A tény miszerint nem nézek ki orvosnak elég lesújtó. Hát ezért güriztem és tanultam ennyit, hogy utána az arcomba vágják, hogy ne is próbálkozzak, mert nem is nézek ki úgy? Hát nem elég a fehér orvosi köpeny, a sztetoszkóp és hasonlók? Mi kéne még? Talán ha egy műtőasztalon fekve látná, hogy felé tornyosulok elhinné, hogy orvos vagyok? A gondolatra elmosolyodom és kezdek megenyhülni amikor közli velem, hogy egy koktélbárban jobban el tudna képzelni. Bár egy egyszerre hízelgő és sértő. Ezek szerint sokkal dekoratívabb vagyok ahhoz, hogy egy kórházban játsszak doktorosdit és szívesebben képzelne el egy bárpult mögött ahol egész este csorgathatná rám a nyálát. Emellett azonban a legtöbb ilyen nőnek annyi esze van mint egy marék molylepkének tehát belőlem is valami ilyesmit nézne ki? Próbáltam elhessegetni a negatív gondolatokat hisz épp, hogy simogatnia kéne az egómat a szavainak csak túl feszült és fáradt vagyok, hogy jó néven tudjam venni.
- Remélem a koktélbáros lányok közöl is az intelligensebbre gondol Mr. Herzein. – mosolyodtam el. A legtöbb férfinak ugyan nem imponál ha egy nő okos de sajnos én ezzel már nem tudok mit csinálni. Végig tanultam jó pár évet kőkeményen annak érdekében, hogy itt lehessek. És sikerült. Örömmel tölt el ez a gondolat azonban az, hogy szórakozni már idejét se tudom, hogy mikor voltam….elég elszomorító. Talán utoljára a legjobb barátnőmmel Gaby-val és még otthon Londonban. Tehát annak mint egy 4 éve lehetett. Jézusom. Táncolni talán már el is felejtettem és lehet, hogy a dübörgő disco zenétől szívrohamot kapnék és az sem kizárt, hogy két felestől padlót fognék.
Mikor nevetni kezd én is széles mosolyra húzom számat úgy, hogy fogaim is látszódjanak. Nem hinném, hogy akármi komolyabb baja is lenne. Poénkodik, nevet és kisebb jelét sem mutatja annak, hogy bármije is fájna. Azért ez számára és számomra is megnyugtató.
- Remek. Még pár kérdés és ígérem befejezem a faggatását. Nem érez tompa fájdalmat azon az agyféltekén ahol beütötte a fejét? – Lépek ismét közelebb hozzá, hogy megtapogassam a seb körüli területet. Nem túl nagy. Szétnyílt a bőr és vérzik de valószínűleg egy hónap alatt begyógyul és semmi nyoma nem lesz.
- Esetleg hányingere nincs? Nem érzi, hogy koordinációs problémái lennének? – nyúltam az álla alá és mozdítottam kicsit felfelé a fejét, hogy tökéletesen lássam a homlokát és ha már itt tartottam a szemét is megnéztem. Így jobban megfigyelve gyönyörű kék íriszei voltak és állítani mertem volna, hogy ha nem ilyen kontextusban találkozunk akkor jobban érdekelne a szeme mint az, hogy mekkora seb keletkezett a fején.
A rendőrök elzavarása után rögtön állásajánlatot kapok. Ezen jót mosolygok. Nem tudom már magam elképzelni más munkakörben. Kezdem úgy érezni, hogy ezen kívül máshoz nem értek. Határozott vagyok és igen makacs az tény. De mint én ügyintéző? Ez még viccnek is rossz.
- Ha kirúgnak ígérem maga lesz az első akit megkeresek de igazán remélem, hogy erre nem fog sor kerülni. – A kijelentésére azonban kikerekedik a szemem. „Randi”? Ugyanúgy ahogy a szórakozóhelyek meglátogatásának ennek se tudom már az idejét sem. Régen… nagyon-nagyon régen volt már, hogy én egy férfival elmentem volna akárhova is. Romantika? Az efféle szó már elveszett a szótáramból. Nekem a romantika ott kimerül, hogy egyedül megnézek egy filmet, megiszok egy pohár bort és alvás. Romantikus nemde?
A rám mordulást a lámpával kapcsolatban inkább elengedem a fülem mellett és jól is teszem mivel rögtön visszatér az esti iszogatós dologhoz.
- Ami azt illeti úgy tűnik, hogy nincs komolyabb baja, szerencséje van. Lehet, hogy kapott egy kisebb agyrázkódást épp ezért én szívem szerint egy éjszakára bent tartanám. Nem hiszem, hogy jót tenne magának most egy esti alkoholizálás és bulizgatás. Pihenni kéne, hogy ne legyen szövődménye a dolognak. – magyaráztam iszonyatosan komolyan, pedig ha őszinte akarok lenni magamhoz megérintett a dolog és talán szívesen el is mentem volna vele meginni valamit de nem lehetek ennyire önző, hogy a saját szórakoztatásom végett elengedek egy beteget. Igaz ha azt mondaná, hogy saját felelősségére inkább hazamegy akkor nem szólhatnék bele a dologba.
- Kitisztítom inkább a sebét, meg leragasztom. Ez lehet csípni fog. – öntöttem egy vattakorongra sterilizáló szert, hogy eltávolítsak minden oda nem illő koszt majd egy bőr színű ragtapasszal letapasztottam a sebet és pár hajszálat a tapaszra söpörtem, hogy még kevésbé látszódjon.
- Keresek magának egy kórtermet… a ruháit pedig majd felküldöm, hogy holnap délután el tudjon menni. – köszörültem meg a torkom és a kórlapja felvétele után már indulnék is az ajtó felé, de mégis visszafordulok hozzá mielőtt lenyomnám a kilincset.
- Két választása van… marad, és holnap elmegyek önnel vagy… - maradtam inkább csöndben. Tényleg nem akarok rábeszélni semmit, hiszen egy betegről van szó.

