National City - John & Julian & Lana
VILLAINS HAVE A VISION FOR THE WORLD. HEROES DON'T, THEIR ONLY GOAL IS TO STOP THE VILLAINS FROM REACHING THEIRS.


üdvözlünk téged
vándor lélek

Jelenleg éppen egy a DC világával foglalkozó szerepjátékos oldalon nézelődsz. Az utóbbi évek DC termése az új és sikeres sorozataival, a közelmúltban mozikba került és az előre beharangozott filmjeivel lehetővé tette, hogy nem csak a képregények rajongói, de az izgalmakkal és szuperhősökkel teli műsorok szerelmesei is közelebb kerülhessenek ehhez a világhoz, híres és kevésbé ismert karaktereihez. Ha csak egyet is ismersz vagy kedvelsz a mostanában futó Arrow, The Flash, Supergirl vagy Legends of Tomorrow sorozatok közül, ha szívesen csöppennél bele Superman, Batman és a Justice League világába, ha van bátorságod találkozni a Suicide Squad tagjaival, ha kipróbálnád magad a hősök, az áldozatok, vagy éppen a gonosztevők között, különleges képességekkel, vagy anélkül, közöttünk a helyed. Válassz egyet a rengeteg szabad canon karakter közül, nézz szét a keresettek között, vagy hozz saját karaktert! Mi várunk rád!

Az oldal alapítása:
2015. március 01.

oldalunk videója
nézd meg bátran

Belépés
karakterem neve:
jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
csicseregj valamit
üzenj bátran




erre barangolók
Ki van itt?

Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot







utolsó bejegyzések
Üzenetek
Yesterday at 11:40 pm
Hétf. Jún. 26, 2017 7:58 pm
Pént. Jún. 23, 2017 6:51 pm
Csüt. Jún. 22, 2017 11:22 pm
Szer. Jún. 21, 2017 5:55 pm
Szer. Jún. 21, 2017 5:46 pm
Szer. Jún. 21, 2017 5:27 pm
Vas. Jún. 18, 2017 4:18 pm

legtöbbet író userek
gyorsíróink

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
oldal statisztika
ennyien vagyunk

CSOPORT FÉRFI
ALIEN 1 1
ANTI-HERO 2 1
BORROWED 0 2
CITIZEN 4 0
CRIMINAL 5 4
DOCTOR 2 0
ELIT 1 1
GOVERNMENT 0 1
HERO 3 3
METAHUMAN 5 2
POLICE 2 2
VIGILANTE 0 3
VILLAIN 3 8
Összesen 28 28
a tavasz oscarai
legjobbjaink

• A tavasz női canon karaktere •
poison ivy
pamela isley

• A tavasz férfi canon karaktere •
bruce wayne
batman

• A tavasz női saját karakterei •
abigail vicious
the redhead
bonnie palmer
the pyromaniac
zara tepes
the vamp

• A tavasz férfi saját karaktere •
sean weston
the experimenter

• A tavasz előtörténete •
oswald cobblepot
the penguin

• A tél keresett karaktere •
lucille kingsland
miss badass

• A tél párjai •
caitlin snow
savitar
harley quinn
poison ivy


Share| .

National City - John & Julian & Lana



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Hétf. Máj. 08, 2017 8:36 pm ••


Svetlana & John & Julian
National City

Őszintén szólva meglep Svetlana hősiessége és önfeláldozása. Valahogy mindig olyan embernek (vagy tudom is én micsoda ő) gondoltam, aki nem tesz semmit, csak ha az érdekei úgy diktálják. Ez is bizonytalanná tesz abban, hogy valóban ő-e az, vagy csak valami alterego, kivetülés, a képzeletem szüleménye, az elmém játéka vagy bármi ilyesmi. De ramatyabb állapotban vagyok annál, semmint, hogy ezen morfondírozzam. Ha azt nézzük, én sem egészen vagyok önmagam azzal, hogy különösebben ügyet sem vetve rá és a másik férfira, inkább  a saját bőrömet mentve a portál felé indulok. Úgy érzem, úgysem tudnék hathatós segítség lenni ilyen ellenfelek ellen, pláne a jelenlegi állapotomban, teljesen fegyvertelenül. A legtöbb, amit tehetek, hogy igyekszem nem megnehezíteni a többiek helyzetét és kihasználva azt, hogy rám az ellenfeleink nem fordítanak különösebb figyelmet, a portál felé indulok. Meglepően könnyen oda is jutok hozzá, úgy tűnik, velem tényleg senki sem foglalkozik.
Még mielőtt átlépnék azonban, megállok egy pillanatra és visszanézek. A férfi időközben úgy tűnik, kiszabadult szorult helyzetéből és már ő is a portál felé igyekszik. Tekintetem Svetlanára siklik és ha van ideje rám pillantani, biccentek felé egyet köszönetképpen, ha nincs, akkor csak magamban konstatálom a dolgot. Ha tényleg ő az és lesz még rá lehetőségem, talán meghálálom neki valahogy. Most azonban csak veszek egy nagy levegőt és belépek a vöröslő örvénybe, épp akkor, amikor a másik fickó is odaér mellém, így szinte egy időben tesszük ezt meg.
Ahogy átesünk a portálon és körbepillantok, már nem merek hinni a saját szememnek sem. Hazaértünk? Úgy néz ki és mégsem. Ha ez a valóság, nem tudom, mennyi ideig tartott a kis kalandunk, de tény, hogy alaposan megváltozott a helyzet, mióta távoztunk innen. Még látom, ahogy egy hatalmas kéz tűnik el a lassan bezáródó portálban. Álom ez? Vagy valóság? Sokat elmélkedni nincs időm, ugyanis Svetlana érkezése szinte szó szerint a földre terít, rajtunk landol ugyanis, még épp egy másodperccel azelőtt, hogy bezáródna a portálunk.
Fájdalmasan nyögök fel, a törött bordáim azért megérzik a dolgot. Próbálok feltápászkodni, miközben a lány szavai kissé elhallva csengenek a fülemben. Igyekszem tartani magam, de érzem, hogy megint kezdem elveszteni az eszméletemet. Túl sok volt ez a testemnek ilyen sérülésekkel. A dimenzióugrálások, a megerőltetések, valószínűleg csak az utolsó csepp volt a pohárban ez az utolsó esés. Csak remélni tudom, hogy lesz valaki, aki bevisz a kórházba, vagy valami. Mert én most innen egy darabig aligha tudok felkelni. Egy szót sem tudok már szólni alkalmi társaimhoz sem, a világ lassan ismét elsötétül. Halványan merek csak bizakodni abban, hogy ezúttal sem örökre.
avatar
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
rendőr
✻ karakter arca :
Tom Felton
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Kedd. Ápr. 18, 2017 1:34 am ••


let's not do this again, okay?
john & julian & lana

Sosem gondoltam magamra úgy, mint egy hősre. De azért van valamennyire lelkiismeretem és nem hagynám szerencsétleneket csak úgy itt a gorillák között, mert azért mindennek megvan a határa. Én sem kívánok senkinek ilyen halált. Főleg, akik még nem ártottak nekem. Nem tudom ki a kis vörös, de Julian-t ismerve elég nagy pénz adagtól esnék el, úgyhogy már ez is inspirál engem arra, hogy jobb legyek. Hogy ne hagyjam egyikőjüket sem elveszni. Muszáj volt, hogy átjussanak a portálon, mert ha csak magam miatt kell aggódnom az valahogy könnyebben megy, mintha még kettőt hozzáadhatnék a listához. A portál, ahogy átlépnek rajta egyre szűkebb lesz ezzel is jelezvén azt, hogy nekem mennem kell innen, amilyen hamar csak tudok. Azonban, ahogy leejtem a gorillát úgy viharzik be a többi a közönségből és igyekeznek elállni az utamat. Egy két pofont sajnálatos módon így is bekapok és meg is érzem. Nem tudom, hogy ez megint ennek a napnak a játékának köszönhető, vagy egyszerűen csak bivalyerősek az ellenfeleim. De inkább a második felé dől a léc, amikor megpróbálok behúzni az egyiknek, de mintha meg sem érezte volna és ezzel engem lök félre egyenesen a betonfalnak, ahonnan nehezen tápászkodom fel, de még néhány nekifutás után sikeresen elérem a célomat és egy karnyújtásnyira van tőlem a portál, amikor az egyik elkapja a bokámat, de végül őt eltaszítva magamtól repülök át a portálon egyenesen a srácokon landolva. Úgy érzem, mintha leszakították volna a lábamat ezért kicsit nehézkesen állok fel, majd döcögve teszek pár lépést, de már érződik a napfény hatása, amely segít a gyógyulásban. - Hát.. Ezt többet ne csináljuk. - Ennek a napnak egyszerűnek kellett volna lennie. Csak ellopok valamit és már itt sem vagyok. Azonban mindig van valami, vagy valaki, aki keresztül húzza a számításaimat. De még egyszer ilyet nem csinálok. Nem jövök el bármennyire is ritka dologról lesz szó. Maradok a bankrablásnál. Ott még ilyen probléma nem jelentkezett.
avatar
✻ kereslek :
cece [sense 8]
warrick [sense 8]
mr. N I G H T M A R E

