National City - John & Julian & Lana
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots







utolsó bejegyzések
Üzenetek
Today at 12:50 pm
Yesterday at 1:02 am
Yesterday at 12:57 am
Kedd. Márc. 21, 2017 11:36 pm
Kedd. Márc. 21, 2017 11:31 pm

a változás szele
kalandunk

Ősrobbanásként köszöntött be a változás National, Star, Central City, Gotham és Metropolis városaiba. De az igazság az, hogy valami alapjaiban változott meg a világban – minden világ és minden univerzum eltorzult a valóságtól. Portálok nyíltak meg a semmiből, és szippantottak magukba embereket, hogy az ismeretlenbe rántsa őket, vagy éppenséggel hánytak ki magukból olyan személyeket, akik nem a saját világukba tartoznak. És a múlt… a múlt is változott. Nem érted, hogy mi ez az érzés, valahol ott a lényed mélyén – aki voltál, az kezd elhalványulni, eltűnni… számos emlékképeddel együtt. Tudod, hogy ki voltál valaha, de már nem érzed azt, hogy többé valóságos lenne, olyan mindössze, mint valami őrült álom, amely arra figyelmeztet, hogy ne veszítsd el önmagad, ne felejtsd el azt, aki valaha voltál. De késő, mert az idősíkok összemosódtak, és már semmi sem az, aminek látszik. És senki sem az, aki egykoron volt.


legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
a tél oscarai
legjobbjaink

• A tél női canon karaktere •
caitlin snow
killer frost

• A tél férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• A tél női saját karaktere •
elowen sardothien
the succubus

• A tél férfi saját karaktere •
reece malgus
the soldier

• A tél előtörténete •
ethan vasilev
the cop

• A tél keresett karakterei •
jonathan graham
the actor
richard gecko
the losculebra

• A tél párjai •
barry allen
zara tepes
reece malgus
svetlana hellfire


Share| .

National City - John & Julian & Lana



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Hétf. Márc. 20, 2017 7:28 pm ••


national city's adventurers
john & julian & lana

Az elmúlt évek során sosem asszociáltam magamra úgy, mint egy hősre. Nem én vagyok az, aki valami hős hacukába öltözik és elmegy, hogy megmentse a világot. Én az vagyok, aki csak saját magára gondol. Nem érdekel engem senki más jóléte csak a sajátom. Most azonban, mikor egy hatalmas gorillával állok szemben és még megannyi övez minket körbe..Hát mondhatnám az,t hogy hagyjuk az egészet a francba és én elhúztam a csíkot. De ez nem ilyen egyszerű. Részben azért, mert Julian elég rendesen meg szokott fizetni azért, hogy elkapok egy-két metát a rendőrségnek. Másrészt pedig, ha az ő hátsóját bevédem, akkor már a vöröskét sem szabadna magára hagynom.
Az ellenségeink támadásba lendülnek és egy pillanatra megremegek, vagy talán az egész föld remeg bele a gorilla mozgásába? Nem tudom, de határozottan ki kell találnunk valamit, mert vészesen közelít felénk. Hát az egyszer biztos, hogy ezek után én kidobom az összes plüss majmomat. Eddig még szerettem őket. De ezután már kétlem, hogy valaha is ugyanúgy tudnék nézni rájuk, mint eddig. Azonban, mielőtt kitalálhatnám, hogy mihez is kezdjek az óriás gorillával addigra a vöröskét is körbeveszi a fekete ruhás férfi, akiből már tényleg kezd elegem lenni. Hogy ezek egy pillanatra nem tudnak megállni. Egyáltalán mi hasznot szül abból, ha eltesz minket láb alól? Nem értem, de nem is akarom megtudni. Mély levegőt veszek a kezeim körül az ismer vörös fény izzani kezd, ahogyan a levegőbe emelem a gorillát, ami legalább olyan érzés, mintha egy épületet próbálnék a levegőben tartani. A másik kezemmel intve a gyorshajtónkat taszítom neki a falnak remélvén, hogy ezúttal most tényleg rendesen kiüti magát.
- Menjetek, gyorsan! Nem fogom sokáig bírni. - Az egyszer biztos, hogy nem fogom sokáig a levegőben tartani főleg, hogy annyit ficánkol. Az erőm meg olyan megbízható, mint általában az időjárás. Talán egyszer majd ténylegesen megtanulom használni és kezelni, meg úgy igazából majd a határaimmal is tisztában leszek. De van azaz érzésem, hogy az a nap még nem ma jön el.

avatar
✻ kereslek :
mr. N I G H T M A R E
✻ tartózkodási hely :
▼ national city ▼
✻ foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
✻ karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 19, 2017 10:17 pm ••


national city


✻ John & Julian & Lana ✻  
A parkot egyre inkább körbeöleli a kétségbeesés. Az emberek többségének már sikerült kiutat találnia ebből az őrületből, de a java még hátravan. Hiszen a portálon keresztül egy óriás próbál meg erőteljesen átférkőzni, mindeközben folyamatosan érkeznek a portálon újabb, és újabb szörnyetegek, akik alig várják, hogy megkaparinthassák maguknak ezt a földet és saját uralmi rendszerüket alakíthassák ki. Supergirl és Reece elméjét, már szinte darabokra szaggató boszorkány játékos mosollyal figyeli, ahogyan egymást kezdik püfölni. A harc teljesen fair körülmények között zajlik, hiszen Supergirl a nevének első részét elveszítette, de ezért is un bele elég hamar a varázslónő abba és taszítja őket a feketeségen kívülre, ahol eszméletüket vesztve szigetelődnek el a parkban történtektől.
Mindeközben a majmok birodalmában Julian fegyvertelenül és sérülten néz szembe a gorillával és az sem segít jelen helyzetén, hogy elég csúnyán elbántak vele a parkból menekülő emberek. Azonban láthatóan nem kell félnie, hiszen Lana igyekszik a saját árnyékába venni őt, hogy megvédhesse az esetleges csapásoktól, de még így is egy a kettő ellen az állás. Azonban az univerzum, mintha csak egyenlíteni akarna felbukkan John , hogy betársuljon a csapatukhoz azonban elsőre úgy tűnhet, mintha az egyetlen komoly ellenfél a gorilla és a gyorshajtó számára Svetlana lenne, de sosem szabad alábecsülni az embereket, hogy meddig képesek elmenni annak érdekében, hogy a saját irhájukat mentsék.
Míg a gyorshajtónk egy helyben ácsorog a gorillák megindul, hogy az első támadását megindítsa a lány ellen, akinek arra is figyelnie kell közben, hogy Julian ne kerüljön semmilyen bajba.
Mindeközben a gyorshajtónk pár másodperc különbséggel kezd el körözni a vörös fiatalember körül, akinek bőven van oka a pánikra, mert ahogy körülötte köröz egyfajta vákuumot képez körülötte ezzel pedig elszakítva őt a szükséges oxigéntől, amely minden egyes ember lételeme. Bármennyire is állnak a kis csapat mellett a számok, az erőviszonyok határozottan az ellenség malmára hajtja a vizet, de összedolgozva talán még van lehetőségük megmenekülni, hiszen mint valami reménysugár kezd villogni valami a gorilla mögött, ahová csak el kellene jutni. De előtte még.. Át kell küzdeniük magukat az ellenségeiken. Azonban talán nem is sejtik, hogy a portál túloldalán mennyire elmérgesedett a helyzet..



