Batman  & Sparrow

Mióta visszatértem a nyeregbe, ez az első alkalom, hogy beteget jelentettem az őrsön. Pedig elevenebb vagyok, mint valaha. Sőt, majd kicsattanok az egészségtől és az életerőtől.
Az a helyzet, hogy feltörtem Batmant.
B*szza meg, végre sikerült!!!! Szóval részemről teljesen jogos volt hasfájásra hivatkozva elbliccelni az éjszakai műszakot. És végre igazi munkához látni.
Nem volt könnyű. Igazából ezerszer jobban megizzasztott, mint az FBI szerverei. A probléma gyökere abban rejlik, hogy lehetetlen konkrét helyhez kötni a hálózatot. Mintha nem is szervergépeken tárolnák az adatokat, hanem például a levegőbe kódolva. Szinte lehetetlen volt. Ezért is vigyorgok a laptopomra, mint egy eszelős. Az én szervergépeim ideiglenesen a kisebbik szobában vannak a négy nagy teljesítményű PC-mmel együtt, amit a hackeléshez használtam, de most, hogy megvan amit kerestem, már elég a laptopom is, és a kanapém nyugalma. Lábam egy puffon, gép az ölemben, az ujjaim pedig fürgén pattognak a billentyűzeten, miközben kólát iszok, és megszegve a szigorú orvosi utasítást, rágyújtottam egy szál light cigire is. Mögöttem a nyitott erkélyajtó, orromban Gotham kora őszi eső illata.  
Remélem, hogy a Batman nem most akarja használni a hálózatát, mert nem vagyok biztos abban, hogy nem fagyasztottam meg az egész rendszert. Ez még számomra is új terep. Minden csak kísérlet, és nem tudom, hogy pontosan mit csinálok, csak azt tudom, hogy mit keresek.: Térfigyelő kamerák felvételeit. Két egységnek van mindenhol szeme és füle a városban: a rendőrségnek, és Batmannek. A rendőrség felvételeit megpiszkálták (az sokkal egyszerűbb) Batmanét amennyire én tudom, eddig még senki nem törte fel, ergó: nem tudták megbuherálni.
A tervem egész egyszerű volt attól a ponttól kezdve, hogy egyszer bejutottam a rendszerbe. Csak megkeresem a térfigyelők felvételeit, egy program segítségével kikeresem a logómat, a dealer arcát, a többit pedig más módon intézem, a lehető legtávolabb Mr Denevérember rendszerétől... Így kellett volna lennie, de attól tartok túl korai volt az öröm. A szobában a szervergépem élesen csipog, ami azt jelenti, hogy el fogom veszíteni a jelet. ~NE!~ Ahogy gondolom, már írom is automatikusan. Egy ütemre jár az agyam a kezemmel.  Francba!!!
Na jó. Azzal az egy szóval már úgyis elárultam magam, mire mintegy néma ígéret (a baljós, vagy életveszélyes fajtából), a szervergépem abbahagyja a csipogást. LOL. Olvasták az üzenetet?
Végülis, egy próbát megér, nem? Minek lopni ha kérhetem is? (költői kérdés. Úgyse fogom megkapni). Szóval amíg megpróbálom megtalálni amit keresek, aktiválok egy másik programot is, ami a hallott szót írott szöveggé alakítja, és megpróbálom feltartani az engem kizárni igyekvő erőket.
- Üdv! Hetekig tartott bejutni ide. Csak megkeresek valamit aztán itt se vagyok. Kis türelmet kérek. – locsogok megjátszott kedélyességgel (még jó, hogy a program ezt nem írja le); valójában vastag verejtékréteg lepi az arcomat, és kissé remeg a kezem. Berezeltem. Nem akárkit törtem fel, hát persze, hogy be vagyok cidrizve. - Úgy egyébként, hogy van? Meséljen a napjáról.
Reménykedek valamiféle válaszban. Azt nem akarom tudni, hogy Ő vagy egy kispajtása vett észre; egy a lényeg: időt kell nyerni. Muszáj.