✻ tartózkodási hely :
▼ national city ▼
✻ foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
✻ karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Kedd. Ápr. 18, 2017 1:24 am ••


national city


✻ John & Julian & Lana ✻  
A gorillatömeg nem rejti a béka feneke alá az elégedetlenségét. Láthatóan püfölik a mellkasukat, ahogy a lány gorillatársukkal szemben erőfölényt produkál, míg a gyorshajtót egyszerűen csak a falnak taszította, aki eszméletét vesztve hever a porban, miközben a két fiatalember vészesen igyekszik a biztonságot jelentő portál felé. De tényleg biztonságot jelentene? Habár annak túloldalán nincsenek őrjöngő gorillák koránt sem biztos, hogy jobb helyre kerülnek majd. Míg ők ketten könnyű szerrel lépnek át a portálon, amely miután átléptek rajta egyre szűkebb és, szűkebb lesz a lánynak meg kell próbálnia átjutnia rajta, de közben még kerülgetnie kell az időközben a küzdőtérre bevetemedő gorillákkal, akik mindent elkövetnek annak érdekében, hogy megakadályozzák a lány átjutását a portálon.
Mindeközben a férfiak a portál túloldalán, mintha a pokol kellős közepére cseppentek volna. National City parkját ellepték a DEO ügynökök, akik a legtöbb portálon átérkező szörnyeteget sikeresen visszajuttattak a vöröslő kékségen keresztül, akárhova is tartson az csak tűnjön el innen. Azonban a hatalmas figurának a keze még mindig kilóg a portálon, ami immár ismét kezd kéken világítani. A kezével még le-le csap néhány áldozatot követleve magának, de egyre inkább húzódik vissza a portálon keresztül a saját világába. Míg a legtöbb átjáró visszakerült - valószínűleg - a saját bolygójára addig voltak, akik a káoszt kihasználva tűntek el, hogy beépülhessenek később a közösségbe, meglapulhassanak, hogy a tervüket nem feledve folytathassák azt. A portálok folyamatosan csukodnak be, mintha ezzel csak egyfajta megadást jelentenének be, de vajon tényleg megadják magukat? Vagy feladták? Vagy mindvégig ez volt a cél? Átjutottak azok, akiknek kellett vagy sem? Mindez pusztán a jövő kérdése, amely immáron sokkal több rejtélyt hordoz magában. Mindössze már csak egyetlen egy portál világít, amelyen az előbb átlépett John és Julian is, a közepén pedig egy vöröslő fény kezd megjelenni, ami végül beteríti mindkét férfit. Ezzel pedig a portál bezárult és a piros folt nem volt más pedig, mint Svetlana, akinek sikerült átküzdenie magát a gorillák hadseregén.



Szeretnék elnézést kérni, amiért ilyen nyomott vége lett és, hogy ennyit kellett rá várni, de a vizsgaidőszak közeledtével nem akartam tovább húzni, meg már így, hogy felére csökkentünk jóformán jobbnak láttam a zárást, azért remélem valamennyire élvezhető volt.
Még egy kör zárást azért kérnék mindenkitől, de nem kötelező és már határidő sincs rá. ♥




avatar
✻ tartózkodási hely :
↳ playground ↲
✻ foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Ápr. 02, 2017 10:52 am ••

