A
láírom, tudok kómás fejjel ébredni, de ez cseppet sem zavar. Egy frissítő zuhany, egy kis frizuraigazítás, és egy rögtönzötten beiktatott borotválkozás után fessebb leszek, mint valaha. Az izmaimon ugyan dolgoznom kell még, hogy visszanyerjem a kórház előtti kondícióm, de ahogy magamat ismerem, ez gyorsan meg fog történni. Hacsak a drága húgom nem hizlal fel túlságosan.
- De igen, roppant kíváncsi lettem, szóval kíváncsian várom a nevét – nyomom meg rájátszva, ahogy felülök, és odamozdulok felé. – Ha most elárulod, talán nem leszek vele olyan kegyetlen – mímelem mosolyogva a végét, a hangom szórakozottan cseng, de az igazság az, hogy csak eljátszani próbálom meg, hogy viccelek. Még magam előtt is. – A lényegesebb porcikáira a kedvedért garanciát vállalok.
- Úgy nézek én ki, mint aki elégedetlen? – búgom még a fülébe a puszi közben, mielőtt eleresztem. Na jó, a pasas-témát leszámítva. Meg az ébresztést. Meg a... mostanában én is érzem, hogy többet morgok a kelleténél, félnapokat alszom, és kimozdulni sincs igazán kedvem, ami nálam messze nem tartozik bele a rendbe. Tudom, hogy sok mindenben igaza van, de a beismerés már egy nagyon más kérdés.
Sokkal inkább érdekel az a jellegzetes, kacér szín a hangjában, bárhol bármikor felismerném. Van, amikor az álmomból is mindössze ennyire emlékszem.
- Ahh... esedezem, legalább itthon ne hívj így – adom meg magam azonnal, a pácienst hallván. Az utóbbi hetek tortúrái után enyhén szólva is kórházundorom van. Nem beszélve mindarról, amit odabent kellett rendbe tennem. Fejben. Valahogy a kettő óhatatlanul eggyé forrt bennem; soha többé, hallani sem akarok orvost. Pláne pácienst. – Bár az ápolás túlságosan csábítóan hangzik ahhoz, hogy visszautasítsam. Rendelkezzen velem, miss Renier. Csak az öné vagyok – pillantok rá gyengéd mosollyal.
- Egyéb feltételek? – pislogok rá csodálkozva a kávésbögrém fölött. Az ajkaimon konstans mosoly ül, nagyon is élvezem a témát. – Mint például? Hátmosásban egyébként kiemelkedő tehetség vagyok. Csak mondom. Tisztában légy, mit hagysz ki, ha nem élsz a lehetőséggel.
A liszttel szépen telibe talál. Jut egy kicsi a szemeimbe, és az orrom is kap egy-két szippantást. Nyomban be is hunyom a szemem, ahogy a vállára hajtom a fejem, megpróbálom kidörgölni belőle, de inkább könnyezni kezdek, mintsem elmúlna a szúró érzés. Mégis csak akkor engedem el a derekát, és fordítok hátat, amikor a bizsergést is megérzem az orromban, ebből bizony tüsszentés lesz. Nem is egy. Talán nem is kettő.
- Szerencsém? Szóval járhattam volna rosszabbul is? – rángatok ki egy zsebkendőt szipogva a konyhafiókból, hogy újra szalonképessé törölgessem magam. – Ne engedd, hogy találgassak.
Elveszem a kezéből a konyharuhát, és a nyaka felé pillantok, amit olyan kecsesen takarításra kínál, egész erősen mocorogni kezd bennem egy késztetés, hogy odahajoljak, és inkább más módszerrel oldjam meg a problémát, de végül csak letörölgetem a tésztát, ahogy kérte. Nem mindenkinek vagyok ám ilyen kezes bárány, és ami azt illeti, ő se szokja meg túlságosan.
- Egy tea rendel, de csak a fürdőszoba után – alkuszom ki úgyis a mehetnékem, és egy gyors zuhany után, törölközőt kötve a derekamra, borotválkozásba is kezdenék, ha...
Félig mű, félig igazi morcos ábrázattal fogadom, mikor belép, most már tudom, mire megy ki a játék. – Ne bosszants, varázsold vissza – válaszolom a mondókájára még nem egészen felengedve. Tudhattam volna, hogy direkt csinálja.
- Remélem, megfordult már a fejedben, hogy ezt remekül vissza lehet ám adni – jelenik meg végül egy sunyi mosolyféle az ajkaimon, amit leginkább a mögém settenkedése, az érintése, és a múló durcás hangulatom eredményez. Már nem a borotválást, hanem a kiszúrós-engesztelős praktikát. Adott is egy ötletet.
