Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Vas. Feb. 12, 2017 7:27 pm
Everybody & Dark Kara
Ahogy körbetekintek a jelenlévőkön, meglepődve tapasztalom, hogy mennyien lettek hirtelen. A megjelent embertömeg akaratlanul is a hangyákat juttatja az eszembe. Hogy miért? Pontosan olyanoknak tűnnének ezek is, ha a felhők közül néznék le rájuk. Azaz apró pontoknak, akik mit sem sejtenek a rájuk váró veszedelemről. Nahát. Ennyi embert érdekelne ez a kődarab? Pedig azt hittem ma több embert fog távoltartani a kötelező megmotozás gondolata a parktól és emiatt kevesebben is fognak megjelenni. Dehát ezek szerint tévedtem. Hm, annál jobb. Minél több a jelenlévő ember, annál nagyobb káoszt is lehet teremteni az elkövetkezőkben. Az időjárásra való tekintettel a polgármester sem habozik sokat, időben megkezdi a hivatalos blablabláját, majd én is feltűnök a színpadon, hogy amint eljön az ideje átnyújthassák nekem a drágakövet. Már alig várom, hogy erre sor kerüljön. Szegény naivak azt hiszik, védelmezni fogom a kincsüket. Talán bele kellene hajítanom a legközelebbi konténerbe, később azt mondván, hogy ellopták tőlem. Igazán megnézném az arcukat utána. Az tényleg vicces lenne. A hivatalos monológ közben végig igyekeztem éber maradni és nem engedni a kísértésnek, hogy lehúnyjam a szemeimet és mély álomba szenderüljek. Ah, nem lehetne szkippelni ezt a részt és áttérni a lényegre..? Aztán, mikor végre véget ért a hivatalos maszlag és a ficsúr épp készült volna átnyújtani nekem az ékkövet rejtő aktatáskát, egy gyermeki sikoly csendült fel a tömegben, ami azonnal a hang irányába is irányította mindenki figyelmét. Ne már. Először nem értettem az egészet, kiváltképpen azt tartottam abszurdnak, hogy mit törődnek ennyire egy gyermek sikoltásával, mikor valszínüleg semmi nagy dologról nem lehet szó, maximum annyiról, hogy elveszítette a babáját.. aztán pár percen belül számomra is világossá vált a gyermek sikolyának igazi oka. Egy szénfekete köd alakja rajzolódott ki előttem, ami egyre közelebb és közelebb tartott a színpad felé, mintha.. bekebelezni akarná az egész parkot, a jelenlévőkkel együtt. De nem csak a köd, hanem a szél is ugyanilyen hirtelen támadt fel vele együtt, az egész olyan hatást keltett mintha az időjárás pillanatok alatt megbolondult volna valamiféle rejtélyes okból kifolyólag. Ám, ahelyett, hogy közbeavatkoztam volna, csak álltam tovább a színpad közepén, mint ezidáig is tettem, egy önelégült vigyorral az arcomon, majd mikor felém repült egy asztal, ahelyett, hogy darabokra zúztam volna, inkább a tömeg felé lököm, nagyobb káosz érdekében. Upsz, véletlen volt, de miközben épp készültem diadalittasan keresztbe fonni a kezeimet, valaki hirtelen belém ütközött. - Nézz a lábaid elé. - Förmedek rá, miközben a számomra ismeretlen férfi felé pillantok.
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Pént. Feb. 10, 2017 1:04 am
Kalandozás
Mint heringek a konzervdobozban, úgy szorult be több száz fő vagy akár egész National City a múzeum parkjába, pedig le merném fogadni, hogy a társaság felét nem érdekli a nyakék semmilyen formában, hanem csak elrángatták őket otthonról vagy tipikus esete a meggondolatlanságnak, amikor indulás előtt nem számolsz sem a tömeggel, sem pedig magának a helynek a nagyságával és befogadóképességével: Először jó ötletnek tűnt., de az is meglehet, hogy ez a város tényleg szerette volna látni az ősi emléket, arról nem is beszélve, hogy végre mindenki testközelből láthatja városának szuperhősnőjét, akibe minden reményük szorult eddigi életük folyamán, bármi történjék. 'Nem lehet mindig mindenkiből a legrosszabbat kinézni, John.' - szólal meg mellettem a semmiből előkerült férfi, aki atyai mosollyal az arcán néz a színpadon álló hősnőre. Nem szeretem, amikor Mr. Dawson beszél hozzám. A legváratlanabb pillanatokban képes megszólalni, minden előzmény vagy akár egy finom figyelmeztető köhintés nélkül, amitől képes lennék fejhangon sikítani ijedtemben, helyette viszont csak visszanyelem a torkomba hirtelen felszökő szívemet. Nem válaszolok neki, nem figyelek rá oda. Túl sok minden múlik azon, hogy normálisnak tűnjek, minthogy elkezdjek egy olyan férfival veszekedni, aki már hosszú ideje nincs is az élők sorában. Tényleg, Mr. Dawson! Nem gondolt még arra, hogy a túlvilágon sokkal jobb lenne magának? Nem? Javaslom, hogy kezdjen el, mert nem bírok magával! Hosszasan kifújom a levegőt és elcsendesítem a fejemben kavargó kusza gondolatokat, mielőtt elhatalmasodna rajtam teljesen az őrület. Fejezd be és koncentrálj! Legszívesebben megpofoznám magam, hogy észhez térjek, de ismét egy hatalmas levegőcserével próbálom megoldani a fennálló problémát, amit egyetlen mondattal sikerült előidézni. Ám rájövök, hogy a legnagyobb gondot nem a fejemben tomboló, összevissza ugráló, pattogó gondolatok okozzák, hanem a hőség, amit a több réteg ruha, a paróka és természetesen az