National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot







utolsó bejegyzések
Üzenetek
Today at 12:50 am
Yesterday at 11:44 pm
Yesterday at 9:14 pm
Yesterday at 5:34 pm
Szer. Feb. 22, 2017 10:21 pm
Szer. Feb. 22, 2017 9:23 pm

a változás szele
kalandunk

Ősrobbanásként köszöntött be a változás National, Star, Central City, Gotham és Metropolis városaiba. De az igazság az, hogy valami alapjaiban változott meg a világban – minden világ és minden univerzum eltorzult a valóságtól. Portálok nyíltak meg a semmiből, és szippantottak magukba embereket, hogy az ismeretlenbe rántsa őket, vagy éppenséggel hánytak ki magukból olyan személyeket, akik nem a saját világukba tartoznak. És a múlt… a múlt is változott. Nem érted, hogy mi ez az érzés, valahol ott a lényed mélyén – aki voltál, az kezd elhalványulni, eltűnni… számos emlékképeddel együtt. Tudod, hogy ki voltál valaha, de már nem érzed azt, hogy többé valóságos lenne, olyan mindössze, mint valami őrült álom, amely arra figyelmeztet, hogy ne veszítsd el önmagad, ne felejtsd el azt, aki valaha voltál. De késő, mert az idősíkok összemosódtak, és már semmi sem az, aminek látszik. És senki sem az, aki egykoron volt.


legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
az ősz oscarai
legjobbjaink

• Az ősz női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• Az ősz férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• Az ősz saját karaktere •
zara tepes
the vamp

• Az ősz keresett karaktere •
gwendolyn summers
the double agent

• Az ősz előtörténete •
alex danvers
agent danvers

• Az ősz párja •
dommiel dragomir
june moone


Share| .

National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Kedd. Feb. 21, 2017 8:44 pm ••


national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece

Szükségem volt pár percre, hogy összeszedjem magam, mert egy pillanatra még fel sem fogtam igazán, hogy mégis mi történt. Mármint nem hiszem el, hogy ténylegesen önmagammal néztem szembe. Mármint azok után, hogy egy másik bolygóról származom nem kellene meglepődnöm azon, hogy talán létezik másik univerzum is, ahol láthatóan nem éppen a legjobb formámban vagyok. Belegondolni abba, hogy ide is juthattam volna úgy gondolom, hogy eléggé rémisztő valahol mégis furcsa. Talán még eljuthatok arra a pontra. Minden csak döntések kérdése.
Mikor az agyam végre abbahagyja a kattogást a lehetőségek tárházán felnézek az égre, de nem is igazán az eget látom. Hanem egy várost a fejem felett. Olyan, mintha az és, ahol állok a teljes ellentéte lenne a másiknak. Itt sötétség honol, míg ott ékesen süt a nap. Azt gondolnánk, hogy a napnak a sugarai ide is elérnek, de nem. Itt mindössze csak halovány fény dukál és szinte alig látok tovább az orromnál. De nem olyan messze tőlem ott van a portál. Csak fel kellene löknöm magam ahhoz, hogy elérhessem. Mielőtt még megpróbálhatnék felemelkedni egy picit a földtől egy férfi egyenest az egyik falhoz vág és a kezei a nyakam köré fonódnak. Mintha erősebb lenne nálam. Próbálom leküzdeni magamról, de itt nem vagyok több, mint egy erőtlen kislány. Legalábbis a nap által adott erőmnek annyi, hiszen ide még be sem süt, hogy segíthessen rajtam. Mégis újra meg újra püfölöm a kezét, hogy hátha sikerül ezzel elérnem, hogy lefejtse rólam a kezeit, de végül, ahogy az égbe emelt egy erősebb rúgást intéztem a hasának tájékára, amitől egy kicsit meghunyászkodott én pedig, mint egy megszeppent kis állat rohantam a portál felé, hogy reményeim szerint ugyanott lyukadjak ki, ahonnét jöttem, de mire a kezemmel hozzáérhettem volna éreztem, ahogy a keze most a bokámra fonódok és egyenest a földhöz vág. Rég éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Legutoljára, mikor még szüntelenül a kriptonit hatása alatt voltam. Most azonban szó sem volt erről. Egyszerűen csak nem volt itt a nap, ami erőt adhatott volna. Mondhatjuk azt is, hogy ez így jobb volt, hiszen így legalább nem éreztem szüntelenül azt a perzselő érzést, amit a kriptonit közelsége okozott. De azért valljuk be, hogy így sem volt túlságosan kellemes érzés megtapasztalni, hogy milyen is az, amikor az egész tested sajog.
Mielőtt még talpra küzdhettem volna magam megéreztem a hátát a lábamon, ahogy a földbe tipor és egy pillanatra már majdnem elhittem, hogy számomra itt a vég, de akkor az erőmre hagyatkozva hajítottam oda a falnak, amelyhez az előbb engem is szorított. Mire talpra küzdöttem magam addigra már ő is talpon volt és mindössze pár centi választott el tőle. Hogy a fenébe? Mégis mi történik?
✻ hozzászólások :
38
✻ kereslek :
mr. N I G H T M A R E
✻ tartózkodási hely :
▼ national city ▼
✻ foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
✻ karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Hétf. Feb. 20, 2017 1:33 am ••


national city


✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻  

A város talán eddigi egyik legnépszerűbb eseménye, hamar tragédiába torkollott. A sikolyokat a szél felkapta és magával hurcolta a pánikot, hogy az egész környéket megtölthesse a félelem. A park hamarosan többnyire kiürült, de még mindig voltak a kijárat felé tömörülő emberek, vagy éppenséggel eszméletlenül, hol már holtan fekvők az esemény egész területén. Gyermekek szakadtak el az édesanyjuktól, a város megmentője pedig mintha egyszerűen hátat fordított volna hőn szeretett otthonának. Most, mikor a legnagyobb szüksége lenne a városnak egy megmentőre a hősnőjük úgy tűnik, hogy sokkal inkább élvezi a káoszt, mintsem késztetést érezne annak megfordítására. Senki sem sejti, hogy mi is van a háttérben, hiszen ezelőtt még nem láthatták Supergirl-t ilyen állapotban. De ez szerencsére nem tart túlságosan sokáig, amikor a közelébe ér a zöld kriptonit borítású penge, amely mint egy tűszúrás ébreszti fel a kegyetlen álomból, amely alá a közelben lévő vörös kavicsok terelték. A veszély azonban nem múlt el. Habár a gondolatai kitisztultak és végre újra közelebb áll a régi önmagához a minimális közelsége a kriptonitnak térdre kényszerítette. Lehet, hogy a  közeléből eltávolodott a penge tulajdonosa, aki célba vette a célpontját a hatása mindössze annyiban csökkent, hogy talpra tudta vergődni magát, de az erejének nyoma sem volt.
Reece számára hamar nyilvánvalóvá vált az, hogy az általa üldözőbe vett teremtésből közel sem egyetlen egy kúszott a szeme világába. Azonban a szám nemes egyszerűséggel a felére csökken, amikor az egyikük a másikat az örvénylő kék portál belsejébe taszítja. Egymással szembe néznek a penge, amellyel a férfi megtámadta mindössze pár centire áll meg a lány arcától, ahol egy levakarhatatlan, öntelt vigyor terül el. Nemes egyszerűséggel táncol végig a férfinek az agytekervényein és taszítja a legsötétebb zugába az emlékeinek, ahol minden egyes emlékkép, mint egy rablánc fonódik  elméje köré. A fejében lévő chip mindkettőjüket próbálja kiütni, de valahogy hatástalannak bizonyul a sötétebb boszorkára, akinek arcán mindössze egy apró rándulást lehet felfedezni egy parányi pillanat töredékéig, míg a férfit térdre kényszeríti. - Apuci, kicsi fia, aki sosem volt elég jó. Milyen szomorú. - Torka mélyéről szakadó nevetéssel hajol közelebb a férfihez, hogy egyenest az arcába vihoghasson élvezkedve a fájdalmán. Majd pedig nemes egyszerűséggel távolodik el a férfitól, de a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítja meg.
A holtest, amely az előbb még vöröslő fürtökkel volt megáldva a barna helyett könnyedén szívódik fel a kékségben, mintha soha nem is létezett volna. A férfi, aki szüntelenül szorongatta a fekete aktatáskát szintén eltűnik a kékségben egy hatalmas sikoly keretében. John megpróbál az aktatáska után nyúlni, de sajnos kicsúszik a kezei közül és ezzel együtt kis híján átborul a portál túloldalára. Azonban itt még nem veszett el a lehetősége arra, hogy megszerezze, amiért jött, de ugyanakkor ezzel hatalmas kockázatot is vállalna. A kékség amely eddig mindössze szélességében terjeszkedett immár az ég felé is egyre aktívabb kezd nyúlni és ezzel egy időben vérvörössé változik. A portál tetején egy hatalmas kéz formálódik, amely megpróbál teljes egészében átjutni a túloldalra.
Mindeközben a továbbra is eszméletlen Julian-ra egyre nagyobb veszély leselkedik a Gorillák gyümölcsében, ahol egy őserdő kellős közepén fekszik. Egész testét sérülések tarkítják, két bordája is áldozatául esett a rajta áttaposó embereknek. A homlokának sarkában is egy hatalmas seb tátong, amiből a vér végigszivárgott az arcán. Mikor kinyitja a szemét még láthatja a szeme sarkából az örvénylő portált, amelynek színe a piros és a kék közös játéka között ingadozik a távolban. Miután kitisztult számára a kép az egyik lábánál meglátja a húga alakját, míg a másiknál Bellslena-t pillantja meg. Mindketten próbálják meggyőzni arról, hogy ők fogják elvezetni a portálhoz biztonságban, de az igazság az, hogy csak egyikükben bízhat. Rajta áll, hogy ki mellett dönt.
Lana pedig az úgynevezett upside down landolt. A lába alatt érzi a talajt, de ha feje felé pillant, akkor ugyanúgy egy várost láthat, amely sokkal fényesebb és, mintha csak ott sütne igazán a nap. A környék, ahol éppen ácsorog egy teljesen lekopott városrész és, mintha egy lélek sem lenne itt. Egészen addig, míg a falnak nem taszítja egy fekete bőröltözetben díszelgő férfi, aki körül kék elektromossággal izzik a levegő. A portál nem sokkal felettük helyezkedik el, mindössze csak egy kicsit kell fellöknie magát ahhoz, hogy visszajuthasson, de előtte még át kell küzdenie magát a férfin, aki erőteljesen az egyik épület falához szorítja.