A suttogásra és a nyakamat ért leheletre óvatosan megborzongok, néhány vízcsepp is útra kel a hátamon, hisz’ még csak félig-meddig vagyok kész, majd halványan elmosolyodom, és a bosszú részletein gondolva belenézek az előttünk ácsorgó hatalmas tükörbe, onnan szemlélem a mozdulatait. Egyetlen szerencséje: ha az ő kezében van, minden éles pengében megbízom.
- Áll bizony. Ha addig nem halok éhen, még kapsz is belőle – ugratom gonoszkodva.

//Nagyon-nagyon köszönöm a játékot!! *gyorsan elszalad új snowboardot venni* //

H
át persze, hogy nem – mondanám nagy komolyan, és mondom is, csupán az ajkaim csücske hajlik árulkodó mosolyra, úgy a mondat felétől, de hát a párna alatt ez úgysem túlságosan látványos. Veszi a bátorságot és nyíltan leleplez. Nem is értem, miért társalgok vele, pláne így félig elásva álomkellékeim feneketlen gyomrában.
De még nem adom fel. Habár most már rendíthetetlenül tudom: minden lesz ebből, csak alvás nem. Dolgozzon meg szépen a győzelméért. Azt mindig szívesen fogadom. Azon rendkívül kevés és kivételes személyekhez tartozik, akikkel szemben nem csak, hogy zokszó nélkül elviselem, de imádok veszíteni. Sőt, jobban belegondolva, talán ő az egyetlen.
A mosoly kiszélesedik ajkaimon, ahogy korrigálja a megjegyzésemet. És még csak azt sem mondhatom, hogy nincs igaza. Bomlanak utána a pasik, olykor jól elszórakozom a tapasztalatlanabb fiúcskák reakcióin, igazi istennőt láthatnak benne, aki pedig már ismeri a dörgést, egy pimaszul ingerlő, nemes vadat követ a tekintetével, akinek határtalan szabadsága, öntudata és kihívó pillantása már-már önmagában is vadászatra csábít.  
Sosem viseltem jól, ha másokról áradozik, és tudom, most is csak azért teszi, hogy kikapirgáljon vele az ágyból. De akkor is! Az égkék szemekig bírom reagálás nélkül, lehúzom a fejemről a párnát, felfedve morcosba hajló ábrázatomat, a végét már alig gyűröm le.
- Ó, hogyne – forgatom meg a szemem, s a hangom sem nélkülöz minden halovány bosszankodást és iróniát. – Csak nem új áldozatra leltél? Vagy téged találtak el? Ki a szerencsés párbaj-jelölt? – úgyis csak akkor tűröm meg a húgom mellett, ha átment a tesztjeimen. Ismerem? Lenne a következő kérdés, de még idejében észbe kapok. Remélem.
Ahogy azonban hozzám bújik, és a fülembe dorombol, nyomban eltompítja leheletnyi bosszúságom élét. A mondatra aprót mozdul a szám széle, de nem reagálok rögtön. Nyugton maradni viszont képtelen vagyok tovább.
- A társaságomat ki kell érdemelni, mademoiselle – támadom meg ezúttal én magam, a barlangjából kicsalogatott fenséges ragadozó méltóságával. Karjaimmal közre fogva leterítem, és egy jóleső slukk után a füléhez hajolva kóstolgatni kezdem a zsákmányom. Végül egy puszit is kap a füle hegyére.
Elmosolyodok a húgi-doktor megjegyzésre.
- Azt mondják, mindenki az, aminek érzi magát. Na és mi a szakvélemény? – A karjaim alól azonban nem engedem még ki, csak hogy érezze a ráhatást.
A palacsinta ellen nem sok érvem marad, gyötör az éhség, ha a vásárlás az ára, ám legyen, eladom fele királyságom. De a kompromisszumomból nem engedek! Nevetek egy aprót a kacsintásra és a vigyorra, na meg, ahogy eszembe jut, milyen jókat derült rajtam az esésnél, és hogy mennyire bosszantott vele akkor, míg végül be nem adtam a derekam, és együtt mulattunk az előzékeny fotódokumentációján.
A kávé még ilyen késői kelés után is rám fér. Szükségletemmé vált, mint ahogy a Lynn-nel való cicázás. De minden viccben van valami komoly, az utóbbi időben úgy hozzászoktam, hogy azon kapom magam, már-már furcsa lesz, ha elköltözik. Még akkor is, ha igaza van, tényleg hülyére szekálnánk egymást.
- Felírtam az igényeket. Egész olcsón adod magad – somolygom azért utána, ahogy felpattan és eltűnik a konyha irányában. Elfogyasztom a kávém, felöltözöm, és némi késéssel magam is utána iszkolok. Persze ekkor már jócskán benne van a serénykedésben, mióta átcuccolt hozzám, a konyhámra rá sem ismerek, de a kötelező puffogás ellenére egyáltalán nem zavar a dolog. Azt viszont ki nem hagynám, hogy mögé settenkedjek, és kihasználva, hogy nem számít az érkezésemre, tenyereimet gyengéden, de hirtelen a derekára tapasztva, és ezzel egy időben megszólalva mögötte kiugrasszam nyugalma zöldellő bokrából.