♡ to: Devon

Néha valóban idegesítő tudott lenni ez az egész hely. A hangzavar, a rondábbnál rondább esetek, a türelmetlen betegek és ordibáló gyerekek. Ami az illeti nem szerettem a gyerekeket. Idegesítettek és nem volt hozzájuk idegrendszerem. Ezért is nem mentem gyerekorvosnak. Anyám próbált rám hatni felvételi előtt, hogy inkább annak menjek de borzalmasabb munkát talán el sem tudtam volna képzelni magamnak. Bár néha erről is ezt gondoltam. Ortopédusnak tanultan ahhoz képest napi szinten járok a sürgősségire és a belgyógyászatra, a traumatológiáról nem is beszélve. Kevés volt az orvos és szakképesítése még kevesebbnek volt.
Bár jelen pillanatban ki voltam békülve a sürgősségi eseteimmel, vagyis esetemmel. Jót nevettem a macsó arcon és a hozzá tartozó hanyagul bekötött fejsérülésen, a nefelejcsekkel díszített hálóingen amit kitudja ki hordott előtte és, hogy kimosták-e? Noss nem lennék benne olyan biztos. Nem gondolnám, hogy szüksége lett volna erre, hisz majd azt én eldöntöm, hogy bent tartom-e estére. Ha nem akkor teljes mértékben felesleges volt átöltöztetni és elkülöníteni a ruháját. De a mentősök már csak ilyenek. Gyakran túlreagálják a dolgokat. Én olyan orvos voltam aki nem teljesen értett egyet azzal, hogy mindent vegyünk rögtön komolyan. Persze egy fejsérülés például nem játék. De amikor egy kificamított bokával sírva kaparja az ajtót egy tini és üvölt velem az anyja, hogy ez pedig sürgős eset, na akkor nem vagyok benne biztos, hogy ez kéne, hogy legyen az első.
Végignéztem ahogy a férfi helyet foglal az ágyon. Aláírtam a papírjait mint kezelőorvosa majd közelebb léptem…volna. Az apró beszólásra egy mosoly terült szét az arcomon s lágyan megforgattam a szemeimet. Ebben a helyzetben ez a mondat ezerszer jobban hangzott mint hajnali kettőkor egy részeg 60 körüli férfi szájából akinek ugyanilyen fejsérülése van, csak neki a sörösüvegtől vagy verekedéstől. Azon nem tudok mosolyogni.
- Ha megengedi majd én azt eldöntöm, hogy mennyire volt jó ötlet behozniuk magát és mennyire nem. – kezdtem el lecsavarni a gyolcsot a fejéről. De a kérdésénél megállt egy pillanatra a kezem. A férfira néztem akinek az arcán szemernyi megdöbbenés látszott és az, hogy komolyan gondolja a kérdést.
- Miért, minek nézek ki? – vontam fel a szemöldököm. Ha sértegetni akar rosszul kezelem az ilyen dolgokat. Igaz nem vagyok még orvos ha így vesszük. Rezidens vagyok de egy fejsérülést el tudok látni és azt is meg tudom állapítani, hogy mire van szüksége. Ez szíven ütött.
- Rezidens vagyok. A maga helyében nem bíznám magamra az életét. Még a végén elküldöm egy agyműtétre. – kacsintottam rá. Hátat fordítottam neki és a kötést egy tisztára cseréltem ,amit egyenlőre mellé raktam.
- Yasmine, de ez a baleseted szempontjából nem hiszem, hogy fontos lenne. – próbáltam kedves és bájos maradni de rendesen rosszul esett a kérdés, hogy orvos vagyok-e. Megsértődtem-e? Igen, egyértelműen igen.
- Felteszek pár egyszerű kérdést, legyen szíves humor nélkül válaszolni rájuk. – komolyság ült ki az arcomra de a szám sarka felfelé kunkorodott.
- Emlékszik, hogy mi történt a baleset után amíg ide ért? Mi a teljes neve? Milyen napot írunk? – tettem fel a kérdéseket azután, hogy válaszolt rájuk. Bár ahogy látom tényleg nincs vele komolyabb probléma. Járni tud, a humorérzékével sincs gond és a beszéd sem esik nehezére. Maximum egy enyhe agyrázkódással lehet dolgunk.
Hangos kopogás zavarja meg a vizsgálatot. Ezt utálom… könyörgöm nem poénból zárom az ajtót. Az előbb említett helyre sétálok és kinyitom. Előttem két rendőrruhában álló férfi.
- Devon Herzein-t keresnénk a jegyzőkönyv felvételének ügyében. – újra felvonom a szemöldökömet és megigazítom a sztetoszkópomat a galléromnál.
- Meg is ne haragudjanak de ez egy kórház, ahol a betegeknek pihenniük kell. Ha kivizsgáltam és nincs súlyos probléma akkor átadom maguknak de addig kérem legyen türelemmel. – csaptam be előttük az ajtót.
- Hol is tartottunk? – léptem az asztalhoz, hogy lámpát vegyek elő az egyik fiókból. Ezt imádni fogja. Széles vigyor terül szét az arcomon és kipróbálom először, hogy működik-e. Óh tökéletes.
- Kövesse az ujjamat! – emeltem fel a mutatót és húztam el egyik szeme előtt a másikig miközben a lámpát életes a szemébe világítottam.