John: 1-3: megpróbálsz utána ugrani 4-6: veszett ügynek tekinted a dolgot és inkább az ebben az univerzumban történő dolgok felé fordítod a figyelmed
Julian: 1-3: a húgoddal tartasz, 4-6: Bellslena mellett döntesz
Kara: Nem szabnék meg lehetőséket neked most a fantáziád szab mindössze határt, hogy hova tereled az utadat.
Svetlana: 1-2: sikerül kiszabadulnod, de nem érsz oda időben a portálhoz, 3-4: kiszabadulsz és egyedül sikerül visszajutnod 5-6: kiszabadulsz, de végül a karodba kapaszkodva a sötét ruhás férfi is veled jön
Reece: 1-2: erőteljesen fókuszálsz és sikerül kiszabadulnod a csávából és a késed felé hajítod, eltalálod 3-4: erőteljesen fókuszálsz és sikerül kiszabadulnod a csávából és a késed felé hajítod, elvéted 5: minimálisan szerzed vissza az erődet és lábra állva rontasz neki és megsebzed 6: minimálisan szerzed vissza az erődet és lábra állva rontasz neki, de sikertelenül elsuhansz mellette
A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!





✻ hozzászólások :
168
✻ tartózkodási hely :
↳ playground ↲
✻ foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Vas. Feb. 19, 2017 7:19 pm ••

Néhány röpke másodperc az egész, csak addig engedem meg magamnak a bámészkodást, amíg a célpontom keresem, a szigorú arckifejezésem mögött mégis mély döbbenet bujkál. Nem feltétlenül lenne helytálló olyan kijelentést tennem, hogy váratlanul ér az itt kialakuló helyzet, hisz ezért vagyok. Minden alkalommal váratlan helyzet elé állítanak, egy-egy alanyért nem hiába engem küldenek, nem pedig egy fegyveres osztagot. Mert tudják, hogy nem csak gyomrom van a munkához, de lélekjelenlétem is. Most a néhány elfecsérelt másodperc alatt mégis vívódok. Különösen, amikor megpillantom a kicsi lányt, a célpontomat a színpadtól jobbra húzva. Hisz a másik irányban, az izzó jelenség egy kisgyermekes fiatal családot készül bekebelezni. Újra és újra egymásnak feszül az, ami velem született, az a részem, amelyikben volt jóság, tettre készség, az élet csodálata; és az a részem, amelyiket mióta az eszemet tudom nevelnek belém. Még odaérhetnék. Talán még épp lenne időm segíteni a családon. De... Nem... Összeszorult torokkal indulok meg, a család irányába ugrok le a színpadról, mégis a célpontom felé kanyarodok. Itt van ez az űrből jött csaj – igen, számomra is elérhető a mágikus internet, bármily meglepő is – neki kellene segítenie a civileken. Neki! Legalábbis ezzel próbálom lemosni a kialakuló bűntudatot. Te jó ég, hogy puhulhattam el ennyire, hogy ilyen gondolataim vannak? Egyszerűen csak figyelmen kívül kellene hagynom a csőcselét és végezni a munkámat, körülményektől függetlenül. Igen, így van. Mindenkinek megvan a szerepe a sakktáblán. Az enyém pedig kizárólag az, hogy végtagokkal, vagy azok nélkül, de bevigyem a csinoskát. Illetve... Most jut el a tudatomig, hogy kettő van belőle. Nem is tudom, hogy nekem ez jó-e, vagy rossz. De az elmém már elég sötét ahhoz, hogy ne törődjek vele. Egyszerűen egy kalap alá veszem őket és a vibránium pengém előrántva török át az utamban álló embereken, úgy tartva a fegyvert, hogy ne okozzak kárt senkiben. Ha-ha, nem mintha pont egy-két kis vágás számítana ebben a hatalmas felfordulásban.
A néhány agresszív lépés alatt teljesen kitisztult a fejem. Most már csak a munka lüktet előttem. Már-már félelmetesen. Nem törődök a közelgő jelenséggel sem, meg azzal sem, hogy melyikük lehet az igazi, vagy miért vannak ketten, vagy vagy vagy. A problémám hamar megoldódik, mikor az a lány, aki velem szemben volt eltűnik... Én pedig figyelmeztetés nélkül támadom hátulról a megmaradtat. A sötétebbet. Semmi lendület nincs a mozdulatomban, színtiszta erővel támadom meg. Ő felém fordul, a pengém pedig alig egy centire áll meg az arcától. A lány visszataszítóan mosolyog rám. Képtelen vagyok megmozdulni. Látom a vöröslő szemekben, hogy ő irányít. A kezemből halk roppanást követően esik ki a pengém, de fájdalmasan felszisszenni sincs időm, már nem vagyok ott. Nem vagyok a valóságban. Ez a ribanc már megint a fejembe férkőzött. Tehetetlenül zuhanok térdre, de a távolban még hallom a belém ültetett chip éles pittyegését. Talán az előző esetből okulva dolgozik és hamarosan megint kisüti a lányt... Nagyon remélem, mert ez így nem lesz jó.
Online
✻ hozzászólások :
35
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Vas. Feb. 19, 2017 12:33 pm ••

