-Akkor olyan vagy, mint ők. – fagyos volt a pillantásom. Ez az a határ, ami mássá tesz minket. A lehetőség, amit nem használunk ki, bármennyire is kiakarnánk. Bátorság kell ahhoz is, hogy ne tegyünk semmit. Ami igazságos lenne, nem mindig helyes. A legtöbb dolog nem az. Sok ilyen döntést hoztam már. Meg kell tanulni ezekkel együtt élni, én is ezt teszem. A határt átlépve olyanná válnék, mint azok, akik ellen harcolok. Ez tesz mássá. Tucatnyi alkalmam volt arra, hogy megöljem, és egyszer sem tettem meg, bármennyire végezni szerettem volna vele. Nem kell ezt megérteni másoknak, csak nekem elviselnem. Az én döntéseim, az én felelősségem.
-Az elődöd. – válaszoltam, a támadás után. Az előző Robin. Jason. Joker ott csapott le, ahol a leginkább fájt. Nem engem vett célba, hanem mindenki mást, akivel törődtem. Felhasználja azokat, kik közel állnak hozzám, fájdalmat okoz nekem a szenvedésükkel. Ezt pedig nem engedhetem. Többé nem. Tudatos döntés, hogy elhatárolódtam másoktól. Lehet, hogy nem értik meg, talán dühösek emiatt, de inkább legyenek azok, mint halottak. Az ő érdekük, az ő biztonságuk miatt van.
-Nem lenne jó ötlet. – két őrült egy helyen, bezárva. Ra’s azonban más, sokkal … tudatosabb. Amit tesz, azért tesz, mert hisz benne. Ettől még nem lesz helyes az, amit csinál, de legalább van célja, az emberek halálával nem szórakoztatni akarja magát. Ő úgy gondolja, hogy az áldozatai egy nagyobb célt szolgálnak. Joker azonban más. A legkevésbé sem érdekli az emberi élet, értelmetlen az vagy sem, a halál számára szórakozás, sportot űz belőle. Nem lehet kiismerni, kiszámítani a következő lépését.
-Már most megtette. – feleltem hűvösen. A fejébe mászott, ahogy megpillantotta. Ismerem az érzést, tudom, hogy milyen. Azáltal, hogy nem érthetem meg, csak még inkább ott lebeg előttem. Damien egy gyerek, akkor is, ha más, mint a többi. Joker ellen egyedül nincs esélye. Joker olyan ellenfél, amilyet Damien még soha nem látott. Joker nem harcos, hanem őrült. – Legközelebb védekezz. A fájdalmadtól egyikünk sem érzi jobban magát. – én nem Ra’s vagyok, nem úgy dolgozom, mint a Liga. Az ellentmondása miatt nem várom el, hogy bűnhődjön, csakhogy tanuljon belőle. Azonban az ő önfejűsége miatt … csak a saját tapasztalatain keresztül okulhat.
-Bombát tud. – vontam meg a vállam. Mennyivel lehet nehezebb egy pásztor pite elkészítése? Egyébként is, emlékszem, mikor gyerek voltam, kevés olyan dolog volt, amit Alfred ne tudott volna megcsinálni. – Kérd meg. – mondtam, értve ezalatt, hogy próbáljon meg ne parancsolni. – Később megyek én is. – még meg kell néznem néhány dolgot az adatbázisban, mielőtt elindulok a vállalathoz.

- Én az vagyok. - hóhér. Tudom én, nem kérdezett a kutya sem, de hát ez pont nem érdekel. Nem kell, hogy számítson neki, mit gondolok, mint ahogy tulajdonképpen nekem sem kellene, hogy számítson, amit Ő… De igenis számít. De nem itt, nem most! Az a fickó halott, csak még nem tud róla.
Az tesz minket mássá? Nem tudom, mire gondol így hirtelen… mire célozhat? Ha mi nem gyilkolunk, akkor nem leszünk a város szemében gyilkosok… nagyobb bűnözők, mint akiket lemészárolnánk? Nem éri meg kattogni rajta.
Ez nem is én vagyok… én sose gondolkodtam ennyit egy témán. Csak csináltam… most is azt kellene, de amióta itt vagyok, változtam. Még ha az nem is látszik. A botom az övének csapódik, kitartok, a szemeit lesem, olvasni próbálok belőle.
