Robintól kértem egy kis segítséget mielőtt útnak indultam volna. Ő mégis csak jobban tud adatokat feltörni. Hát most ezt kihasználhatta rendesen. Kellett egy kis kiinduló pont a kutatásomban. Anya a naplójában kitért a bátyámra is… volt egy fénykép róla… fiatalkori tizenéves… akkor volt még jó sok évvel ezelőtt. Tanácstalanul indultam meg ugyan, hogy felbukkanjak Central-ban. Oda kellett mennem, mert egyetlen egy élő családtagom, még ott él. Valami elromlott s bár szeretném kideríteni, hogy mi lehet az, mégse tudom elképzelni, hogy milyen úton induljak el. Soha nincsenek támpontok, soha nem lehet tudni, hogy mi is az valójában. Mi az egyáltalán amit keresnem kell? Nem váltottam alakot, csupán egyetlen jármű hozott el egészen idáig. A végállomásig. Ismerte a férfit akit kerestem. Azt mondta, vigyázzak vele… nem kellett kétszer mondania. Csak beköszönök…legalábbis ez a terv, aztán zúzok el a nagyágyúhoz. Az egész épület gazdagságot, fényűzést sugall. Arról árulkodik, hogy a benne élőnek van mit a tejbe aprítania. Gyomromat gyűszűnyivé szűkíti a hirtelen rám törő páni félelem, mely végigfolyva ereimen jégszikrákat mos vérembe. Az egyik pillanatban végtagbénító, vérfagylaló félelem szorongatja szívemet, a másikban dühlángok emésztik elmém. Elegem van. Ez most túl sok. Túl intenzív, túlontúl ismeretlen. Bejárat után nézelődök, nem sok lehetséges út van… pedig már az udvart is körbejártam… itthon az már biztos, hogy nincs. De aztán… a legfelső ablak…valószínűleg a fürdőszoba ablaka, kicsit ugyan, de nyitva. Sólyommá válva, a karok szárnyakká roncsolódnak, testem zsugorodni kezd, csontok roppannak szét és forrnak össze. Hogy aztán egy pillanat alatt az ablak előtt teremjek röptémben és a párkányra akaszkodva belökjem azt. Majd a csempézett padlón koppanjanak karmaim miközben prérifarkassá alakuljak. Csontok újra tőrnek és nyúlnak, ropognak és forrnak. Lábujjhegyen való járást ezek az állatok remekül elsajátították, ráadásul a szimatuk is jó. Ezek az illatok… márkás pacsulik keveréke… hm. A fürdőből kiérve a folyosón követem az illatát, lement a lépcsőn és kiment a bejáraton…két órája lehetett? Felvettem a saját bőröm, ezúttal a hősgúnyám volt rajtam, nem árt az óvatosság. Ugyanis nem tudom, sőt fogalmam sincs mire gerjed ez az ember. Lementem a lépcsőn, végigpillantva a képeken. A rengeteg oklevélen… elismerő leveleken… bámulatos. És milyen tiszta a lakás… a szobám kész trágyadomb olykor… Ő meg tisztán tud tartani egy ekkora épületet. A nappaliba sétálok…ott is körbenézek, nem kutatok…az nem lenne helyes. Nem akarom beleélni magam teljesen. Csak megvárom és már itt sem vagyok. Leültem a kanapéra és figyeltem. A gumik csikorgása zene füleimnek - a férfi léptei szinte felpezsdítik a véremet, adrenalint csempésznek a szívembe, és egy kicsit gyorsabban veszem a levegőt, a kanapé karfájába marva ujjaimmal. Ahogy a léptek már közelebb surrognak, szinte már a szívverését is hallom - és akkor rá kell jönnöm, hogy ez már beteges. Beteges, amiket érzek vele kapcsolatban. Kurvára nem is ismerem… még. Előredőlök ültemben és a térdemre könyökölök és szusszanok egy nagyot. Kitartás…
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Márc. 11, 2017 7:35 pm
Garfield& Aaron
