Szokatlanul hűvös volt ma, és leginkább a rózsáimat féltettem ettől az időtől. Mióta George magamra hagyott, egy ideje ezeknek szenteltem a szabadidőm nagy részét és abból jutott bőven mostanában. Túl sok is, ami azt illeti. Tudom, hogy keresnem kellett volna valami elfoglaltságot magamnak, semmint a könyveim és a régi filmjeim közé temetkezni minden este, de egyszerűen nem tudtam megtenni. Bármit is csináltam, bármerre is jártam mindenről ő jutott eszembe és jól tudtam, ha nem teszek valamit, akkor a saját gyászom fog maga alá temetni előbb vagy utóbb.Így aztán kitoltam a rendelések idejét, bármennyire is nézett rám rosszallóan Trudy. Szükségem volt arra, hogy osztozzak a saját fájdalmamban másokkal. Hogy ha már magamnak nem tudok segíteni, akkor legalább nekik tudjak. Azt hiszem alábecsültem az idő jelentőségét abban az értelemben, hogy idővel minden seb begyógyul. Persze ez nem ilyen egyszerű, főleg ha az ember nem tudja ezt a felszínre hozni és feldolgozni. Nálam elakadt a folyamat már évek óta és az utolsó viszonyomat követően, ha lehet még inkább magamba fordultam. Pedig akkoribban még mosolyogni is képes voltam, akkoriban még tudtam igazán és szívből jövően nevetni és akkoriban még képes voltam arra is hogy az ő kedvéért belemenjek olyan dolgokba amelyeket alapból elutasítottam volna. Fiatal voltam még, nem törvényszerű, hogy visszabújjak az elefántcsont toronyba és nem törvényszerű, hogy az életemet úgy kelljen leélnem, hogy a múlt felett töprengjek egy néma sírkő mellett, ami soha nem ad választ egyetlen kérdésemre sem.. Pedig rengeteg lett volna: hogyan tovább nélküle? mit tegyek az egykor volt terveinkkel, mit tegyek azokkal a dolgokkal amiken nem vagyok képes túllépni még ennyi idő után sem? Azt hiszem ha volt is válasza, az a temető csendjében elveszett és én képtelen voltam megtalálni a bólogató lombjukkal köszöntő fák között. Nem hiszem, hogy ezt kellene csinálnom, nem hiszem, hogy az lenne a sorsom, hogy így éljem le az életem, de egyszerűen nem tudok tovább lépni, valahogyan nem megy. Mintha falakba ütköznék, holott jól tudom ezeket a falakat én emeltem magam elé, nekem kellene hát túljutnom rajtuk, csupán az én akaraterőm lenne az amely lebonthatná. Meglehet, ahogyan az is meglehet, hogy csak ki kellene nyitnom a szemem és meglátni ami olyan nyilvánvaló: nem tűntem el, még itt vagyok, és nem bújhatok el a saját életem elől, amely árnyékként követ. A betegeim között volt valaki, akivel mindennél jobban vártam a találkozásokat, és azt hiszem ennek oka az életünk bizonyos pontjainak végtelenül groteszk hasonlóságában volt keresendő. Elveszítette a szüleit, ahogyan én is az enyémeket. Elveszítette a testvérét, ahogyan én is a bátyámat, igaz szinte még gyerek voltam akkoriban, de sosem felejtem el, amikor elmondták, hogy többé nem jön haza. A fess, mosolygós, egyenruhás alakját láttam magam előtt, ahogyan megemel és megpörget a levegőben, a hajam ezer felé rebben. Még mindig érzem az illatát is ha lehunyom a szemeimet és visszarepülök az időben. De pont ez volt a bajom, hogy mindig visszafelé lépkedtem, és ezt olyan sokszor tettem, hogy lassan már nem is tudom megmondani merre van az előre. Én nem látok magam előtt csak árnyékokat és nem hallok csak hang foszlányokat, ám amit magam mögött hagytam