Chris & Wendy

Kezdek ideges lenni, igaz, nem azért amiért kellene, sokkal jobban azért, amit John fog tenni, ha elkések. Nem, nem aggódik értem, szó sincs ilyesmiről. Csak Cézi bácsi nem fog órákat várni a toronyóra alatt, hogy átpasszoljon neki. Ő pedig mindennél jobban akar megszabadulni tőlem. Azt még nem is sejti, hogy nem fogom hagyni magam. Talán valahol mélyen tudja, hogy szükségem van rá, csak tagadja a tényt, csak nem akarja felismerni, mert felelősséggel járna. Ő pedig menekül a felelősség elől. Talán előlem is, talán egyszer majd fogok neki számítani. Tudom, Mr. Useless, telhetetlen vagyok. Ahogy anya mondta mindig, egy önző kis dög. Az vagyok. De ha én az vagyok, akkor milyen szó illik az előttem álló hulladékra? Fogós kérdés, már-már költői. Érzem rajta, erőfitogtatás ez, nem más. Abból meg kaptam eleget az ál-apukáimtól. Nem hat meg, már egyáltalán nem tud belőlem semmiféle érzelmet kicsikarni az efféle magatartás. Azt várja, hogy sírjak? Van egy rossz hírem. Egy Vicious soha, ismétlem _soha_ nem sír. Nem megy, nem tud, már elfelejtettem, hogy is kell. Nem is akarok rá emlékezni, akkor Johnnak lenne még egy kifogása, hogy mi baja van velem. A mellkasom ugyan összeszorult és a levegőt is elfelejtettem kifújni, amikor az arcom mellett ütött a falba, de a szemeim, a szemeimmel tudok úgy nézni, mint egy élettelen baba. Valójában, az is vagyok, csak egy boszorkány viccesnek gondolta, ha életet lehel belém és gondolatokat. Csak nézek rá a nagy bogárszemeimmel ő pedig ha nem is retten meg, valahol mélyen bogarat ültettem a fülébe. Nem ismered a családnevem igaz? Ha ismernéd, nem tennéd, amit most. Mielőtt még kitalálhatnék bármit is a helyzet megoldására, egy másik felsős csatlakozik a mi kis szemkontaktus csatánkhoz. A kérdésére megrázom a fejem.
- Nincs, csak nem fér el az egójával.
Válaszolom csendesen, miközben őt figyelem. Megszorítom a nyuszimat, mikor az új személy beleköt a sakkfigurába. Mr. Useless értetlenül néz rám, úgyhogy kijavítom – a parasztba. Még meglepődni sincs időm, olyan gyorsan történik minden és rám vízcseppek hullanak. Egyik kezemmel elengedem a plüssöm és az arcomhoz nyúlva törölöm le, majd nézegetem a tenyeremben a vizet. Hát ez honnan jött? Még fel sem teszem magamnak a kérdést, már látom a deformálódott fejét, mi közben visszaalakul. Nahát, ő is elromlott! Mire pislogok egyet, már vége is van, a sakkfigura a földön, mire a másik hozzám beszél. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy rám figyelnek, szóval kínosan érzem magam, bár ez nem akadályoz meg abban, hogy górcső alá vegyem a fejét. Azt ami az előbb még szétplaccsanni látszott. A kérdésére kicsit késve bólintok.
- Eddig is jól voltam.
Aztán csak odasétálok a nyögdécselő fazon mellé és leguggolva beszélni kezdek hozzá.
- Hallottál már a Vicious testvérekről?
Kérdem tőle a megszokott, dallamosan vékony hangomon, mire a válasz egy gyors elsápadás volt a részéről. Szerintem ezt egy igennek vehetem, hirtelen egyből elnémul, s úgy néz rám, mint egy szellemre. Bizonyos tekintetben az is vagyok. Kapkodni kezd, maga alá húzza a lábait, nem tud felkelni, végül rákjárásban hátrál tőlem.
- Azt akartad, hogy tűnjek el?
Kérdem tőle halálosan komolyan, majd felállok Mr. Useless-t szorongatva és egy pillanatra sem elengedve.
- Akarsz találkozni a bátyámmal?
Ez csak egy ártatlan kérdés volt, a tag mégis nyüszítve menekül. Pedig nem tettem semmit, ami azt illeti, ő nyert volna ellenem. Talán ha nem lennék egy halott baba… Érzelemmentes tekintetem újfent az iskola ügyeletes szépfiújára mered. Rémlik, mintha hallottam volna róla, de esküdni nem mernék rá.
- Köszönöm, azt hiszem.
Vonom össze a szemöldököm, mert nem vagyok benne biztos, hogy bajban voltam. Hamarabb is jöhetett volna, elnézve a piros festékben megszáradt ruhámat. Mennem kéne, nagyon le leszek szidva, de érdekel, hogy mit láttam.
- Elromlottál?  Az arcod…

