam sincs. Egyikünknek sincs fogalma arról, hogy hogyan kellene túljutnunk azon, hogy valaki hidegvérrel megölt egy kislányt. A mi kislányunkat. Mélyről jövő, vörös ködű harag önt el, amikor erre gondolok. Újra és újra. Rossz anyának érzem magam, amikor arra gondolok, hogy ha valamilyen komoly betegség miatt veszítjük el a lányunkat, kevésbé fájna most a hiánya, az érzésen azonban képtelen vagyok változtatni. Nem vagyok fanatikusan hívő, de hiszem, hogy létezik valami nálunk sokkal hatalmasabb. A lányunk halála pedig nem ennek a felsőbb erőnek tudható be, érzem.
A kérdés azonban újra és újra felmerül bennem: miért éppen Őt? Senkinek nem kívánom, hogy ugyanabban a helyzetben találja magát, mint amilyenben mi vagyunk. Nem, egyáltalán nem ezért. Egyedül azt szeretném, ha az elkövető megbűnhődne azért, amit tett. És azt is remélem, hogy valaha képes leszek megbocsátani Mattnek. Mivel őt szemtől szemben is tudom hibáztatni a történtekért, míg a többin a rendőrség azóta is dolgozik. A történtek mintha méregként hatnának a szívemre, én mégis, az érezhető változás ellenére sem vagyok képes visszafordítani a folyamatot. Ahhoz egymagam túlságosan kevésnek bizonyulok.
- Nem tudom - mondom, a fejemet rázva, miközben felpillantok, Matt szemeibe és érzem, ahogyan a sajátjaim ugyanabban a pillanatban lábadnak könnybe, ahogyan találkozik a pillantásom a férjemével. Lehunyom a szemeimet, úgy fogadom a kezemre érkező apró csókot. Csendes, nyugodt sóhaj szakad fel belőlem, ahogyan próbálok olyan emlékeket összehalászni magamban, amelyekben boldogok voltunk. Akarom, hogy újra az a pár legyünk, de fogalmam sincs hogyan kezdhetnénk hozzá. - Fogalmam sincs, Matt. - Újra kinyitom a szemem, és egyenesen a férjemre nézek.
- De túl fogunk ezen jutni - mondom határozottan, még magamat  is meglepve a hangomban csendülő éllel, amely olyan szokatlan tőlem. Különösen az utóbbi időben.

Ha tényleg képtelenek vagyunk túllépni azon a helyzeten, ami eluralkodott a házasságunk fölött, miért nem mondja egyikünk sem azt, hogy akkor legyen vége? Van egyáltalán miben reménykednünk? Volt-e már valaha bárki, aki újra boldog tudott lenni a történtek után? És ha volt is ilyen, miért nem osztja meg velünk senki ezt? Már csak azért is, hogy ne adjuk fel a reményt. Ha tudnám, hogy van remény és hogy megéri próbálkozni, talán egészen más lenne a helyzet. Most azonban minden olyan reménytelennek tűnik. A kislányunk elvesztésének fájdalma guillotineként lóg a fejünk fölött és mintha csak arra várna, hogy a legmegfelelőbb pillanatban csapjon le, minden szálat elvágva Matt és közöttem. Vagy tévedek és valójában mindez már megtörtént, csak féltem kinyitni a szememet és észrevenni? Nem akarom elveszíteni őt, mert nem is olyan régen még Ő jelentett nekem minden boldogságot, amit csak az életben el tudtam képzelni. Most pedig olyan mintha egy idegennel élnék egy házban, akit nem is ismerek, akihez nem szólok, és akire még ránézni is félek. Félek, mert akkor eszembe jut mindaz, amiért őt kellene okolnom, holott nem szeretném.
Hiszen Matt egy kifogástalan úriember, aki keményen, talán néha túlságosan is keményen végzi a munkáját. Annyi mindent ért el, amiről mások ennyi idősen még csak álmodni mernek. Boldog voltam mellette. De hogy hogyan lehetnék újra boldog és hogyan tehetném őt is boldoggá, arról fogalmam sincs. Vagy hogy létezik-e még számunkra olyan egymás mellett, hogy boldogság.
Mindenesetre megéri a próbálkozást, amiről magam sem tudom honnan jött valójában. Hiszen eddig kényesen ügyeltem arra, hogy még csak a dolgozószoba közelébe se nagyon kerüljek. Most pedig láss csodát, a közepén ülök, a földön, szemben a férjemmel. Nem tudom miért vagyok itt. De talán éppen ez az oka. Mert annyira hihetetlennek tűnik, hogy még én sem fogtam fel teljesen. Azonban attól még, ha bárki megcsípne, ugyanígy, a földön ülve, Mattel farkasszemet nézve találnám magamat. Az eddig rajtam eluralkodó gyűlölet most mintha háttérbe szorult volna, holott ugyanazokba a szemekbe bámulok, amelyeknek soha nem akartam megbocsátani. Most mégis, mintha azért éheznék annyira arra, hogy elveszhessek bennük, mert a boldog emlékeket keresem benne, nem pedig a fájó jelent. Ez pedig minden bizonnyal működik is, hiszen ahelyett, hogy kiszaladtam volna, most itt ülök.