összepréselődött tömeg okoz. Indulni kell tovább. S ennek a parancsnak köszönhetően elmém egy pillanat alatt elcsöndesült, a képek, hangok, ötletek, tervek és minden egyéb már nem cikázik elkaphatatlanul az agyamban, hanem visszament arra a polcra, ahonnan leugrott. Bármit odaadnék azért, hogy ez a jövőben is ennyire gyorsan és gördülékenyen menjen, bár úgyis tudom, hogy ez csak egy egyszeri szerencsés alkalom volt, vagy én voltam ügyes és időben elkaptam. Most viszont bármennyire is ügyes voltam, nem számít, amíg a megcélzott tárgy a kezemben nem lesz, ez az egész hely pedig a hátam mögött. Tekintetemet még mindig a színpadra szegezve szedem szét, hajtom - és kötözöm össze fehér botomat, hogy végül kérődző kísérőm kezében találjon magának új helyet, mialatt egyetlen egyszer végigpásztázom a körülöttem álló tömeget, hogy ki mennyire figyel embertársaira, de ahogy látom néhány sasszemű, őrzővédő nagymamától és anyukától eltekintve mindenki a fényképek és videók készítésével van elfoglalva, vagy pedig azzal, hogy megfelelő mennyiségű oxigénhez jusson, mielőtt rosszabbul lesz a kelleténél. Az elviselhetetlen hőséget viszont csak én érzem a két réteg ruha és paróka alatt, melynek köszönhetően szám belülről olyan száraz, mintha krétát nyalogattam volna, émelygek és a fülem is halkan zúg már egy ideje, pórusaimból pedig csak úgy ömlik a verejték. Jó, ez túlzás volt, de már majdnem ott tartok. Fejemet lehajtva nyúlok be a szemüvegem alá, hogy kontaktlencséimtől minél feltűnésmentesebben szabadulhassak meg, melyek a zsebemben találnak maguknak ideiglenes nyughelyet, őket pedig a már említett szemüveg követi. Felső ruházatomtól viszont koránt sem szabadulok meg ennyire körültekintően. Dzsekimet szinte lerántom magamról és akasztom kísérőm karjára, ugyanúgy, ahogyan a pulóvert is és az inget, hogy a végén egyetlen rövid ujjú felső takarjon felülről, bőröm pedig örömtáncot járva élvezi a hűs levegőt, nem beszélve napvilágot látott fejbőrömről, ami a parókától és hajhálótól pulóverem levételekor szabadult meg, vörös hajam pedig úgy tapad a fejemre, mintha valaki szeretetteljesen lesimogatta volna egy kis vízzel megbolondítva. Ez nem járja! Vállam fölött hátrapillantva a mögöttem állón állapodik meg egy pillanatra a tekintetem, amit a végén körbehordozok a körülöttem állókon, hogy rövidke kis átalakulásomat ki kísérte figyelemmel, de a szőke hölgyeményen kívül mindenkit jobban izgat a hosszas, monoton beszéd, amire úgysem fog senki emlékezni, de valamiért szükség van rá. Mondd csak, amíg van időd. Miután hajamat összeborzoltam, hogy mégse nézzek ki úgy, mint aki most engedte el az édesanyja kezét, orromra illesztem ismét a napszemüvegemet és köszönés nélkül válok el kísérőmtől, otthagyva őt a tömegben egyedül. Merre menjek? Jobbra vagy balra? Merre lehetnek kevesebben? Hiába nézek körbe, fejek tengerét látom mindenütt, mintha soha nem akarnának elfogyni. Csalódottan sóhajtva verek gyökeret az új helyemen, amit nem sokáig mondhatok magaménak, mert minden megváltozik pillanatok leforgása alatt, s a napsütéses égboltot hamar beborítják a gomolyfelhők ezzel többeket késztetve arra, hogy elhagyják a helyszínt. A park szinte fellélegzik a maradókkal együtt, én pedig egyre csak az ügyefogyott férfinál lévő táskát bűvölöm tekintettel, ajkaim vigyorrá szélesednek, mert már szinte a kezemben érzem az ékszer hűvös tapintását, melyet később bankók fognak felváltani kötegszámra. Új élet itt jövök! A boldogító gondolatoknak azonban hamar vége szakad, elillannak a bankók a markomból egy távoli sikolynak köszönhetően, aminek hála az egész tömeg veszett menekülésbe fog, míg én csak állok és elhűlve nézem a ködfelhőt, ami mohón nyeli el az embereket a közelében. Ez eddig nem volt itt. Ugye? Ám a világ hamar zavarossá válik számomra és homályossá, amikor a tarkómat mérhetetlenül erős ütés éri és csak arra van erőm, hogy ernyedt arccal nyúljak hátra megtapogatni a becsapódás helyét. Meleg csordogál végig a tarkómon egészen a nyakamig, ujjaimat vörösre festi a saját vérem, a világ pedig fejjel lefelé fordul, a hangok eltompulnak és a valóság mosollyal az arcán integetve távolodik el tőlem. Na azt már nem! Nem végzem összetaposott hullaként, legfőképp nem ebben a ködben fogok meghalni. Viszont az elhatározás hangozzék akármilyen szépen, lábaim nem mozdulnak, csak eltompultan nézek a tömegbe és a tömeg által összetaposott emberekre, azokra, akik még maradnak és próbálnak segíteni a földön fekvőkön, hogy ne ez legyen életük utolsó napja, de könnyen lehet, hogy ez akár az ő vesztüket is jelentheti, az enyémmel együtt, hogyha tovább folytatom a bódult ácsorgást. Lábaimat nagy nehezen mozgásra bírva indulok el a menekülési iránynak ellentétesen, kezem még mindig a vérző fejemet tapogatja és hogyha nekem jönnek úgy tántorodom hátra, mint aki részeg. Ha a fene fenét eszik is, én elhozom magamnak azt a nyakéket!