Kalandozás


'És én még azt hittem ez egy jó nap lesz. Besétálok szépen, megszerzem a nyakéket és kámforrá válok, hogy boldogan éljek amíg meg nem halok, de nem! Az életemért kell küzdenem egy gorillákkal teli nézőtéren, odahaza meg valami óriás éppen átveszi az uralmat a bolygónk felett. Micsoda nap!' - zsörtölődöm az orrom alatt, mint a zsémbes öregemberek, akik nem tudják a reggeli kávéjuk mellett nyugodtan elolvasni a friss híreket, mert az unokák randalíroznak és hangoskodnak, pedig még csak épphogy reggel hetet ütött az óra. Csak a nagypapa nem tervezi megölni az unokáit, hiába idegesítőek, mégis ott lapul a szíve mélyén a szeretet irántuk, ami nem hagyja, hogy elkövesse ezt a gaztettet, hiába feszegetik a tűrőképessége határát. Én viszont valamelyikük szemét magammal viszem a másvilágra, ha már mindenképp itt kell búcsút mondanom az életemnek. Utolsó mentsváramba kapaszkodva veszem elő zsebkésemet és szorongatom izzadt ujjaim között, miközben az ellenségekről le nem veszem a tekintetem, akiknek feltett szándékuk a végsőkig hergelni a közönség minden egyes tagját azzal, hogy nem támadnak, csak állnak és néznek minket, a halálraítélteket. Egyértelmű, hogy nem mi fogjuk meglépni a kezdő lépést, mivel nem csak fegyvernek vagyunk híján az enyémet leszámítva, hanem bátorságunkat is most szedjük össze, hogy ne sikoltozva meneküljünk előlük, ami teljességgel értelmetlen lenne, hisz két lépésből utolérnének, hanem legalább minimális ellenállást tanúsítsunk az életünk kioltásával kapcsolatban. Lassan megfelejtkezem arról, hogy a tűző nap perzseli a nyakamat és a leégés nagyon fog fájni, hogyha túlélem ezt és lesz időm foglalkozni vele, nem törődöm a kicserepesedett ajkaimmal és vízért könyörgő nyelvemmel, ami a szervezetem akaratát is tolmácsolná ezzel együtt, ahogy azt is figyelmen kívül hagyom, hogy az eddig elfogyasztott folyadék hideg verejték formájában távozik pórusaimon keresztül. Tekintetem a feketébe öltözött férfira vándorol és agyam még most is képes elkalandozni, hiába az életem a tét, fölteszem magamnak a kérdést, ami valószínűleg másik két társamat egyáltalán nem izgatja; nem sül meg benne? Mi katlan lehet abban a ruhában, amiből facsarni lehet lassan az izzadtságot? És én panaszkodom a hőség miatt? Ezután már egy szavam sem lehet igazán. A jelenleg nem helyzethez illő elmélkedésemből az alattunk lévő föld remegése térít magamhoz, amit a gorilla súlyos léptei idéznek elő, én pedig pár lépést rögtön odébb lépek, hogy a legelső ütést ne közvetlenül én kapjam, amivel csontjaimat apró darabokra törheti, az orvosok pedig gyermekkorukat felidézve játszhatnak puzzlet velük. Mutasd a hátad nagy legény! Szeretnék rajta fölmászni, amint megálltál. Tervem pontos átgondolása közben teljesen megfelejtkeztem a feketébe öltözött férfiról, aki nyilvánvalóan nem ok nélkül került az arénába. A tomboló közönség zsivaja teljesen elnyom minden más hangot, azt sem hallanám, hogyha társaim teli torokból kiabálnának nekem, s ezt kihasználva került mögém a férfi, akit csak arról vettem észre, hogy az én árnyékom megnyúlt, hosszabb lett és talán még egy kicsit szélesebb is. A gorilla többé már nem az én gondom. Nem fogom kivájni a szemét, legalábbis addig biztosan nem, amíg a mögöttem türelmesen várakozó ellenséget ártalmatlanná nem teszem végleg, s ezzel növelem az esélyeinket a túlélésre. Késemet szorosabban markolva fordulok a fölém tornyosuló férfi felé, pedig én sem álltam meg a növekedésben 170 centiméternél, ő mégis túlnőtt rajtam a maga valószínűleg több mint két méterével. Tőlem telhetően a leggyorsabban térképezem föl az ellenséget, olyan pontot keresek rajta, ahol teljesen biztos lehetek abban, hogy sebezhető, mert a ruha alatt lapulhat akár páncél is, de számtalan mód létezik még arra, valaki megvédje magát páncél nélkül, hogyha olyan képességekkel áldotta meg a sors, például azzal, hogy a bőre kemény anyaggá válik, hogyha azt akarja, de már az is elég, ha jártas a harcművészetek világában, vagy gyorsabb az átlagnál, de igazság szerint már az is elég, hogyha van valami különleges képessége. Esélyeim száma vészesen közeledik a nullához ezek alapján és egyszerűbb lenne azt mondanom neki, hogy gyors legyen a halálom és fájdalommentes, de nem ilyen fából faragtak és már rengetegszer meghalhattam volna, hogyha nem veszem föl a kesztyűt másokkal szemben. Egyféle módon deríthetem ki, hogy mennyire sérülékeny az ellenség és mi lapul a tarsolyában. Kiengedve magamból a felgyülemlett feszültséget kiáltom el magam és rontok rá a férfira, aki arcán gúnyos vigyorral tűnik el a szemem elől, s kezd el körözni körülöttem hihetetlen gyorsasággal. A por örvénylően kavarog körülöttem, zúg a fülem és kezemből kiesik az egyetlen fegyverem, ahogy levegő után kapkodom. Nagy levegőt véve próbálok oxigénhez jutni, de csak annyit érek el ezzel, hogy mellkasom fájni kezd az erőlködéstől és elhaló, nyökögő hangot adok ki magamból. Pólómat szorítva, hunyorogva nézem a portölcsér oldalait, hátha lehetőséget kapok arra, hogy hason fekve elkapjam a bokáját futás közben, de nagyobb az esélye annak, hogy ezzel inkább tálcán kínálom neki a karomat, hogy nyugodtan tépje le, nekem már nincs is rá szükségem. És valóban! Mindjárt megfulladok, egy kar mínusz már mit számít? Még lépnék egy utolsót, de már csak hasra esek és sodródom el a valóságtól. Nem így képzeltem el, hogy meghalok.
Hatalmas levegőt véve térek magamhoz, amit egy rohamos köhögés vált fel, de a tüdőm egyszerre szomjazza az éltető oxigént és próbál megszabadulni a légvétellel lenyelt por mennyiségtől. Úgy érzem magam, mint az új szülött, aki kikerült az anyai méh csöndes kis burkából és bántja a fülét a hangzavar, szemét a fény, tüdejét a túl sok oxigén. Hörögve véve a levegőt ülök föl és nézek körbe hunyorogva, konstatálva ezzel, hogy sajnos még mindig az arénában vagyok az állatok között, de a férfi eltűnt és nem fejezte be a munkáját. Hanyag munkaerő. Vagy csak valaki a segítségemre sietett és nem hagyta, hogy ily módon végezzem be földi pályafutásom. Bizony, a hölgyemény minden erejét felhasználva röpítette odébb a kivégzőmet, a gorilláról nem is beszélve, míg a közönség elégedetlenül veri maga alatt az erős kőből készült padokat, melyek valószínűleg nem fogják sokáig bírni, hogy ekkora tombolásnak és dühnek vannak kitéve. A végén beomlik a nézőtér és vele együtt vész el az aréna egésze. Nem bánnám igazán, de csak akkor, hogyha mi már réges rég távol leszünk ettől a helytől. Imbolyogva állok fel és veszem magamhoz a fegyverem, aminek most nem vettem hasznát, de később még valószínűleg jó lesz valamire. A pólómat továbbra sem engedem el, hiába stabilizálódik a légzésem, még mindig hörögve veszem a levegőt és úgy indulok el az életmentő portál felé. Nagy reményeket fűzök hozzád, hallod? Szeretnék biztonságos helyre jutni, s ezzel valószínűleg mindannyiunk nevében beszélhetek, de az eddig tapasztaltak alapján nem hinném, hogy egy csöndes tengerpartra fogunk kerülni, ahol kipihenhetjük a fáradalmakat, hanem egy még nagyobb slamasztikába.
'Nem lesz baja?' - kérdezem magamtól, amíg odébb állok meg a portáltól egy kicsivel távolabb, hogy ne tudjon még magába szippantani. Nézem a hősömet, aki minden erejét beleadva próbálja feltartóztatni az ellenségeinket, tőlem pedig egy komor arcú biccentésre futja köszönésképp. Ki tudja, lehet legközelebb rajtam a sor, hogy megmentsem őket. A portál felé fordulva, nagyot szusszanva lépek be az ismeretlenbe vezető kapun, hogy az kénye kedve szerint oda dobjon bárkit, ahová neki éppen jól esik. Vajon mi lesz a következő hely?

►××× szó ; 1136► jegyzet: ha-ha-ha
A kockadobás eredménye: tejóisten
avatar
Online
✻ kereslek :
The Gunslinger
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 26, 2017 3:23 am ••


Svetlana & John & Julian
National City

A munkám alapvetően nem veszélytelen, így a pályafutásom során már nem egy rázós, sőt életveszélyes helyzetbe kerültem már, metahumanekkel is kerültem már szembe, amit szinte csak a szerencsémnek köszönhetően úsztam meg élve, de ez valahol minden eddigin túltesz. Lassan már magam sem tudom követni, mi történik, mi valóságos egyáltalán és mi nem. Sok furcsaságot láttam, tapasztaltam már, mióta a metahumaneket tanulmányozom, ez azonban már lassan nekem is sok. Egy gorillákkal tömött aréna kellős közepén állni egy páncélos egyeddel és egy fekete ruhás férfival szemben Svetlana oldalán, aki maga sem nevezhető "normális" embernek távolról sem. Nem tudom, benne bízhatok-e, de mivel a fegyveremet is elvették tőlem, nincs más lehetőségem. Addig legalábbis semmiképp, míg meg nem jelenik egy másik férfi is a küzdőtéren. Bár tőle sem tudom, mit várhatok, de egyelőre úgy néz ki, ő a mi oldalunkon áll.
Nincs idő azonban sokat lamentálgatni, az ellenfeleink ugyanis támadásba lendülnek. A páncélos emberszabású Svetlanát, a fekete ruhás férfi pedig az újonnan érkezőt pécézi ki magának, úgy tűnik. Nyilván nem véletlen a választás. A fekete ruhás férfi sem teljesen ember, bármi is legyen, hiszen olyan sebességgel közlekedik, ami ezt egyértelműen elárulja róla. Nyilvánvaló, hogy én vagyok a legkevésbé erős ellenfél nekik, ezért hagynak engem utoljára. Hiszen a lábamon is alig állok. Gyűlölöm az érzést, hogy tehetetlen vagyok és teljes mértékben az alkalmi társaimra vagyok utalva.
Gondolataimból a küzdők háta mögött felsejlő portál ránt ki egy kicsit, ami a megmenekülés ígéretével kecsegtet. Talán. Hiszen ki tudja, hová jutnánk vele. Még sincs más lehetőségünk és ezt alighanem Svetlana is így gondolja. Nem tudom, hogy csak képzelem, ez tényleg ő-e, de olyan önfeláldozásról tesz tanúbizonyságot, amit nem vártam volna tőle. Ránézek, ahogy minden erejét megfeszítve igyekszik visszatartani mindkét ellenfelünket, majd egy elismerő, mintegy köszönetet is kifejező biccentést küldök felé és minden erőmet megfeszítve, a tőlem telhető legnagyobb sebességgel indulok meg a portál felé, bízva abban, hogy semmi nem állja utamat és átléphetek rajta. Akármi legyen is a túlsó oldalán.
avatar
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
rendőr
✻ karakter arca :
Tom Felton
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Hétf. Márc. 20, 2017 7:28 pm ••