Fáradtan dőltem hátra a székben, lehunyva a szememet néhány pillanatra. Kezdetben más volt ez. Mostanra rutinná vált, rendszerré, olyan volt az egész, mint egy örök, véget nem érő körforgás. Mindig ugyanazokkal harcoltam, mindig ugyanúgy. Ha egy valakit elkaptam, egy újabb lépett a helyére. Megmentettem valakit, de valahol máshol cserbenhagytam egy másikat. Felkellett, hogy fedezzem: nekem is vannak határaim. Hiába nem akartam róluk tudomást venni, végül mégis megmutatkoztak. Minél több időt töltöttem odakint, annál fáradtabb voltam. Minél többet harcoltam, annál jobban fájt a másnap reggel. A napok monotonná váltak, egyszerűvé, megszokottá. Mindent megtettem, de nem változott semmi. Ami előző nap működött, másnap csődöt mondott.
A számítógép csipogása az, amire kinyitom a szemeimet és értetlenkedve dőlök előre. A monitorok között villámsebesen cikázott a szemem, majd végül megtaláltam a hibát. Azaz… ő mutatta meg magát. Akárki is volt a másik oldalon, sikerült neki az, ami eddig még senkinek. Bejutott a rendszerembe.
A kezeim vadul jártak a billentyűzeten, először kiakarom zárni, de utána meggondolom magam és inkább az útját követem. Valamiféle céllal törte fel a rendszerem, ha kizárom, nem tudom meg, mi volt az. Így pedig esélyem van, hogy visszakövesem a jelét. Minél több időt tölt a rendszeremben, annál többet árul el magáról. A keresőprogramot már elindítottam, közben pedig igyekeztem lekövetni őt, hogy lássam, amit ő akarna látni. Onnan tovább azonban nem állt szándékomban engedni.
Felpillantok a monitorok felé, mikor megjelenik a szöveg. Várok néhány pillanatot, majd elindítok egy újabb programot, hogy tudjak kommunikálni a másikkal.
Eddig senkinek sem sikerült feltörnie a rendszeremet. Azt tanácsolom önnek, hogy itt hagyja is abba. – figyeltem, ahogy a szavaimat a gép leírja majd elküldi. Tudtam jól, hogy nem fogja. Elvégre, nem hinném, hogy unalmában tette ezt. – Segítsen magán. Rossz embernél keresgél. Nem véletlen, hogy védett a rendszerem. – amit nem akarom, hogy lássanak mások, az okkal van. Ami az én kezemben eszköz, másokéban fegyver. Ez az információkkal is így van.
Vártam, de éreztem, hogy felesleges. Közben az útját figyeltem, hogy merre és mit keres. Akármi is volt az, nem szerettem volna, ha hozzájut.

Már kezdek reménykedni benne, hogy mindössze az általános paranoiám hiteget vele, hogy van valaki a másik oldalon. Végül is könnyen meglehet, hogy van valamiféle automatikus biztonsági algoritmus, ami a hozzám hasonló próbálkozókat akarja kizárni, és ez esetben ráhibáztam valamire, ami megkerüli ezt az óvintézkedést, ez az oka annak, hogy elhallgatott a szobában a kettesszámú szervergépem, és én csak úgy magamban beszélek. Szeretném meggyőzni magam erről, tényleg. Részint ezen dolgozok, mikor megszólal a felolvasó program azon a kellemes, ám kicsit darabos női hangon, és elrebegi a modoros, de nem túl kedves szavakat, nekem pedig leesik a tantusz, hogy nem kispajtás, hanem a Denevérember ül most éppen egy monitor előtt, és rohadtul nincsen kedve nekem mesélni a napjáról. Az első gondolatom az, hogy nagy szarban vagyok, a második pedig, hogy a személyének tisztelettel átállítom a programot férfihangra. – Mindig van egy első alkalom. – vigyorgok, gépelek, vigyorgok, gépelek, és közben izzadok, mint aki éppen a maratont futja. Felfogtam mindent, amit mondott. A szavak jelentését és a súlyát is. Csakhogy most még védi az arcomat a monitorom, ezért még simán megjátszom, hogy lepereg, nem érdekel, nem bánom. – Nagyon jó a rendszer. Nem a maga hibája, hogy bejutottam. Fogjuk rá, hogy szerencsés véletlen volt, azt úgy magának is könnyebb lesz elfogadni. Pár perc. – Az a baj, hogy én komolyan is gondolom, hogy ezt néhány perc alatt le fogom rendezni. Hiszen mennyire lehet bonyolult feladat térfigyelő kamerák felvételét megtalálni? Ahogy azt most tapasztalom: nagyon.