Elvett tőle valakit… mégis ki lehetett ez a valaki….? Az előző rendőrfőnök? Egy…ki? Tekintetem enyhébb vonást vesz fel, ahogy arcába bámulok. Fontos személy lehetett, ha így kimondja… de nincs időm ennyit agyalni ezen, visszatámad, hirtelen fordulok a támadás irányába, talán még időben elhárítom...
Mivel időt hagytam neki, nyugisan végighallgattam, majd utána visszatértem egy sarkalatos pontra. Ahogy erre gondolok, még a kezeim is jobban a botra markolnak, ahogy próbálom visszafogni a dühös csalódottságomat. A hangom azonban nem remeg meg a méregtől, mikor kisvártatva megszólalok.
- És mi lenne, ha mondjuk pontosan és konkrétan fogalmaznál?  
Kérdezek rá nyíltan, rühellem a titkokat, a kerülgetést, ugyanis arra utal, hogy a másik félnek van mit a szőnyeg alá söpörnie. - Tehát… ki volt ez a valaki?
Őszintén szólva, nem igazán érzem magam meggyőzve, és az is biztos, hogy mérhetetlenül sokat nőtt most a szememben, noha sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Felnéztem rá. Most!
A következő támadását nem vagyok hajlandó kivédeni. Ez amolyan sajátos viselkedési forma, bűnhődés az ellenkezésemért. A csapása célt talál, nem rogytam meg. Tűrtem. Zokszó nélkül. Hasonló mint nagyapa edzéseinél… csak ő brutálban nyomtam, nem csak egy kis csihi puhiban.
- Összekéne zárni a nagyapával… - mindenre van válaszom. Még erre is…. A nagyapa is egy őrült, csak ő tudja, hogy meddig mehet el… ez a Joker fickó már annyira nem.
- Engem nem fog manipulálni! Sem Ő, sem más.
Nem, nem úgy szólok hozzá, mintha a seggemből rángattam volna elő. Sőt, gyanúsan higgadt a hangnemem, és kurvára remélem, hogy tud olyat mondani, amitől én ezt elfogadhatónak fogom gondolni.
Nem tudom, mi a küldetése, meddig lesz mellettem, de nem is akarok az elválásra gondolni. Mer apám mellett a helyem. Egy hirtelen mozdulattal pörgetem meg a fegyvert a kezemben és oldalra kitartom, majd bólintok. rövid edzés... ez nem is nevezhető annak, de elmondta, amit tudni akartam. Innen már Joker az enyém!
Visszasétáltam a bottal, helyére raktam, majd tarkót vakarva, téma terelés, néztem apámra.
- Pennywort tud pásztor pitét készíteni? - megéheztem ez az igazság, és talán apa is enne valamit, mielőtt elindulna a vállalathoz.
Én meg?
Edzhetek Graysonnal. Megint elgyepálhatom


// Köszönöm a játékot. Nagyon imádtam. //

Tisztában vagyok vele, hogy időre van szükség ahhoz, hogy belássa mi a hátránya annak a neveltetésnek, amit kapott. Az is lehet, hogy soha nem fogja. Ismerem az Árnyak Ligáját, éltem köztük, testközelből tapasztalhattam meg, hogy miként mennek ott a dolgok. Azért mentem oda, hogy képezzem magam, de ennél sokkal több minden történt ott. Akkor már átértékeltem a jó és a rossz fogalmát. Nem tartoztam oda, és ez nem változott volna meg. Az eszméiket nem tudtam a magamévá tenni, nem is akartam. Damien-nek nem volt választása, ebbe született bele. Nem voltak barátai, csak tanítói. Ez volt az élete eddig, nem ismer mást.
-Nem vagyok hóhér. – válaszoltam. Mást sem akarom jobban, mint megölni őt. Könnyű lenen átlépni azt a határt. Másra sem gondolok, csak arra, hogy kiteszem mindannak a kínzásnak és fájdalomnak, aminek ő másokat, és a végén megölöm. Azonban, ha ezt megteszem, ha csak egyszer hagyom, hogy olyan mélyre süllyedjek, soha nem jönnék vissza onnan. – Az tesz minket mássá, hogy mi nem lépjük át a határt. – hogy ez helyes, vagy sem, már más kérdés. Megérdemelné a halált, ez kétségtelen. Minden áldozata, minden ember, akinek fájdalmat okozott, az én vállam nyomja, hisz megtehetném, de mégsem teszem. Nem vagyok különösebben jó, de ilyen mélyre nem süllyednék.