►××× szó ; 997► jegyzet: ha-ha-ha A kockadobás eredménye: 6
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Szer. Feb. 08, 2017 10:55 am
Amikor a kis boszorkánnyal való hajbakapás után jelentkeztem a feletteseimnél, nem számítottam sok jóra. Egy feladatom volt és elcsesztem. Csúnyán. De kaptam egy esélyt. Egyet. Sőt, a szavaik mögött mintha némi elégedettséget is véltem volna felfedezni, ami arra enged következtetni, hogy benne sem volt a tervben, hogy én elsőre láncra tudom majd verni a lányt. Pusztán csak fel akarták mérni őt. Az, hogy én odaveszek-e közben, vagy nem, mit sem számított. Ami logikus lenne, hisz a lány bőszen állította, hogy fegyvertelenül küldtek ellene, ezt a találkozásunk kimenetele is alátámasztotta. A kávézó sorsának persze nem örült a kormány, mert nekik kellett eltakarítaniuk utánam. De volt, ami volt, ma nem jöttem fegyvertelenül. Az öltözetem a megszokottan fekete, amiben terepre járok, golyóálló mellénnyel, de a kedvenc késeim egyikét felváltották kriptonit ötvözetűre. Az egyetlen instrukció, amit ezzel kapcsolatban kaptam, hogy csak az utolsó lépésként vegyem elő. Ne tudja senki, hogy ilyenem van. Ez alkalommal kifejezetten megerőltették magukat, nagyon kellhet nekik a kislány. Mondjuk ez a minimum, most, hogy nyilvánvalóvá vált, mit sem ér a fejemben lévő chip a boszorkánysága ellen. Legalábbis nem ér eleget. A helyszínre érve kihasználom a kialakuló káoszt, ugyanakkor hátráltat is. Könnyedén jutok be, de ilyen hömpölygő tömegben nem látom tisztán a célpontom, távolról nem tudom leszedni, muszáj lesz a közelébe jutnom. Így mihelyt kiszúrom magamnak a lányt, tankként indulok meg felé a tömegen át. Az első néhány lépést sikerrel is veszem, úgy pattannak le rólam az emberek, mintha két azonos pólusú mágnes lennénk, ők meg én. De a nagy lendület ennyi is lett volna. Hiába akarok egyenesen átvágni, újra és újra irányt kell változtatnom, ha csak egy-egy lépéssel is. Az ügyet pedig akkor bukom el végleg, amikor alig egy méterre tőlem egy síró, láthatóan elkeveredett gyerek esik hasra, a pánikszerűen áramló tömegben. Picsába, nem hiszem el, hogy ezt csinálom. A finomkodás nem az erősségem, így kissé talán durvábban ragadom meg a kislány karját, mint kellene, de inkább legyen egy lila foltja, mint hogy agyontapossák. Felhúzom és a karomba veszem, de mire kiegyenesedek, a célpontom sehol, és én is egyre nehezebbnek találom az átvergődést a tömegen. Kell egy biztos hely, ahonnan felmérhetem a terepet, meg letehetem a gyereket. Végül nehézkesen és kissé véletlenszerűen, de sikerül a színpadnál kikötnöm. Felteszem a gyereket, innentől mehet, amerre lát, már így is többet tettem, mint kellett volna. Nem, ne pislogj rám ilyen elveszetten, nem hat meg. Majd én is felpattanok a színpadra, gondolván, hogy onnan jobban ki tudom majd szúrni a kis boszorkányt. A baj csak a nagy lendületemmel van, mert a mozdulat közben lentről is meglöknek, aminek „hála” a színpadra érkezve egyenesen Supergirl-be ütközöm. Egy másodperc erejéig meghökkenve nézek a szemeibe, de az én dolgom most nem vele van. Egyébként is, technikailag egy csapatban játszunk, hisz a kormánynak dolgozom. - Oh, hello. - De már fordulok is el tőle a hömpölygő tömeg felé, mintha mi sem történt volna.
Dommiel Sloan
it's where my demons hide
heroes ❖ villains
dc universe
tartózkodási hely :
↳ playground ↲
foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
heroes vs villains
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Kedd Feb. 07, 2017 11:37 pm
national city
✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻
A park már szinte teljes mértékben megtelt, mozogni is alig lehet. Az érdeklődés nagyobb volt, mint amire a szervezők számíthattak, hiszen a fokozott biztonsági azt gondolták, hogy sokan inkább otthonról nézik végig az élő közvetítést. A gomolyfelhők szinte egyik pillanatról a másikra változnak át sötét viharfelhőkké és a szél is teljesen váratlanul támad fel. Az időjárásra való tekintettel a polgármester készen áll arra, hogy megkezdje a hivatalos beszédét. A nyakéket egy bőröndben tárolják, ami a jelenlegi tulajdonosának a csuklójához van rögzítve egy bilinccsel. A beszédet igyekeznek rövidre fogni, de egyetlen hivatalos esemény esetében sem lehet kihagyni a száraz részleteket, amelyek a többséget teljesen hidegen hagyják. Vannak, akik a gyerekükkel már a tömegen keresztül átvágva igyekeznek a kijáratokhoz, hiszen félnek attól, hogy az ég hamarosan rájuk szakad. A nagy mozgolódás ellenére még rengeteg ember követi figyelemmel az eseményeket. A fiatalember már Supergirl irányába nyújtja az aktatáskát, amikor az egész tömegre hatással van egy vékony, gyermeki sikoly, ami a tömeg közepéből érkezik. Mindenki zavartan néz össze, hogy mi lehet a félelmének a forrása, amikor megpillantják a sötét, szénfekete ködöt, amely bekebelezni készül a parkot és minden egyes benne tartózkodott. A köd az első embereket magába bekebelezve nem hagy maga után mást, mint megaszalódott emberinek tűnő alakokat, akiknek arcára kiült a döbbenet. Egyetlen sikoly beleolvad a tömegbe és már eszeveszettül menekül mindenki a kijárat felé. Az emberiség minden szabálya megszűnik létezni, már csak egyetlen egy dolog van érvényben. Mindenki magáért. Néhányan a földre borulnak és nemes egyszerűséggel áttaposnak rajtuk ezáltal emlékezetüket veszítve a különös köd fogságába kerülnek. John igyekszik kihasználni a káoszt, hogy megszerezze azért, amiért érkezett. Számára nincsenek akadályok a cél érdekében bármire képes, de egyelőre még át kell jutnia a káoszban fuldokló tömegen. A nyakéket tartalmazó aktatáska még mindig a férfi karjához van bilincselve, de ő maga teljes sokkban