John & Julian & Svetlana: Mentsétek meg egymást.  
A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!





avatar
✻ tartózkodási hely :
↳ playground ↲
✻ foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 19, 2017 7:42 pm ••


national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece

Ha tudtam volna, hogy az a nyamvadt nyakék ennyi bajt fog hozni a fejemre, akkor sosem kelek ki reggel az ágyból, hogy benyomorogjak a tömeg kellős közepére, amitől falra tudtam volna mászni. Azonban még mindezt felül kell múlni azzal, hogy egy maszkos férfival kell az isten tudja miért szembe néznem, mert kétlem, hogy tettem volna bármit ellene. A következő pillanatban pedig mire észbe kaphatnék, hogy mégis mi is történik körülöttem már ismét valahol máshol vagyok. Éreztem erős karok szorítását és a gyomrom kicsit fel is kavarodott ezen a rövid távon. Pedig nem gondoltam volna, hogy portálokon való közlekedés után meg fogja bántani a gyomromat egy speedster sebessége.
Azonban hagyjuk a fekete ruhás alakot. Kit érdekel, nemde? OTT VAN MELLETTE EGY HATALMAS GORILLA! Egy GORILLA! Hogy mégis mi a fene? Körbenézek és nem látok mást a nézőtéren csak még több gorillát. Akik pedig idegesen veregetik a mellkasukat, mintha valami harcot várnának. Na, én mégis mihez kezdjek egy gorillával. Oldalra nézek Julian-re, aki nincs a legjobb állapotban és az arckifejezéséből ítélve felfegyverkezve sincs. Ez most tényleg komoly? Mármint még maga a fekete maskarás pasas is sok lenne. De mellé egy Gorilla? Na, jó talán ki tudunk hozni valamit ebből az egészből. Hiszen az előbb is sikerült elbánnom a pasassal. Bár, akkor is egy hajszálon múlott. Azonban érzem, ahogy a nap cirógatja az arcomat, hogy az erő is kezd visszatérni a testembe. Kezdem összeszedni magam, ami azt jelenti, hogy a testem ugyanolyan erős, mint volt. Legalább, ha pár pofonra kerül sor már nem terülök el olyan könnyedén.
Felkészülnék a lehető legrosszabbra kicsit úgy igazodva, hogy valamennyire Julian-t is védeni tudjam. Nem vagyunk barátok ez tény és való, de azért nem fogom engedni, hogy bántódása essen. Már így sincs túl jó formában. Én pedig nem vagyok teljesen kegyetlen. Mielőtt azonban még bármelyikünk támadásba lendülhetne felbukkan nem is olyan messze tőlünk egy portál, ami amilyen hívogató a számomra olyan hamar is zárul be. A hazaút lett volna és ennek az egésznek az elkerülése. De mi már csak ilyen szerencsések vagyunk... Azonban a portállal együtt érkezik egy vörös hajú srác is, aki végül is legalább olyan zavarodott, mint mi. Hát talán ott lett volna ő is a parkban? Lehetséges.
- Kérlek mondd, hogy legalább nálad van valami használható. - Igyekszem olyan halkan mondani, hogy csak ő hallja, de ebben a helyzetben nem mondhatnám azt, hogy biztosra mehetek ezzel. De igazából szerintem már elsőre látható, hogy mennyire kevés az esélye annak, hogy mi ezt túléljük.

avatar
✻ kereslek :
mr. N I G H T M A R E
✻ tartózkodási hely :
▼ national city ▼
✻ foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
✻ karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 19, 2017 1:27 am ••


Kara & Svetlana & John & Reece & Julian
National City

Minden olyan kusza és érthetetlen, hogy lassan már a saját érzékszerveimnek sem hiszek. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide és egyáltalán hol vagyok, vagy miért. Abban sem merek hinni, hogy a nő, akit a rácsok túloldalán látok, valóban az a Svetlana, akit ismerek. Nem mintha feltétlenül jót jelentene az, ha tényleg ő lenne. A mi viszonyunkat mindig is inkább az üzleti kapcsolat jellemezte, nem a barátság. Azért segített nekem, mert megfizettem, nekem pedig hasznomra vált a képessége, legyen ő akármi is. De ez nem azt jelenti, hogy bármilyen szinten is bíznék benne.
Nincs azonban sok időm ezen gondolkozni, ahogy nézek rá, hirtelen már nem ott vagyunk, ahol eddig. Igen, csak így egyszerűen. Az elmém játéka. Az kell legyen ez az egész. Annyira irracionális. Bár a sérüléseim valósak, emiatt mégis aggasztó a helyzet. Hol a fenében vagyunk? A nap már élesen tűz és nem is az a hideg kő van a lábam alatt, ami eddig. Fülsüketítő őrjöngés vesz körbe, ahogy egy aréna kellős közepén igyekszem minden erőmet megfeszítve talpra állni, mikor megpillantom először a velem és Svetlánával szemközt álló páncélos gorillát. És mintha a közönség is ilyen felbőszült emberszabásúakból állna.
Egyik kezemet kénytelen vagyok a sajgó oldalamra szorítani és így is csak kétrét görnyedve tudok állni a lábamon, miközben az övtartómhoz nyúlok, a pisztolyomért, ám az már nincs ott. Káromkodok magamban egyet. Nekem annyi. Mégis mit tehetnék ezzel az állattal szemben én?
Tekintetem már rá tapad, akiben kivégzőmet vizionálom, csak akkor szakad el tőle, mikor megpillantok egy férfit közeledni felénk. Nem ismerem, nem tudom, ki az és mit akar, de már ösztönösen gyanakvással figyelem. De vajon ki lehet az igazi ellenségem: Svetlana, a gorilla, vagy esetleg ez az idegen? Esetleg valami más veszély is leselkedik még rám? Próbálok mindenfelé elegendő figyelmet fordítani, de még ha észre is veszem, nem tudom, képes leszek-e kitérni bármilyen támadás elől ilyen állapotban, teljesen fegyvertelenül.
avatar
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
rendőr
✻ karakter arca :
Tom Felton
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Pént. Márc. 17, 2017 12:47 pm ••

