Florian & Shelley

Innen elég nehéz volt kilátni, főleg mert a szálloda halljában füstös üveg szűrte meg azt a kevéske kis napfényt is ami még belopózhatott volna, kivált a délutáni órákban.Ilyenkor este meg már mindegy is volt, és ahogyan  a nap eltűnt a horizont mögött mindenki már csak önnön, vidám árnyékát láthatta benne viszont. Néha láttam, ahogyan egy-egy vendég hölgy tükörnek használja, és bizony a férfiak között is akadt szép számmal ilyen amit minden esetben egy diszkrét és semmi esetre sem feltűnő mosoly mögé rejtettem. Nem akartam, hogy azt gondolják gúnyolódom rajtuk, hiszen ilyesmiről szó sem volt. Szerettem nézni az embereket, de csupán távolról, nem túl közel engedve magamhoz őket, érthető okokból, és ilyen szempontból talán nem a legegyszerűbb foglalkozást választottam. Hiszen itt napi szinten kerülök akár érintés útján is kontaktusba másokkal, de természetesen ezen helyzetek ellen voltak a kesztyűim, amit most olyan módszeres bénasággal vetettem a pult alá. Melegem volt, az anyaga pedig hiába volt kifogástalanul finom mégis zavart. Hogyne zavart volna, hiszen nem éreztem semmit. Sem a papír karcos keménységét, sem a pulton végighúzva az ujjam a viasz simaságát, sem pedig a saját bőröm érintését. Így aztán sokszor előfordult,ahogyan most is, hogy megszabadultam tőle, és nem volt a közelemben Adam, hogy figyelmeztessen a hiányosságomra. Szóval igyekeztem most a lehető lemosolygósabb lenni, még akkor is ha ma szokatlanul csúnyán összezördültem a szüleimmel indulás előtt, és közöltem velük, hogy az éjszakai műszakom után ne is várjanak haza, mert Adam-nél alszom, vagy valahol máshol, még fogalmam sem volt róla. Egyelőre csak azt tudtam, hogy rengeteg kérdésem volt hozzájuk és rendszeresen lepattantam róluk mint a gumilabda a falról. És azt hiszem éppen úgy is viselkedtem, mert még órákon keresztül ezen járt az agyam és próbáltam magamat megnyugtatni, hogy biztosan oka van ennek a sok titoknak, hogy biztosan történt valami '89 előtt amiért sem fotó sem semmi nem őrzi annak az időnek az emlékét sem rólam, sem a szüleimről? De mi lehet az? Folyton ez járt a fejemben és minden alkalommal azt hiszem ki is ült ez az érzés az arcomra, amit egy érkező vendég jelenléte hessegetett el általában. Hiszen úgy működtünk mint valami kis szerkezet, aki a vendég számára valahol talonban mindig tartogat egy mosolyt egy kedves gesztust, egy megértő bólogatást, vagy éppen csendes hümmögések mögé bújtatott álcázott rokonszenvet. A gondolataimból a pulton heverő fekete telefon infarktust okozó berregése rántott vissza. Mindig úgy éreztem, hogy a hangja egyenesen átszakítja a dobhártyámat, és vártam mikor dörren bele a mennyországból maga Szent Péter és adja az utasításait, vagy maga Zeusz, aki közli, hogy ha továbbra is így viselkedem ahogyan mostanában,akkor villámokkal szórja meg a hátsómat. De egyik istenség sem volt a vonal túloldalán, csak Adam vidám hangja, amelyben a maga egyszerűen zseniálisan túlbonyolított nagydumás módján azt próbálta közölni, hogy a mosodában kicsit feltartották emiatt később tér vissza és hogy nem jelent ez problémát nekem. Természetesen nem, még akkor sem ha jól tudom valamelyik veterán ruha előkészítővel akadt össze, akivel rendszeresen belemerültek olyan témákba, amiről nekem halvány lila elképzelésem sem volt mit takar. Mintha kódokban beszélgettek volna, szóval ezekből szerettem inkább kimaradni.A nyomtató az utolsókat berregte, és aztán egy nyekergés közepette abbahagyta a munkát. Elkészültek a számlák a ma esti vendégek számára, és a holnap reggeliek is. Szerettem a munkát úgy átadni minden esetben ahogyan kaptam: alaposan és rettentő precízen. Amúgy is ilyen voltam, de az én életemben ezt nem is lehetett másképp. Ha kicsit is szabadjára engedtem volna magam vagy felelőtlenül csinálok bármit, annak beláthatatlan következményei lehettek volna. És nem csupán rám nézve, hanem arra nézve is aki nem készült fel az egészre. Ezek voltak a legveszélyesebbek, amikor úgy történik meg az egész, hogy nem figyelek, hogy elég csupán egy apró baleset, egy figyelmetlen mozdulat, vagy éppen egy rosszkor, rossz pillanatban megtörtént érintés. Nem tudom befolyásolni, ez nagyjából olyan lehetetlenség, mintha az áramot akarnánk irányítani a vezetékekben. Ez a véremben volt, eggyé vált velem, és sokszor nem voltam képes uralkodni rajta. Most úgy éreztem azonban összeszedett vagyok, az esti vita miatt azonban feszült és kicsit nyűgös is azt hiszem. Haragudtam apáékra, és egyszerűen nem tudtam elfogadni a hallgatásukat. Meg kell tudnom miért vagyok ilyen, meg kell tudnom a múltamból miért hiányoznak részek, mint egy rosszul sikerült kirakós legfontosabb darabkái: ahhoz, hogy láthasd a képet ezekre is szükséged van, addig csupán egy színes kavalkád marad, a múlt egy olyan része amit képtelen vagyok feldolgozni, és ami kell ahhoz, hogy tovább léphessek. Feltéve ha ilyenre van egyáltalán lehetőségem.