Elkaptam a felém hajított dobott, majd a kérdését hallva rápillantottam. – Nem. – ismerem a félelmet, alkalmazom. Nem félek tőle. Tucatnyi alkalommal álltam már szemben vele, harcoltam ellene, játszottam az ostoba játékait. – De ostobaság alábecsülni. – én is megtettem már, és mások is. Nem nehéz, elég csak ránézni. Ahogy viselkedik, ahogy beszél… egy őrült, de kétségkívül több ennél. Nem félek tőle, de tartani tartok tőle.
Nem felelek a kérdésére egyből, nézem, ahogy közelebb jön, majd támadásba lendül. Hárítom az ütést, hagyom, hogy lecsússzon a botja az enyémről, majd oldalról veszem célba ellentámadás gyanánt.
-Elvett tőlem valakit. – ő és a hasonlóképp elmebeteg barátnője. Azóta sokkal óvatosabb vagyok, az évek során rájöttem arra, hogy egyszerűbb távol tartani másokat, mint megvédeni őket. A saját érdekük, még akkor is, ha emiatt elítélnek. Ha érdekelne az, amit mások gondolnak rólam, már rég befejeztem volna mindezt. – Egy pszichopata. – folytattam, ezúttal nem várva meg, hogy újra támadjon. Lentről indítottam a csapást és oldalról fejeztem be. – Nem értheted meg. Veszélyes és kiszámíthatatlan. – próbáltam őt megérteni, ahogy minden más bűnözőt is. A legtöbbet kiismertem, rájöttem, hogy milyen az észjárásuk. Joker azonban más, a tettei azt mutatják, hogy őrült, mégis, valahogy mindig minden összefügg. – Csak felhasználna ellenem téged. – ahogy mindenki mást is, akinek valamilyen módon köze van hozzám. Jason-t már elvette tőlem. Még egyszer ilyen nem fordulhat elő.

Nem tudom mit akar mindezzel… attól hogy kioszt, a véleményem nem fog változni. Helyre teszem a világot, vagy így vagy úgy… amit a nagyapa is akart. Nehéz ám kettő felé szakadni. Azt akarom hogy a nagyapám büszke legyen rám, de közben azt is hogy Apám is az legyen. Hogy elismerjen. Jó nem fiaként, már elintézett egy csomó tesztet ezzel kapcsolatban 99,99 % egyezés van… elég az, nem? Szóval nem csak egy trükk vagyok az életében, hanem vér a véréből. Nem a mi dolgunk… hát kié? A szomszédé? Más nem csinálja meg. A rendőrök lassúak és csak azzal vannak elfoglalva hogy lecsukják az embert. Egy piti kis bűnöző nem érdekli őket, de ha az már öl…akkor az rossz. De ha az élete megmentéséért cselekedett? Akkor is bűnös! Főleg ez a Joker. Tűzesetek. Civilek halálát okozta. Sőt.. csonkolást is elvégzett… mintha felajánlotta volna őket valakinek… és a rendőrség nem tudja elkapni. Apa pedig nem hajlandó megölni! Pedig nem ártatlan. Egy közveszélyes idióta! És még mindig életben van! Bezzeg egy ilyet életben hagynak… legalább kínozzák meg, ahogy ő tette másokkal.
Levonulásomat nem sokkal később apa is követte és nem tetszett neki, amit látott. Az engedély, az engedély és erre tessék ellent mond a szavának. Ez csak egy megalomániás bohóc… és ő meg? Félne tőle? Szavai idegen hagynak, tovább olvasom a cikkeket és a róla készült videókat is átnézem és… apa lenyomott a gépéről.
- Héé!! - csattantam fel, közben felé fordultam kissé ridegebb tekintettel. Rideg és sötét. rátartozik, akkor miért nem csinál valamit? Miért nem töri meg őt? Pusztítsa el!
- Egy ilyennek... halál a sorsa... sőt az már megváltás lenne!