A hírnévnek nem csak előnye, de rengeteg hátránya is van. Ezen a napon mind kettőhöz volt szerencsém. Egy újabb csinos lány mellett ébredtem, akivel ébredés után meg is ismételtük az estét. Miután végeztünk, elégedetten feküdtem végig az ágyamon, egy szál alsógatyában. A lány tudta a dolgát, kimászott az ágyból és közölte, hogy mennie kell dolgozni. Ez csak ürügy volt, hisz már délután kettő is elmúlt és nem olyan munkahelye volt, de nem bántam. Szerettem azokat a csajokat, akik tudták, hogy mikor kell lelépni. Nem akartam még egy ideig itt kerülgetni. A szórakozás mindig meghozza az étvágyam, szóval nagy nehezen én is kimásztam az ágyamból és a konyha felé vettem az irányt. Épp ott mosogatott a bejárónőm, Olga. - Csinálnál valami finom reggelit? - szuggeráltam a tengerkék szemeimmel. Nem mintha kellett volna, mert ő bármit megcsinált, amit kértem. Az én saját Brazil, kissé idős, alacsony bejárónőm. Sokan kérdezték, hogy miért nem valami dögös fiatal csajt szedtem fel. Erre tök logikus válaszom volt. Ha egy csinos lány lenne, akkor nem a ház körüli munkákkal foglalkozna, hanem velem. Olga lánya amúgy is sokszor jön át besegíteni és olyankor általában a hálószobámban is sok időt tölt el. - Reggel már elmúlt Mr. Parker, de az ebédből szedhetek. - mosolyogva bólintottam és leültem az asztalhoz. - Ne felejtse el, hogy nemsokára indulnia kell arra az üzleti találkozóra. - Utáltam az ilyen üzleti találkozókat. Nem tehettem mást, muszáj volt mennem. - Nem felejtem. Te pedig hazamehetsz. Így is sokat dolgoztál már. - amint megreggeliztem ő haza is ment. Én pedig elkezdtem készülődni.
Előkerestem a legdrágább zakóm és ingem, majd bementem a fürdőbe. Körülbelül két órán át készülődtem. Szerettem úgy elhagyni az otthonom, hogy mindenem tökéletes. Amint kész lettem lementem a lépcsőn és kimentem az ajtón. Beszálltam a legújabb méregdrága sportautómba és meg sem álltam egy irodaházig. Nagyon unalmas volt a tárgyalás. Tökre elfáradtam. Siettem haza, hogy le ne maradjak az esti meccsről. A legújabb autómmal beálltam a többi járművem közé. Mindig is imádtam a kocsikat. Nagy álmom volt, hogy egy nap rengeteget beszerezzek és sikerült valóra váltanom. Mielőtt kinyitottam volna a bejárati ajtót, végignéztem a házamon. Gyönyörű volt. Egyszerűen imádtam. Még csak pár hónapja laktam ott. Saját építésű villa volt, aminek a tervezésében részt vettem, így az én álom otthonom tudtam megvalósítani. Még mindig nehéz elhinni, hogy honnan jutottam el odáig. Végül beléptem az ajtón és a zakómat felakasztottam az előszobában lévő fogasra. Nem sok idő volt a meccsig, ezért nem volt időm átöltözni valami kényelmesebbe, ezért úgy döntöttem, hogy majd abban nézem. A nyakkendőmön lazítottam, hogy ne szorítsa a nyakam, az ingemet pedig kigomboltam, hogy ne feszüljön rajtam annyira. Így már minden meg is volt a kényelmes tévézéshez, de amikor a nappaliba beléptem, teljesen ledöbbentem.
Egy srác ült a kanapémon. - Ki a fasz vagy és hogy jutottál be? - néztem rá meglepetten. Egy mozdulattal a nadrágomban lévő fegyverért nyúltam, de nem vettem még ki csak megfogtam. Az ingem hátrahajtottam, hogy ő is tudja mi van nálam. Azért nem vettem egyből elő, mert nem tűnt nagyon kemény férfinak, szóval nem féltem tőle. Hozzá voltam szokva, hogy sokan utálnak és próbálnak az életemre törni, de még soha senki nem jutott be a házamba.