letisztult nem érhet benne meglepetés. Sosem voltam spontán, ez valahogyan kimaradt az életemből, szerettem mindent a tervek szerint csinálni, és nem kibillenni a jól megszokott egyensúlyomból, és azt hiszem azon a fiatal srácon kívül senki nem volt képes arra, hogy legalább megpróbálja. Azt hiszem George emléke mindent beárnyékolt, és annak a kapcsolatnak is ez volt ami véget vetett. Az ujjamon viselt jegy gyűrű, a heti három napos sétáim a temetőbe, amikor órákon keresztül csak ültem a sírja mellett némaságba burkolózva. Ki lenne képes mindezt hosszú távon elviselni? Senki, és én nem is vártam el senkitől, hogy megtegye. Egyszerűen csak jó lett volna néha nem egyedül ébredni, és nem úgy, hogy amikor kinyitom a szemeimet, még látom a napfényből rajzolt sziruettjét, egy évek óta csak poros árnyékával követő alaknak. Szerettem őt, és nem tudom képes leszek valaha bárki mást úgy szeretni mint őt? Túlságosan nyomasztó volt még, túlságosan friss, éppen ezért nem is nagyon akartam, hogy másképp legyen. Ha jobban belegondoltam én voltam aki egykor elzárta magát, és a kulcsot messzire dobta, talán túl messzire, hogy bárki rátaláljon. A szenvedés és a gyász nem a legjobb tanácsadó, de ha egyszer lesz valaki aki innen kiszabadít....ha lesz valaki. A gondolataimba temetkezve érkeztem meg a rendelőbe, az asztalomon már várt egy csokor frissen szedett tearózsa, mint minden reggel erről is Trudy gondoskodott. Ha úgy vesszük ő volt az egyetlen támaszom, aki odafigyelt a dolgaimra, aki szeretettel vett körül, aki számára fontos volt, hogy legalább egy mosolyt előcsalogasson belőlem amikor megérkeztem reggelente. A postámat átnyújtotta és közölte, hogy csomagom is érkezett...Tőle. Tudom, hogy már régen nem kellene vele foglalkoznom, és tudom, hogy szeretné újra kezdeni, de én már nem akarom. Nem tudnék neki többet adni bármennyire is szeretné, ő pedig ezt nem képes elfogadni. A naplót böngésztem, az első betegem mint péntekenként mindig Dean Carter volt. Ő volt az akivel annyira vártam a találkozókat, akivel szívesen beszélgettem, és aki eleinte olyan nehezen akart nekem megnyílni. Minden alkalommal elpoénkodta a két órás kezeléseit, és már akkor tudtam, hogy nála ez a bohókás álca annak a jele, hogy nincs jól, még akkor sem ha ezt próbálja mutatni a világ felé. Hagytam hát, hogy csinálja, hagytam egészen addig amíg maga nem jött rá, hogy ezzel nem fogunk előrébb jutni. A bögrémben ott gőzölgött a friss kávé, mellett néhány darabka édes sütemény, és a gyógyszereim. Többnyire kedély javítók, amiket azt hiszem már csak megszokásból szedtem mert kicsit eltompítottak, de a hatásuk ennyiben ki is merült. Félig Trudy asztalán ültem és a mai beteg nyilvántartást böngésztem amíg Dean megérkezik. Valahogyan tudtam, hogy minimum tíz percet késni fog, és amikor lélekszakadva megérkezik sűrű bocsánatkérések közepette a forgalomra fogja majd. Persze én úgy teszek mintha elhinném, és azt mondom semmi baj, de tudom miért kési: a sarkon a salátás minden reggel pontban nyolckor nyit és ő még be szokott menni oda. Szerintem, bár talán tévedek, azért nem teteti át az időpontot későbbre, mert így van alkalma ezt a bocsánatkérést elrebegni, és olyankor én is mosolygok. Trudy szerint ezért. Nem tudom mennyire van igaza, mindenesetre amikor az órámra pillantottam és láttam, hogy megint késni fog, tényleg mosolyogtam, és az utolsó kortyok után a süteményt rágcsálva néztem Trudyra. - Dean Carter megint késik, mint minden pénteken.- állapítottam meg egyszerűen mindenféle rosszallás nélkül. - Meglepi ez önt, Dr Winterberry?- a titkárnőm sokat sejtetően mozgatta meg a szemöldökét, amire csak megráztam a fejem, és előre hajolva néztem tovább a határidő naplómat. - Nem Trudy, azt hiszem ez lep meg az utóbbi időben a legkevésbé.