Kikecmergek a székéből, otthagyva a gépnél a kütyümet… hátat fordítva apának elindultam, de megtorpantam és visszapillantottam rá. - Félsz tőle? - tovább lépdeltem, egyenesen a harci botokhoz, megálltam előttük, egyet leakasztottam a helyéről és apa felé fordulva dobtam oda azt neki.
- Elmeséled? - és ne merje azt mondani, hogy sose hallgatok rá. Érdekelne, hogy mit tud… mit tud, amitől ennyire eltilt ettől a bűnözőtől… én nem félek egy bohóctól. Semmitől sem félek. Leakasztottam a másik botot is, megforgattam azt kezeim között, majd apa felé tartottam. Megindultam felé és örüljön, hogy nem karddal… vagy én örüljek inkább neki? Felülről támadtam vele, a vállára akartam lesújtani, az hogy benne van e egy meccsben, vagy sem, az csak rajta múlik. De hallani akarom Joker kis történetét. Mert Damian Wayne és Robin nem fog intézkedni ezt megígérhetem neki… de Damian al Ghul ezt már nem mondhatja el. Neki se Bruce Wayne se Batman nem parancsol… neki csak a Liga van. És ez így is van rendjén. Nem élhetek mindig más szabályainak… meg hát aki amiről nem tud, az nem is fájhat!

Én merőben más neveltetésben részesültem. A szüleim halála után Alfred gondoskodott rólam, igyekezett abban a szellemben tanítani, ahogy a szüleim is megtették volna. Jól ismerte őket, nála jobb ember aligha lett volna a feladatra. Nem véletlen, hogy a szüleim nem egy rokont neveztek meg gyámomnak, arra az esetre, ha történne velük valami. Alfred-ban megbíztak, talán úgy, mint senki másban. Ezzel én magam is így vagyok. Alfred velem van a kezdetek óta, nem mindenben ért egyet velem, de mindenben támogat, ha rossz szájízzel is. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű ez neki, éppen ezért nem is kényszerítem semmire. Nem szolgálóként tekintek rá, soha nem is tettem.
Szigorúan nézek le rá, mikor felcsattan. Megértem, hogy miért vallja mindezt, de szerettem volna, ha belátja, hogy ez a könnyebbik út. A bosszú. A fájdalomra válaszul okozott fájdalom. A könnyebb út. Egyszerűbbnek tűnik, de több kárt okoz, mint hasznot. Megöli az embert legbelül. Az érzelmeink elárulnak minket, ártanak nekünk, ha nem kontrolláljuk azokat. – A halottakat nem érdekli a bosszú. – én is úgy gondoltam a szüleim halála után, hogy a tettesnek bűnhődnie kell. Azonban a szüleim nem akarnák, hogy a nevükben öljek. Az ember igazságosnak érzi a bosszút, ha fájdalom éri, de a bosszú önző dolog, nem igazságos. – Nem a mi dolgunk, hogy igazságot szolgáljunk. Nem így, nem önkényesen. – a lapok még is így hívnak. Önkényes igazságosztónak. Teszem, amit a legjobbnak látok. Azonban nem döntök, nem játszom a bírót, még kevésbé a hóhért. Megteszem, amit mások nem tudnak, vagy nem akarnak. Bemocskolom a kezem, hogy tiszta maradhasson azon emberekké, akik Gotham valódi hősei.
Felsóhajtottam, ahogy végignéztem a távozását. Visszaakartam indulni az irodámba, de az első lépés után megtorpantam. Könnyelműség lenne azt hinni, hogy csak úgy ennyiben hagyja a dolgot. Pedig szívességet tenne vele magának és nekem is. Joker egyedül az én dolgom.
Követtem Damien-t a Barlangba, majd keresztbe tett karral álltam meg a gép előtt, amiben ült.
-Szállj ki onnan! – a hangom szigorú volt, és ellentmondást nem tűrő. – Hozzáférést kaptál a legtöbb adatomhoz. Ehhez azonban nem. – amennyiben nem szállt ki önként, a főszámítógéphez léptem, hogy lekapcsoljam a szerverről a gépet. – Joker egyedül rám tartozik. Nem mondom el még egyszer. Tartsd magad távol mindentől, amihez köze van. – nem emelem fel a hangom, de érződik rajtam, hogy teljes mértékben komolyan gondolok mindent szót. Joker csak fájdalmat jelent, káoszt, olyat, amiben felesleges az értelem legapróbb szikráját is keresni. Bűntudatot kelt, gyilkos érzelmeket. A legrosszabbat hozza ki az emberből. Éppen ezért, rám tartozik. Egyedül rám.