Egy kisebb örökkévalóságnak tűnt mire hazaérkezett, de lehet megérte megvárni őt. A szavai mintha a totális, komplett poklot szabadítanák el bennem játszi könnyedséggel. Szinte forr a bőröm is a haragtól és élesen szívom be a levegőt mélyre, mintha csak egy tüzet okádó sárkány lennék. A dolgon pedig piszkosul nem segít, hogy veszett módon nem tudok először mit mondani. Ráadásul fegyvere is vagy, szóval kissé lejjebb eresztettem a gőzt. Természetesen először válaszra sem méltattam, mereven, feszült figyelemmel fürkésztem a fegyvert, majd az idegen arcát. - Fogalmad sincs miket tudok veled kapcsolatban, amikről neked elképzelésed sincs. - emelem fel a karjaimat, lassan fel is állok, megnyugodhat, nem akarok tőle semmi eget rengetőt. Csak beszélni akarok vele. A nadrágom hátsó zsebe felé turkálok és anya naplóját, jegyzeteit veszem elő. Leteszem az asztalra és hátrébb álok az egésztől. A naplót figyelem elmélyülve a borításán. - Lényegtelen azon agyalni hogyan jutottam be… - lassan rá emeltem tekintetemet is. - Inkább azon agyalj, hogy ismered-e ezt a nőt…? A napló elejére a nő, anyánk neve van ráírva: Marie Logan és egy kisebb fényképével van azonosítva. Ráragasztva a neve alá. Haragszik rám? Nem is ismer. Talán, ha tudná az igazat, megváltozna rólam a véleménye? Kötve hiszem... De nem ítélkezem biztos alapok nélkül. Ez a helyzet most pontosan úgy néz ki, mint egy futótűz az erdőben. Ezt már irányítani sem lehet igazán Két út van az életben az egyszerű és a valódi. Az egyszerűre hiába is próbálunk rálépni, mert egy elcseszett illúzió csupán, egy ostoba délibáb. Simán végigfuthattuk volna a holnapi teendőket, rendbe tehettük volna a napirendet és ennyi… De mindkettőnknek tudnunk kell a másikról. Ő semmit sem változott, ugyanúgy néz ki, mint a gyerekkori képein. Most már biztos, hogy ő az. Ha hajlandó kinyitni a könyvet az első oldalon, kettő darab fénykép van egymás mellé ragasztva. Az egyiken Ő van még gyerekkorában, amikor az anyánk még vele volt, és ott az apja is. Parker családként feltüntetve. Mosolyogtak. A másikon én vagyok egész pici koromban, talán kettő voltam, apa és anyánk mellettem térdelnek és vigyorgunk. Már akkor látszott rajtam, beteg vagyok. De boldog. Ha még sem hajlandó kinyitni, akkor csak tanácstalanul állok és figyelem őt. Túl büszke lenne ahhoz, hogy szembe nézzen végre a valósággal és tudomásul vegye a helyzetét? Ha így folytatja, akkor egészen érdekes lapok jönnek majd élete könyvében. Mert én nem fogom feladni, őt semmiféleképp sem.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: Nappali Szer. Márc. 15, 2017 9:40 pm
Garfield& Aaron
Nagyon meglepődtem, hogy egy idegen srác ült a nappalimban. Még sose tudott betörni a villámba senki. Nagyon meglepődtem az első mondatán. Csak azon járt az agyam, hogy ki a fasz lehet ez. Amikor felállt és elkezdett a zsebében turkálni, egy kicsit megijedtem. Nem tudtam mit akar, szóval a fegyverem elkezdtem előhúzni a nadrágomból. Még nem húztam ki teljesen csak a háromnegyedét körülbelül. Nagyon fura volt a srác. A naplót kezdtem el bámulni. Kíváncsi voltam, hogy miről beszél. Közelebb léptem, de a kezem még mindig a fegyveremen volt. A naplóért nyúltam és kinyitottam.
Az anyám neve volt ott. Meg még egy kép is volt róla. Utána megpillantottam az apám képét is, de amin a leginkább meglepődtem az az volt, hogy rólam is volt egy kamaszkori kép is. Ideges lettem. Nem tudtam, hogy ki ez és miért van rólam meg a családomról képe. Ha utánunk nyomoz, akkor nem hagyhattam, hogy megússza. Megnéztem a következő oldalt is. Ott az anyukámról és a "másik családjáról" volt egy kép. Csak egy dologra tudtam gondolni. Azt éreztem, hogy aki előttem állt az a féltestvérem. Nem sok mindent tudtam róla. Anyám nemigazán mesélt róluk. Mikor megszületett a fiú, akkor egész sokat hallottam róla, mert odáig volt érte. Kicsit féltékeny is voltam, mert úgy éreztem, hogy nekem sosem örült annyira. Kíváncsi voltam, hogy ki is lehet az, de nem igazán volt időm keresgélni. Először jött a problémám a katonasággal, utána a sok edzés meg a kísérletek. Na meg egy cég vezetése sok energiámat felemésztette. Igazából el is felejtkeztem róla. Úgy gondoltam, hogy biztos ő is jól él valahol.
- Garfield? - becsuktam a naplót és felnéztem rá. A pisztolyomat visszacsúsztattam és elengedtem. Azt kívántam, hogy inkább legyen valami betörő, aki csak átver és megakar ölni. Az jobb lett volna. Mindig is féltem, hogy ismét lesz valaki, akihez kötődni fogok. Nem akartam kötődni senkihez. Akkor lenne egy gyenge pontom, amit az ellenfeleim kihasználhatnak.
