Nem kerestem soha arra a választ, hogy van e jövője ennek a kapcsolatnak és nem kerestem soha arra választ, hogy miért éppen ő volt az aki ezt az egészet elindította bennem. Most egyszerűen csak hagytam, hogy megtörténjen, hagytam, hogy tökéletesen magával ragadjon ez az érzés mindaz amit adni képes nekem, és mindaz amit én adhatok neki, még ha úgy érzem ez olyan kevés jelen pillanatban. A fejemen másodpercek alatt cikáztak át az ambivalens gondolatok, és érzések az egyik könyörgött, hogy hagyjam abba, a másik éppen azért, hogy folytassam. És én életemben már sokadszorra nem gondolkodtam logikusan vagy éppen ésszerűen, hanem ráfeküdtem az érzéseimre, és hagytam, hogy sodorjanak. Kicsit azt hiszem még bizonytalanul tettem meg az első mozdulatokat, és ennek oka leginkább az volt, hogy olyan régóta vágytam rá, annyira régóta ott volt az ujjaim hegyén a mozdulat. Amikor leült nálam, amikor csak kinézett az ablakon, kényszeríteni kellett magamat ha csupán egy karnyújtásnyira volt, hogy ne túrjak át a tincsein. Most mégis ezt tettem sokszor és egymás után, néha magam sem tudom milyen hangok hagyták el az ajkaimat. Könyörögtem, kérleltem, aztán nevettem, majdnem sírtam és a végén a szenvedélytől túlfűtötten súgtam bele a bőrébe érthetetlen imádságként a nevét. Olyan volt mint amikor dagálynál partot érnek a hullámok, hogy aztán az apállyal visszameneküljenek. Minden betű életre kelt és minden betű a csókjával égett bele a bőrömbe. A zuhany üvegfala hűvös volt, de még ez sem volt képes tökéletesen lecsillapítani azt a bennem tomboló kegyetlen és fékezhetetlen vágyat, amely kitörni készült. Még messze a vége...messze, mert nem fogok csupán ennyivel betelni vele. Meglehet csak ez az egy alkalom lesz, meglehet nincs tovább, meglehet eddig tartott az út és innen már nem vagyunk képesek tovább lépni, meglehet néhány gyönyörteljes óráért fel tudjuk áldozni azt ameddig képesek voltunk eddig eljutni. De mi van akkor ha mi magunk vagyunk egymásnak a gyógyír? Szerettem volna azt gondolni, hogy akárcsak ő nekem, neki is én vagyok a megoldás azokra a problémákra amelyekkel egykor hozzám fordult. Egyetlen fújással sepertem odább az agyamba bekéredzkedő kéretlen gondolatokat, és hagytam, hogy megfordítson, éreztem, hogy a forrón fagyott bőre az enyémhez simul. A csípőmet előre toltam a kabin falához és a fejemet oldalra fordítva arcom az üvegnek simult. Vágytam, hogy csillapítson rajta, de ahogyan Dean nekem feszült nem lehűtött a nedves és párás üveg, hanem még jobban feltüzelt. Nem is tudtam azt hiszem mi mindenre vagyok képes, vagy tudtam, csak eddig nem volt lehetőségem szabadon engedni. George szeretett a maga módján, és inkább lélekkel. Sosem voltak olyan együttléteink amelyben fel tudtunk volna oldódni. Ennek oka javarészt abban volt keresendő, hogy elég korán kiderült a betegsége, és ez valahogyan az egész házaséletünkre rányomta a bélyegét. Azt hiszem lélekben a mi szerelmünknél soha semmi nem volt erősebb, talán ezért is nehéz őt elengednem, de vágya is voltak és vannak bennem mint mindenkiben és ezt sokáig elnyomtam, azt hiszem olyan sokáig, hogy magam sem tudtam valójában mire is vagyok képes. És most, itt a fürdőszobában, ahogyan hozzáértem Dean-hez megéreztem. Arcul csapott aztán megsimogatott és lökött előre, nyíltak az addig szótlan ajkaim és nem szavak jöttek belőle ki, hanem megcsókoltam. Belevittem hónapok óta dédelgetett érzéseimet, ahogyan most a kézfejét az enyémbe kulcsolja, és lassan merül el bennem a felszakadó visszhanggal ölelkező nyögésemben, ott volt az a temérdek eddig titkolt gondolat, amellyel minden nap ébredtem és keltem. Pár hete amikor a mellettem érintetlen vetett ágyra simítom a kezemet, és oldalra pillantok azt a zöld szempárt látom, amely olyan akár a megvadult viharral tépett esőerdő pálmái. Szempillájáról aláereszkednek a vízcseppek, ó de szívesen lecsókolnám még azt is. Nem elég belőle, az sem amit el tudok venni és az sem amit magától ad. Még többet akarok, de ez a hely most hirtelen kicsi lesz és túlságosan kényelmetlen. Lassan csúszunk lejjebb és magára, húz én pedig úgy borulok fölé, akár egy számára készült sötét köpeny, tökéletesen ráfeszülve. Kezeimet a kezeibe kulcsolom, aztán elengedem, hogy ujjaimmal a tenyerét simogassam át. Úgy akarok vele szenvedélyes lenni, hogy percenként adom meg neki a törődést és a gyengédséget. Azt akarom, hogy érezze ez nem csupán a test játéka, lélek nélkül számomra mit sem érne. Homlokomat nekitámasztom a homlokának, és ujjaim még mindig  a tenyerében táncolnak, és mosolygom belebújok a tekintetébe, és lángra lobbantom őt, ahogyan nagyon lassan rácsúszok, teljesen felnyársalva magam. A kezem hirtelen mozdul és fogom meg az arcát, tenyeremet rásimítva és kényszerítve, hogy rám nézzen, hogy ne csupán érezze, hanem lássa is a szemeimbe, lássa meg önmagát...magunkat, amivé válunk, ahogyan eggyé olvadunk. A tűz emészti így fel a fahasábot, a tűz követel magának ilyen erőszakosan utat, ahogyan finoman harapom be az alsó ajkát, amit már olyan régóta akarok.Lassan szívom be, majd ugyanolyan lassan engedem el és sóhajtok bele.