Késésben voltam, nagyon, a szokásosnál is jobban, és ennek nem örültem, még időm sem volt úgy igazán megreggelizni. Egész éjjel rámoltam, találtam egy házat a kertvárosban, oda költöztünk, nem akartam a nagyszüleim vendégszeretetével vissza érni. Onnan ráadásul közelebb is volt Lisa óvodája. Nehéz volt megnyílnom Dr. Winterberrynek, és igaz,hogy elbohóckodtam az első időket, de… kénytelen voltam rá jönni, hogy a megszokott orvosom már nincs, nála legalább volt olyan elfekvős beszélgető ágy. Amit innen hiányoltam, sokszor volt, hogy nála aludhattam, a foglalkozás két órájában, szükségem volt rá, amikor… csend van, és pihenek, jó, hogy azok délutánonként voltak, ezek pedig reggelente. Sokszor jól esett elaludni azon a kanapén, és ha letelt a két óra, akkor felébresztett az orvos, de volt,hogy hagyott egy kicsit tovább aludni. Nem sokat, csak egy fél órát, míg a következő betege megérkezik. Mert, előfordult, hogy beszéd közben aludtam el,vagy annyira elmerengtem, hogy aközben. Három hónapja voltunk a városban, és beton dzsungelben laktunk, hiányzott a kertváros, csütörtök reggel pedig már költöztünk is, szállító kocsi vitte a dolgainkat a házba, enyém volt a legnagyobb háló, még vízhangos volt az egész ház, hiszen semmi bútor nem volt benne, volt kert is, nagyon szép kert, tele virágokkal és bokrokkal, fejtetőig érő kerítéssel, hogy a szomszédok ne lássanak be, még egy kutya is elfért volna itt. Lisa rágta a fülemet egy ideje, de nem tehettem meg, hogy itt hagyjam egész napra a kutyát, mert jó, hogy ha lenne papírja róla,bejöhetne az egyetemre az óráimra is. De… azért, szerettem volna, ha tudja, hogy nincs minden mindig úgy ahogyan az ember akarja, majd ha ő is nagyobb lesz, és tud ő is gondoskodni róla, addig nem. Az éjszakát a padláson töltöttem, és az ablakban alatt ültem, az égboltra lehetett látni, hiányzott ez a meghittség, ha felpillantottam, úgy éreztem, hogy otthon vagyok, Angliában, Lisának még nem lehetett ez akkora gond, hamar barátokra lelt, az ő szobáját pakoltam össze elsőnek, az enyém rá ér később, bár az első közös éjjelünkön feljött hozzám aludni miután befejeztem a pakolást, hozta a kis egyszarvúját és oda fészkelődött mellém, otthon illata volt, és megnyugtatott. Szerintem kölcsönösen nyugtattuk egymást olyan volt ez, mint amikor a falka összebújik, és a testük melegével melegítik egymást, és éreztetik maguk között, hogy itt vannak a másiknak. - Ma láttam egy kis mókust a szobámban… mogyoró volt a szájában… - dörmögte magát álomban. Történetesen a suhanc itt volt pár lépésnyire tőle, és tényleg mogyorót tömött a pofájába… Amit az imént elcsent a kis tányéromból, oda toltam neki az egészet, mire letelepedett mellé, láttam,hogy tömi a pofazacskójába, és időnként eltűnik, majd üres szájjal jön vissza. Megsimogattam