Segítsen magán... recsegi a felolvasó program. – Éppen azt teszem. – felelem én, közben gépelek és klikkelek tovább. Most, hogy tudom: ő figyel, nem használhatom a Google módszert, miszerint címszavakban keresek; helyette adatbázis-kezelőt nyitok, és nagy kiterjesztésű fájlokat figyelek. A VLC az alapértelmezett lejátszóm, ami elég nagyra állított iconokat használ, kiragadva egy-egy képkockát az anyagból. A dokumentumoknak, képeknek, hangfelvételeknek, algoritmusoknak, egyéb rendszerfájloknak mind-mind más a jelölése, és azoknak a közelébe se megyek. Szűröm a listát a videókra, és amíg azt betölti, Batman megkapja Kaleo – Way down we go című nótáját, maximális hangerőre állítva. – Szívesen. – ezúttal őszinte, kicsit kárörvendő a mosolyom, mert a hangerőszabályzóra a saját biztonsági rendszerét uszítom rá. (Ő se unatkozzon). Egyébként a dal személyes kedvencem, és remélem, hogy tekintettel a helyzet iróniájára kicsit azért neki is tetszeni fog. Eztán folytatom a keresést, de úgy, mint akit kergetnek. – Az számít, ha elárulom, hogy csak jelentéktelen gothami polgár vagyok, és becsületszavamat adom rá, hogy nincs hátsószándékom? – vérszegény próbálkozás, tudom. Az ő helyében én már a kést fenném, amivel lenyesem a hacker ujjait.
Francba. Siessünk.

Elhúzom a számat a másik szavait hallva. Közben vetek egy pillantást a másik monitor felé, ami éppen a jelét próbálja befogni. Tudnom kell, hogy honnan csinálja mindezt. A rendszeremet majdnem lehetetlen feltörni, az, hogy sikerült neki azt jelenti, fel van szerelkezve, egy ilyen helyet pedig nem lehet csak úgy átköltöztetni egyik helyről a másikra. – Azokat gyakran megbánják az emberek. – ahogy ő is megfogja ezt, függetlenül attól, hogy sikerül-e neki az, amit szeretne, vagy sem. A rendszerem azért védett, mert mások kezében az információim fegyverek is lehetnek. Épp ezért nem dolgozom a rendőrséggel sem, többek között. Az én módszereim mások. Működnek.
Ezzel a legkevésbé sem. – nem tudom, hogy miként segíthetne magán azzal, hogy betör a rendszerembe. Akármit is keres, mindent megteszek, hogy kövessem az útját. Nem tűnik elmebetegnek, tehát okkal tette mindezt és nem szórakozásból. Ha vállalta a kockázatot, hogy ezzel magára haragít, nyomos oka kell legyen. Ezt az okot pedig szeretném megtudni. – Ez csak valami rossz vicc…   morgom, mikor megszólal a zene és kénytelen vagyok levenni a szememet egy kis időre róla, amíg megoldom, hogy maradjon dobhártyám. Addig a számítógépre van bízva az a feladat, hogy nyomon kövesse őt. Ezzel az a gond, hogy bármilyen fejlettek i s a rendszereim, az embert nem tudja pótolni egyetlen program sem a képletből.