Éppen elég, hogy az agyam forog, tervezi a további lehetőségeket, minden eshetőséget próbálom a magam javára fordítani, ami csak előfordulhat a közeljövőben. Nem mintha előre ki lehetne számolni az előttem álló úr terveit, de egy próbát megér a dolog. Zavarosak a gondolataim, olyan mintha ébren lennék, és mégis álmodnék. Az idő telése már fel sem tűnik szinte, néha egy perc is egy örökké tartó valóságnak látszik, s ahogy telnek a másodpercek, úgy feledkezem bele a látszatvilágba, amelyet a fantázia kínál fel nekem, mint egyfajta menedéket, ahol elbújhattok a sok gond elől, mi a lelkem mélyén ül meg. Biztosra veszem a végtelenségig is eltudnék ezen őrlődni. Ugyanúgy ahogy ő is, a képekbe merültem. Hiszen egy család voltunk, csak két különböző helyen nőttünk fel. Távol egymástól. Én a napló olvasásakor tudtam csak, hogy mi is a helyzet, vajon ő jóval előbb tudott már erről? Ha hamarabb rájöttem volna, előbb meglépem ezt? Ki tudja? Érzelmek tömkelege cikázott bennem ebben a pillanatban. Fájdalom és keserűség, hogy vajon neki mi juthatott, ami nekem nem. Vagy nekem mi jutott, ami neki nem? Beletelt néhány percbe mire képes voltam annyira összeszedni magam, hogy megmozduljak. A férfi arcát figyeltem. - Személyesen. - felelem a kérdésére, hiszen a nevemet ejtette ki. - Tudom, hogy ez egy kicsit sok lehet, nekem is az volt és bele telt egy kis időbe, hogy felkerekedjek… - elhallgatok, a mély levegővétel sem javít már a helyzeten, hisz egy kicsit sem nyugtat meg, csak jobban fokozza bennem a vágyat, mely előrébb hajt egyre csak. Megtaláltam és ez a legfontosabb. - Tudod… fogalmam sem volt róla, hogy létezel, anya sose mondott rólad semmit. 19 éve hunyt el… - óvatos vagyok. Nem ismerem. Ráadásul fegyvere is van, ami veszélyessé teszi őt. - Nem tudok rólad semmit, csak annyit amit te is tudsz rólam… - tekintettem a falat pásztázza, mintha lenne rajta bármiféle érdekesség eme alkalommal, holott nincs, sőt csak untat, ami rossz pont a falnak. Végül lezárom a szemeimet, és így mélyedek a gondolataim kellegébe teljességgel. A fantázia, a hév, a képzelet, s a múlt képei magukkal ragadva sodornak valami észvesztő lehetetlenségbe. - Nem kellett volna idejönnöm, igaz? – pillantok végül végre rá, ahogy döntésre jutok. Mennem kellene, furcsa érzésem van, amelytől az égnek áll az összes szőröm. A hideg ráz ki. Libabőrös lettem. - Különben jól meg vagy? – pillantok körbe, hátat is fordítok neki. - Elég klassz ez az épület. - mondjuk a titán tornyot le se körözi, az sokkal hatalmasabb, de az egy más tészta, teljesen más célokra épült. Ez egy otthon. Az ő otthona. És minden épeszű ember, megóvja azt, attól aki bemerészkedik oda.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Ápr. 01, 2017 7:46 pm
Garfield& Aaron
Ez a kölyök nagyon meglepett. Nem számítottam arra, hogy valaki az otthonomban fog várni. Nagyon jó biztonsági rendszerrel volt felszerelve a villám, de ezek szerint nem volt elég jó. Már e miatt is elkezdett érdekelni a srác, hisz valamit tudhat, amit más nem. Viszont mikor rájöttem, hogy ő az öcsém, teljesen lesokkolódtam.