a kisállat fejét és hátra dőltem, tovább figyeltem a csillagokat. Szerettünk apuékkal kiülni a szabad ég alá. Az exem valahogy nem értékelte az efféle dolgokat, jobban érdekelte, hogy hogyan vág át, azt hiszem nem érdemeltem Cindytől azt, hogy amikor behozza a kutyáját a rendelőbe, amelyről egyébként nem tudott, hogy itt dolgozom, és, nyakig smárol az egyik csoporttársammal. Kiderült, hogy azért ide hozták a kutyát, mert ez a legjobb hely… én láttam el őket, volna… ha nem adom le gyorsan, kint vártam rájuk az ajtó előtt amikor kijöttek, gratuláltam nekik és otthagytam őket. Holott belül törni zúzni tudtam volna. Erre a nagy titkolózás, hogy a csoporttársammal kavar?! Hát köszönöm. Reggel az arcomban volt Lisa kis tappancsa, a másik lába pedig a hónom aljában. Le sem lehetne tagadni,hogy rokonok vagyunk, mert elég kicsavart módon tudtunk aludni, volt is róla számtalan kép, amikor tanulás közben aludtam el, a földön, ő pedig oda mászott mellém. A fenekemen voltak a lábai, vagy az oldalamba vájta bele a könyökét, de valahogy kibírtuk mindketten. Kicsit álmos voltam a költözéstől, de örültem annak, hogy újra szabad vagyok. Leparkoltam és csendben figyeltem a házat, kedveltem Dr. Winterberryt, kedves volt velem mindig,türelmes és elnéző. Ráadásul szimpatikusnak gondoltam, tudtunk olyan témákról beszélni, mint a kutya asszisztált terápia. Elhiszi-e hogy hamarabb megnyílnának-e a betegei, ha lenne egy akármilyen állata? Elhitte, de a munkája miatt nem tehetné meg, hogy legyen is? Gyenge kifogás, egész nap itthon van, és megtehetné,hogy maga mellé vegyen egy ilyen állatot, kiképezve kapná és… két páciens között ki is tudná vinni sétálni, mert amellett, hogy helyes, kissé sápatag, mint aki keveset mozdul ki otthonról. Megráztam a fejemet, és végig simítottam a nyelvemmel a szájpadlásomon, hat hónapja nem volt senkim és olyan dolgokat próbálok bebeszélni magamnak, egy egyedülálló fiatal nővel szemben, amik nem igazak, és nem is egészségesek. Az orvosom, azt hiszem eljutottunk egy olyan szintre, ahol már kicsit jobban megnyíltam neki, de még messze voltam ettől, ráadásul minden alkalommal hárítottam, nem direkt, de mindig kitértem a kérdései elől ,és inkább őt faggattam…próbáltam terelni, nem a pszichológusa akartam lenni, de úgy vettem észre, hogy időnként betalálnak a kérdéseim. Olyankor a gyűrűt babrálja a kezén és a tolla végével simogatja az ajkát, vagy épp ráncolja a homlokát. Ha ráncolja akkor voltam bajban, nem is faggatott tovább. Viszont, szoktam gondolkodni a beszélgetéseinken is, időről időre vissza idézek az alkalmainkból, és később fejtem meg az akkori viselkedésemet, vagy… ahhoz hozzátéve jövök rá egy két dologra. De a legféltettebb titkomat, az állatokkal való ügyködésemet még mindig nem mertem neki elmondani, sem az anyám és az apám halálának körüli körülményeket. Féltem, hogy… megfog vetni, hogy csodabogárnak tart, és felfüggeszti a beszélgetéseinket, pedig szükségem volt rá, mint a fuldoklónak az éltető levegőre. Kellett, hogy fent tudjon tartani a víz felszínén. Mindig kiakasztott a tárgyilagosságával, és a hűvösségével, ezért sokáig sértődötten ücsörögtem ,az ajkamat rágva a székben, vagy épp bambán bámulva ki a fejemből, grimaszolgatva, úgy a semmibe. Időnként az órámra pillantottam, hogy