Kalandozás


A körülöttem lévő emberek sikolyai a vártnál hamarabb élesednek ki, a világ pedig ismételten a helyére kerül, nem pedig fejjel lefelé vagy éppenséggel forogva akarja, hogy eligazodjak benne. A fejemen keletkezett seb továbbra is vérzik, ezzel egyre inkább eláztatva a felsőmet és vele együtt a hátamat, hogy az anyag végül idegesítően rátapadjon a hátamra és amikor mozdulok a pihék fájdalmasan jelezzék, hogy ez a mozdulat sem kellett volna, ahogy egyik sem ebben az állapotban. Feküdnöm kéne a földön, vagy kifelé kéne tartanom az emberek tömegével együtt, mielőtt a köd örökre elnyel, de nekem továbbra is a nyakék lebeg a szemem előtt és semmi más. Agyam képtelen feldolgozni és elfogadni, hogy a test megsérült, hajtja tovább, mint a legkegyetlenebb diktátor a népét. Lépteim kezdenek felgyorsulni, ahogy a színpad előtti terület lakatlanná válik, hogy fejvesztve tapossák agyon egymást a kijáratnál és minél távolabb kerüljenek a helytől, bár sejtem, hogy ez a köd nem fog itt megállni, hanem végig fog söpörni az egész városon, akkor pedig senkinek nincs menekvés és National City hamar lakatlanná válik, Supergirl pedig hazarepül oda, ahonnan jött. Na de mit is csinálhat kedvenc szuperhőse a városnak ebben a pillanatban? Semmit. Szélesen szétterülő mosollyal az arcán nézi a káoszt, ami kitört rajongói között, de még a kisujja legfelső ujjpercét sem mozdítja, hogy segítsen az elesetteken és a bajbajutottakon. Élvezkedik, falja a látványt mohón, mintha nem is a város megmentője lenne, hanem az elpusztítója, ha pedig ez a valami tovább megy, akkor nem csak National Citynek inthetünk búcsút, hanem egész országoknak, míg végül a Földön nem marad életforma. Lehet jobban járna ez a szerencsétlen bolygó, ha megszabadulna tőlünk, kapna egy újabb esélyt arra hogy olyan életet teremtsen, ami meghálálja, hogy élhet, nem pedig elpusztít mindent viszonzásul. Most viszont nincs idő erre gondolni. Menj, rabolj, menekülj. Erre a háromra összpontosítok és mintha erőt is adna, hiszen már lassan a színpadra oldalt fölvezető lépcsőig is eljutok, az adrenalin pedig szétárad a testemben és úgy tűnik, mintha nem is éreznék félelmet többé. Nem érdekel a köd, nem érdekelnek az emberek, még a lazsáló szuperhősnő sem, csak a táska és a tartalma. Az enyém!
Ám amíg eddig csak felsőtestem úszott a hideg verejtéktől, most úgy érzem, hogy egy vödör jeges vízzel öntöttek nyakon, a jégkockák végigszánkáznak rajtam mindenütt és nehezebbé teszik a légvételt számomra, kocognak tőlük a fogaim. Kiegyenesedve állok meg egy fiatal fiú előtt, bár inkább mondanám tükörnek, hiszen saját magammal nézek farkasszemet. Micsoda? Nem teketóriázva egy csattanós pofonnal ajándékozom meg sápadt arcom, amin tenyerem nyoma biztosan ott vöröslik, de ez érdekel a legkevésbé. A fájdalom nem térített magamhoz, annyit értem el vele, hogy arcom zsibong a fájdalomtól, a fiú pedig még mindig itt áll előttem és mered rám. Vigyorog. Vigyorgok. Ő én vagyok. Neki semmi baja, én pedig lehet még agyvérzést is kapok a kincsvadászat végére. John. Két John, hiszen ketten vagyunk. Ő csak vigyorog rám szélesen, szemeiből szikrázik az élet, talán mintha még egy kicsit izmosabb is lenne nálam, látszik, hogy jól táplált. Neked máshogy megy a sorod, mint az enyém? Mázlista!
'Ez m... mi ez? Nem lehet... nem...' - makogom, hiszen még mindig nem dolgoztam fel teljesen, amit látok és úgy hangzom, mint egy kis alsós, akitől el akarják venni az uzsonnapénzét, de tagadja, hogy akár egy centje is lenne. Mindig is úgy gondoltam, hogyha a tükörképem kilépne ebbe a világba közénk és kettő lenne belőlem megőrülnék, a bizonyíték pedig itt áll előttem, hogy tényleg nem tudnám elviselni saját magam. Dadogásomat hallva gusztustalan röhögés szakad fel belőle és a színpadot csapkodja, nem törődve azzal, hogy engem le is buktathat. Csak csapkodja egyre jobban, már vöröslik a feje a röhögéstől, én pedig meredek rá és rájövök, hogy gyűlölöm. Gyűlölöm őt és ezzel együtt magamat is. El akarom tüntetni, meg akarok tőle szabadulni, azt akarom, hogy én legyek az egyedüli a világon. Agyamat elönti a vöröslő köd, a düh pedig segít abban, hogy abbahagyjam a felszabadult adrenalin okozta reszketést.
'Nem ez... ez nem lehet... Óóóóó Johnny, dehogynem lehet! Itt állok előtted nem? Hová igyekeztél, te csintalan? Föl azért a fényes, fekete táskáért? Ej, ej, te és az enyves kezed. Mikor szoksz le erről a csatornapatkány életmódról, vagy beletörődtél, hogy az maradsz egy életre, mint a szánalmas családod? Te is olyan vagy? Látszik. Az ilyen férgek, mint te, maradjanak is a lopásnál. Ugye nem lesz baj, hogyha innentől ketten leszünk? Úgy értem a világon. Eszem ágába nem jutna, hogy veled akár egy légtérben tartózkodjak.' - utánozza szerencsétlenségemet az elején, utána pedig mondhatni nem ismerek magamra. Mi ez a stílus? Ki ez? Meg akarom ölni, s erre a gondolatra egy csapásra belőlem is előtör az őrült röhögés, amit úgy érzek, mintha sohasem tudnám abbahagyni. Fáj a hasam már tőle, szét feszít belülről, de folytatom, nem állok meg, John pedig a homlokát ráncolva néz rám. Nem érti, gondolkozik, hogy mi történt, de sehogy sem tud rájönni és lassanként ő is nevetésbe tör ki. Ketten görnyedünk egymás felé, már majdnem összeér a homlokunk és fáj a fülem magunktól, de nem tudom abbahagyni. Vértől áztatott kezem leeresztem és fürkészem a szempárt, amelyek az enyéim, hallgatom a hangom és rájövök, hogy mennyire idegesítő tudok lenni már rövid távon is. Nem kell sokáig elviselnem. Két kezemmel megragadom a fejét és egyenesen a homloka közepébe fejelek, ami egyikünknek sem tett jót. Megtántorodunk mind a ketten, édes istenem, minden mozdulata, akár az enyém, de én meg bírom tartani az egyensúlyom, Johnny nem. Ő hanyatt esik a földön és a fejét fogva hemperedik az oldalára, nekem pedig ennyi kell összesen. Csillagokat látva magam előtt támolygok el hozzá és szinte zuhanok a testére. Rövid látogatásod a bolygónkon itt kell, hogy véget érjen. Egyre tisztuló fejjel ülök fel rajta és még mielőtt lelökhetne magáról, fejével a kezeim között kezdem el erőteljesen azt a földhöz csapkodni.
'Dögölj... meg... te... szemét... rohadt... én?' - egyre ritmusosabb a csapkodás, míg végül John nem mozdul többé és a földet vörösé változtatja a vére, agyveleje szétkenődik a gyér fűben, karjaim pedig már iszonyatosan fájnak, de nem érdekel, tovább csinálom, mert nem akarok semmiféle meglepetést, hogy a hanyag munkám miatt egyszer csak felül és újra röhögni fog rajtam. Soha többé nem röhögsz már senki máson!
A szél egyre erősebbé válik és felkavar mindent körülöttünk. Hunyorogva nézek föl majd kászálódom le a tetemről és búcsúzóul még egy rúgással jutalmazom. Most röhögj! Elégedetten mosolyogva lépek a fa lépcsőkhöz és meresztem szemeimet a férfira, aki a táskát pajzsként tartja maga előtt, hátha az megvédi a közeledő végtől. Szép remények. Ezek az utolsó légvételeid, tudod ugye? Nem foglalkozom a színpadon álló többi emberrel, nem érdekelnek és meg sem fordul a fejemben egy pillanatig sem, hogy visszatarthatnának bármiben is, vagy egyáltalán észrevennék-e azt, hogyha szerencsétlen kis ember eltűnne. Kétlem. Viszont még mielőtt felérek a porondra, egy utolsó önelégült pillantással szeretném megjutalmazni tükörképemet, aki már nem egészen a tükörképem. Nem is hasonlítunk egyáltalán. Kék szemei üresen merednek az ég felé, ajkai mintha szólásra nyílnának, de soha többé nem fog mondani semmit. Cesar? Neeem, az biztos nem lehet. Cesar otthon ír, vagy fekszik, vagy bármit csinál, de nem itt van. Nincs itt! Nem is akart jönni! Megfagyva meredek az élettelen testre, melyet magam után hagytam ott, aki eddig John volt, most Cesar Clifron lett. Hogy lehetséges? Eljött valójában, de a sérüléstől a fejemen hallucináltam, vagy már képtelen vagyok megkülönböztetni a valóságot a képzelettől és csődöt mondott az agyam? Nem merek lemenni hozzá, nem merek testközelből szembenézni azzal, amit tettem, csak bámulok le rá a lépcsőn. Lemenjek? Fogjam a táskát és menjek, ne is foglalkozzak vele? De hát ez nem valóság! Torkomból hirtelen ordítás tör fel, folyamatos és véget nem érő.
'Tűnj el! Nem vagy valódi, tűnj el! Hagyj békén! Takarodj nem érted?!' - szánalmas és gyerekes próbálkozás elzavarni valamit, ami valódi és ott hever a földön. Nézzünk szembe a tényekkel: megöltem Cesar Clifront.

►××× szó ; 1285► jegyzet: ha-ha-ha
A kockadobás eredménye: 6
Online
✻ hozzászólások :
22
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Vas. Feb. 19, 2017 4:04 am ••


Kara & Svetlana & John & Reece & Julian
National City

Bár rendőrnyomozóként úgy tartom, átlagon felüliek a reflexeim, az események olyan hirtelenséggel vesznek újabb és újabb fordulatot, hogy követni is alig tudom. Épp ezért, mondhatni ösztönből cselekszem végig. Az egyik pillanatban még a tömeg közepén állok, a polgármester nem éppen érdekfeszítő beszédét hallgatva, miközben tekintetemet végig a számomra igencsak gyanúsan és ellenszenvesen viselkedő Supergirlön tartom, a másik pillanatban már a hirtelen beboruló ég és feltámadó szél, majd egy gyermek sikolya vonja el a figyelmemet. Nem tudom, mi történik, miért és ki okozza, de egyértelmű, hogy valami nincs rendjén. Nagyon nincs. Kitör a pánik, az emberek pedig menekülni kezdenek. Ahogy az ilyenkor általános, a legkevésbé sem tekintettel egymásra. Én pedig nem lennék jó rendőr, ha nem próbálnám az elesetteket támogatni.
Tisztában vagyok azzal, hogy a saját testi épségemet kockáztatom, egyrészt a közeledő furcsa köd miatt, ami mintha kiszipolyozná az emberekből a lelket, másrészt a tömeg miatt, de képtelen vagyok csak magamra gondolni és nem törődni az elesettekkel. Még akkor is, ha így szinte belerohanok ebbe a furcsa, nem evilági valamibe. Akkor sem a saját biztonságomért aggódom, mikor felhúzok a földről egy kisebb, óvodásforma kislányt. Nincs időm megnyugtatni, csak megragadom és sietve húzni kezdem a kijárat felé. Remélem, a szülei ott megtalálják őt. Vagy akárhogyan is legyen, nem engedhetem, hogy ez a furcsa valami magával ragadja.
Igyekszem utat vágni magunknak a tömegben, ekkor azonban egy erős lökést érzek hátulról, aminek hatására elesek és a földre zuhanok. Még gyorsan taszítok egy nagyobbat a kislányon, remélve, hogy a tömeg majd kisodorja és nem jut hozzám hasonló sorsa, majd éles fájdalmat érzek, ahogy a lábak valósággal átgázolnak rajtam.
Az utolsó, amit látok, még a kislány rémült tekintete, mielőtt minden elsötétülne előttem. Remélem, legalább neki sikerül innen kijutnia épségben. Ez az utolsó gondolatom is, mielőtt az elmémet is befedné az öntudatlanság sötétje. Talán örökre.
✻ hozzászólások :
18
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
rendőr
✻ karakter arca :
Tom Felton
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Szer. Feb. 15, 2017 6:48 pm ••