Kalandozás


Könyörgöm, hamar legyen vége! Fejemet védve repülök sebesen a semmibe, ahol ki tudja mi vár. Lehet, hogy pillanatokon belül nekicsapódom a múzeum hatalmas becsben tartott épületének és úgy kenődöm szét rajta, mint muslica a szélvédőn, ezzel hihetetlen anyagi kárt okozva az igazgatóságnak, hiszen azt a részt nem kevés pénzből kell újrafesteni, de előtte a maradványaimat az utolsó agyvelő darabig el kell tüntetni, újra lemeszelni a falat, kifesteni, hogyha volt azon a részen, akkor a csicsás, cikornyás, bonyolult és mégis szemet gyönyörködtető részt újra kidíszíteni, ehhez megtalálni a megfelelő embert, aki úgy bánik az ecsettel és a színekkel, mint ahogy előtte még soha senki ebben az életben, őt is meg kell fizetni és gondolom az alapanyagok is aranyárban vannak. Lassan kezdem azt gondolni, hogy az utolsó érzés, ami végigfut rajtam a fájdalom előtt, a bűntudat lesz, hogy mennyi munkát fogok ezzel okozni mások számára. De várjunk csak! Hiszen itt vannak újdonsült barátaink, nem is beszélve arról a hatalmas óriásról, aki ezekben a percekben is azon igyekszik, hogy azon a parányi vöröslő lyukon átszuszakolja magát és mondhatni újra megszülessen ezen a bolygón. Ők mekkora károkat fognak okozni? Az én halálom még olcsó mulatság lesz ahhoz az anyagi csődhöz képest, amit majd ők művelni fognak! Hogy ezek után megnyugodtam-e? Egyáltalán nem! Fejemben még mindig a lehetséges opciókat sorolom fel, amelyekkel búcsút fogok venni a világ minden gondjától és bajától, a szám és a módszerek pedig arra sarkallnak, hogy úgy gondoljam, hogy falnak csapódni még mindig sokkalta kellemesebb halált jelent, mint mondjuk az újonnan érkezők markába kerülni. Saját védelmem érdekében egyre jobban húzom össze magam és kezdek hasonlítani egy labdára, amikor lehunyt szemhéjaimon át érzékelni kezdek egy kék fényforrást, ami mint a mágnes kezd magához vonzani. Hunyorogva pillantok a kékség felé és ahelyett, hogy megkönnyebbülést éreznék, rögvest elhagyom előző pozíciómat és kapálózva próbálok elmenekülni az örvénylő átjáró elől, amely ügyet sem vet próbálkozásomra, csak húz maga felé. Hálátlan gondolatnak fog hangzani, de inkább a sötétség szörnyei találjanak rám, minthogy átkerüljek abba a világba, ahonnan az új földlakók érkeztek. Az átjáró erejéből kifolyólag minden erőfeszítésem haszontalannak bizonyul, a szégyenteljes ordításommal együtt, ami elhal az éterben, amint az örvény magába szippant és ki tudja hová röpít.
Először a tarkóm, most a homlokom? Az új világ földje fájdalmas üdvözlését élezve emelem föl fejemet a porból és nézek körbe hunyorogva, hogy a kékség hová köpött ki végül, miközben köhögök a számba került homokmennyiségtől. Csak ne a sivatagba! Az élet viszont hamar megnyugtatásomra siet ezzel a kérésemmel kapcsolatban és biztosít róla, hogy ez első ránézésre rosszabbnak tűnik, másodikra már nem csak tűnik, hanem biztossá is válik. A hirtelen napfénytől átmenetileg vakon kelek föl a porból és verem le magamról a piszkot, amit le tudok, majd legyezem el magam elől a felszálló porfelhőt, amit ezzel okoztam. Lássuk hol is vagyunk! Egyre tisztábban látom a környezetem, s ahogy körbenézek a falakon, rácsos bejáratokon azt kívánom, hogy bár ment volna egy kis homok is a szemembe. Túl széles a tér, nincs menekülési lehetőség és a közönség úgy őrjöng, mintha állatkertben lennénk mindnyájan. Mi ez, valami verseny? Visszamentem az időben és a Colosseumban kötöttem volna ki egy gladiátor viadalon? Kissé még hunyorogva nézek föl a fülsüketítő közönségre, de a külsejük láttán rögtön hátrálni kezdek az aréna közepe felé. Gorillák. Temérdek gorilla, amennyit még természetfilmekben sem látott soha az ember. Izmos mellkasukat csapkodják és ordítanak fenyegetően a viadaltér felé, be hozzám. Sárga, nyállal bőségesen borított fogaikon megcsillan a nap fénye és kezdenek eljutni arra a szinte hangerő tekintetében, ami már káros a hallásra nézve. Mit várnak tőlem, mit csináljak? Bohócot akarnak látni? Zsonglőrködjek, álljak fejre? Riadtan tekintek körbe, hogy jobban szemügyre vehessem az életveszélyes környezetemet, ami lehet egyúttal a sírom is lesz. A portál eltűnt, de mondhatni megnyugvásomra szolgál, hogy nem én vagyok itt az egyetlen, akit ez a kék fene ide dobott. Emberek, ráadásul kettő is! És egy páncélba burkolt gorilla, aki ellen nem sok esélyük van a győzelemre. Földbe gyökerezett lábakkal nézem a furcsa társaságot, miközben óvatosan megtapogatom a nadrágom zsebét, hogy hű társam és életmentőnek is mondható kis késem nálam van-e még, nem esett-e ki út közben. Ne hagyj cserben, amikor szükségem lesz rád!
'Jobban teszed, hogyha iparkodsz kicsit és odamész hozzájuk, mielőtt valaki odahajít.' - nagyot nyelve küzdöm le a feltörni kívánkozó sikolyt Mr. Dawson semmiből felcsendülő hangja hallatán. Élvezte, hogy a frászt hozta rám, mi? De ugyanakkor igaza volt, mivel ahogy befejezte a mondatot egy apró, mégis erőteljes és kevésbé bátorító, inkább fenyegető lökést éreztem meg a hátamon, amitől kiszakadtak a gyökerek végre valahára mozgásképtelen lábaimból és arra ösztökéltek, hogy társuljak a többiekhez. Sietősen elindulva közelítem meg őket, miközben a vállam fölött hátra pillantva találkozom dühödt pillantásokat lövellő kísérőm felé, aki úgy tudna agyon csapni, mint egy törött szárnyú legyet, minden további gond nélkül. Egyre közelebb érve hozzájuk fixírozom a két embert, akikben egy ideig meg kell bíznom, hogy nem szúrnak hátba egy óvatlan pillanatban. Kik lehetnek? Láttam már őket valahol, le merném fogadni, mert ismerősnek tűnnek, a társaság hímnemű tagja legalábbis. Ez nem a rendőr a tévéből? Vagy csak összekeverem valakivel és lehet köze nincs a bűnüldözéshez? De, biztosan a televízióban láttam! A hölgyemény meg... mitől ismerős? Miért? Mindenesetre a megérzéseim azt súgják, hogy jobban teszem, hogyha óvatosan járok el velük kapcsolatban, de megbízom bennük, amíg ki nem kerülünk ebből a majomketrecből. Legszívesebben elkezdeném faggatni őket, hogy hol vagyunk, miért kerültünk ide, mikor lett King Kong valóságos, miért van lovagnak öltözve az előttünk álló gorilla és még annyi kérdést tudnék föltenni, de tudom, hogy azzal csak megrövidíteném az amúgy is rövid életem maradék részét, mert nem úgy tűnnek, mint akik szeretik, hogyha valaki fecsegni kezd az orruk előtt. Mr. Dawson, van valami használhatót terve?

►××× szó ; 936► jegyzet: ha-ha-ha
A kockadobás eredménye: tejóisten
avatar
Online
✻ kereslek :
The Gunslinger
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 12, 2017 11:06 pm ••


national city


✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻  
National City parkját folyamatosan színesítik a portálon keresztül érkező más univerzumból származó alakok, akikből szinte vészesen árad a sötétség. A még parkban tartózkodó emberek esnek áldozatául a különféle képességgel megáldott személyeknek, miközben Kara és Reece elméjét már szinte darabokra szaggatják és újraépítik, szinte teljesen összekuszálva az emlékeiket, amelyektől fogva nem látnak mást egymásban, mint egymás legnagyobb félelmeit. Ennek köszönhetően pedig mindkettejükben beindulnak a védekező mechanizmusok és emiatt megpróbálják legyőzni egymást és, mivel Kara továbbra is pusztán emberi képességeit birtokolja harc mondhatni fair.
Mindeközben John áldozatául esik a hatalmas karnak, amelynek többi testrésze is átkívánkozik a park kellős közepére, de vészesen túlterheli a portált az érkezése ezért is váltott ilyen vérvörös árnyalatba. Egy darabig még a markában szorítja a vörös hajú férfit, akit valamennyire szemügyre vesz, hiszen arcának egy része már a portál ezen felén helyezkedik el, de ekkor váratlan támadás éri az óriást, akinek jóformán a szemében kotorászik John, mint valami kegyetlen ki szálka. Már várja a pillanatot, hogy mikor roppantja össze minden egyes csontját, de ahelyett, hogy ez a pillanat elérkezne nemes egyszerűséggel dobja el a feketeség elé, ahol talán még nagyobb kínok ölelik majd körbe, mintsem az összes csontjának roppanása. Mikor már egy karnyújtásnyira van a sötétségtől és a biztos haláltól megnyílik egy portál, amely egyenest beszippantja.
Ezen idő alatt a gorillák birodalmában Julian és Svetlana próbálják feltalálni magukat, hogy mégis valós-e a másik, vagy egy újabb látomás, vagy a másiknak eltorzított hasonmásával állnak-e szemben. Azonban nincs idejük arra, hogy egymás között próbálják lerendezni a nézeteltéréseiket, mert a Lana lábainál lévő férfi egyik pillanatról a másikra eltűnik. Mire azonban feleszmélhetnének, hogy eltűnt volna már egy küzdőtér kellős közepén találják magukat, ahol a közönség nem áll másból, mint intelligens gorillák tömkelegéből. Julian-től időközben a gyorshajtó elkobozta a fegyverét, aki ennek köszönhetően fegyvertelenül néz szembe a gyorshajtóval Lana oldalán. Azonban mielőtt még a harc kezdetét vehetné nem olyan messze tőlük megnyílik egy portál és beesik rajta John, akinek most lehetősége van magának oldalt választani. A gyorshajtót választja, vagy a számok mellé áll és betársul a ketteshez? Mindez csupán az ő döntése.


Kara & Reece és John & Julian & Svetlana: Most egyikőtöknek sem kell dobnia, dolgozzatok egy kicsit össze.
A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!