- Ihhhstenem...Dean!- lassan kezdek mozogni, azt hiszem mielőtt itt hagyjuk a fürdőt, mielőtt innen kimegyünk még emlékezni akarok ezekre a sóhajokra, emlékezni akarok arra, hogy milyen volt amikor elmerült bennem a párától tompa csempék között, amelyekről nem hallatszott már a lihegésünk, mert belül hallottam a testem belsejében, bár az is lehet, hogy a a szívverésem volt, az egyre erősebben zubogó vérem, vagy a másik helységben a mosógép monoton búgása. Ó egek el sem hiszem, hogy akaratlanul kezdek erre a ritmusra mozogni, ahogyan a búgó hangot hallom, és mosolyogva ölelem át Dean vállait fejemet odahajtva megkapaszkodom, és repítem magammal olyan helyre ahol senki nem érhet el bennünket. Ahol megszűnt az idő, megszűnt a világ, többé már nem látok mást, csak a tökéletes fényt...zöld...maróan és fájdalmasan gyönyörű zöld. Akár a tavaszi fák lombja, akár a tiszta tenger matt zöldje, akár egy csillogó üveggolyó tarka zöldjei...zöld az egész világ ez az egyetlen kavargó szín, és mögötte hallom ahogyan a nevemen szólít. Lassan emel fel, félek...nagyon félek a lába miatt, hallom a halk nyögést, és felemelem magam, hogy lássam az arcát, de látom, hogy mosolyogva int a fejével nemet, nem akar letenni, keze a fenekemre simul, másik a hátamon pihen nyitott tenyérrel, és óvatosan lép ki velem a zuhanykabinból. Lassan jut el az agyamig a gondolat, hogy így akar felvinni az emeletre. Féltem őt, de nem tiltakozom, nem tudok tiltakozni, csak még jobban belecsúszok az ölébe és tartom magam. Kezem a hajába simul, belemarkolok amennyire csak tudok, kapaszkodom és szeretem őt egyszerre és érinteni akarom még az utolsó hajszálát is. A másikkal a tarkóján kapaszkodom meg, hogy aztán minden második lépcsőfoknál a csókommal tudassam vele, ez egy őrültség, de én élvezem.Ahogyan haladunk felfelé megpróbálok kicsit csendesebb lenni, mert a hálószobám a vendégszoba szomszédságában van és ha Lisa felébred azt hiszem végem lesz, nem fogom kibírni, és abban is biztos voltam, hogy Dean számára is kellene jó pár perc mire összeszedné magát. Azután amit éppen műveltünk, vagy amit a fürdőben csináltunk nem lehet csak úgy egyszerűen visszazökkenni. Kivált, hogy mindketten vizesek voltunk. Megremegtem ahogyan a fejét a csupasz melleim közé fúrja és onnan lopja ki az utolsó csókokat, ahogyan neki nyom a falnak már majdnem fent járva. Ilyen lassan még soha nem tettem meg az utat a szobáig, mondjuk ilyen élvezetesen sem. A levegőt átjárja a friss bútorápoló citrom illata, én mégis levegőtlennek érzem a helyet.Visszafogom magam, és ujjaim Dean ajkára simulnak, ahogyan fejemmel a vendégszoba felé intek. Olyan nehéz ezek után kicsit visszavenni a tempóból, de ha be akarunk jutni a szobába akkor kénytelenek leszünk ezt a pár métert így megtenni. Ahogyan a mutatóujjammal intem csendre a száját és lassan mégis lefelé csúsztatom, nyomában a csókom marad, ajkaimmal veszem birtokba, hogy még mielőtt átlépjük a küszöböt a sokadikat is magamnak vegyem el.Birtokló lettem mert belőle semmi nem elég.
Az első amire emlékszem a mögöttünk bezáródó ajtót követően a bézs szőnyegem puhasága a nedves hátamon. Eldőlünk ott ahol éppen vagyunk, nem az a fontos, hogy az ágyig eljussunk, legalábbis érzem belőle, ahogyan magamból is, hogy már nem számít, csak az, hogy mégis mindig ott vagyok, még mindig hagyom, hogy elmerüljön bennem és a csípőm mozgása, az egyre gyorsuló táncom arról árulkodik a számára, hogy ez az egész iszonyatos módon gerjesztett fel, és azt hiszem ha lennének is visszatartó gondolataim a helyüket régen átvették a ködös vágyak. Ez az a pont ahonnan már nem lehet visszafordulni, ez az a pont ahonnan már nincs visszatérés. Nyöszörgöm amikor a bőre elválik a bőrömtől, hiányérzetem van amikor nem érzem az ajkaimon a sóhajtását, és úgy érzem kiszakítottak belőlem egy darabot, amikor egy kicsit is eltávolodik tőlem. Az agyam kikapcsol, már csak őt látom, hirtelen a falak is mozdulni kezdenek és közelebb jönnek hozzánk, az ágyam hívogatóan mered a fejem mögött és ahogyan megfeszülök egy erősebb mozdulata alatt hátrapillantok, majd a könyökömre támaszkodva feltolom a felsőtestemet, hogy közelebb araszoljak. Ott akarok vele lenni, az az én kis világom, az a hely ahol biztonságban vagyok ahova mindig visszamenekülök. Ott akarom tárolni az emlékét ennek az egésznek, miközben valahol a lelkem mélyén érzem, hogy hibát követek el, de nem törődöm vele. Szeretem őt, még akkor is ha mindent fel kell érte áldozni még akkor is ha....az ablakon túlról éles visítás hallatszik egy hatalmas fecskeraj csap a levegőbe, és körbe repkedik a házat....az udvarról kutyák csaholása hallatszik és Dean ebben a pillanatban mozdul bennem egy erősebbet amitől az egész ami ideig lekötötte a figyelmemet teljesen semmissé válik, megint őrá figyelek, megint csak neki szentelek minden másodpercet. Megfogom a kezét, és az ajkamhoz emelve csókolok bele a tenyerébe. Mindent meg akarok adni ennek a férfinak, és nem csupán most, hanem mindig....minden további reggeleket és délutánokat és mindent ami én vagyok amim van...az életemet a mindennapjaimat. Nem tudom, talán a sors akarta ezt így rendezni, hogy végül hozzám vezeti őket mint egyetlen menedék, mint egyetlen biztos támasz. Ez akarok lenni nekik. Ők is éppen olyan elveszettek ezen a helyen mint én magam és talán....talán általuk én is boldog lehetek újra. Lisa és Dean...azt kívánom ebben a másodpercben ahogyan ajkaim a forró és finom csókokat lehelik a tenyerébe, hogy aztán végig apró puszikkal kényeztessem el egészen a csuklóig, hogy maradjanak velem. Nekem is lehet néha kívánságom nem? Néha én is kívánhatok valamit! Ha már az élet volt olyan kegyetlen és elvett tőlem mindent amit csak elvehetett. A bátyámat, a szüleimet, a férjemet a lehetőségét annak, hogy valaha gyermekem legyen...nem tudom mennyire leszek képes mindezeket feldolgozni, ahogyan azt sem tudom milyennek fogom magunkat látni ezután az egész után. Megnyílok neki, vagy visszazárok? nem tudom, de most szeretni akarom, az utolsó szavaimmal, az utolsó érintésemmel, az utolsó olyan csókkal is, ami egyszerre puha és egyszerre kérlelő, egyszerre anyáskodó, és egyszerre vad szerető. Megőrülök a karjaiban, és feloldódom, megnyugszom, elkábulok. Édes bódulat amibe magával ránt, és többé nem akarok semmire sem gondolni csak rá. Őt látom most is ahogyan gyengéden kulcsolom vissza a kezeimet a kezébe, és próbálok szavakat találni valamit amivel kifejezhetem mi is ő nekem. A rám boruló könnyed téli hópelyhek, a süteményre szórt édes porcukor, a világba kiáltott legtitkosabb vallomás, a szerelem a méreg a vágy, a kín, az átok, a könny, a gyönyör a csók a vágy a kívánság, a könyörgés, a gyöngyként szétpergő szavaim ahogyan belesúgom a fülébe.