national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece

Egyre inkább éreztem azt, hogy sikerül megszereznem magamnak a nyakéket, hiszen a férfi úgy ölelte magához az aktatáskát, mintha azzal megvédhetné magát. De a nedves nadrágja árulta el csak igazán, hogy mennyire rettegésbe taszították az eseménybe. Mindössze fel kellett volna másznom a színpadra és elvenni tőle a táskáját, hogy szépen lelécelhessek innen és boldogan élhessek, amíg meg nem halok, amikor a fekete köd megváltozott és kisétált belőle.. Én. Hogy mi a fene? Egy pillanatra lefagytam és csak néztem az elém terülő látványt. Olyan volt, mintha tükörbe néztem volna, de nem teljesen. A szemei olyan vérvörösek voltak, amit szemtől-szembe én még sosem láttam. Persze tudom, hogyha átengedem az egész testemet a bennem lakozó energiának, akkor pontosan ez történne velem is. De nem csak ez volt más, mintha teljesen körül lengte volna egy sötét aura. Az a mosoly, ami pedig elterült az arcán még számomra is rémisztő volt. Mintha a legnagyobb félelmemet látnám a saját formámban. Talán egyszer majd én is pontosan ilyenné válok? Nem tudom, hogyan lenne lehetséges, hiszen tudom jól, hogy nem vagyok egy mintapolgár, de azért kétlem, hogy ilyen mélyre süllyednék. Mielőtt még felfoghatnám, hogy mi is történik, hiszen a gondolataim, a testemmel együtt, mintha lefagytak volna azt veszem észre, hogy a kékségbe taszít. Legszívesebben sikítanék, de egyetlen hang sem jön ki a torkomon, mintha megbénultam volna.
Másodpercek töredékéig körülvesz engem ez az idegen kékség, majd egy hatalmasat puffanok a hátamra és hirtelen a fülem is sípolni kezd, ahogy pedig a tarkómhoz nyúlok érzem a nedvességet a kezemen. Nem is kell megnéznem ahhoz, hogy tudjam a vérem az. A vérem? Jó nagyot eshettem, ha már vérzek is. De várjunk.. Ennek nem szabadna igaznak lennie. Hol a fenébe vagyok? Megpróbálok feltápászkodni, de már a puszta mozdulattól is megszédülök és a látásom valahogy rendkívül homályos. Bármennyire is próbálok kivenni néhány alakot magam körül, hogy beazonosítsam hol is lehetek pontosan.
✻ hozzászólások :
38
✻ kereslek :
mr. N I G H T M A R E
✻ tartózkodási hely :
▼ national city ▼
✻ foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
✻ karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Kedd. Feb. 14, 2017 2:51 am ••


national city


✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻  

A sötét köd számára az emberek továbbra is aktívan adakozzák a sikolyaikat. A pánik pedig egyre elhatalmasodik az emberek felett, és a város szuperhőse láthatóan mosollyal az arcán élvezni a káoszt, amely kialakult a parkban. A tömeg felé térített asztala túlságosan nagy sérülést nem okozott, ugyanakkor egy vöröshajú férfit sikeresen eltalált vele hátulról, de őt ez koránt sem korlátozta a mozgásában.
A sötét köd azonban amilyen hamar érkezett, olyan hamar töltődik meg elektromossággal. Gyönyörű kéken kezd izzani, mint egy hatalmas portál, amely immár nem elszívja az emberek életenergiáját, hanem akit utolér, magába szippantja. Az érkezési pont mindenki előtt ismeretlen. Berántja magával az embereket, akiknek a sikolya elhal a távolban, egy teljesen más univerzumban.
Julian a menekülő tömeg kellős közepén próbálja felsegíteni az elesetteket, de ennek következtében ő maga is áldozatául esik a rettegő tömegnek. Felsegít egy gyereket, akit a kijárat felé terel remélve, hogy ott majd találkozik az édesanyjával ebben a káoszban. Odasegítené, de egy hátulról érkező lökés ledönti őt a lábáról, majd a kijárat felé áradó tömeg szinte áttapos rajta ezzel eszméletét veszti. A közeledő hatalmas portál pedig elnyeli, és egyenest az úgynevezett Gorilla univerzumban lyukad ki, ahol maga Grodd is tartózkodik.
John a sérülése ellenére elindul, hogy megszerezze magának a nyakéket, ami egész életére bebiztosíthatja. Egyre közelebb kerül a színpadon kuporgó férfihez, amikor útját állja mondhatni a tükörképe, aki hozzá hasonlóan hatalmas vigyorral figyeli hasonmásának minden mozdulatát. Szemeivel gyorsan feltérképezi a hasonlóságaikat, majd nemes egyszerűséggel a képébe röhög, visszatartva őt a színpadtól, miközben az óriási portál kezd bezárulni a park körül.
Svetlana szintén a műkincs felé igyekszik, de útját állja a kékségből kilépő önmaga, aki gunyoros mosollyal lép hozzá közelebb. A lány szinte egy karnyújtásnyira van a céljától. Megkockáztathatja, hogy megszerzi, vagy megpróbálhat kiállni a hasonmásával, aki csak annyiban különbözik tőle, hogy a szemei vörösen izzanak, ahogyan a kezei között is látni az energiafoszlányokat. De ez nem az övéhez hasonló erős rubin színben pompázik, hanem sokkal sötétebb árnyalatban fonódik ujjai köré, mintha szinte már fekete lenne.
Kara miután beleütközik Reecbe, akinek a felszerelt öltözéke mélyén ott rejtőzik a kriptonit ötvözetű pengéje, amely nem csak az általa kiszemelt áldozatára van hatással, de magára a város megmentőjére is. Azonban szuperhősünk úgy tűnik a megmentői pályafutását igyekszik éppen magam mögé préselni. Mintha kicserélték volna, de nem számít, hogy egyszerű ötvözetről van szó már ez magában hatással van a város kedvelt szuperhősére, de azt még senki nem sejti, hogy miképpen.
Reece kiszúrja a közelben történő eseményeket, amely Svetlana duplázódásához kapcsolható és minden egyes izma megfeszül készen a támadásra és a város hősét ignorálva teszi meg az első lépéseket a hasonmás irányába.


John: 1-3: megütöd a hasonmásod, 4-6: megölöd, de abban a pillanatban, hogy kihuny az élet a szeméből Cesar alakját veszi fel
Julian: 1-3: eszméletlen marad, 4-6: magához tér
Kara: 1-3: a kriptonit hatására térde esel, 4-6: kitisztul a fejed a vörös kriptonit hatásától
Svetlana: 1-3: kicselezed a hasonmásod, megszerezve a nyakéket, de végsosoron leüt hátulról 4-6: nem tudod kikerülni a hasonmásod, aki egyenest a portálba röpít
Reece: 1-3: sikeresen megtámadod Lana hasonmását, 4-6: a hasonmás a fejedbe férkőzik
A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!





✻ hozzászólások :
168
✻ tartózkodási hely :
↳ playground ↲
✻ foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Vas. Feb. 12, 2017 10:36 pm ••


national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece

Szerettem volna azt mondani, hogy ez az egész esemény kellemes lesz, de a tömeg egy idő után teljesen nyomasztó volt. Szinte már nem kaptam levegőt annyira körbeöleltek az emberek. Beteges volt az egész. Nem hiszem el, hogy komolyan ennyien kíváncsiak erre az egészre. Hacsak a fele nem beépített biztonsági őr. Az mindent megmagyarázva, de a kerekded alakok és a sok sörhas egyértelművé teszi a számomra, hogy itt aztán szó sincs ilyesmiről. Talán nagyobb helyszínt kellett volna választani az átadásra. De szerintem az senkinek nem fordult meg a fejében, mert mégis miért tették volna. Én sem számítottam arra, hogy emberek közé fogok préselődni. Legszívesebben átformáltam volna a csontszerkezetüket, amikor szinte már hozzám simultak, de egy pillantásom is elég volt ahhoz, hogy fele akkorára húzza össze magát az illető. Legalább hatásos a tekintetem. Bár azt szokták mondani, hogy elég csúnyán tudok nézni. Na, nem mintha annyira sokat szocializálnák másokkal. Az unalmas szövegtől már a fejem is kótyagos lesz. Az ilyen rizsákat, amelyek sehova nem vezetnek sosem tudtam elviselni, valahogy a falat kapartam tőlük. Könnyen meg lehet mondani, hogy mi a helyzet. Mindenki örül annak, hogy ez így alakult. Jaj, de remek. De könyörgöm ne akarjunk darabokra hullani, amiért kivételesen kaptunk valamit. Még csak különösebb pénz se fog befolyni belőle. Legalábbis az értékét elég lassan fogja kamatoztatni az egyszer biztos. Mert a múzeumba csak az iskolások járnak vagy a nagy műkedvelők. Azonban én sem vagyok tévedhetetlen. Mert még ott vannak a tolvajok is. Előszeretettel látogatják. Csak a cél teljesen más, de ez nem hiszem, hogy bármit is számítana.
A szél, ahogy hirtelen a hajamba kap, valahogy sikerül visszarántania a talajra és felfrissítenie egy roppantul unalmas beszéd után. Bár az már más kérdés, hogy ezzel együtt az egész park kellemetlen illatát az orrjáratomba juttatta. Viszont azt kell szem előtt tartani, hogy jót sem kaphatunk minimális jó nélkül. A táska már majdnem átadásra kerül, amikor egy kislány sikít fel a tömegből. Hirtelen összerezzenek, mert nem értem, hogy mégis miért sikíthatott. De aztán meglátom én magam is, hogy mi hozta ennyire a frászt a kislányra, ami teljes pánikot kelt a tömegben és mindenki fejvesztve menekülni kezd. Ha ez nem tökéletes alkalom, akkor nem tudom, hogy mi lenne az. Talán azért valami neon tábla világíthatna, hogy ez az, jól csinálod. Akkor biztos lennék abban, hogy ez a helyes lépés.
Azonban jelen helyzetben ez a káosz is megteszi jelnek. Nemes egyszerűséggel vágok át a színpad felé, hogy megszerezzem magamnak, amiért idejöttem. Nem fogok üres kézzel távozni és ezen ez a valami sem változtathat.
✻ hozzászólások :
38
✻ kereslek :
mr. N I G H T M A R E
✻ tartózkodási hely :
▼ national city ▼
✻ foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
✻ karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Vas. Feb. 12, 2017 7:27 pm ••