♡ to: Devon

Két ember létezik ezen a világon: az egyik aki türelmes a másik pedig én… azaz aki nem. És én most végképp nem voltam az.  Rohangáltam egész nap, egy szemernyi nyugtom se volt az pedig, hogy igyak egy korty vizet vagy bekapjak valamit csodás álom maradt számomra. Délután a műtőben meg is szédültem, senki nem hiszi el nekem, hogy nem egy leányálom ez a munka. De hát én választottam, én akartam magamnak. De jön az esti műszak és hát nyafogni nem lehet. Beugrottam az orvosi szobába egy pillanatra. Egyenlőre itt van minden cuccom. Amíg nem leszek „rendes” orvos és nem kapok irodát addig itt kell meghúznom magamat. Leültem egy pillanatra az asztalomhoz és egy gyors kávé legördítése után a fejemet az asztalra raktam…volna ha nem csörög a telefon.
- Autóbalesetest hoznak a sürgősségire. 30 év körüli férfi. Dr. Grovberg a 3.-as műtőben van, neked kéne megvizsgálni. – hallottam egy lágy női hangot a telefonban de olyan távolinak tűnt, hogy elsőre fel sem fogtam. A recepciós. Kedves lány volt. Nem lehetett sokkal fiatalabb nálam vagy talán egyidősek lehettünk. Mindig kedvesen mosolygott, és a haját lófarokban hordta.  Kicsit duci volt, és a pólói olyan idétlenül rövidek voltak a derekánál de összességében ez adta meg magát a nőt.
- Hallo. Yasmine?! – szólt csöndesen a telefonba. Nagyon ásítottam és egy hangos morgással jeleztem, hogy hallom amit mondd.
- 5 perc és lent vagyok. – tettem le a telefont. Mit meg nem adnék csak egy órácska alvásért, egy kicsike pihenőért, egy jó nagy tál főtt ételélt. Óh igen, az maga lenne a mennyország.
A lift berezonált ahogy megállt a földszinten. Nem vettem sietőse a figurát mert azt közölték volna velem, hogy életveszélyben van a beteg. De semmi ilyesmiről nem volt szó így ráérősen sétálgattam a folyosón nézve a röntgen előtt várakozó betegek sokaságát. Végigfutott az agyamon, hogy hihetetlen, hogy mindenki a délutáni órákban akarja összetörni magát.
Befordultam a folyosón és Naomi felé vettem az irányt. Most is bájosan mosolygott mint mindig. Egyik kezében egy nagy rántott húsos szendvics pihent a másikban egy toll volt azzal babrált.
- A fejsérült a tiéd. -
- Ezaz! – bokszoltam egyet a levegőbe és összenevettünk mielőtt sarkon fordultam volna. A férfinek a mentősök már bekötötték a fejét és az anyag már halványan át is itatódott vérrel. Annyira rossz állapotban nem lehet ha át is öltöztették, állapítottam meg magamban a diagnózist. Elsőnek a sérülések s a kötelezettségek. Majd mikor a férfi arcára pillantottam egy pillanatra elállt a lélegzetem. Hosszú idők óta ez első jól kinéző férfi a kórházban. Már kezdtem hozzászokni az idős hölgyek és urak na meg a tinédzserek vizsgálásához.
- Kérem fáradjon be! – mosolyogtam rá bátorítóan. Na még a végén meglesz a napom fénypontja. A papírjai már az asztalon pihentek, felszedtem őket és gyorsan átfutottam, hogy legyen valami képem az előttem ülő betegről.
- Mr. Herzein, a kórlapjára csak annyi van feltüntetve, hogy autóbalesete volt. Amíg leszedem ezt a csodálatos kötést a fejéről elmondaná, hogy mi is történt pontosan? – Léptem hozzá közelebb majd az ágyra mutattam, hogy foglaljon helyet.

♡ to: Devon