national city's adventurers
john & julian & lana

Az elmúlt évek során sosem asszociáltam magamra úgy, mint egy hősre. Nem én vagyok az, aki valami hős hacukába öltözik és elmegy, hogy megmentse a világot. Én az vagyok, aki csak saját magára gondol. Nem érdekel engem senki más jóléte csak a sajátom. Most azonban, mikor egy hatalmas gorillával állok szemben és még megannyi övez minket körbe..Hát mondhatnám az,t hogy hagyjuk az egészet a francba és én elhúztam a csíkot. De ez nem ilyen egyszerű. Részben azért, mert Julian elég rendesen meg szokott fizetni azért, hogy elkapok egy-két metát a rendőrségnek. Másrészt pedig, ha az ő hátsóját bevédem, akkor már a vöröskét sem szabadna magára hagynom.
Az ellenségeink támadásba lendülnek és egy pillanatra megremegek, vagy talán az egész föld remeg bele a gorilla mozgásába? Nem tudom, de határozottan ki kell találnunk valamit, mert vészesen közelít felénk. Hát az egyszer biztos, hogy ezek után én kidobom az összes plüss majmomat. Eddig még szerettem őket. De ezután már kétlem, hogy valaha is ugyanúgy tudnék nézni rájuk, mint eddig. Azonban, mielőtt kitalálhatnám, hogy mihez is kezdjek az óriás gorillával addigra a vöröskét is körbeveszi a fekete ruhás férfi, akiből már tényleg kezd elegem lenni. Hogy ezek egy pillanatra nem tudnak megállni. Egyáltalán mi hasznot szül abból, ha eltesz minket láb alól? Nem értem, de nem is akarom megtudni. Mély levegőt veszek a kezeim körül az ismer vörös fény izzani kezd, ahogyan a levegőbe emelem a gorillát, ami legalább olyan érzés, mintha egy épületet próbálnék a levegőben tartani. A másik kezemmel intve a gyorshajtónkat taszítom neki a falnak remélvén, hogy ezúttal most tényleg rendesen kiüti magát.
- Menjetek, gyorsan! Nem fogom sokáig bírni. - Az egyszer biztos, hogy nem fogom sokáig a levegőben tartani főleg, hogy annyit ficánkol. Az erőm meg olyan megbízható, mint általában az időjárás. Talán egyszer majd ténylegesen megtanulom használni és kezelni, meg úgy igazából majd a határaimmal is tisztában leszek. De van azaz érzésem, hogy az a nap még nem ma jön el.

avatar
✻ kereslek :
cece [sense 8]
warrick [sense 8]
mr. N I G H T M A R E

✻ tartózkodási hely :
▼ national city ▼
✻ foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
✻ karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 19, 2017 10:17 pm ••


national city


✻ John & Julian & Lana ✻  
A parkot egyre inkább körbeöleli a kétségbeesés. Az emberek többségének már sikerült kiutat találnia ebből az őrületből, de a java még hátravan. Hiszen a portálon keresztül egy óriás próbál meg erőteljesen átférkőzni, mindeközben folyamatosan érkeznek a portálon újabb, és újabb szörnyetegek, akik alig várják, hogy megkaparinthassák maguknak ezt a földet és saját uralmi rendszerüket alakíthassák ki. Supergirl és Reece elméjét, már szinte darabokra szaggató boszorkány játékos mosollyal figyeli, ahogyan egymást kezdik püfölni. A harc teljesen fair körülmények között zajlik, hiszen Supergirl a nevének első részét elveszítette, de ezért is un bele elég hamar a varázslónő abba és taszítja őket a feketeségen kívülre, ahol eszméletüket vesztve szigetelődnek el a parkban történtektől.
Mindeközben a majmok birodalmában Julian fegyvertelenül és sérülten néz szembe a gorillával és az sem segít jelen helyzetén, hogy elég csúnyán elbántak vele a parkból menekülő emberek. Azonban láthatóan nem kell félnie, hiszen Lana igyekszik a saját árnyékába venni őt, hogy megvédhesse az esetleges csapásoktól, de még így is egy a kettő ellen az állás. Azonban az univerzum, mintha csak egyenlíteni akarna felbukkan John , hogy betársuljon a csapatukhoz azonban elsőre úgy tűnhet, mintha az egyetlen komoly ellenfél a gorilla és a gyorshajtó számára Svetlana lenne, de sosem szabad alábecsülni az embereket, hogy meddig képesek elmenni annak érdekében, hogy a saját irhájukat mentsék.
Míg a gyorshajtónk egy helyben ácsorog a gorillák megindul, hogy az első támadását megindítsa a lány ellen, akinek arra is figyelnie kell közben, hogy Julian ne kerüljön semmilyen bajba.
Mindeközben a gyorshajtónk pár másodperc különbséggel kezd el körözni a vörös fiatalember körül, akinek bőven van oka a pánikra, mert ahogy körülötte köröz egyfajta vákuumot képez körülötte ezzel pedig elszakítva őt a szükséges oxigéntől, amely minden egyes ember lételeme. Bármennyire is állnak a kis csapat mellett a számok, az erőviszonyok határozottan az ellenség malmára hajtja a vizet, de összedolgozva talán még van lehetőségük megmenekülni, hiszen mint valami reménysugár kezd villogni valami a gorilla mögött, ahová csak el kellene jutni. De előtte még.. Át kell küzdeniük magukat az ellenségeiken. Azonban talán nem is sejtik, hogy a portál túloldalán mennyire elmérgesedett a helyzet..



John & Julian & Svetlana: Mentsétek meg egymást.  
A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!





avatar
✻ tartózkodási hely :
↳ playground ↲
✻ foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 19, 2017 7:42 pm ••


national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece

Ha tudtam volna, hogy az a nyamvadt nyakék ennyi bajt fog hozni a fejemre, akkor sosem kelek ki reggel az ágyból, hogy benyomorogjak a tömeg kellős közepére, amitől falra tudtam volna mászni. Azonban még mindezt felül kell múlni azzal, hogy egy maszkos férfival kell az isten tudja miért szembe néznem, mert kétlem, hogy tettem volna bármit ellene. A következő pillanatban pedig mire észbe kaphatnék, hogy mégis mi is történik körülöttem már ismét valahol máshol vagyok. Éreztem erős karok szorítását és a gyomrom kicsit fel is kavarodott ezen a rövid távon. Pedig nem gondoltam volna, hogy portálokon való közlekedés után meg fogja bántani a gyomromat egy speedster sebessége.
Azonban hagyjuk a fekete ruhás alakot. Kit érdekel, nemde? OTT VAN MELLETTE EGY HATALMAS GORILLA! Egy GORILLA! Hogy mégis mi a fene? Körbenézek és nem látok mást a nézőtéren csak még több gorillát. Akik pedig idegesen veregetik a mellkasukat, mintha valami harcot várnának. Na, én mégis mihez kezdjek egy gorillával. Oldalra nézek Julian-re, aki nincs a legjobb állapotban és az arckifejezéséből ítélve felfegyverkezve sincs. Ez most tényleg komoly? Mármint még maga a fekete maskarás pasas is sok lenne. De mellé egy Gorilla? Na, jó talán ki tudunk hozni valamit ebből az egészből. Hiszen az előbb is sikerült elbánnom a pasassal. Bár, akkor is egy hajszálon múlott. Azonban érzem, ahogy a nap cirógatja az arcomat, hogy az erő is kezd visszatérni a testembe. Kezdem összeszedni magam, ami azt jelenti, hogy a testem ugyanolyan erős, mint volt. Legalább, ha pár pofonra kerül sor már nem terülök el olyan könnyedén.
Felkészülnék a lehető legrosszabbra kicsit úgy igazodva, hogy valamennyire Julian-t is védeni tudjam. Nem vagyunk barátok ez tény és való, de azért nem fogom engedni, hogy bántódása essen. Már így sincs túl jó formában. Én pedig nem vagyok teljesen kegyetlen. Mielőtt azonban még bármelyikünk támadásba lendülhetne felbukkan nem is olyan messze tőlünk egy portál, ami amilyen hívogató a számomra olyan hamar is zárul be. A hazaút lett volna és ennek az egésznek az elkerülése. De mi már csak ilyen szerencsések vagyunk... Azonban a portállal együtt érkezik egy vörös hajú srác is, aki végül is legalább olyan zavarodott, mint mi. Hát talán ott lett volna ő is a parkban? Lehetséges.
- Kérlek mondd, hogy legalább nálad van valami használható. - Igyekszem olyan halkan mondani, hogy csak ő hallja, de ebben a helyzetben nem mondhatnám azt, hogy biztosra mehetek ezzel. De igazából szerintem már elsőre látható, hogy mennyire kevés az esélye annak, hogy mi ezt túléljük.

avatar
✻ kereslek :
cece [sense 8]
warrick [sense 8]
mr. N I G H T M A R E

✻ tartózkodási hely :
▼ national city ▼
✻ foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
✻ karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 19, 2017 1:27 am ••