lássam mennyi idő van még hátra, ha elmegyek, akkor is kifizettem a két órát. Figyeltem ahogy a nap fénye megcsillan a fekete fényezésű autómon, miközben kiszálltam belőle elmerengve mosolyogtam, ez a mű mosolyom volt, igazából… rohadt fáradt voltam, komoly koncentrációt igényelt az,hogy távol tartsam magamtól az állatokat. A kezemben egy gyümölcs kásás poharat fogtam, bezártam az autómat és beleszívtam a shake-be. Jólesőn nyögtem fel. Ha vége az órának, meg kell kérdeznem Trudytól, hogy tud-e errefelé valami jó kis pizzázót, elmerültem a gondolataimban, így léptem be az ajtón, nem… most nem próbáltam még tagadni sem, vigyorogtam, Dean bár, közben bűnbánón pillantottam a rám várókra. -Sajnálom! - - mosolyogtam,és beleszívtam az italba. - Tényleg! Van ez a salátás, és…a sor… tényleg sajnálom ,de nem szeretek éhgyomorral jönni magához! Ez ám a fogadtatás! Egy pillanatra megtorpantam, amikor ismét Miannára pillantottam, mindig is imádtam a hosszú combjait és a térdét, szívesen lettem volna a harisnyája, vagy a ruhája, igen, a ruhája, mindenképp. Pont úgy mosolyodtam el mint aki épp vetkőztet egy nőt. Sürgősen tennem kell valamit magammal, most először ki kellene próbálnom a kurvázást. Pénzért szex? Megborzongtam. Vagy csak simán újra bárokba kellene járnom, de Lisa mellett? Találnom kellett egy megbízható au pair céget, az angliai megadott pár megbízhatót… majd meglátjuk. Az egyik kezemben a poharam, a másik pedig a kabát zsebemben pihent. Talán lelkesebb voltam mint eddig, bármikor. Egyrészt zavarban voltam a két személyes fogadóbizottságtól, mindig volt időm eddig megtörölni a számat, még Trudy is segített benne, lehet, hogy a kabátom morzsás? Segélykérőn pillantottam a titkárnőre, hiszen volt,hogy ő volt aki anyáskodón nyújtotta is a zsebkendőt, és mutogatta, hogy merre piszkos az arcom. Másrészt aggódtam, a múltkori alkalommal, amikor végeztem, a kocsim tele volt állatokkal, macskákkal és más szerzetekkel, kutyák is feküdtek körülötte, szabályos állatkert vigyázott az Impalára és valóságos örömtáncot jártam itt a háza előtt majdnem miután elhessegettem őket, - hogy karcmentes és végtermék mentes lett az autóm- persze hangtalanul, mert miért ne, csak álltam velük szemben, és az állatok rövidesen elszéledtek, aggódtam, hogy nem-e láthatták-e az ablakból a jelenetet, időnként még az ablakból intettem Miannának, ha észre vettem, hogy kinézett rajta, most nem láttam hogy nézett volna,bár mintha a függöny meglebbent volna… mégis idegeskedtem egy kicsit, hogy tanúja volt-e a jelenetnek…bármelyikük is. Szívtam még egyet az italból, elpillantottam a lépcső irányába, majd vissza a párosra, a szemeim mosolyogtak, és kicsit csücsörítettem is, majdnem olyan volt a mozdulat, mintha rágnám az innivalómat. Azt hiszem hiányzott valami az életemből, a kapaszkodó aki meg tudna fogni, és visszarepíteni a helyes irányba, és együtt tudnánk szárnyalni együtt, ez hiányzott, az a valaki,aki sokkal jobban megbecsül, mint Cindy. De miért csak a darabkákat tudom összeszedni, ami egyszer összetört, azt már nem igazán lehet összeragasztani, ha megrpóbálom is, akkor is csonka lesz, hiányozni fog belőle egy darab, mert valaki mindig magával vitt belőlem egy darabot. Talán... több hasznomra lesz ez az orvos, mint az otthoni? Nagyon reméltem.