- Szeretlek!- én mindig is szerettelek...ezt már inkább csak magamnak. Nem tudom mit indítok el a szavaimmal, csak remélni merem, hogy mindazt amiről a testem árulkodik neki a szavaim is bebizonyítják. Felhúzom a lábaimat és hagyom, hogy még mélyebben elmerüljön bennem. Nem gondolkodom, nem tudom már azt sem, hogy ki voltam csak azt, hogy ki akarok lenni....Mianna, aki az övé.

Nem, istenem, hanem csak simán Dean…mormogtam volna halkan ha egyáltalán szóhoz jutok, de nem tettem, egyszerűen nem tudtam megszólalni, csak élveztem, hogy az ujjai többször végig szántanak a hajamban, rá markolnak, bele kapaszkodik, és elmerülök azokba a kávészín meleg szemekbe, érzem, hogy körbe ölel, hogy felfal és hív magához, szinte magába szippant, és ellenkezés nélkül hagyom magamat, mert élvezem, érzem, hogy ez nem pusztán csak szex, ha le lehetne szavakkal írni amit most érzek? Ízek színek és érzelmek kakofóniája lenne. Én is beletúrok a hajába, és szorítom így is magamhoz erősen, szívből mosolygok, válaszul az övére, ez más, voltam már más nőkkel is, de Mia más, ő , az enyém! Arcul csap a felismerés, és ha lehetséges, még őrültebb vágtába kezdek, nekem adja magát, ahogy még senkinek sem, és ebből én sem vagyok hajlandó engedni, mindenemet neki akarom adni én is, éreznie kell, ahogy a sűrű zöldellő folyam magába olvassa a tigrisszem színeiben pompázó gyöngyszemet, s egy vízesés felé haladnak, egy azon utat bejárva, s mire a föld peremére érnek, a levegőben, s a vízben összeforrnak, összefolynak, s elmosódnak, egymást ölelve, egymásba olvadva haladnak tovább, s amikor pedig lecsapódnak, valami különleges lesz belőlük, eggyé válnak,  két darab, de lélekben egyek, s ahogy a kis tóban kőröznek, úgy születnek újjá, mint két sellő, úgy rohannak tova a kis érben, egymást kergetve, az első beteljesülés után keltem fel, és így ahogy volt a karjaimban, indultam el vele az emelet felé, borzongatóan édes út volt, és lasssú, mert minden mozdulatát és percét ki akartam élvezni a helyzetünknek, persze Lisa miatt sem ártott volna sietnünk, de… egyrészt ez a lábam miatt kevésbé ment, viszont, éreztem, hogy a folytatást zárt ajtók mögött kellene folytatnunk, nem bírtam betelni vele. Kölcsönösen harapdáltam az ajkát, hol pedig a keblein futott át pajkosan a nyelvem, és ledermedtem, amikor átsimított az ajkamon,volt a pillanatnak egyfajta varázsa, megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan, de éreztem. A szívemből kelt útra és dalolt, daloltam, éreztem, és ez Miának szólt, s csak arra vár, hogy kitörhessen belőlem, csibész mosolyommal igyekszem oldani a helyzetet, és azzal, hogy a fejét ráhajtom a vállamra, így Lisa nem látná őt, csak engem, kicsit lejjebb is húzom magamon, hogy a látvány is szolidabb legyen, de ó egek! Amikor bemegyünk a szobába s zárul végre mögöttünk az ajtaja, hatalmas mordulás kíséretében döntöm őt le a szőnyegre, tovább nem bírom, itt vagyunk, a szobájában, az orrom eltelítődik az illatával, déli gyümölcsök, és barack? Csupa olyan illat, amit megéreztem, akkor rá gondoltam, s vele kötöttem össze, s szép lassan befészkelte belém az érzést, hogy én ilyen illatú otthont szeretnék, próbálkozhattam otthon bármivel, sosem sikerült leutánoznom az illatokat se illó olajokkal, se füstölőkkel, se semmivel, mert mindig hiányzott valami, az alattam bájosan elterülő nő, lénye, aki ezeket az illatokat megtöltötte az otthon érzetével. Fölötte támaszkodtam, s gyönyörködtem a testében, jól esett éreznem a mozdulataiból is a ragaszkodást, hogy kellek neki, mindjárt ölelem, mindjárt vele leszek ismét, csak…hadd gyönyörködjek benned édes Miannám!
Nem lehet, hogy most…nem lehet igazság, az a csúf tréfa amit odakint űznek velem az állatok, hagyjanak!
Végül, remegve löktem magamat erősebben Miában, mert láttam ,hogy az ő figyelme is elkalandozott egy kicsit, itt a helyem, mellette, vele és, nem másutt, hozzá bújtam, alá karoltam a keze alatt, és a tarkóját fogtam meg, a másik kezemmel végig simítottam a selyem puhaságú arcán, s csókokkal hintettem be az arcát, s a szemeit, végig simítottam a karján s felhúztam a fejünk fölé az egyik kezét, aztán megmerevedek a pillanatban, ahogy nézem, miként ontja azokkal a puha ajkakkal reám, a csókjait, félre billentem a fejemet, s az ajkamba harapok, a mozdulatokból áradó gyengédség, még… sosem kaptam ennyi törődést senkitől sem, a nővérem törődött velem is a szüleink halála után ,de az más, ez… melengeti a lelkem, megtaláltam a választ a kimondatlan kérdéseimre, ő az, mindig is ő lesz az, ő aki az én másik felem lesz, akár… az állatoknál, hiszen voltak akik örök életükre egy párt választottak maguknak. Én, Miát akarom magamnak, társnak, támasznak, kedvesnek és a szerelmemnek. Kinyúlva terülök fel felette, hiszen immár mindkét kezünk a fejeink felett vannak, a nyakát borítom be puha csókjaimmal, amikor meghallom a halk vallomását, mely számomra a mindenséget jelenti, rekedten zokogok fel, nem egyáltalán nem sírok, csak… számomra is szokatlan és furcsa hang szakadt fel belőlem, szeret! Az ajkamba harapok, és ráemelem a tekintetemet, megszorítom a tenyerembe elvesző apró kezeket, és újra szárnyalok vele, megállíthatatlanul, szeret! A mozdulataim, hogy gyorsak, hol lassabbak, olyan örömet akarok neki okozni,  amelyet nekem is okozott a szavaival. Odakint erre az időre elhallgattak az állatok is, bár… néhány szomszéd azt leshette minden bizonnyal, hogy mi ez a csődület a ház körül.