- Nagyon íncsiklandó illatokat érzek – nyomom meg az elejét még a megijesztés céljából, hogy aztán folyamatosan visszahalkuljak. – A mézesmadzag már megvolt, most beérem a juharsziruppal – mosolygok bele a vállába. – Ne viccelj. Már beállítottam a gyomrom a palacsintára. Csakis az jöhet szóba.
Már majdnem a fürdő felé veszem az irányt, amikor szóba hozza a teát, hát tudok én ilyen kérésnek ellenállni? – Meglátjuk. Ha elégedett leszek a palacsintával, talán szervírozok kegyednek egy pohárkával – válaszolom fontoskodó hangon, mire meg is kapom a tésztát az orromra. De válaszképp ismét mögé lépek, és kap egy dörgölőzős puszit, ahogy a válla és az álla közé fúrom a fejem. Merő véletlenül az orromon trónoló tészta fele is átragad rá közben.
Csak ezután vonulok el a fürdőbe, és a tükörbe pillantva sajnos rá kell jöjjek, időszerű egy borotválkozás is. Még nem vészes a helyzet, de kell a komfortérzetemhez. Ám csak miután gondos odafigyeléssel Mikulás-habosra kentem magam, veszem csak észre, hogy az eszköz, mint olyan, nincs a megszokott helyén. Ellenben rengeteg női kacat gyűlt oda helyette.
- Lynn!! – dörmögöm vészjóslóan, hogy a konyhában is hallja. Ha nem teremti elő szükségem tárgyát másodperceken belül, bizony szembe nézhet a bosszúmmal.

A
kávé jellegzetes-erős illata lassan teljesen belengi a szobát. Hiába húzom a fejemre a párnát, alattomosan piszkálja az érzékeimet. Ez és Lynn csicsergése teljesen elűzi belőlem az álmot. A cigarettáról nem is beszélve! Életem tragédiája, hogy hagytam magam kiismerni. És pont egy ilyen ravasz szőkeség által.
- Ezért szoktam rád bízni – dünnyögöm, és közben azon töprengek, vajh mit matat a hátamnál. Egyébként, eddig tényleg mindig kimentett, ahányszor elakadtam a kinek mit vegyek probléma gyökereinél.
- Akkor mit szeretnél? Cipeljem utánad a táskáidat?  Bérelj fel egy csinos hostess fiút, aki árgus szemekkel lesi minden kívánságodat – azért ezen képzeletben elröhögöm magam. Szegény fiút öt perc alatt kikészítené. Minden értelemben.
- Hmm? – ahogy felteszi a kérdést, majdnem elbizonytalanodok benne, hogy csakugyan tudni akarom-e. Ám épphogy hümmögök egyet, máris körém tekeredik, a puszi és a dorombolós hangja pedig megpengetik bennem azokat a húrokat, amik rejtetten és láthatatlanul, de mindig reagálnak rá.
Mire elhúzódik, a rossz kedvem is tűnőben van. És meg is volt az utolsó kellék, hogy kicsalogasson. Félrehúzom a párnát és a takarót, felülök, és már mozdulok is utána. Ezúttal én vetem át egyik a karom a törzsén, mindkét oldalról közrefogva.
- Még szép, hogy akarok még. Figyelmeztetlek, szörnyen telhetetlen vagyok – a pillantásom pedig az arcáról hamar a meggyújtott cigarettára téved. – Adj egy falatot – majd visszapillantok a szemébe. Így már nem is annyira egyértelmű, hogy a füstölgő szálra gondolok, vagy a lábaim előtt heverő pipire. Ahogy ő fogalmazott.
- Már rég csontegészséges vagyok – villantok egy büszke és elégedett mosolyt, mielőtt a hajába túrnám az arcom és kapna egy puszit a füle tövére. – Én pedig reggelit akarok. Utána jöhet a hóember – félig suttogom, félig pedig utat engedek mélységes baritonomnak, ha már úgyis a fülénél járok. Majd egy kis szünet után hozzáteszem: - A vásárláson még gondolkodom.
Egy hegyi kirándulás nem is rossz hétvégi program. Leesett a hó, mondatni idejekorán. Ennyi kórházban ténfergés után nagyon is vágyom egy kis síelésre, snowboardra. Csak ez a rendőrség téma zavar be olykor, de végül is ráérek utána elintézni. Úgyse hétvégi téma.