KARA & REECE, ha a következő körben sem írtok kimesélésre kerültök!!





avatar
✻ tartózkodási hely :
↳ playground ↲
✻ foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 12, 2017 9:23 am ••

Kalandozás


'Rendben, ez a valóság. Ideje elfogadnom, hogy nem otthon alszom és képtelen vagyok ebből fölébredni, hanem ma reggel elindultam és ez lett a vége. Látod, John, mindenki megmondta, hogy egyszer az utolsó centig el kell számolnod mindennel, amit eltulajdonítottál és tessék! Egy egész égből pottyant sereg elől kell megmentenem az irhámat, hogy elkerüljem a végítéletet. Mondjuk az nem volt benne a pakliban, hogy ilyen hamar...' - fejemet a fényesre lakkozott fadeszkáknak döntöm és igyekszem a lehető legkisebbre összehúzni magam a színpad lépcsője alatt, mielőtt nem ártó szándékkal érkező új barátaink begyűjtenének, mint első elrabolni való földlakót. Istenem, hogyha hallasz, márpedig tudom, hogy hallasz mindenkit, csak általában jobban szeretsz a hobbijaidnak szentelni minden figyelmet, mint azoknak, akik hisznek benned és könyörögve imádkoznak hozzád legalább fél kiló kenyérért, akkor egyetlen egyszer még húzz ki a csávából! Igaz, hogy eddig is magamat húztam ki a mocsárból, ha nyakig süllyedtem, de betudom annak, hogy a te kezed is benne volt a dologban és így ezzel szent a béke. Nem tudom megígérni, hogy minden vasárnap templomba fogok járni híveid közé, azt sem, hogy adakozni fogok az egyháznak, hogy az összegyűjtött pénzből otthonra a szentéletűek még egy televíziót vehessenek maguknak és hidd el, vannak még ennél cifrább elképzeléseim is, hogy mire költik el a pénzt, de azt igen, hogy a rászorulóknak mindig adni fogok pár centet vagy dollárt, amelyik neked jobban tetszik, részt veszek önkéntes programokban, csak kérlek azt ne várd el tőlem, hogy pucéran, két táblát magamon hordva hirdessem a világvégét. Bár minek ígérek ilyeneket? Úgysem figyelsz rám, ahogy senki másra sem. Fönt duzzogsz, unatkozol és tekergeted a szakálladat, mialatt azon gondolkozol a mi kis világunk szemlélése közben, hogy hogyan ronthattad el ennyire a teremtést, hogy ez lett a vége. Én megmondom neked! Hogyha máshova rakod az almafádat és nem ülteted a bogarat annak a két szerencsétlennek a fülébe, akkor nem itt tartanánk, vagy lehet, hogy egyszer itt tartanánk, de nem most, hanem később. Lényeg a lényeg, tekergesd tovább a szakállad és sopánkodj nyugodtan. Most komolyan fölöslegesen vitatkoztam egy olyan anyagi lénnyel, ami lehet, hogy nem is létezik? Össze kell szednem magam! Halkan kifújva a levegőt fordulok a sötétség felé, ahol az egyetlen fényforrás a vörös portál baljós fénye, közepén a kézzel, aminek a gazdája egyre többet szeretne megmutatni magából, nem törődve azzal, hogy senki sem kíváncsi rá. Az emberek kétségbeesett sikoltozásai és ordításai elhaltak, néha egy-egy pillanatra felcsendül egy a távolból, de az sem tart soká, s a kétségbeesés hangjait az újonnan érkezettek halk mormogásai veszik át, a törés és zúzás hangjai, ahogy kutakodnak azok után, akik elrejtőztek előlük. Minden izmomat megfeszítve markolok magam mellett egy-egy fűcsomóba és elismételgetem magamban a menekülési útvonalat, ami egyértelműen nem arra lesz, amerről jöttem, hanem a múzeumon keresztül rohanva fogom menteni a bőröm. Egyszerű. Fölkelek, futok, elbújok, kikerülöm ezeket a valamiket, futok tovább és kint is vagyok. Zseblámpát viszont kell szereznem, mert ebben az éjszakai sötétségben sokkal inkább fog akadálypályának tűnni az egész terület, semmint könnyű szerrel lefutható távolságnak. Éjszakai sötétség? Na persze. Ott legalább némiképp világítanak a csillagok és a Hold, égve vannak az utcai lámpák és a lakások ablakaiból is kiszűrődik a benti fény, de ez nem hasonlítható ahhoz. Ez inkább olyan, mintha egy dobozba lennénk bezárva, amire nem vágtak nyílást, hogy levegőhöz jussunk és leragasztották az összes oldalát. Én viszont lyukat fogok rajta vágni és elmenekülök innen. A fűcsomókat elengedve, négykézláb és nesztelenül mászok ki a lépcső menedéke alól és lapítva figyelem az idegen társaságot. Kevesen vannak, akik a kereséssel vannak elfoglalva, annál többen viszont a hatalmas, ronda kezet szugerálják, ami nekem előnyt jelent. Adiós fiúk, én vagyok az első, aki korán lelép a buliból! Megkönnyebbült, ugyanakkor önelégült vigyorral az arcomon fordítok hátat az eseményeknek és guggolva indulok a lépcső mentén a szabadságot jelentő út irányába. Indultam volna, hogy pontosabb legyek. Pár pillanat erejéig a fent és a lent helyet cserélnek, mint amikor a tarkómat eltalálták, de ez most más. Fájdalommal nem járt ugyan, viszont a talaj kicsúszott a lábaim alól és néhány másodpercre megtudtam, hogy milyen érzés repülni. Na nem égig emelkedő magasságokban, csak pont olyan magasban, hogy roppant kellemetlen legyen a fájdalom, amint földet érek. Immáron ideiglenesen hasznavehetetlen karomat szorongatva tekintek a színpad egykori helyére, ahol már csak apróra tört deszkák hevernek szerteszét, a kéz pedig haragosan terjeszkedve mutat meg egyre többet gazdájából, amit az idegenek félelemmel vegyült csodálattal néznek végig. Nem figyelnek rám, észre sem vesznek. Még akik meglátnak azok is elfordítják a tekintetüket és uruk új világba való születésének akarnak szemtanúi lenni, akit biztosítani akarnak mindenáron hűségükről, hogyha átlép a mi talajunkra. A felismerés pedig a napnál is világosabbá válik számomra, hogy az embernek nem lesz több hajnala ezen a bolygón. Az óvatossággal többé nem törődve állok föl és rohannék bele a sötétségbe, ahogy lábaim engedik, viszont ahogy nekünk embereknek sem tűnik gyorsnak, ahogy a hangya igyekszik elmenekülni a vesztét jelentő cipőtalp elől, ennek a lénynek én sem tűnök elég gyorsnak, ahhoz, hogy eliszkoljak, vagy legalább menedéket keressek és lábaim hamarosan már csak a levegőben kalimpálnak. A szorítása fáj, úgy fog összeroppantani, mint más az üres üdítős dobozt. Elengedem sérült karomat és belekapaszkodom az óriásba, aki mintha kőből készült volna, de a tapintása másról árulkodik. Reszketek. Másnak sosem vallanám be, de hogyha valaki már átélte, hogy milyen halálosan rettegni, úgy félni, hogy a fogai összekoccanjanak a remegéstől, belegondolni abba, hogy tüdőm az utolsó oxigéncseréket hajtja végre, szívem még utoljára fog dobbanni párat, mielőtt összezúznak, mintha egy jelentéktelen semmi lennék, az tudja akkor, hogy miről beszélek. Szaporán kapkodva a levegőt kapaszkodom egyre erősebben a lénybe, ami hunyorogva emel az arcához közvetlen közel, hogy megvizsgáljon felületesen, hogy mi is vagyok, mire pazarolja a drága idejét. Ilyen könnyen én viszont nem adom magam! Felülkerekedve saját félelmemen és ezzel elbúcsúzva az életemtől használom ki a lehetőséget, hogy közel emelt magához, pontosabban a szeméhez és öklömmel célba veszem a kocsonyás anyagot. Undorral az arcomon, mégis teljes erőmmel mélyülnék el könyékig a szeme fehérjében, arról viszont megfelejtkeztem, hogy mindenkiben benne van a reflex, hogyha valami belemegy a szemünkbe, ösztönösen odakapunk és megpróbáljuk kipislogni vagy kiszedni, ez pedig az óriásnál sincs másképp. Másik kezével az arcához kapva figyel dühösen az ép szemével, amiből csak úgy szikrázik a düh, én pedig lelkiekben felkészítem magam arra a fájdalomra, ami nemsokára erőt vesz rajtam végleg és a belsőségeimből nem marad más, csak pép és összezúzott csontok. Ég veled vilá... Nem tudom befejezni a búcsúzkodást. Egyik percben még egy erős marok szorongat, a másikban pedig hihetetlen sebességgel távolodom el tőle, a híveitől, a portáltól, mindentől és repülök bele a feketeségbe. Repülni borzasztóbb, mint ahogy elképzeltem, ráadásul a halálba!