kuporog a színpadon. Mellette Supergirl, aki valahogy mintha élvezné a káoszt, amit maga előtt lát és meg sem próbál segíteni az embereken. A tömegből pedig segélykérő hívásból akad bőven, de úgy tűnik, hogy a hőn szeretett hősük eltűnni látszik. Julian a menekülő tömegen szeretne segíteni, aki elesik azt rögtön felsegíti, de a sötét ködfelhő egyre közelebb és közelebb kerül hozzá, szinte már alig pár centiméter választja el attól, hogy teljesen bekebelezze őt magának. Svetlana-nak meg kell hoznia egy döntés, hogy megpróbálja megszerezni magának a nyakéket vagy inkább az életét választja. Gyorsan kell döntenie, mert bármely mellett is dönt gyorsan kell cselekednie. A káoszban már könnyedén beslisszoló felfegyverkezett Reece tekintetével megpróbálja beazonosítani a célpontját, akit mindössze pár méterre magától megpillant. A tömeg azonban erőteljesen útját állja olyan, mintha egy betonfalon próbálna keresztül jutni. Végül megpróbál átjutni rajtuk, de tehetetlenül néz szembe a sodródással, amit a tömegnek köszönhet. A célpontját szem elől veszítve eldöntheti, hogy melyik irányba kanyarodik tovább, de koránt sem láthatja, hogy melyik irány pontosan hova is vezetné.
John: 1-2: A káoszban megpróbálod ellopni a nyakéket, 3-4: elsodródsz a menekülő tömeggel, 5-6: egy feléd repülő tárgy eltalál Julian: 1-3: elnyel a feléd tartó sötétség, 4-6: fellöknek a menekülő emberek Kara: 1-3: darabokra töröd a feléd száguldó asztalt, 4-6: a tömeg felé lököd nagyobb káosz érdekében Svetlana: 1-3: megpróbálsz a többiekkel együtt menekülni, 4-6: a nyakéket célozza meg Reece: 1-3: sikerül odaérned Svetlana-hoz, 4-6: Supergirl mellé sodródsz A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Kedd Feb. 07, 2017 7:10 pm
Kara & Svetlana & John & Julian
National City
Már reggel az autómban ülök és National City felé tartok, így van szerencsém meghallgatni az idegesítően ripacskodó rádiós műsorvezetők bejelentését is a ma a városban esedékes nagyszabású programról. Általában nem érdekelnek az efféle események, most azonban valami mégis felkelti az érdeklődésemet. És az nem annyira a nagy értékű műkincs vagy a fokozott biztonsági intézkedések. Sokkal inkább a díszvendég. Bár nem vagyok idevalósi, most is csak egy feltehetően metahumanekhez kapcsolódó eset miatt kérte a helyi rendőrség a segítségemet, ami ideszólít, természetesen hallottam már a híres-neves Supergirlről. Ami azt illeti, elég szkeptikusan figyeltem róla a híradásokat mindig is. A metahumanekkel csak a baj van és amióta csak a hozzájuk kapcsolódó bűnesetekkel foglalkozom, ez csak megerősödött bennem. Ha a részecskegyorsító nem robban fel, még a húgom is velem lehetne. Valószínűleg rá tekintettel fogadtam be a lakásomba Bellslenát is, adtam neki menedéket és próbáltam, próbálom megóvni, amire csak annyi volt részéről a hála, hogy rám csapta az ajtót és elköltözött tőlem. Nem beszélve arról a nőről, aki megjátszott egy támadást és kiderült, hogy ő volt az, aki kirabolta a kórház vérbankját majd elég súlyos sérüléseket okozva az én életemre is tört. Csoda hát, ha nehezen tudom elképzelni, hogy jóság is szorult ezekbe az emberszerűnek látszó, de kérdéses, mennyire emberi lényekbe? Ha pedig már itt a lehetőség, miért is ne élhetnék vele, hogy a saját szememmel lássam ezt az úgynevezett "szuperhőst"? Az esetet, amiért idejöttem, hamar átnézem, magamhoz veszem az aktáját, szemrevételezem a helyszínt, a bizonyítékokat, készítek pár képet, feljegyzést magamnak, majd el is hagyom az őrsöt. Majd otthon, az irodámban jobban áttekintem a dolgot, így kapkodva, kutyafuttában úgysem ér semmit. Úgyis kell még autózgatnom ide miatta. Most egyébként is jobban foglalkoztat ez a rendezvény. Az autómat valamivel távolabb teszem le a parktól és megindulok a park bejárata felé, ahol láthatóan állig felfegyverzett, tagbaszakadt őrök nézik át a belépőket fémdetektoros kapuk mellett. Bár én csak civilként vagyok itt, úgy döntök, teszek egy próbát. Kockázatos, hogy a szolgálati fegyveremet magammal viszem, hiszen ha elkobozzák, jó sokáig kajtathatok majd utána, de egy ilyen helyre, ahol egyértelmű, hogy metahuman vagy akár metahumanek is lesznek, ha egy mód van rá, nem szeretnék fegyvertelenül lézengeni. Csak a biztonság kedvéért. Türelmesen kiállom a sort és mikor odakerülök, mielőtt átmennék a kapun, felmutatom a rendőrigazolványom és be is mutatkozom a biztonsági őrnek. - Julian Albert vagyok, rendőrnyomozó a central city-i egységtől. Civilben vagyok itt, de szeretném magamnál tartani a szolgálati fegyveremet biztonsági okokból - Úgy gondolom, jobb az egyenes beszéd, nincs értelme taktikázni, azzal csak a bokámat ütném meg nagy eséllyel, egy fegyelmi eljárás vagy ilyesmi pedig a legkevésbé sem hiányzik. Először kétkedve néznek rám, az adatbázisban is rám keresnek a gépükön, tanakodnak, telefonálnak. Hosszú perceket vesz igénybe a művelet, hallom is a hátam mögött a sorban állók zúgolódását, de végül csak odaszólnak, hogy a felettesük megadta az engedélyt, bemehetek a fegyveremmel. Udvarias biccentéssel megköszönöm és el is indulok a park belseje felé. Nyugodt, határozott léptekkel sétálok, látszólag célirányosan haladva, de tekintetemmel közben a tömeget pásztázom. Vajon itt van már Supergirl? Egyelőre nem látom sehol. Közben, mintha egy ismerős arcot vélnék felfedezni. Svetlana? Mit keres ő itt? Egy fejvadász, aki ráadásul nem is teljesen ember. Csak egy pillanatra látom, aztán el is nyeli a tömeg. A szemöldököm kicsit felszalad, ahogy megállok és abba az irányba nézek, ahol látni véltem őt. Supergirl miatt jött? Vagy a műkincs miatt? Akárhogy is, jobb lesz, ha nyitva tartom a szemem. Immár még fokozottabban, mint eddig.