A számlákra az aláírásom került, és a szálloda szépen kidolgozott igen míves bélyegzőjének lenyomata, majd mindegyiket a vendégkönyv megfelelő szobáihoz rendezgettem. Ezután hívtam a szobaasszonyok vezetőjét, hogy mindegyik szobával elkészültek amelyek a vendégeket várják, és amikor a válasz egy megnyugtató igen volt, lehunytam a szemeimet és úgy raktam a helyére a kagylót, hogy egy nagyot sóhajtottam. Még mindig időben voltam, bár a vendég  egy kicsit késésben. De ebben a szakmában ugyebár aranyszabály, hogy a kuncsaft késhet akár órákat is, mi viszont nem, hiszen a kiszolgálás és a személyzet a Central Hotelben kifogástalan. Ha nem így lenne valószínű a szőnyeg szélén állnánk mindannyian Mr Whittson irodájában és hallgathatnánk arról egy kimerítő hegyibeszédet, hogy mennyire alkalmatlanok vagyunk a munkánkra. Én mondjuk kicsit többet álltam az irodájában vagy éppen ültem, mikor melyik volt inkább kedvére való, és ma csak abban reménykedtem, hogy a feladataimra hivatkozva elkerülhetem a szokásos találkozásokat. Kezdett kimeríteni, hogy nem csupán a kesztyűmtől de más ruhadarabtól is igyekszik megszabadítani. Mégis mi a fenéket képzel rólam? Talán jobb, hogy a gondolatokba nem vagyok képes belelátni.
A könyvet zártam össze éppen és már tettem volna félre, ahogyan a fejem feletti órára pillantotta és a nagy mutató kettővel ugrotta túl a háromnegyedet és a kicsi a tízes felé állt. A vendég késik, de természetesen ez számunkra sosem jelent problémát, ahogyan nekem sem volt gond. Csak abból a szempontból, hogy a fűtést még mindig nem sikerült a karbantartóknak emberi léptékűre állítani és a virágok meg fognak fonnyadni. A bejárati ajtóban feltűnt egy elegáns alak. Az arcmemóriám remek volt de a név...abban sosem jeleskedtem, de ezt is mint mindig igyekeztem a legudvarisabb ábrázat mögé rejteni. És persze amíg a formaságokon túl estünk minden esetben megtartottam ezt a roppant kimért és kedves távolságot, amely behatárolta közöttünk ki hova tartozik. És persze ezt volt hivatott szimbolizálni a pult is: mintha két külön kasztba tartoztunk volna és a beszélgetéseink is ezt tükrözték. Időjárás, néhány aktuális esti program, a szálloda éttermének mai menüje, a pezsgő minősége vagy éppen az, hogy a hotelben még milyen szolgáltatások vehetők igénybe, amelyek a szobához tartoznak. Kifogástalan modor, reklámarcokat megszégyenítő szélesvásznú mosoly a részéről és egy név, amelyhez a különleges szobák tartoztak.
- Üdvözlöm Önt a Central Hotelben Mr Vicious. A szobái állnak rendelkezésére éppen úgy ahogyan kérte.- visszahúztam magam elé a könyvet és kinyitottam annál a foglalásnál ami az ő nevére szólt, majd felpillantottam rá, és továbbra is a kedves de visszafogott mosolyomat kapta meg. Semmi személyeskedés a vendégekkel, ez az első arany szabály amit megtanulunk. Meg kell őrizni az  udvarias semlegesség látszatát.