►××× szó ; 1081► jegyzet: ha-ha-ha
A kockadobás eredménye: tejóisten
[/i]
avatar
Online
✻ kereslek :
The Gunslinger
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 12, 2017 2:31 am ••


Kara & Svetlana & John & Reece & Julian
National City

Mindez csak káprázat. A saját elmém játéka. Nem lehet valós. Ezt ismételgetem magamban, ahogy a látvány és a hang valósággal ledermesztenek. A húgom fájdalomtól eltorzult arca és velőtrázó sikolya. Mégis olyan érzelmeket hoz felszínre bennem, amit már régen elnyomva őrzök mélyen eltemetve a lelkemben. Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy így elhatalmasodjanak rajtam, mint most. Lényegében pont a legrosszabbkor. Akárhol is vagyok, nem egyedül. Hallom a döngő lépteket, de mielőtt lenne időm felocsúdni a sokkból, éles, szúró fájdalmat érzek a nyakamban. Odakapok, de a mozdulat közben már érzem, hogy ismét homályosodik a látásom és a hangok is eltompulva jutnak el a fülemig. Valamiféle lövedék lehetett... Érzem, hogy ismét a földre rogyok, ezúttal azonban a húgom arcát látom még a sötétségben is magam előtt és a sikolya visszhangzik a fülemben...

A tagjaim nehezek, a látásom lassan tisztul. Óvatosan mozgatom meg a kezemet. Az első, amit megérzek, az a hideg kő, amin fekszem és a továbbra is sajgó bordáim. Tehát ezek szerint még mindig élek. De hol vagyok? Mert ez nem az az őserdő, ahol az előbb álltam. Sötétebb van és valamivel hűvösebb. Vajon megint valami másik dimenzióba zuhantam át? Vagy az ájulásomkor közeledő léptek gazdája vonszolt el valahová, míg eszméletlen voltam? Bármelyik variációt egyenlő esélyekkel tartom elképzelhetőnek jelen esetben.
Nem épp fájdalommentes, de lassan feltápászkodom, egyelőre csak négykézlábra és úgy nézek körbe. Nem telik sok időbe, hogy átlássam a helyzetet. Be vagyok zárva, körülöttem vastag kőfalak és vasrács. Innen egyedül kizárt, hogy kijussak, pláne ilyen állapotban, mikor még felállni is alig volna erőm. Ahogy nézelődök, tekintetem megakad egy kupacon, ami a cella előtt van. Persze csapda is lehet, hiszen milyen fogva tartó az, aki a rácsoktól kartávolságra hagy bármilyen használható dolgot, de más lehetőségem úgysincs. Nem tudom hogyan és miért kerültem ide, de jobb nem várni a csodára vagy ki tudja mire. Nem kelek föl a földről, az túl sok energiámba kerülne ilyen állapotban, inkább négykézláb maradva teszem meg azt a néhány métert a rácsokig, hogy kinyúljak a kupachoz.
Beletúrok, hátha a kezembe akad valami, mielőtt azonban nekiláthatnék teljesen tüzetesen átkutatni azt, egy ismerős hang hasít bele a csöndbe, a nevemen szólítva. Ahogy felemelem a fejem Svetlánát látom odakint állni, a lábai előtt egy számomra ismeretlen, eszméletlen férfival. Svetlánát mintha láttam volna a Parkban elsuhanni még a furcsa köd felbukkanása előtt, így lenne benne ráció, hogy itt van. De bízhatok-e abban, hogy tényleg ő az és nemcsak valami délibáb vagy ki tudja, micsoda, mint az előbb a testvérem és Bellslena?
- Svetlana? Mit keresel te itt? - a hangom reszelős, nem is túl erőteljes, lassan tudom csak formálni a szavakat. Most érzem csak igazán, mennyire legyengítettek a sérüléseim. Az egyik kezem még mindig a kupacban, de a tekintetemet le nem venném róla. Úgy érzem, a fegyverem még mindig az övtáskámban van, a pólóm alatt a súlyából ítélve, elméletileg nem vagyok tehát teljesen védtelen. Más kérdés persze ez vele szemben nem feltétlenül ér bármit, hiszen nem "normális ember", ráadásul a körülmények is finoman szólva abnormálisak. Én pedig jelenlegi állapotomban különösen gyenge és lassú vagyok. Mégis, amennyire tudom, igyekszem védeni magam, ha szükséges.
avatar
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
rendőr
✻ karakter arca :
Tom Felton
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Kedd. Márc. 07, 2017 1:18 pm ••


national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece

Nem emlékszem, hogy mikor éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Az egyszer biztos, hogy nem túl sokszor tapasztalom meg ezt az érzést, hiszen a napnak köszönhetően a bőröm erős, akár az acél. Nem olyan egyszerű engem megütni, de most a napnak nyoma sem volt így nem csoda, hogy a hasam csak úgy sajog, ahol az előbb egy ütést mért még a fekete ruhás férfi, aki hála az égnek, hogy elterült, mert sosem voltam az a típus, aki pontosan tudja, hogyan is vegye fel a harcot valakivel. Általában csak az elméjükkel szoktam játszadozni, míg eltűnök, de itt nehezebb dolgom volt. Mert, ha jól sejtem ő maga is a Flash-hez hasonlóan gyors. Legalábbis abból, hogy milyen hamar talpra szökkent arra mernék következtetni, hogy így van.
Azonban nem sokáig élvezhetem a győzelmem sikerét, mert amikor indulnék a portál felé, hogy visszajuthassak National City-be érzem, hogy a portál elkezd magához vonzani, mint valami porszívó. De nem én vagyok az egyetlen, akit magával ránt, hanem a férfi is, akivel itt együtt voltam egyenest beszippantja utánam, de ahová kidob az még mindig nem National City parkja, bár amekkora káosz volt ott azon sem csodálkoznék, ha átalakult volna. Bár ez a hely nem tűnik úgy, mintha káosz kellős közepe lenne. Nem is tudom, hogyan írhatnám le, mert a következő pillanatban ráeszmélek, hogy a férfi, akivel az előbb harcoltam az életemért a lábamnál fekszik ezért arrébb szökkenek, de a szemem sarkából egy újabb alakot pillantok meg, ami hasonló hatással van rám. - Egek, megijesztettél. - Kapok a mellkasomhoz, majd rájövök, hogy kivel is állok szemben. - Julian? - Ha már találkoztam a gonosz énemmel, akkor ez lenne az övé? Vagy egy elfásult másolat? Avagy ő is ott lett volna? De mégis mit keresne egy ketrec belsejében? Ennek az egésznek semmi értelme. Bár a mai nap után már semminek nem kellene meglepnie. Pedig mindössze most kezdődött el.
avatar
✻ kereslek :
mr. N I G H T M A R E
✻ tartózkodási hely :
▼ national city ▼
✻ foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
✻ karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Hétf. Márc. 06, 2017 1:49 am ••


