390 || szeretettel készült, nézd el, ha béna  

Nehéz megszokni ezt az egészet, azt, hogy nem csak én vagyok itt fent, ahogy lent sem csak a szüleim, akik már megszokták, hogyha kómásan, a kis mamuszomban letotyogok, bemegyek, és a fogkrémmel a kezemben kimászok. Ők ezt megszokták, de Astrid anyja nem igazán, és olykor le is sokkol, hogy minden szó nélkül bemegyek, majd mikor leesik, hogy mit tettem, az ajtón keresztül kérek sűrűn elnézést. Nem a legszebb dolog, ennyire figyelmetlennek lennem, de nekem ez nehéz. Nem szoktam más emberekhez, nem szoktam ahhoz, hogy foglalkozva van velem, mégis mióta itt vannak, anyám megint az anyám akar lenni, amitől a hideg is futkos a hátamon. Sosem szerettem, ha rám mászott, és hamar le is akadt erről a dologról, de most, hogy látja Astrid és az anyja mennyire összetartanak, ő is akarja. A baj csak az, hogy én nagyon nem, és szinte menekülök előle minden nap.
Leszaladok a konyhába, hogy valami kaját találjak, a gyomrom korgása már nagyon azt jelzi, hogy valami ehetőt be kellene vinnem, így a hűtőben keresgélek, de akkor anya megszólal mellettem. - Éhes vagy? Mindjárt összeütök neked valami reggelit. Mit szeretnél? Rántotta, palacsinta? - már a mosolya is olyan ijesztő, hogy kihátrálok a hűtőből, és a fejemet rázom kérdéseire. - Öhm... Nem, nem vagyok éhes, csak inni akartam, de majd megoldom a csapból - mint az űzött vad, úgy menekülök fel az emeletre, hogy megszabadulhassak tőle, és a gondolattól, hogy ez így nagyon nem jó. Az anyám, tudom, és kedvesebbnek kellene lennem vele, de nem szeretem, ha képmutatásból tesz bármit is, bárki az irányomba, ezért irritál ez engem annyira.
Hogy hitelesebb legyen, amint mondtam, be is nyitok az emeleti fürdőszobába, mivel az alibim, az volt, hogy csak inni akartam, de arra nem számítottam, hogy lesz odabent valaki, és pont Astridot pillantom meg, nem sokkal előttem. Elsőre köpni-nyelni nem tudok, mert most is figyelmetlen voltam, és rányitottam, csak a helyzet nem olyan semleges, mint máskor, amikor sminkel, vagy fogat mos, esetleg fésülködik, ez egy kicsit, rosszabb helyzet. Erőt kell vennem magamon ahhoz, hogy összeszedjem magam annyira, hogy a tekintetem elkapjam róla, és inkább a földet nézzem. - Basszus, ne haragudj, bocsi, nem akartam rád nyitni, csak inni akartam - próbálom mentegetni magamat, de ezt elrontottam, hiszen még mindig itt állok és nem mentem ki, de a lábam mintha földbe gyökerezett volna, nem tudok mozdulni sem. Lefagytam azt hiszem.

some privacy pretty please?