Kara & Svetlana & John & Reece & Julian
National City

Minden olyan kusza és érthetetlen, hogy lassan már a saját érzékszerveimnek sem hiszek. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide és egyáltalán hol vagyok, vagy miért. Abban sem merek hinni, hogy a nő, akit a rácsok túloldalán látok, valóban az a Svetlana, akit ismerek. Nem mintha feltétlenül jót jelentene az, ha tényleg ő lenne. A mi viszonyunkat mindig is inkább az üzleti kapcsolat jellemezte, nem a barátság. Azért segített nekem, mert megfizettem, nekem pedig hasznomra vált a képessége, legyen ő akármi is. De ez nem azt jelenti, hogy bármilyen szinten is bíznék benne.
Nincs azonban sok időm ezen gondolkozni, ahogy nézek rá, hirtelen már nem ott vagyunk, ahol eddig. Igen, csak így egyszerűen. Az elmém játéka. Az kell legyen ez az egész. Annyira irracionális. Bár a sérüléseim valósak, emiatt mégis aggasztó a helyzet. Hol a fenében vagyunk? A nap már élesen tűz és nem is az a hideg kő van a lábam alatt, ami eddig. Fülsüketítő őrjöngés vesz körbe, ahogy egy aréna kellős közepén igyekszem minden erőmet megfeszítve talpra állni, mikor megpillantom először a velem és Svetlánával szemközt álló páncélos gorillát. És mintha a közönség is ilyen felbőszült emberszabásúakból állna.
Egyik kezemet kénytelen vagyok a sajgó oldalamra szorítani és így is csak kétrét görnyedve tudok állni a lábamon, miközben az övtartómhoz nyúlok, a pisztolyomért, ám az már nincs ott. Káromkodok magamban egyet. Nekem annyi. Mégis mit tehetnék ezzel az állattal szemben én?
Tekintetem már rá tapad, akiben kivégzőmet vizionálom, csak akkor szakad el tőle, mikor megpillantok egy férfit közeledni felénk. Nem ismerem, nem tudom, ki az és mit akar, de már ösztönösen gyanakvással figyelem. De vajon ki lehet az igazi ellenségem: Svetlana, a gorilla, vagy esetleg ez az idegen? Esetleg valami más veszély is leselkedik még rám? Próbálok mindenfelé elegendő figyelmet fordítani, de még ha észre is veszem, nem tudom, képes leszek-e kitérni bármilyen támadás elől ilyen állapotban, teljesen fegyvertelenül.
avatar
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
rendőr
✻ karakter arca :
Tom Felton
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Pént. Márc. 17, 2017 12:47 pm ••

Kalandozás


Könyörgöm, hamar legyen vége! Fejemet védve repülök sebesen a semmibe, ahol ki tudja mi vár. Lehet, hogy pillanatokon belül nekicsapódom a múzeum hatalmas becsben tartott épületének és úgy kenődöm szét rajta, mint muslica a szélvédőn, ezzel hihetetlen anyagi kárt okozva az igazgatóságnak, hiszen azt a részt nem kevés pénzből kell újrafesteni, de előtte a maradványaimat az utolsó agyvelő darabig el kell tüntetni, újra lemeszelni a falat, kifesteni, hogyha volt azon a részen, akkor a csicsás, cikornyás, bonyolult és mégis szemet gyönyörködtető részt újra kidíszíteni, ehhez megtalálni a megfelelő embert, aki úgy bánik az ecsettel és a színekkel, mint ahogy előtte még soha senki ebben az életben, őt is meg kell fizetni és gondolom az alapanyagok is aranyárban vannak. Lassan kezdem azt gondolni, hogy az utolsó érzés, ami végigfut rajtam a fájdalom előtt, a bűntudat lesz, hogy mennyi munkát fogok ezzel okozni mások számára. De várjunk csak! Hiszen itt vannak újdonsült barátaink, nem is beszélve arról a hatalmas óriásról, aki ezekben a percekben is azon igyekszik, hogy azon a parányi vöröslő lyukon átszuszakolja magát és mondhatni újra megszülessen ezen a bolygón. Ők mekkora károkat fognak okozni? Az én halálom még olcsó mulatság lesz ahhoz az anyagi csődhöz képest, amit majd ők művelni fognak! Hogy ezek után megnyugodtam-e? Egyáltalán nem! Fejemben még mindig a lehetséges opciókat sorolom fel, amelyekkel búcsút fogok venni a világ minden gondjától és bajától, a szám és a módszerek pedig arra sarkallnak, hogy úgy gondoljam, hogy falnak csapódni még mindig sokkalta kellemesebb halált jelent, mint mondjuk az újonnan érkezők markába kerülni. Saját védelmem érdekében egyre jobban húzom össze magam és kezdek hasonlítani egy labdára, amikor lehunyt szemhéjaimon át érzékelni kezdek egy kék fényforrást, ami mint a mágnes kezd magához vonzani. Hunyorogva pillantok a kékség felé és ahelyett, hogy megkönnyebbülést éreznék, rögvest elhagyom előző pozíciómat és kapálózva próbálok elmenekülni az örvénylő átjáró elől, amely ügyet sem vet próbálkozásomra, csak húz maga felé. Hálátlan gondolatnak fog hangzani, de inkább a sötétség szörnyei találjanak rám, minthogy átkerüljek abba a világba, ahonnan az új földlakók érkeztek. Az átjáró erejéből kifolyólag minden erőfeszítésem haszontalannak bizonyul, a szégyenteljes ordításommal együtt, ami elhal az éterben, amint az örvény magába szippant és ki tudja hová röpít.
Először a tarkóm, most a homlokom? Az új világ földje fájdalmas üdvözlését élezve emelem föl fejemet a porból és nézek körbe hunyorogva, hogy a kékség hová köpött ki végül, miközben köhögök a számba került homokmennyiségtől. Csak ne a sivatagba! Az élet viszont hamar megnyugtatásomra siet ezzel a kérésemmel kapcsolatban és biztosít róla, hogy ez első ránézésre rosszabbnak tűnik, másodikra már nem csak tűnik, hanem biztossá is válik. A hirtelen napfénytől átmenetileg vakon kelek föl a porból és verem le magamról a piszkot, amit le tudok, majd legyezem el magam elől a felszálló porfelhőt, amit ezzel okoztam. Lássuk hol is vagyunk! Egyre tisztábban látom a környezetem, s ahogy körbenézek a falakon, rácsos bejáratokon azt kívánom, hogy bár ment volna egy kis homok is a szemembe. Túl széles a tér, nincs menekülési lehetőség és a közönség úgy őrjöng, mintha állatkertben lennénk mindnyájan. Mi ez, valami verseny? Visszamentem az időben és a Colosseumban kötöttem volna ki egy gladiátor viadalon? Kissé még hunyorogva nézek föl a fülsüketítő közönségre, de a külsejük láttán rögtön hátrálni kezdek az aréna közepe felé. Gorillák. Temérdek gorilla, amennyit még természetfilmekben sem látott soha az ember. Izmos mellkasukat csapkodják és ordítanak fenyegetően a viadaltér felé, be hozzám. Sárga, nyállal bőségesen borított fogaikon megcsillan a nap fénye és kezdenek eljutni arra a szinte hangerő tekintetében, ami már káros a hallásra nézve. Mit várnak tőlem, mit csináljak? Bohócot akarnak látni? Zsonglőrködjek, álljak fejre? Riadtan tekintek körbe, hogy jobban szemügyre vehessem az életveszélyes környezetemet, ami lehet egyúttal a sírom is lesz. A portál eltűnt, de mondhatni megnyugvásomra szolgál, hogy nem én vagyok itt az egyetlen, akit ez a kék fene ide dobott. Emberek, ráadásul kettő is! És egy páncélba burkolt gorilla, aki ellen nem sok esélyük van a győzelemre. Földbe gyökerezett lábakkal nézem a furcsa társaságot, miközben óvatosan megtapogatom a nadrágom zsebét, hogy hű társam és életmentőnek is mondható kis késem nálam van-e még, nem esett-e ki út közben. Ne hagyj cserben, amikor szükségem lesz rád!
'Jobban teszed, hogyha iparkodsz kicsit és odamész hozzájuk, mielőtt valaki odahajít.' - nagyot nyelve küzdöm le a feltörni kívánkozó sikolyt Mr. Dawson semmiből felcsendülő hangja hallatán. Élvezte, hogy a frászt hozta rám, mi? De ugyanakkor igaza volt, mivel ahogy befejezte a mondatot egy apró, mégis erőteljes és kevésbé bátorító, inkább fenyegető lökést éreztem meg a hátamon, amitől kiszakadtak a gyökerek végre valahára mozgásképtelen lábaimból és arra ösztökéltek, hogy társuljak a többiekhez. Sietősen elindulva közelítem meg őket, miközben a vállam fölött hátra pillantva találkozom dühödt pillantásokat lövellő kísérőm felé, aki úgy tudna agyon csapni, mint egy törött szárnyú legyet, minden további gond nélkül. Egyre közelebb érve hozzájuk fixírozom a két embert, akikben egy ideig meg kell bíznom, hogy nem szúrnak hátba egy óvatlan pillanatban. Kik lehetnek? Láttam már őket valahol, le merném fogadni, mert ismerősnek tűnnek, a társaság hímnemű tagja legalábbis. Ez nem a rendőr a tévéből? Vagy csak összekeverem valakivel és lehet köze nincs a bűnüldözéshez? De, biztosan a televízióban láttam! A hölgyemény meg... mitől ismerős? Miért? Mindenesetre a megérzéseim azt súgják, hogy jobban teszem, hogyha óvatosan járok el velük kapcsolatban, de megbízom bennük, amíg ki nem kerülünk ebből a majomketrecből. Legszívesebben elkezdeném faggatni őket, hogy hol vagyunk, miért kerültünk ide, mikor lett King Kong valóságos, miért van lovagnak öltözve az előttünk álló gorilla és még annyi kérdést tudnék föltenni, de tudom, hogy azzal csak megrövidíteném az amúgy is rövid életem maradék részét, mert nem úgy tűnnek, mint akik szeretik, hogyha valaki fecsegni kezd az orruk előtt. Mr. Dawson, van valami használhatót terve?