A nagyapám sok mindenre megtanított. Születésem óta az ő nevelésének munkája ténykedik bennem és ez nehezen törölhető! Még mindig ugyanez munkálkodik bennem, hiába okoskodik nekem még Bruce Wayne is. Válaszára azonban egy chh-t nyögtem ki, még ridegebb tekintettel lesve rá. A takarítása merőben furcsa, nem az ő dolga lenne és az, hogy a szolgának más dolga van… szavam sincs rá…  egy öregúr, aki cseléd és egyben legjobb barát, ez a kettő valahogy nem illik össze.
Nekem sose voltak barátaim, sose értem rá ilyesmire. Sőt… nem is voltak egykorú gyerekek velem Nanda Parbatban. A legjobb barátom a nagyapám volt. Ő több volt, egy barátnál, egy nagyapánál… ő számomra az isten. Hűségem felé hatalmas.
Semmi joga hozzá, hogy ítélkezzen felettem, vagy a nagyapám felett. Ő jó ember.
Ahogy nekiáll újra a bosszúról beszélni, közbe vágok, sőt, felcsattanok hangosabban, mint kellene. - A bosszú maga az igazság! - jóformán a képébe nyomtam mindezt. A ligát nem ismerni kell, azzal nem ismered ki őket teljesen. Élni kell benne. Élni kell közöttük, hogy teljesen megismerd. Önmagaddal is ezt kell cselekedni. A nagyapám akarata a mi akaratunk. Visszapillantottam a törött ablakra a hátam mögött, apa szavaira sóhajtottam.
- Megértettem. - feleltem higgadtabb hangon, majd eszembe jutott egy idegesítő név. Letöltöttem apa gépéről, jószerével feltörtem azt és érdeklődtem Jokerről. A képe meglepett, mintha félne tőle… tartana valamitől.
Elém lépett, nem néztem rá, csupán Jokert figyeltem, ami előttem vibrálni kezdett. Bruce szavaira még ridegebb lettem, elfordultam tőle, kinyomtam a készüléket, majd kiindultam a konyhából.
- Már akkor belekeveredtem, mikor idekerültem. - a nagy óra előtt megálltam, majd a titkos ajtót buheráltam, ami felnyílt, pár pillanat múlva a Barlangban voltam. Lépteim egyenesen a Batman gépéhez vezettek, helyet foglaltam, rácsatlakoztam a kütyümmel és kutatni kezdtem a Bohóc után.
Ő csak ne mondja meg, hogy ki után „kémkedjek” és kitől tartsak méteres távolságot. Az ő félelme az én erősségem.
- Szóval? Mitől vagy ennyire ijesztő…Bohóc?
A hírek, a cikkek. Mind felmutatták az ipse örültségét. Fejem csóváltam kissé hitetlenkedve.
- Miért vagy még mindig életben? - motyogtam, miközben hátra dőltem a székben.

Aggódtam emiatt. Damien egy teljesen más világban nőtt fel, egy olyan ember közelében, akitől mást sem látott, mint felesleges erőszakot. Magyarázhatja akárhogy, én is láttam, hogy mit tesz az Árnyak Ligája. Mindegy, miféle ideológia mögé bújnak, mindegy az indok, gyilkosok alkotják a Ligát. A legrosszabb fajta: a hidegvérű, parancsot követő gyilkosok.
-A senkik? – pillantottam fel kissé meglepetten. Az már feltűnt, hogy túlzottan is felsőbbrendűként tekint magára. Ra’s úgy nevelhette, hogy rá hasonlítson. – Ha így is van… egy dologgal már biztosan többet tudnak, mint te. – vontam meg a vállam, ahogy folytattam, amit elkezdtem. Meglepne, ha kiderülne, hogy tud takarítani. Én sem voltam könnyű gyerekként, elvesztettem a szüleim, dühös voltam a nap minden percében, Alfred azonban hol jól-hol kevésbé jól, de elviselte mindezt. Damien azonban teljesen másképpen nehéz eset. – Van így is elég dolga. – Alfred-et soha nem tekintettem a tulajdonomnak. A szüleim halála után olyan volt nekem, mint … nos, mindig is kerülte azt, hogy apám örökébe lépjen, de felesleges tagadni, hogy ő nevelt fel a történtek után, nagy szerepe van abban, akivé lettem. Nincs oda mindazért, amit teszek, az éjszakai kalandjaimért, de ő is tudja, hogy ez a helyes. Nagy segítségem és jóbarátom, Damien azonban mindezt nem tudja értékelni. Nem is tudhatná. Meglepne, ha kiderülne, hogy volt valaha is barátja.