national city


✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻  
Az esőerdő kellős közepén, az intelligens gorillák otthonában Julian nyakába fúródik egy lövedék, amelynek köszönhetően a férfi pár másodperc múlva eszméletlenül esik össze, de húgának rémisztő látványa és a hozzá párosuló sikolya elméjének örökös fogságában ragad. Mindössze alig egy órát volt eszméletlen, mégis, mikor kinyitja a szemét láthatja, hogy egy cellában van elzárva a külvilágtól és egyedül képtelen lenne mindezt egyedül kifeszegetni. Azonban a cellán kívül nem olyan messze van egy hatalmas kupac, amelyben talán még valami hasznosat is találhatna, ha megpróbálna kutatni benne.
Svetlana-nak meggyűlik a baja fekete ruhás férfival, akiről egészen addig azt lehetne mondani, hogy sérthetetlen, mígnem a hatalmas szikladarab, amit Lana az erejének köszönhetően emel a magasba le nem dönti a lábairól. Azonban a lány a győzelmét nem ünnepelheti sokáig, mert lehet, hogy a férfi most már nem mozdul és nem szökken talpra, de a portál egyenesen elkezdi vonzani és végül mindkettejüket magába szippantja. De, mikor körbepillant nem National City parkjában találja magát, ahonnét indult, hanem egy kőépületben, ahol megpillanthatja a bebörtönzött Julian-t, aki míg a zárt rácsok mögött helyezkedik el, Svetlana a szabad területen helyezkedik el, a lábainál a fekete ruhás férfival.
De a parkban tartózkodok sem lógathatják a lábukat unalmukban John, akinek sikerült megúsznia, hogy a kéz egyenest beterítse a következő támadást, már koránt sem úgy hárította, ahogyan szerette volna, de ez a támadás, most kevésbé volt pusztító erejű. Legalábbis kezdetekben. A hatalmas kéz, amely átlógott a portálon és egyre inkább kezdte felvenni egy órási ember alakját, John köré fonta ujjait és a levegőbe emelte. A szörnyetegnek egyelőre mindössze a formája volt emberi, a többi koránt sem hasonlított egy emberre. A bőre keménynek tűnt, sötét volt, szürkés. Szinte már a látvány azt sugallta, hogy semmire jóra nem számíthatnak. A szörnyeteg azonban nem volt hajlandó tovább foglalkozni a férfival, mint valami használt zsebkendőt úgy hajította a levegőbe, a férfi pedig vészesen zuhanni kezdett a föld felé és egyetlen reményét Supergirl jelentette, aki most nem volt a legjobb formájában. Nem csak azért, mert ereje, mintha lenullázódott volna, de a gonosz boszorka úgy játszadozott elméjével, mintha csak a barbi babáját irányította volna. Ugyanakkor nem ő volt az egyetlen foglya a játékának, hiszen habár Reece megpróbálta fizikai alapon legyőzni őt a boszorkány nem tágított az elméjétől és végül a férfit és nőt is beteges játékának a fogságában tartotta. Mindaddig, míg amikor már elengedte őket nem tudták megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól.


John & Kara & Reece és Julian & Svetlana: Most egyikőtöknek sem kell dobnia, dolgozzatok egy kicsit össze.
A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!





avatar
✻ tartózkodási hely :
↳ playground ↲
✻ foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Kedd. Feb. 28, 2017 7:38 pm ••


national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece

Nagyon úgy néz ki, hogy soha nem lehet elég olyan személy, aki el akar tenni láb alól. Már komolyan kezd elegem lenni abból, hogy mindenki szüntelenül az életemre tör. Azt még megértem, hogy milyen okai vannak másoknak arra, hogy megpróbáljanak újra a kísérleti székekbe lökdösni, de azt már tényleg nem tudom hova tenni, hogy mégis mit akar tőlem ez a férfi. Nem tettem semmit. Azon kívül határozottan nem, hogy ide pottyantam és azt sem mondhatnám igazán a saját döntésemnek, ami miatt ez már megint csak minden, csak nem fair.
Az előbb a falhoz szorított és alig sikerült kikászálódnom a kezei közül, hiszen láthatóan ide a napsugarak koránt sem érnek el úgy, hogy erőt adhassanak nekem. Ami igazából csak annyit jelent, hogy sebezhető vagyok. Méghozzá nem is kicsit. Ennek pedig határozottan rossz vége lesz. Éppen átnyúlnék a portálon, ami mostanára már vörös színben kezdett el pompázni, mintha azt akarná bizonyítani, hogy nincs túl sok időd hátra itt az ideje, hogy cselekedj és elhúzd innen a csíkot. De bármennyire is igyekszem mindezt magam mögött hagyni a fekete ruhás férfi valamiért nem enged. A földre taszít, ahol érzem is, ahogyan a talpa a hátamra nehezedik, de a képességemet használva, mintha egyszerű tárgy lenne taszítom arrébb, de mindössze pár másodpercig tart felállnom ő már újra szemben áll velem. Egyszerűen nem értem, hogy miképpen lehetséges, de megvan a magam sejtése azonban, mielőtt még rászólhatnék magamra, hogy ne kiabáljam el egy pofon landol az arcomon, de olyan gyorsan, hogy az szinte fel sem fogom és, mire odakapnék, hogy megvédjem magam, már rég a hasamat érinti egy erőteljesebb ütés, aminek köszönhetően újra a földre pottyanok.
A kezei pedig erőteljesen vibrálni kezd, amitől én óvatosan hátrálni próbálok, de úgy érzem, hogy az ütés, amit az előbb a hasamra mért, mintha az egész testemet érintette volna. Egyszerűen megbénultam és nem tudok mozogni.
Azonban, ahogyan egyre inkább közeledik felém a keze - pontosabban a mellkasom felé - egy utolsó adrenalin löketnek köszönhetően sikerül talpra küzdenem magam, hogy kikerülhessem a támadását majd pedig egy közepesebb méretű szikladarabot emelek fel, majd hozzávágom a jelen helyzetben tőlem kitelő maximális erőmmel.
avatar
✻ kereslek :
mr. N I G H T M A R E
✻ tartózkodási hely :
▼ national city ▼
✻ foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
✻ karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Kedd. Feb. 28, 2017 3:36 am ••


Kara & Svetlana & John & Reece & Julian
National City

Még mindig nem tudom, mi történt, történik velem, körülöttem. Mi ez az egész, ami valami ismeretlen és szürreális helyre juttatott? A fejem is zúg a sérülésektől, az ájulástól, abban sem vagyok biztos, hogy nem hallucinálnom-e, amiket látok. A portál, amin még mintha átszűrődne némi zaj (de az is lehet, hogy csak a fejem zúg ennyire) először kéknek tetszik, aztán lassan pirosba vált át. Semmi jót nem jelent ez. Akár a látásom vált ilyenné, akár tényleg színt váltott az a portál, ami feltételezem idehozott. Egy dolgot tudok csak biztosan: vissza kell jutnom.
Ennek a kulcsa lehet talán a húgom vagy Bellslena. Vagy legalábbis az a valami, ami az ő alakjukat vette fel. Próbálok a megérzéseimre hagyatkozni, mikor választok közülük. Persze nem tudhatom, van-e egyáltalán jó választás, lehet, hogy mindkét lehetőség ugyanúgy csapdát rejt, de nem vesztegelhetek sokáig, végül a húgommal tartok. Sietős léptekkel halad, de olykor vissza-visszanéz a válla felett, figyelve, hogy követem-e.
Egy ideig úgy látszik, jó irányba haladunk, egyszer csak azonban a portál úgy tűnik el előlünk, mintha ott sem lett volna. Megtorpanok. Csapda? A húgom szembefordul velem és akkor már biztos vagyok benne, hogy így van. Ijesztő és szürreális látni a szeméből folyó vért és a számon kérő hangját. Ez nem valós. Az elmém játéka kell legyen, vagy a dimenzióé, ahova kerültem. Szembesít a legbelsőbb félelemeimmel, hogy legyőzzön. Káprázat, nem több. De bárhogy hajtogatom mindezt magamnak, panaszos sikolya a lelkemig hatol és a bűntudat olyan hullámban tör rám, ami valósággal megbénít. Mikor meghallom, hogy nem vagyunk egyedül, már késő. A döngő léptek már túl közel járnak ahhoz, hogy menekülhessek.
avatar
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
rendőr
✻ karakter arca :
Tom Felton
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Feb. 26, 2017 11:37 pm ••