►××× szó ; 936► jegyzet: ha-ha-ha
A kockadobás eredménye: tejóisten
avatar
Online
✻ kereslek :
The Gunslinger
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 12, 2017 11:06 pm ••


national city


✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻  
National City parkját folyamatosan színesítik a portálon keresztül érkező más univerzumból származó alakok, akikből szinte vészesen árad a sötétség. A még parkban tartózkodó emberek esnek áldozatául a különféle képességgel megáldott személyeknek, miközben Kara és Reece elméjét már szinte darabokra szaggatják és újraépítik, szinte teljesen összekuszálva az emlékeiket, amelyektől fogva nem látnak mást egymásban, mint egymás legnagyobb félelmeit. Ennek köszönhetően pedig mindkettejükben beindulnak a védekező mechanizmusok és emiatt megpróbálják legyőzni egymást és, mivel Kara továbbra is pusztán emberi képességeit birtokolja harc mondhatni fair.
Mindeközben John áldozatául esik a hatalmas karnak, amelynek többi testrésze is átkívánkozik a park kellős közepére, de vészesen túlterheli a portált az érkezése ezért is váltott ilyen vérvörös árnyalatba. Egy darabig még a markában szorítja a vörös hajú férfit, akit valamennyire szemügyre vesz, hiszen arcának egy része már a portál ezen felén helyezkedik el, de ekkor váratlan támadás éri az óriást, akinek jóformán a szemében kotorászik John, mint valami kegyetlen ki szálka. Már várja a pillanatot, hogy mikor roppantja össze minden egyes csontját, de ahelyett, hogy ez a pillanat elérkezne nemes egyszerűséggel dobja el a feketeség elé, ahol talán még nagyobb kínok ölelik majd körbe, mintsem az összes csontjának roppanása. Mikor már egy karnyújtásnyira van a sötétségtől és a biztos haláltól megnyílik egy portál, amely egyenest beszippantja.
Ezen idő alatt a gorillák birodalmában Julian és Svetlana próbálják feltalálni magukat, hogy mégis valós-e a másik, vagy egy újabb látomás, vagy a másiknak eltorzított hasonmásával állnak-e szemben. Azonban nincs idejük arra, hogy egymás között próbálják lerendezni a nézeteltéréseiket, mert a Lana lábainál lévő férfi egyik pillanatról a másikra eltűnik. Mire azonban feleszmélhetnének, hogy eltűnt volna már egy küzdőtér kellős közepén találják magukat, ahol a közönség nem áll másból, mint intelligens gorillák tömkelegéből. Julian-től időközben a gyorshajtó elkobozta a fegyverét, aki ennek köszönhetően fegyvertelenül néz szembe a gyorshajtóval Lana oldalán. Azonban mielőtt még a harc kezdetét vehetné nem olyan messze tőlük megnyílik egy portál és beesik rajta John, akinek most lehetősége van magának oldalt választani. A gyorshajtót választja, vagy a számok mellé áll és betársul a ketteshez? Mindez csupán az ő döntése.


Kara & Reece és John & Julian & Svetlana: Most egyikőtöknek sem kell dobnia, dolgozzatok egy kicsit össze.
A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!

KARA & REECE, ha a következő körben sem írtok kimesélésre kerültök!!





avatar
✻ tartózkodási hely :
↳ playground ↲
✻ foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 12, 2017 9:23 am ••