- Elhiszem. - ennyit tudok kinyögni csak. Őszintén bevallom, féltem. Nem nagyon voltak gyengeségeim. Szeretteim sem voltak. Egyrészt, mert a szüleim meghaltak, illetve nem akartam, hogy sebezhetővé tegyenek. Ezért sem kerestem magamnak barátnőt. Maradtam az egy éjszakás kalandoknál, nehogy valakit megszeressek. És ekkor megjelent a srác, aki a testvérem. Meg voltam ijedve, hogy őt meg fogom szeretni. Elvégre a testvéri kötelék különleges. Még akkor is ha csak félig vagyunk testvérek és még ha nem is láttuk egymást soha. Már csak a tudat, hogy egy vér vagyunk, elég ahhoz hogy közel engedjem magamhoz. - Nekem mesélt rólad. Nem sokat, de azt tudom, hogy nagyon szeretet téged. - úgy éreztem, hogy jobban is szerette őt, mint engem. Velem nagyon ritkán foglalkozott, de attól még ő volt az anyám és szerettem. Le sem tudtam venni a szememet róla. Láttam a hasonlóságot kettőnk között, de ha nem mutatja meg a naplót, nem hiszem el, hogy testvérek vagyunk. A falamat bámulta. Nem sok minden volt rajta. Utáltam a csicsás dolgokat. A villa inkább ilyen modern letisztult volt. A falakon max a cég plakátjait vagy a méregdrága plazma tévéket lehetett látni. - Dehogynem! Örülök, hogy itt vagy. - egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Félig volt csak igaz a mondatom. Legbelül tényleg örültem neki, de próbáltam elnyomni magamban ezt az érzést. - Mostanában elég jól. Te? - kérdezek vissza illedelmesen. Úgy voltam vele, hogy ha képes volt összeszedni minden erejét és megkeresni engem, akkor igazán megérdemli, hogy legyen egy rendes bátyja, hisz az ő szülei is meghaltak és neki sem maradt más. - Köszönöm, most építettem. - jobban kihúztam magam, mert büszke voltam magamra. Nem volt könnyű összehozni azt, amit én összehoztam. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ilyen fiatalon ennyi mindent letettek már az asztalra.
- Viszont ha nem haragszol én iszok valami erős piát, mert most szükségem van rá. Te kérsz valamit? - most már egy nagyobb mosoly jelent meg az arcomon. Elkezdtem elindulni a konyha felé, hogy hozzak magamnak valami erőset, meg neki is amit kér. Ha nem kér semmit, akkor egy üveg sört viszek az öcsémnek. Gyorsan visszaértem az italokkal. - Te amúgy nagykorú vagy már? - nem zavart volna, ha nem, mert én is ittam fiatalabbként is. Nagyon fiatal srácnak tűnt, ezért kérdeztem meg.
Anya mesélt rólam? El sem hiszem. anyu őt is szerette, nem csak engem. Igaz, hogy korán meghalt, nem, volt velem túl sokat, de a nevelőapám megadott mindent, amit apámék megadtak és még annál is többet. És ez számít csak. Tudom jól, hogy szerettek és őt is szerették. Annak meg végképp örülök, hogy nem küld el melegebb éghajlatra és szívesen lát az otthonában. Kíváncsi vagyok sok mindennel vele kapcsolatban, igaz azt tudom, hogy semmi magánélete sincs…ha van is akkor azt jól titkolja. Se gyerek se család. Legalábbis nincs fénykép ilyesmikről. - Elég klasszul… pörög az életem. – vigyorodok el, hiszen az igazságot csak nem önthetem rá, hogy hős vagyok…. egy civilnek is pöröghet az élete, nem? Az épület tök klasz és állat ahogy berendezte. Nekem bejön. Én sosem éltem ilyen helyen. Volt egy ágyam egy kutatólaborban. Volt egy ülésem apa űrhajóján és volt a bázis… ahol a szobámban sose aludtam, hiszen mindig volt valami izgibb hely, ahol épp alhattam. Kérdése azonban megakaszt és fejet ingatok, szomjas nem igen vagyok. Ám a fivérem hamar lelép, én meg csak állok ott és semmit sem tudok mondani. Egy szem testvéremnek. Hát ez gáz. Íme a szószátyár megnémulva. Óh mondj már valamit! Tesóm visszatér két sörrel, kérdése megmosolyogtat. - Naná hogy elmúltam…22 vagyok. - nyúltam a sörért, majd fel is pöccintettem, belekortyoltam. - Tudod... most fogalmam sincs mit kellene mondanom. Rengeteget beszélek, de most jó ez a csend. - mert vele találkoztam, nem csak a fényképet kellett bámulnom. Bezzeg a fotónak rengeteg mindent mondtam... - Amúgy mi is a foglalkozásod? - érdeklődtem meg tőle kíváncsian.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: Nappali Kedd Ápr. 11, 2017 12:15 am
Garfield& Aaron
Egyre jobban kezdett kíváncsibbá tenni ez a srác, aki nem mellesleg az öcsém. Reméltem, hogy neki is jó élete volt, pont mint nekem. Még sose láttam, de már megkedveltem őt. Jó érzés volt, hogy van rokonom. Nem akartam kötődni senkihez, de legbelül éreztem, hogy szükségem van rá.