-A bosszú kicsinyes és önző dolog.  Felemészt és tönkretesz. – tudom jól. Én is esküdtem bosszút, a halálát kívántam az embernek, aki végzett a szüleimmel. Nemcsak a halálát, de azt is, hogy én foszthassam meg az életétől. A bosszú fájdalom, a legerősebb formája. Nem a gyógyír, hanem a vírus. – Meglepne. – feleltem a kérdésére, nem pillantva fel ezúttal rá. Úgy nevelték eddig, hogy elítéljen másokat. Mielőtt azzá váltam, aki vagyok, eltűntem néhány évre. Tapasztaltam, hogy milyen szegénynek lenni, megismertem a bűn elkövetése előtti félelmét, és a siker izgalmát. Tűrtem, hogy megalázzanak, hogy haragot ébresszenek bennem, amit aztán elkellett nyomnom. Önkontrollt tanultam mindez által.
-Ismerem a Ligát, Damien. A harag számukra egy eszköz. – a harag, a düh, a fájdalom… hagjyák, hogy teret nyerjenek az érzéseik, kikelnek magukból, így félelmet nem ismerve harcolnak, de… mindez látványos ugyan, célra nem fog vezetni. A halálfélelem nem hátrány. Motiválóerő. Ahogy a józan ész is eszköz, ami által előnyre lehet szert tenni. Meg kell tanulnia figyelmen kívül hagyni mindazt, amit érez. Nem könnyű, de szükséges. – Legközelebb használd az ajtót. Nem itt gyakorlunk. – nem a kúriában, hanem a Barlangban. Titkos, felhatalmazás nélkül pedig senki illetéktelen nem tud bejutni. Én magam is többet vagyok ott, mint itt fent.
Megkeményednek a vonásaim, mikor megpillantom Joker képét. – Ez egy hosszú történet. – válaszoltam végül, majd visszatettem a helyére a seprűt és megálltam Damien előtt. – Jobb, ha nem ártod magad bele. – Joker … ő volt a legrosszabb. Ő ártott nekem a legtöbbet, ő okozta a legtöbb fájdalmat. Egy mániákus. Épp elég ember szenvedett már miatta. Több nem fog.

Még a kúriában

És megint. Mindig és állandóan. Kioszt. Okoskodik és jön a rizsával! Ezt utálom benne. Ne nézzen taknyos kölyöknek, mert nem vagyok az… már rég átléptem azt a korosztályt. Öltem. Tehát már nem vagyok gyerek. Csak kinézetre, de azt meg kit érdekli?
A nagyapa azt mondogatta állandóan: Akkor vagy igazán felnőtt és akkor válsz elismert valakivé meg vezetővé a világban, ha már tapadt vér a kezeidhez.
Rengeteg vér tapadt a kezeimhez, szóval lerágott csont mindez. De ezt meg Apámat nem érdekli, itt más szabályok és törvények uralkodnak.