Kalandozás


'Rendben, ez a valóság. Ideje elfogadnom, hogy nem otthon alszom és képtelen vagyok ebből fölébredni, hanem ma reggel elindultam és ez lett a vége. Látod, John, mindenki megmondta, hogy egyszer az utolsó centig el kell számolnod mindennel, amit eltulajdonítottál és tessék! Egy egész égből pottyant sereg elől kell megmentenem az irhámat, hogy elkerüljem a végítéletet. Mondjuk az nem volt benne a pakliban, hogy ilyen hamar...' - fejemet a fényesre lakkozott fadeszkáknak döntöm és igyekszem a lehető legkisebbre összehúzni magam a színpad lépcsője alatt, mielőtt nem ártó szándékkal érkező új barátaink begyűjtenének, mint első elrabolni való földlakót. Istenem, hogyha hallasz, márpedig tudom, hogy hallasz mindenkit, csak általában jobban szeretsz a hobbijaidnak szentelni minden figyelmet, mint azoknak, akik hisznek benned és könyörögve imádkoznak hozzád legalább fél kiló kenyérért, akkor egyetlen egyszer még húzz ki a csávából! Igaz, hogy eddig is magamat húztam ki a mocsárból, ha nyakig süllyedtem, de betudom annak, hogy a te kezed is benne volt a dologban és így ezzel szent a béke. Nem tudom megígérni, hogy minden vasárnap templomba fogok járni híveid közé, azt sem, hogy adakozni fogok az egyháznak, hogy az összegyűjtött pénzből otthonra a szentéletűek még egy televíziót vehessenek maguknak és hidd el, vannak még ennél cifrább elképzeléseim is, hogy mire költik el a pénzt, de azt igen, hogy a rászorulóknak mindig adni fogok pár centet vagy dollárt, amelyik neked jobban tetszik, részt veszek önkéntes programokban, csak kérlek azt ne várd el tőlem, hogy pucéran, két táblát magamon hordva hirdessem a világvégét. Bár minek ígérek ilyeneket? Úgysem figyelsz rám, ahogy senki másra sem. Fönt duzzogsz, unatkozol és tekergeted a szakálladat, mialatt azon gondolkozol a mi kis világunk szemlélése közben, hogy hogyan ronthattad el ennyire a teremtést, hogy ez lett a vége. Én megmondom neked! Hogyha máshova rakod az almafádat és nem ülteted a bogarat annak a két szerencsétlennek a fülébe, akkor nem itt tartanánk, vagy lehet, hogy egyszer itt tartanánk, de nem most, hanem később. Lényeg a lényeg, tekergesd tovább a szakállad és sopánkodj nyugodtan. Most komolyan fölöslegesen vitatkoztam egy olyan anyagi lénnyel, ami lehet, hogy nem is létezik? Össze kell szednem magam! Halkan kifújva a levegőt fordulok a sötétség felé, ahol az egyetlen fényforrás a vörös portál baljós fénye, közepén a kézzel, aminek a gazdája egyre többet szeretne megmutatni magából, nem törődve azzal, hogy senki sem kíváncsi rá. Az emberek kétségbeesett sikoltozásai és ordításai elhaltak, néha egy-egy pillanatra felcsendül egy a távolból, de az sem tart soká, s a kétségbeesés hangjait az újonnan érkezettek halk mormogásai veszik át, a törés és zúzás hangjai, ahogy kutakodnak azok után, akik elrejtőztek előlük. Minden izmomat megfeszítve markolok magam mellett egy-egy fűcsomóba és elismételgetem magamban a menekülési útvonalat, ami egyértelműen nem arra lesz, amerről jöttem, hanem a múzeumon keresztül rohanva fogom menteni a bőröm. Egyszerű. Fölkelek, futok, elbújok, kikerülöm ezeket a valamiket, futok tovább és kint is vagyok. Zseblámpát viszont kell szereznem, mert ebben az éjszakai sötétségben sokkal inkább fog akadálypályának tűnni az egész terület, semmint könnyű szerrel lefutható távolságnak. Éjszakai sötétség? Na persze. Ott legalább némiképp világítanak a csillagok és a Hold, égve vannak az utcai lámpák és a lakások ablakaiból is kiszűrődik a benti fény, de ez nem hasonlítható ahhoz. Ez inkább olyan, mintha egy dobozba lennénk bezárva, amire nem vágtak nyílást, hogy levegőhöz jussunk és leragasztották az összes oldalát. Én viszont lyukat fogok rajta vágni és elmenekülök innen. A fűcsomókat elengedve, négykézláb és nesztelenül mászok ki a lépcső menedéke alól és lapítva figyelem az idegen társaságot. Kevesen vannak, akik a kereséssel vannak elfoglalva, annál többen viszont a hatalmas, ronda kezet szugerálják, ami nekem előnyt jelent. Adiós fiúk, én vagyok az első, aki korán lelép a buliból! Megkönnyebbült, ugyanakkor önelégült vigyorral az arcomon fordítok hátat az eseményeknek és guggolva indulok a lépcső mentén a szabadságot jelentő út irányába. Indultam volna, hogy pontosabb legyek. Pár pillanat erejéig a fent és a lent helyet cserélnek, mint amikor a tarkómat eltalálták, de ez most más. Fájdalommal nem járt ugyan, viszont a talaj kicsúszott a lábaim alól és néhány másodpercre megtudtam, hogy milyen érzés repülni. Na nem égig emelkedő magasságokban, csak pont olyan magasban, hogy roppant kellemetlen legyen a fájdalom, amint földet érek. Immáron ideiglenesen hasznavehetetlen karomat szorongatva tekintek a színpad egykori helyére, ahol már csak apróra tört deszkák hevernek szerteszét, a kéz pedig haragosan terjeszkedve mutat meg egyre többet gazdájából, amit az idegenek félelemmel vegyült csodálattal néznek végig. Nem figyelnek rám, észre sem vesznek. Még akik meglátnak azok is elfordítják a tekintetüket és uruk új világba való születésének akarnak szemtanúi lenni, akit biztosítani akarnak mindenáron hűségükről, hogyha átlép a mi talajunkra. A felismerés pedig a napnál is világosabbá válik számomra, hogy az embernek nem lesz több hajnala ezen a bolygón. Az óvatossággal többé nem törődve állok föl és rohannék bele a sötétségbe, ahogy lábaim engedik, viszont ahogy nekünk embereknek sem tűnik gyorsnak, ahogy a hangya igyekszik elmenekülni a vesztét jelentő cipőtalp elől, ennek a lénynek én sem tűnök elég gyorsnak, ahhoz, hogy eliszkoljak, vagy legalább menedéket keressek és lábaim hamarosan már csak a levegőben kalimpálnak. A szorítása fáj, úgy fog összeroppantani, mint más az üres üdítős dobozt. Elengedem sérült karomat és belekapaszkodom az óriásba, aki mintha kőből készült volna, de a tapintása másról árulkodik. Reszketek. Másnak sosem vallanám be, de hogyha valaki már átélte, hogy milyen halálosan rettegni, úgy félni, hogy a fogai összekoccanjanak a remegéstől, belegondolni abba, hogy tüdőm az utolsó oxigéncseréket hajtja végre, szívem még utoljára fog dobbanni párat, mielőtt összezúznak, mintha egy jelentéktelen semmi lennék, az tudja akkor, hogy miről beszélek. Szaporán kapkodva a levegőt kapaszkodom egyre erősebben a lénybe, ami hunyorogva emel az arcához közvetlen közel, hogy megvizsgáljon felületesen, hogy mi is vagyok, mire pazarolja a drága idejét. Ilyen könnyen én viszont nem adom magam! Felülkerekedve saját félelmemen és ezzel elbúcsúzva az életemtől használom ki a lehetőséget, hogy közel emelt magához, pontosabban a szeméhez és öklömmel célba veszem a kocsonyás anyagot. Undorral az arcomon, mégis teljes erőmmel mélyülnék el könyékig a szeme fehérjében, arról viszont megfelejtkeztem, hogy mindenkiben benne van a reflex, hogyha valami belemegy a szemünkbe, ösztönösen odakapunk és megpróbáljuk kipislogni vagy kiszedni, ez pedig az óriásnál sincs másképp. Másik kezével az arcához kapva figyel dühösen az ép szemével, amiből csak úgy szikrázik a düh, én pedig lelkiekben felkészítem magam arra a fájdalomra, ami nemsokára erőt vesz rajtam végleg és a belsőségeimből nem marad más, csak pép és összezúzott csontok. Ég veled vilá... Nem tudom befejezni a búcsúzkodást. Egyik percben még egy erős marok szorongat, a másikban pedig hihetetlen sebességgel távolodom el tőle, a híveitől, a portáltól, mindentől és repülök bele a feketeségbe. Repülni borzasztóbb, mint ahogy elképzeltem, ráadásul a halálba!

►××× szó ; 1081► jegyzet: ha-ha-ha
A kockadobás eredménye: tejóisten
[/i]
avatar
Online
✻ kereslek :
The Gunslinger
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
Kölcsönveszek dolgokat, de nem adom vissza. Mi vagyok?
✻ karakter arca :
Cameron Monaghan
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Vas. Márc. 12, 2017 2:31 am ••


Kara & Svetlana & John & Reece & Julian
National City

Mindez csak káprázat. A saját elmém játéka. Nem lehet valós. Ezt ismételgetem magamban, ahogy a látvány és a hang valósággal ledermesztenek. A húgom fájdalomtól eltorzult arca és velőtrázó sikolya. Mégis olyan érzelmeket hoz felszínre bennem, amit már régen elnyomva őrzök mélyen eltemetve a lelkemben. Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy így elhatalmasodjanak rajtam, mint most. Lényegében pont a legrosszabbkor. Akárhol is vagyok, nem egyedül. Hallom a döngő lépteket, de mielőtt lenne időm felocsúdni a sokkból, éles, szúró fájdalmat érzek a nyakamban. Odakapok, de a mozdulat közben már érzem, hogy ismét homályosodik a látásom és a hangok is eltompulva jutnak el a fülemig. Valamiféle lövedék lehetett... Érzem, hogy ismét a földre rogyok, ezúttal azonban a húgom arcát látom még a sötétségben is magam előtt és a sikolya visszhangzik a fülemben...