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Vas. Feb. 05, 2017 1:15 pm
Kalandozás
Éreztétek már úgy, hogy egy jelentős napon, amire bármi másnál többet készültél, hogy tökéletes legyen minden egyes lépés, légvétel, de még a vérkeringésed is egyenletes és megfelelően ritmusos legyen, minden egyes lény a földön, de még a sors is betársulva melléjük, összeesküszik és ellenetek fordul? Én igen, pont most. Képzeletemben már számtalanszor földhöz vágtam, vagy dárdaként használva fehér botomat egy szebb világra küldtem a rágógumiján igencsak hangosan kérődző kísérőmet, hogy aztán csapot-papot otthagyva távozzak a sorból, mialatt mások a vak ember csodálatos gyógyulásának Bibliába illő eseményétől és a döbbenettől eltátott szájjal követnek a tekintetükkel, amíg el nem nyel a nagyvilág nyüzsgése, szegény felnyársalt lány pedig ott marad aszalódni a napon, amíg a tömeg föl nem ocsúdik, hogy mi is történt. Tökéletes kilépő lenne. Drámai, ugyanakkor hatásos. De nem teszem meg, csak hallgatom a monoton csámcsogást, néha a rágógumiból fújt lufi diszkrét, halk pukkanását és a szörnyű szörcsögést, amivel visszakényszeríti azt a szerencsétlent a szájába. Az elején észre sem vettem ezt a roppant idegesítő hanggal járó tevékenységet, jobban lefoglalt, hogy minden tökéletes és hibátlan legyen, álcámmal sikerüljön megtévesztenem minden embert a környezetemben és csak a hosszas sorban állás alatt hallottam meg először ezt a rettentő hangot, a többi tényező pedig már csak hab volt a tortára, sőt még a cseresznye csúcsdísz is fölkerült a hab tetejére. Az emberek izgatott beszélgetése egy nagy morajlássá nőtte ki magát és a hangok minden irányból ostromolnak. Valaki sír a távolban, bár ez már inkább visításnak mondható, mint akit kínoznak, valószínűleg egy akarata ellenére ide kényszerített csecsemő, akit a legkevésbé sem érdekel a fránya nyakék, amikor otthon a tévében Barney és barátai megy, vagy Thomas a gőzmozdony. Újabb sírás harsan fel, ezúttal közelebbről, a kettővel odébb állók sorából és a sírásba belevegyül egy atyai pofonért kiáltó hisztis követelés, mely szerint a hercegnőként fölnevelt hölgyemény még egy fagylaltot követel, zizis szórással. Többen türelmetlenül tesznek megjegyzést vagy közvetlenül a szülőknek, vagy csak úgy hangosan a levegőbe, hogy bezzeg ha az ő gyerekük lenne, bizony egy hangot nem hallatna ilyen módon. Mindenkiből előbújik ilyenkor a példás szülő, aki glóriával a fején, angyal szárnyakon szállt le az égből, jóságosan mosolyogva osztja a gyerekinek a süteményt, akik hasonlóan angyal módjára viselkednek mind otthon, mind az iskolában, hogy aztán az édesanya elmondhassa mindenkinek, hogy így kell nevelni azokat a kis átkokat. Ha nekem feleennyire lettek volna jó szüleim, mint akik most a National Múzeum előtt tartanak gyorstalpaló szülőképzést, azoknak a pároknak, akik képtelenek elhallgattatni az ivadékaikat, akkor most nem itt állnék, hanem a főiskolák valamelyikén ülnék, szorgosan jegyzetelnék, hogy egy napon azt a munkát végezhessem, amit a szüleim kitaláltak nekem. Maga lenne az amerikai álom! De helyette itt állok az alig haladó sorban és szorongatom a fehér botomat olyan erővel, hogy a bütykeimen szinte felszakad a bőr és utat enged a csontnak. Megéri az a francos nyakék? Már hogyne érné meg! Az enyves kezem nem bír magával és a nyakéken kívül más nem is jár ebben ebben az elburjánzott, mérgezett kobakban, amióta olvastam róla. Megéri izzadni, mint a ló a két réteg ruha és a paróka alatt, megéri hallgatni az üresfejű szőke csámcsogását mellettem, megéri hallgatni a tömeg zúgolódását, ami lássuk be, hogy úgyis bekövetkezett volna előbb vagy utóbb, hogyha még a gyerekek nem is sírnak, más indokot találtak volna arra, hogy kötekedjenek egymással és ezt a békés napot csírájában mérgezze meg az egymás iránti gyűlölet és düh, szidják a kormányt, egymás családját, másokat és talán még a szuperhős Supergirl-t is, mert van, akinek sosem lehet a kedvére tenni, még ha a világvégétől is menti meg a bolygót és a vérét áldozza. Megéri hallgatni őket, mert én csak boldog leszek attól, hogyha valaki feszült a környezetemben és minél többen veszítik el a fejüket, az én kedvem annál rózsásabb lesz és felejtkezem meg az engem bosszantó tényekről. Arcomra mosoly kúszik és megvakarom a fekete paróka alatt rejtőző, izzadtságban úszó homlokom, miközben mantrázom magamnak, hogy már alig vannak hátra és bent újra önmagam lehetek. Két pár és mi is sorra kerülünk, hogy vizsgálatnak vessük magunkat alá, aminek őszintén szólva nem örülnék. Számítottam rá, hogy