Én már nem foglalkoztam a külvilággal, csak Mia létezett, s az, hogy minél inkább éreztessem vele, hogy szeretem, én is őt, sosem mondták még nekem ezt, így, hogy… tényleg igaznak érzem, minden betűjét, akaratlanul is legördült néhány átlátszó igazgyöngy a szemem sarkából, s Mia ajkán s arcán foglalták el a helyüket, mint az érzelmeim ékes bizonyítéka, újra megállíthatatlanok voltunk, e két sellő ismét úszott az egyre szélesedő folyó sodrásában, mind többször és többször kaptak egymásba, szinte láttam, magam előtt, ahogy az átlátszó vízben, ebben a burokban járjuk a táncunkat, ahogy a tengerhez közeledve mind többször jövünk fel a vízhez, hogy futva kapjunk levegő után, és aztán merüljünk alá, ismét az érzések folyamán, s a másikban, a nap már lent járt a zeniten,  amikor ki tudja mennyiszer a mai délután folyamán, merültem el Miannában, megmártóztatva mindkettőnket az örömben, s mikor pedig már a tenger is túl kicsi lett a számunkra, felrepítettem magunkat az égbe, hogy ott röpüljünk tovább, megállíthatatlanul, szabadon, következmények nélkül, a bézs szőnyeget felváltotta az antik ágy, nem lehetett bírni velem, el feledkeztem minden rosszról, következményekről, hogy az orvosom Mia, feloldott bennem egyfajta gátat, és alig engedtem meg magunknak pihenőket, csiklandoztam, incselkedtem vele, hallani akartam, ahogy kirobban belőle a nevetés, és egy-egy ilyen alkalommal elmerülni benne, sosem volt még ilyen maratonban részem, nem is gondoltam rá hogy kisebb pihenőkkel képes vagyok rá, de mindent Mianna hozta ki belőlem, nem fogtam vissza magam, bár a hangomat inkább, hisz Lisa itt volt a közelünkben.
- Gyönyörűséges vagy, imádom amikor nevetsz! Amikor a hajaddal beborítasz így…- fölöttem ült és ficeregtem,próbáltam szabadulni, de őszintén? Ki akarna szabadulni arról a helyről ahová épp oda szegezték a hófehér combok, és a tulajdonosa többszörösen kipirult arccal borult fölém, a haja az arcomat, és a nyakamat csiklandoztam, és láttam rajta, hogy próbál bosszús lenni, hogy…nagyon igyekszik, de ahogy én sem bírtam visszafogni, úgy szerintem ő sem, az ajkamat rágcsáltam, és élveztem, hogy lefog a pillekönnyű kis súlyával, tudtuk mindketten,hogy megtehetném, hogy magam alá gyűröm, de hagytam magamat, csak… annyira tetszett, ahogy kacarászik, a csiklandozásomtól, hogy muszáj volt, tényleg!
- En-gheedj-eeeehl!- emeltem fel a fejemet hogy csókot próbáljak lopni az ajkairól, incselkedtem vele, látszott rajtam ,hogy ha ismét szabaddá válnak a kezeim, nem vállalok felelősséget a tetteimért, halkan suttogtam ugyanakkor, a vallomása után kinyíltam Miannának, azt hiszem , olyan oldalamat mutattam meg neki, amelyet szerintem eddig még sosem láthatott, csak a szűk családi környezetem. Azt, aki voltam a nővérem tragédiája előtt, de ezekből a magaslatokból igazán, csak ő kaphatott, egyetlen nő sem tudta, tudhatta s nem is jutott el idáig, hogy megtapasztalja, milyen az, ha Dean Carter nyíltan szereti. Ez pedig, gondolom a hónapok kerülgetésének volt betudható, hogy ennyire kerülgettük egymást, boldog voltam, egy felhőre repítettem fel magunkat a legutóbb, s még mindig úgy éreztem ,hogy lebegünk mindketten. A szürkület arany, narancs s vöröses árnyalatait felváltotta az éjszaka sötétje, de eddig sem érdekelt, hogy mi van odakint, csak az érdekelt, hogy mi van idebent. Hogy, ki van felettem, kivel vagyok, akivel épp pimaszkodtam és szemtelenkedtem, de sosem vetettem el a sulykot, szórakoztam vele, de ízlésesen.
- Kis Tündérem! - suttogtam a fülébe, halk, rekedt kuncogás kíséretében ejtettem hátra a párnára a fejemet. Tovább ficeregtem és mosolyogva incselkedtem Miával. Kellemesen feszegettem a határaimat, annyira felszabadultam, éreztem. Nem akartam szót ejteni a másnapról, csak a jelen és a most létezett, ezek a percek, ezekben akarom jól érezni magam, nem másutt, itt Mia mellett.

† Music: Elysium † Note:   † Words: Ruha? † Lisa: Ruhája  

Az én szakmámból adódóan mindig is tisztában voltam vele, hogy az ember folyamatosan ahhoz vonzódik ami tilos, amit nem kaphat meg, amiért küzdenie kell, és mégsem érheti el soha. Legyen szó egy hatalmas hegycsúcs meghódításáról, a folyók megszabályozásáról, valaki emlékének a megőrzéséről, ami mégsem lehetséges tökéletesen, mert már elment messze jár és soha nem jön vissza. Az utak, amelyek veszélyesek, amelyek járatlanok mindig vonzóbbak, mert mi tehetjük rajta az első lépéseket. Ilyen volt számomra az érzés amelyet eziránt a fiú iránt kezdtem érezni az elejétől fogva. Több okból sem lehetett volna, én mégis olyan erőteljesen kezdtem hozzá vonzódni, mintha már akkor tudtam volna, hogy ő lesz az egyetlen menedékem, az egyetlen aki mellett újra boldog lehetek. A racionalitást, amely mindig is csupán nyomokban volt bennem, így váltotta fel a tökéletes ösztönösség, ahogyan szépen lassan engedtem felé. Egyre többet mutattam meg magamból és egyre többet akartam belőle. És egy idő után már nem úgy mint az orvosa, hanem úgy mint egy nő akinek az ő ismeretlenségére van szüksége, aki ott akar lenni vele, aki tudni akarja ki ő valójában. De nem ismerhetünk valakit ha még nem osztottuk meg vele magunkat többféle értelemben sem. Anyám azt tartotta a szerelemről, hogy nem a szívben születik meg először, hanem az elmében. Amikor felismerjük azt, hogy akit látunk arra szükségünk van úgy igazán. Megnézzük az arcvonásait, elmerítkezünk a mozdulataiban, egy idő után figyeljük miképpen vesz levegőt, milyen ritmus szerint verdesik a szempillák az arcát, látjuk mire hogyan és miképpen reagál. Halljuk a hangját, értjük a szavai mögött meghúzódó értelmet. és amikor az elménk befogadta, akkor jut el a szívünkön át a lelkünkig A szerelem nem más, mint az ész felismerése és a szív játéka a lélekkel. Én nagyon sokáig tiltakoztam ellene, amit az agyam már eljuttatott a mélyen elásott lelkemnek, és próbálta azt meggyőzni arról, hogy ez az istenien csókoló férfi az