- Az jó. Én nagyon szeretem a pörgést. - mosolyogtam rá. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen pörgésre gondolhatott. Nem tűnt egy nagy bulizós, piálós és csajozós srácnak. Még egy új dolog, amire kíváncsi lettem vele kapcsolatban. Nem kért piát, de hoztam neki is egy üveg sört. - Nem gondoltam. Eléggé fiatal arcod van. - jobban szemügyre vettem. Nem sértésnek szántam és reméltem, hogy ő is érezte ezt. Amúgy az sem lett volna baj, ha még nem lett volna nagykorú. Én is ittam már a felnőtté válásom előtt is. Szerintem ezzel mindenki így volt. Én is felnyitottam a söröm és elkezdtem kortyolgatni. Elég nagy csend lett. Egyikünk sem szólt semmit egy darabig. - Én is sokat szoktam beszélni, de én sem tudom, hogy most mit mondjak. Fura ez a helyzet. - vallottam be őszintén és leültem a kanapéra. - Ne érts félre nem rosszból mondtam. Te vagy az első, aki így meg tudott hatni, szóval még egy plusz pontot beírhatsz magadnak. - nevettem és hátradőltem, hogy kényelmesen feküdjek. Ez a kanapé is sok mindent megélt már, de nem akartam lecserélni, mert nagyon kényelmes volt. - Ezt a kérdést nagyon szeretem. - hatalmas vigyor jelent meg az arcomon és hirtelen felálltam a kanapéról. Volt a kanapé előtt egy kis dohányzóasztal, ami alatt volt egy kis tároló. Abból kivettem egy vastag albumot. Az album tele volt rólam szóló cikkekkel, poszterekkel és lekicsinyített plakátokkal. - Ezekről biztos eszedbe jut, hogy már láttál. - kinyitottam egy olyan oldalon, ahol egy újság címlapja volt. A címlapon pedig én pózoltam az új labor előtt. - Egy paranormális kutatócsoport reklámarca és vezérigazgatója vagyok. - büszkén húztam ki magam. Szerettem dicsekedni azzal, amit én szereztem meg a saját két kezemmel.
- Nyugodtan nézegetheted, meg el is tehetsz belőle párat, ha gondolod, mert van még pár példányom belőle. Azért csak óvatosan, mert vannak benne olyan képek, amiken különböző hölgyekkel vagyok érdekes helyzetben és hiányos öltözetben. - nevetve vakargattam a tarkómat.
Nem tudhatja meg. Nem engedem, hogy megtudja, miféle szerzet is vagyok. A végén még pont ezzel sodornám bajba és pont nem akarom elveszíteni, amikor éppen találkoztam vele. Lássa csak ezt az oldalamat, nem szükséges azt a részét látnia, amikor épp alakot váltok. Én vagyok az ő ártatlan huszonéves öcsikéje. Ez így is marad egy jó ideig. Pedig ha tudnám, amit ő tud…tuti nem ezt gondolnám. Másképp cselekednék. De ez most így van jól. Ő is szereti a pörgést, amire elmosolyodom szélesen. Ez tuti. Tudunk együtt ezt azt csinálni, ami nem a négy fal közé való. Tuti. Az meg hogy fiatalabbnak nézek ki mint 22… nos igen, ez néha nagyon irritáló tud lenni. - Fiatalos és kellően idegesítő… - sóhajtok, majd tarkót vakarok, amolyan figyelem elterelés. - Főleg amikor piát venne az ember és személyit kell felmutatni. - na, most mond meg az igazat. Jó nincs gondom azzal sose, mert előveszem, de akkor is. Amikor a Titán csapattal megyünk civilbe pizzázni mindig lekölyköznek… maszkban meg csodálják az embert. Ezt imádom ebben a létben. - Amúgy meg te sem panaszkodhatsz… nem tűnsz 30-nak. - mutattam felé, egyenesen az arcába, amolyan kötözködés gyanánt, hogy ne csak rólam legyen szó e-téren. Az meg hogy ez a helyzet mit takar és milyen fura…. nos, ez az én ötletem volt. Én akartam idejönni megismerni őt. - Meghatódtál? - néztem utána, ahogy a kanapéra ült… - Mitől? - nem szoktam idegeneket elérzékenyíteni, de ez most úgy fest kitűnőre sikeredett. Szóval jár az a bizonyos pont. Leültem én is a kérdést követően, mert igen, piszkos mód érdekelni tud az, hogy ő mit dolgozik. mert az hogy én nem dolgozom, hanem hősködöm, az megint más lapra tartozik. Az album felbukkanása kissé meglepődöttséget sugárzott arcomról, majd ahogy az felnyílt érdeklődve néztem végig a képeket és ahol tudtam ott bele is olvasgattam. - Vezérigazgató… ez olyan menőn hangzik. - csaptam össze