- A finn szaunánkat éjfélig még igénybe veheti, vagy akár már reggel nyolctól is. Tartozik még hozzá egy extra masszázs is. Amennyiben ezt igényli, úgy kérem jelezze és a holnapi napra elő tudok önnek jegyezni egy időpontot. Az uszoda pedig éjjel nappal áll az ön rendelkezésére, uram.-  még mindig mosolyogtam, miközben egy pillanatra megfordultam, hogy a két szobához tartozó mágneskártyát átnyújtsam neki. Akkora volt nagyjából mint egy bank kártya, és nem volt szükség csak egy darabra, úgy volt beállítva a chip, hogy mindkét szobához működött, amit a kedves vendég igényelt.
- Érezze jól magát nálunk. Amennyiben szüksége van bármire, úgy kérem tárcsázza a recepciót, a 110-es melléken. Én, illetve a kollégám készséggel állunk rendelkezésére az éjszaka folyamán, bármire is lenne szüksége. A szoba szervízt vagy éppen a különleges kérések kiszolgálását mi látjuk el egészen reggel nyolcig. De ha emlékeim nem csalnak ön már volt a vendégünk, remélem akkor is meg volt elégedve a szolgáltatással és most sem fog csalódni.- nyújtottam felé a kártyát kesztyű nélkül.
-Érezze jól magát nálunk!

ღ music: Rixton | Külső:Shell Ruha -

Florian & Shelley

Jobban szerettem az esti műszakot, bár ezzel azt hiszem az egész közösségben egyedül én voltam így. Az éjszakának különleges hangja van, minden zaj felerősödik, és ezerszeresen ver visszhangot a szálloda szépen megmunkált intarziás falburkolatán. Minden bizonnyal meglephettem a szüleimet, hogy mosolyogva megyek ilyenkor dolgozni, és apa többször megjegyezte, hogy furcsán vagyok összerakva, amivel én meg rendszerint egyet értettem, és akkor előkaptam az örök kérdéseimet egy bizonyos időszakról, amire csak a csend volt a felelet, vagy éppen egy sietve elrebegett mondat, hogy el fogok késni. Ez is rendszerint anyától, mert apának ilyenkor halaszthatatlan telefonja, levele akármilye volt, csak éppen velem ne kelljen beszélni erről. Egy ideje pedig már nem hagyott nyugodni a dolog. Gyerekkoromban emiatt a tulajdonságom miatt nem mertek velem szóba állni, később pedig még nehezebben ment az ismerkedés, vagy a barátkozás. Nagyon nehéz úgy élned az életed, hogy bármelyik pillanatban elveheted a másiktól a legbelsőbb gondolatait ha éppen átöleled vagy megérinted hosszabban. Éppen ezért viseltem azokat a helyes kis vékony szövetből készült kesztyűket. A vendégeknek azt mondtam elővigyázatosságból, ami részint igaz is volt, csak nem abban az értelemben ahogyan ők azt gondolták. Senki nem tudta rólam, én pedig kínosan ügyeltem rá, hogy ne is derüljön ki, kizárólag Adam, a legjobb barátom és kollégám ismerte a titkomat. Persze balesetek így is akadtak szép számmal, mert akármennyire igyekeztem csinosra és mutatósra készíttetni azokat a kesztyűket elég sokszor előfordult, hogy valamiért le kellett vennem és aztán valahogy nem került vissza. Igen tudom, óvatosabbnak kellene lennem, de én sem lehetek mindig tökéletes. Nem vagyok az, nagyon nem. Valahogyan a dolgaim alakulása sem ezt mutatja. Sikeresen elbaltázok mindent. Ha kicsit ironikusan akarnám mondani, akkor úgy fejezném ki magam, hogy amihez hozzáérek az egyszerűen tönkremegy, elromlik, akárcsak az emberi lélek. Nehéz úgy bármerre is indulnom, hogy a saját gondolataimat is kordában kell tartanom, és nem is mindig sikerül. Persze ilyenkor van mellettem Adam, amiért irtó hálás vagyok neki, de kihasználni sem szeretném. Ó hányszor futottam emberek után, amikor láttam mit műveltem velük. Ők rendszerint kedélyállapot változást vesznek magukon észre, én meg őrületes fejfájást követően mint valami kapcsoló, amelyet láthatatlan kezek kattintottak át hirtelen változom. És ez az egész...ezt egyszerűen nem lehet leírni. Mintha nem is én cselekednék, mintha nem a saját gonolataim és érzéseim lennének, sőt túl sok egyszerre ilyenkor ami bennem van, szétfeszít és szinte fel akar robbanni minden porcikám. Rengeteg erőt kivesz belőlem egy ilyen alkalom, amit alvással igyekszem pótolni. Hogy mit a legnehezebb elviselni? Talán az ismeretlent. Hogy olyan dolgok iránt érzek aggodalmat, gyűlöletet vagy éppen fékezhetetlen