Még mindig hozzá kell szoknom ahhoz, hogy nem a saját lakásunkban vagyunk. Annyi minden változott meg az elmúlt időszakban az életem teljesen felfordult és már magam sem tudom, hogy pontosan merre is tartok. Persze ott van még előttem bőven az élet, de valahogy mégsem érzem már a sajátoménak. Mintha minden, amit eddig igaznak véltem volna egyenlő lett volna egy illúzióval. Megláttam azon az estén apámnak az igazi arcát, amikor utoljára láttam. Az arcomon már nem látszódik a seb, ahol bevertem a fejemet és addig is, míg látható volt igyekeztem a hajammal eltakarni a heget. Nem akartam, hogy bárki tudja az igazat arról, hogy miért válnak. Szeretném visszakapni az életünket, de tudom jól, hogy az még eléggé messze van. Talpra kell állnunk valahogyan, hiszen másképpen sosem fogunk tudni kiszakadni a mentőhálóból, aminek megvannak a jó oldalai, ugyanakkor a rosszak is. Nincs magán terem a szobámon kívül. A fürdőszobában állandóan hívatlan vendégem van. Bár én magam vagyok számára a hívatlan vendég, de azért annyi lehetne benne, hogy legalább rászokik a kopogásra, vagy valami. Mondjuk már kezdem azt hinni, hogy direkt csinálja. Szerencsére még egyszer sem nyitott be kínos pillanatban, de ami késik az nem múlik. Éppen a zuhany alatt ácsorgok és már tényleg igyekszem a lehető leggyorsabban megmosakodni, mindent elintézni, mert ezzel is csökkenteni akarom a lehetőségét annak, hogy rám nyithasson egy kellemetlen pillanatban. Azonban, mikor végzek és a törölközőmért nyúlok nem találom azt felakasztva, hiszen én okos befelé jövet ledobtam a ruháimmal együtt a wc-re.
Kidugom a fejemet a függöny szélénél és hallgatózni kezdek, hogy jönnek-e közeledő léptek, mikor nem hallok semmit elindulok, hogy gyorsan magamra kaphassam a törölközőmet, de nem tudok annyira sietni, mint szeretném hiszen a vizes talpam és a talaj elég csúszós kombinációt hoznak össze és abban a pillanatban, hogy a törölközőmért nyúlok az ajtó nyílik is és a tekintetem találkozik az övével. - TYLER! - Ordítok, miközben idegesen igyekszem elfedni minden egyes lényeges porcikámat. - Nem bírnál megtanulni végre kopogni? AZ ISTENIT. - Most már tényleg nagyon kezd elegem lenni ebből a helyzetből, hiszen egyértelműen nem ideális. Csak az a baj, hogy nem tudom miképp lehetne megoldani.. Beosztással nem megyünk semmire. Az emberi természet nem beosztható.

346 || szeretettel készült, nézd el, ha béna  

Nem mondhatom, hogy könnyen lehet velem együtt élni, mert ez nem igaz, borzasztóan nehéz, valahogy sosem sikerül jól csinálnom a dolgokat, akkor sem, ha igyekszem. Egyszerűen engem nem erre terveztek, valószínűleg ha párkapcsolatban élnék se tudnék együtt lakni valakivel, hacsak meg nem szokná az idióta dolgaimat. Mint az, hogy kopogjak mielőtt benyitok valahova, a zacskókat ne hagyjam ott, ahol kibontottam, és kivettem, ami benne volt, és a többi. Ezt nem fogja Astrid, vagy az anyja megszokni, mivel nekik nem is kell, a baj csak az, hogy én sem tudom megszokni, az ő dolgaikat, amik pedig sajnos kellenének. Magamhoz képest én tényleg próbálkozom, de nem jelenti azt, hogy sikerül is ez a próbálkozás sajnos, lehet erősebben kellene, de aztán meg hozzájuk szokok, és lelépnek, szokhatok vissza a saját dolgaimra. Ez így sehogy sem jó sajnos, hiába kellene megoldani ügyesen.
Valahogy emiatt is felejtek el mindig bekopogni az ajtókon, ahogy most is sikerül, és akaratlanul is olyan helyzetben nyitok rá Astridra, ami miatt én szégyellem el magamat. Eddig valahogy mindig sikerült elkerülni a kínos pillanatokat, amit én hatalmas szerencsének hittem, aztán tessék, most itt vagyunk, és rohadtul kínos az egész.  Nem csak neki, nekem is, így szemem elé kapom a kezemet, hogy véletlenül se lássak olyan dolgokat, amiket nem kellene, vagy legalábbis többet neki, hiszen láttam, hogy takarja magát, egy pillanatra még azt is, amit takar, de ki akarom verni a fejemből, a sokk megbénított. - Nagyon sajnálom, tényleg basszus, de nem láttam semmit, ígérem! - még el is fordulok tőle, nem akartam ezt csinálni, és szégyellem is magam. A baj csak az, hogy ahogy fordulok, a tükörrel találom szembe magam, amiből szintúgy őt látom, és inkább lehajtom a fejemet. - Ne haragudj, sajnálom - legközelebb nagyon kell majd figyelnem, ilyet nem csinálhatok még egyszer, így viszont találok egy törölközőt, és háttal vagyok neki, úgy nyújtom felé. Nem fogok megfordulni, amíg nem takarja el magát, nem azért, mert rossz látvány lenne, vagy ilyenek, egyszerűen csak illetlenség. Már az is, hogy így itt vagyok, amíg ő rajta nincs ruha. Szerintem még sosem akartam ennyire elásni magam, mint most.

some privacy pretty please?