Azzal már elkésett. Megkapta az esélyét, nem élt vele. – mondtam, miközben a rendőrségi adatbázisban és az FBI adatai között kezdtem el hackerek után kutatni. Talán van rá esély, hogy valamiféle nyomot hagy maga után a rendszeremben. A legtöbbjük szereti, ha tudnak róluk. – A szava egyébként sem ér sokat a jelen helyzetben. – egyébként sem. Nem bízom az emberekben, megtanultam az évek során azt, hogy mit jelent egy ígéret. Mit jelent valójában. A gothami és a becsületszó amúgy is érdekesen fest egymás mellett. Néha szeretném azt hinni, hogy több a jó ember, de a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ilyen nem létezik. Határok vannak, amik között mozogni kell. Ha egyszer ezt átlépjük, ott ragadtunk.

to: Batman

-A szerencsétlen véletlenekre gondol? – amiket meg szoktak bánni az emberek részre vonatkozva kérdeztem vissza. Valaki mindig bánja azokat, ezzel egyet tudok érteni. Nevezz bolondnak, vagy túl optimistának, én arra számítok, hogy végén a Denevérember fogja bánni ezt a „találkozót”. Muszáj ezt hinnem, mert csak sejteni, hogy pórul járok nem ugyanaz, mint TUDNI, és ha tudnám is, akkor nem lenne merszem folytatni. Vagy rosszabb: talán mégis folytatnám. – Maga ezt nem érti. Nem is kell értenie. Foglalkozzon a nagyhalakkal, én addig intézem a piti ügyemet, aztán –mint már említettem- itt sem vagyok.
Mibe, hogy ettől és a zenétől nem derül jobb kedvre? Ahogy rászabadítom Kaleo rekedt hangját maximum hangerőn, meg is kapom a választ. A komment szerint nyertem pár másodpercet, amíg nem rám figyel. Nem mintha ki tudnám cselezni a saját rendszerében. Ez nem így működik. Ha már rámállt (és nyilván így van), akkor nem labirintust lát maga előtt, amin keresztül követhet, elveszíthet, megtalálhat, hanem konkrétan azt látja amit én is: most éppen a videofájlok között matatok.
Amikor elhangzik az ígéret ((na jó, szerintem inkább életveszélyes fenyegetés)) arról, hogy nem éltem a kapott eséllyel, bátortalan pillantást vetek egy másik ablakra, megnézni, hogy ő mit csinál éppen. – Nem kérkedek, eskü... de nem talál ott rólam semmit. Amikor a szemetek megszívattak lepucoltam mindent a szerverükről. – ami rólam és a fiamról volt fent, mint zsarolási alap. – Segítek. – behúzok egy mappát arra az ablakra, amin ő is matat éppen az FBI szerverén. Ha megnyitja, egyetlen tételt talál benne: a logómat. Ott hagytam emlékül a szarháziknak, miután lepucoltam mindent. Akartam, hogy tudják: igen, bekaphatjátok, én voltam. – Ha a cégér nem mondd semmit, bemutatkoznék. Üdv, Sparrow vagyok. – Spóroltam neki egy újabb google-színtű keresést ha a logóm jelentését akarná megfejteni. Egyébiránt nem hiszem, hogy bármi jelentőséget tulajdonítana a névnek. Nem vagyok akkora celeb, mint ő, és a jó isten látja a lelkemet, nem is akarok akkora hírnevet.
Megvan.
Térfigyelőkamerák felvételei. Az őrült mennyiséget szűröm az általam már kikalkulált időpontokra, és elindítom a letöltést. A biztonsági rendszerét közben folyamatosan zavarnom kell, ezért ez a művelet se egészen olyan, mint letorrentelni egy filmet. Úgy tíz percet fog igénybe venni a dolog. Nincs más hátra, mint szóval tartani még a jó urat, amíg leügyeskedem a szerveréről ami kell.
Ebbe fog beletörni a bicskám. Nem vagyok az a fecsegős fajta. Viszont muszáj próbálkoznom, nem? – A rendőrség szerverét feltörték, és megbuherálták a felvételeket. Ezen van a bizonyíték, ami rávezet valami másra, és ami magát aztán végképp nem érinti. Mint látja, semmi másnak még a közelébe se mentem. Szóóóval még ne kapkodjon a páncélja után. – Imádom, hogy a program nem viszi át a hanglejtésemet is, és nem írja le, hogy izzadtság gyöngyözik a homlokomon, pedig nem lehet több 15 foknál, és az is a hátamra jön a pöttöm erkélyem felől. – Most mit csinál?! – kérdek is, és kérek is magyarázatot, mert megint rálesek az ablakra, amit ő használ, és semmit nem értek a jelekből. Tiszta Mátrix. Ijesztő. Vagy a procim haldoklik?