Fogalmam sincs mit kellene mondanom. Tudom, hogy sajnálja. Én is sajnálom. De a múlton már nem tudunk változtatni. Ha akár csak az Ő fájdalmán is enyhíthetnék, esküszöm megtenném. Egyetlen szülőnek sem kellene, hogy megadasson, hogy a saját gyereke elvesztésének fájdalmával kelljen élnie. Megnyalom az ajkaimat, szólni készülök, azonban a szavak bennragadnak. Sajnálja. Én is. Nem tudom mit kellene mondanom. Hogy megbocsátottam? Hogy minden rendben lesz? Hogyan állíthatnék olyat, amiről még nekem sincs fogalmam? Mi lesz velünk egy év múlva? Könnyebb lesz valaha is? Nem tudom... - Én sem... - Ölembe ejtett kezeimet kezdem vizslatni, ahogyan milliónyi gondolat rohan meg, újult erővel.
- Talán könnyebb lesz.. Együtt - mondom bizonytalanul, pillantásomat újra Rá emelve, felé emelve a kezemet, hogy megérintsem, próbálva akár csak a jelenlétemmel is támaszt nyújtani neki. Hiszen nem ok nélkül történt az a koppanás, amit meghallottam. Én pedig megesküdtem, hogy jóban és rosszban...

Néha szeretném bemagyarázni magamnak, hogy minden, ami velünk történt, annak tulajdonképpen valami oka volt. Hiszen mégsem lehet, hogy az Élet csak játszadozik, most pedig úgy döntött, hogy mi leszünk azok, akikkel kiszúr, csak mert éppenséggel úgy tartja kedve. Az nem lehet. Most már csak egyedül arra kellene rájönnie Mattnek, vagy nekem, vagy éppenséggel mindkettőnknek, hogy pontosan mi lehetett a cél. Akkor talán képesek lennénk helyrehozni azt az áldatlan állapotot, ami jelenleg is kettőnk között van. Azonban egyelőre nem látok menekvést. Csak süllyedünk és süllyedünk. Elhagyunk olyan dolgokat, amelyek nélkül egy évvel ezelőtt még képtelen lettünk volna élni, most pedig már alig beszélünk a másikkal és bevallom ez nagyon fáj és őszintén megrémít. Mert bármennyire is rossz szemmel néztem néha, hogy Matt mennyit dolgozik és akárhányszor megharagudtam rá, soha nem tartott olyan sokáig, mint ez a mostani - persze akkor szó sem volt a lányunk elvesztéséről.
Valahol nagyon mélyen érzem, hogy a megoldás nem az, ha nem szólok hozzá és ha még a pillantását is kerülöm, de képtelen vagyok egyszerűen odamenni hozzá és átölelni. Hogy együtt próbáljunk meg megküzdeni azzal, ami mindkettőnk vállát nyomja. Hiszen talán éppen annyira az én hibám is, hogy nem vagyunk többé boldog család, mint amennyire a Matté. Ha elég határozott vagyok és akarom, hogy több időt töltsön velünk, mint a munkájával, talán sikerül jobb belátásra téríteni és akkor más lenne minden.
Most talán éppen ebből az okból, vagy egyszerűen mert minden ellenére még mindig szeretem a férjemet, gondolkodás nélkül indulok a dolgozója felé, és meg sem állok, egészen addig, amíg bent nem vagyok, őt figyelve, ahogy a földön kuporog. Meg sem gondoltam mit teszek és láss csodát, egy lépéssel közelebb vagyunk egymáshoz - talán máskor sem kellene a fejemben gonoszkodó hangokra figyelni, csak egyszerűen hallgatnom kellene az érzéseimre, amelyek azt súgják, hogy most minél jobban szükségem van egy támaszra. És Mattet elnézve neki is szüksége van valakire. Én pedig képtelen lennék megbocsátani magamnak, hogy egyszer csak azon kapjam magamat, hogy ez a támasz többé már nem én vagyok.
- Matt... - hangom bizonytalanul megremeg, ahogyan kellemesen csengő nevét kiejtem a számon. Szinte érzem, ahogyan minden porcikám azt sikítja, fordítsak hátat, hagyjam el a szobát és tegyünk úgy, mint ez az egész meg sem történt volna, én azonban makacsul beljebb lépek, még ha ez a lépés legalább olyan bizonytalan is, mint a hangom volt, amikor a férjemet nevén szólítottam. Házasok vagyunk. Szeretjük egymást - még ha ez jelenleg nem is olyan egyértelmű, de mindig is így volt. Mindketten elveszítettük a kislányunkat. És ezen csak ketten léphetünk túl, együtt.
Egy pillanatra ugyan megrémülök, hiszen hetek óta nem gondolkodtam ilyen racionálisan. Eddig mindig elvakított a harag és a fájdalom, amely talán újra visszatér majd, de vannak jobb napok, mint ez a mai is. Azzal pedig, hogy betettem a lábamat ebbe a szobába, úgy érzem hatalmas akadályt másztam meg - sajnos azonban csak egyet a sok közül.