A tagjaim nehezek, a látásom lassan tisztul. Óvatosan mozgatom meg a kezemet. Az első, amit megérzek, az a hideg kő, amin fekszem és a továbbra is sajgó bordáim. Tehát ezek szerint még mindig élek. De hol vagyok? Mert ez nem az az őserdő, ahol az előbb álltam. Sötétebb van és valamivel hűvösebb. Vajon megint valami másik dimenzióba zuhantam át? Vagy az ájulásomkor közeledő léptek gazdája vonszolt el valahová, míg eszméletlen voltam? Bármelyik variációt egyenlő esélyekkel tartom elképzelhetőnek jelen esetben.
Nem épp fájdalommentes, de lassan feltápászkodom, egyelőre csak négykézlábra és úgy nézek körbe. Nem telik sok időbe, hogy átlássam a helyzetet. Be vagyok zárva, körülöttem vastag kőfalak és vasrács. Innen egyedül kizárt, hogy kijussak, pláne ilyen állapotban, mikor még felállni is alig volna erőm. Ahogy nézelődök, tekintetem megakad egy kupacon, ami a cella előtt van. Persze csapda is lehet, hiszen milyen fogva tartó az, aki a rácsoktól kartávolságra hagy bármilyen használható dolgot, de más lehetőségem úgysincs. Nem tudom hogyan és miért kerültem ide, de jobb nem várni a csodára vagy ki tudja mire. Nem kelek föl a földről, az túl sok energiámba kerülne ilyen állapotban, inkább négykézláb maradva teszem meg azt a néhány métert a rácsokig, hogy kinyúljak a kupachoz.
Beletúrok, hátha a kezembe akad valami, mielőtt azonban nekiláthatnék teljesen tüzetesen átkutatni azt, egy ismerős hang hasít bele a csöndbe, a nevemen szólítva. Ahogy felemelem a fejem Svetlánát látom odakint állni, a lábai előtt egy számomra ismeretlen, eszméletlen férfival. Svetlánát mintha láttam volna a Parkban elsuhanni még a furcsa köd felbukkanása előtt, így lenne benne ráció, hogy itt van. De bízhatok-e abban, hogy tényleg ő az és nemcsak valami délibáb vagy ki tudja, micsoda, mint az előbb a testvérem és Bellslena?
- Svetlana? Mit keresel te itt? - a hangom reszelős, nem is túl erőteljes, lassan tudom csak formálni a szavakat. Most érzem csak igazán, mennyire legyengítettek a sérüléseim. Az egyik kezem még mindig a kupacban, de a tekintetemet le nem venném róla. Úgy érzem, a fegyverem még mindig az övtáskámban van, a pólóm alatt a súlyából ítélve, elméletileg nem vagyok tehát teljesen védtelen. Más kérdés persze ez vele szemben nem feltétlenül ér bármit, hiszen nem "normális ember", ráadásul a körülmények is finoman szólva abnormálisak. Én pedig jelenlegi állapotomban különösen gyenge és lassú vagyok. Mégis, amennyire tudom, igyekszem védeni magam, ha szükséges.
avatar
✻ tartózkodási hely :
Central City
✻ foglalkozás, hobbi :
rendőr
✻ karakter arca :
Tom Felton
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Kedd. Márc. 07, 2017 1:18 pm ••


national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece

Nem emlékszem, hogy mikor éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Az egyszer biztos, hogy nem túl sokszor tapasztalom meg ezt az érzést, hiszen a napnak köszönhetően a bőröm erős, akár az acél. Nem olyan egyszerű engem megütni, de most a napnak nyoma sem volt így nem csoda, hogy a hasam csak úgy sajog, ahol az előbb egy ütést mért még a fekete ruhás férfi, aki hála az égnek, hogy elterült, mert sosem voltam az a típus, aki pontosan tudja, hogyan is vegye fel a harcot valakivel. Általában csak az elméjükkel szoktam játszadozni, míg eltűnök, de itt nehezebb dolgom volt. Mert, ha jól sejtem ő maga is a Flash-hez hasonlóan gyors. Legalábbis abból, hogy milyen hamar talpra szökkent arra mernék következtetni, hogy így van.
Azonban nem sokáig élvezhetem a győzelmem sikerét, mert amikor indulnék a portál felé, hogy visszajuthassak National City-be érzem, hogy a portál elkezd magához vonzani, mint valami porszívó. De nem én vagyok az egyetlen, akit magával ránt, hanem a férfi is, akivel itt együtt voltam egyenest beszippantja utánam, de ahová kidob az még mindig nem National City parkja, bár amekkora káosz volt ott azon sem csodálkoznék, ha átalakult volna. Bár ez a hely nem tűnik úgy, mintha káosz kellős közepe lenne. Nem is tudom, hogyan írhatnám le, mert a következő pillanatban ráeszmélek, hogy a férfi, akivel az előbb harcoltam az életemért a lábamnál fekszik ezért arrébb szökkenek, de a szemem sarkából egy újabb alakot pillantok meg, ami hasonló hatással van rám. - Egek, megijesztettél. - Kapok a mellkasomhoz, majd rájövök, hogy kivel is állok szemben. - Julian? - Ha már találkoztam a gonosz énemmel, akkor ez lenne az övé? Vagy egy elfásult másolat? Avagy ő is ott lett volna? De mégis mit keresne egy ketrec belsejében? Ennek az egésznek semmi értelme. Bár a mai nap után már semminek nem kellene meglepnie. Pedig mindössze most kezdődött el.
avatar
✻ kereslek :
cece [sense 8]
warrick [sense 8]
mr. N I G H T M A R E

✻ tartózkodási hely :
▼ national city ▼
✻ foglalkozás, hobbi :
▼ saving my own ass ▼
✻ karakter arca :
▼ lizzie olsen ▼
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• Hétf. Márc. 06, 2017 1:49 am ••


national city


✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻  
Az esőerdő kellős közepén, az intelligens gorillák otthonában Julian nyakába fúródik egy lövedék, amelynek köszönhetően a férfi pár másodperc múlva eszméletlenül esik össze, de húgának rémisztő látványa és a hozzá párosuló sikolya elméjének örökös fogságában ragad. Mindössze alig egy órát volt eszméletlen, mégis, mikor kinyitja a szemét láthatja, hogy egy cellában van elzárva a külvilágtól és egyedül képtelen lenne mindezt egyedül kifeszegetni. Azonban a cellán kívül nem olyan messze van egy hatalmas kupac, amelyben talán még valami hasznosat is találhatna, ha megpróbálna kutatni benne.
Svetlana-nak meggyűlik a baja fekete ruhás férfival, akiről egészen addig azt lehetne mondani, hogy sérthetetlen, mígnem a hatalmas szikladarab, amit Lana az erejének köszönhetően emel a magasba le nem dönti a lábairól. Azonban a lány a győzelmét nem ünnepelheti sokáig, mert lehet, hogy a férfi most már nem mozdul és nem szökken talpra, de a portál egyenesen elkezdi vonzani és végül mindkettejüket magába szippantja. De, mikor körbepillant nem National City parkjában találja magát, ahonnét indult, hanem egy kőépületben, ahol megpillanthatja a bebörtönzött Julian-t, aki míg a zárt rácsok mögött helyezkedik el, Svetlana a szabad területen helyezkedik el, a lábainál a fekete ruhás férfival.
De a parkban tartózkodok sem lógathatják a lábukat unalmukban John, akinek sikerült megúsznia, hogy a kéz egyenest beterítse a következő támadást, már koránt sem úgy hárította, ahogyan szerette volna, de ez a támadás, most kevésbé volt pusztító erejű. Legalábbis kezdetekben. A hatalmas kéz, amely átlógott a portálon és egyre inkább kezdte felvenni egy órási ember alakját, John köré fonta ujjait és a levegőbe emelte. A szörnyetegnek egyelőre mindössze a formája volt emberi, a többi koránt sem hasonlított egy emberre. A bőre keménynek tűnt, sötét volt, szürkés. Szinte már a látvány azt sugallta, hogy semmire jóra nem számíthatnak. A szörnyeteg azonban nem volt hajlandó tovább foglalkozni a férfival, mint valami használt zsebkendőt úgy hajította a levegőbe, a férfi pedig vészesen zuhanni kezdett a föld felé és egyetlen reményét Supergirl jelentette, aki most nem volt a legjobb formájában. Nem csak azért, mert ereje, mintha lenullázódott volna, de a gonosz boszorka úgy játszadozott elméjével, mintha csak a barbi babáját irányította volna. Ugyanakkor nem ő volt az egyetlen foglya a játékának, hiszen habár Reece megpróbálta fizikai alapon legyőzni őt a boszorkány nem tágított az elméjétől és végül a férfit és nőt is beteges játékának a fogságában tartotta. Mindaddig, míg amikor már elengedte őket nem tudták megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól.


John & Kara & Reece és Julian & Svetlana: Most egyikőtöknek sem kell dobnia, dolgozzatok egy kicsit össze.
A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!





avatar
✻ tartózkodási hely :
↳ playground ↲
✻ foglalkozás, hobbi :
↳ telling stories ↲
live like legends

Felhasználó profiljának megtekintése

Poszt témája: Re: National City - John & Julian & Lana •• ••

Sponsored content
live like legends

National City - John & Julian & Lana

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Julian
» John szobája
» Jay skatulyái
» Primeval: New City
» John Adams

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: különlegességek :: Magánrészleg :: kaland-