* Dollhouse * ||Remélem tetszik *-*|Szószám: 603|

Semmi értelme nem volt iskolába járnom. Nem voltam egy észlény, szóval tudtam, hogy úgy sem abból fogok majd megélni. Sokkal inkább valami kétkezi munkából. Vagy lehet valami szerzek valami jól menő céget, ahonnan sok pénz folyik be a zsebembe. Nem igazán voltak terveim. Reméltem, hogy a bátyám, az ész majd megold mindent.

Amint kicsengettek az utolsó órámról, gyorsan megindultam hazafele. Nem akartam ottmaradni sokáig. Nem is lett volna kivel ottmaradnom, mert nem sok diákkal voltam jóban. Amúgy sem voltam egy olyan srác, aki közel enged magához bárkit is, szóval nem véletlenül nem volt senki. A fiúkban riválist láttam, a lányokat meg csak ágyba akartam vinni. Általában egyedül lógtam a suliban és próbáltam túlélni a napokat. Voltak, akik próbáltak nyitni felém, de nem hagytam. Nem akartam barátokat, elég volt nekem a bátyám havernak. Hamar fény derült a képességemre is. Nem tudott róla mindenki, de aki tudott, az félt tőlem. Féltek a hatalmamtól, attól amit tehettem velük, és teljesen jogosan tették ezt. Jó pár verekedésben volt részem, az iskolán belül is, bár azt nem verekedésnek, hanem verésnek mondanám. A lényeg, hogy nem voltam az iskola nagy kedvence. Még volt egy kis dolgom az öltözőben, mert a koszos focis ruhámat már haza kellett vinnem kimosni. A suli focicsapatában játszottam. Nem csak, hogy ott játszottam, de én voltam a csapatkapitány. Tehetséges voltam a sportokban és az edző fel is figyelt erre. A csapattársaimat is megkérdezte, hogy szerintük tudnám e vezetni őket. Előtte jól befenyítettem az összeset, szóval engedelmesen bólogattak.
Amint meglett a cuccom, elindultam a kijárat felé. A kezemet zsebre dugtam és úgy sétáltam a hosszú folyosón. Nem volt ott senki, kivéve egy lányt és egy nagyobb darab srácot. A fiú a falhoz nyomta a csinos lányt, de végül elengedte. Máskor simán elmentem volna mellettük és hagytam volna, hogy azt tegye a védtelen lánnyal, amit akar, de ez a nap más volt. Jó kedvem volt és kicsit megsajnáltam szegénykét.
- Valami baj van? - a lány mellé álltam és a srácot néztem. Nem tűnt rémültnek a lány, talán ezért is avatkoztam közbe, csak hogy nehogy kimaradjak a buliból.
- A saját súlycsoportoddal kezdj ki! - löktem egyet rajta, hogy menjen a saját dolgára. Ezzel jól felidegesítettem. Láttam, ahogy az ökölbe szorított keze jött az arcom felé. A fejem anyaga hirtelen megváltozott. Még a színe megvolt, de már sokkal folyósabb volt, már inkább csak víz volt. Az ökle átment a fejemen és a falba csapódott. Apró vízcseppek repültek szét, még a lányra is esett pár csepp, aki mellettem állt. A kemény legény meglepődött. Kihúzta a kezét, de ott maradt egy lyuk, ahová szép lassan visszacsordogált a víz és újra felvette az eredeti alakját.
- Rossz emberrel kezdtél ki. - én is ökölbe szorítottam a kezem és behúztam neki egyet. A srác begörnyedt az ütés miatt, én pedig egy nagyot löktem rajta, hogy kiterüljön a földön.