Érzem, ahogyan gyűlik bennem a feszültség, annak hatására, hogy magamban álldogálok a szobában, és mivel éppen most határoztam el, hogy megemberelem magamat és ma igenis próbálkozni fogok, hirtelen ötlettől vezérelve, bár lassú mozdulatokkal, de helyet foglalok a földön, éppen Matthiasszal szemközt. Átkulcsolom a lábaimat, miközben a kérdésére próbálom megfogalmazni a válaszomat. De azt hiszem sokkal többet tud kiolvasni most a szemeimből, mint amennyit elmondhatnék neki. - Nem tudom - felem végül halkan, a fejemet rázva. Mindenben bizonytalan vagyok. Mégis, legfőképpen abban, hogy egyáltalán itt vagyunk és együtt ülünk a földön, amikor nemrég még olyan biztos voltam benne, hogy soha nem leszek képes megbocsátani Mattnek.
Lassan pillantok fel, a tekintetét keresve, miközben kedvesen kérem Őt: - Elmondod mi történt?

Valamikor egy bölcs ember azt mondta, hogy az idő mindent megold. Most, amikor úgy érzem, eltelhet bármennyi idő, az én szívemben mégsem lesz nyugalom, szívesen találkoznék ezzel a bölcs emberrel és megkérdezném, hogy mégis hogyan gondolhatta ezt a kijelentését. Mert úgy tűnik rajtam még az idő sem segít. Bár mennyire szeretném, ha nem kellene egyedül lennem éjszakánként, amikor hajnali kettőkor, korom sötétben rábeszélem magamat, hogy átmegyek a férjemhez, valahogy sohasem sikerül megtennem. Mindig eszembe jut miért is alszunk most már külön szobában és rögtön leteszek mindenféle tervről, amitől akár csak egy kicsikét is jobban érezném magamat és nem lennék annyira üres. Annyira egyedül... 
Csendesen lépek be házba, miután hazaérek a virágpiacról, ami minden egyes alkalommal, amikor csak oda megyek, valamiért megnyugtatóan hat rám. Virágok között mindig is jól éreztem magamat - szép is lenne, ha éppen én nem tenném. Tudom, hogy Matt itthon van, mert már hosszú évek óta élünk egymás mellett, nekem pedig volt időm megtanulni figyelni az apró jeleket, amelyek arra utalnak, hogy éppen itthon van-e, vagy sem. Bár ha éppenséggel csak megnézem, hogy itthon van-e a kocsija, az is rengeteget segít. Szomorúan nyugtázom, hogy eljutottam arra a szintre is, hogy már nem akarom tudatni vele, hogy hazaértem. Régen biztosan szaladtam volna hozzá, már csak azért is, hogy Őt láthassam. Mióta elvesztettem... elvesztettük a lányunkat, azonban minden másképp alakul.
Soha nem fogom neki megbocsátani, amiért valaha is előrébb helyezte a munkát a saját kislányánál, akit pedig szeretett. Mert tudom, láttam, hogyan viselkedett a közelében. Öröm volt figyelni őket kettesben, most pedig mindez nincs többé. Én pedig gyűlölöm, amiért hagyta elveszni a kezei közül az egyetlen teremtést, aki igazi boldogságot jelentett mindkettőnk számára.
A már olyannyira megszokott, csendes motoszkálásba kezdek, amelyet már szinte tökélyre fejlesztettem az elmúlt néhány hónapban. Előbb a konyhába megyek, hogy a frissen szerzett néhány csokor virágot vázákba tudjam rendezni. Néhány percnyi rendezgetés után éppen azon kezdek gondolkodni, hogy ezúttal talán máshová kellene pakolnom a vázákat, amikor koppanást hallok, amely valószínűleg Matt irodájából jött, ahol mostanában mindig megtalálható. Bele sem gondolok teljesen, hogy mit csinálok, már visznek is a lépteim a dolgozója felé, miközben összevont szemöldökkel, már-már aggódva várok újabb hangokat. Az eddigi alkalmaktól eltérően most nem lassulnak le a lépteim, nem bizonytalanodom el, de még csak meg sem fordul a fejemben, hogy ne menjek be Matthez. Máskor csak szerettem volna tudni mit csinál éppen odabent, most három halk kopogást követően, amelyeket már-már én sem hallottam meg, olyan finomak voltak, már lépek is be a szobába, kielégítve a belső késztetést, hogy lássam mi van a férjemmel. Hirtelen nem tudjam mit mondjak, ezért csak egyik lábamról a másikra állok, és még legalább háromszor megismétlem a mozdulatot, miközben megköszörülöm a torkomat, Mattet figyelve.
- Jól vagy? - kérdezem halkan és magam sem hiszem el teljesen, hogy itt vagyok, amikor az elmúlt hetekben annyira próbáltam kizárni az életemből a saját férjemet, mintha nem is létezne. Most mégis, ahogyan őt nézem, szeretném átölelni és megmondani neki, hogy az idő mindent megold. Mert egyszer egy bölcs ember azt mondta.