Mintha nem lett volna elég a szörnyűségekből, hogy rá kellett jönnöm arra, hogy mi mindent élt át az anyám annak érdekében, hogy nekem mindenem meglehessen. Én azonban sosem kértem ilyesmit. Sosem vágytam ilyen dolgokra mégis megadta nekem. Pedig tényleg nem lett volna szükséges. Sőt, egyáltalán nem kellett volna fejet hajtania az erőszakos apám felett, aki kétarcú volt. Felém csak a szerető apát mutatta miközben minden rosszért az anyámat hibáztatta és talán a hátam mögött engem is. De a pofonokat akkor ő kapta. Most azonban nekem is kijárt már belőle és ez volt az a pont, amikor már az anyám nem tűrte tovább. Hiszen miattam viselt el mindent, hogy nekem jó legyen. De, ha már én sem vagyok biztonságban apám kemény ütéseitől, akkor semmi értelme tovább tűrnie. Hacsak egy kicsit jobban odafigyelek, akkor talán észrevehetem, hogy valami baj van, de annyira a saját életem körül forgott számomra minden, hogy talán nem is akartam meglátni, mert akkor foglalkoznom kellene vele. De az anyámon észre sem vettem, hogy mennyire megviselte minden. A bűntudatom sosem kúszik el.
Viszont az sem kellemes, hogy máshol kell élnünk nem a saját házunkban. Ahol folyamatosan igyekeznem kell, hogy ne nyisson rám az a bizonyos valaki. Mert itt sosem vagyok igazán egyedül és bármikor próbálok gyorsan túl lenni a fürdőszobai teendőkön.. Sosem sikerül. Ahogyan most sem. Nem hiszem el, hogy még mindig itt van. Miért nem fordult ki? Komolyan néha annyira az idegeimre tud menni. Felháborítónak tartom, hogy nem képes kopogni. Tényleg szükségünk lenne már arra, hogy elköltözzünk innen, mert azt hiszem eddig sikerült kerülgetni a forrókását, de most egyeneset beletáncoltunk.
- Már tényleg megszokhattad volna, hogy itt vagyok. Bár nem szeretnék túlságosan sokáig maradni, de azért legalább ha csukva látod azt a nyamvadt ajtót egy kopogást megejthetnél minimum öt másodperces várakozással. - Elveszem tőle a törölközőt és szorosan magam köré csavarom. - Ha ennyire fontos volt, hogy inni akarsz és nem tudsz kopogni, akkor mire vársz még? Hát igyál! - Annyira hihetetlen, hogy valaki ennyire figyelmetlen legyen. De nem látom értelmét, hogy most emiatt kezdjek el veszekedni vele, mert úgy se érnék el semmit. Ha nem szedi össze magát, akkor én nem tudom a fejébe kódolni, hogy tanuljon meg kopogni.

416 || szeretettel készült, nézd el, ha béna  

A változásokat nehezen viselem el, ez is ilyen, képtelen vagyok elviselni, és nem tudok hozzászokni, hiába tudom, hogy ebből hatalmas balhé lesz. Mindenki tudott alkalmazkodni, én vagyok az egyetlen aki nem képes, sőt, még el is várom, hogy más alkalmazkodjon hozzám, pedig tudom, hogy ez talán csak részben jogos. Mégis csak ők jöttek ide később, és én laktam itt, de ez nem jelenti azt, hogy hajlandóságot nem kellene mutatnom afelé, hogy én is megszokjam őket. Nem lehetek ilyen csőlátású, tudom jól, egyszerűen csak sokkal nehezebben változatok a rutinjaimon, mint mások. Nekik szükséges, mert nem ők laknak itt, nekem is szükségesnek kellene lennie, de ez számomra bonyolult, és az, amit igyekezek sem segít sokat. Varázslatos...
Ahogy az is az, hogy ennyi idő után nyitok rá pont egy olyan helyzetben, ami nagyon kényelmetlen, nem csak neki, nekem is, mert az arcom elvörösödik, és szégyellem magam, hogy rányitottam, amíg ő zuhanyozott. Nem tudom mi a jobb, az, hogy már végzett, és emiatt hamar kimegy, vagy az lenne jobb, ha még a zuhany alatt állna, de a másodikra teszem a voksom, akkor semmi olyat nem láttam volna, amit nem lett volna szabad. Ki kellett volna fordulnom, elszaladni és a szobámba zárkózni, mintha ez soha a büdös életben nem történt volna meg, mégsem teszem. Nem, nem azért, mert ki akarom használni a helyzetet, erről szó sincs, egyszerűen csak a szégyentől földbe gyökerezett a lábam. De legalább a szememet takarom, így nem látok már semmit, csak használja a rohadt törölközőt végre, már kezdek csillagokat látni a kezemtől, ami nem éppen a legkellemesebb érzés, ebben a kellemetlen helyzetben.
- Ne haragudj, azt hittem itthon se vagy, azért nem kopogtam, és éppen halálfélelmemben menekültem, valahogy nem a kopogás jutott először eszembe - nem védeni akarom magam, csak... De védeni akarom magamat, direkt nem is nézek rá, még mindig ott tartom a kezemet, nem volt szép rányitnom, tudom, de általában ilyenkor nem szokott itthon lenni. Ennyire figyelek csak, mikor van itt, és mikor nincs itt, valahogy ezt fontosnak találtam. - Jól van na, sajnálom, tényleg, de nem láttam semmit, amit nem kellett volna, és ha kell, még ezerszer kérek bocsánatot - mégis elmegyek a csapig, ha már ezért vagyok itt, talán tényleg inni kellene, meg is nyitom a csapot, de úgy, hogy még mindig szemeimet takarom, majdnem megfejelem. - Valami van már rajtad, hogy ne kelljen a szemem takarni? - félig be vagyok még hajolva, háttal vagyok neki, de a csapnál tükör van, ha nem takarta el magát, onnan pont látok mindent, azért várok válaszára.