- Mit akarsz ennyire venni? – kérdem halovány homlokránccal, majd egy szemtelen mosoly kanyarodik az ajkaimra. – Lásd, milyen önfeláldozó vagyok, hajlandó vagyok csatlakozni, ha útba ejtjük a sportboltot. Kell egy új snowboard szemüveg, a múltkorival nem mennék sokra – az az esés azért emlékezetes volt. A sisakom és a szemüvegem is megsérült, utóbbi teljesen használhatatlanná törött. Helyettem. Az eset érdekessége ugyanis, hogy mindenféle törés és komolyabb sérülés nélkül megúsztam. Enyhe agyrázkódást azért diagnosztizáltak és rá is kellett pihennem egy kicsit a kisebb-nagyobb zúzódásokra, de Lynn utólagos élménybeszámolója alapján, amilyen látványosat zuhantam, sokkal rosszabbul is végződhetett volna a hepaj. De hát, mindig is tudtam, hogy odafent is megvannak a hódolóim.  Így szép az élet, nem igaz?
Vonakodva, de hagyom, hogy kibújjon a közrefogásomból, ragadozó tekintettel fordulok utána. Ám mikor meglátom, hogy a kávékhoz igyekszik, hagyom meggyőzni magam. Utána mozdulok, és én is kézbe veszem az enyém. Nem szagolok bele, már eddig is épp eleget izgatta az orrom az illata. Még meleg, az íze pedig pont olyan, ahogy szeretem.
- Mondd csak, nem fontolgatod, hogy ténylegesen is ideköltözz? Igazán meg tudnám szokni – pillantok rá bujkáló mosollyal és a szemeimben is mosolygós fény csillan.

A
lig vártam a napot, hogy végre kiszabaduljak a kórházból. Két hét meglepően hosszú idő, főleg, hogy születésem óta egyszer sem tettem látogatást idebenn. Halálom napjáig nem is nagyon óhajtok visszanézni.
Egyedül Lynn kitüntetett figyelmét élveztem, de azt nagyon, és a napi – olykor többszöri – látogatásait, ám még ez is kevesebb volt, mint elég. Kínlódtam rendesen az egyedülléttől. Főleg azért, mert ilyenkor rágta elő magát bennem mindaz, amivel egyébként nem esett jól foglalkozni. Marcus. A verekedés és annak többszörösen kellemetlen részletei. Bells és a család várható reakciója. És a tervezett rendőrségi ügy, aminek gondolata egyre inkább hizlalta magát a fejemben. Nem tettem még helyre magamban a történteket, és nem tudom, mi éri majd el, hogy túllépjek rajta.
Azt már most tudom, hogy fel fogom jelenteni. Lehetőség szerint az egész bandát, de az sem kétséges, hogy kik lesznek a kiemelt személyek.
Még álmomban is ez a téma kavarog a fejemben, mikor Lynn benyargal, és rikácsolva elhúzza a függönyöket, a betóduló napfény teljesen elvakít. Bizonyára nem kora reggel van már. Mégsem vagyok hálás az ébresztésért, morranva hátat fordítok az ablaknak és csakazértis csukva tartom a szemem.
Azonban arra is hamar rájövök, hogy ő pont nem az a típus, aki ennyitől feladja. A hangja zavartalanul csilingel tovább a fülembe.
- A nők meg a vásárlás... – morranom némileg artikuláltabban. – Elég öngyilkos vállalkozásnak hangzik – a fejem még mindig a párnába fúrom, a takaró meglazulva a fordulattól, de félig még takarja a hátam. Szándékosan pöckölgetem a mondandómmal.
A kávéillat viszont hamar eljut az orromba, és amikor a cigit is meggyújtja... nem látom, de bármikor felismerem a jellegzetes neszezését. Mocorogni kezdek, de azért sem fordulok meg. Még kitartok.
- Ilyen női elnyomás mellett, tudnék én bármit is tervezni? – dalalom el a költőinek szánt kérdést, annyira ellenállhatatlan a vágy, hogy felbosszantsam, cserébe, amiért felébresztett. Negyed óra múlva hálás leszek érte, de reggelente, ha olyanom van – mostanában pedig gyakran olyanom van – nem a legegyszerűbb velem.
- Na, ugye – csakugyan meg van a fejében a további program is, épp ahogy megjósoltam. Én pedig beszúrom a harmadik sündisznót is. – Ma inkább pipire fáj a fogam.
A gondolatom könnyen elkalandozik, bizony számos oka van, hogy nem szívleltem annyira a kórházat. Megint mocorgok egyet. De a kocsim immár harcra kész, tartottam azért egy kicsit a női kezektől, de panaszra nem lehet okom, kis túlzással szebb mint újkorában.
- Túl diétás az étrendem. Hol lehet panaszt tenni ezügyben? – de erre már el halvány mosoly is költözik az arcomra, a párnától úgyse látszik, maximum a hátamat és a takarógombócot fixírozza.