akire egy ideje már úgy várok. Akit mégsem akarok elfogadni mindenféle társadalmi elvárásokra hivatkozva. Ostoba vagyok, mert fel kéne végre fognom, hogy keresgélhetek a világban, próbálhatom újra meglelni a boldogságot, de minden alkalommal falakba ütközöm majd, hiszen már megtaláltam, csak éppen túl vak és csökönyös vagyok észrevenni. Nem tudom...komolyan nem tudom mi volt az a pillanat amikor felismertem anyám mondatainak tökéletes valóságtartalmát, egyszerűen csak megéltem azt. Hagytam magam sodródni vele, hagytam, hogy elmerüljön bennem, hogy aztán én legyek az aki fölé keveredik és a hálószobám tökéletesen beburkoló csendjében mozogjak rajta rendületlen. Mosolyt ajándékoztam neki, szavakat, vallomást, titkokat magamról, a testemről, mindarról ami én voltam és amit már évek óta rejtegettem. Nem csupán előle hanem a világ elől is. Mindenki elől aki egy kicsit is közelebb akart jutni hozzám.Hogy mi volt Dean titka? Az, hogy nem volt titka. A maga természetes egyszerűségével, a kisfiúsan csibészes mosolyával, a csendjével, a szavaival, azzal ahogyan csak lassan oldódott fel mellettem, ahogyan éreztem felőle azt a semmihez sem fogható keserűséget. Ahogyan arról mesélt mennyire magányos, pedig én nem így láttam....csak később a jegyzeteim felett ülve esett le, hogy ez a férfi, aki olyan észbontóan világító zöld szemekkel volt képes szinte másodpercek alatt lángra lobbantani a hálószobám szőnyegén már sokadszorra is....szóval ez a férfi valójában egy sebzett lelkű gyerek. Akire még annak a súlya is ránehezedett, hogy egyedül kell nevelnie az unokahúgát.Jelen pillanatban ezek a dolgok azt hiszem jelentőségüket veszítették. Nem akartam arra gondolni, hogy másnap ha felébredek nem tudom, hogy hozzá akarok majd bújni vagy éppen távol tőle a legerőteljesebb lelkiismerettel amely felébredt bennem az utóbbi időben. Most csak éltem ebben az egészben, és engedtem neki mindent és magamnak is. Nem voltak határok, sem szabályok, sem ruhák, sem zajok sem hangos sóhajok. Nem volt semmi csak a két test ahogyan egymáshoz csapódott valami földöntúli ritmusban, alig hallható sercenések, a kezeink ahogyan egybefonódtak, majd elengedtem azokat, a csókok zamatának alig érzékelhető bőr alá futó visszhangja, a lábak roppanása, ahogyan a csontok is megadják magukat. Az érzékeim már régen megtették. A kinti világban a zajok úgy ébredtek fel, mint az égen gyülekező felhők. A madarak többször felszálltak majd letelepedtek megkergült rajukkal a fán. Kutyák vonyításába keveredő keserves szarvasbőgés. Néha figyeltem csak ezekre, és csak egy ideig, mert amikor már egyre intenzívebbé vált  a kettőnk harmonikusan egybefüggő mozgása többé semmire nem figyeltem csak rá. Kezeimmel az arcát szorítottam és csókoltam az utolsó másodpercekig amíg értem. A csókom volt a levegő és a csókom volt a méreg is egyszerre.Adtam, hogy aztán elvehessek és megint adhassak, ezerszeresen akár. Hogy milyen volt megélni azt amikor először jutottunk el a gyönyör csúcsára együtt? Nem tudom...ha sokáig keresgélném a szavakat akkor is oly kevésnek érezném...Tudod milyen az eső halk kopogása a tócsákon, ahogyan a rozsdaszínű leveleken lepereg? Érezted már milyen a legnagyobb gyönyör közepén lecsókolni a sós könnyeket a kedvesed arcáról, amit a mosolya és az arcán végigfutó hullám, a testének remegése édesít meg számodra? Tudod milyen érzés amikor csak fekszel a csendes esti sötétben és hallod ahogyan a vér kiszakadni vágyna belőled, hogy minden cseppjével őt hívja neki áldozva magát? Tudod milyen az amikor a gondolatok már nem érzékelhetőek többé a számodra, mert egyetlen rádboruló mozdulata képes arra, hogy nem magadat érezd többé, hanem kettőtöket? Anyám jól mondta...a legszebb pillanatokban a test és lélek nem külön létezik többé, hanem együtt a másikkal együtt. A legédesebb és legtökéletesebb keveréke szexnek és szerelemnek érzéki bujaságnak és odaadó mindent elsöprő akaratos és birtokló szerelemnek. Abban a pillanatban ahogyan éreztem őt ahogyan tökéletesen szétolvadt bennem minden kis sejtjével nem hittem el, hogy valaha képes lennék ettől jobban szeretni. Kiszakadtam magamból és vele voltam, csak neki, csak az övé. Milyen ez az egész? Még mindig nem hiszem, hogy el tudtam mondani, mintha pusztán az ujjbegyemmel érinthetném meg a legforróbb és legragyogóbb csillagot. Belepusztulok, hogy újjá születhessek. Nem voltak határok már, nem volt semmi ami visszatarthatott volna attól, hogy végre feloldódjunk és az elsőt követte a többi, az egész éjszaka a minénk volt, és azt hiszem ha lehetett volna még nem engedném a szobába belopakodni a sötétet, ahogyan megtámaszkodik elnyúlt árnyékával az elfolyó hold a komódon, a szobrokon a virágcsokrokon és minden csak fekete árnyékával vesz bennünket körül, hogy titkainknak csak ez a szoba adjon hátteret. Nem mertem az ágyból felkelni, mert ahányszor csak megpróbáltam, valami láthatatlan erő vonzott vissza. Elég volt csak hozzám érnie, hogy robbanjak újra. Nevettem és incselkedtem vele, hogy aztán megint megadjam számára magamat. Feloldódtam és kinyíltam és éreztem, hogy ő is ugyanezt teszi. Egyetlen kezelés sem volt képes megmutatni őt számomra, ám ez ami közöttünk történt...láttam őt, láttam azt a férfit aki valójában rejtezett mögötte, aki minden alkalommal úgy elbújt előlem, hogy azt hittem soha nem találom meg. Fölötte voltam a combjaim erőteljesen szorították, odakint már olyan sötét volt, hogy csak a csillagok merészeltek bekukucskálni félszegen pislogva az ablakon. Nevetve buktam előre és simítottam át a hajammal a mellkasán, miközben ő azon könyörgött, hogy engedjem el....nem nem nem engedem el. Soha többé nem akarom elengedni. Jó lesz ez így vajon? Tudom, hogy nem, ám még pár óráig hinni akarom, hogy működhet így, de hamar rá kell majd döbbennem, hogy nem, hogy nem fog...ó kérlek, nem akarok erre gondolni, most csak élvezni akarom az időt ami még hajnalig hátra van.