- Azt a senkik használják… - unalmas a papolása, rájöhetne már egy két dologra, de őt csak ez érdekli. Az ő otthona nem az enyém… itt azt teszek amit akarok… odahaza megbecsültem a szobámat és mindent… de itt? Ez káosz. Alfréd hangja felé pillantottam, még biztos aludt… miért nem ő jön le és intézi el azt, amibe most Apa akar belekezdeni. Az ő dolga lenne… ezért is szolga. Vagy ahogy apa mondaná… a barát. Aki szolga. - Az ő dolga lenne… - és megszólaltam, tessék. Karba tett kézzel figyeltem, miközben a nagy Bruce Wayne takarít utánam. És megint neki áll… ezt nem szeretem tőle és hiába az apám, nincs joga ahhoz, hogy kiosszon. Aztán a kardomhoz sétáltam, hogy kihúzzam a fából. Jó lövés volt pedig… kár hogy nem talált igazán célt. Jó hát apámért kár lenne… de megdicsérhetne…
- Megint a szabályokkal jössz… előbb az igazságtétel nem bosszúállás dolog… aztán újabb szabályok… - a kard markolatára fogtam rá és kitéptem az ajtófélfából. Kissé nehézkesen jött ki, de nem is azt akartam, hogy lepattanjon valakiről. Ölni akartam, bevallom nah. - Miért? Szerinted ez igen...? – pillantottam rá, miközben munkában volt. Hogy mire is gondoltam? Az állandó szövegelése… borzasztó. Már rájöhetett volna, hogy nehéz eset vagyok. Mit is mondott Alfred valamelyik nap? Kardot nem hozhatnék be az étkezőbe? Az a vénség… oké, nem bántom mert tényleg megcsinál mindent amire utasítom, de a szövegelésében benne van a kiosztásom is… fenébe vele.
- Nem vagyok haragban magammal… - tehát nem voltam dühös se, de apa látja rajtam ha van valami… hiába ez a pár hónap… ő teljesen kiismert. Jó, még nem teljesen, de kezdi kapizsgálni a dolgaimat. Ahogy én is az övéit. Amikor meg rákérdez hogy mi keresni valóm volt oda kint…. hirtelen rá fogtam a kardomat… másodpercekig, de aztán visszatettem a hátamra a tokjába. - Apám… hajnali 5 elmúlt… nem vagyok nagy alvó, se későn kelő. Edzek, mint minden nap… igaz csendben szoktam… ez egy kis malőr volt… - pillantottam az üresen tátongó ablakra…
Hirtelen a zsebemben felcsippent a gépem, szóval előkaptam és ki is írta, hogy letöltés kész. Apa Főgépéről leszedtem egy kis tananyagot…. Jokerről. Nem tudom miért van oda ennyire egy béna kis bohócért. - Te… megszállott vagy, ha a bohóc kerül a céltábládra? - kérdeztem, miközben felmutattam neki a lopott anyagot.

Őszinte leszek. Nem akartam apa lenni. Alfred mindig is nyúzott emiatt. Néha úgy éreztem, hogy ő inkább Wayne, mint én. A gyerekvállalás gondolata soha nem érdekelt. Fiatalként szakadt a nyakamba megannyi felelősség. A vállalat, helyt kellett állnom, miközben csak egy fiatal kölyök voltam, aki mást sem akart, csak bosszút. Miután eltűntem, más emberként tértem vissza. Átláttam a dolgokat, a világ immár nem csak fekete és fehér volt. Ugyanakkor a véleményem nem változott. Az időmet felemésztette nappal Bruce Wayne és a vállalata, míg éjszaka Batman. Szerető szüleim voltak, jó emberek. Nem tudnám mindazt visszaadni, amit én kaptam tőlük oly kevés idő alatt.
Damien azonban mindezt felborította. Újabb felelősség terhelte a vállamat, és ez nem azért volt így, mert gyerek. Azért volt így, mert nem olyan, mint egy gyerek. Legalábbis, bizonyos szempontokat figyelembe véve. Más neveltetése volt, kemény élete, amit én is megtapasztaltam, de mindössze néhány évet töltöttem csak el az Árnyak Ligájában. Egy részem maradt volna. Én azonban ide tartozom, Gotham-be. Tettem egy ígéretet, nem tervezem megszegni.
A kúria dolgozószobájában voltam, mikor meghallottam a csörömpölést. A kúria és az udvar be volt kamerázva, így mikor a monitor felé kaptam a tekintetem, egy pillanatra feltűnt Damien alakja. Más gyerekek az ajtót használják, ha beakarnak jönni. Fáradt sóhajjal álltam fel a székből és indultam el a konyha felé.
Szóra nyitottam volna a szám, mikor beléptem a helységbe, azonban a mondandóm csak gondolat maradt, mikor megvillant a kard. Reflexszerűen hajoltam oldalra, így elkerült a penge. Ugyanezt azonban már nem mondhatta el az ajtófélfa, amibe beleállt.
