Reshmi &  Drew

Szeretem, ha valakiben van érzelmi olvasási képesség, legalább ki tudja belőlem olvasni azt, amit nem mondok ki és nem éreztetem. Ettől függetlenül eléggé frusztálna, ha valaki lereagálná azt, amit kimutatlanul érzek magamban.
- Ravasz? – nézek rá komolyan. Sosem tartottam magam annak, de ha ki akar térni a válasz elől, akkor nem megyek tovább ezen a vonalon. Sokkal inkább elmerülök a mozdulataiban, ahogy leül.
- Akkor megvan ... az öröm? – ahogy emlékszem, lányoknak annyira nem örülnek. Ezt sosem fogom érteni, mert... nem fogom megérteni. – Az a fő, hogy egészséges.
Azért ránézek, hátha éppen beletrafáltam és nem az, de majd úgyis elmondja, ha akarja.
- Vagy a csalódásokra. – már sosem leszek azt hiszem rózsaszín gondolkodású egyén. Az sem érdekel, ha más kedvét elveszem, direktben nem akarom, de ha ki akarok mondani valamit, akkor kimondom.
- Rhaj mikor adja férjhez Aramantét? Azt hiszem, hogy ... az eljegyzés rész kimaradt emlékeim szerint. – eléggé szigorú embernek ismertem meg, a negyedik találkozás alkalmával is zárkózott volt velem, hát nem törődtem vele, továbbra is maradtam olyan, mint előtte.
A kérdésre hallgatok egy rövidet, majd a hajamba túrok.
- Előbb a szakmai részével kezdeném.
Halvány mosollyal fogadom a gratulációt.
- Nem csak az én érdemem. Még szerencse, hogy hosszú a sor és kifért mindenki a nevével.
De aztán csendben hallgatok egy nagyon rövid ideig.
- Középiskola óta szerelmes voltam belé. De mire találkoztunk, addigra már mást szeretett. A legjobb barátomat. – ezt a részét meséltem neki még a tengeren túlon. Mint ahogy a következőt is.
- Megházasodtak, de a barátom meghalt, betegségben. A temetéskor utaztam el, és reméltem, hogy... – nehéz kimondani, mert amikor láttam Mia után bezáródni az ajtót, a szívem is becsukódott.
- Idővel viszonozni fogja az érzéseimet. Míg Ön távol volt, hosszú hónapok után meglátogatott és... – a fülem mögé simítom a kezem. Rájövök, hogy nem akarom kimondani. A szavaknak erejük van.
- Nem kaptam viszonzást. És... már mást szeretett. Ismét mást. Nem mondta ki, de ... látni, ha valaki szerelmes. – felnézek Reshmire, majd vissza a pohárba.
- Mióta elment, azóta nem hallok felőle. Semmit. Mintha ... nem is létezett volna.
Aztán becsukom a szám, hogy többet nem is akarok erről beszélni. Naívnak, bolondnak, hiszékenynek, makacsnak, vaknak, mindennek elmondtam már magam, aki nem akarja elfogadni, észrevenni, tudomásul venni, hogy a nő, akibe szerelmes volt, voltaképpen sosem gondolt rá másként, csak haverra. Érzem, végleg becsukódik ez a kapu, arcomra és tekintetemre is kiül a hideg, üres nyugalom.
- Fél évben. – a kezemet a pohara közelébe teszem, aminek hatására előbb a víz, majd mindaz, ami a pohárban van, forogni kezd, először lassan, majd egyre gyorsabban.

Reshmi & Drew

- Köszönöm!
Figyelem a lépteit és a tartását, míg el nem tűnik a házban. Mindig megnyugtat a jelentéte és egyben felderít. Ugyanakkor tartok attól is, hogy nem fog megtörténni semmi abból, amiért így döntöttünk. Inkább visszafordulok a munkához.
Átnyújtom neki a másik poharat, elvégre kettőnknek kértem.
A fülem mögé igazítom egyik oldalt a hajam, úgy nézek lefelé, majd fel, Reshmire. Érteni értem, mit mond. Ugyanezt érzem én is, csak más szemszögből, oldalról. Nem szokásom elhallgatni a kérdéseimet.
- Mesélne... a jobban részéről? – annyira azért nem vagyok rideg, hogy a rosszról kérdezzem.
Az az időszakom, hogy kevésbé vagyok figyelmes, múlóban. És Reshmi fontos lett a számomra, nem rajta szeretném a nem kedvesebbik énem megmutatni.
- Magánéleti vagy szakmai részét kérdezi? – rövid hallgatás után folytatom.
- Szakmailag nagyon jók. Kiválóan haladok a munkával.
A következő már nehezebben jön belőlem. Változó hullámokban nyúlok a füsthöz, de az intenzitása, hogy mennyire merülök bele, az egyre mélyebben a jelző rá. Sokkal tisztábban látom utána a dolgaimat.
- Azt hiszem nem fogom tudni bemutatni azt, akiről beszéltem. – felelem halkan. Nem, mintha akartam volna, de előbb utóbb úgyis összefutottak volna. A poharammal szemezek.
- Ön nem talál semmi furcsát az utóbbi időben magánál? – nézek rá.