tenyereimet, végül összedörzsöltem azokat. - Tiszta menő vagy! - vallottam be bátyámnak mindezt. Igaz, annyira nem menő, mint mi Titánok, de civilnek az. Meg testvérnek, hogy idáig felemelkedett… de aki felemelkedik, az egyszer le is fog süllyedni. Az meg, hogy mikor… mindenkinél más. Belelapoztam, olvasgattam és valóban volt pár érdekes helyzet… elég fess teste van… kidolgozott izomzat. Én se panaszkodhatok… ám amint odaértem egy olyan oldalhoz, ahol egy ismerős női arcra bukkantam, hirtelen nem tudtam hova tenni az arcot. Szóval rámutattam. - Ezt elvinném. - majd a Toronyban utána nézek az arcfelismerő szkenneren, hátha tud segíteni. - Remélem nem bánod… - pillantottam testvéremre, amint bólintott, már vettem is ki és raktam is el. Aztán tovább lapozgattam. - Mióta vagy vezérigazgató? Egyáltalán mivel érdemelted ki? - mert ez még igazán megmozgatja a fantáziám.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: Nappali Szomb. Ápr. 22, 2017 5:55 pm
Garfield& Aaron
Már elkezdtem fejben tervezgetni a programokat, amiket majd együtt csinálhatunk. Ő is szerette a pörgést, szóval úgy gondoltam, hogy biztos sok közös programot fogunk csinálni.
Tényleg nem gondoltam, hogy már ennyi idős. Sokkal fiatalabbnak nézett ki. A megjegyzésére és a tarkó vakarására mosolyogtam egyet. - Egy kicsit hagyd, hogy megnőjön a borostád és mindenhol el fogják fogadni. - simítok végig az én borostás arcomon. - Vagy neked még nem nő? - picit közelebbről is megnéztem az arcát, hogy biztosra menjek. - Hát nem, de ez nekem csak jó. Mármint nem is akarok már 32-nek látszani. - még mindig huszonévesnek éreztem magam. Nem akartam öregedni, de már átléptem a harmincat. Szerencsére ezt senki nem mondta még meg rólam. - Amúgy látszik, hogy tesók vagyunk. Te is tök helyes srác vagy. - még mindig őt bámultam. Kezdtem észrevenni a hasonló vonásokat. Az első kérdésére nem válaszoltam. Lehet, hogy tényleg meghatódtam, nem tudom. Már régen nem éreztem ilyet. - Tudod... - ismét beleittam az italomba. - Mióta a szüleim meghaltak, senkit nem engedtem magamhoz közel. Most pedig megjöttél te és már most nagyon közel érezlek magamhoz, pedig nem akartam, hogy valakihez ismét kötődjek. - vallottam be őszintén. - De ez nem azt jelenti, hogy rossz ötlet volt idejönnöd, vagy hogy nem akarom, hogy az életem részese legyél, csak ez még új nekem. - nem tudtam, hogy ilyenkor mit kéne tenni. Fogalmam sem volt. Csak bámultam az öcsémet. Nem akartam, hogy bárki is közel legyen hozzám, de az elveim megváltoztak. Minél többet megakartam tudni róla és sok időt akartam vele tölteni. - Köszönöm - mosolyogtam rá. Örültem, hogy ennyire megörült a munkámnak. Lehet nem volt jó ötlet odaadni azt az albumot, mert voltak képek rólam hiányos öltözetben, néhol nagyon hiányosban. Féltem, hogy mit fog gondolni rólam azok miatt. - Csak nyugodtan. Az öcsém vagy, ami az enyém az a tiéd is. - néztem, ahogy elrakta a képet. Nem tudtam, hogy miért pont azt rakta el.
- Huh hát hosszú sztori. Ugye én egy különleges képességgel jöttem a világra és a szüleim halála után a katonaság elvitt kísérletezni. Ők hozták a felszínre az erőm nagy részét, de nem tudtam még irányítani, ezért amikor elszöktem, elmentem egy céghez, ahol tudtak segíteni rajtam. Megtanították, hogy használjam meg fejlesztettek rajta. Elég eredményes voltam, meg ugye egész jó külsővel rendelkezek, szóval én lettem a cég fő reklámarca. - közben az albumot odalapoztam egy olyan részhez, ahol a cég régi plakátjainak a lekicsinyített másai voltak. Olyan tízévesek lehettek és én szerepeltem rajtuk. Még akkoriban nem voltam ennyire edzett, de azért már látszott rajtam a sok sport. - Bevettek a vezetőségbe, hogy én is részt vegyek az üléseken és segítsek ötletelni a reklámozásban. Egész jóba lettem a vezérigazgatóval, azonban ő sajnos elhunyt. De rám hagyta az egész céget. Azóta én intézem az ügyeket és próbálok terjeszkedni.
