Nem olyan egyszerű nekem kimondani ezt a szót, hiszen mikor legutoljára kimondtam valakinek az illető egyszerűen csak kisétált az ajtón és soha többé nem láttam. Ezt pedig, ha akarnám sem tudnám elfelejteni. De az igazság az, ha nem mondtam volna neki, mielőtt elment azt még jobban bánnám. Most mégis inkább a tettekkel igyekeztem kifejezni azt, hogy mit érzek iránta. Még akkor is, ha most kerül az egész feldolgozásra bennem. Mindig is ott volt, valahol mélyen egyszerűen csak még nem álltam készen arra, hogy újra kinyissam a szívemet és beengedjem őt.. De most már készen állok rá. Nem gyászolhatok örökké.
Tudom, hogy mennyire rosszul eshetett neki az, hogy nem mondtam ki.. Az a mosoly sem olyan őszinte, mint szeretném, hogy legyen.
Végül csak bólintok arra, hogy még van egy kis dolga, de még mielőtt kiléphetne az ajtón megfogom a karját és igaz, hogy összeszorul a lelkem az egészbe a szám pedig hirtelen kiszárad, de végül megköszörülöm a torkomat és nagy nehezen kimondom, amit akartam. – Én is szeretlek, Rick. – Amennyire nehezen indult meg bennem olyan könnyedén hagyta el az ajkaimat. Mintha mindig is ki akart volna törni belőlem, hiszen hirtelen olyan érzés kerített hatalmába, mintha valamilyen szinten megkönnyebbültem volna. Kimondtam volna azt, amit mindig is akartam. Nem azért, mert sajnáltam, vagy nem gondoltam komolyan.. Azért mondtam ki, mert tényleg így érzem és szeretem. Csak számomra ez koránt sem volt könnyű.. Mert elismerni szavakban, hogy valaki ismételten belopta magát a szívembe esélyt ad arra, hogy újra hatalmas fájdalom érje a lelkemet. Arra pedig nem vagyok felkészülve. De ilyesmire nem is igazán lehet. Soha.

Féltem. Fogalmam nincs, hogy mi ez, amit érzek, vagy mi történik pontosan kettőnk között. Egy dologban azonban teljesen biztos voltam. Mégpedig abban, hogy bármi is legyen nem akarom ezt elveszíteni. Nem akarom őt elveszíteni. Vak voltam, hogy nem vettem észre.. De van, hogy a legjobb dolgok pontosan ott vannak előttünk, egyszerűen csak nem tudjuk észrevenni. Vagy nem akarjuk. Nem is tudom, hogy jelen esetben mi volt az igazság.
- Nem érzem úgy. - Megrázom a fejemet és végig a tekintetét keresem, mert csak remélni tudom, hogy valamit megláthatok a szemeiben, amivel közelebb kerülhetnék ahhoz, hogy mit is szeretne.
- Oké.. - Sokkal jobban örülnék, ha ténylegesen együtt lehetnénk és több időt tölthetnénk együtt, bevallom egy kicsit rettegek, hogy a fiam az, ami egy pici éket ver közénk, habár Rick mindig teljesen jól kezelte, de megértem, hogy egy gyermek azért ijesztő tud lenni. Én magam is nehezen dolgoztam fel egykoron, hogy hamarosan anya leszek.
De a következő szavaira nem tudtam, hogy reagáljak. Egyszerűen nem találtam a szavakat. A fejemben egy hang szinte üvöltötte, hogy mondd már ki te is.. Mégis képtelen voltam. Helyette egyszerűen csak olyan közel mentem hozzá amennyire csak tudtam és az ajkaimat az övére tapasztottam. Szükségem volt rá. Lehet, hogy most ez az egész így hirtelen megrémiszt, de tudom, hogy erre van szükségem, hogy nekem ő kell. Egyszerűen csak nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar beleugrunk a mély vízbe, de bevallom egyáltalán nem bánom. Mert érte teljes mértékben megéri.