some privacy pretty please?

Mondhatni kész hercegnőként éltem az életemet. De közben észre sem vettem, hogy én voltam a pokol hercegnője. Mert anya szenvedett minden egyes pillanatban, amikor ott éltünk és én még csak észre sem vettem. Túlságosan el voltam foglalva a saját kis világommal ahhoz, hogy bármit is észrevegyek, hogy akár egy pillanatra feltűnjön a számomra, hogy mi történik körülöttem. Nem figyeltem oda anyára és ezt rettenetesen sajnálom, de mióta ide költöztünk a barátnőjéhez azóta, mintha megváltozott volna. Már koránt sem olyan csontos az arca, hanem sokkal kerekebb és élettel telibb. Nem tudom, hogy nem vettem észre, hogy mennyire maga alatt van. Az igazság az, hogy csak önmagamat okolhatom. Én voltam figyelmetlen vele szemben és most az a legkevesebb, hogy elviselem minden egyes árnyoldalát annak, hogy itt lakunk. Mert azért ez nekem koránt sem fenékig tejfel, de legalább nem olyan borzalmas, mint neki volt. Ez a legkevesebb, amit érte tehetek, hogy beletörődöm a keserű sorsomba.
- Miért talán valaki üldözött téged? Esetleg egy elszabadult oroszlán? Mert jobb kifogást nem tudok arra, hogy miért kellett halálfélelmedben menekülnöd. Meg nem azért, de legtöbbször, ha menekül valaki a szobájába rohan, de lehet a te esetedben tévedek. - Nem tudom, hogy mitől parázott be ennyire, amiért ide kellett rohanni a fürdőszobába, mint valami őrültnek. Megértem, hogy ő sem a nagy rajongója annak a helyzetnek, ami kialakult, de legalább megpróbálhatna úgy csinálni, mint aki tényleg igyekszik. De néha már tényleg azt hiszem, hogy pont erre utazik, amit most talán minimálisan sikerült neki. Rajtakapni engem meztelenül. Nevetséges.
- Nem kell, hogy ezerszer bocsánatot kérj, egyszerűen csak annyit akarok, hogy tanulj meg kopogni. - Komolyan jobb lesz, ha ezentúl becipelek egy széket és az ajtóhoz teszem. Akkor legalább, ha úgy dönt, hogy kis híján betöri az ajtót, mert neki éppen valamiért be kell jönnie, akkor legalább észrevegye, hogy valaki igen is van itt benn.
- Minden a legnagyobb takarásban van. - Mondom, miután egy kicsit még szorosabbra fonom magam körül a törölközőt, szinte már kis híján megfojtom magam vele. - De elárulnád, hogy mi volt az, ami miatt ilyen hirtelen rohannod kellett oltani a szomjad? Csak, hogy tudjam mennyire kell felkészülnöm arra, hogy ez ismét megtörténik. - Nem szívesen ismételném meg ezt a helyzetet éppen eléggé kínos volt, de ha most nem tisztázzuk a dolgokat, akkor sosem fogjuk.