vágyódást amelyeknek a létezéséről egészen addig mit sem tudtam. Belenézek egy szempárba és mindenáron meg akarom csókolni, látok egy alakot, aki iránt olyan gyűlölet ébred fel bennem, és nem értem miért, ez a kettősség pedig azt hiszem hovatovább már elviselhetetlen méreteket ölt, és legszívesebben kirohannék a világból. Becsukom a szemeimet és erősen összeszorítom az ajkaimat, mintha egy régi varázsigét mormolnék magamban, azt gondolván, hogy úgy működhet ez az egész mint a mesében és elég csak kívánnom és eltűnik. De nem működik, ott marad egészen addig amíg valahogyan aztán az idő előre haladtával mint valami gyógyszer fel nem oldódik bennem ez az egész, és egy kiadós alvást követően elmúlik. Amikor felébredek úgy érzem magam mint aki másnapos. Elmúlnak, messzire tűnnek belőlem, de ahogyan a lábnyomod ott marad a friss betonban valami bennem is megmarad ezekből, nem tud nyomtalanul eltűnni, és úgy érzem az évek előrehaladtával ez időnként csak rosszabb lesz. Szeretnék...sőt akarok én is normális életet, barátokat, szerelmet és vidámságot mindent ami egy korombéli lánynak kijár, de ez egyszerűen....egyszerűen nem megy. Válaszok pedig továbbra sincsenek anyáéktól. A munka az egyetlen amivel valamennyire el tudom egy időre felejteni, hogy mi is vagyok én valójában. Igen mi és nem ki. Mert nem hiszem, hogy ez teljesen normális. Nem rohangálnak az utcán emberek akik mások érzéseit cserélgetik egymással mint valami kártyalapokat.
Már javában sötét volt amikor apa kirakott a hotel óriási boltíves autóbehajtóján. Ideje lenne letennem a jogsit és akkor lenne saját járgányom, de jobb híjján aki éppen ráér az hoz be dolgozni. Gyakran jövök Adam-el ha éppen nem más dolga van, fel szokott szedni a lakás előtt, de ma az apjánál volt, úgyhogy mire beértem a recepcióhoz, ő már javában a nagy vendégkönyv fölé görnyedt és valamit igen komoly ábrázattal silabizált benne. Amikor felpillantott és meglátott sugárzó mosollyal üdvözölt és láttam, hogy a kezemre siklik a pillantása, amitől még szélesebb lett a vigyora. Ő volt az én őrangyalom, ha lehet így mondani, és azt hiszem keresve sem találna az ember tőle jobb barátot és kollégát. Megölelgettem és ő mint mindig megjegyezte, hogy jól nézek ki. Hízelgő volt, ugyan melyik nőnek ne lett volna az? Elvileg nyolckor kezdtem de ma fél órával korábban érkeztem, mert állítólag új vendégek jönnek még intézkedni kell a szobákról a számukra. Két extra lakosztályt kellett előkészíttetni pontosan kilenc órára, és az egyik szobához vörös ágyneműt kértek. Vörös szatén ágyneműt. Az efféle kéréseken nem szoktunk fennakadni, a szálloda arról volt híres, hogy bizonyos kereteken belül különleges igényeket is teljesített a vendégek számára. Szóval vörös szatén ágynemű és pontosan huszonöt szál burgundi vörös gyertya, arany díszítéssel. Adam szerint valami szeánszra készülnek és biztos valami szüzet fognak feláldozni, amin jóízűen felnevettem. Hát persze! Szóval mondtam neki, hogy ha nem akar a vudu papokkal találkozni, akkor intézze el a mosodát és a minibárokhoz rendelje meg az utánpótlást, én meg tartom a frontot a pultnál addig. Ezek a dolgok valahogyan maguktól értetődőek voltak közöttünk. Miközben a számlákat készítettem elő, meg a szobákhoz tartozó nyilvántartásokat nyomtattam ki, lassan levettem a kezemről a kesztyűt. Szólni fogok a karbantartóknak, hogy a fűtést kicsit vegyék kicsit alacsonyabbra mert már ha a recepción meg lehet gyulladni a szobákban szerencsétlen vendégek grill sütőben fogják érezni magukat. A bordó kis anyagot a pult alá dobtam és tovább folytattam a könyv felett a jegyzetelést. Adam már elment elintézni amit kellett, tegnap amúgy is én voltam ebben a soros, ma ő következett. Mosolyogva pillantottam fel az órára, öt perc múlva kilenc. Szépen lesimogattam a ruhámat, megigazgattam a hajam, hogy kifogástalan külsővel és ellenállhatatlan mosollyal tudjam fogadni az érkezőket. A kesztyűről a pult alatt meg úgy ahogyan volt szépen el is feledkeztem. De meg fogom még bánni a felelőtlenségem, istenem!

ღ music: Rixton | Külső:Shell Ruha -