-A bűnöző az bűnöző. De általában nem próbálnak meg direkt magukra haragítani. – vannak, akik rosszabbak, mint mások. De egy kalap alá tartoznak, amit tesznek, a törvény ellen van. Ha valaki a törvény felett állónak hiszi magát, másokat is erre fog buzdítani. Ez rám is igaz. Ha Gotham utcái biztonságosak lesznek, ha a rendőrök és a tisztviselők teszik a dolgukat és nem a saját zsebük érdekeit nézik, szögre fogom akasztani a denevérruhát és nem megyek ki többet. De most, ennek a városnak szüksége van rám. Valakinek tennie kell valamit, én pedig magamra vállaltam ezt a szerepet.
Nem nyitom meg egyből a mappát, amit küldött, csak miután a rendszerem megerősített, hogy nincs semmi más benne, csak információ. Azzal, hogy sikerült betörnie a rendszerembe, csak még bizalmatlanabbá tett ebben a pillanatban. Amit esetemben nem könnyű még feljebb tornászni. – Élete legnagyobb hibáját követte most el, Sparrow. – csakhogy az általa használt néven hívjam, habár a legkevésbé sem érdekelt, hogy hívják. Csak tudni akartam, hogy kit keressek ezután, ha a keresőprogram nem tudja bemérni addig, amíg a rendszeremben van. A legtöbb hacker-nek ez a baja. Hivalkodnak, azt hiszik, egy álnév mindent megold. Pedig árulkodó. Főleg, ha a saját köreikben kezd el az ember kérdezősködni utánuk.
Térfigyelő kamerák felvételei. Nem tudom, hogy mit akar velük, miért van rájuk szüksége, de egy dologban biztos vagyok: nem fogja őket csak úgy megszerezni. A monitorra pillantok. A helybemérés még nem teljes. De eléggé le van szűkítve ahhoz, hogy használni tudjam az információt. Felálltam és a páncélomhoz léptem. – Betört a rendszerembe, így érint engem – válaszoltam szűkszavúan, miközben felöltöttem magamra a denevérruhát. A kommunikációt átirányítom, így nem kell feltétlen a számítógép, hogy beszéljek vele. Amint beszálltam a Batmobil-ba, még küldtem egy üzenetet Alfrednak, védett csatornán, majd felbőgött a motor, ahogy elindultam.
-Amit mindenki, ha elakarnak lopni tőle valamit. – válaszoltam, választ nem adva, ahogy megérkeztem azon helyre, ameddig a program jutott, a pozíciójának bemérése közben. Felkapaszkodtam a legmagasabb épület tetejére, hogy beláthassak mindent. – Alfred, megtette? – a feladata egyszerű volt. Ennek a bizonyos Sparrownak a rendszere így is meg volt már terhelve, és minél több szemetet dobtam elé, annál többet dolgozott. Ez pedig energiát jelent, nem is keveset. Lehet, hogy nem sikerült pontosan bemérnem a helyét, de ezután nem lesz már nehéz. – Ellenőrizze melyik épület lakásában a legmagasabb az energiafogyasztás. – nem kellett sok, hogy Alfred közölje velem az eredményt, én pedig az említett épület felé vettem az irányt. – Kapcsolja le a generátorokat, Alfred! – abban biztos vagyok, hogy nem sikerült minden felvételt megszereznie. Néhányat biztosan, de nem az összest. Azzal, hogy a generátorokat lekapcsoltak, a kapcsolat is megszűnt a rendszereink között.
Én pedig célba vettem az erkélyét, hallhatta, ahogy megérkeztem, elvégre a landolás erejét nem tudom teljes mértékben tompítani.