fokozott készültség lesz az eseményen, de ezzel nem számoltam, azzal pedig pláne nem, hogy nálam ötször akkora embereket állítanak az ellenőrző pontokhoz. Emberek ezek egyáltalán, vagy egy újabb kísérlet eredményei, akiket már nehezebben lehet becsapni, mert olyanok, mint egy-egy Terminátor? Napszemüvegemet megigazítva meredek a fémdetektoros kapura, alsó ajkam pedig újra a fogaim áldozatául esik és az eddig gondosan előkészített tervemet ismételem át magamban újra meg újra. Működni fog, csak kicsit erősebb színészi játékkal. Mikor már csak pár lépés választ el minket a kaputól, kísérőm a megbeszéltek szerint féltérdre ereszkedve babrál a saját cipőfűzőjével, mialatt észrevétlenül kioldja az enyémet. Mégsem guggolhatok le én, hiszen elviekben nem látok, így nem láthatom azt sem, hogy milyen állapotban vannak a fűzőim. Apró lépésekben haladva kerülök minél közelebb az előttem álló férfi hátához, de meghagyom a kellő távolságot, hogy biztosan kibillenjen az egyensúlyából, hogyha nekizuhanok. Tenyerem úgy izzad, mintha kézmosás után nem töröltem volna meg a kezem, még csak le sem ráztam volna, a fejbőröm viszket a meleg parókától és szemüvegem folyamatosan lecsúszik az orrnyergemről. Mintha még furcsán émelyegnék is. Gyerünk, John, szedd össze magad! Még Mr. Dawson is átjutott és békén hagyott az egész sorban állás alatt! Mert Mr Dawson halott, csak az én képzeletemben él még és ott idegesít. De valóban, most tényleg nem tett rossz fát a tűzre, csak áll a kapu túloldalán és összefont karokkal vár, mint az apa a fiát, aki az iskolában verekedett és intővel engedték útjára. Jövök már, jövök. 'Uram isten! Nem esett baja?' - kérdezi riadtan a mögöttünk álló nő férjébe kapaszkodva, mintha legalább agyonlőttek volna. A kapu fülsüketítően visít és minden szempár felénk fordul, minden nyak felénk nyújtózik, hogy hátha terroristát vagy bűnözőt fogtak el a kapunak köszönhetően, de beérik azzal is, hogyha valakitől egy nadrágszíjat kell elvenni, legalább tudják úgy bámulni, mintha bűnös lenne, vagy várják, hogy előkerül még valami. 'Jesszusom, elnézést kérek, uram! Megbotlottam valamiben, magam sem tudom és egyszerűen elveszítettem az egyensúlyom. Nagyon sajnálom!' - nem azt mondom, hogy Oscar - díjat érdemelnék most, de véleményem szerint a lehető legszerencsétlenebb arcomat sikerült felöltenem a helyzetnek megfelelően, hangom pedig esdeklő és sajnálkozó. Erős karok ragadnak meg és rántanak talpra a kapu túloldalán és adja úgy a kezembe botomat, mintha egy lego figura lennék, akinek az eszközeit be kell pattintani a kezeibe. 'Jól van?' - ez aztán a mély orgánum! Arcán a kemény vonások mögött meghúzódik a szánalom és sajnálkozás, nem beszélve az undorról a kontaktlencsém láttán, aminek hála úgy tűnik, mintha ténylegesen elveszítettem volna a szemem világát. Perifériából látom, hogy kísérőm elgyötört arccal kér sokadjára bocsánatot az úrtól, akit úgy borítottam fel, mint egy tekebábut, mialatt a másik őr alaposan átvizsgálja mindenhol. Legalább azt jól csinálja, amiért fizettem neki. 'Igen, köszönöm. Elnézést kérek a felfordulásét, nem is tudom, hogy hogy történhetett. Annyira röstellem.' 'A cipőfűzője lehetett, cimbora. Ki van oldódva. A hölgy nem látta?' 'Kétlem, akkor valószínűleg már bekötötte volna nekem újra. A szemüvegemet nem látja valahol? Kellemetlen látvány mások számára a szemem és jobb szeretem eltakarni. Tudja nem mindig voltam... ilyen... Még gimnáziumban egy kémia órán az arcomba robbant egy kémcső. A szilánkokat eltávolították, de a vegyszer, ami belement a szemeimbe teljesen megvakítottak és nem tudtak azon segíteni. De öröm az ürömben, legalább jobban hallom, hogy miket mondanak körülöttem.' - jegyzem meg poénosan, miközben óvatosan megérintem a fülemet, a férfi viszont nem viszonozza a mosolyt, csak úgy tesz, mintha nevetne a kis viccemen. Látszik, hogy szabadulni akar ebből a kellemetlen helyzetből mindenáron. Szemüvegemet a földről felvéve adja azt is a kezembe, én pedig köszönet kíséretében veszem azt vissza. 'Van esetleg önnél szúróvágó eszköz, amivel másokat meg tud sérteni? A botjában nincs elrejtve semmi?' - a kötelességek ugye? Menne, de a munkája mégsem engedi. 'Egyedül a botomban van egy huzalszerű kötél, aminek köszönhetően összecsukhatom és összeköthetem, hogyha valahol nagyon útban van. Szétszedjem esetleg?' - ajánlom fel készségesen, de rögvest jön az elutasító válasz és amint kísérőm odaér hozzánk, Terminátor 1 miután jó szórakozást kívánt, mintha moziba mennénk be, visszasiet a pozíciójába és mi őrizetlenül maradunk. Bent vagyunk. Kezdődhet.
