Elsőre a mai nap sem tűnt nagyban másabbnak, mint az összes többi. Talán mindössze annyiban, hogy itt Central-ban meg tudom látogatni a Team Flash-t, ha már egyszer a munkám ide hívatott. Nem mondhatom, hogy túlságosan sokszor kell átlépnem Star City határát, hiszen azért ott is bőven megvan a magam dolga, mind éjjel, mind pedig nappal, de ez nem azt jelenti, hogy ne mernék egy pillanatra szemet hunyni az ott történő dolgok felett. Hiszen biztos kezekben van a város védelme, amióta Oliver visszatért a szigetről. Habár azért ki kellett építenie a maga útját, de miből is tanulhatnánk, ha nem a hibáinkból? Az egyik kávézóban lesz a megbeszélésem, ahová szokás szerint túlságosan is időben érkezem. Nem tehetek róla, ha valami fontos dologról van szó, amin ténylegesen  múlik is valami, akkor valahogy késztetést érzek arra, hogy a lehető leghamarabb elinduljak. Ilyenkor mindig, minden tényezővel számolok. Ha nem indulok el időben, akkor biztos, hogy minden szövetkezik ellenem és olyan szépen elkések, hogy azt szép lesz nézni. Vagy pedig loholni fogok, aminek következtében eléggé kellemetlen lesz majd rám nézni, mert habár pontosan megérkezem mégis olyan vagyok, mint egy ló, aki éppen megnyert egy versenyt. Bármennyire is vagyok jó kondiban még én is képes vagyok magamat eléggé felparáztatni ahhoz, hogy kifárasszam magam lelkileg és fizikailag is. A kávézóban ücsörögve kortyolgatom a kávémat, amikor sikításokra leszek figyelmes. Az emberek eszeveszetten futkároznak, sokan a kocsijukhoz rohannak, de vannak, akik nemes egyszerűséggel másokat rángatnak ki az autóból, hogy előbb szabadulhassanak. De mégis mi hozta ennyire rá a frászt az emberekre?
Kilépve a kávézó ajtaján kis híján fel is löknek, amivel nem is tudok igazán foglalkozni, hiszen megpillantom a hatalmas tornádóféle sötétséget, ami úgy szippantja magába az embereket, mintha minden egyes élőlény hozzá tartozna. Azonban a célpont úgy tűnik, hogy a bevásárlóközpont, amit szinte már fel-fel fal a sötétség. Mielőtt még meggondolhatnám magam a lábaimat szinte eszeveszettül kapkodom egymás után, mintha attól félnék, hogy elkések. Az épületből hallatszó sikolyokból arra merek következtetni, hogy már el is késtem. De, amíg legalább egyetlen egy ember van, akit megmenthetek ettől a valamitől.. Akkor már úgy gondolom, hogy megérte.

Miután a küldetésünk a Hullámlovason véget ért, és Savage-et utolérte a végzete, úgy döntöttem, ideje nekem is elköszönnöm a Legends csapattól. Nem arról van szó, hogy soha többé nem számíthatnának rám, időről időre talán még hasznomat vehetik, és azt hiszem, valamelyest nekem is hiányoznának az utazgatások meg a társak – bár ezt nekik bevallani nem fogom – ha ez a búcsú örökre szólna. De tartom magam ahhoz, amit már első napon megfogalmaztam: én nem vagyok hős. Ez a kaland már így is majdnem az életembe került, mert voltam olyan őrült egy elmebajos pillanatomban, hogy feláldoztam volna magamat a világért. Pedig ez nem rám vall. Hűnek kell lennem önmagamhoz, így meghatározatlan időre visszatértem Central Citybe. Azt hiszem, most itt van rám legnagyobb szükség, a húgom mellett... és fogadni mernék, hogy Flashnek is hiányzott már, hogy újra szórakoztassam őt a magánakcióimmal. Magánakciók... igen, ez a legjobb szó, tekintve, hogy a partnerem, Mick, egyelőre nem adta fel a világmegmentő terveit. Igazán érdekes. Ki gondolta volna, hogy végül ő húzza majd ott tovább. Nekem azonban két hősködés között szükségem van egy kis szünetre, csak hogy megmaradjon az egyensúly.
Éppen ezért, és talán hogy bebizonyíthassam, leginkább saját magamnak, hogy még nem puhultam el teljesen, elhatároztam, hogy megszerzem magamnak a plázában rendezett ásványkiállítás leghíresebb ékkövét, a Lesotho Promise-t. Ígéretes feladat, nem igaz? Persze nem a pénz érdekel, és még csak nem is az, hogy ezt a drága kődarabot üveg alatt őrizzem a vitrinben otthon. Egyszerűen csak meg kell tennem, kihasználni a kínálkozó lehetőséget, hogy tudjam, érezzem, hogy az efféle küldetésekhez szükséges képességeim nem koptak meg az elmúlt hónapokban. És ha kell, egyedül is menni fog, partner nélkül. Csupán néhány napot áldozok a tervezgetésre, összetettebb munka úgysem kellhet hozzá, hisz a gyémántot nem egy komolyabb bank labirintus szerű acélfalai mögött őrzik, vagy lézerek hálójában, csak egy pláza egyszerű, első emeleti ékszerüzletének könnyen megbütykölhető, kisebb páncéltermében. Leginkább jó időzítés és a jégfegyverem kell, meg némi kézügyesség és türelem. Mivel reggel, nyitás előtt könnyebb észrevétlenül bejutni, mint bajlódni az éjszakai riasztókkal, így az időpont sem kérdéses. Már majdnem végzek a munkával, és szinte ujjaim között érzem a hűvös követ, amikor az épület minden riasztója egyszerre visít fel. Egy pillanatra megfagyok, amíg azt képzelem, hogy én szúrtam el valamit, de nem erről van szó. Igazából fogalmam sincs, mi történik, de úgy döntök, hogy mielőtt elindulnék, hogy kiderítsem, még bezsebelem a jussomat. Hisz a lenti zűrzavar talán még jól is jön nekem, hogy minél hamarabb és észrevétlenül leléphessek.
Miután a kincset biztos helyen tudhatom a kabátom belső zsebében, ismét kézbe veszem a jégfegyvert, és kisietek az üzletből, csak hogy tanúja legyek, amint az épületben tartózkodók sikítozva, egymást letaposva menekülnek valami sűrű, sötét fekete köd elől, amely tartózhatatlanul terjed, és felfelé tart, egyenesen felém. Tekintetemmel a másik lépcsősort keresem máris a menekülőutat tervezve, majd sietve meg is indulok a megfelelő irányba. Az első, mondhatni ösztönös gondolatom az, hogy mielőbb kiszabaduljak innen, nem foglalkozva másokkal. Aztán valami még erősebb ösztönre hallgatva, vagy csak az elmúlt hónapok hatása miatt, de irányt váltok, hogy még éppen időben felkapjak egy riadt kislányt a mindent elnyelő sötétség elől, és csak azután fogom ismét menekülőre, hogy lepasszoltam őt az aggódó anyjának.