Odahajoltam és összepiszéztem vele, először lassan balról jobbra, aztán jobbról balra még kétszer megismételve a mozdulatot, aztán nevetve csináltam ugyanezt végül nagyon finoman csókoltam meg. Szerettem volna, de nem tudtam vele betelni, minden alkalommal csak arra tudtam gondolni, hogy még egy utolsót tényleg egy utolsót, aztán persze nevetgélve és kuncogva borultam oldalra, legurulva róla, és kezemet a combján pihentettem, aztán oldalra gurultam és odabújtam hozzám. Arra gondoltam, hogy ha létezik a világban valami csodatévő tündér...aki ugyebár nem én vagyok, az most meghallja a kívánságom amit belülre suttogok és amit még kimondani sem mernék, de van egy kívánságom....bárcsak teljesülne. Mosolyogva helyezem a mellkasára a kezem és lassú kis köröket kezdek rárajzolni az ujjammal. Beszélni kellene, mondani valamit de nem tudok, valahogyan most nem megy. Félek, hogy ha bármit mondok akkor azzal megtöröm a varázslatot, így aztán megemelem a fejem és csak nézem őt. Meg akarom őrizni az arcvonását, ezt a felhőtlen boldog tekintetet, ezt a mosolyt...ó istenem a mosolya! Szabad ezt nekem? Nem nem szabad de akarom még mindig és azt hiszem olyan ez mint az istenek eledele. Tiltott, de ha egyszer belekóstolsz akkor még akarsz belőle. Megőrültem tőle, és nem akartam elengedni. Elvontam róla a tekintetemet és az ablak felé pillantottam, ahol két tündéri világító szempár pillantottam meg. Csodálkozva futott fel a szemöldököm. Lassan és halkan szólaltam meg.
- Meg ne ijedj, de van egy kis kukkolónk. Egy mókus, ha jól látom.- suttogtam Dean-nek mosolyogva majd óvatosan mozdultam meg, hogy ha akarja ő is meg tudja nézni az aprócska jószágot, amelyik kitartóan csücsült az ablakomban. Hogy került ide és vajon mióta van ott? Ujjaimat szabad kezének ujjai közé fűztem és megemelve megcsókoltam az ujjait. Furcsa dolog ez...sosem volt még ilyen merész egyik sem, hogy idáig eljöjjön.
- Gyanítom várja a folytatást.- incselkedtem tovább Dean-el, de nem tudom képes lettem volna bármire is. Ki voltam csavarva tökéletesen, és iszonyú éhes voltam. Én éhes? Ez is meglepő évek óta nem voltam ilyen farkaséhes, úgy éreztem mindent meg tudnék enni a hűtőmből ami még ott van. Hajnali főzőcske? Egyetemista koromban csináltam utoljára ilyet George-al és Drew-val egy maratoni tanulós este után. Dean-re pillantottam aztán a mókusra. Végül odahajoltam és egy apró puszit adtam a vállára.Onnan szemléltem tovább a két kis szempárt az ablakomban. Úgy tűnt eszében sincs onnan elmozdulni. Hihetetlenül mókás volt.

Repestem az örömtől, hihetetlen volt, ahogy incselkedett velem, de fürdőztem a boldogságban, a piszézése utáni csóktól halk morgás szerű nyögés szakadt ki belőlem, élveztem a gyengédségét, azt amit ez a csók jelentett nekünk, szinte éreztem, hogy mit gondol, hogy nem engedne ki innen, de nem is akartam elmozdulni alóla, gyönyörűséges pisze orrú kicsi,repülő mókus… Komolyan, szakasztott olyan cuki mint az a mókus aki otthon a házunkba költözött oda hozzánk, biztos elszökött valahonnan, de nem is akartam megkeresni a gazdáját, jobban érezte magát a közelemben, mint ott ahol volt.
Sóhajtva fészkelődtem el a párnában, és mosolyogva pislogtam a plafonra, a kezem a derekára és a fenekére vándorolt, az ujjbegyeimmel cirógattam, miután közelebb bújt hozzám, csókot adtam a homlokára, és itt tartva a fejemet szippantottam a levegőbe, imádtam az illatát is, minden porcikáját, az utolsó sóhajáig, mindenét. Megérintettem a csuklóját, s végig cirógattam a kézfejét, majd az ajkamhoz emeltem a kezét, belecsókoltam a tenyerébe, s az arcomat bele simítottam a tenyerébe, hogy a mozdulat végén a csuklója belső részére adjak egy leheletfinom csókot. Szeret! Én is szeretem őt! Nem, nem akartam még felébredni, nem akartam a holnapra gondolni, csak itt, és csak most! Figyelmeztettem magam ismét.
- Japán repülő mókus mégpedig. - mormogtam rekedt jókedvű hangon, éreztem ,hogy itt a kis csibész, szinte a hasonlatos gondolataim környékén éreztem meg a kis mogyoró zabálót, hogy oda telepedett az ablakba. Ezek szerint, hiányoztam neki, és.. Az iménti viharos érzéseim őt is ide vonzották, és még volt odakint egy csomó más állat is, csak ki ne menjen Mianna reggel az újságért, tényleg, szokott hozzá járni újságos? Nem tudtam még ,hogy hogyan fogom eltűntetni innen ezt a töméntelen mennyiségű állatot, nem akartam foglalkozni ezzel, csak reméltem, hogy haza megy mindegyik, előbb utóbb.
- Folytatást akarsszz? - szisszenve gördültem, fölé, persze lustán, mert folyékonynak éreztem minden porcikámat, huncutkodva csókoltam végig a nyakát, majd fúrtam bele a lábamat a combjai közé, simítottam az arcomat az övének, s szorítottam, finoman öleltem magamhoz, mosolyogtam, a vigyorom levakarhatatlan lett, neki köszönhettem ezt, hogy ismét boldog voltam, hogy újra hittem abban, hogy tartozom valakihez, tartozhatok, hozzá, végre eljött az időm, és megtaláltam a felemet, akivel boldogságban élhetem az életet, megtanultam az annyi rossz emlék hatására úgy élni az életemet, hogy csak a mára szabad gondolni ha az emberi kapcsolatokról van szó, legyen célom, a célom az, hogy elvégezzem az egyetemet és saját klinikát nyissak, de az emberi kapcsolatok, múlandók, elhajóznak, vagy tragikus hirtelenséggel tűnnek el az életemből, nem akartam ezt Miával, nem bírtam volna ki ha történik vele valami, épp ezért… nem gondolhattam a holnapra, csak a ma és most létezett. Oldalra gördültem és elmosolyodtam.