to: Batman

-Direkt magukra haragítani. – ismétlem, immár némi (szerintem nagyon jogos) felháborodással. – Elfelejti, hogy kettőnk közül maga a fegyverekkel és fenyegetéssel szaladgáló bűnöző. Magától lopni nem bűn. Pláne nem az eleve lopott adatok esetében. – Oké, hogy én hacker vagyok, így a törvény szemében söpredék, csökkentett értékű termék az evolúciós piacon. Én ezt vállalom. De ne jöjjön nekem azzal egy álarc mögé bújt fenegyerek, hogy ő különb nálam, mert... mert miért is? A térfigyelő kamerák mentései a szerverén biztosan nem legálisak. Akkor miről beszélünk? – Tegye már félre egy kicsit a sérült egóját, és hagyjon dolgozni. – A gőg, a lekezelés, az éterből is áradó megvetés és még ki nem mondott előítéletek sorozata felpaprikázott annyira, hogy elfelejtsek félni. Még nincs bosszúvágyam, nem áll szándékomban lerántani az álarcát, és (virtuálisan) kivonszolni a fényre az igazi személyazonosságát. Semmi ilyesmi nem állt, és most sem áll szándékomban, hogy tapasztalom mennyire bunkó, és önhitt a fószer. Mindez csak annyiban befolyásol, hogy félelem helyett bosszús vagyok, és még elszántabb a saját ügyemben.
Annyira, hogy elnémítom a kommunikáló programot, és felhagyok a kísérlettel, hogy szóval tartsam. A „mit csinál” kérdésre például már nem hallom a választ, és mivel a letöltés gyorsításán szorgoskodok, olvasni se olvasom ha válaszolt egyáltalán. Nem azért törtem fel a szerverét, hogy puszipajtások legyünk, hanem mert nem maradt más választásom. Persze sokat könnyített volna a dolgon, ha kicsit jobb fej, ha kicsit lazább, és ha ezeket a szavakat hírből se ismeri (szíve joga, elfogadom), legalább ne azzal jönne, hogy én vagyok a szemét, ő pedig a jófiú.
Részben még kicsit ezen puffogok magamban, másfelől a megszakadt letöltésen ámulok és értetlenkedek, amikor megérkezik.
A helyzet a következő: A nappalimnak nincs ablaka, duplaszárnyú üvegajtó van (jelenleg tárva nyitva), ami egy pöttöm erkélyre vezet. Az erkély igazából a tűzlépcső részét képezi, és alkalmi dohányzáson kívül másra nem használom. Szóval ha a Denevérember belendül, hacsak nem szándékosan akar rongálni, akkor nem töri ki az üveget a nyitott ajtón, talán csak a függöny szakad. (Ha ennek ellenére kiszakítja az ajtót a tokjából, kurva ideges leszek.) A következő bökkenő a kanapé elhelyezkedése: közvetlenül az erkélyajtó előtt. Én még kényelmesen elférek mögötte, de én európai mércével 155cm magas vagyok és 42 kg, tehát keskeny. Ha viszont nagy páncélban, nagy lendülettel érkezik a Batman, akkor alaphangon átbucskázik kanapémon, és elperecel a dohányzóasztalom üveglapján. Namost: én a kanapén ülök, egyik lában egy puffon, a másik az asztalon. Ha töri az ajtót tokostól, akkor minimum tarkón csap a keret; a lendület+ a tehetetlenségi erő miatt megszakad a gerincvelőm és itt pusztulok meg egy ültő helyemben. Ha a dohányzóasztalt kapja telibe, akkor a szögletes, gyöngyszerű, de éles szilánkok több ponton találnak el: az arcomon, a nyakamon, a karomon, a mellkasomon, a jobb lábam szárán (lévén, hogy póló és atléta van rajtam). Valamint ha van akkora mákom, hogy nem esik rá a bokámra, nem ficamodik ki, akkor is minimum zúzódik annyira, hogy még napokig nem fogok tudni rendesen lábra állni.