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a közeledésem lett volna az oka a hirtelen távozásának, de talán nem is álltam olyan távol az igazságától. Azt hiszem megértem, hogy rengeteg gondolat fut át az agyán másodpercek töredékei alatt, ahogyan jómagamnak is ezért egy percig sem hibáztatom. Mégis nem hagyott nyugodni az érzés, hogy kihasználtam, hogy itt van mellettem. Soha bele sem gondoltam, hogy milyen érzések kötik, vagy nem kötik hozzám. Mármint olyan jól megvoltunk egymás mellett és egyszer sem próbált meg közeledni felém, ami miatt elgondolkoztam azon is, hogy vonzódik-e egyáltalán a nőkhöz.
Jesszus! Mi van, akkor, ha nem vonzódik én pedig ilyen kegyetlen módon rátelepedtem? Bár nem úgy érződött, mintha annyira megvetné a társaságomat, bár sosem lehet igazán tudni. Egek, én annyira de annyira ostoba vagyok!
Mikor visszaér a legkevésbé sem érdekel most az, hogy babapiskótát, vagy kekszet, vagy legyen akármi abban a szatyorban.. Ezt az egészet meg kell beszélnünk valahogy, mert nem akarom, hogy tolakodónak vegye a viselkedésemet. – Figyelj.. Én nem akarom, hogy ne gyere át. Szeretném, ha itt lennél, amikor csak tudsz, de nem dönthetek arról, hogy mit szeretnél és, ha őszinte akarok lenni nem is igazán tudom, hogy mit szeretnél. – Én nem tudom, hogy mi ez az egész, ami most kettőnk között lángra kapott, de hajlandó vagyok játszani a tűzzel. Sőt, akarok játszani vele, mert úgy érzem, avagy inkább tudom, hogy szükségem van rá.



// annyira imádlak, hogy arra nincsenek szavak!  

Nem tudom, hogy hol rejtegettem, vagy inkább hol rejtőztek a bennem feltörni vágyó érzések, de valahogy nem is érzem helyesnek jelen pillanatban azt, hogy túlgondolom a helyzetet. Egyszerűen csak az ösztöneimre hagyatkozva fészkelem magam az ölébe, hogy a lehető legközelebb lehessek hozzá és bármennyire is szeretném, hogy ez a pillanat most kettőnk között örökké tartson, valahogy olyan egyszerűen szertefoszlik, hogy hirtelenjében el is szégyellem magam. Úgy letámadtam! Ez egyáltalán nem rám vall. De azt hiszem megváltoztam. Nem is mondhatom el, hogy ugyanaz maradtam, aki voltam. A gyász, a boldogság, avagy a boldogság iránti vágy bármire képes.
– Most? – Olyan aggasztó ez a helyzet. Én letámadtam ő pedig most nem tudja, hogyan is kezelje. A fenébe, hát persze.. Csak nem akart elutasítani. Vagy csak férfiból van és.. Annyira ostoba vagyok. Nem merek a szemébe nézni, de hirtelen úgy érzem, hogy kiszáradt a szám és nem bírok megszólalni sem, szóval pár másodperc a némaságommal telik el, ahogyan a kanapé, hirtelen nagyon érdekes vonalait kezdem el vizsgálgatni.
– Rád bízom, hogy mit hozol. A babának pedig a keksz az tökéletesen megfelel. – Vissza kellett volna fognom magam. Azt sem tudom, hogy mi ütött belém. A hormonoknak már közelről sem kellene játszaniuk velem. Nem jobban az átlagosnál. Most mégis sokkal nagyobb idiótának érzem magam, mint úgy általában. Nem hiszem el, hogy képes voltam az egyik pillanatban még anyás mozdulatokat gyakorolni rajta a következő pillanatban pedig letámadtam.. Ez még engem is összezavar meg sem próbálom megérteni, hogy az ő fejében mégis mi játszódhat le most.

// annyira imádlak, hogy arra nincsenek szavak!  

Őszintén nem tudom, hogy mi történt. Mintha felfedeztem volna magamban egy olyan érzést, amivel mélyen valahol eddig is tisztában voltam csak nem akartam elfogadni. Nem akartam tönkretenni mindazt, amit felépítettünk. De talán soha nem voltunk egyszerűen csak barátok. De nem akartam meglátni. Először azért, mert amióta csak az eszemet tudtam Sam-be voltam szerelmes, de azt sem akartam beismerni magamnak, csak amikor már megtörtént köztünk az a bizonyos határlépés. Most pedig a gyász volt az, ami kegyetlenül megerősítette Rick és köztem lévő határt. De az idő múlásával ez elmúlt. Még mindig nem tudom, hogy honnan jött az, hogy megcsókoljam, de mégis úgy érzem, hogy ezzel lettem teljes. Ahogy ajkaim az övét érintették feltöltődtem. Mintha visszatért volna belém az élet. Minden értelmet nyert és koránt sem volt olyan keserű és sötét, mint egy pillanattal ezelőtt.
Szinte levegőért kapkodok, amikor egy picit eltávolodunk egymástól és a szemeiben pontosan ugyanazt a csillogást vélem felfedezni, ami valószínűleg a sajátjaimban is pontosan ugyanúgy ott van. Újra érzem ajkait a sajátomon az egyik kezemmel beletúrok a hajába, a köztünk lévő popcorn akadály könnyedén landol a földön én pedig óvatosan helyezkedem el az ölében egy pillanatra sem eresztve az ajkait. Fel sem fogom igazán, de érzem, ahogy a vágy teljes mértékben elönti a testemet. Akarom őt. De nem csak egyszerűen kihasználni, hogy betöltsek egy űrt vele. Hanem tényleg őt akarom. A férfit, aki mindig mellettem volt és, akit talán mindig is szerettem. Csak féltem fejest ugrani a bizonytalanba. Most megtettem. Egek, hogy én mennyire nem bánom!