- Bármit is szeretnénk, előbb ennék. - pillantottam bocsánatkérőn Miára, a tekintetem játékosan csillogott. -Biztos van a hűtődben olyan amit nem kell órákig főzni, de be lehet lapátolni hamar. - ejtettem meg reménykedő hangon. Nem akartam elüldözni, Mo-t, csak így simán Mo, hívnom kellett valahogy, miután olyan sűrűn jött oda hozzám. Egyébként is féltem használni az erőmet Mianna közelében, mit szólna hozzá, csodabogárnak nézne-e vagy sem, igaz, hogy egy különleges képességű miatt választotta ezt a pályát, de… nekem fontos volt a véleménye, fontos volt számomra ,hogy mit gondol rólam. Ráadásul… közvetve miattam halt meg a családom, nem akartam erre gondolni, így egy lusta nehézkes sóhaj kíséretében csúsztam ki az ágy végébe, közel az ajtóhoz, és megérintettem Mia bokáját, majd elkezdtem magam felé húzni, megoldódott a lábamon a fásli, és még néhányszor rám volt tekeredve a bokámon és a vádlimon, elengedtem Mia lábát, épp csak lejjebb húztam a párnáról, finom puszit leheltem a térdeire, hívogattam magammal, s utána letekertem magamról a maradék fáslit, csúnya volt a lábam, ezzel bizony feküdnöm kéne a továbbiakban, de nem most, amikor itt van mellettem, nem akartam szem elől  téveszteni, nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal, sem pedig a kint tomboló állatokkal. Segített elfeledni, hogy milyen képességem is van valójában, csak pár órára, s ezért hálás voltam neki. Én, úgy ahogy voltam indultam el, az ajtó felé, de előtte még belefűztem az ujjaimat Miannáéba, és finoman szorítottam meg a kezét. Tiszta kóc voltam, éreztem, amikor átfutottak az ujjaim a hajamon, majd elmosolyodtam, magamhoz húztam közelebb Miát, így állva egy csókra és a kezem a fenekére siklott, halkan doromboltam fel, s halk nevetéssel zártam a csókot, miközben belemarkoltam az említett testrészbe, imádtam, ahogy a meztelen testünk egymáshoz ér, ahogy a bőr sercen a bőrrel. Jelen pillanatban a gatya nélküli hiányosságom sem zavart, csak Miát akartam, a konyhában, a házban, az udvaron, a kocsimban, a padláson, és a pincében és a garázsban. Még nem éreztem volna, hogy fáj a lábam, az adrenalin és az endorfinok rendesen dolgoztak bennem, nem azt mondom, hogy szaladtam a lépcsőn, inkább azt, hogy szépen ballagtam, és olykor-olykor ha tudtam megállítottam Miát egy pillanatra, s átöleltem hátulról, s csókot leheltem a vállgödrébe, vagy ha sikerült pár lépést előre tennem, lentebb állva pillantottam fel rá, igen, látszott, a szemeimből, hogy ő a világom közepe, hogy érte bármit képes lennék megtenni. A lefelé utunk, csak azért nem volt gyors, mert én állítottam meg magunkat buta kis ölelésekkel, vagy futó simításokkal, bár ha belegondolok, nem voltak ezek buták, egyszerűen csak… aranyosak, helyénvalók, így mutattam ki az érzéseimet, amelyeket hónapok óta rejtegetnem kellett, az utolsó lépcsőfokról leemeltem, és körbe táncoltam vele a bejárati részt, a konyháig, persze nem úgy mint egy vadállat. Annyira forró volt a bokám, hogy egy egész tojást fel lehetett volna ütni rajta és esküszöm megsült volna. Tükör vagy rántotta?
Árnyak suhantak az ablakok előtt, de hangja nem volt a baglyok közlekedésének, ők is csatlakoztak az én vigasságomhoz. Távolról, kezdtem érezni őket, és nem akartam elengedni Miát magam mellől, ő elvonta a figyelmemet a képességemről. Persze, ha nagyon erősködött Mia, akkor felvettem valami nadrágot, már ha adott nekem odafent valamit. Lisa nem volt az az éjjeli pisilős fajta, ráadásul nagyon elfáradt, ugyanakkor Carterből volt, ha mi kidőlünk, horpasztunk addig, amíg kaja szagot nem érzünk, vagy a gyomrunk ki nem hív az ágyból. Nem akartam beszélgetni,mert biztos butaságokat találnék mondani, azt pedig nem akartam. Éveztem, hogy a ház sötétje úgy borul ránk, mint egy selymes hűs takaró, nem fáztam, fűtött a korábbi forróságom, és csak a hűtő előtt engedtem el Mia kezét.
- Isteni szendvicseket tudok gyártani, az a specialitásom, ha van kenyered az is jó lesz, támaszkodtam derékkal a konyha pultnak, igazából mindegy volt, hogy mit eszünk, ha csinálhatjuk együtt, szerettem volna Miával főzőcskézni, nem tudtam, de valamiben biztos tudtam volna neki segíteni, ha másban nem, abban biztos, hogy feltartom, mert amint hátat fordított nekem, végig simítottam a derekát, sosem akartam elengedni, magamhoz akartam ölelni, a fejét a mellkasomra hajtani, és nem csinálni semmit sem így. Épp ezért voltunk ahogy voltunk, tudtam, hogy milyen buja Mia kertje, s hogy nem igen láthatnak be oda a szomszédok.
- Gyere! - suttogtam halkan, nem érdekelt az étel, pillanatnyilag, bár éhes voltam, de… az emlékezetembe akartam vésni ezt az éjszakát, nem holmi evéssel tölteni. Megérintettem a csuklóját és kinyitottam az ajtót, mindenki eltűnt onnan, amint kinyitottam, ki-ki a maga módján, a süni még a lépcsőn piszmogott, lefelé,  többi állat beleolvadt az árnyékba, egyedül Mo ücsörgött a veranda korlátján, és pislogott ránk továbbra is. Őszintén szólva, már így is nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy ilyen lelki állapotban kijöttem ide, még sosem voltam ilyen... egyesülés után kint a szabadban, egyesülés volt, mert a lelkünk találkozott és összefonódott, minden egyes sóhajban és mozdulatban, lökésben, és szorításban, ő volt én, én pedig ő.
Ha nem állt ellen, akkor lesétáltunk a lépcsőn, én kicsit bicegve, ahogy kezdett múlni a testi örömök után maradt érzés kavalkád, úgy kezdett előjönni a lábam fájdalma is. Ha volt egy pokróc itt kint az egyik ülőkén, azt felkaptam mielőtt elindultunk a lépcsők felé. A telihold magasan járt fent az égen, csak egy két felhőpamacs takarta el előlünk időnként. Így viszonylag jól lehetett látni, a körülményekhez képest. Szöszmötölt még a kis süni, majd eltűnt, hálás voltam azért, mert legalább addig eltűntek az állatok a hátsó kertből, míg... kijöttem, a párommal, a szerelmemmel, talán érezték, vagy akaratlanul is közvetítettem feléjük, hogy ez most csak a kettőnk pillanata. Nem mindig értettem igazán a képességemet, hogy mi szerint működik. Tudtam, hogy Mo addig fog ott ücsörögni amíg érte nem megyek. De, most fontosabb volt számomra Mianna. Ha majd kiérünk oda ahova szeretném, a pokrócot is magunkra fogom teríteni.

† Music: Moment † Note:   † Words: Ruha? † Lisa: Ruhája † Mókus: Mo † MO2 †    

Mint a kis tollpihék, így siklanak át a mellkasomon a fürtjei, és kapom meg, szomjoltó puszimat is tőle, nem akarok semmire sem gondolni, csak arra, hogy ő és én egyek legyünk addig amíg még az átkozott hajnal első sugarai meg nem jelennek a horizonton.