national city


✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻  
National City parkja a káosz hatására teljesen kiürült, mindössze alig maradt pár ember jelen. Többségük azonban már koránt sem tartozott az élők soraiba. A kék portál, amely szépen lassan kezdte bekeríteni a parkot hirtelen vörösen kezdett el izzani, ami még nagyobb veszélyt rejtegetett magában. Egy hatalmas kéz már átnyúlt rajta, de a parkban tartózkodók talán nem is sejtették, hogy mit is jelent ezt.
Reece, akinek időközben a fejében táncolt a sötét boszorkány sikeresen talpra küzdötte magát és megtámadta Lana hasonmását. Első csapását elvétette, amelynek talán köze van a feje kótyagos állapotához, hiszen a boszorkány rányomta a bélyegét. De nem ő az egyetlen, akinek a fejével szórakozni kezd ugyanis Supergirl-nek a gondolatai közé is beférkőzik pár pillanat erejéig, ahol szintén hasonló mértékű kárt okoz, de hamar rá kell jönnie arra, hogy nem képes egyszerre Supergirl idegein táncolni és megvédeni magát a férfival szemben ezért végül elengedi a lány tudatát és a férfi felé fordul azzal a levakarhatatlan mosollyal az arcán, miközben kezei között ott lebeg a feketés-vöröses energiafoszlány.
Eközben a parkot egyre több a portálon keresztül érkező alak kezdi betölteni egyikük rettenetesen hasonlít JSA egyik tagjára Obszidiánra. Hamarosan a kezeit felemelve könnyedén borítja teljesen sötétségbe a park egész területét, amelyet immár egyedül a portál  világít meg, amely kezd folyamatosan egy pontban összegyűlni, mintha helyet akarna biztosítani a hatalmas kéz tulajdonosának. Eközben John, aki menekülőre próbálja fogni kis híján a vöröslő portál és a sötétség közé szorul, de az utolsó pillanatban sikerül még elslisszolnia. Azonban a kéz, amely méterekkel a feje felett nyúl ki a portálból egyre inkább közeledik felé, mintha agyon akarná őt nyomni. A sebesség, amellyel közelít felé, szinte elkerülhetetlen a minimális összeütközés.
Mindeközben a Gorillák hazájában Julian meghozta a döntését, hogy kibe is veti a bizalmát, mondhatni kire bízza rá az életét. A portálnak a nyüzsgését, még hallhatja, ahogy a  szemével beazonosíthatja annak távoli játékát, ahogyan a kék színét megfertőzi a szüntelen vörösség. A húgát követi, aki szökdécselve vezeti néha a válla mögött visszapillant, hogy ellenőrizze Julian még mindig követi. De a portál, mint valami délibáb tűnik el a fiú látóköréből és ekkor a húga teljes alakjával felé fordul, a szemgödreiből pedig vér csordogál. - Miért nem mentettél meg Julian? - Szegezi a kérdést idősebb testvérének, majd kínkeserves sikollyal rázza meg az erdő összes fáját, amelynek megvan a maga hatása, hiszen léptek zaja csapja meg a fiú fülét.
Svetlana eközben pedig harcba kényszerül a fekete ruhás férfival, aki először egy hatalmas pofont kever le a lánynak, aki mire feldolgozná, hogy egy ütés érte, a következő egyenest a hasában landol, amely ismételten a földre kényszeríti. A fekete ruhás férfi pedig a kifulladt lány felé közelít a vibráló kezével pedig egyenest a lány mellkasa felé közelít.


John: 1-2: kisebb sérüléssel megúszod, 3-4: egy hajszálon múlik, de nem sérülsz meg, 5-6: telibe találja a bokádat
Julian: 1-3: sikerül elmenekülnöd és közelebb kerülsz a portálhoz  4-6: Solovar fogságában találod magad
Kara & Reece: Nektek most szabad kezet adok abban, hogy mégis mihez kezdtek a hölgyeménnyel
Svetlana: 1-3: kiüt téged, 4-6: Összeszeded magad és elhúzódsz a támadása ellen
A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!





avatar
✻ tartózkodási hely :
↳ playground ↲
✻ foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Feb. 26, 2017 8:43 pm ••

Kalandozás


Nem, nem, nem! Tekintetem ide-oda kapkodom Cesar holtteste és az aktatáskás férfi között, aki továbbra sem mozdul posztjáról, mint aki odaragadt a padlóhoz vagy várja, hogy valaki megmentse. Általában gyorsan és egyszerűen hozok döntéseket, könnyedén mérem föl a helyzetet és van, hogy gondolkodás nélkül cselekszem, az ösztöneimre hallgatva, de megfogadom azt a jó tanácsot is, hogy még mielőtt bármit teszek vegyek mindent számba, gondolkozzak előre és ne siessek el semmit, főképp akkor ne, hogyha az merőben befolyásolja a jövőmet, most viszont nincs időm arra, hogy átgondoljak egyáltalán bármit is. A portál egyre falánkabb módon tizedeli a parkban tartózkodókat és ha nem sietek, könnyen megeshet, hogy én is egy leszek azok közül, akiket elnyel az ismeretlen kékség.
'Ne haragudj, Cesar, de belőled nem fogok jól lakni soha életemben.' - pillantok le végül az élettelen testre, fúrom tekintetem még egyszer utoljára az üveges szemeibe, miközben föllépek a színpad deszkáira, hogy végül egy életre elbúcsúzzak attól az embertől, aki még akkor sem taszított el magától, amikor az idegeire mentem, nem szabott ki nekem határokat és mondta, hogy egy bizonyos pontig elmehetek, tovább már nem. Az embertől, aki azt mondta, hogy elfogadlak. Az ilyet hívják barátnak, nem igaz? A végén úgyis mind elmennek. Nagy levegőt véve acélozom meg magam és vetek egy gyors pillantást a számomra most mindennél fontosabb dologra a világon. Még mindig a helyén van, ott reszket egy helyben, épphogy nem csinál tócsát maga alá. A félelem megbénította, a sokk, hogy innen fentről nézte végig mások haláltusáját, a menekülő, sikoltozó tömeget, ahogy gyerekek szakadnak el a szüleiktől, egymáson áttaposva menekülnek félelmükben, mint a birkák, hogyha észreveszik a farkast. Talán még arra is gondolhat, hogy miért nem volt egy közülük, akiket eltapostak. Miért kellett életben maradnia? Hogy lássa ezt a rövid idő leforgása alatt kialakult káoszt, mialatt a város hősnője falta az emberek szenvedésének látványát és ezáltal ráébredjen, hogy a hősök sem mindig szeretik elvégezni a munkájukat? Vagy egyszerűen itt fönt biztonságosabbnak tűnt, hiszen ide nem jön fel senki, nem eshet bántódása, nem fogják cipők hadai rajta hagyni a nyomaikat az egész testén, nem fog csontja törni, nem lesz agyrázkódása és még örülhet, hogyha ennyivel megússza. Ezért viszont hálás vagyok, hogy a saját életét tartotta a legfontosabbnak és nem mozdult el sehová sem. Dicséretre méltó! Viszont akkor ideje nekem is cselekednem. Egy utolsó búcsúpillantást vetek elhunyt barátom irányába, a testnek viszont csak a hűlt helyét látom, az örvénylő kékség pedig egyre csak hízik és hízik, mint aki sohasem lakik jók és falánksága csillapíthatatlan. Ideje cselekednem, vagy én leszek a következő laktató falat számára. Érzem, ahogyan a jeges félelem kezd szétáradni bennem, lábaim nehezebben mozdulnak és a gondolataim is száguldoznak, mindegyik irreális és logikátlan. Szedd össze magad! Megúszhatom, hogy a semmiben találjam magam, hogyha gyorsan cselekszem és utána lesz még időm innen olyan messzire rohanni, hogy ez a valami soha ne érhessen utol. De mi van akkor, hogyha ennek az egész világ kell? Akkor nincs hová bújnom. Nem lesz olyan hely, zug, apró rés, amit ne kebelezne be velem együtt és akkor már nem csak a táskát értelmetlen eltulajdonítanom, hanem a menekülésnek is annyi haszna lesz, mint az árral szembeni úszásnak. Semmi. Ezzel az erővel már egyenesen fejest is ugorhatnék bele. Ordítva tépek bele a hajamba, már nem számít, hogy ki hallja, ki figyel rá fel, ha még egyáltalán van valaki, aki felfigyelne arra, amit csinálok. Hajamat el nem engedve hordozom körbe tekintetem a környezetemben, két kezemmel pedig húzgálom a tincseket, amik áldozatául estek ujjaimnak. Lefagytam. Csak nézek, de nem látok, hallom a hangokat, de csak összemosódott zsivaj minden. A félelem jeges keze továbbra is szorongat belülről és minden pillanatát kiélvezi annak, hogy megbénított, agyam viszont küzd ellene, sikertelenül idáig. Mozdulj már meg! Lábaim viszont nem engedelmeskednek, tovább rángatom a tincseket és bámulok bele a kékségbe. Legalább az eszméletemet elveszíthetném, hogy ne legyek tudatában annak, hogy mennyire szánalmas módon haltam meg.
'A hajadat kitépheted később is mind egy szálig, John, de addig nézz balra. Ha nem sietsz, valami el fog tűnni onnan és az a valami, ami valakinél van, nagyon fontos a számodra, sőt! Mindenki számára, de senkinek nem jutott eszébe az az elvetemült ötlet, hogy el is lopja, kivéve neked. Ha már emiatt kockáztattad a saját testi épségedet, nem beszélve az elmédéről, ami már nagyon a végét járja, de nem menthetetlen egyáltalán, szerintem megéri kicsit összekapni magad és eltulajdonítani. Nem gondolod? A lyukkal foglalkozol később, most viszont a táska a lényeg.' - mint egy apa a fiára, olyan szigorral az arcán néz rám most Mr. Dawson, hangja viszont mégis szórakozott, mintha csak egy mellékes tényt közölt volna velem, hátha érdekesnek találom. Szinte belemászik az arcomba, túl közel van hozzám és ez nem tetszik. Egyáltalán nem. Sohasem jött ilyen közel hozzám és egyszer sem fordult elő, hogy bármiben segített volna, már ha ezt segítségnek lehet nevezni. Legalább magamhoz térített. Egy lépést hátrálva távolodom el tőle, de mintha mágnes lennék, úgy jön utánam és ebben van valami fenyegető is. Ezt is a kékség csinálja? Életre keltette Mr. Dawsont?! Hajamat elengedve torpanok meg és amint közelebb ér hozzám, úgy nyúlok keresztül rajta, mintha ott sem lenne. Jó, tényleg nincs ott, de ezt csak mások látják így. Megkönnyebbülten fellélegezve engedem le a kezeimet, Mr. Dawson pedig figyelmeztetésképp mutogat a hátam mögé, megszólalni már nincs kedve. Jobban szerettem, amikor még egyáltalán nem szólalt meg, most már kezd rájönni, hogy a hangjától a frász tör ki és hiába szeretném elhallgattatni, sohasem fogom tudni. Egyszer el fogom tüntetni. Megpördülve fordulok a reszkető férfi felé, aki már koránt sem a földön ülve várja az utolsó légvételeit, hanem kapálózva és ordítva akar kiszabadulni a kékségből, a hőn áhított táska pedig ott lóg a csuklóján, hogy együtt távozzanak el.
'Azt már nem!' - ordítva vetődöm utánuk és ragadom meg az utolsó pillanatban a táska egyik sarkát, de izzadt ujjaim közül és a portál erős vonzásának köszönhetően úgy csúszik ki a kezemből, mintha még be is lett volna kenve vajjal. Zihálva nézem, ahogy a táska eltűnik az örvénylő kékségben, ujjaimat ökölbe szorítom és hangszálaimat nem kímélve ordítok bele a semmibe, miközben hátrálok pár lépést, hogy én ne essek áldozatául. Ez nem lehet! Nem hiszem el! Nem... ez nem... Ám ordításom hamarosan elhal, helyette kétségbeesett nyöszörgést hallatok, mialatt elhátrálok a színpad leghátsó zugáig és elhűlve nézem, ahogyan a kéklő örvény vörössé változik és sokkal gyorsabban kezd terjedni, mint korábban. El kell tűnnöm innen. Nem érdekel a táska, nem érdekel a pénz, nem érdekel, hogy többé nem kéne lopnom, nem érdekel semmi, csak az életem, ami annyit érhet másoknak, mint a csatornapatkányoké, nekem mégis becses kincs. Tekintetemet le nem véve a fenyegetően növekvő vörös örvényről kezdek el oldalirányba haladni, hátha még időben sikerül kikerülnöm a hatósugarából és elszelelhetek innen egyszer és mindenkorra. Nincs időm megállni és rettegni, egy pillanatra viszont mégis megállok és kiszáradt, szúró szemekkel nézem, ahogy a portál igyekszik kiköpni valamit magából. Egy kéz. Hatalmas kéz. Egy óriás keze. Kővé dermedve figyelem a jelenetet és minden erőmet bevetve próbálom elhitetni magammal, hogy álmodom és ez nem történik meg, agyam viszont nem hajlandó hinni nekem egy másodpercig sem. Ha valamit nem tanított meg nekem az élet, az az, hogy hogyan viselkedjek akkor, hogyha idegen létforma támadja meg parányi bolygónkat. Ennyi elég volt mára ebből a napból, jobbnak látom, hogyha kereket oldok! Nem is kellett magamnak kétszer ezt elismételni, lábaim a lépcső felé iramodnak szélsebesen és nem törődöm már semmivel, csak azzal, hogy eltűnhessek innen egy életre.