►××× szó ; 1334► jegyzet: Bocsánat, nem könyvet akartam írni, elszaladt velem a ló A kockadobás eredménye: 4
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Szomb. Feb. 04, 2017 7:17 pm
Everybody & Dark Kara
A National Radio reggeli tájékoztatója hallatán egy széles mosoly terült szét az arcomon. Jó érzéssel töltött el az a gondolat, hogy engem választottak ki ennek a becses műtárgynak a megvigyázására. Sikerült megnyernem az emberek bizalmát. Ez pedig engem még inkább motivált arra, hogy folytassam, amit elkezdtem és segítsek minden bajba jutottnak. A városomnak szüksége van rám, én pedig nem fogok csalódást okozni a polgároknak. Nem volt kérdés az sem, hogy tiszteletemet tegyem az eseményen, illetve szokásomhoz hűen idő előtt megérkezzem a városi parkba. A D.E.O. is rendesen felkészült a legrosszabbra, már ami a mai nap végkimenetelét illeti. Ha valamiben biztosak lehetünk, akkor az az, hogy néhány bűnöző a nap során meg fogja majd próbálni kisajátítani magának a múzeumunk legújabb ékkövét. Én pedig ezt semmilyen körülmények között nem fogom hagyni bekövetkezni. Vagy.. épp ellenkezőleg segíthetek is valamelyiknek kivitelezni a tervét. Amint kiviteleztem a landolásomat a városi parkban, mintha megváltozott volna valami bennem. Immár nem éreztem többé azt a beteges késztetést magamban, hogy segítsek mindenkinek. Sőt, helyette szabadnak és legyőzhetetlennek éreztem magam. Az, hogy miután tekintetemmel bejártam a környéket és egyelőre semmi gyanúsat nem szúrtam ki, megnyugvással kellett volna eltöltsön, de helyette inkább csalódott lettem. A biztonság kedvéért másodször is felröppentem, hogy pillantásommal újra bejárhassam a parkot ezúttal felülnézetből, abban a reményben, ha először elmulasztottam volna valakit észrevenni. És tádám. Hamarosan ki is szúrom azt a rejtélyes lányt, aki nem rég mindenféle megerőltetés nélkül sétált ki a bankból pénzeszsákkal a kezei között. Hm, már tudom is, kinek fogom ma először szétrúgni a hátsóját! Kiváltképpen akkor, ha a korábbi észrevételeim valósnak bizonyulnak be és kiderül róla, hogy Ő is a szülőbolygóm szülötte. Túl ritkának mondanám a képességét ahhoz, hogy többen is rendelkezzenek hasonlóval. Én pedig csak egyetlen ilyenről tudok, az illető pedig kriptoni. De.. az viszont még rejtély a számomra, hogy miként kerülhetett át ide. Tehát, mindenképpen el kell beszélgetnem vele részletesen. Talán pont ő lesz majd az a szerencsés, akinek segíteni fogok megkaparintani a múzeum kis kincsét?
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Pént. Feb. 03, 2017 4:28 pm
national city's adventurers
john & julian & kara & lana
Az egész város meg van örülve, hogy valami nagyon értékes, és csilivili dologgal leszünk gazdagabbak. De ténylegesen ez mit is jelent nekünk? Hát talán annyit, hogy ezentúl a múzeum majd többet fog elkérni a belépőiért. Az pedig, hogy a mai estén ingyenes az még tökéletes lehetőséget adna arra, hogy ellopják, hiszen tulajdonképpen bárki besétálhat oda. Na, mondjuk egy előzetes felmérést azért nem ártott volna a rendszerükről. Na, nem mintha az a típus lennék, aki órákig, napokig esetleg még hetekig, hónapokig fejtegeti, hogy mégis miképpen lehetne ellopni valamit. Nem. Én az a típus vagyok, aki ha felkel reggel arra, hogy szüksége van valamire, de éppen üresek a zsebei, akkor fogja magát és megtömi a maga módján a zsebeit. De van azaz érzésem, hogy ez az értéktárgy legyen bármi is, hozzásegíthet ahhoz, hogy élhessek minden probléma nélkül és ne kelljen többet rabolnom. Na, nem mintha olyan megerőltető lenne. Meg persze ott van az is, hogy így is csak fejlődik a képességem, hiszen anélkül elég béna rabló lennék. Ítélkezni felettem senkinek nincs joga, hiszen mindenki azt használja ki, ami a saját erőssége. Nekem pedig ez az erősségem. Lehet, hogy másokkal szemben nem fair, de valaki meg egyszerűen arra születik, hogy biztonsági rendszereket törjön fel. Nekem ez a megközelítési forma adatott meg. A bejáratot szinte úgy őrzik, mintha legalább a Fehér házba akarnék belépni. Na, jó azért ez egy icipicit túlzás, de a helyi erőforrásokhoz képest pontosan annyi energiát használnak ki erre az egészre, mint amennyire ott. Már egyre inkább furdalja a kíváncsiságomat , hogy mégis mi lehet ezzel az ékszerrel, de nem tudom meg, ha nem jutok be. Az, hogy Supergirl lesz itt az úgymond díszvendég egyáltalán nem zavar, hiszen pontosan tudom, hogy mi a legnagyobb gyengesége. Az ártatlan és törékeny emberek. Csak egyet kell veszélybe sodornom ahhoz, hogy fel tudjam mérni a döntését. Onnantól kezdve, már nem én leszek az első számú célpontja. Meglepetésemre a biztonsági őrök elméjének felszínét elég nehéz áthatolnom, de ez nem azt jelenti, hogy kudarcot vallok. Az erőm segítségével nemes egyszerűséggel rejtem el minden kíváncsi szem elől a táskámat, amiben tökéletes helye lesz a műtárgynak. Anélkül, hogy egy ujjal is hozzám érnének lépem át az ellenőrzőpontot és igyekszem a lehető legjobb helyen elhelyezkedni annak érdekében, hogy meg is tudjam szerezni és utána olyan gyorsan le tudjak lécelni, amilyen gyorsan csak lehet.