Élvezem a gyengéd törődést, ahogy szavak nélkül nyugtat, fontos vagyok neki érzem, tartom az arcomat, hogy simogasson, hagyom magam, és megremegek, megborzongok, amikor az ajkai közé veszi az ujjamat, csodálatos, mennyei! Mámorító, halk nyögés szakad fel a torkomból, elveszek benne a mozdulatában, fölé tornyosulok, beborítom mint egy puha lepel, a lecsapódó párától a testemmel óvom, az övét, még ebben a sötétségben is a tekintetét kutatnám, ám kénytelen vagyok lehunyni a szemeimet, és élvezni a kényeztetését a nyakamon, a gyengém, a nyakam és a fülem környéke a gyengém, ahogy az övé a tarkója, és a gerince, de utóbbiakat nehezen érném el, így újabb gyengék után kutatok, emlékezni akarok arra, hogy mikor hol érintettem meg őt, akkor mit váltottam ki belőle. Emlékezni akarok erre a valószínűleg utolsó együttlétünkre, bele akarom magamat vésni, belé. Egész éjjel csak különböző módokon akarom őt megjelölni, egy harapás a nyak szirtre, szívás, majd cuppanás,és folytatom, a következő jelöléssel együtt, melyet a keble oldalára intézek, elmerülök benne, emlékezni akarok rá, minden egyes mozdulatot az emlékezetembe akarok vésni, sóhajt, és nyögést, hogy mindezek megmaradhassanak bennem, emlékeztem és búcsúztam is egyszerre. Fájdalmasan gyönyörű érzés volt ez; alig volt az enyém, de mégis…ilyen hamar elvesztem, nem tragikus hirtelenséggel, kiszámíthatón, hiszen mindketten tisztában vagyunk a lehetőségeinkkel és a korlátainkkal, a mi jegyünk, ez a hirtelen kiváltott vidámparki jegy pedig egy éjszakára szólt, mint hamupipőke üvegcipellője, ő az én üvegcipellőm, s én az ő hercege, rég felnőtt mese ez már, nem gyerekeknek szóló. Ahogy túlfűtött nyögéseink egymás testén vibrálnak, halkulnak el tompulva, ott rezegve a másik testében, s gerjesztve tovább a vízhangot a másikban, úgy fogom görcsösen, s kapaszkodom belé, fáj, és gyönyörű, kettészakadok érzem. Hangtalan üvöltés kél útjára a torkomból, s az ég felé is fordítom a fejem, akár az égre vonyító magányos farkas, igen. Kitépik belőlem, hogy aztán egy újabb marással a csípőmön, amellyel közelebb húz magához Mia, ismét vissza szálljak hozzá. Ha megszakadok sem tudom, hogy mit érzek, de biztos, hogy nem csak a harmat pettyezi az arcomat. Már nem vagyok éhes, már nem számít semmi, csak ő.
- Mianna! - suttogom elhalón, egyre többször, ebbe kapaszkodom, mint egy mennyei kinyilatkoztatásba. Nem vagyok észnél. Markolom a földet magunk mellett, a térdeim belevájnak, ahogy támaszkodom rajta, ajkaink többször is találkoznak, amikor pedig a hold és a csillagok még a tanúink, felettem néhány hullócsillag is átcikázik az égen, akaratlanul is kívánok, kívánom, hogy szerethessem, hogy ne álljon kettőnk közé semmi, hogy…bárcsak ne lennének köztünk ekkora akadályok. Nyögve ölelem magamhoz Miannát, s térdelek fel vele a karjaimban, csókolom le arcáról a sós pettyeket, édes, mert boldogságban születtek. Érzem, hogy mennünk kell, az állatok alszanak már, de egy-kettő mocorogni kezdett. Röpke légyottunk után, behúzom magammal a házba Miát, nem eresztem a kezét, még nem, még nincs vége az éjszakának, beállok vele a zuhany alá, de most csak fürdetem ha hagyja magát, megmosom a haját, magamra döntöm a testét, és kényeztetem, így akarok emlékezni rá, hogy velem van, hogy az utolsó órákat is még boldogan éltük meg. Az érintéseim, már búcsúzkodó simogatások, búcsúzkodva húzom végig az ajkam a fülcimpáján, a fürdőszobai tükre előtt állok meg, vele a háta mögött, boldogságtól kellene csillognia a szemeimnek, s ott is vannak, de szomorú vagyok, mert tudom, hogy mit veszítek, de nem bánom, egyáltalán nem bánom, szeretném ha hagyná magát, ha engedné, hogy törődjek vele, hogy ha hagyná, hogy a törölközőt köré tekerjem, de azt, hogy maga szorítsa meg a keblénél, azt meghagyom neki, amúgy fodrászosan rátekerem a hajára a törölközőt, ezt még a nővéremtől lestem el. Nem akarok beszélni még, nem. Felkísérem a szobájába, s szeretnék befeküdni mellé, csak egy fürdőlepedőt viselek a derekamra kötve, nem kell más, csak ő. A mosógépről is megfeledkeztem, pedig másodszorra már leállt, mikor legutóbb voltunk ott fürdeni.
Beszélni fogunk erről, de nem ma. Nem most. Illetve, ma később, hiszen már jócskán túl voltunk éjfélen. Befekszem az ágyba, s őt is magam mellé húzom, ha hagyja magát, a lepedő megbomlott a derekamon, de nem zavart, már úgy is a takaró alatt voltunk, befúrtam a combjai közé a sajátomat, átöleltem, és magamhoz vontam Miát, minél közelebb. Nem akartam becsukni a szemeimet, az övéit akartam látni, az ő karamell szín szemeit, ahogy engem figyelnek, de egyre laposabbakat pislogtam, az arcom kisimult, itthon vagyok, éreztem. Sosem fogok tudni idegenként tekintetni többé Miannára, sosem. Ő az én otthonom, a másik felem. Még felpattant a szemem, mintha elfelejtettem volna valamit s így is volt.
- Szeretlek! Szeretlek Mianna Winterberry. Te vagy a legédesebb gyümölcs akivel valaha találkoztam! - vallottam meg őszintén és halkan. Reméltem, hogy nem alszik még, mert így akkor van lehetőségem csókot lopni az ajkáról, hiszen még hiába pislogtam cirógattam a vállát, nem akartam elengedni soha, de soha többet.  Előbb utóbb kénytelen leszek, de még nem most volt itt az ideje, még nem. De már próbáltam rá tudatosan készülni, csak erre a pár órára lehetett az enyém, erre a pár órára tegezhettem, ha beszéltünk, mert nem sokat tettük. Az enyém volt, az enyém érzem. De nem akarok mélyebben belemenni, még ez a pár óra hadd legyen álmodozás a számomra. A számunkra, de amit mondtam , azt teljesen komolyan gondoltam, szeretem őt, akartam ,hogy tudja, mielőtt még elalszunk, elaludnánk. Jelen pillanatban nem a doktornőm, távol állt ő attól, a kedvesem, akit szabad szeretnem, még akkor is, ha a vidámparkunk függönye hamarosan összezár, az utolsó taktusokat nyomta a körhinta dallama, lassan... minden el fog csendesedni.
- Szerettem volna úgy ébredni, hogy a te mosolyodat látom reggel, és kiosonni a konyhába mögéd... sok mindent szerettem volna! - sóhajtottam bele a homályba, az ajkamba haraptam és kerültem Mia pillantását. Sohasem fogom megbánni ezt az éjjelt, nem csak tenni de mondani s rengeteg mindent szerettem volna még. Bágyadt félmosolyra húzódott az ajkam, miután elhallgattam.

† Music: Thousand Years † Note:   † Words: Ruha? † Lisa: Ruhája † Mókus: Mo † You&Me †