Everybody & Dark Kara



Ahogy körbetekintek a jelenlévőkön, meglepődve tapasztalom, hogy mennyien lettek hirtelen. A megjelent embertömeg akaratlanul is a hangyákat juttatja az eszembe. Hogy miért? Pontosan olyanoknak tűnnének ezek is, ha a felhők közül néznék le rájuk. Azaz apró pontoknak, akik mit sem sejtenek a rájuk váró veszedelemről.
Nahát. Ennyi embert érdekelne ez a kődarab? Pedig azt hittem ma több embert fog távoltartani a kötelező megmotozás gondolata a parktól és emiatt kevesebben is fognak megjelenni. Dehát ezek szerint tévedtem. Hm, annál jobb. Minél több a jelenlévő ember, annál nagyobb káoszt is lehet teremteni az elkövetkezőkben.
Az időjárásra való tekintettel a polgármester sem habozik sokat, időben megkezdi a hivatalos blablabláját, majd én is feltűnök a színpadon, hogy amint eljön az ideje átnyújthassák nekem a drágakövet. Már alig várom, hogy erre sor kerüljön. Szegény naivak azt hiszik, védelmezni fogom a kincsüket. Talán bele kellene hajítanom a legközelebbi konténerbe, később azt mondván, hogy ellopták tőlem. Igazán megnézném az arcukat utána. Az tényleg vicces lenne.
A hivatalos monológ közben végig igyekeztem éber maradni és nem engedni a kísértésnek, hogy lehúnyjam a szemeimet és mély álomba szenderüljek. Ah, nem lehetne szkippelni ezt a részt és áttérni a lényegre..?
Aztán, mikor végre véget ért a hivatalos maszlag és a ficsúr épp készült volna átnyújtani nekem az ékkövet rejtő aktatáskát, egy gyermeki sikoly csendült fel a tömegben, ami azonnal a hang irányába is irányította mindenki figyelmét. Ne már. Először nem értettem az egészet, kiváltképpen azt tartottam abszurdnak, hogy mit törődnek ennyire egy gyermek sikoltásával, mikor valszínüleg semmi nagy dologról nem lehet szó, maximum annyiról, hogy elveszítette a babáját.. aztán pár percen belül számomra is világossá vált a gyermek sikolyának igazi oka.
Egy szénfekete köd alakja rajzolódott ki előttem, ami egyre közelebb és közelebb tartott a színpad felé, mintha.. bekebelezni akarná az egész parkot, a jelenlévőkkel együtt. De nem csak a köd, hanem a szél is ugyanilyen hirtelen támadt fel vele együtt, az egész olyan hatást keltett mintha az időjárás pillanatok alatt megbolondult volna valamiféle rejtélyes okból kifolyólag.
Ám, ahelyett, hogy közbeavatkoztam volna, csak álltam tovább a színpad közepén, mint ezidáig is tettem, egy önelégült vigyorral az arcomon, majd mikor felém repült egy asztal, ahelyett, hogy darabokra zúztam volna, inkább a tömeg felé lököm, nagyobb káosz érdekében. Upsz, véletlen volt, de miközben épp készültem diadalittasan keresztbe fonni a kezeimet, valaki hirtelen belém ütközött.
- Nézz a lábaid elé. - Förmedek rá, miközben a számomra ismeretlen férfi felé pillantok.
red kryptonite
 




✻ hozzászólások :
124
✻ kereslek :
everyone from the dc universe, especially from Supergirl ♥
✻ tartózkodási hely :
National city, but i can be anywhere ♥
✻ foglalkozás, hobbi :
ex assistant, future reporter.. and ofc being Supergirl ♥
✻ karakter arca :
Melissa ♥ Benoist
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Pént. Feb. 10, 2017 1:04 am ••

Kalandozás


Mint heringek a konzervdobozban, úgy szorult be több száz fő vagy akár egész National City a múzeum parkjába, pedig le merném fogadni, hogy a társaság felét nem érdekli a nyakék semmilyen formában, hanem csak elrángatták őket otthonról vagy tipikus esete a meggondolatlanságnak, amikor indulás előtt nem számolsz sem a tömeggel, sem pedig magának a helynek a nagyságával és befogadóképességével: Először jó ötletnek tűnt., de az is meglehet, hogy ez a város tényleg szerette volna látni az ősi emléket, arról nem is beszélve, hogy végre mindenki testközelből láthatja városának szuperhősnőjét, akibe minden reményük szorult eddigi életük folyamán, bármi történjék.
'Nem lehet mindig mindenkiből a legrosszabbat kinézni, John.' - szólal meg mellettem a semmiből előkerült férfi, aki atyai mosollyal az arcán néz a színpadon álló hősnőre. Nem szeretem, amikor Mr. Dawson beszél hozzám. A legváratlanabb pillanatokban képes megszólalni, minden előzmény vagy akár egy finom figyelmeztető köhintés nélkül, amitől képes lennék fejhangon sikítani ijedtemben, helyette viszont csak visszanyelem a torkomba hirtelen felszökő szívemet. Nem válaszolok neki, nem figyelek rá oda. Túl sok minden múlik azon, hogy normálisnak tűnjek, minthogy elkezdjek egy olyan férfival veszekedni, aki már hosszú ideje nincs is az élők sorában. Tényleg, Mr. Dawson! Nem gondolt még arra, hogy a túlvilágon sokkal jobb lenne magának? Nem? Javaslom, hogy kezdjen el, mert nem bírok magával! Hosszasan kifújom a levegőt és elcsendesítem a fejemben kavargó kusza gondolatokat, mielőtt elhatalmasodna rajtam teljesen az őrület. Fejezd be és koncentrálj! Legszívesebben megpofoznám magam, hogy észhez térjek, de ismét egy hatalmas levegőcserével próbálom megoldani a fennálló problémát, amit egyetlen mondattal sikerült előidézni. Ám rájövök, hogy a legnagyobb gondot nem a fejemben tomboló, összevissza ugráló, pattogó gondolatok okozzák, hanem a hőség, amit a több réteg ruha, a paróka és természetesen az összepréselődött tömeg okoz. Indulni kell tovább. S ennek a parancsnak köszönhetően elmém egy pillanat alatt elcsöndesült, a képek, hangok, ötletek, tervek és minden egyéb már nem cikázik elkaphatatlanul az agyamban, hanem visszament arra a polcra, ahonnan leugrott. Bármit odaadnék azért, hogy ez a jövőben is ennyire gyorsan és gördülékenyen menjen, bár úgyis tudom, hogy ez csak egy egyszeri szerencsés alkalom volt, vagy én voltam ügyes és időben elkaptam. Most viszont bármennyire is ügyes voltam, nem számít, amíg a megcélzott tárgy a kezemben nem lesz, ez az egész hely pedig a hátam mögött. Tekintetemet még mindig a színpadra szegezve szedem szét, hajtom -  és kötözöm össze fehér botomat, hogy végül kérődző kísérőm kezében találjon magának új helyet, mialatt egyetlen egyszer végigpásztázom a körülöttem álló tömeget, hogy ki mennyire figyel embertársaira, de ahogy látom néhány sasszemű, őrzővédő nagymamától és anyukától eltekintve mindenki a fényképek és videók készítésével van elfoglalva, vagy pedig azzal, hogy megfelelő mennyiségű oxigénhez jusson, mielőtt rosszabbul lesz a kelleténél. Az elviselhetetlen hőséget viszont csak én érzem a két réteg ruha és paróka alatt, melynek köszönhetően szám belülről olyan száraz, mintha krétát nyalogattam volna, émelygek és a fülem is halkan zúg már egy ideje, pórusaimból pedig csak úgy ömlik a verejték. Jó, ez túlzás volt, de már majdnem ott tartok. Fejemet lehajtva nyúlok be a szemüvegem alá, hogy kontaktlencséimtől minél feltűnésmentesebben szabadulhassak meg, melyek a zsebemben találnak maguknak ideiglenes nyughelyet, őket pedig a már említett szemüveg követi. Felső ruházatomtól viszont koránt sem szabadulok meg ennyire körültekintően. Dzsekimet szinte lerántom magamról és akasztom kísérőm karjára, ugyanúgy, ahogyan a pulóvert is és az inget, hogy a végén egyetlen rövid ujjú felső takarjon felülről, bőröm pedig örömtáncot járva élvezi a hűs levegőt, nem beszélve napvilágot látott fejbőrömről, ami a parókától és hajhálótól pulóverem levételekor szabadult meg, vörös hajam pedig úgy tapad a fejemre, mintha valaki szeretetteljesen lesimogatta volna egy kis vízzel megbolondítva. Ez nem járja! Vállam fölött hátrapillantva a mögöttem állón állapodik meg egy pillanatra a tekintetem, amit a végén körbehordozok a körülöttem állókon, hogy rövidke kis átalakulásomat ki kísérte figyelemmel, de a szőke hölgyeményen kívül mindenkit jobban izgat a hosszas, monoton beszéd, amire úgysem fog senki emlékezni, de valamiért szükség van rá. Mondd csak, amíg van időd. Miután hajamat összeborzoltam, hogy mégse nézzek ki úgy, mint aki most engedte el az édesanyja kezét, orromra illesztem ismét a napszemüvegemet és köszönés nélkül válok el kísérőmtől, otthagyva őt a tömegben egyedül.
Merre menjek? Jobbra vagy balra? Merre lehetnek kevesebben? Hiába nézek körbe, fejek tengerét látom mindenütt, mintha soha nem akarnának elfogyni. Csalódottan sóhajtva verek gyökeret az új helyemen, amit nem sokáig mondhatok magaménak, mert minden megváltozik pillanatok leforgása alatt, s a napsütéses égboltot hamar beborítják a gomolyfelhők ezzel többeket késztetve arra, hogy elhagyják a helyszínt. A park szinte fellélegzik a maradókkal együtt, én pedig egyre csak az ügyefogyott férfinál lévő táskát bűvölöm tekintettel, ajkaim vigyorrá szélesednek, mert már szinte a kezemben érzem az ékszer hűvös tapintását, melyet később bankók fognak felváltani kötegszámra. Új élet itt jövök! A boldogító gondolatoknak azonban hamar vége szakad, elillannak a bankók a markomból egy távoli sikolynak köszönhetően, aminek hála az egész tömeg veszett menekülésbe fog, míg én csak állok és elhűlve nézem a ködfelhőt, ami mohón nyeli el az embereket a közelében. Ez eddig nem volt itt. Ugye? Ám a világ hamar zavarossá válik számomra és homályossá, amikor a tarkómat mérhetetlenül erős ütés éri és csak arra van erőm, hogy ernyedt arccal nyúljak hátra megtapogatni a becsapódás helyét. Meleg csordogál végig a tarkómon egészen a nyakamig, ujjaimat vörösre festi a saját vérem, a világ pedig fejjel lefelé fordul, a hangok eltompulnak és a valóság mosollyal az arcán integetve távolodik el tőlem. Na azt már nem! Nem végzem összetaposott hullaként, legfőképp nem ebben a ködben fogok meghalni. Viszont az elhatározás hangozzék akármilyen szépen, lábaim nem mozdulnak, csak eltompultan nézek a tömegbe és a tömeg által összetaposott emberekre, azokra, akik még maradnak és próbálnak segíteni a földön fekvőkön, hogy ne ez legyen életük utolsó napja, de könnyen lehet, hogy ez akár az ő vesztüket is jelentheti, az enyémmel együtt, hogyha tovább folytatom a bódult ácsorgást. Lábaimat nagy nehezen mozgásra bírva indulok el a menekülési iránynak ellentétesen, kezem még mindig a vérző fejemet tapogatja és hogyha nekem jönnek úgy tántorodom hátra, mint aki részeg. Ha a fene fenét eszik is, én elhozom magamnak azt a nyakéket!