Az hogy fiatalnak nézek ki, áldás és átok is egyben. De az, hogy növesszek borostát, hogy utána hajléktalannak nézzek ki… azt már nem. Jóképű vagyok, szóval nem. - Inkább hanyagolnám…meg még amúgy sem nőtt ki egy szál se. - vigyorodok el a bátyám arcára tekintve. Nekem nem állna jól. Az tuti. Ő meg 32 éves és jól áll neki szinte minden. Igaz hogy alig fél órája találkoztunk, de ez látszik. Az meg hogy komolyan tesók vagyunk, nos ehhez még idő kell, hogy teljesen lebontsuk egymás előtt a falainkat és jobban beengedjük a másikat. Ugyanazt érzem, amit ő is. Senkit sem engedtem közel magamhoz apáék halálát követően. Csak a nevelőatyámat… szóval tudom, mit is érezhet ebben a pillanatban. Nehéz leomlasztani azokat a falakat… - A kíváncsiság erősebb a gátaknál… majd összekötjük a hidat… - és nem hagyjuk, hogy leomoljon bármi miatt is. Igaz, nála furább emberrel is találkoztam és igen, ő is azok közé tartozik. Fotók a mezítelenségéről, hírekben és újságokban szerepel… egyáltalán hogy van mersze így kamera elé állni? Áh biztos én nem vagyok normális, hogy ilyeneken agyalok… biztos hogy nem. az azonban biztos, nem követném ezt a szituációt. Eleve nem szokásom nyilvánosság előtt levetkőzni és díszelegni pucéran kamerák kereszttüzében. Mindenesetre furcsa szokásai vannak. jobb bele sem menni ebbe… amolyan személyes tér… élőben azért nem nézegetném. A munkája érdekelt… azonban az amit mondott… meglepett. A képességéről tudtam, azonban mégis kissé összeszűkült szemekkel meredtem mindezt hallva. Kísérletek… hát persze, az ember amit nem tud, nem ismer, azon fejleszt. Kutatja a lehetetlent. Fejleszteni akarja az embert még magasabb célokat elérve ezzel. Hogy még nagyobb károkat okozzon… mindenkinek és mindennek. - És… milyen képességed van? - érdeklődtem meg óvatosan, mint aki semmit sem tudott erről az egészről. Hibás alap… tudok mindenről, olvastam, egy kis segítséggel kutakodtam utána. De itt és most nem ez a legfontosabb, hanem a bizalom. A képre pillantottam amit mutatott, tökre én voltam… de tudom, ez nem én, hanem ő volt… tisztára hasonlítottunk kiskorunkban… király. - Kis szarosként is eléggé cuki voltál… bomolhattak utánad a nők… meg a kislányok. - kuncogtam el magam röviden, majd bátyámra pillantottam szelíden és tovább hallgattam. Amikor még kicsi voltam, volt egy kérdés, ami foglalkoztatott. Miért vagyok én csak én és nem valaki más? Erre a kérdésre kerestem a válaszokat egész idáig… de most már tudom. Közben megcsörren a Titánvevő… hamar felpattantam és odébb léptem. - Bocsi… ez fontos… fel kell vennem. - emeltem fel a mobilom, ezzel kicselezve azt, hogy lássa a Titán jelet… kisiettem a folyosóra és kapcsolódtam a Toronyhoz. Raven volt… információ egy bizonyos személyről… a közelben van. nagyszerű. Eltettem a készüléket és visszatértem fivéremhez. - Ne haragudj, de mennem kell… probléma akadt egy pizza kiszállításával… meg kell oldanom, hogy ki legyen szállítva a cucc. - vigyorodtam el, majd közelebb sétáltam és kezemet nyújtottam egy kézfogásra. - Örülök, hogy megismerhettelek, Aaron… még találkozunk. A kéz fogás után távoztam az otthonából és elkezdtem futni az utcán, egésszen addig míg tisztes távolságba nem értem, hogy alakot öltsek. Sólyommá alakultam, felrepültem a magsba, hogy onnan térképezzem fel az illetőt…. meg is vagy…
Tárgy: Nappali 
| 
|