- Jól vagy? - a lány felé fordultam, remélve hogy a másik nem áll fel egy darabig. Vagy ha még is akkor inkább eltakarodik, mint hogy rám támadjon ismét.

Chris & Wendy

Ez a nap is felesleges volt. Feleslegesen hangos és túl sok emberrel kellett találkoznom. Miért kell iskolába járnom? Semmi értelme… Végigszenvedtem az egész napot, hallgattam és tűrtem a sértéseket, amit a hátam mögött kaptam. Azt hiszik, nem hallom, azt hiszik, hogy ez nekem rosszul esik. Pedig nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel, hogy mi hagyja el az áruló szájukat. A szavaik akár az üres levegő, a hangjuk egy idegesítő sípolás. Értéktelenek, mindent alá toltak a szüleik, önmagukban semmire sem képesek. Azt hiszik, hogy tudnak nekem fájdalmat okozni. Naiv gondolat, egyenesen nevetséges és elvetemülten szánalmas. Nekem csak egy ember tud fájdalmat okozni. Egyetlen egy ezen a kerek nagy világon. És ő meg is teszi, mindennap, ahogy hazamegyek. Talán akkor kéne aggódnom, ha már erre sem veszi a fáradtságot, ha már bántani sem akar. Akkor veszik el minden… Igaz, Mr. Useless? Hasonlítunk. Téged is kidobtak, engem pedig próbálnak elpasszolni máshova. Ez igazából ugyanaz, nem? John kiabálni fog velem… Ma is leöntöttek festékkel a többiek rajzórán. Csapkodni fog, hogy újat kell venni… Sajnálom. Nem tudom, miért utálnak ennyire. Nem is beszéltem velük soha, úgy egyáltalán senkivel. Mondd bátyus, te tudod miért csinálják ezt? Túl csúnya vagyok, és azért? Miért baj, ha csendben vagyok? Miért vagyok én a célpont. Te tudod igaz? És nem fogod elmondani… Mikor megszólalt a csengő, elsőként hagytam el a termet. Nem, nem szaladtam, pedig szerettem volna, hanem egyszerűen csak kisétáltam, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Hisz rendben is van, nem igaz? Rossz kislány vagyok. Megszorítom Mr. Useless-t, hisz őt is bántották. Ez jobban bánt, mint hogy engem csúfoltak. A nyuszim sérült és koszos, akárcsak én, de sok mindent látott. Én is sok mindent láttam.  Ők még csak el sem tudják képzelni mindazt, amit egy Vicious megélt. Nem csak én, hanem a testvéreim is. Főképp a bátyám, aki egyben a gyámom is. Ő is elromlott egyszer, de ahogy nézem, még nem javult meg teljesen. Vagy éppen hogy megjavult és én vagyok elromolva? Könnyen lehet. Őt tisztelik, utat engednek neki, engem fellöknek és megtaposnak. Mi van ha… ha olyan leszek, mint ő? Akkor vajon megtűr maga mellett, vagy akkor is hurcolni fog máshoz?
- Aú.
Dörgölöm meg az orromat, majd felnézek az előttem álló morcos papagájfejűre. Hogy tud ilyen kinézettel élni? Elmotyogok egy bocsánatot és megpróbálom kikerülni őt, de elkapja a vállam és az épület falának taszít. Nyekkenve rogy be a lábam, de még tartom magam. Ő röhög, miközben hozzám beszél valami undorító hangon. Nem érdekelsz. Csak hagyjál menni, John kikel magából, ha megváratom. Megigazítom az összekuszálódó gesztenyeszín hajam s magamhoz szorítom a nyuszimat.
- Mit akarsz?
Kérdem csendesen, dallamosan vékony hangon, s ráemelem átható pillantásom. Ő meghökkenve lép egyet hátra, gondolom azt várta, hogy sírni és könyörögni fogok. Nem jött be a számítása, szóval ideges lesz. Pont mint a családom. Az ökle a fülem mellett csap a falba. Én összerezzenek, de állom a tekintetét. Nagy szemekkel, rendületlenül nézek rá, szinte pislogás nélkül és megkérdem még egyszer.
- Mit akarsz?

* Dollhouse * ||Remélem tetszik *-*|Szószám: 489|