Tárgy: National City - John & Julian & Lana Szer. Feb. 01, 2017 12:34 am
national city
✻ John & Julian & Kara & Lana ✻
National Radio: Gyönyörű, napsütéses jó reggelt kívánunk minden kedves hallgatónak! Habár az idő továbbra is nekünk kedvez javasolt egy vékonyabb, pulcsi vagy bőrdzseki viselete. Természetesen ez puszta óvintézkedés, hogy senkit se eshessen áldozatául a gomolyfelhőknek, amelyek egyre hevesebben gyülekeznek a gyönyörű kék egünkön. De reméljük, hogy mindez csak átmeneti, és a nap hátralevő részében élvezhetjük, ahogyan a nap selymes érintése cirógatja az arcunkat. Átadom a stafétabotot Riley-nak, aki elmondja, hogy milyen rendkívüli programokkal is ajándékoz meg minket a városunk! Tiéd a szó Riley!
Köszönöm Dave, üdvözlöm a tisztelt hallgatókat. Talán a többségük már úton van a szeretett városunk parkjába, ahol a rengeteg felhívás eredményeképp egy kisebb tömeg is összegyűlhetett már. Hiszen egy igazi, különleges műkincset ajándékoznak a városunk múzeumának. Amelyről érdemes tudni, hogy mindössze csak egy hónapja leltek rá a régészek, és hosszas elmélkedés után úgy határoztak, hogy a város, amelyet aktívan védelmez Supergirl nem is lehetne jobb választás ennek kiállítására és megőrzésére! #girlpower A városunk polgármestere tegnap este, egy hivatalos bejelentés keretei között hívta meg a szuperhősünket a rendezvényre. Célja ezzel az volt, hogy ő maga lehessen az a tiszteletbeli személy, aki a múzeumunk és a városunk nevében is átveszi, ezt a felbecsülhetetlen értékű nyakéket. Hiszen tulajdonképpen neki köszönhetjük, hogy gazdagabbnak mondhatjuk magunkat egy ilyen jellegzetes műkinccsel. Arra mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet, hogy fokozott óvintézkedések várhatóak a park egész területén. Minden egyes bejáratnál alaposan átvilágítják az odaérkezőket és ezért talán egyszerűbb lenne, ha nem vinnének túlságosan sok mindent magukkal. Amennyiben valamit veszélyesnek titulálnának, esetlegesen a rendezvényen kívül fognának, nagy valószínűséggel hosszas sorbaállás követné az ünnepélyt annak érdekében, hogy visszaszerezhessék az értéktárgyaikat.
Ami pedig a nap további részét illeti: A remélhetőleg gördülékeny lefolyású átadás után, egy piknikezéssel egybekötött koncertet rendeznek a főtéren, ahol a helyi zeneiskola növendékei lépnek fel. Az este folyamán pedig a múzeum egy teljesen ingyenes belépőt szolgáltat National City lakói számára, ahol megcsodálhatják a legújabb kiállítási tárgyat és mellette még további hatalmas művészi értékkel bíró alkotásokat. Annak érdekében, hogy a megfelelő hangulatban indulhasson a mai nap is, következik az egyik személyes kedvencem a Here comes trouble című szám a Honor Society előadásában. Én ezzel kívánnék mindenkinek egy nagyon derűs, és szép napot.
Supergirl már az esemény előtt fél órával megérkezett, hogy felmérhesse a környéket, mivel sosem lehet biztos abban, hogy nincs a közelben fenyegetés. Bármennyire is szeretné elismerően magára venni a címet, hogy mellette senki nem próbálkozik meg azzal, hogy ellopja a műkincset pontosan tudja, hogyha így lenne, akkor nem is lenne szükség rá hőn szeretett városában. Svetlana és John is időben érkezik, de mindegyikük a maguk módján próbálja kijátszani a biztonsági őröket, akik inkább hasonlítanak hatalmas hústornyokhoz, mint tényleges emberhez. Mindkettejüknek a célja, hogy rátehessék a mancsukat a remekműre, amiből élhetnek, mint marci hevesen. Julian segítségét kérte a helyi rendőrség egy bizonyos metahuman esettel kapcsolatban, de mikor megtudta, hogy esélye lesz személyesen, testközelben látni Supergirl-t tudta, hogy ezt az eseményt ő maga sem hagyhatja ki, hiszen a saját szemével kellett meggyőződnie arról, hogy tényleg olyan jó, mint amilyennek mondják. Hiszen az ő szemében minden metahuman-hoz hasonló lénybe mondhatni kódolva van a gonosz.
Már az első reagotok előtt szeretnék megkérni mindenkit, hogy dobjon a következők szerint: John: 1-2: Simán beslisszolsz, 3-4: Figyelemeltereléssel jutsz be, 5-6: Elkobozzák a dolgaid Julian: 1-3: Elkobozzák a fegyvered, 4-6: Beengednek vele Kara: 1-4: Megfertőződsz vörös kryptonittal, 5-6: Nem fertőződsz meg Svetlana: 1-3: Képességed segítségével bejutsz a dolgaiddal együtt, 4-6: Sikertelen próbálkozás a képességeddel és elkobozzák a dolgaid
A sorrend nem kötött úgy írtok, ahogy ideértek, viszont szeretnék mindenkit megkérni, hogy hétfő estig mindenképp írjatok. A csúszásom miatt tolom hétfőre, de szerintem ez még betartható határidő, utána azonban átállunk a vasárnapi mesélőire!