►××× szó ; 997► jegyzet: ha-ha-ha
A kockadobás eredménye: 6
Online
✻ hozzászólások :
22
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Szer. Feb. 08, 2017 10:55 am ••

Amikor a kis boszorkánnyal való hajbakapás után jelentkeztem a feletteseimnél, nem számítottam sok jóra. Egy feladatom volt és elcsesztem. Csúnyán. De kaptam egy esélyt. Egyet. Sőt, a szavaik mögött mintha némi elégedettséget is véltem volna felfedezni, ami arra enged következtetni, hogy benne sem volt a tervben, hogy én elsőre láncra tudom majd verni a lányt. Pusztán csak fel akarták mérni őt. Az, hogy én odaveszek-e közben, vagy nem, mit sem számított. Ami logikus lenne, hisz a lány bőszen állította, hogy fegyvertelenül küldtek ellene, ezt a találkozásunk kimenetele is alátámasztotta. A kávézó sorsának persze nem örült a kormány, mert nekik kellett eltakarítaniuk utánam. De volt, ami volt, ma nem jöttem fegyvertelenül. Az öltözetem a megszokottan fekete, amiben terepre járok, golyóálló mellénnyel, de a kedvenc késeim egyikét felváltották kriptonit ötvözetűre. Az egyetlen instrukció, amit ezzel kapcsolatban kaptam, hogy csak az utolsó lépésként vegyem elő. Ne tudja senki, hogy ilyenem van. Ez alkalommal kifejezetten megerőltették magukat, nagyon kellhet nekik a kislány. Mondjuk ez a minimum, most, hogy nyilvánvalóvá vált, mit sem ér a fejemben lévő chip a boszorkánysága ellen. Legalábbis nem ér eleget.
A helyszínre érve kihasználom a kialakuló káoszt, ugyanakkor hátráltat is. Könnyedén jutok be, de ilyen hömpölygő tömegben nem látom tisztán a célpontom, távolról nem tudom leszedni, muszáj lesz a közelébe jutnom. Így mihelyt kiszúrom magamnak a lányt, tankként indulok meg felé a tömegen át. Az első néhány lépést sikerrel is veszem, úgy pattannak le rólam az emberek, mintha két azonos pólusú mágnes lennénk, ők meg én. De a nagy lendület ennyi is lett volna. Hiába akarok egyenesen átvágni, újra és újra irányt kell változtatnom, ha csak egy-egy lépéssel is. Az ügyet pedig akkor bukom el végleg, amikor alig egy méterre tőlem egy síró, láthatóan elkeveredett gyerek esik hasra, a pánikszerűen áramló tömegben.
Picsába, nem hiszem el, hogy ezt csinálom. A finomkodás nem az erősségem, így kissé talán durvábban ragadom meg a kislány karját, mint kellene, de inkább legyen egy lila foltja, mint hogy agyontapossák. Felhúzom és a karomba veszem, de mire kiegyenesedek, a célpontom sehol, és én is egyre nehezebbnek találom az átvergődést a tömegen. Kell egy biztos hely, ahonnan felmérhetem a terepet, meg letehetem a gyereket. Végül nehézkesen és kissé véletlenszerűen, de sikerül a színpadnál kikötnöm. Felteszem a gyereket, innentől mehet, amerre lát, már így is többet tettem, mint kellett volna. Nem, ne pislogj rám ilyen elveszetten, nem hat meg. Majd én is felpattanok a színpadra, gondolván, hogy onnan jobban ki tudom majd szúrni a kis boszorkányt. A baj csak a nagy lendületemmel van, mert a mozdulat közben lentről is meglöknek, aminek „hála” a színpadra érkezve egyenesen Supergirl-be ütközöm. Egy másodperc erejéig meghökkenve nézek a szemeibe, de az én dolgom most nem vele van. Egyébként is, technikailag egy csapatban játszunk, hisz a kormánynak dolgozom.
- Oh, hello. - De már fordulok is el tőle a hömpölygő tömeg felé, mintha mi sem történt volna.
Online
✻ hozzászólások :
35
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Kedd. Feb. 07, 2017 11:37 pm ••


national city


✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻  

A park már szinte teljes mértékben megtelt, mozogni is alig lehet. Az érdeklődés nagyobb volt, mint amire a szervezők számíthattak, hiszen a fokozott biztonsági azt gondolták, hogy sokan inkább otthonról nézik végig az élő közvetítést.
A gomolyfelhők szinte egyik pillanatról a másikra változnak át sötét viharfelhőkké és a szél is teljesen váratlanul támad fel. Az időjárásra való tekintettel a polgármester készen áll arra, hogy megkezdje a hivatalos beszédét. A nyakéket egy bőröndben tárolják, ami a jelenlegi tulajdonosának a csuklójához van rögzítve egy bilinccsel.
A beszédet igyekeznek rövidre fogni, de egyetlen hivatalos esemény esetében sem lehet kihagyni a száraz részleteket, amelyek a többséget teljesen hidegen hagyják. Vannak, akik a gyerekükkel már a tömegen keresztül átvágva igyekeznek a kijáratokhoz, hiszen félnek attól, hogy az ég hamarosan rájuk szakad. A nagy mozgolódás ellenére még rengeteg ember követi figyelemmel az eseményeket. A fiatalember már Supergirl irányába nyújtja az aktatáskát, amikor az egész tömegre hatással van egy vékony, gyermeki sikoly, ami a tömeg közepéből érkezik. Mindenki zavartan néz össze, hogy mi lehet a félelmének a forrása, amikor megpillantják a sötét, szénfekete ködöt, amely bekebelezni készül a parkot és minden egyes benne tartózkodott. A köd az első embereket magába bekebelezve nem hagy maga után mást, mint megaszalódott emberinek tűnő alakokat, akiknek arcára kiült a döbbenet. Egyetlen sikoly beleolvad a tömegbe és már eszeveszettül menekül mindenki a kijárat felé. Az emberiség minden szabálya megszűnik létezni, már csak egyetlen egy dolog van érvényben. Mindenki magáért. Néhányan a földre borulnak és nemes egyszerűséggel áttaposnak rajtuk ezáltal emlékezetüket veszítve a különös köd fogságába kerülnek.
John igyekszik kihasználni a káoszt, hogy megszerezze azért, amiért érkezett. Számára nincsenek akadályok a cél érdekében bármire képes, de egyelőre még át kell jutnia a káoszban fuldokló tömegen. A nyakéket tartalmazó aktatáska még mindig a férfi karjához van bilincselve, de ő maga teljes sokkban kuporog a színpadon. Mellette Supergirl, aki valahogy mintha élvezné a káoszt, amit maga előtt lát és meg sem próbál segíteni az embereken. A tömegből pedig segélykérő hívásból akad bőven, de úgy tűnik, hogy a hőn szeretett hősük eltűnni látszik. Julian a menekülő tömegen szeretne segíteni, aki elesik azt rögtön felsegíti, de a sötét ködfelhő egyre közelebb és közelebb kerül hozzá, szinte már alig pár centiméter választja el attól, hogy teljesen bekebelezze őt magának. Svetlana-nak meg kell hoznia egy döntés, hogy megpróbálja megszerezni magának a nyakéket vagy inkább az életét választja. Gyorsan kell döntenie, mert bármely mellett is dönt gyorsan kell cselekednie.
A káoszban már könnyedén beslisszoló felfegyverkezett Reece tekintetével megpróbálja beazonosítani a célpontját, akit mindössze pár méterre magától megpillant. A tömeg azonban erőteljesen útját állja olyan, mintha egy betonfalon próbálna keresztül jutni. Végül megpróbál átjutni rajtuk, de tehetetlenül néz szembe a sodródással, amit a tömegnek köszönhet. A célpontját szem elől veszítve eldöntheti, hogy melyik irányba kanyarodik tovább, de koránt sem láthatja, hogy melyik irány pontosan hova is vezetné.