– Persze, de mégis.. Félek rémálma lenne. – Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy képes lenne feldolgozni, hogy mindez csak vicc. Mert az emberek tényleg meghalnak, de a módja azért eléggé nevetséges, ha őszinte akarok lenni. Szerintem nincs olyan ember, aki ne dobná el az agyát ettől. De komolyan. Mondjuk nem szabad elfelejteni azt, hogy mindenki különböző humorérzékkel rendelkezik.
Ahogyan a karját átveti a vállamon egy apró pillanatra megrémülök, mert tudom ez mit jelent. De igazából rájövök, hogy pontosan ezért kúsztam hozzá egyre közelebb és közelebb. Úgy éreztem, hogy Sam után az életem romokban fog állni és a sötétség szépen lassan felemészti majd, de rájöttem, hogy nem így lesz. Ő ott volt mellettem és felemelt. Átsegített egy nehéz időszakon és rávilágított arra, hogy a kapcsolatunk mennyire értékes. A barátságunk akaratom ellenére alakult át valami mássá, amit nem tudok megmagyarázni. Félek, hogy életem legnagyobb hibáját követem el most, de a szívemet kell követnem. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy háttérbe szorítottam és igyekeztem az eszemmel gondolkozni még egyszer nem fogom. Miután meggyőződtem róla, hogy nem fog megfulladni a kukoricától ujjaimmal finoman magam felé fordítottam az arcát, majd pedig ajkaimat az övéire tapasztottam.

Próbáltam visszafogni magam, de nem tudtam nem vigyorogni a kérdésein. Boldog vagyok vele. Túlságosan is. Szabadnak érzem magam. Ugyanakkor biztonságban is. Tudom, hogy rá számíthatok mindig is. Régebben is tudtam. A folytonos késései ellenére tisztában voltam az adottságaival és azzal, hogy mélyen legbelül mennyire jó ember. Az pedig, hogy naponta megtapasztalhatom és együtt tölthetek vele egy kis időd olyan számomra, mint egy kincs. A legdrágább gyémánt.
– Majd meglátod, aztán kíváncsi leszek a véleményedre. – Elvigyorodom, majd magamhoz ölelek egy tál popcorn-t. – Nem tudom, hogy ez lenne a legjobb háttérzaj ahhoz, hogy játszani kezdjen. – Lehet, hogy nem éppen a legijesztőbb film, sőt egyáltalán nem az, de még ha vígjáték is nem biztos, hogy ő fel tudná mindezt még dolgozni és az is lehet, hogy jobba félne tőle, mint egy tényleges horrortól. Bennem mély nyomott hagyott az első horrorfilmem. Emlékszem apával néztem meg.. Egy jelenete azóta is élénken a fejemben él, habár a film címére egyáltalán nem emlékszem.
Minél közelebb vagyok hozzá annál jobban érzem magam ezért szinte számomra is észrevétlenül kúszom oda mellé, aminek nem örül vagy nem is tudom.. Olyan furcsa volt előbb is, hogy a haját igazgattam. Oké, azért nem normális, hogy a haját igazgatom, de mintha furán reagálna a közelségemre. Talán már nem lát itt minket szívesen, vagy nem tudom. – Oké.. Valami baj van? Tudom, hogy hülyeség volt a hajadat piszkálni, de úgy érzem, hogy itt valami többről van szó. Zavar, hogy itt vagyunk, vagy túl sokak lettünk a számodra? Csak egy szavadba kerül és itt sem vagyunk. – Nem akarok a terhére lenni. Ez a legutolsó dolog, amit akarok a világon, de nem tudom mire vélni néha a fura reakcióit.