►××× szó ; 1221► jegyzet: ha-ha-ha
A kockadobás eredménye: 4
avatar
Online
✻ kereslek :
The Gunslinger
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Feb. 26, 2017 6:42 pm ••

Sok mindennel foglalkozhatnék most. Kellene foglalkoznom. A minket körülölelő káosz, az ördögűzőbe átfordult lány... Úgy néz rám, hogy azon sem csodálkoznék, ha konkrétan körbeforogna a feje a nyakán. Nem tudom, hogy lett belőle kettő, de van egy sejtésem, miszerint szerencsésebb lett volna, ha a másik csinoska marad itt velem. Helyette görcsösen, mozdulatlanul állok, mintha a testem már nem hozzám tartozna. A csuklóm roppan, a vibránium pengém a földre zuhan, de nem kell sok idő, hamarosan követem én is. Tehetetlenül zuhanok térdre, érzem, ahogy a chip a fejemben lüktet, de még van erőm felnézni az arcomhoz hajoló boszorkára. Apuci kicsi fia, aki sosem volt elég jó. Milyen szomorú.
- Te ribanc. – Vicsorgom felé, de alig jön ki hang a számon. Mire ő nevetve távolodni kezd, én még jobban összegörnyedek. A kiakadt csuklóm esetlenül tartom, a másik alkarommal pedig a földön támaszkodok. Úgy érzem, egy fekete lyukba lökött, amiből nem tudok szabadulni. Néhány másodpercig még figyelem őt, de minden homályosodik, izeg-mozog és már nem hallok semmit a külvilágból. Mire újra szerzek annyi erőt, hogy legalább az állam felemeljem, ahelyett hogy a porba dugjam az arcom, már egészen mást látok magam előtt. A boszorka még mindig ott áll a háttérbe vonulva, de szinte a környezetbe olvad. Én pedig képtelen vagyok elszakítani a tekintetem az előttem zajló eseményektől. Az apám az és az alig három éves... én. Erősen tartja a menekülni próbáló gyereket a vékony, törékeny alkarját szorítva, én pedig fokozottan érzem a fájdalmat. Mintha az én karom marná. Majd kirajzolódik egy női alak is. Nem emlékszem rá. Nem tudom ki ő. Egészen addig, amíg az apró gyermek anyának nem szólítja. Látom, ahogy apám hátra lök, majd a nőhöz... anyához lép és rá emeli a kezét. Most már emlékszem... Meg fogja ütni. Akkor láttam őt utoljára.
Az a boszorka ezt még egyszer biztos, hogy nem játssza el velem. Ha durván szereti... akkor csináljuk úgy. Hiába szorítom össze a szemeim, akkor is ugyanúgy látom az eseményeket, mintha figyelném. Mégis ezt teszem, és koncentrálok, annyira, hogy már fáj. Ki kell innen szabadulnom. És ha a chip nem segít rajtam, majd segítek én. Nem akarom látni, ami ez után történni fog. Munkám van, amit el kell végeznem. Mivel szorít az idő és jobb ötletem sincs, teszem, amit tehetek. Az ujjaim a sérült csuklómra kúsztatom, összeszorítom a fogaim és török. A roppanó csont hangjával együtt én is magamhoz térek, kitisztult fejjel nyitom ki a szemeim és az előttem heverő pengét a földről felkapva rontok neki a lánynak. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ő nem az, akire én vadászok. Ami mit jelent? Megölhetem. Az első támadásom könnyedén hárítja, mintha előre tudta volna, hova fogok érkezni, elsuhanok mellette, meg sem karcolom. De ennyi még nem bátortalanít el, azzal a lendülettel fordulok is vissza, hogy újra próbálkozzak. Ami körülöttünk zajlik, rég mellékes. Ez most már személyes, ribanc.
avatar
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• ••

Sponsored content
live like legends

National City - John & Julian & Lana

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Julian
» John szobája
» Jay skatulyái
» Primeval: New City
» John Adams

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: különlegességek :: Magánrészleg :: kaland-