Reshmi & Drew

Sosem voltam egy trehánynak nevezhető ember, az utazásom pedig megtanított arra, hogy egy szem hátizsákból is tudjak élni. Reshmi hiánya azért érződik a házon. Főleg az otthonosság érzete, és mivel a valóság elől inkább a munkába temetkeztem, a rend, mint olyan, nem foglalkoztat, még akkor sem, ha mindent a helyére teszek vissza. De még ennek ellenére is, legényház lévén, kínos rend és tisztaság honol. Talán azért is, mert keveset vagyok itthon.
Egyszerre kapjuk fel a fejünket a macskával, nyávogást is hallok a derekam felől, majd újabb dorombolást, végül leugrik a derekamról, még időben ahhoz, hogy én tessékeljem le. Vörös, lévén így hívom, dorombolva dörgölőzik Reshmi lábához.
- Ez a kérdés közben meg is oldódott. – csapom le a gép tetejét, nem azért, mert nem láthatná, hanem, mert megszokás, ha felállok, vagy elmegyek a géptől.
Felállok, és ha halványan is, de ott található a szám sarkában egy kis mosoly, a szememben már ennél többet találni. Miával történő találkozásom óta még inkább nem vagyok képes érzelem kimutatására, ez alól Reshmi némileg kivétel. Ami velünk történt kint és történik itt, mássá teszi a kommunikációt kettőnk között. Érdekes kapcsolatunk van, bár ezt csak nyugaton mondanák így. Ha az, ami kint történt, itthon esik meg, valószínűleg nem is így alakult volna, vagy talán igen. Reshmitől rengeteget tanulok, és van, hogy kíméletlenül tanítjuk egymást, ez azonban sosem a vita, hanem valami más, amit nehéz még nekem is elmagyarázni. És nehéz diák vagyok, éppúgy, mint tanár. Mégis teljesebbnek érzem így magam.
- Örülök, hogy megérkezett. – visszamagázom. Nem vélem úgy, hogy ha valaki magáz, akkor tegezzek. Viszont nem kérdezem, és nem jelzem, hogy pihenhet. Ha ezt szerette volna, jelzi, s elfogadom. Útról hazaérkezni azonban lélekben is idő.
- Egy mangós limonádét kérek és azt a zöld italt… - láttam sokszor készíteni, én is kértem, hogy megkóstolhassam, de még nem tudja, hogy a másodikat neki kérem. – Köszönöm.
Nem hajolok le a macskáért, úgyis tudom, hogy utána fog trappolni, így visszatérek addig a laptophoz, és belemerülök, míg vissza nem tér Reshmi az italokkal.
Felülök, törökülésbe, lehajtom a laptopot.
- Kérem, üljön le egy keveset.
Arrébb húzódóm, hogy kellő távolságban tudjon helyet foglalni, ha csatlakozik. A vörös gombolyag figyelmét nem én kötöm le továbbra sem, hanem Reshmi. A másik italt felé nyújtom.
- Remélem, jól telt az útja. – nem fogok rákérdezni, mert nem tartozik rám, csak amennyiben elmondja. Ezt a lehetőséget adtam meg, de nem direktben. Hagytam kiskaput.
- Jövő hét szombaton estélyt adok. – ez még tervben sem volt, mikor elutazott, általában hirtelen jönnek ezek a teendők. Rendezvényszervezőt szoktam kérni, és Reshmire bízom, mennyire akar belefolyni, vagy a tavi házamba költözik azalatt.

Reshmi &  Drew

Mezítláb hasalok a fűben, egy pokrócot hoztam ki, oda pakoltam a mappát és a laptopot, dolgozok. Árnyékba feküdtem, a kert kellően gondoskodik mindenről, ha pihenni vágyom. Rendszerint azonban dolgozni megyek ki, amikor a kertész még nincs vagy már elment. Szeretek egyedül dolgozni, hogy nem zavar senki látványa, és ezt feltételezem másokról is, így megadom neki is a teret. Kivételesen bögrében hoztam ki egy adag teát, termoszban, pontosabban. A monitor szokás szerint post it cetlikkel teleragasztva, néhol likas, néhol több is egymásra van ragasztva. Reshmi ma érkezik és úgy döntöttem, inkább itthon maradok. Pedig sejtem, hogy jobban szeretne egyedül maradni, még csak elé sem terveztem menni.
Nincs közöttünk semmi olyasmi kapcsolat, mégis úgy érzem, hogy ez sokkal … nem tudom, milyen. Nem vagyok misztikus típus, a tényeknek hiszek, transz kutatás ide vagy oda. Abban viszont hiszek, hogy ahol adunk, máshonnan elveszünk és fordítva.
Már jó pár hete nem nézegetem a telefonom, a mailjeim. Mia nem fog jönni. Már akkor tudtam, amikor láttam kifelé menni a bejárathoz. Nem tudtam összeomlani, mert belül már úgyis minden megfagyott bennem ilyen téren. Nem akartam, tudtam és nem tudok ezzel foglalkozni, mert úgy érzem, ha belemélyedek, végleg elveszek. Talán jobb is, hogy így alakult, és hogy boldog, nekem ennyi elég. Azóta nem pillantok úgy se a mobilra, se a mailes fiókomba, hogy írhat, jelentkezhet.
Puha tappancsok érintik a derekamat, majd egy kis súly nehezedik rá, végül dorombolást hallok. Megállok a ceruza illegetésében.
- És megmondanád, hogyan kelek majd fel?
Halk nyávogás a válasz, majd tovább dorombol. A kis vörös csöpp ajándék, aki azóta növögetett és teljesen a kezem alá szelídült. Jó érzés megsimogatni, hallani a dorombolását. Most azonban háttérbe szorul mindez, ahogy az eredmények fölé hajolok, az egyik kutatás kontroleredményei jelentősen eltérnek, és a hibát keresem.