John: 1-2: A káoszban megpróbálod ellopni a nyakéket, 3-4: elsodródsz a menekülő tömeggel, 5-6: egy feléd repülő tárgy eltalál
Julian: 1-3: elnyel a feléd tartó sötétség, 4-6: fellöknek a menekülő emberek
Kara: 1-3: darabokra töröd a feléd száguldó asztalt, 4-6: a tömeg felé lököd nagyobb káosz érdekében
Svetlana: 1-3: megpróbálsz a többiekkel együtt menekülni, 4-6: a nyakéket célozza meg
Reece: 1-3: sikerül odaérned Svetlana-hoz, 4-6: Supergirl mellé sodródsz
A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!





✻ hozzászólások :
168
✻ tartózkodási hely :
↳ playground ↲
✻ foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Kedd. Feb. 07, 2017 7:10 pm ••


Kara & Svetlana & John & Julian
National City

Már reggel az autómban ülök és National City felé tartok, így van szerencsém meghallgatni az idegesítően ripacskodó rádiós műsorvezetők bejelentését is a ma a városban esedékes nagyszabású programról. Általában nem érdekelnek az efféle események, most azonban valami mégis felkelti az érdeklődésemet. És az nem annyira a nagy értékű műkincs vagy a fokozott biztonsági intézkedések. Sokkal inkább a díszvendég. Bár nem vagyok idevalósi, most is csak egy feltehetően metahumanekhez kapcsolódó eset miatt kérte a helyi rendőrség a segítségemet, ami ideszólít, természetesen hallottam már a híres-neves Supergirlről. Ami azt illeti, elég szkeptikusan figyeltem róla a híradásokat mindig is. A metahumanekkel csak a baj van és amióta csak a hozzájuk kapcsolódó bűnesetekkel foglalkozom, ez csak megerősödött bennem.
Ha a részecskegyorsító nem robban fel, még a húgom is velem lehetne. Valószínűleg rá tekintettel fogadtam be a lakásomba Bellslenát is, adtam neki menedéket és próbáltam, próbálom megóvni, amire csak annyi volt részéről a hála, hogy rám csapta az ajtót és elköltözött tőlem. Nem beszélve arról a nőről, aki megjátszott egy támadást és kiderült, hogy ő volt az, aki kirabolta a kórház vérbankját majd elég súlyos sérüléseket okozva az én életemre is tört. Csoda hát, ha nehezen tudom elképzelni, hogy jóság is szorult ezekbe az emberszerűnek látszó, de kérdéses, mennyire emberi lényekbe? Ha pedig már itt a lehetőség, miért is ne élhetnék vele, hogy a saját szememmel lássam ezt az úgynevezett "szuperhőst"?
Az esetet, amiért idejöttem, hamar átnézem, magamhoz veszem az aktáját, szemrevételezem a helyszínt, a bizonyítékokat, készítek pár képet, feljegyzést magamnak, majd el is hagyom az őrsöt. Majd otthon, az irodámban jobban áttekintem a dolgot, így kapkodva, kutyafuttában úgysem ér semmit. Úgyis kell még autózgatnom ide miatta. Most egyébként is jobban foglalkoztat ez a rendezvény.
Az autómat valamivel távolabb teszem le a parktól és megindulok a park bejárata felé, ahol láthatóan állig felfegyverzett, tagbaszakadt őrök nézik át a belépőket fémdetektoros kapuk mellett. Bár én csak civilként vagyok itt, úgy döntök, teszek egy próbát. Kockázatos, hogy a szolgálati fegyveremet magammal viszem, hiszen ha elkobozzák, jó sokáig kajtathatok majd utána, de egy ilyen helyre, ahol egyértelmű, hogy metahuman vagy akár metahumanek is lesznek, ha egy mód van rá, nem szeretnék fegyvertelenül lézengeni. Csak a biztonság kedvéért. Türelmesen kiállom a sort és mikor odakerülök, mielőtt átmennék a kapun, felmutatom a rendőrigazolványom és be is mutatkozom a biztonsági őrnek.
- Julian Albert vagyok, rendőrnyomozó a central city-i egységtől. Civilben vagyok itt, de szeretném magamnál tartani a szolgálati fegyveremet biztonsági okokból - Úgy gondolom, jobb az egyenes beszéd, nincs értelme taktikázni, azzal csak a bokámat ütném meg nagy eséllyel, egy fegyelmi eljárás vagy ilyesmi pedig a legkevésbé sem hiányzik. Először kétkedve néznek rám, az adatbázisban is rám keresnek a gépükön, tanakodnak, telefonálnak. Hosszú perceket vesz igénybe a művelet, hallom is a hátam mögött a sorban állók zúgolódását, de végül csak odaszólnak, hogy a felettesük megadta az engedélyt, bemehetek a fegyveremmel. Udvarias biccentéssel megköszönöm és el is indulok a park belseje felé. Nyugodt, határozott léptekkel sétálok, látszólag célirányosan haladva, de tekintetemmel közben a tömeget pásztázom. Vajon itt van már Supergirl? Egyelőre nem látom sehol. Közben, mintha egy ismerős arcot vélnék felfedezni. Svetlana? Mit keres ő itt? Egy fejvadász, aki ráadásul nem is teljesen ember. Csak egy pillanatra látom, aztán el is nyeli a tömeg. A szemöldököm kicsit felszalad, ahogy megállok és abba az irányba nézek, ahol látni véltem őt. Supergirl miatt jött? Vagy a műkincs miatt? Akárhogy is, jobb lesz, ha nyitva tartom a szemem. Immár még fokozottabban, mint eddig.
✻ hozzászólások :
18
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
rendőr
✻ karakter arca :
Tom Felton
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Vas. Feb. 05, 2017 1:15 pm ••