Ha így történ, de akkor is ha mégis mérlegelt az ugrás előtt, és civilizáltabb megoldás mellett döntött a meglátogatásomra, a végeredmény ugyanaz: egyszerre riadok meg, de úgy isten igazából, és leszek pokolian dühös is. Az ő arcát védi a maszkja. Én hacker vagyok, nekem ugyanolyan fontos az igazi személyazonosságom védelme. Ő ezt gyalázta meg a lehető legszemetebb módon, és ez az igazságtalanság piszkosul felpaprikáz. – Mi a fenét képzel magáról?  - először egy díszpárnával dobom meg, mert más feláldozható tárgy nincs kartávolságban. Halkan, visszafogott indulattal beszélek. Jóformán sziszegek. A szomszédokra is gondolnom kell. – Ez nem Crime Alley, az isten verje meg. Ide maga nem jöhet random parádézni! Kifelé a lakásomból! – megdobom még egy, majd egy másik és egy negyedik párnával is. Más nincs a kezem ügyében, csak a kávés bögrém meg a laptopom. Egyiket se akarom rá pazarolni. Túl fontosak nekem. – Nem hallotta? Tűnjön el, mielőtt meghallják a szomszédok. Úgy dübörög ebben a hacukában, mint Godzilla. Ez egy rendes környék, magának itt semmi keresnivalója.

A véleménye meg fog változni, ha ezt folytatja. – nem bűn. Ami azt illeti, még igaza is van. Soha nem voltam hős, nem kaptam szobrot, sem elismerést. Kritizáltak mindig is amiatt, amit tettem, és ahogy tettem. Nem zavart ez sosem, nem önmagam miatt csinálom, nem érdekel, ha az emberek csak egy bűnözőt látnak bennem. Ez Gotham, itt a többség az. Különb vagyok-e? Kinek igen, kinek nem. Én a szükséges rossz vagyok, azzal az eszközzel harcolok, amivel tudok. Mások kezét megkötik a szabályok, az enyémet nem. Én nem a törvény vagyok, nem a bíró, nem az esküdtszék. Az én esküm más, és betartom. – Tehát nő. – mondtam halkan, talán el sem jut hozzá ez már. Abból, amilyen szavakat használ, nem tudom elképzelni, hogy a másik egy férfi legyen. Nem mintha ez olyan elképesztően fontos lenne, de a későbbiekben könnyen lehet, hogy még kulcsszerepet játszhat. Nőkkel is van épp elég rossz tapasztalatom.
Nem célom, hogy többet ártsak, a kelleténél, a nyitott ajtót megpillantva úgy döntök az egyszerűbb megoldás mellett teszem le a voksomat. Az erkélyét veszem célba, és még mielőtt elérném, a tető felé célzok, és a fal felé lendülök, így nagyjából másfélméter magasból landolok az erkélyén, a legkevésbé sem hangtalanul, de jobban járt, mintha ”ajtóstul” rontottam volna rá.
Nem várok kedves fogadtatást, és mikor megpillant, nem várok bebocsátásra, egyből belépek az erkélyről a lakásba. A felém dobott párnát félreütöm, majd a következőket is, míg már csak egy-két lépés választ el tőle, megállok. – Ez itt Gotham. Ha rendes környékre vágyik, költözzön el. – vannak jobb és kevésbé jobb helyek a városban, de összeségében, mindenhol érezni lehet azt, ami ezt a várost ilyenné teszi. Hiába a sok pénz, hiába a fényűző életmód, a leggazdagabbaknál is ott van a levegőben. Ettől más Gotham. – Legközelebb majd kopogok. – mondtam szarkasztikusan, nyilvánvalóan, egyáltalán nem komolyan gondolva a szavaimat. Én nem a rendőrség vagyok, nekem nincs szükségem házkutatási parancsra. Ahogy ő is mondta, nem olyan rég, bűnöző vagyok, egy bűnöző pedig ritkán kopog az ajtón. – Megmondtam, hogy hibát követ el. Adja vissza, amit ellopott, és el megyek. Ne nehezítse meg még jobban. – a kezemet nyújtottam, esélyt adva, hogy átadja a laptopját. Nem tudom, hogy készített-e másolatokat, de élek a gyanúval, hogy igen. Ha a legrosszabból indul ki az ember, meglepetés már nem igazán érheti.