Tudod… van itt néhány ajtó is. – húztam el a szám, ahogy közelebb léptem és magamhoz vettem a seprűt és a lapátot. Alfred aggodalmasan kiáltott le közben. – Semmi gond, Alfred! Aludjon tovább! – válaszoltam, miközben az üvegszilánkok eltakarításába kezdtem bele. – Előbb nézd meg, hogy kit veszel célba. – pillantottam fel az ajtófélfába fúródott kardra, majd rá. Én nem az Árnyak Ligája vagyok. Mások a szabályok, már mondtam. – gyilkosok között született, és gyilkosok között nőtt fel. Nem csoda, hogy nem ismer mást. Ezen azonban változtatni akartam. – Meg kell tanulnod kontrollálnod az érzéseid. A düh és a harag nem használ. – fiatalként persze ezt én sem akartam elfogadni. Úgy éreztem, a világ összeesküdött ellenem. – Egyébként is… mit csináltál odakint? – van egy olyan érzésem, hogy semmi jót. Mint általában.

Még a kúriában

Ma korán keltem, igazából mindennap korán kelek, mert edzenem kell. Még szerencse hogy magántanuló vagyok, mert egyszerűen nem tudok gyerekek között megmaradni. Mindig is felnőttek körében mozogtam és igen, elsajátítottam egyest mást közöttük. Ráadásul apa sem engedélyezné az én habitusommal a suliban való ténykedéseim. A végén még pár nagyszájú kölyökért a hullaszállító jönne el… micsoda megkönnyebbülés lenne ez a városnak, meg a bolygónak is. Szóval apa is jól döntött. Nem kockáztat… mondjuk elég lett volna azt mondania, hogy nem bízik meg bennem. Hiszen nem ő nevelt fel. De lapozzunk, mindez most nem számit. Reggel van, már rég felöltöztem és szokásomhoz híven az ablakomon lógok ki. No nem azért, hogy a birtokról meglépjek, arról már letettem. Egyéb okokból. Helyette másra koncentráltam. Edzés.
Újra megnyírtam a bokrokat és a fákat. No meg a ház falában is kárt tettem. Behorpadt a fal egy két ütés miatt. Se gáz. Nem én voltam… aki amit nem tud… Pennyworth-nek amúgy sem tetszik semmi olyasmi, amiben az én kezem van benne, beszéljünk a jóról vagy rosszról. Amióta itt élek, látszik rajta a lekezelés…adok kapok ugyebár. Apa szerint ő egy barát… szerintem meg szolga. És aki szolgának született az az én szememben az is marad. Onnan nem hogy fel, de le sem fog menni.
Ennél lejjebb talán már nincs is. Újabb és újabb nyisszantás a karddal, ezúttal már dühvel teszem mindezt. És ez a düh belülről ered, ez az egész apa-fia kapcsolat generálta. Mert ő nem ért meg és én nem akarom, hogy valaha is gyengének láthasson. Szóval hajnali 5 órakor mindenki egy hatalmas csörömpölésre riadhatott fel…. beestem a konyhába az ablakon keresztül. Rosszul ugrottam és a lábamat is rossz helyre tettem, szóval az ebédlő ablaka bánta, meg a ruházatomé. Morogtam valamit halkan, szitkozódtam hogy milyen béna felépítése van ennek az egész épületnek…. majd amikor lépéseket hallottam közelíteni, hirtelen álltam fel és egy lendülettel az illető felé hajítottam a pengét. Had szúrja torkon…csak épp arra nem gondoltam, hogy nem egyedül élek ebben a hatalmas kúriában. Az érkezőt pedig ellenségnek gondoltam… szóval amikor megláttam Bruce-t, még ridegebben figyeltem őt.
Majd sóhajtva elfordultam tőle és a szilánkokat nézegettem a földön. Végül észrevettem egyet a vállamba fúródva, szóval azt szedtem ki és dobtam a többi közé.
- Legalább nem késel el az értekeződről… - pillantottam a vállam felett az ő arcára… szavaimban gúny csepegett. A vállalat amúgy is fontosabb volt neki, mint a saját fia, sőt… a Batmanség, a világ megmentése jóval fontosabb volt nálam. De nem vágom mindezt hozzá, hiszen mint mondottam korábban, néhány hónappal azelőttig a létezésemről sem tudott.