Kalandozás


Éreztétek már úgy, hogy egy jelentős napon, amire bármi másnál többet készültél, hogy tökéletes legyen minden egyes lépés, légvétel, de még a vérkeringésed is egyenletes és megfelelően ritmusos legyen, minden egyes lény a földön, de még a sors is betársulva melléjük, összeesküszik és ellenetek fordul? Én igen, pont most. Képzeletemben már számtalanszor földhöz vágtam, vagy dárdaként használva fehér botomat egy szebb világra küldtem a rágógumiján igencsak hangosan kérődző kísérőmet, hogy aztán csapot-papot otthagyva távozzak a sorból, mialatt mások a vak ember csodálatos gyógyulásának Bibliába illő eseményétől és a döbbenettől eltátott szájjal követnek a tekintetükkel, amíg el nem nyel a nagyvilág nyüzsgése, szegény felnyársalt lány pedig ott marad aszalódni a napon, amíg a tömeg föl nem ocsúdik, hogy mi is történt. Tökéletes kilépő lenne. Drámai, ugyanakkor hatásos. De nem teszem meg, csak hallgatom a monoton csámcsogást, néha a rágógumiból fújt lufi diszkrét, halk pukkanását és a szörnyű szörcsögést, amivel visszakényszeríti azt a szerencsétlent a szájába. Az elején észre sem vettem ezt a roppant idegesítő hanggal járó tevékenységet, jobban lefoglalt, hogy minden tökéletes és hibátlan legyen, álcámmal sikerüljön megtévesztenem minden embert a környezetemben és csak a hosszas sorban állás alatt hallottam meg először ezt a rettentő hangot, a többi tényező pedig már csak hab volt a tortára, sőt még a cseresznye csúcsdísz is fölkerült a hab tetejére. Az emberek izgatott beszélgetése egy nagy morajlássá nőtte ki magát és a hangok minden irányból ostromolnak. Valaki sír a távolban, bár ez már inkább visításnak mondható, mint akit kínoznak, valószínűleg egy akarata ellenére ide kényszerített csecsemő, akit a legkevésbé sem érdekel a fránya nyakék, amikor otthon a tévében Barney és barátai megy, vagy Thomas a gőzmozdony. Újabb sírás harsan fel, ezúttal közelebbről, a kettővel odébb állók sorából és a sírásba belevegyül egy atyai pofonért kiáltó hisztis követelés, mely szerint a hercegnőként fölnevelt hölgyemény még egy fagylaltot követel, zizis szórással. Többen türelmetlenül tesznek megjegyzést vagy közvetlenül a szülőknek, vagy csak úgy hangosan a levegőbe, hogy bezzeg ha az ő gyerekük lenne, bizony egy hangot nem hallatna ilyen módon. Mindenkiből előbújik ilyenkor a példás szülő, aki glóriával a fején, angyal szárnyakon szállt le az égből, jóságosan mosolyogva osztja a gyerekinek a süteményt, akik hasonlóan angyal módjára viselkednek mind otthon, mind az iskolában, hogy aztán az édesanya elmondhassa mindenkinek, hogy így kell nevelni azokat a kis átkokat. Ha nekem feleennyire lettek volna jó szüleim, mint akik most a National Múzeum előtt tartanak gyorstalpaló szülőképzést, azoknak a pároknak, akik képtelenek elhallgattatni az ivadékaikat, akkor most nem itt állnék, hanem a főiskolák valamelyikén ülnék, szorgosan jegyzetelnék, hogy egy napon azt a munkát végezhessem, amit a szüleim kitaláltak nekem. Maga lenne az amerikai álom! De helyette itt állok az alig haladó sorban és szorongatom a fehér botomat olyan erővel, hogy a bütykeimen szinte felszakad a bőr és utat enged a csontnak. Megéri az a francos nyakék? Már hogyne érné meg! Az enyves kezem nem bír magával és a nyakéken kívül más nem is jár ebben ebben az elburjánzott, mérgezett kobakban, amióta olvastam róla. Megéri izzadni, mint a ló a két réteg ruha és a paróka alatt, megéri hallgatni az üresfejű szőke csámcsogását mellettem, megéri hallgatni a tömeg zúgolódását, ami lássuk be, hogy úgyis bekövetkezett volna előbb vagy utóbb, hogyha még a gyerekek nem is sírnak, más indokot találtak volna arra, hogy kötekedjenek egymással és ezt a békés napot csírájában mérgezze meg az egymás iránti gyűlölet és düh, szidják a kormányt, egymás családját, másokat és talán még a szuperhős Supergirl-t is, mert van, akinek sosem lehet a kedvére tenni, még ha a világvégétől is menti meg a bolygót és a vérét áldozza. Megéri hallgatni őket, mert én csak boldog leszek attól, hogyha valaki feszült a környezetemben és minél többen veszítik el a fejüket, az én kedvem annál rózsásabb lesz és felejtkezem meg az engem bosszantó tényekről. Arcomra mosoly kúszik és megvakarom a fekete paróka alatt rejtőző, izzadtságban úszó homlokom, miközben mantrázom magamnak, hogy már alig vannak hátra és bent újra önmagam lehetek. Két pár és mi is sorra kerülünk, hogy vizsgálatnak vessük magunkat alá, aminek őszintén szólva nem örülnék. Számítottam rá, hogy fokozott készültség lesz az eseményen, de ezzel nem számoltam, azzal pedig pláne nem, hogy nálam ötször akkora embereket állítanak az ellenőrző pontokhoz. Emberek ezek egyáltalán, vagy egy újabb kísérlet eredményei, akiket már nehezebben lehet becsapni, mert olyanok, mint egy-egy Terminátor? Napszemüvegemet megigazítva meredek a fémdetektoros kapura, alsó ajkam pedig újra a fogaim áldozatául esik és az eddig gondosan előkészített tervemet ismételem át magamban újra meg újra. Működni fog, csak kicsit erősebb színészi játékkal.
Mikor már csak pár lépés választ el minket a kaputól, kísérőm a megbeszéltek szerint féltérdre ereszkedve babrál a saját cipőfűzőjével, mialatt észrevétlenül kioldja az enyémet. Mégsem guggolhatok le én, hiszen elviekben nem látok, így nem láthatom azt sem, hogy milyen állapotban vannak a fűzőim. Apró lépésekben haladva kerülök minél közelebb az előttem álló férfi hátához, de meghagyom a kellő távolságot, hogy biztosan kibillenjen az egyensúlyából, hogyha nekizuhanok. Tenyerem úgy izzad, mintha kézmosás után nem töröltem volna meg a kezem, még csak le sem ráztam volna, a fejbőröm viszket a meleg parókától és szemüvegem folyamatosan lecsúszik az orrnyergemről. Mintha még furcsán émelyegnék is. Gyerünk, John, szedd össze magad! Még Mr. Dawson is átjutott és békén hagyott az egész sorban állás alatt! Mert Mr Dawson halott, csak az én képzeletemben él még és ott idegesít. De valóban, most tényleg nem tett rossz fát a tűzre, csak áll a kapu túloldalán és összefont karokkal vár, mint az apa a fiát, aki az iskolában verekedett és intővel engedték útjára. Jövök már, jövök.
'Uram isten! Nem esett baja?' - kérdezi riadtan a mögöttünk álló nő férjébe kapaszkodva, mintha legalább agyonlőttek volna. A kapu fülsüketítően visít és minden szempár felénk fordul, minden nyak felénk nyújtózik, hogy hátha terroristát vagy bűnözőt fogtak el a kapunak köszönhetően, de beérik azzal is, hogyha valakitől egy nadrágszíjat kell elvenni, legalább tudják úgy bámulni, mintha bűnös lenne, vagy várják, hogy előkerül még valami.
'Jesszusom, elnézést kérek, uram! Megbotlottam valamiben, magam sem tudom és egyszerűen elveszítettem az egyensúlyom. Nagyon sajnálom!' - nem azt mondom, hogy Oscar - díjat érdemelnék most, de véleményem szerint a lehető legszerencsétlenebb arcomat sikerült felöltenem a helyzetnek megfelelően, hangom pedig esdeklő és sajnálkozó. Erős karok ragadnak meg és rántanak talpra a kapu túloldalán és adja úgy a kezembe botomat, mintha egy lego figura lennék, akinek az eszközeit be kell pattintani a kezeibe.
'Jól van?' - ez aztán a mély orgánum! Arcán a kemény vonások mögött meghúzódik a szánalom és sajnálkozás, nem beszélve az undorról a kontaktlencsém láttán, aminek hála úgy tűnik, mintha ténylegesen elveszítettem volna a szemem világát. Perifériából látom, hogy kísérőm elgyötört arccal kér sokadjára bocsánatot az úrtól, akit úgy borítottam fel,  mint egy tekebábut, mialatt a másik őr alaposan átvizsgálja mindenhol. Legalább azt jól csinálja, amiért fizettem neki.
'Igen, köszönöm. Elnézést kérek a felfordulásét, nem is tudom, hogy hogy történhetett. Annyira röstellem.'
'A cipőfűzője lehetett, cimbora. Ki van oldódva. A hölgy nem látta?'
'Kétlem, akkor valószínűleg már bekötötte volna nekem újra. A szemüvegemet nem látja valahol? Kellemetlen látvány mások számára a szemem és jobb szeretem eltakarni. Tudja nem mindig voltam... ilyen... Még gimnáziumban egy kémia órán az arcomba robbant egy kémcső. A szilánkokat eltávolították, de a vegyszer, ami belement a szemeimbe teljesen megvakítottak és nem tudtak azon segíteni. De öröm az ürömben, legalább jobban hallom, hogy miket mondanak körülöttem.' - jegyzem meg poénosan, miközben óvatosan megérintem a fülemet, a férfi viszont nem viszonozza a mosolyt, csak úgy tesz, mintha nevetne a kis viccemen. Látszik, hogy szabadulni akar ebből a kellemetlen helyzetből mindenáron. Szemüvegemet a földről felvéve adja azt is a kezembe, én pedig köszönet kíséretében veszem azt vissza.
'Van esetleg önnél szúróvágó eszköz, amivel másokat meg tud sérteni? A botjában nincs elrejtve semmi?' - a kötelességek ugye? Menne, de a munkája mégsem engedi.
'Egyedül a botomban van egy huzalszerű kötél, aminek köszönhetően összecsukhatom és összeköthetem, hogyha valahol nagyon útban van. Szétszedjem esetleg?' - ajánlom fel készségesen, de rögvest jön az elutasító válasz és amint kísérőm odaér hozzánk, Terminátor 1 miután jó szórakozást kívánt, mintha moziba mennénk be, visszasiet a pozíciójába és mi őrizetlenül maradunk. Bent vagyunk. Kezdődhet.

►××× szó ; 1334► jegyzet: Bocsánat, nem könyvet akartam írni, elszaladt velem a ló
A kockadobás eredménye: 4
Online
✻ hozzászólások :
22
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• Szomb. Feb. 04, 2017 7:17 pm ••



Everybody & Dark Kara



A National Radio reggeli tájékoztatója hallatán egy széles mosoly terült szét az arcomon. Jó érzéssel töltött el az a gondolat, hogy engem választottak ki ennek a becses műtárgynak a megvigyázására. Sikerült megnyernem az emberek bizalmát. Ez pedig engem még inkább motivált arra, hogy folytassam, amit elkezdtem és segítsek minden bajba jutottnak. A városomnak szüksége van rám, én pedig nem fogok csalódást okozni a polgároknak.
Nem volt kérdés az sem, hogy tiszteletemet tegyem az eseményen, illetve szokásomhoz hűen idő előtt megérkezzem a városi parkba. A D.E.O. is rendesen felkészült a legrosszabbra, már ami a mai nap végkimenetelét illeti. Ha valamiben biztosak lehetünk, akkor az az, hogy néhány bűnöző a nap során meg fogja majd próbálni kisajátítani magának a múzeumunk legújabb ékkövét. Én pedig ezt semmilyen körülmények között nem fogom hagyni bekövetkezni.
Vagy.. épp ellenkezőleg segíthetek is valamelyiknek kivitelezni a tervét. Amint kiviteleztem a landolásomat a városi parkban, mintha megváltozott volna valami bennem. Immár nem éreztem többé azt a beteges késztetést magamban, hogy segítsek mindenkinek. Sőt, helyette szabadnak és legyőzhetetlennek éreztem magam.
Az, hogy miután tekintetemmel bejártam a környéket és egyelőre semmi gyanúsat nem szúrtam ki, megnyugvással kellett volna eltöltsön, de helyette inkább csalódott lettem. A biztonság kedvéért másodször is felröppentem, hogy pillantásommal újra bejárhassam a parkot ezúttal felülnézetből, abban a reményben, ha először elmulasztottam volna valakit észrevenni. És tádám. Hamarosan ki is szúrom azt a rejtélyes lányt, aki nem rég mindenféle megerőltetés nélkül sétált ki a bankból pénzeszsákkal a kezei között. Hm, már tudom is, kinek fogom ma először szétrúgni a hátsóját! Kiváltképpen akkor, ha a korábbi észrevételeim valósnak bizonyulnak be és kiderül róla, hogy Ő is a szülőbolygóm szülötte.  Túl ritkának mondanám a képességét ahhoz, hogy többen is rendelkezzenek hasonlóval. Én pedig csak egyetlen ilyenről tudok, az illető pedig kriptoni. De.. az viszont még rejtély a számomra, hogy miként kerülhetett át ide. Tehát, mindenképpen el kell beszélgetnem vele részletesen.
Talán pont ő lesz majd az a szerencsés, akinek segíteni fogok megkaparintani a múzeum kis kincsét?
red kryptonite
Megjöttem    




✻ hozzászólások :
124
✻ kereslek :
everyone from the dc universe, especially from Supergirl ♥
✻ tartózkodási hely :
National city, but i can be anywhere ♥
✻ foglalkozás, hobbi :
ex assistant, future reporter.. and ofc being Supergirl ♥
✻ karakter arca :
Melissa ♥ Benoist
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana •• ••

Sponsored content
live like legends

National City - John & Julian & Kara & Reece & Svetlana

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Julian
» John szobája
» Jay skatulyái
» Part 14 / 13
» Primeval: New City

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: különlegességek :: Magánrészleg :: kaland-